2021. május 31., hétfő

Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

Odakint ugyan épp hétágra süt a nap, de tudom, hogy ez csak beetetés, csali – mindjárt komor felhők másznak ólmos lassúsággal az égre, északkelet felől jövő, szüntelenül szitáló eső esik majd, ami a világ legjelentősebb eseményeit kísérni szokta. Elvégre végre megvettük újra, a sokadik elajándékozott, elveszített, hova is raktam példány után, itthon figyel a polcon Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája – az egész adag kapható Adams életművel együtt. Ez minimum mágikus-mitikus pillanat; ilyen még tényleg nem volt, hogy mindenki és egyszerre... Van ebben megint valami az időzítésből, ahogy Douglas Adams könyveit általában olvasni szoktam, de nem ismételném el azért, amit a Galaxis Útikalauz Stopposoknak folyama kapcsán leírtam. A mostani időszak csak annyira értelmetlen és nyomasztó, mint egy The (home) Office epizód, az angol verzióból, a fárasztóbbak közül; szó sincs orosz nagyrealizmusról Stoppard klón tollából, ráadásul szerepel benne egy (jövő- és) reménybeli hobbit, ami (minimum) vigasztaló gondolat. Már ha ezt a különös időutazást (az újraolvasást) ebben a tekintetben is különös időutazásnak tekintem, ami talán annyira nem is különös, hiszen nyilván a múltam babrálta, és ezt-azt megint megváltoztatott ez által a jelenemben is.

Ennyi idővel a megjelenése után nem kertelek: igen, van benne időutazás. Mindenféle értelemben, nemcsak a cselekményében. Azóta még nagyobb számban tűntek el és változtak meg a megváltoztathatatlanság állapotában tetszelgő épületek Londonban és világszerte, a dotcom-lufit akkor épp fújták, azóta már a kipukkanása hangja is csak egy ritkán elővett hangminta, nosztalgiát keltő effekt a valóságunk digitális hangtárában. Bár talán még mindig létezhetnek odakövült, fosszilis professzorok az angol kollégiumi rendszerben, ehetetlen díszvacsorák eredeti kéziratok felolvasásának gőzében, és a londoni mitológiában ma is keresik az ügyfelek a magándetektívet – még ha nem is sikerül ennyire extrém példányt találniuk, mint amilyen Dirk. De azt a fajta kultúrára ágyazottságot, ami nélkül érthetetlen marad az író humorának legnagyobb röhögésekre ingerlő rétege, mostanában egyre kevesebb könyvben vagy filmen merészelik előszedni a kalapból. Vagy legalábbis úgy tűnik nekem; mert ugyan olyan nevek nehezen esnek ki a köztudatból, mint Samuel Taylor Coleridge-é, de ebben a nagy előrerohanásban már nagyon sokaknak lefoszlott a névről (oh well, valami költő?) a mese, a befejezetlenül maradt költemény, a Kubla kán meséje. A legenda a vers köré, amelynek születésébe belenyitott a titokzatos idegen Porlockból jövet, s így maradt töredék. Egy vers, egy látomás – avagy egy ősinél is ősibb történet lenyomata az ópiumos költőagyban (kacarászik Douglas Adams). Egy olyan térkép és egyben iránytű, ami tényleg jobb, ha elfelejtődik, ha félbe marad - mert ha követik (ha valaki megérti és hagyja magát cselekedni ennek szellemében), létre sem jön az emberiség, se Coleridge, sem a vers, se egészben, se törötten...

Szóval manapság nem szokás ennyire vértelen, erőszakmentes és irodalmi világmegmentést álmodni – ahol maximum egy zseniális költemény vérzik el. Ennyire súlyosan lúzer alakokkal sem szokás feltölteni a lapokat – a néhány száz éve szórakozott professzor, a vénasszonyok hiszékenységéből élő tarhás simlis, a saját virtuális keretén kívül életképtelen geek (de az összes mellékszereplő is) mellékszereplője se lehetne a ma divatos világmentéseknek. A mai monstre sztorikból ehhez képest ömlik a tesztoszteron – holott azért ezekre a hősökre hasonlítunk jobban (én legalábbis mindenképpen), s mégis, egy mai fiatal számára ez a „hős-választási metódus” a leginkább idegen. Most még inkább az elégtétel-álmaink szeretnénk lenni, mint mikor ezt a könyvet Adams megírta.

Miközben (ennyi idővel a megjelenése után) már nem annyira idegen az Elektromos Szerzetesek gondolata (vagy legalábbis a gondolat lényege - hogy mit látott meg és mit karikíroz benne az író). Hogy legyen valaki, aki elhisz helyettünk dolgokat, izzó, világot sarkaiból kimozdítani mégis képtelen hittel. A közösségi felületek kommentháborúja szakmányban gyártja ma az ilyen robotokat, a legolcsóbb alapanyagból: élő emberből. Nevetni egyre kevésbé vagyok rajta képes. Ez egy olyan hipnózis manapság, ami alól munka kivonódni, mert ha benne ragadsz, különböző szellemiségű, de egyformán mocskos fanatizmusok vízébe ugratnak vele, és még mentőövet se hajítanak utánad.

Ez a könyv ezerszer összefogottabb, jobban markolt, mint az Útikalauz akármelyik fejezete. Az író ugyanott áll itt is – nem kívül, és ugyanúgy a keserédes, fanyar humorban (mondhatni, ugyanabban a Galaxisban), csak itt ügyel a saját fantáziája teremtette világ határaira. És ebben a könyvben található Douglas Adams egyik (talán a) legszebb gondolata. Richard, a programozó rögeszméje: a világról, amelyik tulajdonképpen minden porcikájával zenél. Ez a könyv legholisztikusabb eleme – én szurkolok neki, hogy tényleg, a valóságban is így legyen. Amikor arról olvasok, hogy valaki zenévé alakította a holdfény intenzitásának változásait, vagy a dagályhullámok rögzíthető mintázatát – vagy ahogy legutóbb, arról, hogy megszólaltatták a világegyetem háttérsugárzásának „hangját”, mindig eszembe jut ez a könyv, az írója, Johann Sebastian Bach, meg a komputeres zene. Egy olyan intelligencia által, amely nagyobb kapacitású, mint a Földön található összes komputer együttvéve – s most jön az érdekes dolog -, önmagát is beleértve. Lehet, hogy az önmagára reflektáló emberi tudatra komoly tudományos értekezésekben sincs ennél jobb leírásunk.

Kiadó: Gabo
Fordította: Gieler Gyöngyi

2021. május 27., csütörtök

Brandon Hackett: Eldobható testek

Hogy a viharba ne volna csábító. A halhatatlanság. Naná. De még inkább a testek szabad választása. És nemcsak a nembéli játékok, a húsvágy kiélésének végtelenségében való ritmusos lubickolás, hogy bárkivel a bárki bőrében, vagy hogy végre megélhessem, milyen a nőnek a maga nősége (és nemcsak a nemiség! Hanem az én, mint nő – hogy mennyire más). Szóval nemcsak a szabadon választott nemmel való megunhatatlan testi játékok, hanem az a sajátos tény, hogy hátrahagyva a magam bőrét egy másik magam bőrén tapasztaljam meg az elképzelt javított változatokat. A teljesen ellentétes felépítésű változatokat, amikben több a levegő és kevesebb a föld, jobban átjárják a szelek – avagy épp több a hal benne, mint a madár, vagy legalább annyi (tényleg szeretnék szálkás és karcsú gyöngyhalász lenni, nemtől függetlenül)... Hogy a másik magam bőrén tapasztaljam meg, a személyiségem számára ez mit és hogyan jelent.

És itt ezen a ponton áll meg bennem a gondolatmenet, mert itt, ezen a ponton jut eszembe a Ghost in the Shell egyik fontos monológja (a hajón, mélyre merülés után) - mert mennyiben vagyunk mi, lelkek a test tapasztalatai (is)? Mekkora rész ebben a rész szerinti látásban, a megélhető tükör által homályosan látásban a testé? Mit jelent a test valójában, ruha-e tényleg, és minden a lélek, ahogy egykor ősz fejjel is örök kamasz cimborám, Katona Tibi hirdette? Avagy sokkal szorosabban vett következmény-egység, magunk nevelte és képességeink, létfokunk kitermelte választás egyébként is, ahogy a Kelet nem egy tanában képzelik? Ha elég tágra nyitom ezt a gondolatot, hamar ott találom magam, ahol a főhős, Vireni Orlando férje, Evron: hogy képtelen lennék megtenni. Hűtlenségnek érezném, hiszen felelős vagyok az arcomért, amilyen lett, felelős vagyok a testemért, amilyenné vált - és nem tudom, mi mindent vetnék le a testtel ebből a felelősségből. Lehet, én sem tudnék újhumánná válni... Még akkor sem, ha ezzel tényleg a halált választanám és tényleg az örök élet helyett. Az azonnali halált az örök élet (kényszere) helyett...

Egészen ijesztő lehet ezt így olvasni valakinek, aki azért jött ide, hogy körülszaglássza ezt a könyvet, annak alapján, ahogy mesélek róla. Csak annyit akartam jelezni ezzel a két bekezdéssel: ez a gördülékenyen olvasható, cselekményes, csavaros fantasztikus regény ilyen gondolatokat is megnyithat, számomra legalábbis ennyire izgalmas, megrendítő, létezésem alapvető dilemmáit érintő gondolatmeneteket is szült. Mert amúgy tényleg gördülékeny és csavaros, az író, Markovics Botond e téren tényleg az egyik etalon itthon – mint ahogy megint példaszerű, ahogy a kíméletlen alapötletet világba álmodja. Botond víziói az esetek többségében önmagukban megérnének egy-egy elemző kibeszélést, vagy vele egy mélyinterjút. Ahogy a fantáziáját használja a jelen lehetőségeiből olykor eszelősen merészeket ugorva és mégis megőrizve az érzetet, hogy ez a trambulinugrás nem lehetetlen (sőt, a világai a belső koherenciájuk révén nem is hagynak más lehetőséget, mint ezeket az ugrásokat, például ez esetben az újhumánságba). Na, ez ritka kincs, és tényleg méltóvá teszi az íróját díjra és elismerésre. És közben mindezt sokak számára teszi elérhetővé a könnyed, akcióközpontú előadásmóddal. Olykor éreztem úgy, hogy ez az írói beszélőke azért az árnyalt, sokrétű karakterábrázolásnak nem ágyaz valami jól – de az író ezen a téren is hallatlanul sokat fejlődött, olyan közelmúltban megjelent, szeretni való munkáihoz képest is, mint Az ember könyve.

Feltűnhet, nem mesélem a történetet. Pont azért nem, mert tényleg akkor jársz a legjobban, ha nem olvasod el még az amúgy korrekten távolságtartó ismertetőt se a hátulján. Ha egyszerűen hagyod, hogy az író bevezessen ebbe a jövőbe, ahol már kirajzottunk, ahol már kitoltuk az élet határait bolygóközi térben és életkorban is – bár drága árat fizettünk érte, és hatalmas áldozatok árán sikerült. Tetszik az új autokráciák ábrázolása, és nem tetszik, de sajnos értem, miért egyértelmű, hogy csak egy másikra cserélhetők. Tetszenek a felvetett kérdések és a rájuk adott, Botondtól megszokott kíméletlenséggel megfogalmazott, pontos válaszok. Mostanában azért nem egy könyv a kezembe került (és nem egy film jut az eszembe), ahol a gondolat eljátszott ezzel a szerverparkra menthető emberi tudattal, de egyik látomás sem volt ennyire következetesen húsos és véres. Ahogy hozzáköti a testnyomtatás lehetőségét a tudattároláshoz, az nemcsak az ötlet miatt izgalmas, hanem a következményvilága miatt, mert az író ezeket mindig kíméletlenül, a hőseit nem kímélve méri fel.

Beleéltem magam a könyvébe. Talán ezért élem meg ennyire erősen a dilemmát. Mert halhatatlanság, igen, meg örök fiatalság – ráadásul testek áradatában, lubickolva a változékonyság gyönyöreiben... De egyfelől nemcsak a test elfáradása létezik, hanem a lélek fáradtsága is, másfelől valahol az öregedés leszűrte jó hozadékát is legalább annyira kapom a testtől, mit a belecsomagolt lélektől. Csak az utóbbi időben egy halom olyan tapasztalattal lettem gazdagabb, ami szálazhatatlan a koromtól, és a vele járó kényszerektől, és ezek jó értelemben formálhattak rajtam. Így kívül is maradtam a könyvén, olvasás közben, mert csak egy határig tartalmazták a választásaim. Valahol amúgy örülök neki, hogy a könyvében felkínált legfontosabb választás (még) csak a fantáziáé. Ez a könyv is a megistenülésünkről szól, a maga kegyetlenül hús-vér módján. Márpedig önjelölt isteneinket elnézve jobb, ha nem élhetnek a számos, az Eldobható testekben felmért lehetőséggel a befolyásolásunkra. Mert kizárólag visszaélni volnának képesek vele. Szerintem sajnos nincs olyan, hogy utolsó hazugság...

Amúgy azt remélem, a Kelet szemléletének ebben az egyben maradéktalanul igaza van. Bírnám, ha kiderülne: ezt a csillagközi űrutazást a Föld bolygó nevű intergalaktikus űreszközön amúgy is egy eldobható testben folytatom épp, csak meg kell várnom, amíg természetes úton hámlik le rólam. Hogy mindez, amit tettem vele, meghatározza-e, milyet növeszthetek helyette, vagy lesz választásom (ó, az a szálkás gyöngyhalász test...), az majd reményeim szerint úgyis kiderül. Úgy, hogy eközben a hatalmat mások és magam felett is csak a szokásos eszközökkel gyakorlom – sajnos ez is épp elég alkalmat ad a manipulációra. És szeretném, ha Halál nem a végső ellenségem volna, hanem nagyjából úgy nézne ki, ahogy egy másik kedves mítoszalkotóm láttatja. Szívesebben látnám a véget empátiával teli, olykor humort is csillantó Végtelennek...

Nagyon örülök ennek a víziónak, mert rengeteg dolog eszembe juthatott miatta. Adjatok rá alkalmat, hogy nektek is eszetekbe juthasson, rácsodálkozhassatok általa a rátok jellemző egyediből arra, ami vagy tovább él, mint a test, vagy nem – de amíg létezik, örök terepe marad a kíváncsiságnak.

2021. május 24., hétfő

Karl May, és a fantázia ellentmodásos "múltja"

Nem árt, ha tudjuk, hogy német nyelvterületen az ő könyveiből adtak el a legtöbbet - ha az eladások örökös állócsillagát, a Bibliát nem számítom. Nemzedékek romantikus vadnyugat-képének ágyazott - ahogy Onagy Zoltán fogalmaz: ...holt szókincsem jelentős része: wigwam, tomahawk, sápadt arcú, préri, skalp, békepipa tőle való, a messzi gyerekkorból. Nekem is viszonylag hosszan tartó liezonom volt vele kiskamaszként, de mivel kíváncsi gyerekként átbóklásztam akkoriban már a felnőtt könyvtárba is, hamar ráébredhettem, a könyvei által sugallt kép mennyire hamis. Hiszen valójában semmi nem úgy volt - valójában ez az egzaltált, összeférhetetlen, meglehetősen kivagyi úriember, az író soha nem járt komolyan annak az elmesélt, nézetben elcsalt világnak a közelében, amellyel a hírnevét megalapozta. Az egészet ő találta ki, mások beszámolói, újságcikkek, s a saját fantáziája segedelmével. Például Manitut, úgymond a fő-fő természetistent, aki szelíd és semmilyen szinten nem alapozott analógiája a mi egyistenhitünknek. Más, és mégsem más - de valóságalapja, az bizony deka nincs neki... Ilyen deka-nincs-nekikből áll az egész, érdekes módon az olvasói kapcsolat mégsem ért véget ezzel a ráébredéssel. Kellett hozzá, hogy a kezembe kerüljön az eredeti teljes szövegekből pár, szép, régi kiadásokban - hogy eltávolítson tőle (nem az ifjúságnak átdolgozott verzióban) a kenetessége például, a nehézkesség, az oda nem illő, korából nevelt és abban maradt szóvirágok az indián szájakból. És James Fenimore Cooper... ő is nagyon kellett hozzá, hogy kiszeressek belőle. (Ami azért jelzi azt is, van egy hajlamom ellakni különböző, pátoszos álomországokban.)

Soha nem látott, képzelt világához kapcsolódik egy bájos magyar vonatkozás - egyik legfontosabb visszatérő hőse, Old Satterhand mintaadója a mi észak-amerikai utazónk, Xántus János volt, már ami a hősök kalandjait, a cselekményt illeti... Hiszen amúgy maga a szerző írta bele "szuperhős" maga-magát a könyveibe, s ezt voltaképp sose tagadta (igazi fan fiction alkotó volt, egy hamis képzetekben bőven lubickoló korban). A mintaadó Xántus János tényleg sok időt eltöltött Amerikában. Többek között az új vasútvonal felmérésénél segédkezett, mint rajzoló - akárcsak a róla mintázott regényfigura (ha belegondolunk, a nevükben is pacifikáló vasutak építési versenye volt a fehér embernek az a beavatkozása, aminek hatására a civilizáció mindenhová eljutott, és az indiánokat végképp a rezervátumokba szorították vissza). De vezetett tudományos expedíciót is a Smithsonian Museum felkérésére. A vadonban átélt élményeiről és tudományos felfedezéseiről nem csupán leveleiből értesülhetett a nagyérdemű, hazatérése után több tudományos turnét is tartott Európa nagyvárosaiban. Karl May minden bizonnyal élőben hallotta - s ismerhette a megjelentetett beszámolókat. Hiszen az Old Satterhandot körülkalandozó mellékszereplők egy része kísértetiesen hasonlít Xántus beszámolóiban bemutatott munkatársaira. May Károly nem szégyellt akár ilyen mélységig hozott anyagból dolgozni...

Mint tudjuk, Winnetou kalandjai abban a négy kötetes műben remekül bekeretezik Old Satterhand vadnyugati pályafutását - de ezt a sikeres párost az író nem engedhette el csak úgy. Ha összeszámolnánk, mennyi időbe telt közös kalandjaik teljes sora, természetesen az "alapmű" adta időkeretbe többszörösen sem férne bele. May Károly e téren az egyik első az irodalmainkban, aki nem volt hajlandó elengedni a bevett karaktert... Aztán a könnyű műfajokban számos követője akadt és akad ma is (ha meggondolom, például a krimin belül a műfaj alapozóitól a műfaj királynőjén, Agatha Christin át a kortársainkig ér ez a sor), hiszen úgymond az olvasók újabb és újabb kalandokat követeltek-követelnek a megszeretett figurákkal (s a lusta írónak sem kell újabb hőst megalapozni és megfesteni...). Az író fiatal korában bizonyos kis gazemberségekért négy évet húzott le börtönben - mégpedig a börtön könyvtárosaként. Imádta az útleírásokat - s a hézagokat már akkor a fantáziája segítségével töltötte ki. Ez elvitathatatlan tőle: a fantáziája. De minden mást érdemes fenntartásokkal kezelni - regényei (fordítóink által átdolgozva) tipikusan azok az izgalmas ifjúsági regények, aminek az elolvasta után a fiatal olvasóval érdemes egy jót beszélgetni róluk; mert igazodási pontként, s információs forrásként is használhatatlanok. Tény viszont, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást.

Utólag kimutatták, hogy valószínűleg narcisztikus személyiségzavarral küzdött - amit aztán a sikerben meglehetősen sajátosan élt meg. Az elképzelthez hozzágyártatta a tárgyi relikviákat, az általa elképzelt "vadnyugati" fegyverekkel és ruházatban pózol a fentebb látható fotókon is. Tudatosan építette a legendát, ami amúgy igen jót tett az eladásoknak. Más kérdés, hogy (mint ahogy a tehetséges hazugokban általában) benne is összekeveredett a valóság és a fikció; öreg korára kiszálazhatatlanul a saját mítoszát élte. 1908-ban, a legfontosabb regények megírása után jut el aztán Észak-Amerikába - de nemigen merészkedik a partvidéknél beljebb. Aki ennyire erősen képzel, azt valójában nem is érdekli a "modellje". Milyen érdekes - a mítosz fenntartásában sokat segített, hogy amíg számos világnyelven olvasható, angolszász nyelvterületen (a modell gyanánt szolgáló világban úgymond) szinte teljesen ismeretlen. Kritikai visszhangja szinte nincs - s ami van, megsemmisítő. De gondoljunk bele, a nevével több mint kétszázmillió könyvet adtak el...

Ha volna kamasz fiam, a kezébe adnám. De mint írtam, biztosan beszélgetnénk utána egy jót, a fantáziáról, a vágyról, a magát hősnek regénybe író (mondjuk ki) gyávaságról... Az olvasás ma is megszerethető általa. De érdemes fejben tartani: Karl May íróként az a ritka madár, aki egyszerre volt Albert Einstein és Adolf Hitler kedvence; nem árt elgondolkodni rajta, miért lehetett az elme nagyjainak és elmebeteg diktátoroknak is (nyilván nem ugyanazért, de) ugyanúgy szerethető...

2021. május 17., hétfő

Rejtő Jenő, avagy a detektív, a cowboy és a légió - egy kávéházban.

Ez a bejegyzés a Hernádi Antikvárium blogján jelent meg eredetileg, de más a közönségünk, úgyhogy időszerűnek éreztem, hogy itt is olvashatóvá váljon. Nagyon szeretem Rejtőt, ez csak egy tartozás első törlesztőrészlete, mondjuk úgy, egy előszó.


Mindenkiben él egy kép Rejtőről, aki valaha olvasott tőle. Természetesen nem csoda, ha mindenkiben más kép. Hiszen már életében legendák sora övezte. A könyvtöredékekkel, megfogalmazott ívekkel kifizetett kávék legendája. A csavargásaié - hogy valóban megjárta Észak-Afrikát is. Hogy egy időben a Lipóton lakott, s mikor egyszer elkártyázta az időt és zárt kapu várta: dörömbölni kezdett rajta: engedjetek be! Ne hagyjatok itt kint a bolondok között! A műgondról nem szólnak a legendák, arról az alázatról, ahogy ezt a habkönnyű műfajt, a szórakoztatás korabeli legalját, a filléres regényt művelte. Hiszen amit írt, azért élhet ma is, mert ezzel a műgonddal és szeretettel formálta a humort, csiszolta a végsőkig, hogy tényleg könnyű kézzel odavetett, habkönnyű poénnak látsszon.

– Akar dolgozni? 
– Nem. 
– Miért? 
– Elvesztettem a meggyőződésemet. 
– És ez mitől jön? 
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom. 
– Azelőtt dolgozott? 
– Nem, de hiányzott az elhatározás.

 
Nagyon sokan gyártották akkoriban szakmányban ezt a zsánert - mert nagyon sokan olvasták akkoriban ezeket a ponyvákat. Érdekes ez, a vesztő helyzetben, reménytelen valóságokban fuldokló idők olvasója szívesen menekül ebbe a pátoszba. Ahol a makulátlan jellemű, sivatagban sem izzadó hősök felülemelkednek a bornírt, szőrős és büdös valóságon, csibész létükre megtalálják az órába karcolt titkos útvonalat a tisztességhez, és a végén az ölükbe omlik a NŐ. Rejtő álomország pátoszának sajátosan hiteles krónikása. Mert amíg a regényei szerkezetükben szigorúan kiszolgálták az olvasói várakozást, a hősei szelíd kisrealizmussal maradtak esendő, szerethető, olykor meglepően valóságízű figurák.
 
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják? 
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket. 
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán. 
– Hm… mintha már hallottam volna magáról. 
– Festő vagyok. 
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön? 
– Cinquecentóból. 
– Az valahol Savoiában van? 
– Kis község. Avignon és Toulon között. 
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem? 
– De igen. Quattrocento. 
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt. 
– Aha! Ismerem!! A Petrarca? 
– B-vel kezdődik a neve… 
– Botticelli. 
– Azt hiszem… 
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg? 
– Tajtékpipákat…

 
Rémületes, ahogy közben mindennel játszik, a kultúrával, a vágyott és soha el nem ért céllal: hogy befogadja és komolyan vegye az Irodalom (így, nagy betűvel). Karinthy nagyra becsülte - de az irodalom Karinthynak is elnézte inkább azt, amit nagyra becsülhetett benne: a kiváló szituációs érzéket, a zsigeri szinten ható humort, a jellemábrázolást a zsáner elcsalt keretében. És az ötletet, amit minden gátlás nélkül, akármikor, akármilyen szövegbe fon. Rejtő Jenő a pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át, míg ma a varázsát mindezen túl finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédébe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai jelentik.
 
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
 
A ponyva hőse különös állatfaj. A ponyva hőse megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak "egy nap a világ", eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.
 
- Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos. 
– Tán kiüsse a szemed? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó ácsorogni…
 
…Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Írja szintén A detektív, a cowboy és a légióban. Ide nyakék kell - vagy légió és sivatag. A valóság kietlen sivatagában, ahol a cselédből sose lett úriasszony, se a kintornásból milliomos. Rejtő olvasása közben jutott az eszembe: nem kell izgulnom. A zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben épp lakozom. Itt nincs izgulni való, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan például Fülig Jimmy kalandjain, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs.
 
A vörös bor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz.
 
Hogy aztán olvassam például a Csontbrigádot - és megrémítsen, valójában ez mekkora tévedés. A zsáner összes szabályát betartva, világunk valósága mégis, komolyan ki van fejtve, és próbára van téve. P. Howard valójában rémületesen jól látta, hova menetel a világa. A maga eszközeivel szólt - sajnos csak nevettek rajta. De legalább nevettek. Úgy hozta a sors, hogy az időszakba, amikor élt, a kultúra szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába ma is legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szeretek pillantani. Mert közben nevethetek. És észre sem veszem: tanulok is esendő, vágyakozó, ostobaságok tengerét cselekvő, mégis szeretni való embertársaimról. Köszönöm, Rejtő Jenő!


2021. május 9., vasárnap

Tőrbe ejtve - film

A sikerlistás vén krimiíró a 85. születésnapjára rendezett családi parti után igen teátrális módon öngyilkosságot követ el – ami amúgy az összes családtagnak kapóra jönne, hiszen ott vannak a milliókat fialó kiadási jogok (végre el lehetne adni a filmeseknek), ott az „ősi családi fészek” a maga morbid amerikai kastély-mivoltával, a vaskos megtakarítások... Csakhogy nincs mindenki meggyőződve róla, hogy tényleg öngyilkosság történt, hiszen valaki felbérelte a legendás magánnyomozót, Benoit Blanc urat, hogy szimatoljon körül. Persze mindenki hazudik, persze mindenkinek volna indítéka – talán egyedül az ápolónőnek, Marta Cabrerának nem, akit a család szinte családtagnak tekint (szinte...), hiába bevándorlók leszármazottja (ahogy amúgy az Egyesült Államokban szinte mindenki...). A nyomozó persze nem hiába szimatol – van minek kiderülnie, a szokott, csavaros, utolsó pillanatokig meglepetéseket tartalmazó módon. Amit persze mi, nézők folyamatosan látunk (vagy azt hisszük, hogy látjuk), hiszen ez klasszikus krimi, ami a napjainkban játszódik ugyan, de minden ízében maga a zsáner – szerencsére kizárólag a legjobb pillanataiból összegyúrva.

