Sylvain Neuvel: Védtelen halandók

Anno nagyon szerettem Sylvain Neuvel áldokumentarista stílusban írt óriásrobotos sci-fi-jét, az Alvó óriásokat. A folytatás, az Ébredő istenek már kevésbé ragadott magával, de még mindig szuper élmény volt – a túlságosan nagyra nyitott, szó szerint világrengető konfliktus, a túl sok gyilkos óriásrobot és a százmilliós nagyságrendre rúgó áldozat ellenére is. A trilógia befejező része, a Védtelen halandók még mindig elég szórakoztató, a forma és a pörgős cselekmény még mindig visz magával, de az összképet tekintve egyre több bennem az értetlenség és a bosszúság: miért is nem lehetett ezt félúton abbahagyni?

Kicsit olyan érzésem van, mintha Neuvelnek lett volna egy remek alapötlete, aztán addig húzta-húzta a történetet, amíg maga sem tudta, mit is kéne kezdenie vele. Az előző rész végén ugyebár a Földet megmentő kis csipetcsapat egy óriásrobot belsejében ragadva - nem egészen önként - elhagyja a bolygót. E kötetben a rejtélyes óriásrobotok gazdáinak, az ekteknek bolygóján találkozunk velük – és innentől kezdve az egész nem csupán hihetetlen (mármint úgy sci-fi módra is hihetetlen) de logikátlan és bosszantó is. Egy mesterkélten a „be nem avatkozás” politikájára felesküdött nép, akik mintegy véletlenségből kiirtották a fél Földet, hogy aztán az ismét csak „véletlenül” bolygójukra transzportált földlakókat egy évtizedig pátyolgassák… Ugyan, kérem!

Valahogy annyira ostobának éreztem az egész felállást azon az idegen bolygón, hogy utána már csak röhögni tudtam a bolygó uralkodójának saját demokratikusan választott Tanácsa elleni puccsán (amihez az égből odacsöppent földlakókat használja fel – hogy hogyan illeszkedik a „be nem avatkozás” politikájába az, hogy egy idegen bolygó lakóit használják saját céljaikra, azt fedje jótékony homály…); a robotvadász szülők dacos tinilányának szerelmén az idegen bolygó lakója iránt (most komolyan: miért kell egy katonai és tudományos jegyzőkönyvekre felépített sci-fi-be tiniromantika? – már az előzményben is rezgett a léc a pilóták románcánál, de az a maga módján természetes egymásra találás volt, ez ellenben simán klisés és bosszantó); és az egész hazajutás körüli hercehurcán (tíz éven át nem tudják kitalálni mit tegyenek, aztán hopp, elkötnek egy óriásrobotot és simán hagyják őket elmenni).

Sajnos amikor visszatérünk a Földre hőseinkkel, akkor a komikum jócskán háttérbe szorul és ismét bebizonyosodik, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény: a Földet idegengyűlölet, kitelepítések, népirtás rémképe fenyegeti, az egy szem itt maradt robotra kezét rátevő amerikai nagytestvér leigázná az egész bolygót, mindenki más meg vagy behódol, vagy a hidegháborút melegíti fel épp. Űrutazó hőseink meg ismét belecsöppennek a nagyok játszmájába, orosz titkosügynökökkel (ismét egy végtelenül sztereotip, kisarkított, hisztérikus orosz, akinek remeg a keze a gomb felett, hogy kinyírhasson mindenkit, aki nem hagyja nyugodtan iszogatni a vodkáját), őrült genetikusokkal, seggfej politikusokkal. És még egy óriásrobotokkal vívott családi csetepaté is helyet kap (na, ez aztán a sorozat mélypontja: a fiát házilag épített robotokkal szórakoztató Neuvel végképp átvette az uralmat a fantáziadús sci-fi szerző felett, amikor apa és lánya egymást gyepálja a városokat egy pillanat alatt megsemmisíteni képes óriásrobotokkal) – hogy aztán ismét előkerüljenek földönkívüli pajtijaink és minden szálat szépen elvarrjanak.

Többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és még mindig bírom Neuvel formai játékait meg az egész alapötletet, de… az emberiség ábrázolása roppant nyomasztó és ami nagyobb baj, roppant szájbarágósan nyomasztó és teljesen kilóg a trilógia szövetéből; a földönkívüliek egész bolygója, hozzáállása, politikai berendezkedése, tartózkodása-is-meg-nem-is elképesztően bugyuta; a főszereplők interakciói meg teljesen hiteltelenek és ostobák. Valahogy semmi sem jó. Abba kellett volna hagyni ezt a második résznél…

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina

Sylvain Neuvel: Ébredő istenek

Pár hete, A sötét oldal – Odakint sötétebb – Időrabló hármas után azt mondtam, most egy darabig nem kellenek könnyed sci-fi kalandok, köszönöm szépen, aztán belelapoztam Sylvain Neuvel Themisz-aktáinak második részébe és jól benne is ragadtam. Pont ugyanazzal ragadott meg most is, amivel tavaly az első rész: a formával. Ugyan az Alvó óriások nem váltotta meg a sci-fi világát, és a folytatás sem fogja, engem simán meg lehet venni kilóra ezzel a dokumentarista felépítéssel, a naplóbejegyzésekből, jegyzőkönyvekből, katonai híradásokból, beszélgetések átirataiból összerakott történettel. Sokan kritizálták (és nyilván fogják is) hogy ez a forma alkalmatlan a szereplők árnyalására – nos, nem az, ahogy levélregényből is születtek már klasszikusok, Neuvelt sem lehet azzal vádolni, hogy ne rajzolná körbe a szereplőit, vagy ne adna nekik egyedi hangot a naplóbejegyzéseiben; az, hogy kevesebb figyelmet kapnak az egyéni motívumok, inkább a monumentálisra nyitott problematikájú katonai sci-fi jellegnek köszönhető. Itt mindenki egy kirakós egy része – az egyéni vonások egyszerűen kevésbé fontosak, mint a nagy egészben elfoglalt szerep.

Bő tíz évvel járunk az Alvó óriások befejezése után: van egy óriásrobotunk, de még mindig nem tudjuk, mire is kéne (ha kéne) használnunk – fegyvernek klassz, de kissé túlságosan is hatékony ahhoz, hogy bármely mai államalakulatra rábíznánk (értsd: szempillantás alatt tesz a földdel szó szerint egyenlővé több négyzetkilométernyi területet, bárminemű ismert mellékhatás nélkül); azt meg még nem volt alkalom kipróbálni hogy földönkívüli támadással szemben mit ér. Eddig.

Ugyanis amikor a pilótái és a kutatószemélyzet már épp kezdene ráunni az egészre, az előző kötetben egy sajnálatos baleset következtében elhunyt, majd rejtélyes módon felélesztett (vagy sem?) kutatásvezető, Rose pedig kezdene belezizzenni egzisztencialista pszichologizálásába arról, ki ő és vajon azonos-e azzal a lénnyel, aki meghalt; megjelenik egy másik óriásrobot London közepén. Hurrá, végre dolog van! Persze a kormányok és titkosszolgálatok a megszokott módon reagálnak, London lakóinak egy része pánikba esik, másik része béketábort alapít a robot lábainál, a Themisz fenntartására és vizsgálatára alapított ügynökség, a Földvédelmi Csapatok meg rögvest indul, hogy kommunikáljon a tesóval, ha már beugrott látogatóba. Aztán persze kitör a káosz…

A semmiből hipp-hopp felbukkan még egy tucat robot a világ legnépesebb városaiban és módszeresen pusztítani kezd. S ha ez nem lenne elég, néhány kormány a saját városait lövi halomra, hátha úgy jobb lesz. Naná, hogy nem lesz. Közben az FCS-t irányító és hőseinket a háttérből manipuláló rejtélyes figura tovább keveri kártyáit, a New York-i kínai étkezdéből ismerős még rejtélyesebb ismerőse által elhintett információmorzsák alapján meg teljes joggal vizionálunk világvégét. Persze semmi sem úgy lesz, ahogy elgondoltuk. Legfeljebb egy kicsit.

Neuvel fantáziája végtelen, formai játékai pedig elragadóak – azzal együtt, hogy ez a második rész nem vádolható még annyi eredetiséggel sem, mint az első. De legalább szépen tiszteleg H. G. Wells előtt. A befejezés meg parádés, ráadásul olyan függővéggel borzolja az idegeket, amitől az erre fogékonyak jó eséllyel sarokba vágják a könyvet és/vagy reklamálnak a kiadónál, hogy az ő példányukból tuti lemaradt egy ív, mert így nem lehet befejezni… Lehet. Ha van kritikám, akkor az épp ez a megint csak túl nagyra nyitott konfliktus, de hát földönkívüli inváziós sci-fi esetében mi mást várhatnánk. Nem is tudom, azt hiszem, jobban tetszett, amíg csak egy árva óriástenyérben vizsgálódtunk. Már most túl sok óriásrobot, túl sok halott, túl sok földönkívüli… Mit hozhat a harmadik rész? Egy biztos: ha a forma marad (és miért ne maradna?) olvasni fogom. Talán egyszer még a világvége is eljön...

