Cormac McCarthy: A síkság városai

John Grady a csikót tanulmányozta aztán felnézett a férfira. Ez a ló sánta – jelentette ki… Miből gondolja, hogy sánta a ló? - kérdezte a férfi. Nos uram. Nem annyira az számít, hogy mit gondolok.

Nem annyira az számít, mit gondolok erről a világsirató könyvről. Így harmadszor már nem számítottam másra. Így harmadszor felvérteztem magam, tudtam, ha belemászom, nem hagy választást – megint. Végig kell járnom a mesét, a krónikás meséjét; a világáról; Cormac McCarthy történetét az amerikai mítosz természetéről. El kell viselnem, ahogyan megfoszt egy újabb szeretett (vagy nem szeretett) szeletétől. Azt kaptam, amire számítottam. Kicsit talán megint többet. Hogy legyen a végén mégis mit megköszönni.

Most már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. A legvégén, amikor mindezért már Mexikóba kell átlovagolni. Oda, ahol mindez igazibb mese volt a kezdetektől és soha nem volt igazi. A mesélő réteget pakol rétegre: van mindaz, amit Amerika (így, nagy betűvel) magáról gondol; van mindaz, ahogyan a gondolat mögött egy sokkal kíméletlenebb ökonómia tornyosul (ami nem hagyja magát másképp gondolni, hiszen azóta is meztelenedik, egyre inkább csak ez látszik: ezek a meztelen kényszerek); és van Mexikó keserűen görbe tükre – ahol ez az ökonómia soha nem öltözött fel, nem adtak rá fehér bőrruhát, nincs az övében a nagyapja coltja, ahol másféle álomországok maradék pátoszait is méla közönnyel emészti fel a tapintható kiúttalanság.

John Grady Cole az isten kegyelméből való cowboy – a maga fanatizmusával, ahogy nem mond le egy lóról sem, ahogy az utolsó rosszul betört, bizalmatlan lovat sem engedné el szelídítés nélkül: egy eszmény makacssága, aki persze hogy így választ szerelmet is. Kiválasztja magának a kurvát, akiben meglát valamit ebből a rosszul szelídítettségből. Nincs más választása – így választ a véglet. Egy mítosz húsból és bőrből és vágyakból gyúrt véglete. A barát, az egykori csavargó, Billy Parham hiába óvná. Azok az utak találkoznak itt, amit két könyvön át szőtt az író: hogy egymásra csodálkozhasson két épp szertefoszló eszmény – a harmadik történetben, a közös történetben, két ember szelíd egymásra csodálkozása történetében, ahol a szerelem szelídítése történne. Lehetne úgy, ahogy John Grady álmodja magának és Magdalénának? Álmodta így számos író – ezzel vannak tele a könyvesboltok romantikus regényeinek polcai. De a mi olvasói várakozásaink most egy Cormac McCarthy regényben foszlanak.

A barátját esztelen szenvedély kerítette hatalmába. Bármit mondhat neki semmit nem fog számítani. A fejében összeállt egy történet. Arról, hogyan fognak alakulni a dolgok. Ebben a történetben ő boldog lesz. Na mi a gond ezzel a történettel?

Biztos mindjárt elmondja.

Ezzel a történettel az a gond, hogy nem igazi történet. Az emberek kialakítanak maguknak egy képet arról, hogy milyen lesz a világ. Mi lesz a helyük abban a világban. A világ ezerféle módon alakulhat számukra de létezik egy világ ami soha nem fog megvalósulni és ez az a világ amit megálmodnak.

Amerika sok mindent álmodott magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle boldog véget lehetne – de minek?

Szegény Billy Parham! Megint nem akkor és nem ott, ahol kellene, megint késve – de talán mégsem hiába. Felébredt és csak feküdt a sötétben és a hidegben és a lányra gondolt és az öccsére gondolt aki Mexikóban halt meg. Mindenben amit valaha a világról és benne az életéről gondolt tévedett. Lehetne boldog véget hazudni, ha az út vége valójában a halál – s ha a legtöbb mesélő úgy csal, hogy nem mondja végig a mesét? Néha elég, ha ennyit belátunk. Mert miközben Cormac McCarthy elveszi a nemzete mítoszait, egytől egyig egy száraz hideg sivatagi éjszaka rég kialudt tüzének hamujába hajigálva őket – pontosan tudja, valamilyen mítosz ott lüktet mindannyiunk meséjének alján. Még ha valójában soha nem leszünk képesek egymásnak elmesélni ezt a mítoszt, akkor is. Hiszen lehet, hogy valaki tudja, hogy kik vagyunk. És hogy miért.

