Alan Hollinghurst: Más apától

Az első világháborút megelőző „utolsó boldog békeévben” 1913-ban egy fiatal arisztokrata költő, a nagyobb ambícióval, semmint tehetséggel megáldott Cecil Valance látogatást tesz barátja és oxfordi évfolyamtársa, George Sawle családjának birtokán – e röpke őszi kirándulás során születik - George húgának, Daphne-nak ajánlva - a „Két Hold” című költemény, mely önmagán jócskán túlmutatva aztán az elkövetkező évszázadra összegabalyítja a Valance- és a Sawle-család történetét. Eme versnek köszönhetően válik a húszas évei elején a Nagy Háborúban eleső Cecil - tulajdonképpen egy félreértés folytán - háborús költővé, majd kisebbfajta nemzeti ikonná. E versnek köszönhetően kerül be az irodalomtankönyvekbe, s ezáltal nemzedékek tudatába. E versnek köszönhetően írnak róla évtizedekkel a halála után is könyveket, monográfiákat, adják ki levelezéseit, ifjúkori zsengéit. S e vers - és a körülötte fel-felderengő elhallgatásháló - okán kutakodnak még egy évszázad múltán is irodalomkutatók a Valance- és a Sawle-család szennyesében. Mert tán a vers keletkezése némiképp különbözik attól, ahogy az irodalomtankönyvek hirdetik.

Alan Hollinghurst nagyszabású családregénye ezt a különbözőséget veszi górcső alá és járja körül több szinten is. Egyfelől a hétköznapi értelemben vett másság felől – így a regény olvasható a homoszexualitás elfogadás-történetét a huszadik század (angol) társadalmi, politikai, ideológiai változásainak tükrében leíró műként; másfelől a tágabb értelemben vett társadalmi változások, az emancipáció, az osztályhatárok elmosódása felől – így olvasható afféle nemzetdiagnosztikai regényként is. Azonban mindkét értelmezésnél hangsúlyosabb számomra a művészetelmélet, az irodalmi mítoszteremtés vizsgálata, az a - tulajdonképpeni családtörténettel itt-ott találkozó, majd attól elkanyarodó - folyamat, ahogy a vers és a költő személye újra meg újra átértékelődik és átértelmeződik a napvilágra került tények függvényében.

Lelkes olvasók, önjelölt kritikusok, hivatásos irodalmárok és Cecilt egykoron ismerők veszik elő és táplálják a „Két Hold” legendáját időről időre – mintha valami láthatatlan erő mozgatná őket, hogy ne hagyják nyugodni a művet és íróját. Mintha az utókor számára csak az hozhatna kielégülést, ha mindent kiderít egy hajdan volt alkotási folyamatról, ami csak kideríthető – épp ez a mánia nem hajlandó tudomásul venni, hogy van, ami nem deríthető ki. Mert vannak levelek, melyek elvesztek, vannak miket szántszándékkal megsemmisítettek; vannak szereplők, akik elmentek, vannak, akik itt vannak, de felejtenek, vannak, akik itt vannak, de hallgatnak. Félreértelmezett lojalitásból, valamiféle rég szemétdombra dobott etiketthez való ragaszkodásból, vagy mert egyszerűen arra hajlanak, a művet hagyni kéne békében hatni (vagy épp nem hatni), és nem bolygatni?

Laza ecsetvonásokkal felrajzolt jellemek, szétágazó motivációs háló, derékba tört életutak és kudarcra ítélt szerelmek sokaságán át vezet minket Hollinghurst a vers nyomában – mert bár a regény olvasható akár rendhagyó családregényként is, percig sem kérdéses, hogy a főszereplő itt: a mű. És talán Daphne… Daphne Sawle, az egyetlen szereplő, aki szinte végig velünk van eme évszázados kaland során, aki tán a legtöbbet tudja, ami tudható – és aki dühítő makacssággal nem fedi fel a vers keletkezésének titkát. Daphne, aki - szintén egy kvázi-félreértés folytán (vagy mégsem?) - Cecil Valance menyasszonyaként marad meg az irodalmi köztudatban, majd hozzámegy a költő bátyjához, hogy aztán őt elhagyva egy meleg festőművész hitvese legyen. Daphne, aki végigéli kultúrák, társadalmak, világok összeomlását, de a végsőkig tartja magát a késő-viktoriánus elvekhez, melyekbe belenevelkedett. Mintegy ellenpontja a banktisztviselőből lett kritikus, később életrajzíró Paul Bryant, aki tán a hatvanas évek lázas szabadságeszményétől, tán saját - elnyomott identitása által is fokozott - mániájától hajtva mindent elkövet, hogy lerántsa a leplet a Cecil Valance-mítoszról.

Ahogy az elhallgatás és a mindenáron való kibeszélés feszül egymásnak a regényben, úgy feszülnek egymásnak szereplők, szerelmesek, hagyományok, korok. Erős jelképiséggel - nem mellesleg egy újabb nagyon angol zsáner, a kúriaregény megidézésével - követhetjük végig a huszadik század nagyívű változásait a történet központjának, szívének, a vers mellett tán a legfajsúlyosabb „főszereplőnek”, Corley Court-nak színeváltozásain. A Valance család kúriája, ez a békebeli angol udvarház, titkok és őrületek őrzője, regények ihletője (Daphne és férje, Dudley regénybeli regényének címe egyaránt az udvarházra utal – „A rövid folyosó” illetve „A hosszú folyosó”…), Cecil síremlékének otthona a húszas évek modernizációs hulláma közepette válik „felújított” torzszülötté; a második világháborút követően bentlakásos iskolává; majd lesz jószerivel az enyészeté. Ahogy a hatvanas évek Corley-jában az emeletről leömlő víz szakítja be a „modern” álmennyezetet és tárja fel a - kissé már elkorhadt, itt-ott rothadó, ám mégis gyönyörű - eredeti viktoriánus mennyezetet, úgy szakítják fel a szereplők újra meg újra a „Két Hold” keletkezése körüli sebeket. Feltárva valamit, ami gyönyörű is lehetett, igazi is lehetett – ugyanakkor sérüléseket, fájdalmat, mocskot (is) hagyva maguk után.

Alan Hollinghurst a kortárs angol irodalom megkerülhetetlen képviselője, regénye a szó szoros értelmében szép – szövegét, jelképiségét, áthallásait tekintve egyaránt. Hangja egyszerre idézi (és fricskázza) Henry James-t, a Bloomsbury hagyományait (nem kevés rejtett és nem is olyan rejtett utalással a „kör” tagjaira és életvitelére), de mindenekelőtt Virginia Woolf érzékenységét és líraiságát. Ugyanakkor az irodalmi művek átértelmezése és a mítoszteremtés vizsgálata kapcsán óhatatlanul felidéződik az olvasóban A. S. Byatt klasszikusa, a Mindenem is – a Más apától kiköveteli magának a helyet szorosan mellette. Mert Hollinghurst regénye nem csupán szép, de nagyon okos is: számtalan utalásával, összetettségével, regény a regényben – vers a regényben trükkjeivel messze túlmutat a saját maga szabta kereteken. Jó eséllyel hamarosan éppúgy alapműként tekinthetünk rá, mint a szerzőnek Booker-díjat és világhírt hozó A szépség vonalára – megérdemelné.

Kiadó: Scolar

Fordító: Csordás Gábor

Alan Hollinghurst: A szépség vonala

Elképesztő könyváradat vesz körül bennünket manapság – a kiadók csak úgy ontják magukból az újabbnál újabb sikerkönyveket, a nagy könyváruházak roskadoznak az agyonreklámozott sorozatoktól, az olvasó pedig, ha kicsit is megpróbál lépést tartani ezzel az ütemmel, egyre gyorsabban és egyre többet olvas. Azonban általános jelenség, hogy minél többet és minél gyorsabban olvas valaki, annál ritkább, hogy egy regény megállásra késztesse, hogy azt mondja: eddig és ne tovább, most ne szaladj és ne vegyél le újabb könyvet a polcról, hagyd, hogy hasson rád, amit olvastál –  A szépség vonala épp ilyen könyv.

Alan Hollinghurst 2004-ben megjelent Booker-díjas regénye meleg-kultuszkönyvként érkezett hozzánk, a legtöbb beharangozó ezt a szálat emelte ki, pedig valójában sokkal többről szól! Nagyszabású társadalomkritika a Thatcher-korról, szatíra és fejlődésregény, az angol arisztokrácia és felső-tízezer vitriolos tablója – egy kívülálló szemén keresztül.

Nick Guest az egyetem után beköltözik barátja, Toby Fedden családjához, kimondva-kimondatlanul azért, hogy a fiú lelkileg instabil húgának támaszt nyújtson, amíg a szülők nyaralnak, reprezentálnak, vagy épp a papa politikai karrierjével vannak elfoglalva. Az alsó-középosztályból származó Nick hamarosan otthon érzi magát a konzervatív politikus és arisztokrata felesége gazdag és csillogó világában, a partik, vidéki kiruccanások, műkincsek birodalmában – ezzel párhuzamosan pedig elkezdi felfedezni saját homoszexualitását, amit az oxfordi évek alatt többnyire elnyomott, csak vágyképekben élt ki. Első, Kensington Park Gardensben töltött nyara egyben az első szerelem nyara is – mi pedig rögtön ízelítőt kapunk a könyvre jellemző ironikus kettősségből: miközben Nick próbál beilleszkedni az előkelő londoni villák világába, magától értetődő természetességgel viszi nyíltszíni hancúrozásra első szerelmét az ugyanezen villák által határolt magánparkba.

Ez a kettősség, a „előkelőség”, gazdagság és pompa által körülvett romlottság végigkíséri a könyvet – és talán épp Nickre jellemző a legkevésbé. Az alulról jövő Nick a képmutatásban igazi kispályás az elkényeztetett milliomoscsemeték, perverz politikusok, jólöltözött oxfordi szépfiúk között. Hollinghurst kíméletlen ítéletet mond a sznob és rátarti felső-tízezer fölött, melynek tagjai ugyan tisztában vannak egymás kis perverzióival, ám következetesen nem vesznek ezekről tudomást. A látszat itt mindennél előbbre való – az otthonunkba mosolyogva beengedjük férjünk titkárnőjét, noha tudjuk, hogy a szeretője; meleg fiunk mellé fizetett pr-menyasszonyt alkalmazunk; s ha tudjuk is, hogy a nálunk lakó fiú „más”, nem beszélünk róla.

Nick egyfelől el van bűvölve mindentől, amit ebben a világban tapasztal, bármit elkövet, hogy része legyen, másfelől kicsit „felülről”, a művelt és kifinomult értelmiségi szerepéből nézi a benne élőket – ez ad neki egyfajta tartást és távolságot. Nick mindent és mindenkit esztétikai kategóriákon keresztül néz, és ezen a szűrőn a legtöbben fennakadnak – épp ő, a „kis esztéta” az, aki látja az álarcok mögött a személyes tragédiákat. Komoly szatirikus élt kölcsönöz a könyvnek a „felesleges bölcsész” Nick – aki maga sem tudja, mit akar kezdeni magával, doktoriját valami homályos témában írja, aminek köze van Henry James-hez, az esztétikához és a „stílushoz, mint akadályhoz” – és a pénzen és politikán túl nem látó, a művészetet csak befektetésként értékelő, többnyire  rossz ízlésű sznobok egymásnak feszülése.

Nick mindent pontosan megfigyel, a legapróbb jelzésekből, kiszólásokból, rezdülésekből állítja össze aprólékos portréit – csak épp a saját helyét és szerepét nem látja ebben a közegben. Az illúzió, hogy oda tartozik, hogy elfogadják, szertefoszlik, amint a láthatatlan Nickből, aki mindig kéznél van, hogy kitöltse a létszámot, vagy segítsen, amiben kell, önálló entitás válik. Amint kénytelenek tudomást venni nemhogy a másságáról, de egyáltalán a létezéséről, kivetik maguk közül – hogy bukása teljes-e, vagy a felső-tízezerből történő kizuhanása épp valamiféle intellektuális felszabadulás előhírnöke, az olvasó képzeletére van bízva.

Az előzetesen túlhangsúlyozott melegtéma számomra csak egy szólama a társadalomkritikának. Szerves része a könyvnek, mint ahogy a drogkérdés, a szexuális kicsapongás és persze az ekkoriban megjelenő AIDS is – de mintha mindegyiknek az lenne a szerepe, hogy a tagadásukra berendezkedett álszent társadalomról lerántsa a leplet. Nem ráz meg, nem borzaszt el, igazán még csak nem is taszít, épp azért mert annyira „tagadják”, hogy az olvasónak egyszerűen nincs más választása, mint a szereplők ellenében is elfogadni a jelenséget. Hozzájárul ehhez a regény nyelvezete, ami még a homoerotikus leírások és a visszataszító drogozások alkalmával is a szépségre törekvést szolgálja – még ha nyersnek és undorítónak is találjuk az aktust magát, Hollinghurst prózája van annyira esztétikus, hogy ez ne zavarjon.

Aprólékos jellemrajzai, a jellegzetes brit viselkedés ironikus bemutatása, a maróan gúnyos társadalomkritika már önmagukban zseniálissá teszik a könyvet – ehhez csak hozzátesz az a szerteágazó utalásháló, ami kibontakozik a lapokon. Igazi ínyencfalat a popkulturális utalásokra, irodalmi párhuzamokra, társadalmi- és politikai fricskákra fogékony olvasóknak – persze hozzá kell tenni, ahhoz, hogy ezt maradéktalanul kiélvezzük, nem árt jól értesültnek lenni a brit politikai- és társadalmi élet témájában, és az átlagon felüli műveltség sem hátrány – nem áltatom magam azzal, hogy ezek birtokomban vannak. Valószínűleg a rejtett utalások felét sem fedeztem fel, egy másik felét meg nem értettem meg, ezek majd az egész biztosan bekövetkező újraolvasásra várnak – amit meg kell előzzön egy alapos ismerkedés Henry James műveivel.

A kiváló magyar fordítást élvezet olvasni – Hollinghurst prózája magyarul a szó szoros értelmében szép, virtuóz, utalásokban gazdag szöveg; és ami manapság sajnos egyre ritkább, a fordító láthatóan otthonosan mozog a brit közélet és politika világában éppúgy, mint a művészet terén, magabiztosan használja a szakkifejezéseket és a szlenget egyaránt, ami ennél a regénynél kulcsfontosságú. A könyv megjelenése is pazar, a terebélyes keménykötésű kötet védőborítójára a külföldi kiadásoknál is bevett kígyó, indavonalak és kokaincsíkok motívumai kerültek – egyszerűségében is figyelemfelkeltő, és nagyon jól utal a könyvben háromszoros jelentéssel felruházott szépségvonalra. Minden tekintetben csodálatos könyv és méltó kiadás – ritkán írunk le ilyet, de ez most tökéletes!

Kiadó: Scolar

Fordította: Berta Ádám