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Úgy voltam ezzel a könyvvel, mint a főszereplő kis Rose Franklin a gödörrel, amibe beleesett: beleolvastam és nem tudtam szabadulni tőle. Pedig eszem ágában sem volt beleragadni, épp két-három másik olvasmányban voltam, nyakig, de épp aznap, amikor meghozta a postás, nem volt nálam semmi. Nosza, kukkantsunk bele hazafelé a buszon. Aztán észre sem vettem hogy még az este lecsúszott a fele.

Az Alvó óriások leginkább ezzel vesz meg: pörög, mint a veszedelem. Ha egyszer elkezded, nem nagyon hagyja letenni magát. Olvasom a kritikákban, hogy a sajátos forma - a naplóbejegyzésekből, interjúkból, jegyzőkönyvekből összeálló sztori - nem húz úgy be mindenkit, mint egy hagyományos regény, akad aki hiányolja a hosszas leírásokat, a szereplők mélységeit, a nagyléptékű összefüggések fejtegetését. Nos, simán el tudom képzelni, hogy valóban így van, a levélregény sem való mindenkinek, én viszont mindig imádtam. El tud persze bűvölni ezer oldalnyi ráérős leírás, lásd A fényességek, hogy ne menjünk messzire, de néha baromi jól tud esni ez a fajta töredezett de mégis egésszé összeálló kaleidoszkóp.

Szóval a kislány, aki beleesett… Rose Franklin egy este a szülők határozott ellenkezése közepette elindul hogy kipróbálja új biciklijét. Aztán egy gödör mélyén találja magát egy óriási fémtenyérben, körös-körül idegen nyelvű vésetekkel a láthatóan idegen anyagú „falban” – naná, hogy felnőve fizikus lesz, és pikk-pakk a rejtélyes leletet kutató kis csapatban találja magát. Rögvest annak az élén, egy öntörvényű és kissé túlságosan is tökös helikopterpilóta(nő) és navigátora, valamint egy elvarázsolt kanadai nyelvész társaságában. Az ő négyük naplóbejegyzéseiből és a projekt titokzatos irányítójával való beszélgetéseik átiratából áll össze a cselekmény bő háromnegyede.

Amely cselekmény persze elsősorban a tenyérhez tartozó többi testrész felkutatása és a részek összelegózása körül bonyolódik. És hemzseg a kérdésektől. Mi ez a gigantikus (húsz emeletes épület magasságú) robot? Hogyan került Földünkre? Kik készítették? Mi célt szolgál? Mihez kezdünk vele, ha összeraktuk? Megfejtjük valaha az irányításának titkát vagy lesz egy irányíthatatlan tömegpusztító fegyverünk? Meg kell-e egyáltalán fejtenünk a titkait vagy jobban járnánk, ha hagynánk békében pihenni a föld alatt? És vajon miért épp most fedte fel magát előttünk, ha a kutatások szerint több tízezer éve pihen?

Miközben kutatóink fáradhatatlanul próbálkoznak válaszokat lelni a fenti kérdésekre, küzdenek emberi gyengeségeikkel: kapcsolatok szövődnek, féltékenységek és indulatok szabadulnak el, hibáznak, olykor jóvátehetetlenül, lázadnak majd hősieskednek kicsit, végül nagyjából mindannyian függővé válnak a küldetéstől. Hisz ha az emberiség jó eséllyel legnagyobb tudományos felfedezésében vehetsz részt, nem szállsz ki egykönnyen. Nem is nagyon szállhatsz, főleg ha minden tetted valamely állam valamely törvényébe ütközik és a felfedezésedre úgy nagyjából mindenki igényt tartana akár az életed árán is. Mert olykor azért elengedjük főszereplőink kezét, és betekintést nyerünk a leletet övező nagypolitikai és üzleti játszmákba is –  történetesen ezeket a részeket élveztem legjobban, akkor is, ha nem sok jót ígérnek a folytatásra. Ahol aztán bármi megtörténhet – pláne ha még a felidézett mitologikus történeteket is számításba vesszük. Nem is beszélve az epilógusról, ami újabb szintet nyit ebben a globális kirakósban…

Mikor is olvashatjuk a következő részt?

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina