Saját (?) szoba - Katona József Színház

Néhány hete egy exkollégákból álló baráti társasággal a Börzsönyben kirándultam, ahol is a szállásra érkezve (a festői Feketevölgyben) rémülten tapasztaltuk, hogy bizony itt az erdő közepén semmi térerő nincs. Adok egy percet, hogy mindenki maga elé képzelhesse, ahogy 14 felnőtt ember (átlagéletkor valahol 40 körül) magasba tartott mobillal rohangál a panzió kertjében legalább egy pici pötty térerő után kutatva. Spoiler: nem találtunk. Az első döbbenet után az egyik legjobb közös hétvégénk lett, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy végigbeszélgettünk két estét úgy, hogy senki sem pörgette az értesítéseit, nap közben pedig csak a minket körülvevő természet csodáira figyeltünk.
 
Hogy hogyan kapcsolódik ez az élmény Virginia Woolf Saját szobájához és az esszéből készült színielőadáshoz, a poszt végére, remélem, kiderül.

Képek forrása: Katona József Színház 

 
Első ránézésre nem adja magát, hogy Woolf 1929-es esszékötetét, mely két korábbi egyetemi előadása alapján íródott, s melynek kiinduló témája „A nők és a regény” viszonya, színpadra állítsák. Annál nagyobb a meglepetés, hogy az előadás, ami egyfajta irodalmi performansz, mennyire jól működik – és mennyire jól illeszkedik Woolf munkásságához és a saját korában kifejezetten arcpirítónak számító hangvételű (mai szemmel nézve egyébként meglepően humoros, már-már pajkos, csevegő) esszéjéhez.
 
A performansz elkövetője S. Judit, a 29 éves művész (Tóth Zsófia egyszerre esetlen, dacos, hisztis, érzékeny, gyermeteg és koravén alakításában) aki láthatóan alkotói válságban szenved, és akinek személyes életére, alkotásaira, művészi hitvallására a legnagyobb hatást Woolf gyakorolta. Saját elmondása szerint 16 éves kora óta rajongója, őt tartja a legfőbb tudatformálójának és nem kizárt, hogy az előző kapcsolata arra ment rá, hogy a barátnőjének minden helyzetre tudott egy Woolf-idézettel válaszolni. S. Judit imádja Woolfot, szeretné a legjobb barátjának tudni, ugyanakkor dühös, nagyon dühös. Mert nő, mert alkotó, mert fiatal és mert pénztelen, a korszellemnek megfelelően az egész világra dühös, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, arra is, akit a legfőbb inspirációjának, barátjának, az őt egyedül értő orákulumnak tart. Dühös Woolfra, mert félrevezette. Mert azt ígérte, hogy ha még száz évig élünk, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk, akkor szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk. És most itt vagyunk, 2026 tavaszán, és S. Judit nem érzi, hogy lenne szabadsága, bátorsága, ahogy nincs évi 500 fontja sem, saját szobája meg egy lepukkant albérlet, ahol akkora a kupi, hogy az ember még akkor is képtelen lenne megtalálni a saját gondolatait, ha a folyamatosan beszűrődő valós és virtuális zaj engedné, hogy gondolkodjon. De nem engedi, mert a figyelmünket magáénak követeli száz algoritmus, mert egyszerre több tucat összefüggéstelen szó pörög a fejünkben, amik nem állnak össze egésszé, mert annyi felé esünk szét, hogy képtelenek vagyunk követni. Mert ha elfáradunk, pihenésképp görgetünk egy kicsit. Amikor elhangzik a kérdés: „Ma hány órát pörgettél Reels videókat írás helyett?” nem csak mi szisszenünk fel a közönség soraiban.
 
Erre a megélésre épül a szemináriumi előadásként keretezett performansz, ami ott kap szellemes csavart, hogy a közönség soraiból a színpadra sétál Virginia Woolf (Hay Anna a görnyesztett testtartásától a citromsárga harisnyájáig annyira tökéletesen idézi Woolf alakját, hogy most egy darabig nem fogom tudni függetleníteni tőle a fejemben élő Woolf-képet), és kéri, sőt, felszólítja S. Juditot, hogy tessék, pöröljön vele. Győzze meg a saját igazáról, mesélje el, miért nem tud írni, ha egyszer Woolf szemszögéből nézve akkora szabadság birtokában van, mint nőtársai soha előtte a modern történelem során. Miközben S. Judit ráönti dühét, hogy az agyatlan munkája, amiből épp meg tud élni, így; a zajos albérlete, ahol nem lehet gondolkodni, úgy; a minket körülvevő világ hangzavara, hergeltsége, felfokozott állapota, amiben nem lehet lenyugodni, amúgy; aközben Woolf szépen végigvezeti őt (és minket) az esszé központi gondolatán. Vagyis hogy az elmúlt évszázadokban a nőknek milyen lehetőségei voltak az alkotásra. Shakespeare elképzelt Judith nevű húgától (S. Judit!), Aphra Behn-en és Mary Carmichaelen át eljutunk Jane Austenig és a Bronte nővérekig. Woolf mesél, nőkről, akik nem írhattak, akiknek csak pörköltfőzés és zoknistoppolás jutott; nőkről, akiket a férfiak annyira tartottak, mint a Man-szigeteki farkatlan macskákat (érdekes, de valójában haszontalan állatfaj); nőkről, akik belehaltak az igyekezetbe, hogy bebizonyítsák, mások, mint a férfiak által róluk kialakított kép – s miközben mesél, S. Judit testén megelevenedik a felsorakoztatott irodalmi szereplők sora. Direkt a megfogalmazás, a szereplő saját dühe és időnkénti kitörő hisztije épp annyira fogja vissza az átlényegülést, hogy teret adjon a részben a kivetítőre, részben a testére vetített képeknek – így válik a performansz teljessé, és lényegül át S. Judit alakja egyszerre a saját előadása anyagává, Woolf előadásának szereplőjévé és az elképzelt Shakespeare Judittá vagy az őt elveszejtő színházigazgatóvá. Valós elődeink, tudatformáló olvasmányaink, magunkévá tett eszméink, képzeletbeli hőseink és saját dühünk, hiányaink, tragédiáink így formálnak minket egy egésszé.
 

Mire eljutunk Woolf koráig és irodalmi alakjáig (aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a színpadra lépő írónővel – hisz Woolf mint „irodalmi alak” is magában hordozza azt, amit a kortársai és az utókor ráaggattak) addigra S. Judit dühe mintha csillapodna, de messze még a józanság. Amikor felteszi a kérdést: „Te hogy tudtál nem dühös lenni?” akkor megrezzen a léc, hisz tudjuk, mind tudjuk, mi volt az ára annak, hogy Woolf tudott nem dühös lenni. A művész, aki mindent feláldozott a fehér izzásért, hogy ne vörösen izzó haraggal írjon, ahogy Charlotte Bronte - „Mindig dühödten fog írni, mikor pedig higgadtan kellene írnia. Esztelenül fog írni, mikor pedig bölcsen kellene írnia. Magáról fog írni, mikor pedig a hőseiről kellene írnia.” -, ez a művész belehalt a dühe megzabolázásába. Képes volt elnyomni a haragot, csapóajtó mögé száműzni a démonait – ideig-óráig, egy-egy remekmű megszüléséig, hogy aztán újult erővel csapjanak le rá. Ez volt az ár. És így nyomta el az érzéseit is, köztük a legszebbeket, az életét végigkísérő nagy szerelem, Vita Sackville-West iránt érzetteket. S. Judit és Woolf immáron egyenrangú baráti beszélgetéséből kiviláglik: a fehér izzás megkövetelte józanság és zabolázottság munka, iszonyú nagy belső munka, amit nem helyettesíthet sem a saját szoba, sem az évi 500 font, sem a társadalmi „engedély” hogy már írhatunk. Olyan munka, ami bizony jár járulékos károkkal is.
 
Ez a belső munka megspórolhatalan abban is, hogy levetkőzzük jelen korunk állandó nyomását, a társadalmi elvárásokat (mikor szülsz, miért nem szülsz, mikor léptetnek elő, miért vagy ilyen karrierista, mikor veszel nagyobb lakást, minek neked nagyobb lakás, miért nem veszed fel a telefont, miért pörgeted állandóan a telefont); a ránk zúduló zaj-, kép-, információáradatot; a mesterségesen generált indulatokat (háborús pszichózistól „nőügyeken” át, melyekkel nem foglalkozunk, megélhetési válságig és értelmetlen munkákig); hogy gátat szabjunk a mindenhonnan ránk ömlő ingerek árjának. És itt kanyarodnék vissza a nyitóképig, az erdő közepén egzaltáltan térerőt kereső és nem találó kirándulócsapatig. Mert amikor Virginia Woolf egy kvázi vezetett meditáció keretében arra szólított fel minket a darab végén, hogy hunyjuk be a szemünket és képzeljük magunk elé azt a „saját szobát” és környezetét, ami minket, egyénileg segítene az alkotásban, én odaképzeltem magam az erdő közepén lévő panzióba. Ahova bármikor áttelepíteném a saját kis szeretett dolgozószobámat, és nem lenne más, csak én, a laptopom, az erdő zúgása és a madarak csicsergése. Mert nem a körülmények és nem az engedélyek hiányoznak ahhoz, hogy alkossunk – hanem a figyelem és a nyugalom. Ezt pedig, tetszik vagy sem, magunknak kell megteremtenünk, és főleg magunkban. A „saját szobáját” mindenkinek magában kell megtalálnia.

Ígéretek, garanciák pedig nincsenek. Munka van, fáradhatatlan. Ahogy egyébként Woolf eredeti szövegében is szerepel… Mert bizony nem ígért ő semmit. Így nincs is miért pörölni vele.
 
„Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk – és most közös életünkről beszélek, a valóságos életről, nem arról, amit külön-külön élünk végig, mint egyedek –, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is, hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást; ha magunk mögött hagyjuk Milton kísértő úriemberét, mert egyetlen ember sem zárhatja el a szabad kilátást; ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is – akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő, Shakespeare húga újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie. Ő, aki éppúgy névtelenektől nyer életet, mint a bátyja, azoktól, akik az elődei voltak, meg fog születni. Mert előkészület nélkül, a mi erőfeszítéseink nélkül, eltökéltségünk nélkül, hogy meg kell születnie, nem remélhetjük, hogy meg is születik, így lehetetlen. De fenntartom, hogy el fog jönni, ha munkálkodunk érte, és az ilyen munkának szegényen és névtelenül is van értelme.”
 

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek

    „az emberek már nem csak fehér nőként fognak rád nézni, hanem olyan fehér nőként, aki színes bőrűekkel lóg, és kicsit kevésbé leszel privilegizált, azért így is reflektálnod kell a privilégiumaidra, ezt a kifejezést hallottad már, csajszi?
    Courtney erre azt felelte, hogy Yazz egy professzor és egy nagyon befutott színházrendező lányaként kevéssé van hátrányos helyzetben, míg ő, Courtney, egy elég szegény közösségből jön, ahol teljesen természetes, hogy az emberek tizenhat évesen elmennek a gyárba dolgozni és tizenhét évesen egyedülálló anyaként megszülik az első gyereküket, Courtney apjának farmja pedig valójában egy bank tulajdona
    igen, de én fekete vagyok, Courts, ami engem elnyomottabbá tesz, mint bárkit, aki nem, kivéve Warist, aki mindannyiunk közül a legelnyomottabb (de ezt ne mondd el neki)
    öt kategóriában elnyomott: fekete, muszlim, nő, szegény, hidzsábot hord
    ő az egyetlen, akinek Yazz nem mondhatja, hogy reflektáljon a privilégiumaira
    Roxane Gay figyelmeztet minket a „privilégium Olimpia” veszélyeire – kezdte válaszát Courtney – és azt írta A rossz feminista című könyvében, hogy a kiváltságok viszonylagosak és a körülmények függvényei, és bár egyetértek, Yazz, de hol ér véget az összehasonlítás? Obama elnyomottabb, mint egy fehér vidéki srác, aki lakókocsiparkban nő fel egy egyedülálló, drogfüggő anyával és a börtöntöltelék apával? egy mentálisan súlyosan sérült személy kiváltságosabb egy szíriai menedékkérőnél, aki kínzás áldozata volt? Roxane amellett érvel, hogy újfajta beszédmódot kell találnunk, ha egyenlőtlenségekről akarunk beszélni”
 
