Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró

Mindez egy bő órába telik, de sikerül, ott áll a kereszt, csak sajnos olyan esetlen, hogy leginkább egy űrhajósra hasonlít, aki a fagypúpokra zuhant, a betűk egy kihalt nyelv rejtélyes, rovásírásos jelei. A technikatanár a fejét csóválná, de nem érdekel, mert a mostohám apja egyáltalán nem neheztel a kereszt miatt, a halottak pedig nagyon elégedettek; Kutya látogatni kezdi őket a temetőben, aminek őszintén örülnek. Nagyon hiányzott nekik egy kutya, mondják, és felváltva sétáltatják a temető környékén. Mosolyognak, Kutya lógó nyelvvel csóválja a farkát, annyira boldog és hálás, hogy valaki még gondol, emlékszik rá.
 
            Vagy ahogy írják: Mondd ki a nevem, és életben vagyok.
 
Ennyire mélyen nem ismertem magányt, még ha a mintázatai egy részéhez akad is élményi kapaszkodóm. Hogy a csendbe vezessen a dadogás, hogy különállásom árvaság legyen, az apával, akit leköt a maga elárvulása – aki szintúgy egyedül van az ószövetségi Istennel, Johnny Cash-sel, a vodkával és a részegséggel. Ennyire mélyen még nem ismertem a legkedvesebb kortárs izlandi szerzőm, mondanám, de ez véleményes. Nem akarok utánanézni, nem is akarom tudni. Nekem valahol a hitele ez a belülről beszéd, a gyerekszáj, amely olyan természetesen éli a maga pokoli elhagyatottságát, ahogy Kertész Imre Sorstalanságának Köves Gyurija. Itt nincs ez a borzalmas világkeret, csak a ritkán és mélységében még ritkábban megtörő közöny, ami ugyanúgy nem lehetne magától értetődő és természetes, ahogy a láger pokla volt, de ugyanúgy válik természetessé és magától értetődővé. A felnőttek közt, akik a csendjük bűvöletével teremtenek védfalakat a betörő bármi ellen – akár Strandir északi, hallgatag hegyei, öblei, és temetője.
 
Jón Kalman Stefánsson hitele ez a belehelyezkedés. Elfeledkezem róla, amikor a kisfiúról olvasok, aki már nagyon régóta felnőtt, immár izlandi író, aki egy londoni parkban az árnyékból lesi Paul McCartney-t, aki egy másik fa árnyékában pihen. Miatta jött Londonba, a kezébe akarja nyomni a világ legrégebben született versét, de úgy, hogy vele együtt odaadja a vén Beatle-nek önmagát is. Mindazt, amiért fontos ez a vers, ez a találkozás, amiért fontos egy a találkozásig megélt élet. Odaadja a kisfiút, aki nagy odaadással rajongott a Beatlesért, akitől a szétválás, a vádaskodás a harag ugyanúgy világot vett el, ahogy a nap, amikor meggyilkolták Lennont. Akitől világot vett el, amikor 7 éves korában az apja a Trabant útra feszülő magányában háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi: Attól tartok, hogy édesanyád meghalt.
 
            Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint, és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.
 
Miért olvass el egy ilyen könyvet képzeletbeli barátokról, legyenek azok világsztárok, halottak, vagy egyszerűen a másik senki? Miért olvass egy kisfiúról, aki élete találkozása helyett is a találkozás értelmét éli? Timivel, társammal, és életem értelmével beszélgettünk róla, aki felhozta Knausgardot (aki végül minden berzenkedése ellenére a képzeletbeli íróbarátja lett): az a skandináv minden fájdalmát beléd teregeti, hogy megossza veled, hogy fájjon neked is, hogy így oszoljék a fájdalom a rajongók rajongásától, a befogadástól, akár az olvasói értetlenségtől. Jón Kalman Stefánsson minden szövege gyógyít. Nem tépkedi fel a maga sebeit (vagy a bárkiét – hiszen Ástától a trilógiáig, a nyári fényig, amire leszáll az éj, a mások sebződéseit éli), nem testálja rád a fájdalmat, hanem a szemed láttára ken rá gyógyírt. Szavakból font gézlapot terít a sebre. Minden könyve gyógyító gesztus, olyan Jézus áldásával eső északi sámán-mágia, ami segít átúsztatni a gyász fekete vizén is az élőt, Sárga tengeralattjáróban, Csillagok sercegése alatt. Bátran, nyíltan, személyesen.
 
Láttam, hogyan értik lírai autofikciónak ezt is – hiszen tényleg vannak ezek a visszatérő elemek az író könyveiben: a rideg apa, a korán elveszített anya, az árvaság belső árvasága. Világnak világa... ugye. De nézd: ezek mi vagyunk, és nem (nem kizárólag) az író, Jón Kalman Stefánsson; mi, akik hiszünk egy apában, aki keresztre feszítette az egyszülöttjét, vagy nem hiszünk benne, többek közt pont ezért. Akik elfelejtik a tegnapi madárdalt (akkor hát sosem szólt?), hogy aztán egy látszólag teljesen oda nem illő pillanatban zuhanjon rájuk (zuhanjon ránk) az idő gyönyörű, felmart forgácsa. Szabadságotokban áll autofikciónak érteni. Szerintem semmi nem áll tőle távolabb. Az egyik a magánügy egyetemessé tételének szabadsága, a másik az egyetemes belevonása a magányba. Az élethez mindkettőnek bőven van köze. Mindannyian elárvulunk. De ha jól figyelünk, és éljük, amit lehet (amit bennünk az elmesélt történet olvas), az elárvult, magára hagyott világ mély csendjében sem maradunk többé egyedül.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Patat Bence

Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Borsik Miklós: Futárlíra

Sok szempontból ez volt a legnehezebb olvasásom az utóbbi időben. Elég régóta tartott – azaz inkább így kéne mondani: több hullámban és komoly szünetekkel engedtem magamra Borsik Miklós Futárlíra című kötetét, a lassú partot mosása hordalékait nézegetve. Talán mert ez engem igen személyesen érint, óhatatlanul belülről nézem úgy is, mint futár, meg úgy is, mint hobbiköltő – a kétféle szemüveget együtt képtelenség volt használni, a kétféle látvány inkább felszámolta, semmint átszínezte egymást. Holott amúgy ez a kötet finom és szeretni való, fűszeres street food – úgy is, hogy erősen érzékelhető rajta egyfajta parnasszista ízlés, a mai irodalmi divatok fűszere, egyszerre egzotikus és házias íz; viszont garantáltan nem pöttyöz össze belőle semmiféle konvencionális szaft, akkor se, ha leeszed magad vele.
 
Korábban, kissé elkapkodva a szót, értékeltem már ezt a kötetet így: tisztességes, a jelen trendjeibe remekül illő megragadás, ahol szerencsére a futárkodás is jóval több, mint apropó. Kicsit irritál benne az írástudó gőgje, az érezhető méltatlankodás, a "mit keresek én itt" - az erős intertext hatásvadászat felülről nézi a kultúra hordozóját, amint a falnivalót is hordozni kénytelen. Nos, nem gőg ez valójában, csak valami elviselhetőség határán imbolygó kizökkentség, ahol például a költő-futár elfordult fej, lesütött szem, a minden perc drága rabja, amikor felhívja a költő, az ihletett, a zilált /félrészegen is tekintélyes pályatárs. A kétféle létezés közötti feszültség folyamatosan ingerli a teljes viszonyrendszert, és a legtöbb versben fel is bontja. A hétköznapi átfordul egy meglehetősen szürreális nézetbe, ahol a jelentések és dolgok között minimum átfogalmazódik, gyakrabban felszámolódik minden oksági viszony.
 
Mert amúgy tényleg botrány, amikor az érzékenység összegyűjtött fedezete, a mások szavaiban rögzült kultúra horgonyairól rendre kiderül: menetszél-fútta illúziók. Ebben az egyensúlykeresésben, ahol a nyíltan, akár szerzőnévvel vállalt idézetek és a számos rejtett utalás rak sebességbe, folyamatos kísértés az elbillenés. Tehát nem tart meg, nem óv, nem vígasztal a megszerzett ismeret, a versidőre karmesterként zenével sétálókat összekeverő legnevesebb kortárs sem, akinek mindenhova elér a keze – a kultúra pont arra nem alkalmas, amire kitalálták, hogy adekvát értelmi keretet adjon a létezésednek. Nem tudjuk általa az érzéseink nevét, nem óv meg a szétszóratástól, hogy darabokban ott heverj zavaros emléktócsáidban: a kézfej a kilincsen lóg, a lábfej a frissen festett zebrán ragadt, testrészenként szóródtál szét a város összes különböző pontján. Szóródom ahogy emlékezem, mondja a költő és igaza van; a futárlét sűrű, összefüggéstelen emlékmorzsák melegágya. Ez egy pontosan markolt tapasztalat – tudom miről beszél.
 
A szóródás... Ezek a versek a nevek, fogalmak, jelentések a futárlét peremtapasztalatának folytonos perturbációjában olyanok, mint egy-egy szürreális festmény, vagy metszet – avagy leginkább mint festékkel szórt graffiti a városjárás random, tűzfalas pontjain. Úgy képzelem, mezei olvasónak azonosulássá tényleg attól válik, ha felkeresed a helyeket, és ott olvasod a fekete jelekkel pöttyözött lapokat. Nekem könnyű dolgom van, behunyt szemmel odabugyborog körém a megidézett helyek levegője, ráadásul a perspektíva, ahol a látvány mellett olykor meglepnek a szagok is (a Népszínház, a Corvin sétány, a gangos bérpaloták dohjártasága) ugyanúgy a nyeregben (vagy nyeregből szállva) bomlik, ahogy a költőnek.
 
Akár keréken, akár gyalog vagyok,
a gerinc feltartja, így szállítja
a koponyát, hogy a legmagasabb ponton
kezdődjön a szortírozás.
A figyelem ijesztő szorgalommal
repíti a perifétiára azt,
ami éppen nem igényel,
ruhaujjat, díszkövet...
 
...szóval A szállítás levegője benne lakik ebben a kötetben; s a laikus versszeretőnek tényleg legalább ennyit adhat hozzá a sétálva megélt miliő. Tényleg azt ajánlom, csapd a hónod alá, és sétálj vele el a városban az említett helyekre, keresd a perspektívákat – vagy csak jusson eszedbe a Rottenbilleren, vagy a Tölcsibe előtt a megfelelő helyről az idézet. Egy olyan könyv idézete, amelynek szerzője kényszerből vált a megfelelő helyek megfeleléskényszerében futárrá, de belelényegült a szerepbe. El tudom képzelni, hogy a lassú defekt bosszantásában tényleg Derrida pumpált helyette – hiszen közben költő maradt, a kultúra hozó-vivője, az eszedbe jutás állandó kísértésének kitett tekintetbe vétel.
 
Tekintetbe kell vennem mindezt, miközben olyan felületes ítéletek szele kerülget, hogy mindez alkalmazott divatos versnyelv, posztmodern szorongás, kultúra-kollázs biciklis ruciban – mert minden versben van legalább három-öt olyan sor, amikor oda kell állnom mögé, nekem is, igazolva a hitelét: odavonz az élmény valódisága. Futár vagyok, mit érdekelne engem A költészet utálata című eszmefuttatás. Azt hiszem, láttam azt a Blahán otthagyott öreg versenybiciklit, a versből, láttam a valóságban, ahogy fokozatosan vázig csupaszult. Hosszú, és nehéz olvasás volt, de szerintem csak az érintettség okán. Kedves olvasó. Ülj fel rá egy próbakörre.

Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben

„- Jó ég, mi történt a hajaddal? - kérdezi Leonie. - Ez céklalé?
- Összeakadtam egy varázslóval - feleli Myrna. - Megpróbált orangutánná változtatni, de csak félig sikerült.
- Majd lenő – teszi hozzá Leonie. Aztán érzékelve, hogy túl nyers volt, visszakozik: - Úgy értem, fantasztikusan néz ki.
- Köszönöm. A tiéd is - válaszolja Myrna. Kurva élet, gondolja magában. Itt van Leonie, aki húsz százalék valószínűséggel lesz életben három hónap múlva, miközben az élettársát, akivel negyvenhat éve vannak együtt, egy szeretetotthonan ápolják, és bombázópilótának képzeli magát, és mi a frizurákról társalgunk?”
 
Ugyan miről is társalognánk a rák, a feltartóztathatatlan öregedés és a demencia árnyékában – hisz amíg hétköznapi apróságokról csacsogunk, addig legalább úgy tehetünk mintha minden a normális kerékvágásban menne. Elszidjuk a béna fodrászt, addig sem kell a felfoghatatlannal törődnünk. Margaret Atwood legújabb novelláskötete a felfoghatatlan veszteséggel való szembenézés és az annak ellenére megőrzött életöröm, (fekete) humor és kíváncsiság gyűjteménye. Egyszerre végtelenül szomorú és felemelő: egy írónő, itt tulajdonképpen nem is számít, hogy véletlenül épp a világ egyik leghíresebbje, túl a nyolcvanon, ahogy szembenéz imádott társa elvesztésével, és ahelyett, hogy örök melankóliára ítélné magát (s olvasóit), gyermeki kíváncsiságba fordítja a veszteséget is – lássuk, mit tudunk kihozni az egyedülmaradtam-kalandból.
 
Persze Atwoodtól ez a legkevésbé sem meglepő. Aki olvasta az esszéit, látott vele egy interjút is, vagy megnézte a róla szóló dokumentumfilmet, tudja: a csintalanság a lételeme. A humor, ami még a legkegyetlenebb műveit is áthatja, az irónia, amivel önmagát és minket, az egész emberiséget ábrázolja. Mint egy gyerek, aki miközben a végletekig feszíti a húrt (hisz mehet-e író messzebb, mint ő a Maddaddam-trilógiában?), folyvást kikacsint a mindentkomolyanvevő felnőttekre: viccelek ám. Most még. Aztán majd eljön a pillanat, amikor rájössz, a valóság másolja a fikciót – de ez már nem a szerző műve. De lehet-e viccet csinálni az elmúlásból?
 
Hogyne lehetne. A friss kötet keretét adó novellacsokor a Rendbomlásból megismert Tig és Nell történetét szövi tovább – ismét csak kiragadott pillanatképek egy hosszú közös életből. Egy időskorban elvégzett elsősegély-tanfolyam, ami rávilágít, hány életveszélyes helyzetet élünk túl mindennapjaink során, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk neki. Egy macska halála, aki vörös selyembrokátba csomagolva végzi a fagyasztóban – viktoriánus stílusgyakorlatra késztetve az írónőt, aki Smudgie halála után döbben rá: lehet, öreg már egy új macskához. Egy doboz, ami az évtizedeken át oly jól ismert társ ismeretlen oldalára világít rá – de vajon direkt hagyta ott, akarta, hogy megtaláljuk, vagy hosszú évekkel ezelőtt megfeledkezett róla? Pár töredék itt, pár töredék ott. Szemelvények az idős Nell és Tig életéből. Aztán már csak Nell van. A kettő közt a kimondhatatlan.
 
Sokat gondolkoztam a szerkezeten, vajon miért, hogy Nell és Tig történeteivel kezdünk, majd egy hosszabb, nyolc, különálló, többségében fantasztikumba hajló novellát tartalmazó blokk után a veszteséggel birkózó Nellel fejezzük be. Miért e közbeékelés? Épp mert a kettő közt ott a kimondhatatlan. Mert az elmúlásra való készülést el lehet viccelni; a magánnyal való kényszerű birkózáson lehet önironizálni. De ami a kettő között van, azt csak távolítani lehet – sci-fi mesébe szőni, öregecske barátnők hétköznapi csacsogásaiba fojtani, varázslattal átszőtt felnövéstörténetet írni belőle, elgyászolni általa korábbi veszteségeket. Felemásak is ezek a novellák – mind nagyon Atwoodos, de akad pár, ami mintha egy hosszabb történet zanzája lenne. Persze azért nem véletlenszerűen összedobált sztoricskák: komolyan reflektálnak korunkra, pandémiástul, trumpostul, hómoffiszostul; disztópiákba meneküléssel, idegen lényektől való rettegéssel, a személyiség teljes lebontásával.
 
Miközben valójában mind a Nell és Tig novellák, mind e különálló történetek ugyanazt járják körül, természetes folytatásaként az Atwood egész életművét átszövő kérdésnek: ki vagyok én? A nagyregények és a Rendbomlás novellái is az identitáskeresést járták körül: ki az én, aki elmeséli a történetét, és mitől lesz a történet épp azé az én-é; milyen tapasztalások, traumák, elvárások és szembeszegülések formálnak minket és miért épp azok, miért nem mások – egyáltalán, mi teszi a személyiséget személyiséggé (lásd a Maddaddam Guvatkái esetét). Természetes folytatásai ennek a kérdéskörnek az időskori novellák: hogyan fogalmazom újra magam egy, az egész világomat felforgató veszteség után? Ki vagyok én, ha évtizedekig egy „mi” egyik fele voltam és az a „mi” nincs többé? Egyáltalán, vagyok „én” még valahol? Vagy már örökké egy csonka „mi” maradéka leszek? Ugyanide vezetnek a beékelt novellák is: hogyan fogalmazzuk újra magunkat egy, a világot felforgató pandémia során; hogyan válunk a saját anyánkká, amikor a lányunk kamaszkorával szembesülünk; hogyan jelentéktelenedünk el annyira modern korunk fogyasztás-, gyorskaja- és Netflix-fétise közepette, hogy egy csiga is megszállhatja a lelkünk?
 
Néha imádnivalóak, néha érthetetlenek, néha már-már lázálomszerűek, máskor meg mélységesen szomorúak ezek a novellák. És közben annyi életöröm és élni akarás sugárzik belőlük, amit komolyan csak csodálni lehet – és remélni, igazán, nagyon remélni, hogy még olvashatunk újabb köteteket az írónőtől.
 
„Soha nem árulja el a korát, míg Lynne látványosan kérkedik a sajátjával. Ha elég évet összegyűjtesz, szokta mondogatni, akár az asztalon is táncolhatsz, már ha fel tudsz mászni rá. Szexelhetsz a postással, senkit nem fog érdekelni. Lehúzhatod a vécén a push up-melltartóidat - nem szó szerint, nem érdemes bevonni ebbe a vízvezeték-szerelőket, akik kérdőre vonnának, hogy került a melltartó a vécébe - de a lényeg a lényeg. Nem kell többé behúznod a hasad. Hatféleképpen csinálhatsz hülyét magadból, mert már eleve hülyének néznek, mivel öreg vagy. Nyugodtan megtehetsz szinte bármit.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Jennifer Egan: A mézeskalács ház

„Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék félbehajtogatott vágyaikat.”
 
2013-ban írtam a fenti sorokat Jennifer Egan első magyarul megjelent regénye, Az elszúrt idő nyomában kapcsán – amely könyv nagy eséllyel pályázhatna az elmúlt tíz év során legtöbbször újraolvasott kötet címre (természetesen Cormoran Strike kalandjai mellett), ha nem lennék lusta utánaszámolni. Sajnos a hazai Egan-kiadás még mindig hagy némi kívánnivalót maga után, az eltelt bő évtizedben egy klasszikusabb vonalú regénye, a Manhattan Beach jelent meg nálunk, és tavaly év végén kb nulla reklámozással, fű alatt becsusszant a könyvesboltok polcaira Az elszúrt idő nyomában kvázi-folytatása, A mézeskalács ház. Ami, elődjéhez hasonlóan novellafüzér, nagyrészt ugyanannak a szereplői körnek az életéből kiragadott részletekkel, várható és váratlan összefonódásokkal, várható és váratlan sorsfordulatokkal, visszacsatolásokkal, átértelmezésekkel. Ám míg az első kötet a zeneipar, a művészet és annak a befogadóra tett hatása, a művészi értelmezés és áttételesen annak boldogságkeresésünkben játszott szerepe körül forgott; a folytatás a közösséginek indult, ma már algoritmusok által vezérelt manipulatív háló és az abból (is) táplálkozó, az életünk minden területét átszövő adatvezérelt digitalizálódás személyiségünkre, életfelfogásunkra, boldogságkeresésünkre gyakorolt hatását járja körbe. Mert hát ez az egy nem változott: az ember mindig és mindenhol a boldogságot keresi. Ám ahogy nem hozta el a kánaánt a szex, drogok, rock ’n roll világa sem, úgy nem hozza el a Facebook, a Saját Tudattalan és a minden befogadói reakciót katalogizáló és képletekkel leíró reklámipar sem.
 
Pedig micsoda újításnak indult mindez… A mézeskalács ház alapköve valahol Az elszúrt idő nyomában „Szafari” című novellája környékén kereshető – Miranda Kline-t, a világot megrengető új hálózat ötletét adó antropológust ott hagytuk magára, mint Mindy-t, Lou Kline leendő harmadik exnejét, aki két gyerekkel marad majd magára, miután Lou éppúgy eldobja, mint az elődeit. Ám Mindy a váratlan fordulatokban hisz: két kamaszlány mellett csak befejezi a mesterképzést, elutazik a dél-amerikai őserdőbe, és a világtól elzárt törzsek megfigyelésével új alapokra helyezi a közösségi emlékezet fogalmát. Miranda tanulmányára röpül rá a programozózseni Bix Bouton, aki kifejleszti a technológiát, melynek segítségével az emberek feltölthetik emlékeiket a felhőbe – úgy, ahogy azokat valójában megélték. Szembesülhetnek saját gyermekkori megéléseikkel, előhívhatnak elnyomott élményeket, felidézhetik, hogy hívták azt a gyermekkori barátot, akinek már elfelejtették a nevét is. Elsőre hívogató, mint a mesebeli mézeskalács ház – azonban már önmagában ez pszichológiai kérdések garmadáját veti fel. Fel vagy készülve rá, hogy felidézz egy negatív gyermekkori élményt? Biztos újra át akarod élni, ahogy zaklattak, megaláztak, neadjisten bántalmaztak? Segíti vajon a feldolgozást az újra és újra belemerülés a legrosszabb emlékekbe vagy épp, hogy konzerválja a nyomorúságot? És ez még csak a kezdet…
 
Mert a Mandala igazi businesse a kiterjesztett tudattalan, vagyis a feature, melynek segítségével annak fejében, hogy hozzájárulsz a saját emlékeid közzétételéhez a felhőben, belenézhetsz bárkiébe, akikkel közös emlékeid vannak. Bárkiébe. Visszanézheted, mennyire unta a veled töltött időt az imádott apád, hogy mit gondolt rólad a fiú, akibe halálosan szerelmes voltál a gimiben, hogy mennyire szánalmas lúzer vagy a többségi társadalom sikerre ítélt fiataljai körében. Fel vagy készülve rá? Vagy, mint a regény főszereplői, visszanézhetitek legjobb barátotok fiatalkori halálát egymás nézőpontjából – közösségi élményként újra meg újra elsiratva azt, akinek az emlékeit egyedüliként nem láthatjátok. Netflix and chill helyett közös emlékidézés – a legmorbidabb fajtából. Segíti a feldolgozást vagy konzerválja a fájdalmat?
 
És persze a felhőben tárolt emlékcunami adatok milliárdjait jelenti. Hisz nincs olyan készletnarratíva, mely ne lenne egyszerűen konvertálható egy jól beparaméterezett algebrai rendszerbe. Ha az emberi viselkedés kiszámítható, az emberi kapcsolódások megjósolhatóak, akkor mindez átfordítható nem csupán a közösségi háló, de a szórakoztatóipar, a marketing, a politikai és fogyasztói befolyásolás nyelvére is. Mielőtt legyintenénk, hogy ez sci-fi, álljunk meg egy percre: hisz nem ebben élünk már most is? Ugyan Saját Tudattalan még nincs, de már ennek a marginális eléréssel rendelkező blogposztnak is monitorozzák minden szavát, melyek aztán az algoritmusok segítségével jutnak (vagy nem jutnak) el potenciális olvasókhoz és táplálják végső soron az MI adatbázisát. Sci-fi? Ugyan már, ez az életünk. És mégis, miért csináljuk? Mert kapcsolódni vágyunk. Egan szereplői sem törekszenek másra, akár a zene révén teszik, akár a tudattalan megosztásával, akár szemétből épített sivatagi szobrokkal – kapcsolódni vágynak. Egymáshoz, művészethez, valami elvonthoz, egy magasabbrendű célhoz. Ki mihez…
 
S vajon mihez kapcsolódnának azok, akik ki akarnak szakadni a hálóból? Akik ráébredtek a mézeskalács ház valós természetére és menekülnének a boszorkány elől? Akik megtagadják a tudattalan megosztását, saját - biztonságos, ellenőrzött - hálózatot hoznak létre, kizárólag személyesen kommunikálnak, proxykat hagynak hátra a „hivatalos” közösségi oldalakon, hogy azok reakcióival megzavarják a számlálók munkáját és félrevezessék a befolyásolásra törekvőket? Ők tán nem vágynak kapcsolódásokra? Ó, dehogyisnem. Ám mindenekelőtt valós élményre vágynak. A kulcs ott van (naná hogy ott van) az előző könyvben, ott van „Az Arany-kúra” és a „Szafari” oldalain, ott van a zenei producer Bennie Salazar alakjában, akinek csak akkor áll fel, amikor a gondosan kiszámított, ipari hulladék zenék után, melyeket gondoz, végre egy karcos, disszonáns, de élő, érzelemteli örömzenélést hall; ott van az oroszlántámadást közösen átélő szafarituristák reakciójában, akik az előre megtervezett, beállított, insta-kompatibilis élmények helyett végre valami igazival találkoztak, ami megmutatta a természet erejét.
 
Hol a csapda? Mert persze az is van - hisz amíg a megélés, a valós megtapasztalás és a valós (élőben történő) megosztás helyett  átmész egy másik, titkosabb, tisztább, biztonságosabb közösségi oldalra, addig ugyanazt a gólemet táplálod. Azt hiszem, az egyik legnagyobb kérdés, ami előttünk, emberiség előtt áll manapság, hogy képesek leszünk-e megálljt parancsolni neki, vagy pusztán időről időre új ruhába öltöztetjük, amíg fel nem nő, és már ő akarja megmondani, milyen ruhát venne fel.
 
„Számlálóként mindenekelőtt arra törekszem, hogy az adataim pontosak legyenek. A gondolattól, hogy hamis adatok szennyezik az elemzéseimet nagyszámú, fel nem fedezett, élő emberi lénynek álcázott proxyk formájában, elszédülök, és rosszul érzem magam. A rejtőzködők alkotta nagyobb kép azonban nem aggaszt. Ha olyan létszámot érnének el, hogy másodlagos hálózatuk versenyre kelne annak a hálózatnak a dominanciájával, amelyből az adatainkat nyerjük - ha végső soron észrevétlenül leválnának a társadalmunkról, és alakítanának egy másikat, saját gazdasággal és fizetőeszközzel, sőt, nyelvvel (miközben online látszólag ugyanazok maradnának, mint akik addig voltak) - hamarosan új számlálók jelennének meg a soraikban a saját adataik kiszámolására. Eleinte ez a számolás pusztán az egymással való kapcsolat, kommunikáció és egymáshoz való közeledés utóhatása lesz. Még ha fel is ismerik őket, a rejtőzködő-számlálók akkor is pusztán jó szándékú, semleges entitásoknak tűnnek. Ám fokozatosan napvilágra kerül, hogy miközben maguk a számlálók nem veszik hasznát az általuk passzívan megszerzett adatoknak, azokat kölcsönadják, bérbe adják, és eladják más entitásoknak, akik a maguk számára sokkal jövedelmezőbb módon használják fel őket. Így a rejtőzködők ismét ráeszmélnek, hogy őket tekintik felelősnek – más szóval megint visszakerülnek oda, ahonnan indultak. Az idősebbek pedig túlságosan kimerültek lesznek ahhoz, hogy újabb forradalmat robbantsanak ki, és túl cinikusak, hogy elhiggyék, működni fog. De a fiatalabbak - eltaláltad - megpróbálják elkerülni a számlálókat. Kiürítik az identitásaikat, és új, titkos hálózatot alakítanak, így megint egy újabb, párhuzamos, láthatatlan nemzetbe csoportosulnak, ahol meggyőződésük szerint végre szabadok lesznek. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik.”
 

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Farkas Krisztina 
 

Peter Buwalda: Otmar fiai

Peter Buwalda első regénye, a Bonita Avenue a 2015-ös évem legjobb olvasmánya volt – egyben felnőtt életem egyik legkeményebb és legnagyobb hatású könyves tripje, emlékszem, egyfelől alig bírtam letenni, másfelől konkrétan rémálmai voltak tőle és évekig forgott a gyomrom némely jelenetétől. Bitang erős élveboncolás az a regény. Olyannyira megviselt, hogy amikor láttam, hogy Buwaldának új könyve jelenik meg magyarul, több mint egy évig tologattam – féltem tőle. Nem kellett volna. Az Otmar fiai a Bonita Avenue-höz képest barátságos (anti)fejlődésregény, kissé szokatlan formában, néhány polgárpukkasztó betéttel, de jóval könnyebben fogyasztható és könnyebben emészthető alkotás. Hangsúlyozzuk: az előző regényhez képest. Mert azért ez még nagyon nem jelenti azt, hogy könnyed délutáni családregény lenne…

A középpontban (majdnem) Otmar fiai – a címadás kissé meglepő, de mivel a kötet egy tervezett trilógia első kötete csupán, még kiderülhet, hogy van mögötte koncepció (itt jegyzem meg: utálok kortárs folytatásos történetet úgy olvasni, hogy még írja a szerző – ha tudtam volna, hogy ez egy trilógia, pláne tolom még magam előtt, mondjuk addig, amíg mindhárom kötet megjelenik). Az első kötet középpontjában a mesebeli Otmar egyik fia, az örökbefogadott fiú, a kakukkfióka, Ludwig Smit. Ludwig harmincas olajipari szakember, középkategóriás senki egy nagyvállalatnál, se ambíciója, se tehetsége; fásult egyhangúsággal menetel keresztül az életén, míg megállásra nem készteti egy hóvihar Szahalin szigetén, ahova azért utazott, hogy találkozzon egy igazi olajipari nagyágyúval, a Shell egyik főfejesével, a rettegett Johan Tromppal. Aki nem elhanyagolható valószínűséggel hősünk biológiai apja.

Szahalinon a hóvihar nem csak a sosem ismert apjával hozza össze, hanem egykori lakótársával, a nagy diákkori plátói szerelemmel, a magnetikus vonzerejű Isabelle Orthellel is. Aki, hogy-hogynem, kíméletlen oknyomozó újságíróként épp az olajipar mocskairól rántaná le a leplet és miután korábban némiképp gyomorforgató erotikus(nak is mondható, de ne szépítsük: kőkemény BDSM) kalandba bonyolódott Tromppal, most le akarja rántani a leplet az olajipar perverz gazemberéről. Hogy pontosan miért is, mert az olajipar megfojtja a világunkat, mert kihalnak miatta a bébifókák, mert Tromp személy szerint kizsákmányolja fél Nigériát és gátlástalanul tüntettet el embereket, hogy eltussolja szemétségeit; vagy mert gyerekkorában (túl korán, túl védtelenül, túl feldolgozatlanul) szembesülnie kellett vele, hogy egy családi jóbarát Tromp perverz játszmáinak „esett áldozatul”? Hát, jó eséllyel már Isabelle sincs tisztában a saját motivációival. Az viszont biztos, hogy bár kíméletlen oknyomozónak tartja magát és valóban semmitől nem riad vissza, hogy megírhassa, amit szeretne, lassan felkopik az álla az anyaggyűjtés közben – jól jön hát, hogy Ludwig félig valami öntudatlan kábulatban lebegve elpletykálja neki, hogy mostohabátyja, a korszakos zseni zongorista és Beethoven-szakértő felfedezni vélte Beethoven utolsó szonátájának egy addig ismeretlen tételét. Az újságíró persze ráharap. A három főszereplőt összekötő számtalan szál pedig így gubancolódik még inkább kibogozhatatlan gombolyaggá.

Történetünknek (már ha lehet itt hagyományos értelemben vett „történetről” beszélni) ez még csak egy része – az a része, amely megalapozza Ludwig, Isabelle és Johan kapcsolatát, egymásra hatását és azt, ahogyan ők egymást látják és láttatják. Ezer képet kapunk mindhármukról különböző visszaemlékezésekből, a múlt felvillanásaiból, de a valódi „arc” az, amelyiket a másik visszatükrözi. Olvasás közben érdekes módon nem Buwalda első könyve, nem is Franzen vagy Knausgard, vagy a többi élveboncoló jutott eszembe többször, hanem Rachel Cusk Körvonal-trilógiája. Noha Cusk sokkal inkább kisujjeltartós esztétikával ír és stílusa nem is állhatna távolabb Buwalda szókimondásától, ő az, aki szinte kizárólag a többi szereplőben keltett benyomásokon keresztül építi karaktereit. Hőseiről szinte semmit nem tudunk meg, csak annyit, amennyi egy-egy beszélgetésből, röpke találkozásból, véletlen kapcsolatból kiderül a másik számára. Buwalda nem ennyire szélsőséges (nyilván: nem is novellafüzérben, hanem kétezer oldalas nagyregényben gondolkodik), de tény: fontosabb, ami a másikban lecsapódik abból, kicsoda Ludwig, mint az, amit Ludwig gondol magáról. Azon túl, hogy ez a technika roppant olvasmányossá teszi a regényt, állandó bizonytalanságban tart – túl sok a változó, nem elég az időbeli ugrálás, ráadásul a nézőpontok és a szereplők is folyamatosan változnak, a diák Isabelle nyilván mást gondolt a diák Ludwigról mint amit a felnőtt Isabelle gondol a felnőtt Ludwigról és ez persze átszínezi azt is, amit a felnőtt Isabelle gondol a diák Ludwigról, ad absurdum: a Ludwighoz kapcsolódó diák önmagáról, és így tovább… Tehát, nincs történet, nincsenek jól körülrajzolt főszereplők, nincsenek egyértelmű kapcsolatok, irányvonalak, célok. Akkor mi van? Bizonytalanság és kérdések. Pont ahogy én szeretem.

Mert ugyan mi sülhet ki abból, ha egy totálisan ambíciótlan, elveszett kamaszt - aki sosem ismerte az apját, akit az anyja szeret ugyan, de folyamatosan érezteti vele, hogy az apja egy segg, aki jól otthagyta vele, akit a „legjobb barátja” folyamatosan csicskáztat - egyszer csak beemel a saját zseniális családjába egy rajongott nevelőapa, aki új nevet, új életet, új testvéreket, új identitást ad? A kamasz Ludwig (aki még csak nem is Ludwig: az eredeti keresztneve megegyezik a mostohabátyjáéval, ezért attól is megfosztják) persze kritikátlanul rajong az őt kényeztető nevelőapáért, és mintha észre sem venné, hogy Otmar a saját csodagyerekeivel valójában egy zsarnok. A csodagyerekek pedig felnőnek, kilépnek a rettegett apa árnyékából, és vagy „csodafelnőttek” lesznek, vagy nem. Vagy övék a világ összes színpada, vagy középszerű művészek lesznek (mint Tosca, a mostohanővér), vagy meg nem értett, duzzogó zsenik (mint Dolf, a mostohabáty). És vajon mit indikál az anya, aki saját tehetségtelen gyermeke helyett a mostohafiát választja, és a zsarnoki apa halála után teljes mellszélességgel veti bele magát Dolf művészi ambícióinak támogatásába? Egy sosemvolt apa, egy elhanyagoló anya, egy fájdalmasan korán elvesztett nevelőapa és két, finoman szólva problémás mostohatestvér árnyékában csoda, hogy Ludwig nem tud normális kapcsolatot kialakítani önmagával sem, nemhogy a körülötte lévőkkel? És vajon milyen kataklizmát hoz ebbe a viszonyrendszerbe, ha egyszer csak megismerkedik a vér szerinti apjával, akiről kiderül, hogy még annál is nagyobb seggfej, mint azt az anya állította?

Kérdések, kérdések, kérdések… Épp Woolfot olvasok újra és nem hagy nyugodni az idézet a Felvonások közöttből: „De ha csak ez a vége, hogy összevissza kérdezünk, nem rossz akkor a darab? Én… szeretem biztosan tudni, hogy megértettem-e a mondanivalót… Vagy talán épp erre gondolt?… hogy ha nem jutunk rögtön eredményre, ha te is gondolkodsz, meg én is, akkor talán egy nap, másképp gondolkodva, ugyanazt gondoljuk?” Nincs ennél találóbb leírása annak, amit én keresek az irodalomban, amiért ennyi év után is ugyanazzal a kíváncsisággal veszek kézbe új meg új műveket: hogy ez a vége, hogy összevissza kérdezünk és te is gondolkodsz meg én is. Ma, amikor az egyperces instant válaszok korát éljük, és amikor ami nem mondható el egy tiktokvideóban, az nincs is (ó, ne gondoljátok, hogy vannak illúzióim a tekintetben, hányan olvasnak még végig 1100 szavas blogposztokat), különösen értékes minden alkotás, ami meri biztosan megértett mondanivaló nélkül hagyni a nézőt/olvasót. Hát, Buwaldának ez most is sikerült. Kíváncsian várom a folytatást – csak remélem, a cím által indikált elképzelésem beigazolódik, és Otmar másik fia is központi szerepet kap. Addig még az is lehet, hogy újraolvasom a Bonita Avenue-t. Derüljön ki, hogy hat a mostani olvasó énemre.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Zákányi Viktor

Margaret Atwood: Legvégül a szív

Atwood nem tud hibázni. Még akkor sem, amikor abszurdba hajló disztópiát ír, a legostobább erotikus regények modorában, nem kevés hidegháborús kémregényparódia hangulattal, szexmániás kémfőnöknővel (és annak csillogó harisnyába bujtatott izmos vádlijával), Elvis-imitátor szexrobotok közt kicsempészett ellenállókkal, egy műhiba okán horgolt kék teddy maciba beleszerelmesedő örömlánnyal, tesztelési hiba folytán túlhevülő és - hát mit szépítsük - farkat törő szexrobottal. Még akkor sem, ha egyébként az összes közül ez a könyve a leggyengébb minőség, és akkor sem, ha vállaltan csak egy paródiába hajló irodalmi kísérlet az egész. Egy gátlástalan trollkodás attól az Atwoodtól, aki, miközben világrengető disztópiáival beírta magát az irodalmi kánon legfelső régióiba, szuperhősös képregényt ír, ujjgyakorlatként Shakespeare-t költ újra, női szemszögből meséli újra az Odüsszeia történetét, időnként felrobbantja a twittert, és nyolcvan felett is tüntet Trump ellen. Mondja valaki, hogy nem ő napjaink legnagyobb irodalmi fenegyereke.
 
Na de ne szaladjunk ennyire előre… Történetünk kezdetén az USA hajdan virágzó tagállamai közül jó néhány épp anarchiába süllyedt a gazdasági világválságot követő összeomlásnak köszönhetően. Egész államok váltak rozsdaövezetté, a csipkés függönyös, nyírt sövényes kertvárosi házakat már rég feldúlták a fosztogatók, munkalehetőség sehol, az üzletek zárva, csak néhány bár van még talpon – inni kell, ugyebár. Charmaine és Stan, a valaha szép jövőt álmodó fiatal pár egyetlen megmaradt vagyontárgyukhoz, egy ócska tragacshoz a végsőkig ragaszkodva járják az utakat, parkolókban alszanak, rettegnek a bedrogozott huligánoktól, Charmaine alkalmi felszolgálói munkáiból élnek, napról napra, egyre gyorsabban csúszva a lejtőn. Cél már nem is lebeg előttük – az a néhány állam, ahol még van munka, már így is túltelített és nem kér a menekülőkből, az egyetlen rokon, Stan testvére meg már békeidőben is bűnöző volt, hát mi lehet most.
 
Aztán érkezik egy visszautasíthatatlan ajánlat. Egy épülő város, egy kísérleti projekt, ahova csak a kiválasztott kevesek juthatnak be, hogy újkori pionírokként építsenek egy új világot. A Pozitron Projekt lényege, hogy egy világtól elzárt városba betelepített lakóival új társadalmi rendet teremtsen, az egyenlőség, jóllét, közös felelősségvállalás jegyében. A városban, Consilience-ben nincs magántulajdon. Nincs privát szféra. Nincs szabadság és rabság. Mind osztoznak mindenben. A lakók egy hónapig a nekik kiutalt kényelmes házat lakják, van polgári foglalkozásuk, katalógusból válogathatják a ruhákat, lakberendezési tárgyakat, a közösség céljainak megfelelően élhetnek, szerethetnek, szórakozhatnak, szaporodhatnak. A következő hónapban pedig bevonulnak Consilience börtönébe, ahol egy hónapig rabként élik életüket. Elzárva a „külvilágtól” és a társuktól, börtönbéli munkát végezve, börtönbéli szórakozásokat űzve, börtönbéli ruhát viselve. Míg „kinti” életüket valaki más éli. A projekt szabályai egyszerűek: semmi érintkezés a városfalon kívüli világgal és semmi kontaktus a „váltótárssal” – ja és persze, a projekt egy életre szól. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
 
Természetesen az állandó menekülésnél és a rozsdás tragacsban alvásnál ez is jobb – pláne ha vannak pihepuha, tiszta törülközők, pezsgő az üdvözlő hétvégén, gondosan nyírt pázsitok és cuki színkódos robogók. Egy megvalósult ötvenes évekbeli kertvárosi álom, semmi felzaklató, semmi mocsok, semmi újítás, csak béke, nyugalom, közösségi értékek, gondosan bondorított frizurák és virágminta. Charmaine számára, aki egész életében csak nyugalomra, biztonságra, tisztes középosztálybeli értékekre és kirakatba tehető szép, ízléses, de nem túl drága és hivalkodó tárgyakra vágyott, Consilience maga az álom. Minek is kérdezne? Miért is érdekelné, mi történik a városfalon kívül? Miért firtatná, mi zajlik a börtön falai mögött? Miért ne adhatná át magát életében először ennek a kipárnázott nyugalomnak? Nem is érti, az örök kétkedő, rosszkedvű, fanyar Stan miért olyan nyughatatlan. Miért vágyik bármi másra, bármi izgalomra, bármi különlegesre?
 
Tényleg, miért? Miért, hogy vannak köztünk, akik bármit és mindent feláldoznának a biztonságért, a vélt vagy valós nyugalomért, mások meg mindent megkérdőjeleznek? Miért, hogy egyikünk tátott szájjal nyeli a propagandát, más meg fránya tényeket kér számon rajta? Miért, hogy van, aki a saját kényelméért simán megemészti a legnagyobb hazugságokat is és képes akár gyilkolni, ha minden felelősséget kivesznek a kezéből és meggyőzik arról, hogy a közösség érdeke, és végső soron a halálba segített rendszerellenes elemnek is jobb lesz, ha végre békére lel nyughatatlan lelke? Tényleg ennyire könnyen megvezethetőek lennénk?
 
Tényleg. A bugyuta, rózsaszín álomvilágban élő Charmaine alakján keresztül Atwood tökéletesen mutatja be, hogyan hódol be a kizárólag saját kényelmével törődő kisember az autoriter hatalomnak – hogyan épülhet börtönállam szabad választások után és hogyan néz félre kollektíven egy fél világ, ha emberek millióit küldik mészárszékre. Mert mindig kicsiben indul. Az egyes emberrel, aki meggyőzi magát, hogy az az egy kis igazságtalanság nem számít. De vajon meddig megyünk el? Meddig számít a szeretet, a hűség, a család? Ha egy szerettedet szakítják el tőled a „közösség” érdekeinek védelmében, akkor is szemet hunysz? Kihez kötődsz jobban, a hatalomhoz (a saját kényelmedhez) vagy a társadhoz? Mikor válsz önállóan gondolkodó, érző emberből fogaskerékké egy gépezetben? Észreveszed, ha azzá válsz? Lehet, hogy már mind azok vagyunk?
 
Charmaine és Stan sztorija a lehető legváratlanabb és leggroteszkebb fordulatokat veszi – a bevezetőben említett abszurd elemek, higgyétek el, csak a jéghegy csúcsát jelentik. Atwood pedig, miközben lubickol a nevetséges erotikus jelenetekben, az Elvis- és Marilyn- hasonmásokra épülő szórakoztatóipari vadhajtások leírásában és a szexrobottesztelésben, szokásához híven azért megkínál minket néhány nagyon is aktuális dilemmával. Például azzal, hol ér véget a technikai fejlődés és hogyan viszonyulunk hozzá. Vajon az egyre élethűbb szexrobotok elterjedése visszaszorítja a szexuális bűnözést, vagy épp ellenkezőleg, táptalajt nyújt neki? Meddig lehet elmenni? Mi van a robotok után? Mikor pattan ki egy megszállott fejéből a gondolat, hogy neki „élő” szexrabszolga kell? Mennyire van messze az idegsebészet attól, hogy egy aprócska bemetszéssel mániás vonzalmat ébresszenek valakiben, hogy aztán élete végéig kérdés nélkül szolgálja „szerelmét”? Abszurd? Az. Biztosak lehetünk benne, hogy nincsenek hasonló kísérletek? Hááát…
 
És persze ott van a legnagyobb dilemma, ami vissza-visszaköszön Atwood minden művében, és ami sosem veszít aktualitásából, sőt, minden újabb társadalmi-technikai változással és paradigmaváltással csak élőbbé válik: kik is vagyunk mi és mi tesz minket azzá az emberré, akinek hisszük magunkat? Mi is az az identitás, amit sajátunknak érzünk? A Legvégül a szív legfontosabb kérdése, ami ötszáz oldalnyi abszurd után az utolsó oldalakon tárul elénk, bár végig ott lappangott a történet szövete alatt: kell-e nekünk ez a saját „személyiség”? Lehet-e valid választás az, ha valaki lemond róla? Lehet, hogy valaki valóban úgy érzi magát jobban, úgy van a helyén a világban, hogy elhiszi, elfogadja, sőt, óhajtja, hogy piszkáljanak az agyába és vegyék el tőle a választás, a rossz döntés lehetőségét? És vajon mit kezd azzal, ha mégsem? Ha rájön, minden, amit tesz, a saját választása és ő felelős a tetteiért? Szembe tud nézni vele? Hiszen a legnagyobb, a legelső és a végső kérdés mégiscsak ez: mit kezd(t)ünk a szabad akarattal?

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Margaret Atwood: Égető kérdések

„Rövid távon csak annyit várhatunk el a művészektől, amit mindig is elvártunk. Ahogy az egykor szilárd bizonyosságok elporladnak, talán elég lesz a saját művészi kertünket megművelni – tenni, amit tudunk, amilyen jól csak tudjuk, és ameddig képesek vagyunk rá; hogy alternatív világokat teremtsünk, amelyek egyszerre jelentenek átmeneti menekülést és értő bepillantást; hogy ablakot nyissunk az adott világban, amely lehetővé teszi, hogy kilássunk.
A Trump-korszakban a művészek és az írók azok, akik emlékeztethetnek bennünket válság vagy pánik idején, hogy mindannyian többek vagyunk egyetlen szavazatnál, statisztikai adatnál. Az egyes ember életét deformálhatja a politika, de végső soron nem a politikusaink summája vagyunk. A történelem során ez nyújtott reményt a művészeti alkotásra, amely az adott korban és helyen erőteljesen és ékesszólóan fejezi ki, hogy mit jelent embernek lenni.”
 
Az idézet a 2017-es „Mi a művészet Trump alatt?” című esszéből származik – melynek puszta léte is bizonyítja, hogy Margaret Atwood, akit sokan látnoknak, mások boszorkánynak neveznek, amiért rendre évtizedekkel előre ráérez a korszellemre, még mindig, nyolcvan felé sem fogja be a száját. Hálistennek. Az Égető kérdések magyar nyelven az első esszékötete – mint a bevezetőből megtudjuk, hazájában immáron a harmadik. Borzasztóan örülnék, ha a korábbiak is megjelennének, függetlenül attól, hogy a hatvanas-nyolcvanas évek közéleti írásainak aktualitása szigorúan véve már a múlté – Atwood szövegei jellemzően nagyon jól öregszenek, és ha regényben már a nyolcvanas évek elején „előrejelezte” korunk legfájdalmasabb visszarendeződéseit, vajon milyen tanulságokat vonhatnánk le most a korai esszéiből? Belegondolni is félelmetes.
 
Már a róla szóló dokumentumfilm is kiemelte: Atwood olyan művész, aki soha nem fordítja el a fejét. Nem kerüli a kényes kérdéseket, nem törődik azzal, miről „illik” írnia, sem azokkal, akik elhallgattatnák. Metszően intelligens és széles érdeklődési körű megfigyelő – ahogy a gyerekkortól őt kísérő természetmegfigyelések során képes órákon át csendben, türelemmel, teljes áhítattal várni egy madárra és közben magába szívni a környező erdő minden apró neszét, úgy figyeli a társadalmi változásokat, az irodalmi tendenciákat, az alkotótársak működését, a kultúra helyzetét. Minden érzékszerv kiélezve, minden részlet elraktározva, minden összefüggés feltárva. Nála nincs felszínes megfigyelés, nincs jótékony vagy propagandisztikus csúsztatás. Talán az ösztönös érdeklődés és a kíméletlen fegyelem elegye az, ami ennyire ellenállhatatlanná teszi – csak az figyel ennyire arra, hogy minden szó a helyén legyen, aki tökéletesen tisztában van a szavak erejével.
 
S hogy mégis miről ír? Mindenről és bármiről, ami épp foglalkoztatja – közéletről, politikáról, környezetvédelemről, művészetről, pályatársakról, saját műveiről. Szigorúan véve az irodalomrajongóknak nyilván a legérdekesebbek utóbbiak lesznek: bevallom, bennem tán épp ezek hagyták a legkevesebb nyomot. Atwood van annyira magabiztos szerző, hogy minden, amit el akar mondani a művéről, az benne legyen a műben. Épp ezért, amikor saját magát „elemzi”, azt azzal a jóleső érzéssel olvasom: de hisz ez mind ott van benne. Kiolvasható. Ami a legkevésbé sem azt jelenti, hogy regényei egyszerűek vagy egyszerűen dekódolhatóak lennének – sokkal inkább azt, hogy elég tudatos ahhoz, hogy elgondolkodtatni akarjon, ne rejtélyeket bogoztatni az olvasóval. Jóval érdekesebb, amikor pályatársakról ír: ezek közt vannak bevezetők, méltatások és sajnos megemlékezések is. Alice Munro Nobel-díja után a fél világ megtudhatta, hogy Atwood mennyire értékeli a honfitársat: e válogatásba is bekerült két esszé a „másik” híres kanadai kortárs írónőről; de akad itt Dickensről, Ray Bradbury-ről, Doris Lessingről, Franz Kafkáról, Ursula le Guinről és Ryszard Kapuscinskiről is írás. Nem maradhat ki persze Shakespeare (és Atwood saját Vihar-parafrázisa), meglepő módon bekúszik a kötetbe Stephen King, és a korai hatások közt még egy kis Lucy M. Montgomery is. A legjobban tán azon szórakoztam, amikor leírta, hogy a hatvanas évek Párizsában diákoskodva mennyire rettegett attól, hogy találkozzon a rajongva tisztelt Simone de Beauvoirral – érthető, magam is félelmetes jelenségnek képzelem. Vajon gondolta volna a huszonéves Peggy, hogy egy nap egy polcra kerül vele?
 
Szerintem gondolta. Atwood írásaiból süt valami megkérdőjelezhetetlen magabiztosság – lehet, hogy sokak által csodált bátorsága, látnoki ereje, „boszorkánysága” mögött egyszerűen ez áll: hogy sosem kételkedett benne, hogy megteheti, leírhatja, kimondhatja. Vannak szerzők, akik minden leírt szóba belehalnak kissé, kiknek teljes életét végigkíséri a bizonytalanság, a depresszió, annak reménytelensége, hogy megfeleljenek saját elképzeléseiknek – iszonytatóan gyönyörű életműveket köszönhetünk nekik, és iszonyú halálokat. Atwood nem tűnik olyannak, aki bele akar halni az alkotásba. Jóízűen viccelődik azzal, hogy a hatvanas években rendre azt kérdezték tőle az olvasók: „maga mikor lesz öngyilkos” – hisz költőnő volt és akkoriban a költőnőktől az öngyilkosság elvárás volt. Na tessék, egy újabb elvárás, aminek nem volt hajlandó megfelelni. Szerencsénkre. Mintha csak azt akarná illusztrálni egész életművével, hozzáállásával, fékezhetetlen alkotókedvével és humorával, hogy nem muszáj belehalni a művészetbe. Úgy is alkothat az ember, ha megőrzi a józan eszét.
 
Persze ehhez nem elég a magabiztosság – kell egy társ, aki évtizedeken át támogat. Több, mint megható, ahogy elhunyt párjától, Graeme Gibsontól búcsúzik: ne legyenek kétségeink, abban, hogy Atwood ennyire sikeres lehetett, óriási szerepe volt a hátországnak. És kell egy olyan szilárd alap, mint amit a gyermekkora nyújtott: iszonyú érdekes, ahogy a környezetvédelemről, a környező világhoz való viszonyról, az ember természetbe kötöttségéről ír. Ahogy írja, már akkor környezetvédő volt, amikor még nem is létezett a fogalom, nemhogy trend lett belőle – egyszerűen azért, mert a természetben nőtt fel. Az entomológus apa munkája okán a fél évet a kanadai vadonban töltő családban felnőve hogy is szakadhatna el valaki a természettől? Hogy ne akarná megőrizni? Hogy ne lenne kihegyezve minden változására, minden káros hatásra? Vigyétek ki a gyerekeket az erdőbe, és felnőve mind természetvédő lesz – szólna nagyon leegyszerűsítve a tanítás. Nyilván ennél ez milliószor bonyolultabb, de el kéne gondolkodni azon, hogy nem izmusokra lenne szükségünk, hanem alapértékekre. Csak sajnos az útról, amin évtizedek óta járunk össztársadalmilag, nagyon nehéz visszafordulni. Legyen szó a környezet kizsákmányolásáról, a politikai szélsőségekről, az adataink kiárusításáról, a művészet elértéktelenedéséről, az emberi jogok megnyirbálásáról…
 
„Ki mondja meg, hogy te az vagy, aki vagy? Bárki, aki képes megváltoztatni az adataidat.
Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.
Vannak önként vállalkozók? Értem. Gondoltam, hogy nem lesznek. Nem lesz könnyű.”
 
Írta ezt 2015-ben az az Atwood, aki 1984-ben megírta A Szolgálólány meséjét, mintegy előrevetítve a 2010-es évek antifeminista fordulatát és a Trump-korszak ámokfutását. Tavaly, 2022-ben az USA tagállamai elkezdték szigorítani az abortuszra vonatkozó szabályokat, mire nők tömegei kezdték letörölni telefonjaikról a menstruációs appokat, nehogy megfigyeljék „rendellenes” működésüket. „Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.” Látnok? Boszorkány? Vagy csupán egy minden érzékszervét kiélező, átlagon felüli megfigyelője a már mélyben lappangó folyamatoknak? Őszintén szólva, tekintve hogy ő írta a MaddAddam-trilógiát is, baromira örülnék, ha nem derülne ki, hogy minden látomása valóra válik. Végezetül álljon itt két idézet, művészetről és annak értelméről. Valójában nagyjából húsz passzust bejelöltem, és legszívesebben mindet bemásolnám ide. Ennek a nőnek tényleg minden szava aranyat ér. Most felteszem a kötetet a polcra az életmű többi darabja mellé – de nem hiszem, hogy sokáig ott fog pihenni. Újra meg újra kézbe kell venni, olvasni, hagyni, hogy átmosson az a józanság, ami süt belőle és a remény, ami, bármily baljósak is megfigyelései, ott lapul a sorok között. Mert ahogy írja, „a remény beépített tulajdonságunk. És ragadós is: a remény újabb reményeket gerjeszt, mert ha az emberek reménykednek, összeszedik magukat. Ez az, amire a jövőben mindannyiunknak szüksége van.”
 
„Természetesen lesznek tiltakozó mozgalmak, a művészeket és írókat arra fogják biztatni, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Erkölcsi kötelességük lesz - vagy legalábbis ezt mondják majd nekik - hogy hallassák a hangjukat az ügy érdekében. (A művészeket mindig kioktatják az erkölcsi kötelességükről, ezt a sorsot más szakmák képviselői, például a fogorvosok, általában elkerülik.) De az alkotóknak nehéz megmondani, mit alkossanak, vagy megkövetelni tőlük, hogy a művészetüket egy mások által kitalált magasröptű cél szolgálatába állítsák. Azok, akik követik az ilyen intő jellegű utasításokat, valószínűleg csak propagandát vagy kétdimenziós allegóriát fognak gyártani – kínos prédikációkat, akárhogy is nézzük. A középszerűek galériái jó szándékkal vannak kitapétázva.”
 
„Mi, írók mindig téged szólítunk meg, ismeretlen egyediségedben.
Ó, Olvasó, élj örökké! (Te - az olvasó egyén - persze nem fogsz örökké élni, de vicces ezt mondani, és jól hangzik.)
Mi, írók, nem tudunk elképzelni téged; mégis muszáj megtennünk.
Mert nélküled az írói tevékenység bizonyosan értelmetlen és céltalan.
És emiatt természeténél fogva reményteli cselekedet, mivel az írás egy olyan jövőt feltételez, amelyben létezik az olvasás szabadsága.
Megidézünk téged, Titokzatos Olvasó; és ím: létezel! Létezésed bizonyítéka pedig az, hogy épp most olvastál a létezésedről, ezen a lapon.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

 

Margaret Atwood: Rendbomlás

„Miért gúny tárgya az egyedüllét – a különállás? Mert az. A magányosak - a maguknak valók - mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést, ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek, tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a cipőm sarka imponálóan üresen, visszahangozva koppan, hosszú árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam, egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította, hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.”
 
Útkeresés, feminizmus, gyermekkori traumák, felnőtt ballépések, társadalmi változások; elvárások, vágyak, álmok, eleve elrendelések keretezte kísérletek az önmeghatározásra – Atwood szinte minden művének fémjelzői, de tán egyiknek sem annyira egyértelműen, mint a Rendbomlás novellafüzérének. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó kötet a Macskaszem közeli rokona, ugyanakkor ott van benne Az ehető nő korai feminizmusa és a késői, érett művek, az Alias Grace és A vak bérgyilkos kacérkodása az identitás meghatározásnak képtelenségével. Kik vagyunk valójában? Milyen élmények határoznak meg minket? Hétköznapjaink nyugodt egymásutánisága vajon hat ránk olyan erővel, mint az eme nyugalmat megszakító traumák? Egyáltalán: a „történések” alakítják személyiségünket inkább, vagy az elvárások, az azok ellen való lázadások, az álmok, vágyak, rémálmok? Ki az „én”, az elbeszélő, aki történetet sző élete apró morzsái köré, aki megpróbálja tartalommal megtölteni a fekete-fehér fotók semmitmondó mosolyait?
 
A novellafüzér, mint egy összekevert kupac fotóból - Féder Márta borítóterve ismét telitalálat! - kikandikáló pár kép: esetleges események füzére, melyek valamiként meghatároznak egy életet. Vajon ha más képek esnek ki a kupacból, azok köré is szőhetnénk egy történetet? Már önmagában az az önkény, hogy épp ezeket a pillanatképeket választjuk a sokévtizednyi megörökített időből, determinálja, hogy milyen történetet s azon keresztül milyen önképet rajzolunk magunknak? Lehetne itt a lapokon egy egészen másik Nell is? Lehetne. Atwood történeteiben mindig ez a legszebb és számomra ez teszi őt valóban korunk egyik legjelentősebb szerzőjévé, ez a játék azzal, hogy sosem tudhatjuk, az elbeszélő valójában mit mesél nekünk. Játék a szavakkal, fantázia, szerepjátszás éppúgy helyet kap a sorok között, mint önmarcangolás, bizonytalanság, sérülékenység. No meg persze az olykor groteszkbe hajló humor, lásd a fenti idézetet.
 
Mindenesetre most ez a Nell jutott nekünk. Tizenegy kép, tizenegy kiragadott szikra, tizenegy történet. Egy kislány útja az ötvenes évektől a hippikorszakon át a kétezres évek elejéig. Egy kislány, akinek idilli gyerekkorát kettétöri egy beteg kishúg érkezése, aki gyenge anyja mellett parentifikált gyermekként túl korán válik koravén kisfelnőtté. Egy fiatal nő, aki lázadozik a ráerőltetni kívánt családi-társadalmi elvárások ellen, aki városról városra, állásról állásra szálldos, kacérkodik a szabad szerelemmel, vörösbort iszik és kortárs festményt vásárol, felszabadultnak akarja látni magát, de nem tud szabadulni a gyermekkorban látott fehérfüggönyös otthon belé égett képétől. Egy megvetett férjtolvaj, aki állást, várost, felszabadultságot maga mögött hagyva követi a szerelmet egy világvégi farmra, a kanadai vadonba, egy szikár, keserű, sosem ismert valóságba. Egy érett nő, aki elment a saját határaiig, és megtanulta meghúzni őket, és azt mondani: eddig és nem tovább vagyok hajlandó másokhoz alkalmazkodni és mások elvárásai szerint működni.
 
Érdekes és nagyon atwoodos az elbeszélővel való játék: a novellák többsége egyes szám első személyben mesélődik, Nell maga mesél, kivéve abban a pár történetben, melyek a farmon játszódnak. Ahova Nell követi szerelmét, kiszakítva saját magát a világából, belekényszerítve egy olyan szerepbe, amit sosem érzett sajátjának, és amelyről tudja, hogy sosem fogja magáévá tenni. Ott van a sorok közt a homályos érzés, hogy tudjuk, mindig tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amiben nem tudunk önmagunk lenni, amelyben csak kívülről tekinthetünk magunkra. Benne maradhatunk? Hogyne. Hányan megteszik… Vagy visszakövetelhetjük saját hangunk, és próbálhatunk legalább valamivel önazonosabb életet élni. Lehetünk mi a saját életünk elbeszélői.
 
Atwood nagyregényei legtöbbször beszakítják az asztalt – hozzájuk képest ez a novellafüzér csendes, már-már jelenetéktelen kötetnek hat. Mégis: a mesterségbeli tudás egyik csúcsa. Különösebb tűzijáték nélkül mond el mindent rólunk és választásainkról, önbecsapásainkról és eszméléseinkről, dédelgetett sérelmeinkről és megbocsátásainkról. Nem véletlen, hogy olvasás közben sokszor jutott eszembe Alice Munro (valójában többször, mint a regényíró Atwood) – lehet valami a kanadai vadon levegőjében, amitől ezek a zseniális hölgyek ilyen feszesen, keményen, mégis éterien tisztán tudnak írni a leghétköznapibb történésekről, melyekben mégis ott van az egész világ.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes 

Závada Péter: Gondoskodás

Még nem teljesen, vagy nem igazán értem, milyen gondoskodás. Miről-kiről gondoskodik. Úgyhogy ez egy olvasat csak, olvasás közben megszülető értelmezés-töredék. Hiszen a cím egyből beleültet ebbe a szerepkörbe, a mezei olvasóéba – bár amúgy nagyjából a Mész-től kezdve egyébként is lemondtam róla, hogy bármi más legyek Závada Péter szavairól szóló szavak kifújása közben, mint mezei olvasó. A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok, de ez köszönő viszonyban sincs / a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát / a fa az önkéntelenül kezembe simulóban. / Kiragyog ásóból az ércbánya, / katedrálisból a mészkő, seb tátong / minden teremtés helyén. A vesződség versei ezek, a veszés értelmében – elvesztés-katalógus, amiben szerencsére annyira nem lakom, mint Simon Márton új kötetének verseiben, bár érteni vélem, hogy mit jelent ez a vesződség az alkotni kötelezett embernek. Mit jelent, ha önkéntelenül simul a kezedbe a fa, a nyelvedre a szavak, így, ebben a rendben (önkéntelenül, nem önként...). Hogy a teremtés helyén a szavaid után is ki kellene sebesedjen az ajkad, az elmondható nem teremt gondoskodást – mondhatnám így is: gondoskodtál róla, hogy legyen egy képem arról, mi ez a gondoskodás, csak veszítsem el ezt a képet, amire szavakba tördelném. Ahogy a helyek jelentősége, az otthon jelentése veszik el a Csendimitáció verseiben, ahogy a kapaszkodók, lehetséges igazodási pontok sunyják le hazug fejüket A könyörgéssel szemben.

