Simone de Beauvoir: A hit hatalma

Borzasztóan érdekes élmény A hit hatalma – Simone de Beauvoir első, 1937-ben íródott, ám franciául is csupán 1979-ben megjelent regényének befogadását óhatatlanul befolyásolja a korszakos jelentőségű író-filozófus későbbi munkáinak ismerete. Könnyen azon kaphatjuk magunkat, olvasva a szerző előszavát és ismerve a mű megjelenésének történetét, hogy valamiféle elnéző mosollyal forgatjuk a könyvet: egy később zseniálissá érő gondolkodó fiatalkori zsengéjeként. Pedig nem szorul rá semmiféle elnézésre, ahogy a későbbi sikerek védőhálójára sem. A hit hatalma önmagában is megállja a helyét, s hogy korában nem jelenhetett meg ilyen formában, az inkább a kornak, semmint a szerzőnek vagy a műnek köszönhető.

A lazán kapcsolódó öt novella – máig vitás, hogy a mű vajon a novellafüzér vagy a regény kategóriájába tartozik-e, én magam az előbbihez húzok – öt fiatal nő története, akik az 1920-as évek Franciaországának lassan változó, lehetőségekkel, eszmékkel, vágyakkal teli, ám ezer meg ezer béklyóval a múlthoz láncoló légkörében próbálnak felnőtté válni, és saját életet élni. Függetlenül a társadalom, az anyák, a testvérek, az egyház, az iskolák és tanítók elvárásaitól. Mind az öten húszas éveikben járó, polgári családból származó, tanult, művelt, nyitott ifjú hölgyek, akik egy-egy ideológia fogságában vergődnek, vagy épp abból szabadulnának – kisebb-nagyobb mértékben mindannyiukban ott rejtezik a fiatal Beauvoir tapasztalata.

Marcelle, az érzékeny, tehetséges, jobbító szándékú művészlélek miután sikertelenül próbálja a város fiatal szegényeit tanítani és egyfajta „intellektuális tartással” ellátni, egy léha semmirekellő „megmentésére” áldozza az életét – szenvedélyes és hirtelen szerelme az iszákos, szoknyavadász költővel természetszerűen kérdőjelezi meg ideáit. Az ő alakja tán a legerősebb, és az ő sorsa az egyik legérdekesebb. Mindenképpen érdekesebb, mint a vidéki lányiskolában tanító Chantalé, aki nem győzi hangoztatni, mennyire távolodna az előző generációk értékrendjétől, és minden erejével azon van, hogy világias dámának állítsa be magát, mégis: krízishelyzetben kiderül, mennyire konvencionális valójában. Eszmények fogságában vergődik, akárcsak Lisa, aki egy katolikus lányiskola fojtogató légköréből keres kiutat egy elképzelt szerelem ideáján keresztül – tán ő a legkiforratlanabb a szereplők közül.

A legtragikusabb és legérzékenyebben megrajzolt Anne – ami, ismerve az írónő életrajzát, nem véletlen. Anne a belé nevelt keresztény erkölcs és a szabad önmegvalósítás között vergődő fiatal nő, kinek tragédiája mintegy kiáltvány a Beauvoir által olyannyira megvetett és megtagadott spiritualizmussal szemben. Ahogy a bevezetőben írja: „Lázadoztam az engem oly sokáig elnyomásban tartó spiritualizmus ellen, és az azzal szembeni undoromat olyan, általam ismert fiatal hölgyek történetén keresztül akartam kifejezni, akik többé-kevésbé önként váltak a spiritualizmus áldozataivá. Nagy hangsúlyt fektettem a rosszhiszeműségre, ami e jelenségtől elválaszthatatlannak tűnt – és tűnik még ma is – számomra. Így jutottam el ahhoz a nehéz feladathoz, hogy megpróbáljam hallhatóvá tenni a hazugság hangjait – és csendjeit”.

Valami ilyesmivel próbálkozik Marguerite is, aki vállaltan a legtöbb önéletrajzi vonást kapta – az ő szavain keresztül mond értékítéletet Beauvoir a másik négy felett. Marguerite az, aki a többiek kudarcai, képmutatásai, kisszerűsége felett érzett kiábrándultságában végre maga mögött tudja hagyni ezt a patetikus álmokból szőtt világot és ahelyett, hogy újabb meg újabb „spirituális fordulattal” távolodna a tagadni vágyott múlttól (ekképp belekonzerválva magát annak középszerűségébe), mindent levetve a cselekvés felé fordul. Beleveti magát az életbe, kíváncsian, új impulzusokra nyitottan, hogy aztán saját élményei, érzései, tapasztalatai nyomán alakítsa ki a saját gondolatiságát – ahelyett, hogy magára húzna egy sokadik „készen kapott” ideológiát.

Tán ez a novellafüzér kulcsa, és a félreérthetetlen kapocs Beauvoir későbbi műveivel: minden kész válaszokat kínáló filozófia és vallás helyett a saját kérdések, saját tapasztalatok és saját válaszok keresése. Persze ez még messze nem az ötvenes-hatvanas évek gondolatvilága, e korai novellákban a filozófus még nem nyomja el a szépírót – A hit hatalma könnyen olvasható, gördülékeny, érzelemgazdag, gunyoros próza. Szatirikus hangja pedig az életmű ismeretében kifejezetten bájosnak mondható; ahogy frissessége, kísérletező kedve és időnkénti „lányos zavara” is. Azt sajnos nem tudom, a szatíra, ami a szerző szerint „bár jól érzékelhető, mégis félénk maradt”, mennyire üt át a sorokon azon olvasóknak, akik nem ismerik a későbbi műveket – ezzel együtt is jó szívvel ajánlom Beauvoir írásaival való ismerkedésre.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Takács M. József

Simone de Beauvoir: Amerikai szerelem - Levelek Nelson Algrenhez

Elég régóta motoszkál bennem ez a bejegyzés - mit motoszkál? kiabál, kaparászik, ki akar jönni… - de eddig mindig visszafojtottam, húztam-halasztottam, mert elég ellentmondásos érzéseket keltett bennem ez a könyv. Nemrég írtam A Meztelen Juliet kapcsán arról, milyen megrázkódtatást jelenthet valakinek szembesülni rajongása tárgyával annak kiábrándító valójában. Na, most valami ilyesmiben volt részem, persze kicsiben, egy könyv formájában. Simone de Beauvoir-t én leborulva csodálom, rajongok érte, a huszadik század egyik legnagyobb hatású nőalakjának tartom, akinek filozófiai munkája és feminista állásfoglalása meghatározó az utókor számára. Ehhez képest ez a levélhalmaz egész konkrétan egy fülig szerelmes nő rajongó, becézgető, olykor gügyőgő, olykor ostoba szerelmes leveleit tartalmazza egy, a távolság megszépítő ködével bevont férfihoz. Elsőre hatalmas megdöbbenéssel, tátott szájjal, néha elborzadva olvastam, aztán persze ez árnyalódott, de azért emberpróbáló feladat még a legelszántabb Beauvoir-rajongóknak is (sőt, főleg nekik) átrágni ezeket a leveleket.