Kiadó: Magvető

Fordította: Galamb Zoltán

Cormac McCarthy: Átkelés

Az öregember... azt mondta hogy a farkas magasabb rendű lény és azt is tudja amit az ember nem: hogy a világban nincs semmiféle rend kivéve amit a halál helyezett el benne. Végül azt mondta hiába iszik az ember Isten véréből ha nem fogja föl tetteinek súlyát. Azt mondta az emberek fontosak akarnak lenni de nem értik hogyan lehetnének azok. Cselekedeteik és szertartásaik között helyezkedik el a világ és ebben a világban viharok tombolnak és fákat csavar ki a szél és az összes állat amelyet Isten teremtett széltében-hosszában járja ezt a világot ám az ember mégsem lát belőle semmit. Az emberekben csak a saját cselekedeteik tudatosulnak vagy az amit megneveznek és amiről beszámolnak egymásnak. Az a köztes világ azonban láthatatlan marad a számukra. 

  El akarod kapni azt a farkast - mondta az öregember. Talán a bundájára fáj a fogad hogy jó pénzért eladhasd. Vehetsz egy pár csizmát vagy valami más kedvedre valót. Megteheted. De hol van a farkas? A farkas olyan mint a copo de nieve.

  Hópehely.

  Hópehely. Elkapod a hópelyhet de amikor a tenyeredbe pillantasz nincs ott többé. Talán meglátod ezt a dechadót. De mielőtt szemügyre vennéd már el is tűnt. Ha látni akarod a saját helyén kell nézned. Mert ha elkapod elveszíted.

Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel, de most elég hamar kiderült, hogy mi a baj. Most is magamban leltem meg a hibát, mint a Vad Lovak esetében: talán elfáradtam, talán csak mostanában túl sok be nem teljesített elérhetetlenem nyomaszt – de nagyon nehezen viseltem Billy Parham választásait, s a választások következményeit. Most valahogy nem volt gondom ritmussal, hozzálassulással – épp elégszer tétette le akár napokra, hetekre a könyvet egy-egy a történetbe érkező baj előérzete. Bajelőérzet-teremtésben Cormac McCarthy a kétségtelen irodalmi császár. Nagy zökkenőkkel olvastam hát – hosszú kihagyásokkal, de egy pillanatig nem volt kérdés, hogy mindezt (megint) egy remekművel művelem.

Valahogy megint akadtak egyéb nehezítő körülmények is… Aminek nagyon örülök: hogy egyáltalán olvashattam magyarul. Annak már kevésbé, hogy egy meglehetősen kapkodva szerkesztett kötetet kaptam a kezembe. Elnéztem volna, ha a jelentős számban előforduló spanyol szöveg értelmezéséhez mindössze egy alapos kötet végi szószedet és kifejezéstár mankója segít. Jobban örültem volna persze az oldalakon előforduló úgy hagyott mondatok lábjegyzetbe-fordításának – akár ömlesztve. Még jobban annak, ha a szokásos módon elkülönítve, sorokra bontva különcsillagozva kapom a spanyol értelmét. Ha már az írói szándék ekkora jelentőséget tulajdonít ennek a határvidéki kétnyelvűségnek. E kötetben sajnos mindhárom verzió előfordul, s nem épp a legelegánsabban: hiányos szószedet; ömlesztett lapalji ezt-ki-mondta; hagyományos egy, két, háromcsillagos módi – avagy mindhárom gyakran előforduló, teljes hiánya. Így is jobban jártam, mint az eredeti amerikai kiadás olvasói; ott a spanyolhoz nincs semmi támasz (ami nagy írói bátorságot jelez a világnyelvurak földjén), de irritál az efféle kapkodás. Ennyit erről. Mivel nem olvasok angolul (se), így a fordítás körüli polémiához teljes lelki nyugalommal nem szólok hozzá. A továbbiakban tartalmat enyhén feltáró bekezdések következnek…

Az előző kötet felrajzolta nekem a western-mítoszból a cowboyt. Nagyon sarkítva: a lótól bűzlő, marhaszar-szagú ideát kergető időszerűtlenséget. Most felrajzolódott a vadnyugati magányos csavargó figurája – úgymond születésétől a magára ébredésig. Az ember (esetünkben egy kiskamasz), aki nekivág. Aki hontalanná válik, kényszerűen utazik, folyvást úton van – és ha kell, célokat lel, hogy úton lehessen. Olykor a legértelmetlenebb célokat. Ilyen lehetett a történelmi idők outlawja, törvényen kívülije is (azt a néhány kétségtelen pszichopatát leszámítva, akik aztán a legendává váltak közülük). Ilyen lehetett a törvényen kívüli valójában, amíg volt hova távolodnia, olyan vidékre, ahova nem telepedett még a törvény, a jog, a kialakult viszonyok szokásos teljese. Amíg így lehetett törvényen kívül. Ilyen lehetett a trapper: a prémvadász, a nyomkereső, később (konszolidáltabb módon) a lovas postafutár, a postakocsik hajtója, a vasút nyomvonalát kitűző botcsinálta földmérő… ezzel az attitűddel vert sors fonódott életekre később is – de amint végképp elfogytak a törvényen kívüli helyek, immár teljes joggal hívták csavargónak az illetőt.

Billy Parham ezt az utat járja be. A prémvadász, a lótolvaj, a sírrabló útját – a lehető legmorbidabb módon. A rossz döntések ösvényére lép, már az első oldalakon, azzal, hogy nem akar dönteni az indián csavargó sorsáról. Talán tényleg hordoz magában egy eszményt, amely nem engedi, hogy feladja az indiánt (ezt sugallja a farkaslesés-epizód) - valójában csak kerüli a konfliktust. Mindvégig kerülné a magáért, vagy bárkiért kiállás helyzeteit, nem készül fel rájuk, az összes ilyen helyzet készületlenül éri. Így aztán amikor mégis muszáj úgymond kiállnia: erre kényszeríti tehetetlen, felhősödő farkastekintet; a véletlenül elé tévedő, apjától lopott ló meglepett, boldog prüszkölése; az asszonyi (kamaszlány-) választás, (s a legritkábban) az útját álló rosszindulat – amikor mégis kiállna önmagáért, máris a teljes vereség kiinduló állapotából teszi.

A farkas, akit mégiscsak sikerül csapdába csalnia. Itt a rossz döntés ágya a megfelelés-vágy; a fiúé, aki érzi, az öccse többre hivatott nála - s aki érzi: ezt az apja is tudja. Ez a táptalaj. El kell ejtenie a farkast, túl kell járni az eszén, ahogy az egykori nagy öregek tették. A döntés mégis a csapdázó egykori prémvadász öreg (fentebb idézett) monológja nyomán, s a csapdába szorult farkas lénye-tekintete által szökken szárba. Billy Parham így képtelen tanácsot elfogadni: a választásaiban állandóan a nem létező harmadik utat keresné. Ezért bárkivel találkozik, a tanács (a másik életé) mindig pont fordítva sül el benne, mint ahogyan kellene. Ha prédikáció, ha példa. Az indiánok öreg látnoka, a romtemplom magányos, istentől eltántorult papja, a gadanero, akit a testvérek filozofikus hangulatban találnak, a megvakított forradalmár, a bajt egykor elszabadító intéző, a szügyön szúrt lovat kuruzsló cigány – bárki hiába beszél Billy Parhamnak. A fiú nem tanul. Se törvényt, se szerelmet, se élhetőbb, világba illő gazemberséget.

Ez a gesztus, a farkas szabadságba vonszolása balladai a maga nemében. Nem sikerül – nem is sikerülhet. McCarthy nem a legendát írja, hanem a gyökérzetét tárja fel, a legendás idők mítosz-fosztó legvégén. Az előző könyv hangalapja itt a legtisztább – s ha irodalmi párhuzamot, előképet keresek a teljesség megőrzés-vágy hiábavalóságának hasonló ábrázolásához, James Fenimore Cooper történeteiben lelhetem meg. Billy Parham vezérlő ideája valójában Natty Bumppoéval azonos – történetük egyfajta teljesség óvásáról szólna, amit valójában a puszta létezésükkel törnek szét; azzal, hogy megragadták. Amíg a Vad lovak a western cowboy-mítoszával számolt el, addig az Átkelés valójában az indiántörténetek nyomkeresőjének mítoszával.

Ahogy kilépett a napfényre és leoldotta a lova gyeplőjét a parkolóóráról a járókelők felé fordultak. Valami a mesák vadonjából. Valami a múltból. Rongyos és mocskos – éhséggel a szemében és a gyomrában. Senki nem vette oltalmába. Abban a különös alakban meglátták azt amit a leginkább irigyeltek és ami a leginkább taszította őket. Bár együtt éreztek vele de attól még a legkisebb ok elég lett volna hogy megöljék.

Mert senkit sem fegyverez le egy kisfiú igaza. S míg ő a farkassal-veszkődést heveri ki, hónapokig csavarogva Mexikó hegyei közt, addig valakik megölik a szüleit, kifosztják az otthonát (az indián? hisz nevén szólítja az öccsét…). Elviszik a lovaikat. A lovak… a déli vagyon alapja. A marha szaporodik, amíg a fű nő, de a tereléséhez lovak kellenek.  Billy és Boyd, az öccse a lovak után erednek. Át, Mexikóba, megint. A lovak után? A bosszú után? Az útra. Még kell a cél, a ki se mondott, hogy ne mondjam, gondolatban közösen hazudott cél – még nincs meg a bátorságuk a puszta úton levésért úton lenni, ahogy azt majd Kerouac és társai élik. Legalábbis Billynek – mert Boyd ebben is jobb. Az útonállásban, a kamaszlány csenddel való magához édesgetésében, az egész „törvényen kívüliségben”. Billy az outlaw, de Boyd válik legendává. Hogy hogyan, azt nem mesélem – elég balladai az is.

Ahogy olvasom, néhányan nem értették, mi szükség van a cirkuszos jelenetre, arra a „regényesztétika szempontjából zavaró” momentumra. A vándorszínház, vándorcirkusz szintén vadnyugati jelenség – s a mítosz része. A konszolidált csavargás, amit úgymond a művészek tehetnek, társadalmon félig-meddig ugyanúgy kívül vezet, ahogy a Parham fiúk útja. Ez is egy tükör, fontos tükör – hisz jelzi: nem lehet csak félig konszolidálódni, ha kialakulnak a viszonyok. A határvidék (amit eredetileg az amerikai mítoszban jelentett) ebben az értelemben eltűnik, csak a legendák maradnak a helyén. Mint a fiúé, aki kiérdemelte, hogy sorsát corriderók énekeljék…

Boyd legenda lesz - Billy csak átkel háromszor Mexikóba s vissza; és sokkal többször a saját határain. A döntései lökik túl – azaz ahogyan rosszul dönt, vagy ahogy nem dönt egyáltalán. Nézzétek. Így születik a társadalmon kívüli ember. A törvényenkívüli. Aki a végén egyedül marad a tudattal: nincs miért és nincs hova menni. Erre mondom: a csavargó magára ébredt. A korban, amely az első atomvillanás fényéből sző köré az éjszakából nappalt, a korban, amely azt is elidegeníti önmagától, aki a legkevésbé válna bármi részévé. Furcsát mondok: innentől lehet jó helyen akárhol.

Kiadó: Magvető

Fordította: Totth Benedek

Cormac McCarthy: Vad lovak

Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel – sokáig nem is értettem, mi a baj. Végül magamban leltem meg a hibát: a Vad lovak tempójához való hozzá-lassulással akadt gondom; nemigen tudtam a reggeli lopott időket a történet saját „beosztásához” igazítani, valahogy soha nem akkor volt kényelmes letenni a könyvet, amikor le kellett tenni. Mert a fejezetek közben nehezen hagytam magukra a hőseit. A magam részéről ezt tartom igazi bravúrnak Cormac McCarthy meglehetősen egyszerű vonalvezetésű regényében; hogy „olvasói nyöszörgéseim” ellenére mindvégig kétely nem fért hozzá: egy jó könyvet tartok a kezemben.

Pedig az író a komótos tempón túl is tovább nehezíti az olvasói dolgát. A központozás hiánya – ha gonosz kedvemben vagyok – hamis írói hitelesség és/vagy önazonosság-gesztus, az „engem ne szerkesszetek” pofátlanságig hangsúlyozása. Holott a szövegre figyelve egyszer csak azt vettem észre, hogy a központozás hiánya nem a leírt szóban, hanem az elhangzó párbeszédekben van, amiket az író úgymond „rögzít”. John Grady Cole, Rawlins, Blevins – csupa lassú beszédű déli, mind megrágja a szót. Nem beszélnek, csak ha van miről, s nem beszélnek hangsúlyozva – az írásjelek, a központozás leg-lényege, hogy ezeket a másodlagos tartalmakat közölje; minek hát a központozás, ha nincs mit közölni. Egykedvű, megfontolt szófűzéseiket hallom e hiányban; s a mexikóiak pergőbb, ámde épp e pörgetéstől szintén – másképp, másért, de – hangsúlymentes szavait. Ijesztően tudatos, gyakran igen szószegény mondatok sodornak a maguk folyónyi erejével, szinte balladai ritmusban.

De ez csak az érem egyik oldala. Ha felütöm bárhol a könyvet, nem kell sokat olvassak, hogy költői igényű, gyönyörű szövegekre leljek. „A tűz már parázsra égett és John Grady a csillagokat nézte. A Tejút fehéren derengő sávját amely mintha húrja lett volna a feje fölötti hatalmas sötét boltozatnak aztán két tenyerét maga mellett a földre tapasztotta és a feketeség hidegen izzó baldachinja alatt lassanként a kellős közepévé lényegült annak a világnak amely feszesen mindenestül remegve hatalmasan és elevenen rezgett a keze alatt…” Kicsit olyan ez a könyv, mint a klasszikus ’outlaw country, úgy váltakoznak a ritmusai. Egyébként kár, hogy nem a lovakkal kapcsolatos részeknél nyílt ki – ez a könyv tele van lovakhoz intézett szerelmes monológokkal.

Az író a történetét egyfajta időtlenségbe rejti, mondhatnám: az időszerűtlenséget az időtlenbe – hiszen mintha egyfajta erkölcshöz és életrendhez való hűség, a kor szelleme, változásai ellen minden porcikájával tiltakozó – időszerűtlen – viselkedésforma vezérelné John Grady Cole minden léptét. A történetben ez a „cowboynak maradni csak azért is a combosodó technikai robbanás idején” helyzetében jelenik meg, de felvehetne bármilyen alakot: az önként vállalt ragaszkodás egy értékrendhez képzi e történet origóját. Azért a figyelmes olvasó az apa egy fél mondatából feltárhatja a történések dátumát – csak utána kell nézni, melyik évben ment férjhez Shirley Temple.

Időtlenség, lovak, határvidék. Amit olvasunk, az voltaképp egy minden porcikájában átgondolt, irodalommá nemesített western. John Grady a nagyapja halála után, 16 évesen el kell hagyja a farmot, ami az élete – ami az anyjának viszont soha nem volt az. „Nézd fiam… Vannak akik szerint nem biztos, hogy az üdvözülés után következő legjobb dolog Texas nyugati részén egy tehénfarmon élni…” mondja Gradynek az anya ügyvédje. A fiú fogja magát és a bentlakásos iskola helyett a barátja, Rawlins kíséretében Mexikóba szökik, ahol még hajtják a jószágot a vaquerók. Útközben melléjük csapódik Blevins, a balhés kamasz, akivel mindig történik valami – aki valójában olyan (szeretne lenni), mint John Grady, csak neki nem sikerül. Blevins amolyan fiók- „Billy a kölyök”, amerre jár, bajt kavar. És hiába válnak el tőle, s hiába találnak munkát álmaik haciendáján, hármuk sorsa immár összefonódott.

Persze előbb még belép a képbe a nő, Alejandra – s vele minden bonyodalom igazi katalizátora, a szerelem. „…szóltam én már neked de gondolom most se hajlanál rá jobban mint akkor…” mondja Rawlins erre a nőügyre – értsük jól: semmi meglepő sincs a számára a barátja viselkedésében, s mi is lenne. Fiatal cowboy beleszeret a ranch urának virágszál lányába – ez még mindig a klasszikus western meséje. Még ha aztán el is komorodik a mese, az izzadtságszagú börtönvalóságig.

Két látszatra markánsan különböző, de hatásában ugyanoda „beszélő” részlet világítja meg legjobban, Grady mivel is áll szemben. A könyv tengelye az a két monológ, mondhatnám: központi eleme; a papazote, a börtön ura és Duena Alfonsa, a birtok matrónájának monológja. Pérez, a főnök, aki kint is az volt, bent is az, kíméletlen és durva pragmatizmussal áll a két barát elé. Tanulják meg, és tartsák be a „létezés szabályait”, bárhol legyenek is. Adják oda magukat a valóságnak, ha élni akarnak. Durván szólva: adják magukat oda annak, ami elől Mexikóba szöktek. Duena Alfonsa, Alejandra nagynénje a társadalom szabályok és előítéletek mentén felrajzolt összességét kéri számon Grady-n. Azt, amit egykor maga is lázadóként kezelt, minimum reformálni szerette volna – s most az unokahúgát (annak jól felfogható érdekében) mégis e szabályrendszert tiszteletben tartva tiltaná el a fiútól.

Értékrendek és lázadások. Hát nem érdekes, hogy pont Grady lesz mindkét monológ szempontjából lázadóvá – hiszen a lázadás ismérve, ha valaki nem fogadja el a neki kínált szabályokat. Holott a fiú épp a saját sokkal szigorúbb értékrendje mentén képtelen azokat elfogadni… Amely értékrend megint csak a western-mese értékrendje. És itt most a legnívósabb verziót tessék elképzelni, ez nem a fehérzubbonyos, jól fésült jófiú és a bűzlő, borostás banditák meccse – hanem az a finomabb, összetettebb, de a valóságtól legalább annyival „elemelt” játék sorsokkal-életekkel, amely például Mark Twain könyveit, vagy még inkább a Jack Londoni életművet hatja át. Grady a saját elveihez az önkínzásig ragaszkodik: ha a lány azt választja, hogy megy, hát menjen, még ha a szív beleszakad is. De a lovait csak nem hagyja ezeknek…

Cowboynak maradni… a látszat: a nagyapai minta követése. A regényi valóságban John Grady Cole egy ideát kerget, akkor is, ha lótól bűzlő, marhaszar-szagú ez az idea. Amit megvalósítana, az a „cowboyság” talán soha nem létezett – de talán a legközelebb állhat egy valaha volt életmód legtisztább, legideálisabb megvalósulásához. Afféle szakmai „megváltás”. Lehet hogy túl profán a hasonlat, de John Grady szerintem afféle cowboy-messiás. A megváltó, aki ölni kényszerül – de  ne feledjük, az ölés ennek a mitológiának alapvető eleme. Olvastam olyan véleményt, hogy a történet a fiú felnőtté válásának története. Ezzel nem értek egyet – iszonyatmód monolit ez a kamasz, az ijesztő és a vonzó is ez a maradéktalan önazonosság benne; neki egyszerűen ebből nincs hova „felnőtté válnia”. Már elérte a maga határait.

A Határvidék-trilógia első kötete tehát minden vonatkozásában határ-helyzetek feltárására vállalkozik. Van-e értelme bármiféle követendő mintának? Létezik-e olyan, számunkra vállalható értékrend, amely a választásunkon túlmutatóan is érvényes? Elég lehet-e a lélek nyugalmához, ha választunk, s azt tesszük, ami szerintünk helyes? Nagyon várom, miféle válaszokat rejt a trilógia két további kötete…

S a végén a cowboy - miután szíveket tört össze, közte a sajátját - belelovagol, „belehalványul a sötétedő tájba”. Hiszen ennek a mesének mindig ilyesmi a vége.

Kiadó: Magvető

Fordította: Szentgyörgyi József

Korábbi kommentek: