A Fabelman család - Film

Zoli írta nem is olyan rég Damien Chazelle Babylonja kapcsán, hogy olyan érzést keltett benne, mintha egy nagypapa (a filmbéli Manny Torres) mesélné unokáinak, micsoda idők tanúja volt, s micsoda szerelem fűzte egykoron a mozikészítéshez. Nem hagyhatom ki a poént, pláne ha már a posztok ilyen szépen követik egymást: ez itt kérem egy nagypapa valós (vállaltan valós) meséje arról, hogyan szerelmesedett bele a moziba, hogyan talált rá a kamera, s hogyan vált a modern idők egyik legnagyobb filmes mágusává. Egy nagypapa meséje, aki mozinéző unokák millióinak mesél. Nekünk, akik mind az ő meséin nőttünk fel.
 
Ad ez egy ízt a filmnek, amitől hiába próbálnánk, nem tudunk szabadulni. Persze, úgy ül be az ember, hogy na majd én leszek az a szőrösszívű kritikus, aki függetleníti magát a nagypapa ötven éves filmes múltjától és úgy fogom értékelni, mintha nem is tudnám, ki rendezte és mi lett belőle, hagyom önmagában hatni, minden hibájával együtt, aztán majd jól leírom, hogy hát már ez a Spielberg se a régi… Ahhha. Aztán elkezdődik a mozi, a popcornos zacsi még szinte tele, az ötödik perc környékén járhatunk amikor látjuk, ahogy a kis Sammy Fabelman életében először lát mozifilmet, ahogy tátott szájjal bámulja a vásznon ütköző vonatokat, ahogy elkerekedik a szeme a szerteszéjjel röpülő emberi testek látványától, ahogy beszippantja a varázslat maga. És dobhatjuk is sutba magasröptű elképzeléseinket életúttól való függetlenítésről meg elfogulatlan kritikáról, megadjuk magunkat az elkerülhetetlennek: igen, ez a rémült kisfiú, aki először azért ragadott kamerát, hogy újraforgassa magának - s ezzel uralja, megszelídítse - a rémálmokat okozó vasúti tragédiát (a Hanukára kapott méregdrága modellvasútkészlettel) később a századvég egyik legnagyobb hollywoodi rendezője lett. Kár is lenne ezt elfelejteni. S tegyük hozzá: Spielberg bizony még a régi, ha a film ötödik percében laza kézzel képes úgy elvarázsolni, hogy az kitartson két és fél óráig.
 

Szóval a kis Sammy megragadja apja kameráját és filmezni kezd. Családot, barátokat, iskolai projekteket. És a kamera által lassan kinyílik a világ. Megismerjük, milyen ereje van a filmnek, hogy mi mindent képes láttatni egy jól elhelyezett (vagy épp rossz helyen felejtett) kamera, hogy a legegyszerűbb trükkökkel is milyen hatást lehet kiváltani a közönségből és hogy a kamera, ahogy képes felemelni, úgy képes pusztítani is.
 
Mert miközben Sammy kamasszá érik és Sam lesz belőle, miközben egyre látványosabb szkeccseket forgat cserkészcsapatával, miközben filmes karrierről álmodik, aközben kibontakozik egy család drámája is. Egy zsidó származású amerikai álomcsalád – mérnök apa, aki az akkortájt felbukkanó új ipar, a számítástechnika világában lépdel egyre feljebb a céges ranglétrán; művészi ambícióit a család kedvéért félretoló világraszólóan tehetséges zongorista anya; négy gyerek; olykor egy-egy felbukkanó fura rokon. Meg egy „nagybácsi”, az apa kollégája, aki mintha mindenkinek jobb barátja lenne, mint a családtagok. Az igazi főszereplő itt az anya, a zongorista Mitzi, aki az első vasútmodell-ütköztetős próbálkozásoktól kezdve rendületlenül hisz Sammy tehetségében, aki a racionális apával szembeszállva is művészi pályára terelgetné fiát, aki bár maga feladta álmait és megadta magát a konvencióknak (bár mosogatni nem hajlandó, hisz félti zongorista kezeit, ezért a család kizárólag papírtányérból eszik), gyerekeit folyamatosan arra buzdítja, kövessék az álmaikat. Mitzi egy csodálatos zabolázhatatlan gyerek maga is, aki amikor mindenki menekül a tornádó elől, kocsiba ülteti gyerekeit, hogy megnézzék, hol kezdődik a forgószél (édes egy jelenetsor, van egy kis „keressük meg a szivárvány lábát” fricska benne), aki a családi kempingezéskor földre szállt (földre bukott) angyalként lejt táncot a reflektorok fényében, beleadva elvetélt művészi törekvései minden kudarcát, keservét, a választásai felett érzett keserűségét és a kétfelé szakító szenvedély kínját. Mitzi önmagát próbálta zabolázni azzal, hogy egy unalmas, de jószándékú fickó feleségeként kertvárosi anyukát csinált magából, de egy ponton a lefojtott érzelmek kitörnek. Ha nem a zongora mögött, akkor máshol. Ahol a legnagyobb kárt okozhatják.
 

A film legszebb jelenetsora, Michelle Williams alakításának csúcsa, egyben Spielberg egyik legszebb vallomása a mozgókép hatalmáról amikor Sam szembesíti anyját azzal, mit kapott le öntudatlanul a kamerájával. Többrétegű játékot játszik velünk a rendező: a vászon Samje is ekkor ébred rá először, hogy a kezében fogott kamera nem csak világokat teremthet, de világokat is rombolhat; az anya is itt ébred rá, hogy a fia kamerája előtt nincsenek titkok (és az anyaszerepben is szenvedélyes, gyermekeit mindenek elé helyező Mitzi, aki épp előlük akarta leginkább titkolni bűneit, egyszerre döbben rá a tehetségre, amivel a fiú lát és megy tönkre a lelepleződésbe); a néző pedig itt kapja az első ízelítőt abból, hogy születnek a nagy felemelkedések és a nagy bukások. Mert ahogy az addig istenített anyafigurát egyetlen, csak a színésznő arcára kiülő megbánást, sokkot, szégyent ábrázoló snittel lebontja és csinál belőle egy összetört roncsot, azt tanítani kéne.
 
Ahogy ennek ellenpontját is, ahogyan az iskolai diáknapon forgatott filmben a rendező Sam már-már isteni magasságokba emeli a suli legkiállhatatlanabb figuráját, a tipikus szőke szépfiút, a sportoló-bálkirályt, aki lépten-nyomon terrorizál mindenkit, aki útjába kerül. Akiből a szemünk előtt lesz a tengerparti futóverseny célszalagját átszakítva az ifjú Brad Pittre hajazó istenség a vásznon – ó, hányszor láttunk már ilyen istenségeket megszületni, majd porba hullni a kamera előtt. Ez a Sam már nem a vonatok találkozásától halálra rémült kisfiú és nem is a családi dráma akaratlan lefilmezésétől sokkolt kiskamasz, aki sutba akarja vágni filmes álmait amikor látja, mire képes a kamera. Ez már egy tudatos Sam, aki hatni akar és hat is. Aki megmutatja kortársainak, hogy istent, bohócot, kitaszítottat egyaránt csinálhat belőlük a vásznon. Akinek szárnypróbálgatásain keresztül a rendező fricskát mutathat a hollywoodi sztárgyárnak (aminek persze aktív részese): igen, így emelünk fel és ejtünk le akárkit. Erre képes a kamera. Ami olykor mintha a saját filmjét forgatná – meglepve azt is, aki a kezében tartja.
 

Egy nagypapa mesél. Ráérősen, terjengősen, itt-ott kicsit túlnyújtva, mégis: hiába hallottuk már ezerszer meséit, mindig oda tud ültetni maga mellé. Hagyományos elbeszélésmódú, lassú tempójú, szerethető film ez, a mai multiplex kínálatban kicsit olyan, mint egy Dickens regény, ami véletlenül a posztmodern dekonstrukcionisták közé keveredett a polcon. De nem baj. Ez a nagypapa már megújította a mozit; bedobálta az akkori állóvízbe a maga cápáit, meg földönkívülijeit, meg dinoszauruszait; helyet csinált a mainstreamben a holokauszt filmes feldolgozásának (amit lehet vitatni, már ami a megvalósítást és az epigonok hadát illeti, de a hatása elvitathatatlan); a létező összes műfajban kipróbálta magát és tisztes iparosmunkától zseniális próbálkozásokig mindent letett már az asztalra. A filmnyelvi újításokat, a Hollywood-kritikát, a nézőre vetett sokkterápiát, az öniróniát, a kultúrharcot, a polgárpukkasztást meghagyja napjaink Chazelle-jeinek meg Tarantinoinak. Ő már csak meséli a kedvenc meséit. Remélem, még nézhetjük egy darabig.

Babylon - Film

Van egy vízióm erről, a napokban született, nem nevezném megfejtésnek. Csak eszembe jutott, élesen, pontosan Manny Torres (Diego Calva) arca, az utolsó képeken, nézve a mozit a moziról – az arcán végigfutó érzelmek. Nekem ő a főszereplőm ebben a mesében, nem a sztárok, a húzónevek. Nekem ő a főszereplőm, és ez a mozi a némafilm csúcspontjáról és a hangosfilm születéséről, a lobbanó karrierekről, a gátlástalanságból álszentségbe húzott íven mintha az ő saját, kitalált meséje volna, amit az unokáinak mesél. Hogy hogyan volt nagy idők tanúja és aktív részese – hogyan vált valami nála nagyobb dolog részévé.

Hiszen a korszak bulvárhíreit meséli. Fatty Arbuckle halálba fordult szexjátékait. A kis Valentino történetét, aki mindössze 31 évet élt. Színésznők és színészek, stúdiófőnökök, és rendezők történetét; hiszen akiknek neve és arca volt, mind részt vett a permanens botrányban is. Mert volt hírértéke, és mert először csak ez számított. Olyasmit mesél, szinte kizárólag csak olyat, amit megírtak a lapok. Mert a botrány is csak egy pikáns fűszer volt ebben a forrón szeretett hollywood-levesben. Ez a korszak adja az (amerikai) álom (-szerű) karriermesék hátterét. Ahol a gátlástalan senki lánya jókor van jó helyen, és aztán bizonyít. Ahol a mexikói senki fia elhívatott, elefántszaron át is. Mintha az egész az ő meséje volna, a senki fiáé, az unokáknak: hogyan volt nagy idők nagy tanúja, sőt, aktív részese. Hogyan vitte egészen a stúdióvezetésig.

Álomkarrier. Hiszen ekkoriban lett a stúdiórendszer bombaüzlet. Aztán persze, ahogy megnőtt a pénz hatalma, megnőtt az álszentség. És ahogy kifinomultak az álcák, úgy mélyült az alvilág. No nem egészen a gomorra-barlangig, a csatornáig, ahová lecibál a rommá tépett maffiózó – ez megint pontosan az a mesei, (horror) filmes klisé; túlzás, amit a nagypapa mesél (a már kamaszodó) unokáknak, akiknek nem elég a kalandfilm. Azzal az őrült ötlettel, a játékpénz minden véres következménye ellenére aranyosan mesei csavarjával, ami a bukása egyik katalizátora. A másik persze a Nő. Akibe az első pillanattól, egészen az utolsóig, amikor elnyeli a fénytelen, hétköznapi utca. A csillogás legteljesebb ellentéte.

Damien Chazelle teljesen másképp meséli ezt, mint a dobos történetét, vagy mint a zongorafiú esetét a statisztalánnyal – de ugyanazok az elemek szépen kiszálazhatók ebből is. Meddig ér, meddig érvényes az elhivatottság? Meddig lehet egyensúlyban tartani karrier és szív döntéskényszereit? Mikortól leszel gyáva, önző, vagy csak figyelmetlen – vagy mikor adod át magad annak a nagyobb dolognak, aminek a részévé váltál annyira, hogy (úgymond a másik érdekében) embertelen leszel vele? Beleviszed egy elegáns és visszafogott fogadásba, ahová aljas módon kigúnyolni hívták – vagy kezébe adod az egyetlen (esetleges) barátnak a szénport, mert a felvételhez nem elég fekete. Mintha a rendező kérdései jellegükben nem változtak volna, csak egyre merészebben teszi fel őket, és mindig mást válaszol a feltett kérdésekre. Széttartó, széteső, egymást kizáró elemekből gyúrt látomása nekem összeállt, amióta így értem: valaki meséjét, ami talán nem is úgy volt, nem is egészen úgy.

Csodálkozol, hogy ugyanez a rendező képes félórákon át olyan pontos, kimódolt jeleneteket forgatni, mint a hangosfilm-felvétel szcénája? Szinte film a filmben, az utolsó pontig brutálisan nevetséges; pedig tragédia – nos, az egész film ilyen, amióta megláttam ebből a szögből. Mint Manny Torres meséjét, amit magának talál ki. Az álomgyárról, ami a kezdetektől így talált ki meséket nekünk, ennyi hitellel valójában – és ami ennyire brutálisan, bevonóan realista benne, mint az említett, és még számos jelenet (...megpróbálhatnánk még valamit? Mi volna, ha csak egyetlen könnycseppet ejtenél?), az mindig is belefulladt a klisébe, a kényszeres bosszú toposzától a csókba fúló happy endig. Ennyiben rokona és komplementere Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának. Komplementer is – mert nem azt mutatja meg, (kifacsarva) milyen volna a valóság, ha az álomgyár írná, hanem azt: ilyen elégtételmesékből állunk. A múltjaink így állnak össze valamilyen narratívába, amiben a valóban történt már csak ilyen színesítő-hitelesítő elem. Mondjuk így: van benne olyan is, ami megtörtént.

Tehát így csoffadt ez a látszólag négy főszereplős film bennem egyetlen mesévé – holott minimum Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitását ide kéne emelni, mert ő az a józanság, aki kiszáll, amikor észreveszi, már nem önazonos. Aki kiszáll a meséből a maga egészséges méretébe. Nem jár úgy, mint a sztár, a férficsillag, aki nem bírja elviselni, mikor már nem ragyog, vagy a lány, aki túlságosan mélyről repült magasba, és nem volt mi megtartsa aztán középen. Brad Pitt remek – de róla lassan Timi is elhiszi, hogy formátum, az öregedéssel csak érik. Margot Robbie pedig az Én, Tonya óta nem játszott ekkorát – a szerepre ezer szinten rímelő Tarantino-mozit is beleértve. Mondjuk Chazelle ezt minden filmje minden főbb szereplőjével előszeretettel űzi – a már karrierrel bíró színészek nála mindig reflektálnak is a már mutogatott filmes önmagukra. Mondjuk ezt is úgy: a belőlük bennünk formálódó valami nagyobb dolog részeként használja őket.

Valami nagyobb dolog részeként álltunk fel mi is a mozi-székből, amikor véget ért. Hiszen mi voltunk a nézők. Mint Manny Torres, a végén. Az egész dolog miértünk lett, de most már egyre inkább mi vagyunk érte. Hiszen lassan ez a nagyobb dolog véget ér – lejár a mozi ideje. Vagy nem is tudom, nem tudás ez, csak így érzem. Nem is tudom, pontosan miért érzem úgy: ez is rekviem volt, az álomért; ahogy egy rétegében Tarantino Hollywood-mozija is. És ahogy hírlik (Timi már látta) Spielberg nagy nosztalgiatripje is. Az elefánt már átvonult a képen, ez a party lassan véget ér. Ne legyen igazam. De nekem ilyesmit sugall ez a pofátlan, tabukat cincáló film-agyú kölök. Damian Chazelle. Kíváncsi leszek, megcáfol-e legközelebb.

A sziget szellemei - Film

Közeledik a kopár, kőkerítésekkel szabdalt tájad útján, feléd tart az élő banshee (Bean Si, kelta szellemasszony, ami a tündérkirálynőből korunkra maradt) és te hiába bújsz el a kerítés mögé, hogy köszönni se kelljen. Valaki meghal, lehet, hogy kettő, mondja. Hogy tovább élhessen a banyában aszalódó átok? Ez a mitikus rétege. Hogy A sziget szellemei áldozatot követelnek. Hogy vannak helyek, idők, változások - de vannak időtlen mélységeik, amik áldozatot követelnek. Ez egy 1923-as történet. Egy számomra hitellel érző, kedves barátném szerint (aki hangolt a sikolyra), mára azt a szigetet is elhagyták a szellemei. De ez egy olyan történet, ahol még jelen vannak. Régi történet.

Másfelől ez nagyon mai történet. Ez a (jóval vastagabb) reális rétege. Van két barát, az egyik sok- a másik együgyű. Elvoltak, ahogy a világban élő különbözők: ugyanúgy szerették a barna sört (amit a régi csapolások emlékére így kérnek: korsóval – holott polackból tölti már a csapos), szeretik az esti kocsmázást, egymás ismerős gesztusait. Aztán a sokügyű megunja a másik balgaságát. Ezer dolga volna, nyomot hagyna a világban, ha csak egy kotta lapjaira pöttyözve is – nem kíváncsi arra, aki két órákon át csacsiságokat (nem figyeltél: póniságokat) beszél. Aki csak úgy magvas, ahogy a házi kedvence trágyája. Az értelmiségi, a zenész (lehetne bármi ebből a szerepkörből – mindegy az eszköz) megunja a taníthatatlan balgát, akinek egyetlen mentsége, hogy kedves. Hogy mindenkivel kedves. Ez az egy ügye van. Tényleg kevés annak, aki úgy érzi, fogy az ideje. Akit a kétségbeesés környékez.

Nagyon mai történet, mert így fogy a mi időnk is a számos eltölthetőben, ráadásul bennünket már ringat a rengeteg impulzus a virtuális hullámain is – és idő, akarat hiányában mi is magukra hagyjuk a balgáink. Magukra hagyjuk a harmincpár százalékot, aki a mi bonyolult tehetetlenségünkhöz, a kétségbeeséshez képest aztán egyszerűbb igazságokat keres. Még segítünk is neki ebben: csalódik bennünk, hiszen magára hagytuk. Hiszen elvesszük a kedvét. Mert ezer önigazoló gesztussal egyszer-egyszer szólunk hozzá, leereszkedően, ahogy az értelem a butasághoz, de aztán (amikor már építene ránk) se időnk, se energiánk rá. Nem fér az énidőnkbe. A film az érzést mutatja meg, ahogy elvesszük a kedvességből a kedvet.

Miközben nem vagyunk vele erőszakosak. Colm nem erőszakos, legfeljebb saját magával. Úgy fenyeget, ahogy a Macskafogóban az utcaegér: ide a dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. Öncsonkítással fenyeget, azzal, hogy „te leszel a hibás, ha ártok magamnak. Miattad lesz ez is. Ha szólsz hozzám, ha természetednél fogva kedves vagy velem, te, aki buta vagy, és ezt tudod magadról. Csekély értelmű ember, bocs; hagyjál békén, nincs hozzád kedvem”. Ez egy pokolian mai történet, mert így nincs hozzájuk kedvünk – és bár észrevesszük, ahogy az elfogyó figyelem érzést, kedvet pusztít, csak úgy bánunk ezzel is, ahogy a kocsmában a törzsvendég. Felíratjuk a többihez. A többihez, ami lükteti bennünk a kétségbeesést. Ez a racionális rétege. A végével együtt, ahol kiderül, itt már nem lesz béke, itt örökös, örökölt polgárháború lesz, mert már senkiben nincs béke a felek közül.

Martin McDonagh ebben a múlttal matekozó, hibátlanul 1923-as realitásban, amit film gyanánt elénk pakol egyfelől megcsinálta a maradéktalan ír elszámoló-filmjét; ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában volt kőpontosan középnyugati (heartland-i, sun belt-i); A hét pszichopata és a si-cu kaliforniai (rémálom), és az Erőszakik szinte betegségig (nyaralgató) brit. Másfelől ennél sokkal többet tett (megint, hiszen a három korábbi említett filmje se csak ennyi). Víziók birtokosa – írtam róla korábban; és imígyen abban a ligában focizik, ahol az igazi, kíméletlen kedveseim, Tarkovszkij, Sorrentino, Kuroszava. Valahol vicces, hogy ennek fényében játékhoz engedem magamban bármelyik Tarantino-t, vagy Damian Chazelle míves puncspancsait – a másféle reflexiót. Timinek igaza volt, amikor azt kérte, ne is hasonlítsam Hollywood legjobb pillanatait McDonagh dolgaihoz, de látnunk kell ezt is, hogy az a színes és szagos filmnyelv mire nem alkalmas, és emez mire igen. És hogy nagyon ritkán vegyül a kellő mértékig a kettő - ahogy a pszichopaták filmjében vegyítette direkt fárasztásig Martin McDonagh. Aki ebben a kíméletlenül múlttal matekozó filmben megint nem a filmcsinálásnak, a megszólalás lehetőségének, a hazugság természetrajzának (az álomgyár az álomgyárnak) tart tükröt, hanem nekünk. Csak legyen bátorságunk belenézni.

Nagyon jó játszótársakkal. Colin Farrell úgy Pádraich itt, úgy együgyű, úgy kedves, és úgy kedvetlenül el, hogy elfelejtem Colin Farrellt, miközben nézem. Átkattan valami, és csak a film után borzong bennem, hogy ez a sokra hivatott srác talán még soha nem pirított nekünk ekkorát. Ahogy Sam Rockwell repült óriásit az ebbingi redneck szerepében, úgy kap Farrell is sokadik remek lehetőséget és legalább úgy él is vele. Jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni, két komolyan vett bohócság között időről időre (tényleg komoly) mélységet kaphat a színészkarrier. Nekem ez a játék díjat ért, még ha csak annyi is részemről ez a díj, hogy ha akarnám, se tudnám innentől kiverni a fejemből. Ahogy Brendan Gleeson Colmját se. De tőle már szinte személyes sértésnek venném, ha valamiben nem volna jó. McDonagh zseniálisan vezethet, ha ebben a filmben láttam volna elsőnek Barry Keoghant, azt hinném róla, tényleg együgyű (ahogy anno Lukáts Andorról hittem tudatlanul, az Eszkimó asszony... után, hogy tényleg süketnéma). Zseniális, ahogy a rendező két jelenetben megmutatja, hogyan születik a halálmadár, a banshee, az öregasszony (akit Sheila Flitton mintáz betegre), hogyan formálódik, milyen éhségek és érzéketlenségek árán: a boltos- és postáskisasszony lényén át (Bríd Ní Nachtain játssza – mennyi jó színészt nem ismerünk!). Akiben ott a mérgező élősködő csírája már, és kibomlik, ha megéri. Elég kedvetlen hozzá.

Meg kéne becsülnünk a kedvességet. És most már meg kéne néznünk tényleg Martin McDonagh valamelyik drámáját. Időnként játsszák őket. Hadd játsszon velünk el megint valami, ami egyszerre a legteljesebben és a legkevésbé sem játék.