Simone de Beauvoir 1947-ben amerikai körútja során (melyről később az Amerikai útinaplóban ír) ismerkedett meg a chicagói íróval, Nelson Algrennel. Furcsa szerelem szövődött köztük, mely a néhány együtt töltött hét után tizenhét év kitartó levelezésben folytatódott, néhány évente egy-egy több hónapos találkozással. Már a kortársaknak is rejtély volt, és azt hiszem, az utókornak is az, hogy mi vonzotta őket egymáshoz. A fülszöveg szerint Beauvoir „szószátyár francia értelmiségi”, Algren a „chicagói nyomor hallgatag krónikása”. Jó megfogalmazás, de a szakadék kettőjük közt még nagyobb. Beauvoir jómódú felső-középosztálybeli családból származott, „jó nevelést” kapott, filozófiai diplomát szerzett, egész életét a francia értelmiség körében élte, viszonylagos jólétben, folyamatos szellemi csatározások közepette, magához hasonló emberekkel körülvéve. Algren hozzá képest egy „jenki bugris”, aki Chicago szegénynegyedében él, nem járt egyetemre, ostoba szépségek veszik körül, és semmit sem tud az európai kultúráról. Olyan nagy kulturális szakadék van köztük, amit még az irodalmi munka és a Pulitzer-díj sem hidal át. Mégis egymásba szeretnek. Talán épp a különbözőségük vonzza őket a másikhoz, talán épp azt keresik, ami hiányzott addig az életükből, ki tudja.

Kettőjük közül mindenképp Beauvoir tűnik a szerelmesebbnek (bár a levelezés egyoldalú, Algren válaszainak közléséhez nem járultak hozzá az örökösei, tehát nem tudhatjuk, ő mit és hogyan ír, csak Simone reakcióiból illetve a szerkesztő, Sylvie le Bon de Beauvoir megjegyzéseiből lehet képünk róla). Beauvoir-t élete legmeghatározóbb kapcsolata Sartre-hoz fűzte, amiről azonban minden életrajz egybehangzóan állítja, hogy szenvedélyes szerelem helyett inkább egyfajta mély élettársi-szövetségesi kapcsolat volt, több kisebb-nagyobb afférja is ismertté vált, de az a fajta szenvedélyes fellángolás, ami negyven évesen elfogta Algren iránt, addig talán elkerülte. Lehet, hogy Algren épp azt látta meg benne, amit párizsi környezete nem, a nőt. A levelek mindenesetre egy nagyon szerelmes, olykor önmagáról is megfeledkező nő képét rajzolják ki. Meg is jegyzi többször (sajnos a könyvet már visszavittem a könyvtárba, így pontosan idézni nem tudok), hogy őt okos nőnek tartják, mégis, amikor „imádott krokodiljának” ír, akkor ő csak egy „buta kis szerelmes béka”, és fel is teszi a kérdést, hogy miért tagadná meg a szeretett férfitól az érzelgősséget és ostobaságot ha egyszer szívből jönnek.

(Abszolút zárójelben… Érdekes lenne elgondolkodni azon, hogy Beauvoir vajon számított-e arra, hogy ezt a levelezést valaha megjelentetik. Mert nagyon kiterjedt levelezést folytatott sokakkal, amiknek egy része biztos tudatosan úgy íródott, hogy egyszer majd olvassa az utókor, de vajon ezek a levelek tényleg a teljes magáról megfeledkezés állapotában íródtak, vagy az írónő nagyon is tudatában volt hogy egyszer majd ezek is részét képezik az ő „életművének”? Én nem vagyok irodalomtörténész, fogalmam sincs, van-e bármi értelme ennek, csak egy apróság, de bennem azért itt-ott felmerült, hogy tán részben tudatosak ezek a levelek… Zárójel bezárva)

Amiért ez a hatszáz oldalnyi egyoldalú levelezés mégis nagyon érdekes, az a második világháborút követő közel két évtized politikai eseményeinek, szellemi életének, hangulatának bemutatása a párizsi értelmiség egyik legfontosabb szereplőjének szemszögéből. Az első évek elvakultsága után, a szenvedély csillapodtával, a találkozások ritkulásával egyre többet olvashatunk a korról, a helyekről, az írónőt körülvevő emberekről. Az pedig, hogy „kívülállóhoz” íródtak, hozzáad egy plusz réteget a levelekhez. Olyasvalaki a címzettjük, aki semmit nem tud Európáról, az európai állapotokról, a kultúráról, a párizsi szellemi életről, a közhangulatról. Beauvoir mindent leír, mindent megmagyaráz, az alapokról kezdi élete bemutatását, ami nekünk, az utókornak rendkívül jól jön. Minden történelemkönyvnél érdekesebben írja le ennek az eseménydús két évtizednek a hangulatát, a párizsi életet, a félelmeiket, a szétbombázott, majd újjáépülő Európát, és persze azt a párizsi közeget, amiben élt. Ahol megfordult Sartre, Camus, Raymond Queneau, Arthur Koestler, Colette, Giacometti, Boris Vian, Andre Gide, Jean Cocteau, Edith Piaf. A sor a végtelenségig folytatható, Beauvoir körül mindenki megfordult, „aki számít” a korban, épp ezért páratlan kordokumentum ez a könyv.

Mindemellett betekintést nyújt Simone de Beauvoir, az író „műhelyébe”, hiszen ezalatt a két évtized alatt születtek meg olyan művek, mint A második nem, a Mandarinok, vagy a már említett Amerikai útinapló. Részletesen beszámol Algrennek a munkájáról, írói módszereiről, a Goncourt-díjról és művei ellentmondásos fogadtatásáról. Meg kell mondjam, nagy élvezettel követtem végig A második nem megszületésének stációit, vagy azt, hogyan írta bele az őt körülvevő embereket a Mandarinokba, és hogyan tagadta végig, hogy valójában róluk mintázta a szereplőket. Az írói munka mellett persze Beauvoir politikai állásfoglalása sem maradhat ki a levelekből.

Sartre és Beauvoir sosem rejtették véka alá politikai meggyőződésüket, rendkívül aktívan politizáltak, szerkesztői voltak a Le Temps Moderne című folyóiratnak, ami miatt szinte minden francia politikai erő támadta őket. Sartre a jobboldaliaknak kommunista volt, a kommunistáknak meg nacionalista, senkinek nem volt elég elkötelezett, és folyamatos veszély kísérte őket. Közvetlenül a háború után a vörösök előretörésétől tartottak, attól, hogy a Szovjetúnió egész Európát elfoglalja, és őket mint a kommunizmus ellenségeit kivégzik, ezért kész tervekkel rendelkeztek arra, hogy Dél-Amerikába meneküljenek. Később, az ötvenes években az USA tartotta megfigyelés alatt őket kommunistabarát nézeteik miatt, Algrentől ebben az időben meg is tagadták a kiutazási engedélyt, és Beauvoir sem utazhatott hozzá, ekkor hosszú évekig nem találkoztak. Aztán az algériai háború idején a francia szélsőségesek Sartre fejét követelték, amiért kiállt a függetlenségi háború mellett, lakásánál bombát robbantottak, újra felmerült a kiutazás gondolata. Amikor Beauvoir ezekről ír, akkor válnak ezek a szerelmes levelek páratlanul értékessé.

Persze mint minden kapcsolatot, ezt is tarkították hullámvölgyek, többször megszakították a levelezést, általában Algren, aki meg is nősült, majd el is vált ezalatt a két évtized alatt. A levelekben többször felmerült, hogy ők ketten miért is nem élhetnek együtt. Algren kereken megtagadta, hogy Párizsba költözzön, őt minden Chicagóhoz kötötte, Beauvoir pedig ugyanígy elutasította, hogy elhagyja Párizst, ami az ő „természetes közege” és hogy elhagyja Sartre-t. Némileg furcsa, de hát furcsább kapcsolatokat is láttunk már, ahogy a „másik férfinak” ír arról, hogy milyen életre szóló szövetség köti őket össze, aminek igazából még a felszínéhez sem férkőzhet közel semmilyen más viszony. Algren végül A körülmények hatalma megjelenése után vetett véget végleg a kapcsolatuknak, amiben Beauvoir részletesen beszámol viszonyukról. Mivel nem olvastam, nem tudom, mi volt az, ami Algrent erre a lépésre sarkallta, de egyre kíváncsibb vagyok.

Végül a kiadásról… A szerkesztő, Sylvie le Bon de Beauvoir (Simone de Beauvoir fogadott lánya) eredeti szándéka a teljes levelezés megjelentetése volt, ám ahogy már írtam, Algren örökösei nem járultak hozzá a férfi leveleinek közléséhez. Így csak Beauvoir leveleit olvashatjuk, és itt-ott szerkesztői beszúrásokat, főleg találkozásaik leírásával és az önéletrajzokban megjelent részletekre való utalásokkal. Sajnálom, hogy Algren levelei kimaradtak, mert így azért csak felemás képet kapunk erről a kapcsolatról, plusz érdekes lett volna a párizsi életképekkel szembeállítani Algren chicagói életképeit. Viszont ez a nagyjából háromszáz levél így is elég nagy kihívás volt, lehet, hogy kétszer ennyi terjedelemben már emészthetetlen lett volna. Másfelől az is lehet, hogy ha egy levelezést olvasunk, és nem egy egyoldalú levélhalmazt, akkor épp hogy könnyebben emészthető lenne. Én mindenesetre nem bánom, hogy elolvastam, nagyon érdekes volt, nagyon sokat adott, de sokat is követelt cserébe. Simone de Beauvoir rajongóinak mindenképpen ajánlom, ha nem is kihagyhatatlan, de fontos része az életműnek, viszont minden előzetes véleményt, elvárást, kialakult képet az írónőről félre kell tenni, mielőtt nekiálltok.

Kiadó: Jaffa

Fordította: Szécsi Noémi

Korábbi kommentek:

Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei

Simone de Beauvoir egyszer régen már jól belémgyalogolt, olyan húsz éves lehettem, amikor lelkes szociológushallgatóként rávetettem magam A második nemre, amitől aztán évekig nem tudtam szabadulni. Hatása alá kerültem, így visszatekintve nem túlzás azt állítani, hogy teljesen átformálta a nemiségről, férfiasságról, nőiességről, testről való elképzeléseimet, bizonyos tekintetben jó, bizonyos tekintetben tán rossz irányba. A könyv a feminizmus egyik legfontosabb alapműve, megjelenésekor jelentősen átformálta a közgondolkodást is, de nekem szerintem túl korán jött. Azt hiszem, kell hozzá bizonyos fokú érettség, hogy az ember távolságtartással tudja kezelni. Engem akkoriban megrémített.

Azóta óvatos távolságtartással kerülgettem Beauvoir-t. Olvastam két könyvét, a Képek, káprázatok című kisregényt és A megtört asszony című kötetet, de egyik sem hagyott annyira mély nyomokat bennem. Tudtam, hogy egyszer még visszatérek a „nagy” műveihez, de nem tudtam, mikor. Hát most elérkezett az idő, hogy levegyem a polcról az Egy jóházból való úrilány emlékeit. Mondhatom, ez is legalább akkora hatással volt rám, mint annak idején A második nem.

A könyv Simone de Beauvoir önéletrajzának első kötete, gyermekkoráról és fiatalságáról szól. 1958-ban jelent meg, a szerző ötvenéves korában, amikor már jócskán világhírű íróként, zsebében a Goncourt-díjjal, elismert feminista filozófusként szabadon tekinthetett vissza egykori önmagára. Ami elsőre mellbe vág a könyvben, az a kendőzetlen stílus, az egyszerűség, az őszinteség. Beauvoir nem szépíti sem a múltját, sem saját személyiségét, a hibáit, eltévelyedéseit, útkeresését megdöbbentő őszinteséggel, természetességgel tárja az olvasók elé. Megtehette, hisz elismertsége megkérdőjelezhetetlen volt, de manapság, a píáréletrajzok korában furcsa, hogy egy ilyen jelentőségű személyiség ilyen őszintén, kendőzetlenül ír önmagáról.

Az Egy jóházból való úrilány emlékei, túl azon, hogy regényes formában megírt életrajz, elsősorban egy fiatal lány útkereséséről, öntudatra ébredéséről, intellektuális szabadságvágyáról szól. Beauvoir 1908-ban született, egy gazdag párizsi polgárcsalád elsőszülött lányaként. Bigottan katolikus, soviniszta, öntelt, franciaságukra büszke, minden idegent megvető, a társadalmi egyenlőtlenségeket természetesnek tartó környezet vette körül. Simone egészen fiatalon lázadozni kezd az otthonról tanult minták, az erkölcsi korlátoltság, a vallás, a társadalmi elnyomás ellen. Korán megmutatkozik kivételes intelligenciája, ennek köszönhetően a felnőtt társadalom nem tud mit kezdeni vele. A könyv végigköveti legmeghatározóbb gyermekkori barátságát Zazával, egészen annak korai haláláig, ami valahol felszabadító hatással van Simone-ra. Zazával együtt lázadnak a konvenciók, a társadalom, saját családjuk ellen, s míg Zaza végül behódol családjának, feladja lázadását, Simone-t épp az ő halála sarkallja végképp arra, hogy adja fel addigi életét, és vállalja fel lázadását.

Ami a legnagyobb nyomot hagyta bennem, az a fiatal lány magánya, meg nem értettsége, kívülállása. Környezete nem érti a tizenéves Simone intellektualitását, lázadását, útkeresését, ezért ellenségesen reagál rá, ahelyett, hogy segítenék, mindenünnen csak kirekesztést, elutasítást kap, s erre maga is elutasítással reagál. Gyűlöli a világot, mert csak gyűlöletet kap tőle. Nincs igazi szellemi társa, szülei, rokonai értetlenül állnak az intellektusba vetett hite előtt. Minden ellen lázad, ami osztályában természetes, már itt megjelenik feminizmusa, vallásellenessége, egzisztencializmusa, kialakulóban lévő baloldalisága. Magányából a Sorbonne filozófia szakán kötött életre szóló ismeretségek zökkentik ki. Húsz éves, mikor először találkozik Jean-Paul Sartre-ral. „Életemben először fordult elő, hogy valaki intellektuálisan fölém került.” – írja megismerkedésükről. Ez, a szellemi társ megtalálása, a környezet, melyben végre elismerik és megértik, állítja rá végleg arra a pályára, melyen aztán a huszadik század egyik legjelentősebb francia író-filozófusa válik belőle.

Bár a két könyv ég és föld, én mégis párhuzamba állítom magamban A második nemmel. Míg az a nőiség szabadságáról, a társadalmilag ránk kényszerített nemi szerepek levetkőzéséről szól, az Egy jóházból való úrilány emlékei az önéletrajz keretein túl mindenekelőtt az intellektuális szabadságról, az emberi szellembe vetett hitről. Beauvior-nál az intellektus, a gondolkodásra való képesség mindennél előbbre való, minden más, a nem, az osztályhovatartozás, a vallás csak a társadalom által ránk kényszerített teher, amit elhagyva szabadul fel az ember.

Nagyon érdekes és tanulságos olvasmány, főleg azért, mert úgy érzem, manapság, majd’ egy évszázaddal Beauvoir születése után ugyanazt a harcot kell vívnia minden gondolkodó embernek, mint neki. Ma az intellektus ugyanúgy alárendelődik a közgondolkodásban, elsősorban a pénznek, a társadalmi státusnak, a hírnévnek. Ilyen értelemben nagyon aktuális. Mint életrajz is nagyon érdekes, egy páratlanul eszes és igazán jelentős gondolkodó szellemi érését követhetjük nyomon benne, de ami a legnagyobb hatást tette rám, és amiért a leginkább ajánlanám mindenkinek, az a fiatal, környezetében kívülállónak számító lány útkeresése és öntudatra ébredése. Azt hiszem, sokan tanulhatnánk tőle! 

Korábbi kommentek: