2009. május 15., péntek

Watchmen - Az Őrzők

Stílusosabb lehetett volna e bejegyzés, ha a Timi által jegyzett Frost/Nixon után kerül a blogra. Hiszen Moore alternatív Amerikájának egészét ez a játékosan gonosz gondolat alapozza meg: mi volna akkor, ha a Watergate-botrány nem robban ki, ha a két tényfeltáró holttestét egy garázsban találja meg a rendőrség, ha a kemény vonal minden szégyen nélkül irányít tovább abban a szembenállásban, ami a világunkat (így, a mi valóságunkban is) hosszú évtizedekre meghatározta. Tehát kicsit megkésve, kalandra fel: Watchmen!


I.

Tudtam a képregényről, de soha nem volt a kezemben, amíg nem jelent meg magyarul. Alan Moore nevét nemigen kerülheti el senki, aki hajlandó komolyan venni a műfajt. Amikor aztán kézbe vettem, nem okozott csalódást. Ez az alternatív „közelmúlt” (a megjelenése idején párhuzamos jelen) sok szempontból nyitott, továbbgondolható világ. Annak ellenére, hogy mint alternatíva, következetesen végiggondolt és kitalált. Nemcsak komplett szubkultúrák, mint a kontyosoké (egy kvázi-punk „életforma”), nemcsak a reklám-léghajók az égen, vagy a Gunga-Diner gyorséttermi lánc, a kalózos képregények kultusza a szuperhősősök helyett jelzik nekünk a „párhuzamos valóság” miénktől való elemelődését, de olyan apró képi különbségek is, amiket leginkább a képkockákba helyezett hétköznapi eszközök segítségével teremtenek meg a szerzők. Ilyen képi különbség például a dohányzás módja, a gömbfejű pipák, vagy az elektromos benzinkutak jelenléte a manhattani utcán – mintegy folyamatosan kép-jelzik a párhuzamos idősík „valóságát”. Miközben – mint minden igazán jó párhuzamban - az a világ voltaképp ez a világ, a következetesen végigvitt eltérések ellenére is, az emberi cselekvések mozgatói, kisszerűségeink és „nagyszerűségeink” ugyanazok.

Persze van egy igen markáns különbség: a maszkos igazságosztók lemásztak a képregények lapjairól. A történet kezdetén már túl vannak a zeniten, egyfelől a rendőrsztrájk, amelyet széles tömegek támogattak, másfelől Dr. Manhattan, a valódi „szuperképességekkel” bíró „nemzeti hős” megjelenése – ami zárójelbe helyezte az önjelölt „jelmezes hősök” ténykedését –, tétlenségre kárhoztatja őket. A hol elfogadott, hol teljesen elutasított jelenlétük e társadalomban remek apropó, hogy a szerző elemezhesse Amerika viszonyát önmagához.

A megjelenés után ennyivel nincs értelme a kertelésnek, s a könyvek igazi zamatát úgysem a mese, sokkal inkább annak szövése teszi figyelemre méltóvá. A történet Edward Blake halálával kezdődik. Az egykori Komédiás halála a nyitánya annak a bonyolult, több szálon futó, flasback-ekkel terhes cselekménysornak, amely során a jelmezes igazságosztók, Rorschach, Éji Bagoly, s a többiek, de még Dr. Manhattan is csak asszisztálni képesek egy bonyolult összeesküvésben, Ozmandyas sajátos világmegmentő tervében, aminek városnyi, előre kalkulált áldozata majd elhozza a szembenállás korának végét. De túlságosan előreszaladtam, mielőtt a történetet elemezném, lássuk a hőseit.


Ahogy azt többen kifejtették már, Alan Moore „hősei” egyszerre paródiái és megvalósulásai a legfontosabb amerikai „szuperhős-toposzoknak”. Olvastam a „jó Batman-rossz Batman illetve a jó Superman-rossz Superman” párhuzamot, én másképp fognék hozzá, ez így túlzottan egyszerűsítő. A hősök eredettörténetéből a denevéremberi párhuzam: Éji Bagoly és Rorschach között a legmarkánsabb különbség, hogy amíg Éji Bagoly nem képes levetni teljesen az „alteregót” azaz énjének egy részét talonban tartva sodródik át az életén, a Walter Kovacs nevű „személy” már nem is létezik, teljes egészében Rorschachá lett. Számára Kovacsnak nincs „valósága”, ezt érzi meg a pszichiáter, amikor ő is Rorschach-ként kezd gondolni rá. Daniel Dreibergnek hiányzik az „éjibagolyság” az életéből, ez a hiány űrt képez benne, és nosztalgiát, Rorschachban az egykori, megtagadott Kovacs-mivolt képez hiányt. Inkább komplementerei tehát egymásnak. Amíg Daniel nem akarja észrevenni, hogy a „szereppel” lényének egy részéről is lemondott, addig Rorschach az egykori Walter Kovacsot nem akarja „észrevenni” önmagán.

Legalább ennyire összetett a két „Superman” személyisége is, és legalább ennyire valaminek a hiányán át közelíthetők meg a legkönnyebben. Dr. Manhattan a „leghiányosabb” hőseink közül, szinte minden „emberi” hiányzik belőle, talán az egyetlen kényszeren kívül, hogy szeressen és szeressék. Az érzelmeiben maradhatott csak ember. Kockázat nélküli vállalás minden cselekedete, hiszen elpusztíthatatlan. A halál nem érdekli, hiszen nincs vele dolga. Még a jövő bizonytalansága sem ad súlyt a tetteinek, hiszen látja azt, és végigjátssza, mint egy „szerepet”. Ahogy fokozatosan ráébred veszteségére, úgy távolodik minden emberitől, a globálisan emberi problémáktól csakúgy, mint egykor volt önmagától. Mivel pusztán „sors”, megkérdőjelezi a „szabad választást”. Marsi építménye, a gigantikus óraszerkezet a saját céltalan létének tükre, hiszen a választásaink adnak létünknek célt, és neki nincs választása. Mivel tömény determináció, a valószínűtlenséget, az esetlegességet keresi, s végül Laurie ezzel ajándékozza meg, amikor a lány a marsi beszélgetés alatt „megvilágosodik”, és rádöbben, ki is volt az apja. Az esetlegesség, vagy másfelől az esély elég ok a számára, hogy megpróbálja megóvni az emberi létezést. Más kérdés, hogy Weidtnek köszönhetően késve érkezik.

Milyen zseniális: Ozmandyas, Adrian Weidt az igazi bábos, saját magát ábrázoló játékbabáival az asztalán, az, aki az esetlegesnek a legkisebb szerepet szánná az emberek életében. Ő a rend embere, az érzelem és részvét nélküli, a szeretet nélküli logika embere. Az ember, aki a közjó érdekében nem személyekkel, hanem felhasználandó-kiiktatandó-elpusztítandó tömegekkel számol. Nem ismerős? Minden társadalomjobbító kísérletre igaz volt eddig, hogy túl sokba kerültek: az elpusztult milliók szenvedése, a túlélők – ha végrehajtók, ha tanúk - elérzéketlenedése ugyanazon veszteség két arca. Menet közben elveszik az ember, elveszik a cél, amiért jobbítanánk. Weidt nem meghódítani akarja a világot - bár tesz rá kísérletet, hogy megvásárolja -, hanem a saját érdekében becsapni. A világmegmentő hazugságot keresi, s találja meg az alien-invázió rémképében. Milyen furcsa, nem? A világ körbezárult, kicsi lett és ismert, sehonnan nem fenyegetnek barbár hordák, amelyek ellen összefoghatna a „kulturált világ” – legyen hát a fenyegetés külső, végletes, felfoghatatlanul „más”, legyen eleven rémálom, hogy elfelejthesse az emberiség a saját kulturális különbségeiből fakadó gyűlöleteit egymás – e nézőpontból saját maga – iránt.