A leghalványabb fogalmam sem volt, mire számíthatok, amikor belekezdtem Bernardine Evaristo regényébe, amiről én korábban azt hittem, nem is regény, hanem feminista szociológiai mű – ennyit a felületes könyvajánló-olvasásokról, valószínűleg több másik művel egy cikkben ajánlották, ezért néztem félre. Már csak amikor elkezdtem lapozgatni, jöttem rá, hogy ez szépirodalom (vagy valami olyasmi), sőt, Bookert is nyert (Margaret Atwood Testamentumokjával megosztva, amit Evaristo és az „első fekete női Booker-díjazottat” ünneplők igencsak zokon vettek, leginkább azért, mert nagyobb nyomatékot adna egy efféle „első” díjnak, ha nem megosztott lenne – ez egyébként remekül rímel magára a műre, mondhatnám, Evaristo se tudott volna nagyobb fricskát írni saját könyvének [Atwood mondjuk igen, de ő mindent tud]).
 
Szóval feminista szépirodalom, a huszonegyedik század multikulti Londonjából, vaskos társadalomkritikával, a színesbőrű- és LMBTQ-közösségek érvényesülési nehézségeivel, kitörési kísérletekkel és a kitörésért hozott áldozatokkal, generációkon átívelő traumákkal, apró jóvátételekkel. Színes, szagos, szélesvásznú tabló, áthatja egy nagy adag megmondáskényszer, ami itt nem feltétlenül kritika, egyszerűen mintha Evaristo elhatározta volna, hogy elénk tár egy halom olyan életutat, amelyek általában nem kerülnek regények lapjaira. Hétköznapi kis drámák, elnyomások, félresiklott, aztán valahogy csak sínre pakolt életek, egymásra hatások. Tizenkét elbeszélésének tizenkét főszereplője egytől egyik cipel terheket, hol súlyosabbakat, hol mondvacsináltakat (lásd az idézet privilégium Olimpiáját), de közös bennük, hogy néha siránkozva, néha túlságosan megkeményedve, néha meg élethosszig tartó munkával, de boldogulnak. Olvasás közben ez az egy zavart, hogy végső soron itt csupa olyan emberről olvashatunk, aki megcsinálta, akit nem temettek maguk alá a nehézségek, aki kitört a nyomorból, a megalázottságból, a determináltságból. Aztán felmerült bennem, hogy tán épp ez a koncepció lényege: hisz általában azoknak a nagyszabású drámáiról olvasunk, akik tönkrementek. Nyomorba, üldöztetésbe, megalázásba. Vagy gigászi szabadságharc során kiharapták maguknak, ami jár. A hétköznapok „kis” győzelmeiről, a látszólag átlagos középosztálybeli életek „kis” harcairól kevesebbet olvasunk. A húszévesen már háromgyerekes lányanyáról, aki mégsem fetreng bedrogozva lepukkant albérletében, hanem esti iskolába jár és évről évre lépked feljebb a ranglétrán béna szupermarketbeli állásában, abban a hitben, hogy egyszer majd áruházvezető lesz, nem szoktunk olvasni. Az ő történetének vége vagy a túladagolás, vagy a herceg fehér lovon. A középút, a „csak” átlagos megküzdött élet senkit nem érdekel. Ugyanígy a „kis” mindennapi előítéletek, félrenézések, vegzálások sem. Olykor egy tragédia kiveri a biztosítékot és mozgalmakat indít el, de az, hogy még ma is félreállítanak a reptéri sorban egy átlagosan kinéző, ápolt, láthatóan nem hátrányos helyzetű, üzleti úton lévő angol állampolgárt, csak mert fekete bőrű, arra mindenki vállat von. Ahogy arra is, hogy egy nőnek, ha fekete, és még a haja is göndör, de érvényesülni szeretne az üzleti világban, akkor hajat kell egyenesítenie, különben csórónak nézik. Az meg már teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy szupermarketben lopnak a dolgozók, akkor először mindig a kisebbségieket rúgják ki. Mert náluk kódolva van, ugyebár (e ponton nyugodtan helyettesítsük be az itthoni viszonyokat). Evaristo mintha ezek ellen a hétköznapi előítéletek ellen írna. Amiket már annyira megszoktuk, hogy oda se pillantunk. Amikben óhatatlanul mi is bűnösek vagyunk, hisz jobban megmarkoljuk a táskánkat a villamoson, ha egy olyan száll fel, nem igaz?
 
Persze van itt is látványos felemelkedés, kamaszként csoportos nemi erőszakon átesett, kis híján elkallódó matekzseni lány, aki huszonévesen egy bank alelnöke lett – de egy ilyen tűzijátékra jut két visszafogottabb parázs: a bevándorló anya, aki takarítónőként alapított vállalkozást, és bár önálló életet teremtett, még mindig mások fürdőjét pucolja, és a kiégett tanárnő, aki mentorként kirugdossa tanítványaiból a banki karriert, de ő maga sosem lép tovább a lepukkant külvárosi állami iskolán. Ugyanígy akad húsbavágó bántalmazás és a legkülönbözőbb indítékokkal elkövetett erőszak, de akad szép számmal nettó vergődés is. Ahogy a fenti idézet mutatja, Evaristo nem kíméletes saját sorstársaival sem: már-már túl éleslátóan is ábrázolja, hogy a kisebbségek köréből kikerült középosztálybeliek, felkapott művészek, agyonajnározott influenszerek hogyan lovagolják meg saját kisebbségi mivoltukat – ennek legékesebb példája Yazz, aki beleszületett a tutiba, egy feminista sztárrendező és egy egyetemi professzor gyerekeként, aztán huszonévesen úgy fedezi fel saját identitását, mint fekete feminista, mintha minimum ő találta volna fel a mozgalmat is. Az összeset. Közben meg csak egy átlagos középosztálybeli egyetemista, aki leginkább saját szülei ellen lázad. Csak hát, ezt beismerni eléggé fájó, kell hát mögé ideológia. Hogy ez mennyit árt a valóban elnyomásban élőknek, az távolról sem karcolgatja sértett öntudatát.
 
Evaristo tán legbátrabb húzása ez a kíméletlen őszinteség: miközben érzékletesen tárja elénk a különböző kisebbségek megpróbáltatásait, egy percig sem tesz úgy, mintha csak mert valaki valamely kisebbség tagja lenne, máris hibátlannak kéne ábrázolnunk. Ma, amikor egyik oldalról a parttalan mocskolódás, másik oldalról a cancel culture-ba forduló politikai korrektség ömlik ránk, az számít forradalmi tettnek, ha valaki be meri vállalni, hogy attól, hogy egy szereplő elnyomott, még lehet szimplán mocsok. Számomra a legemlékezetesebb történet Dominique-é, aki belegabalyodik egy radikális férfigyűlölő leszbikus feminista hálójába, fülig szerelmesen utánamegy Amerikába, ahol a legrosszabb szektavezéreket idéző módon kezd el rajta uralkodni a párja, elszigeteli a társaságtól, régi barátaitól, ellopja a leveleit, az útlevelét, megszabja mit olvashat, ehet, gondolhat. Konkrétan kimondja, hogy át akarja nevelni a saját képére. Hisz oly sokáig tűrtük, hogy a férfiak olyanná formáljanak minket, amilyennek ők látni akarnak, most itt az ideje, hogy olyanná formáljuk magunkat, amilyennek a radikális feminizmus nézőpontjából lennünk kell. De ha egyik sincs köszönő viszonyban saját énünkkkel, akkor mi különbözteti meg a két ideológiát egymástól?
 
Az, hogy egy nő is lehet bántalmazó, hogy egy anya is elárulhatja a gyermekét, hogy egy akármilyen okból kisebbségbe szoruló is lehet szimplán rossz ember, nem kéne forradalmi gondolat legyen – mégis az. Annyira megszoktuk, hogy kétpólusú világban gondolkodunk, jó-rossz, fekete-fehér, férfi-nő, gazdag-szegény, hogy baromi nehéz differenciáltan látni az egyes embert és életútját. Hisz valójában egyikünk sem írható le egyetlen kategóriával, mindannyian küzdünk nehézségekkel, hurcolunk sérüléseket, követünk el hibákat, sértünk meg másokat. Próbálunk boldogulni. Ahogy Evaristo szereplői is. Pont olyanok, mint te meg én. Nem kategóriák. Emberek.

Kiadó: Európa

Fordító: Kállay Eszter 

Margaret Atwood: Rendbomlás

„Miért gúny tárgya az egyedüllét – a különállás? Mert az. A magányosak - a maguknak valók - mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést, ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek, tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a cipőm sarka imponálóan üresen, visszahangozva koppan, hosszú árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam, egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította, hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.”
 
Útkeresés, feminizmus, gyermekkori traumák, felnőtt ballépések, társadalmi változások; elvárások, vágyak, álmok, eleve elrendelések keretezte kísérletek az önmeghatározásra – Atwood szinte minden művének fémjelzői, de tán egyiknek sem annyira egyértelműen, mint a Rendbomlás novellafüzérének. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó kötet a Macskaszem közeli rokona, ugyanakkor ott van benne Az ehető nő korai feminizmusa és a késői, érett művek, az Alias Grace és A vak bérgyilkos kacérkodása az identitás meghatározásnak képtelenségével. Kik vagyunk valójában? Milyen élmények határoznak meg minket? Hétköznapjaink nyugodt egymásutánisága vajon hat ránk olyan erővel, mint az eme nyugalmat megszakító traumák? Egyáltalán: a „történések” alakítják személyiségünket inkább, vagy az elvárások, az azok ellen való lázadások, az álmok, vágyak, rémálmok? Ki az „én”, az elbeszélő, aki történetet sző élete apró morzsái köré, aki megpróbálja tartalommal megtölteni a fekete-fehér fotók semmitmondó mosolyait?
 
A novellafüzér, mint egy összekevert kupac fotóból - Féder Márta borítóterve ismét telitalálat! - kikandikáló pár kép: esetleges események füzére, melyek valamiként meghatároznak egy életet. Vajon ha más képek esnek ki a kupacból, azok köré is szőhetnénk egy történetet? Már önmagában az az önkény, hogy épp ezeket a pillanatképeket választjuk a sokévtizednyi megörökített időből, determinálja, hogy milyen történetet s azon keresztül milyen önképet rajzolunk magunknak? Lehetne itt a lapokon egy egészen másik Nell is? Lehetne. Atwood történeteiben mindig ez a legszebb és számomra ez teszi őt valóban korunk egyik legjelentősebb szerzőjévé, ez a játék azzal, hogy sosem tudhatjuk, az elbeszélő valójában mit mesél nekünk. Játék a szavakkal, fantázia, szerepjátszás éppúgy helyet kap a sorok között, mint önmarcangolás, bizonytalanság, sérülékenység. No meg persze az olykor groteszkbe hajló humor, lásd a fenti idézetet.
 