De kezdjük az elején. Kerber Balázs a fülszövegében kafkai megelevenedő szimbólumokat észlel, ez rendben is van, kézenfekvő asszociáció. Bár nekem az első ciklus, a Gótika harmadik versétől nem Kafka járt az eszemben, hanem Hamlet, a dán királyfi. Mondjuk, egy olyan változat, aki a cselekvés kényszerpályája helyett Rosencrantz (avagy Guildenstern) teljes tehetetlenség-érzetét éli, a cselekvési potenciál teljes hiányát, a nevesített statisztéria misztériumát. Ez a gótika egy olyan főszereplőnek ad keretet, aki a maga szerepét nem hajlandó benne végigjátszani. Hamleti problémái vannak, de hagyja, hadd folyjon a mítosz forró vére, egy hiába táncba hívó mozdulatlanságban (ahol a követeket előre kivégezték) a mozdulatlanságához kötözi magát. Teste fürge penge, de a kéz, ami megmarkolhatná, halogat. Mégis. Hazatalál a vérbe – ebben a kötetben ez az utolsó haza-találat. Bár amúgy ez a haza (féltékeny, felségárulástól tartó) úgyis elhagy. Amikor a legnagyobb szükség volna rá. Kicsorduló, forró mítoszvér. Jellegénél fogva apad ki.

Szóval ilyen volna, ha Hamlet lételméleti dekonstrukciós szorongásverset írna a sors felvétele, az elrabolt szerep visszakövetelése helyett, a lélek levegőtlenségéről. Árnyék-Hamlet. Az árnyékvilági cselekedhetetlenség rendjében maga is csak árnyék – tehát nem akarja megragadni az adott esetben egyetlen megfoghatót: a szavak hatalmát. Ezzel sem akar beteljesíteni semmit, a maga jellegét a legkevésbé. Talán, mert tudja, hogy eszköz lehet, csak penge, valaki más kezében? Az árnyék, ahogy kirajzolódik a kastély pixeleinek sötétjében – sötéten a sötét. Ennyi tudással a birtokában ez egy cselekedhetetlen szerep. Na, innen lépünk tovább a Só és Faggyú ciklus Érkezésébe. A bármi vigasztaló hiányába. Gótikus kősárkányokban ott rezeg a hátrahagyott templomharang kongása – de bűnbocsánat és gyónás lehetősége nincs meg, a tökéletes igyekezetek gömbjének hátoldala szottyadt almamód rothadt, az éjszaka tizenöt kilométer magas, ránk nehezedő vízoszlop, a szemek rezervátuma nem őriz látványokat. Egy ilyen kulturális közegben a következmények egész karavánja egyfajta hiteltelenség lesz úgyis, elszalasztott esély. Csak én bírok versemnek hőse lenni, mondja a költő, meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár / a pozdorjaasztalon: barázdált idegenség. Ha ragaszkodok a nyitó képsorok hőséhez, ez a sorsot vesztett, túlélő Hamlet mára valójában tényleg csak egy puffasztott rizskeksz-márka.

Hogy aztán a Csendimitáció sajátos vers-regényében minden hely-érzet is ugyanígy elveszítse minden esetleges otthon-jellegét. Az ember körül cselekedő dolgok cselei közül kihull maga az ember. Levelek éle van, sziromlás, meg hervadás – csak együtt ezek a cselekmények nem adnak ki egy körüljárható helyérzetet. Eljátszottam magamban vele, hogy ezek a sehova se tartó séták (ahol az ember maximum a szokott kereteinek erőszaka elől menekül) nekem hol tartanak, hova vezetnek. A Margitsziget íze, Győr (vagy még inkább: Komárom) ismerős idegenségei, de leginkább egy elcsalt optikával rögzített "valahol", vagy "mindegy hol". Miután a megszólalásról kiderült, hogy nem cselekvés, a helyéről is kiderült, hogy csak a csend imitációja. Hallgatni sem vagyunk úgy képesek, hogy tényleg csendben legyünk. Az általunk felhorzsolt idegenség marasztal. A világ "nem az a hely" lett: nem vagyunk otthon benne, úgyhogy tényleg nem lényeges, hogy hol nem vagyunk benne otthon, a Margitszigeten-e, Győrben (vagy még inkább: Komáromban). Versről versre elfogy a tehetés terepének maradéka. A dolgok cselekszenek az ember körül, a fák, a növényi élet továbbra is lihegi kimondhatatlan tetteit, minden egyéb csak a róluk való gondoskodás látszata, egyfajta pusztítása a még cselekvőképesnek. Eljutunk odáig a ciklus végére, hogy ahogy a szándék, mint elhasadozó deltatorkolat, mozgás lelassult helye csak, úgy a kiürült jelentésű évgyűrűk csontosodása, a fenntartható környezeti „múlt” is fenntarthatatlan. Nem lakhatsz benne – anakronizmus vagy benne. Imitáció.

Komolyan, a Roncs szélárnyékban zavarba ejtő belső tájai ehhez a nyomasztási faktorhoz képest naptejjel egészen jól kezelhető bagatellek voltak. Hogy aztán ez a helyzet-képzés tovább fokozódjon (nem zeti helyzet), A könyörgéssel szemben. Szépen kezdve Jézussal (Fölkészülsz egyre növekvő térfogatodra...), folytatva Jákóbbal, aki a vers tanúsága szerint helytelen irányba mászik, Gellérttel (hogy legyen valaki hazai), kapaszkodik / egy csoda szegélyébe, amit a legutóbbi / boszorkánytánckor látott, de legurítják. Ez az egész kultúra-múlt utalások kongó negatívja. Jelentése-vesztett ez is, kísértet, jeges hóna alatt Pilinszky forró bárányával. Még jó, hogy a Beporzás (a számomra utolsó, szervesen ide tartozó ciklus) tanúsága szerint a fenntarthatatlan dolgok, mérgező lombok, szaturált völgyek alatt felsejlik mégis a tiszta fogalom. Vagy valamiféle ismeretlen nyelv, amin lehet rekviemet írni Steve Irwinnek. Például. Vagy el lehet köszönni, hallatlanul távolságtartó módon (talán ezzel kényszerítve ki a valódi empátiát, ebben a kötetben maradék nélkül először), végső búcsút lehet venni egy huskytól (vagy malamuttól?). A számomra utolsó vers, a Grönland élethelyzete ismerős, macskával éltem át, de gyakorlatilag ugyanígy. Hogy ebben az elköszönésben még mi minden van – általunk olvadt jövőktől való búcsú, például – az teszi önmagán messze túlmutatóvá és ad valamiféle reményt: ez a költészet még folytatódni fog. (Mert a kötet folyamában megtartott hang evidens folytatása amúgy, sajnos az elhallgatás – legalábbis szerintem.)

És most jön az, amit a magam részéről utószónak tekintek. A műelemzés szőre. Ez a hosszúvers nekem egyetlen, pőre vádirat. Nem tudtam normálisan olvasni, ki kellett szótáraznom, mert nem ismerem ilyen mértékig a jelen irodalomelméletének terminológiáját, se a most adekvátnak tekintett követelményrendszerét. Amitől ez a vers iszonyatosan ironikus, kegyetlen rókaszőrszál-hasogatássá lesz, hogy kényszeresen meg akar felelni a költészettan, a jelen esztétikai progresszió áramlatainak; ha mondhatom így: előremutatóan, mégis Jelenkorian. Verssé lesz ennek ellenére, pedig így tényleg nem lehet verset írni. Csak egyfajta jó tanuló pozíciójából megejtett kegyetlen katalógust, ami a kiszámolt hatástól a kritikusi reakciókig bezárólag mindent előre tartalmaz – mégis verssé alakul, bár van némi lobotómia-jellege ennek a verssé alakulásnak. Emancipálni a hiányt a fogalmak / által, kiásni a lyukat a földből, és fölmutatni, / zászlónkra tűzni az eredeti művészet zsarnokságával / szemben. Hát izé. Remélem a hölgyek és urak értik majd a célzást, veszik az iróniát, nem volna nagyobb szemétség, mint ezt a szöveget zászlóként lobogtatni, a rúdjával csapdosva agyon a máshogy verset írni merészelőket.

Ez a könyv egy felmért zsákutca benyomását kelti nekem. Kíváncsian várom a következőt.