Ozmandyas példaképe Sándor, a legenda szerint a kibogozhatatlan gordiuszi csomót szétvágta a kardjával. Az átláthatatlanul bonyolult problémákra megszülető egyszerű válasz, az erőszak válasza, a háború fenyegetése határozza meg ennek az alternatív világnak a mindennapjait. De ilyen „egyszerű válasz” Adrian Weidt-é is, és a maga módján legalább ennyire kíméletlen. A hazugság akkor működik, ha eltűnnek a manipuláció nyomai. Érdemes felidézni az ellene végrehajtott – saját maga ellen megrendelt – merénylet képsorait. Titkárnőjével a halálról beszélget, egy a háborús hisztéria okán elkövetett családirtás apropóján; de valójában a lányt a rá váró „szellemi utazásra” készítené fel. A merénylő először a titkárnőt lövi le, aki nyilván minden részletet ismert a relytélyes szigeten tevékenykedő művész- és tudóscsapat munkájáról, a projektről, ami létrehozza a Manhattanba teleportálandó „alient”. Ennyire elemien kegyetlen és embertelen Weidt hozzáállása az emberekhez, mindazokhoz, akiket felhasznál. Ő felsőbbrendű, mindenki más eszköz, avagy akadály. Lakása a sarkvidéken kívülállásának szimbóluma. Gőg és híúság sajátos keveréke, ahogy személyesen végez a Komédiással, hiszen így revansot vehet az első találkozás során elszenvedett vereségért. Ennyiben ki is merül az ő „superman-sége”, és ennyire rímel sorsa is a „képregény-a képregényben” szörnyeteggé váló hajósával.


II.

Mert Moore nem elégszik meg azzal, hogy időrendjét tekintve a lehető legbonyolultabban elmeséljen egy történetet, folyamatosan és többszörösen narrálja is. Rögtön ott van Rorschach naplója, ugye, amely szinte a mű elejétől hangsúlyozottan más nézőpontból „meséli” ugyanazt a sztorit. A szövegbuborékok tartalmát egyébként is gyakran ellenpontozza korábban már felhasznált képkocka, az épp folyó beszélgetések illusztrációjaként. Jelentőséggel bírhat a hanyagul az asztalra hajított újság szalagcíme, ugyanúgy, ahogy bármelyik falfirka. S mintha mindez nem lenne elég: komplett szöveges betéteket kapunk Hollis, az első Éji Bagoly könyvéből, a maszkos igazságtevők „hőskorából” nyerve információt. Betekinthetünk Walter Kovacs pszichiátriai „kórlapjaiba”. Időről időre újságcikkek és nyomdai levonatok által mintegy „dokumentálódik” a történet. Bonyolult és sokrétegű szövet ez, tipikus narratív eszközök válnak a mesélés főeszközévé, és komplett kockák időnként oldalak válnak narrációvá – például Dr. Manhattan „eredettörténetében”.

Később e narráció közvetlenebbé válik, egyfelől az újságárus egyszerű „népi bölcsességein” át, másfelől az újságosbódénál ingyen képregényt olvasó fiú kalóztörténetén keresztül. Érdemes figyelni, milyen frappánsan vált a szerző a végletekig beteg kalózos képregény, a „Számkivetve” rajzolt kockáira a történet bizonyos pontjain, hogyan kommentálja a rajz a rajzot, a történet a történetet. A kalóztörténet képeit kezdetben az erősebb tushasználat elkülöníti, később a betét-történet képileg teljesen a fő történet stílusába olvad, párhuzamosan azzal, ahogy a szövegbuborékokba egyre inkább „behallatszik” az újságárus beszélgetése vásárlóival, ahogy a képregényt olvasó fiú figyelmébe betolakszik a (szintén képregényi) „kül-világ”.

Alan Moore mindig is teljes uralmat gyakorolt az általa megírt képregények képi világa felett, gondoljunk például a V for Vendetta ötvenes évekre hajazó „koszos” képi világára, amely a történetben ábrázolt diktatúra-klónt a „történelmi képregény” stílusával, képi világával teszi mintegy valóságosabbá. A Watchmen majdnem teljes egészében a szuperhős-képregények időnként sterilitásig tiszta képi világát hozza, a legszínesebb és „legizomcentrikusabb” rajzi stílust, amely csak néha színeződik felül némi fény-árnyékjátékkal, főleg a flashback-ekben. A beállítások, a nézőpontválasztás is hasonlóan inkább visszafogott, a rajzban semi szürreális nincs, az alapvetően szürreális téma ellenére. Dave Gibbons ennél határozottan „betegebbet” is tud rajzolni. Nőalakjaiban azt azért megmutatja, hogy nem kell a kötelező „képregényi trend” szépségideáljához ragaszkodni, „szuperhősnői” hasonlítanak a legkevésbé a műfaj domináihoz – persze más is a szerepük…

Iszonyú munka lehetett képről képre megkomponálni ezt a történetet. Viszont tisztán látszik rajta, miért több egy képregény „megírása” a szövegbuborékok puszta kitöltésénél. Újra meg újra meglep, hogy egy ennyire összetett, sokszólamú történet hogyan lehet mégis könnyen olvasható, gördülékeny. Merthogy újra meg újra kézbe veszem, és mindig felfedezek valamit, amin korábban átsiklott a figyelmem. Sokat segít ebben az alapos, igényes magyar kiadás, amelyet a Cartaphilus-nak köszönhetünk, s amely nem mellesleg szebbre sikerült, mint az egykötetes DC-s változat.


III.

Sokat vártam a filmtől, és nem keveset kaptam. Ennek ellenére ki kell mondani: a Watchmen, mint film, nem sikerült. Szerintem rendben volt a színészválasztás, és a képi világ. Az viszont látszott, hogy Zack Snyder csak egy kis filmes iparos. Ahol storybordként követte a képregény képeit, ott hozta a hangulatot, de képtelen volt a történetet egybefogni, az egész szétfolyt. A történet fő szála fért bele csak a filmbe, s mint már írtam, a képregény igazi erénye nem a mese, azt azért rutinos mozibajárók hamar kisakkozhatták, ki a hunyó. Valahol pont az az erős forgatókönyvírói és rendezői invenció nem volt sehol, ami például Jacksonnál megvolt, s ami a jelenlegi mozis közegben – persze olykor így is bántó módon – a regény ismerete nélkül is nézhetővé tette A Gyűrűk Urát, mint filmet. Itt a mozit menet közben többen otthagyták a nézők, őszintén szólva nem csoda. Ha nem ismerem a képregényt, én se bírtam volna ki.

És a történet fő vonala sem maradhatott (az egyéb információk, mellékszálak nélkül) érintetlen. A Watchmen, a képregény mélyén ott a felismerés, hogy minden társadalmi közmegegyezés szükségképpen hazugságokra épül, és hogy ezek a hazugságok minden esetben nyilvánvalóvá válnak mindenki számára, igen hamar. Ozmandyas világmegváltása egy iszonyú, tömeggyilkos blöff, és a képregénynek pont ez a rétege veszik el a filmen teljesen, azzal, hogy Dr. Manhattan nyakába varródik a bűn, hogy megmaradunk a „megtorló atomcsapás” hazugság-szintjén. Nem arról van szó, hogy elkésett a film, mint azt olvastam egy kritikában – egyszerűen a képregény nem erről szól.

Pontosan elmondja, milyen jelentés-többlet férhet a képregény egyetlen kockájába, ha megnézzük az utolsót. A film lezárása nyitott, utolsó képként látjuk a New Frontiersman szerkesztőségében Rorschach naplóját. A kérdés a levegőben marad: kinyitják-e, rádöbbennek-e, mit tartanak a kezükben. A képregény két kockával megy tovább. Az órát látjuk, John Cale egyik dalának részletével: „Egy erősebb világ lesz, egy erősebb, szerető világ, hol meghalunk”. S az utolsó egészoldalason a „vérző órát”, amint elüti az éjfélt.
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...