Dan Simmons: Endymion felemelkedése

A körülmények: szívünk próbakövei. Hogy mi a szerepük? Hogy szívünk megmérettessék. Hogy miért mérettetik meg? Hát azért, hogy megedződjék vagy megváltozzék. Ez a változás: az emberi lélek… írja John Keats, fivérének címzett levelében. A költő, aki ebben a gyönyörű kiterjedésű fantáziavilágban, újraformált személyiségében maga a „megmért szív”. Az élő kísérlet, hogy egy parazita faj szert tehessen az empátiára. Az ő lánya Aenea – az empátia lánya. Az élő beleérzés. Aki a Régi Földön élt pár békés év érése után e negyedik könyvben elindul, hogy betöltse a sorsát.

Empátia. Mi kell ahhoz, hogy valaki a börtönébe zárva megírhassa mindazt, aminek a tanúja volt? Hogyan válik erre képessé Raul Endymion, a tanulatlan hyperioni, akinek nagyanyján kívül csak kevéske élettapasztalata vert a fejébe ezt-azt? Akinek bele kell élnie magát, szégyentelen mélységekig a múltba, amit felidézne? Amikor megismerte és megszerette az „ember és az intelligencia” gyermekét, Aeneát, és elkísérte a legnehezebb útra is. Hisz beleszeretett az egyetlenbe, aki képes volt felfogni minden átkozott társadalmi kísérletünk örök kísértése: a „nagyobb jó” valódi természetét… Az empátia szemszögéből nézve: a nagyobb jó valójában kérdés és választás. Magad áldozod-e, avagy a tőled (akár szolgálattal) távolított eszmévé lett választás érdekében bárki mást… 

Dan Simmons alkotó ember. És gátlástalan mítosz-tolvaj. És a maga korlátoltságait is bátran meglátó és vállaló, a műveltségbe hallatlan mélységig beleszédült olvasó. Mélységesen túlpakolta (immár kimondható) mind a négy kötetét kultúránk keserves dilemmáival. Nem sikerült maradéktalanul rendszerbe rakni őket – de látja ezt, olykor még ironikusan ki is szól ebből a „nemsikerülésből”. Mintha látná: a látomása szeretett volna az egyetlen lenni, a teljes, ami feleslegessé teszi a többit – de ez nem sikerült. Csak egy lett, amibe beleélhetjük magunkat. És ez így van jól: akkor is, ha valójában az utolsó oldalig nem „jól kérdezni” akar, hanem végre helyesen válaszolni. Mert ha beleéljük magunkat, a helyes válasz maga az empátia.

A főhős, Raul Endymion elbeszélésében magát az „evangéliumot” olvassuk. Az előző kötet kapcsán írtam: „…ha ez talán nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: (a negyedik kötetben) várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét.” Meg is érkezik mind – ezzel azt hiszem, nem árulok el titkot. Még ha másképp is, mint ahogyan vártuk. Furcsát mondok: az jár jól, aki ezt a könyvet tényleg úgy olvassa, mint egy evangéliumot – vagy enyhébben szólva, mint egy mítoszt: áhítattal. Aki pusztán a kalandregény folytatását várta, az valamilyen szinten csalódni fog. Mert ez a réteg a negyedik kötetre elszíntelenedik. Nem unalmas, ó, dehogy is az! Csak valamilyen szinten kiszámítható. De hát mit vársz, kedves olvasó, milyen sorsot élhet majd a kiválasztott? Ha rúgkapál, ha nem, úgyis az történik vele, amire kiválasztották… s amit jobbára maga is előre lát. És hogy értsétek, én mit értek Simmons iróniáján: ennek fényében lesz igazán izgalmas Aenea jelmondata: Válassz újra.

Igen, nyugodt lélekkel hibának róhatnám fel a mesélő-nézőponthoz való ragaszkodást: Raul kiválasztását. A Schrödinger-dobozban írt visszaemlékezés önmagában izgalmatlanít – és tényleg zavaró, amennyire nehéz felfogású hősünk nem látja azt, ami az orra előtt van, s amit mindenki lát rajta kívül. Az összes szereplő – de én, az olvasó is. A látószög „naivitása” egy idő után annyira zavart, hogy legszívesebben Raulhoz vágtam volna a róla szóló könyvet… Hogy mást is mondjak: kalandi értelemben igen szép feszültségforrás lehetett volna, ha Aenea „vírus-jellegének” természete valóban kétesélyes. Ha legalább akkora eséllyel antikrisztusi, mint amennyire krisztusi. Elmerengtem rajta, mi kellett volna ehhez… de ez a könyv hallatlan erejű kritikája minden fanatizmusnak. A vallási fanatizmusnak, amit a farizeus hideg szív gerjeszt és fenntart. És ebben a szférában nem ismer árnyalatokat. Holott például a milliárdos kereskedő ugyanakkor nem a korrupció és az erkölcsi pusztítás „lovagja”. És a hittel vert tömeggyilkosok vezeklése is hiteles rajzot kap – nem feloldozást kapnak, hanem a bűntudatot…

Felróhatnám hibának ezeket, de nem rovom. Egyrészt evangélium, ugye. Másrészt a világ, s benne a Mag frenetikusan eltalált, finoman kidolgozott, és – gyönyörű hitelesítő gesztusként – a miénkből látszik hozzá az út. Csak ha az utazásra gondolok – hiszen valóban így áldásunk és átkunk. Utazva ismerjük fel a legkönnyebben világ tükröződésében önmagunk. De útjaink szennyes-nyálas csíkjai lassan az óceánok fenekét is szemétteleppé változtatják. A világkereskedelem és a turizmus egyfelől hallatlan lehetőség, másfelől a bolygót jelenleg talán a legjobban megnyomorító ökológiai katasztrófa. Így nézve érthető lesz, miért ad az előző három könyv bevallottan a mások fantáziájában is turkálva ennyire teljes űrutazás-katalógust. Hiszen bárhogy is képzeljük az űrbe való kirajzásunk technikáját, az megterheli majd a környezetet – egyszerűen ez a technológia természete, s mivel a mi termékünk, kimondható: az ember természete ilyen. Az író gyönyörű megoldást ötöl ki erre a dilemmára – bár adaptálható lenne valahogy a korunkra…

Adaptálódás vagy környezetalakítás – az előzővel szorosan összefüggő, szintén hallatlan mélységig kifejtett kérdéskör. Valóban „vírus-faj” vagyunk? Az író által elképzelt Mag parazitizmusa valójában az alkotók megjelenése az alkotásban? Alapvető emberi tulajdonság? Hiszen jelenleg is a világot formálnánk a szájunk íze szerint – hogy mást ne mondjak, már addig csökevényesedett a világlátásunk e formálás közben, hogy az éltető eső ideje számunkra a „rossz idő”… egyfajta középkorból attól tartok, valóban ideje volna kikászálódnunk. De nem a világ hozzánk idomításának további hiperszintjeire. Bár Simmons egyébként a Számkivetettek alkalmazkodását is technológiának képzeli – de ez a technológia egyfajta felgyorsított evolúcióként, a változás lehetőségével élő, azt mindvégig tisztelő folyamat részeként funkcionál. A folyamat kulcsszava megint csak az empátia. A megvalósult megváltástörténet, amely visszailleszt a „kegyelembe” – durván szólva: egy megváltás-projekt, ami sikerül.

Merthogy Aenea küldetése (az evangéliumi minta ellenére) egyáltalán nem vallási. Bár tény, minden születő új vallás vírus a maga korában. És ezt a struktúrát (is) remekül idézi meg az író. Hiszen a kereszténység is így terjedt; „másolva magát” az éppen aktuális társadalmi algoritmusok mátrixában, azt egyre több funkciótól fosztva meg, míg az egész a régi formájában működésképtelenné nem vált... többet erről tényleg nem mondanék, hiszen ezzel a sok szóval is csak kedvet szeretnék csinálni ehhez a sok-sokezer szóhoz. A beleélés teljességét kívánom az olvasónak, hogy még annyiszor se rántsa ki a meséből semmi, ahányszor engem.

Ennyi elolvasott oldal után, négy kötet után jó úgy éreznem, hogy számos ajándékot kaptam. Gyönyörű szférák zenéje-víziót, gyönyörű és sokrétegű ökovíziókat. Az empátia himnuszát. És a nyitott jövő látomását. Amivel jelenleg – ha a könyv látványait magunkra vetítjük – mi korántsem biztos, hogy rendelkezünk. Csodálatos ajándék, hogy ez a mese olvasható úgy is (Martin Sileniussal szólva): mintha csak azért történt volna ennyi minden, hogy megszülethessen a Költemények Költeménye: A Hyperioni énekek… A legfontosabb számomra mégis a legelső ajándék. Az első könyv zarándoklatához, az ott életet mesélő halni készülőkhöz írtam: „mesélünk, ha fenyeget a halál – hogy legyen, aki emlékszik, kik is voltunk.” Számomra Simmons legszívmelengetőbb gondolata ez: az egész világ emlékszik ránk. Az üresség, az anyagcsomók közt terülő sivár világűr látszólagos. Valójában a szövete emlékekből, életből, vágyakozásból és szeretetből áll. Nem tudom, halálom után mi vár. De ez az egyik legszebb „hitetlen öröklét”, amit olvasó létem alatt valaha is megismertem.

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András

Dan Simmons: Endymion

De jó, hogy nem erre számítottam! Eltelt kétszázhetvennégy év a korábbi regény-idő, a távnyelőkapuk által összekötött Hegemónia szerteszabdalódása, a „birodalom” széthullása óta – és az író megteszi az olvasóinak azt a hallatlan szívességet, hogy történelmileg a leghitelesebb továbbgondolással él. A galaktikus látszat-egység szertehulltával a barbárság és a fanatizmus kora jön. A galaktikus pápaság kora – hiszen ennek is ágyaz megannyi rejtett momentum a Hyperion-kötetek lapjain. A túlburjánzó galaktikus „antikvitás” után (amit a „barbár” számkivetettség fenyegetett) a galaktikus „középkor”. A Számkivetettek másféle útjának, a sajátos evolúciós-hipertoleráns-alkalmazkodó sokszínűségnek értékelése és felismerése a keveseké maradt: a bukás tragikus, magára hagyott légkörében a határvidékről nem vezethetett az emberiség újraegyesüléséhez. Furcsa ez, de egybevág a történelmi tapasztalattal: mindig az egykori centrum közegéből várják az újra egységbe fonó erőt.

A két korábbi kötet alapvetéseiből, a nyitva hagyott rejtélyekből persze muszáj megmagyarázni jó párat így, a folytatásban, de szerencsére mintha eleve több kötetre szóló alapkoncepcióval állt volna az író a regényfolyamhoz. Könnyedén nyitja tovább, és logikus irányokba a maga világát. Jóval többet tudunk meg a háttérben szálakat rángató gigantikus erők, a mesterséges és végső intelligenciák, Az Űr, Ami Összeköt természetéről – az új mesében a mesélő jóval kevesebb rejtély-elemmel operál. Maga a mesélés módja is fejtörőgyilkos, hiszen egy „egyszerű hős” visszaemlékezéseit olvassuk, melyet aprócska börtönében jegyez le. Az elfogása és elítéltetése után. Reflexiókkal tűzdelt visszaemlékezéseket olvasunk hát, egy jövőtudatok által „kiválasztott” akárki, Raul Endymion tollából, akinek megadatott a szerencse, hogy szerethette és követhette a „messiást”. 

Brawne Lamia és a Keats-kibrid gyermeke, Aenea kísérőjeként Raul a kék bőrű robottal, A. Bettikkel együtt eszeveszett expedíción vett részt – a konzul egykori hajóján, tutajon, lábon, lidércfogakon és repülő szőnyegen menekülve a Pax tehetséges tisztje: De Soya kapitány atya, s még ki tudja, milyen hatalmak elől, amiket nem is ő képvisel – írnám, de a korábbi könyvek rejtély-burjánzásával szemben ez a könyv valóban folyamatosan leleplezi magát. Azaz pontosan tudjuk, miféle hatalmak elől menekülnek hőseink, a gyerekhős, a robot és a „mucsai kiválasztott” – a Gyáva Oroszlán, a Bádogember és a Madárijesztő. A szerző folyvást irodalmi mintáknak köszön; a sokat olvasó ember Simmons regényeiben aha-élmények tucatjaival, a bennfentesség folyamatos érzetével  gazdagodhat.

Mert folytatódik a stílus-játék is, az előző két könyvre jellemző összegző-móka. A Hyperion a zarándokok történeteiben annyi klasszikus fantasztikus szerző stílusát, modorát, figuráit idézte meg, ahány zarándok csak elregélhette a maga életét, s indokát a zarándoklatra. A Hyperion bukása továbblépett: fogalmi szintézist teremtett a számtalan fantáziavilág eszközeinek, életmódjának, helyváltoztatási és létfenntartási technikájának, a mások által megálmodott „jövőkereteknek” a történetbe vonásával, miközben kikerekítette a látszólag összefüggéstelen „világot”. A stílus-játék folytatódik, de most az igazán olcsó írói fogások átnemesítésével. A könyvet játékosan körüllengi a végenincs folytatások hangulata. Asimov kései alapítvány-nyúlványai, a mások által befejezett, alig is Herbert-i mélységű Dűne-mesék megidézése-paródiája is a történet középső részét teljesen eluraló, aprólékos részletességgel elmesélt utazás. Az olykor faék-egyszerűségű mese, a fékekkel, az információ-visszatartással teremtett látszat-feszültségekkel való játszadozás valójában szintén e sokszándékú szöveget szolgálja – hiszen nemcsak a mások munkáihoz, de az esetleges továbbgondoláshoz is kéjes örömmel rejti bele a szerző az utalásokat.

Miközben amit olvasunk, hamisítatlan megváltástörténet – annak minden legendai kellékével. Egy szem evangélikusunk ül a maga „Schrödinger macskája dobozában” és magának emlékezik, az ép elméje megőrzése céljából. De az első oldalaktól tudható: ha ő nem is, a szövege garantáltan „kijutott” – másként hogyan is olvashatnánk. Magyarán magát az „evangéliumot” olvassuk, s ha ez nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét. A szöveg kódoltsága szinte alig hagy rejtélyeket – gondolhatnánk, de szerintem nem ez lenne az első eset, hogy rosszul. Simmons eddig minden alkalommal könnyedén múlta felül a várakozásokat.

Miközben valójában összegez. Egyre inkább úgy látom, hogy történetfolyama az egykor stílust teremtő, nagy, összefüggő „rendszermeséktől” való ihletett búcsú. Hangulatában, nyelvezetében a klasszikusok felé megejtett tisztelgő gesztusok sora. De mindenek előtt izgalmas, önmagán messze túlmutató zsáner-mese, amelyik nem szégyelli a maga műfaji arcát. Alig várom a végét…

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András

Dan Simmons: Hyperion bukása

A katona és szomja a párviadalra, a pap és testén a szentségtelen keresztség, a költő és démonai, a tudós, és megállíthatatlanul fiatalodó csecsemő lánya, a nyomozó és halott szerelmének magzata s a kettős árulása terhét viselő diplomata odaérnek a végső zarándoklat völgyébe, a „világ végórájában”. Önként álltak a végzet elé, ők, a kiválasztott kevesek – s most leginkább várakoznak. A halált vállalók várakoznak – ők nem tudják miért, de nekünk is csak fokozatosan világosul: a megfelelő pillanatra várnak. A megfelelő pillanatra, mikor kiválasztottságuk értelmet lel, s együtt rezonál a velük történttel a világban történő. Hisz mi lenne más a kiválasztottság értelme, mint hatással lenni az egész univerzumra?

A Hyperion bukása esetében az olvasónak nincs választása – ha érteni akarja a barokkos ornamentikájú cselekményt, akkor el kell olvasnia a Hyperiont. Egyetlen gyönyörű futamú történet ez, ahol az események úgy szervesülnek egymásra, ahogyan az embrió növekszik az anyaméhben; s ez akkor is igaz, ha a két kötet közt tökéletes cezúraként azért ott húzódik a mesélői valőr alapvető változása. Amíg a Hyperionban minden zarándok más „hangnemben”, más fantasztikus irodalmi előkép, író modorában meséli el megélt kalandjait, élet-okát a zarándoklatra – megidézve külön-külön Asimov és Orson Scott-Card politikumtól és klasszikus szépirodalmi utalásoktól terhes univerzumait, William Gibson szférikus cyber-világát, érintve Frank Herbert prófétikus hiányvilágait, Dick önmagába csavarodó pszichedelikumát, Bradbury búvópatakként optimista, világos és szeretet-teli vízióit, eljutva (a költő fanyar monológján keresztül) egészen a legirodalmibb Vonnegut-i disztópiákat idéző fantasztikum stíluselemeiig – addig a Hyperion bukása egységesebb benyomást tesz. Mintha a számtalan hangból megszületett volna az összhangzat.

Pedig csak annyi történik, hogy a kifejezetten thriller-elemekkel operáló, több szálon futó cselekmény fogalmi világához Dan Simmons kíméletlenül felhasználja a sience fiction irodalmának ismert „nyelvi készletét”: rengeteg alkotó rengeteg művéből származó számos fogalmát, kifejezését, esemény- tárgy- és személyneveit. Szarkamódra lop – mondanám, holott ez igazából nem lopás. Hanem épp e művek, alkotóik, voltaképp a szavakat (s a szavakból formált világokat) megteremtő fantázia mélységes tisztelete. Ha valamire kitaláltak egy plasztikus, minden szempontból helyén való nevet, akkor azt használjuk. Ezen alapszik a nyelv: a fogalmak közmegegyezés útján elnyert és megőrzött tartalma, a jelentése szövegkörnyezettől független – miért kellene új meg új fogalmat kitalálni ugyanarra a jelenségre-dologra-cselekvésre, ha már van pontos és találó neve? Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a köznyelvbe igen rég belopódzó „robot”, „gázóriás” vagy épp „rakéta” szavaink, vagy olyan szaktudományos terminológiák, mint az „eseményhorizont”, a „prekogníció” mind fantasztikus szerzők találó és ma már messze nem csak a fantáziában jelentést hordozó nyelvi „találmányai”. A nyelv fogalmi készletének értelme maga a használat. Simmons félelmetes érzékkel használja e nyelvet, s használnia kell, hiszen amíg a Hyperionban csak ízes kóstolókat kaptunk e galaxis bizonyos „szeleteiből”, a Hyperion bukása történetében bizony fejest ugrunk a világokat irányító politika „rondabugyrodaiba”, szörfözve a hősökkel (régi-új hősökkel) világok tucatjain, múlton és jövőn át.

S hogy ezen eszközök alkalmazása által mi történik a könyvben? Eszem ágában sincs akár egyetlen mondattal többet utalni ennél a tartalomra – vétek lenne a könyv és jövendő olvasói ellen. Hiszen gyönyörűen józan, keserves és kegyetlen, de mélységesen felelősségteljes válaszokat ajándékoz nekünk a szerző Keats, a költő (s általa az emberiség) egykor feltett (avagy örökösen aktuális) kérdéseire. Csak a címet járnám körül: hogy Hyperion valóban elbukik-e. Csalóka cím ez, mondanánk a történet kifutását ismerve, holott Keats-i értelemben valóban „istenség dől le”, s adja át helyét egy másiknak, a „metaverzumban” ugyanúgy, mint az újraegyesülés esélyét egy borzalmas „amputáció” után immár újra hordozó emberiség számára. „Hyperion és a titánok” egykori, antik értelemben vett, de ultramodern fantázia-analógiája – azaz a „diaboli” valóban elbukik, akár a fanatizmus, akár a ráció jegyében állt.

S mindez a Konzul repülő szőnyegének bonyolult rituális mintáira emlékeztető cselekmény által kerül elénk, olyan szövevény által, amit hobbiból egyszer le kéne rajzolni, és kitenni a falra: tereken és időkön át annyi hatás rétegződik itt egymásra, hogy maga a cselekményvezetés rajz-vázlata is művészi finomságú alkotásnak tűnne… Ráadásul a Hyperion saga a legjobb fantasztikus regények hagyományát követve valójában több kérdést tesz fel, mint amennyire válaszol. Legszívesebben máris folytatnám az olvasást: az Endymionnal. Remélem, hasonló színvonalon teljesíti be az Agave ezt a vállalást, mint az eddigiekben – annak azért örülnék, ha a címlapra nyomott felirat csillámpora nem ragadna az ujjamon. Annak persze jobban, ha alaposabban fésülnék át Huszár András egyebekben igen korrekt fordítását a szerkesztők, hogy az a pár esetlenebb mondat se maradjon a szövegben. Persze ezek jelentéktelen apróságok annak reményéhez képest, hogy végre kezünkbe vehetjük magyarul a „teljes könyvet” – mert nem kétlem, az Endymion két kötete is inkább kiteljesíti, semmint folytatja a Hyperion-történeteket. S bármilyen furcsa, ez az előlegzett bizalom a legnagyobb dicséret, ami eszembe jut.

Kiadó: Agave

Fordította: Huszár András

Dan Simmons: Hyperion

A katona, a pap, a költő, a tudós, a nyomozó, a templomos és a diplomata elindulnak a „világ végórájában” egy végső zarándoklatra, önként a végzet elé. Várja őket az időkripták relytélyes körzetében lakozó Shrike, aki – a legenda szerint - teljesíti egyikük kívánságát. A végső utazás beszéltet: az ember legfontosabb gesztusa a világ felé, önmagunk felmutatásának kényszere, de a saját sors megértésének vágya is a „halál völgyében járva” arra kényszeríti hőseink, hogy út közben megosszák egymással történetüket. Ki miért indult el erre a keservesen kevés-reményű útra, amin egyébként csak a kiterjedt Shrike-egyház fanatikus önfeláldozói zarándokolnának; kit hogyan köt magához a zarándoklat helye, a Hyperion bolygó, ki milyen tehertől rakottan érkezik az utolsó, halvány reménysugártól vezetve a zarándoklatra, mire vár megoldást a Fájdalom Urától.

„Magamra hagyva,

gyarló halandó létemmel viseltem

az örök csend terhét, a változatlan

borút, s a három mozdulatlan árny egy

hónapig nyomta érzékeimet. Mert

égő agyam akkor éjjel a hold

ezüst évszakait bizton bemérte,

és mintha napról napra elhagyottabb,

kísértetiesebb lettem volna – Gyakran

hívtam a halált, mentsen meg a völgytől,

rémségétől – kétségbeesve vártam

a változást, magam átkoztam egyre.”

Dan Simmons könyve méltán a jelenidők egyik sci-fi klasszikusa: minden „űroperai” jellege ellenére úgy szintézise a fantasztikus irodalom felmérhetetlen tájainak, hogy mégis egységes, teljes és következetes világ. Olyan regényszerkezeti bravúr, amely nem válik öncélú attrakcióvá: habár egyenesen a története közepébe vág és nem használja a jegyzetek szokásos mankóját sem; mégis, könnyed eleganciával vezeti be az olvasóját saját-világába, a bravúrosan vezetett cselekmény segítségével. Sokan leírták már, hogy a szerző a Canterbury-mesék szerkezetét követte a mű „csontváza” felépítésekor, ami idézettel erősített, kétségtelenül vállalható (a szerző által is szignált) párhuzam, bár jobban megvizsgálva inkább a meséket is meghatározó, ősi irodalmi toposz megvalósulásának vélem a könyvet, ami például Boccaccio Dekameronját ugyanúgy jellemzi: a szereplők a halál árnyékában mesélik egymásnak önmaguk. Ősi vágy: ha fenyeget a halál, legyen aki emlékszik arra, aki voltam. A Hyperion történetében a végletekig feszül a megélt idő, az emlékezés, az emlékeztetés kényszere: a szereplők meséikkel voltaképp az egyetlen kiválasztottra, a remények szerint „élni hagyottra” hagyományozzák az általuk megéltet. Tanúságtételre kötelezve ezzel a túlélőt, akinek szükségképpen hordoznia kell a hat elmesélt történetet (és a hetedik hiányát); vállára véve a magáé mellé a többiek terhét is. Hiszen nem erről szól az emberség: mások terhét önként a vállunkra venni?

Szintézis, írtam, de mielőtt erre térnék, vizsgáljuk meg a szerző által bátran haszált kultúra-újrahasznosítás legszembetűnőbb momentumát. Az egész mű John Keats életének és költészetének állított gigantikus emlékműnek, az általa felvetett kérdések újrafeltevésére tett szellemes kísérletnek is felfogható. Főleg mivel e kötetben „tartózkodik a válaszadástól”, úgy hagyva abba a mesét, hogy az szinte fájdalmat okoz; annyi mondható el: a költészet e bolygónyi – avagy galaktikus - méretű írói „emlékműve” csak az alapokat fekteti le. A legkézzelfoghatóbb párhuzamtól, mint amilyen a költő, vagy a nyomozó története, a legtávolabbinak tűnőig, mint amilyen a papé vagy a katonáé azokat az etikai követeléseket járja körül, amiket Keats a maga számára érvényes kötelezvényként folyamatosan fenntartott rövid, tragikus élete folyamán. Amely etikai követelésháló igazából a miénk: mindannyian fel kellene tegyük ezeket a kérdéseket magunknak, ha már gondolkodnunk adatott.

Simmons bátran használ ehhez mindent, ami csak a keze ügyébe kerül. Beindul a nagy fantázia-szintetizátor, ügyesen elrakva a különböző mesélői stílusokat a szereplők meséibe, az egymást akár kizáró elemek így nem paradoxiát teremtenek, hanem olyan komplexet, aminek erős valóság-íze van. Holott e galaktikus méretű sci-fi inventárban például utaznak a hősök csaknem az összes sci-fiben ismert módon: fénysebesség alatti „lassúzástól” a Hawking-hatás segítségével mélyálomban begyűjtött többtízéves időcsúszásokon át a távnyelőkapuk azonnaliságáig. Számkivetettek vannak a peremen és Infor-Mag ki tudja hol; a virtuális tér horizontján felsejlő gigantikus adat-építmények az emberiségtől elszakadt MI-k fenntartják ugyan a Világhálót, de önálló akarattal, tervekkel, frakciókkal és „politikával” a saját céljaikért. „Önálló” gyarmatok őrzik az egykori Hidzsra folyamán megszerzett függetlenségük illúzióját, a Régi Föld és pusztulása titok és legenda, a világokat irányító Hegemónia pedig maga a demokráciába csomagolt büro-diktatúra, élén a „vezérigazgatóval”. A rengeteg (akár máshonnan is ismert) elem úgy rendeződik egyetlen történetté, s kerete egészvilággá, hogy épp az elrejtett ellentmondások által kap valóság-ízt.

Mert valahol minden szereplőnk saját történetét, a hat elmesélt mesét jól elkülöníthető tisztelgésként is felfoghatjuk a nagyfantáziájú elődök előtt – nemcsak Bravne Lamia, a nyomozó történetét, amely kísérteties pontossággal idézi meg a cyberpunk irodalom regényi alfája: William Gibson Neurománca világának kereteit (odáig fajul, hogy „Cowboy Gibson” szereplő lesz: minden kíberróka legendás atyja). Megidéződnek itt Asimovtól Bradbury-n át Dickig és Scott Cardig a műfaj nagyjai, minden mesében egy-egy „atya”. A tudományos fikció irodalmának avatott ismerői a regény sajátvilága mellé olyan guszta „egybe-tálat” kapnak a műfaj legfontosabb klasszikusait megidéző regénnyel, amit élvezet kóstolgatni, amit nyugodt lélekkel foghatunk fel a műfaj összegzése kísérleteként is – nem akármilyen játék felfedezni, melyik mesével kinek „tiszteleg”, avagy kivel vitatkozik és mivé „egészít ki” stílussal és történetszövéssel a szerző. Az a szerkezet-választás, és a zarándoklat jól megírt keretének sajátbravúrja, hogy a sokféle megszólaló „hang” nem zúzza szét a kötetet – hiszen miért ne lehetne hét szuverén mesélőnek hét „sajáthangja” egy történeten belül…

A történetről magáról több nem mondható el, mint a bevezetőben: barokkosan cikornyás szálai bravúrrá fonódnak a végére, minden történet újabb színt fűz a történet-egészbe, nem egyszer alapjában átértelmezve az addig elhangzottakat. És ez még csak az első kötet! Remélem, ez a sorozat végre méltó módon éri el a maga csúcspontjait, minden tiszteletem az Agavénak, amiért belevágott a Hyperioni énekek újbóli magyar kiadásába. Amely új fordításban került az olvasók elé: Huszár András munkája szerintem dicséretes, márcsak a „bárkafa” szó ihletettebb fordítása miatt is, ha néhol egészében egyenetlenebb is, mint anno Békési Józsefé.

A magam részéről alig várom a folytatást, és bátran ajánlom bárkinek ezt a könyvet; ha valakit meg kell győzni arról, mennyivel több lehet a tudományos fantasztikum öncélú fikciónál: hogy hogyan lakhat egy kötetben kaland és társadalomkritika, krimihangulat és ökotudatosság,  Shakespeare és Vonnegut; mennyivel több a műfaj önnön látszatánál – annak a Hyperiont kell a kezébe adni.

Kiadó: Agave

Fordította: Huszár András