Valahol természetes, hogy erről a filmről mindenkinek Agatha Christie jut az eszébe, mert az alaphelyzete és az egész szerkezete olyan, mint a krimi koronásának bármelyik könyve – csak nagyon amerikai módon. Azaz van benne enyhe akcióparódia, az utóbbi idők leg-kacagtatóbb autós üldözése, meg Chris Evans (aki szerintem pokolira élvezte, hogy immár nem Kapi); de nekem fontosabb, hogy fanyar társadalomkritika is (nem fekszi meg a gyomrot, de ül), olyan, mint amivel anno Poirot megálmodója fűszerezte a maga detektívtörténeteit. Mert ez a család igazi önmegvalósító, „saját lábon álló” gazdaggyerekek gyülekezete, akik egytől egyig függnek aputól. Mert minden oda nem illő arcunkba tolás nélkül kap közben pofont a Trump-éra, a polkorrektség, az elidegenedés; ez a habkönnyű szövet néhol (olykor csak odavetett félmondatokban, de) nagyon súlyos dolgokat is elcipel magán. Mert azért könnyű és könnyen emészthető, teli ízléssel markolt (és ritkán, de indokoltan direkt, és szó szerint gyomorforgató) vígjátéki elemekkel.

A legnagyobb erénye a forgatókönyv – és én egyáltalán nem csodálom, hogy Rian Johnson nem engedte ki kezéből a rendezést. Minden kockája, a legapróbb kis képi momentuma végiggondolt, odabeszél a történéshez, vagy épp ellenpontozza azt; abszolút megéri újranézni, mert ellentétben annyi klasszikus krimitörténettel, nemcsak a csavarok tartják. Ennek a szórakoztatásunkra összevarázsolt, a tucat korában kézműves jegyeket hordozó kis filmnek lelke lett ettől a precíz odafigyeléstől. Lubickolhattak benne a színészei, mert volt hol, volt miben – és nem akármilyen gárda üti le itt a felkínált magas labdát, szívvel-lélekkel hozzátéve a magáét. Nem sorolom fel őket egyenként – de hogy mennyi ésszel lettek kiválasztva, azt Christopher Plummer példája mutatja a legjobban (akinek sajnos ez lett az egyik utolsó filmje – béke vele, igen szerettem), mert a vén író, Harlan Trombey szerepében még az „ölébe hullt” Paul Getty figurájára is visszakacsinthat, A világ összes pénzéből. Így játszhat egykori szerepekkel, meg az egész színész mivolttal Jamie Lee Curtis is, miközben igazán parádésan hozza a nagy író „sikeres” (sikeresen, félelmetesen árnyaltan újgazdag) lányát, Lindát... A film igazi súlyát persze Ana de Armas viseli, Marta szerepében – szerencse, hogy nem roskadt össze alatta.

Nagyon örülnék neki, ha tényleg széria lenne belőle, már csak Daniel Craig miatt is, mert piszok jól áll neki ez a „Maybe” Blenoit Blanc figura. Remek élet lenne Bond utánra. Tényleg nagyon örülnék neki, mert ez a film odakerül a nehéz napok után felüdítő újranézendők közé – és jó volna ezekből még néhány. Persze meg kellene tartani hozzá ezt a filmes igényességet, az önreflexióra és iróniára való hajlamot, és meg kéne írni hozzá még legalább egy tucat ilyen minőségű forgatókönyvet; hogy belejátszhasson az amerikai színjátszás java, jutalomjátékul... Szerintem tülekednének. Talán visszahathatna a befogadói ízlésre is, valami emberibb helyre pakolva az ingerküszöböt. Sokan akarják, Rian Johnson biztosan. Szurkolok nekik.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...