Mindenesetre most ez a Nell jutott nekünk. Tizenegy kép, tizenegy kiragadott szikra, tizenegy történet. Egy kislány útja az ötvenes évektől a hippikorszakon át a kétezres évek elejéig. Egy kislány, akinek idilli gyerekkorát kettétöri egy beteg kishúg érkezése, aki gyenge anyja mellett parentifikált gyermekként túl korán válik koravén kisfelnőtté. Egy fiatal nő, aki lázadozik a ráerőltetni kívánt családi-társadalmi elvárások ellen, aki városról városra, állásról állásra szálldos, kacérkodik a szabad szerelemmel, vörösbort iszik és kortárs festményt vásárol, felszabadultnak akarja látni magát, de nem tud szabadulni a gyermekkorban látott fehérfüggönyös otthon belé égett képétől. Egy megvetett férjtolvaj, aki állást, várost, felszabadultságot maga mögött hagyva követi a szerelmet egy világvégi farmra, a kanadai vadonba, egy szikár, keserű, sosem ismert valóságba. Egy érett nő, aki elment a saját határaiig, és megtanulta meghúzni őket, és azt mondani: eddig és nem tovább vagyok hajlandó másokhoz alkalmazkodni és mások elvárásai szerint működni.
 
Érdekes és nagyon atwoodos az elbeszélővel való játék: a novellák többsége egyes szám első személyben mesélődik, Nell maga mesél, kivéve abban a pár történetben, melyek a farmon játszódnak. Ahova Nell követi szerelmét, kiszakítva saját magát a világából, belekényszerítve egy olyan szerepbe, amit sosem érzett sajátjának, és amelyről tudja, hogy sosem fogja magáévá tenni. Ott van a sorok közt a homályos érzés, hogy tudjuk, mindig tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amiben nem tudunk önmagunk lenni, amelyben csak kívülről tekinthetünk magunkra. Benne maradhatunk? Hogyne. Hányan megteszik… Vagy visszakövetelhetjük saját hangunk, és próbálhatunk legalább valamivel önazonosabb életet élni. Lehetünk mi a saját életünk elbeszélői.
 
Atwood nagyregényei legtöbbször beszakítják az asztalt – hozzájuk képest ez a novellafüzér csendes, már-már jelenetéktelen kötetnek hat. Mégis: a mesterségbeli tudás egyik csúcsa. Különösebb tűzijáték nélkül mond el mindent rólunk és választásainkról, önbecsapásainkról és eszméléseinkről, dédelgetett sérelmeinkről és megbocsátásainkról. Nem véletlen, hogy olvasás közben sokszor jutott eszembe Alice Munro (valójában többször, mint a regényíró Atwood) – lehet valami a kanadai vadon levegőjében, amitől ezek a zseniális hölgyek ilyen feszesen, keményen, mégis éterien tisztán tudnak írni a leghétköznapibb történésekről, melyekben mégis ott van az egész világ.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes 

Margaret Atwood: Macskaszem

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak.” (Margaret Atwood: Alias Grace)
 
A tavaly megjelent Az ehető nő után újabb nagy tartozást törlesztett a magyar könyvkiadás: bő harminc év késéssel végre nálunk is olvasható a megjelenésekor Booker-díjra jelölt Macskaszem, mely MaddAddam-trilógia ide, A szolgálólány meséje körüli hype oda, jó eséllyel felkerülhet a dobogóra az életmű legjobbjai, az Alias Grace és A vak bérgyilkos mellé. Atwood a hatvanas években kezdte írni e regényét, de csak a nyolcvanas évek végén fejezte be: szokás megemlíteni, hogy lánya épp akkor élte kamaszéveit, és így a szerző „testközelből” nézhette végig a tizenévesek közti dinamikákat; ám az én értelmezésemben fontosabb, hogy Atwood épp ekkortájt volt abban az életszakaszban, mint a regényben saját gyermekkorára visszatekintő hősnője. Az 1939-ben született szerző a nyolcvanas évek végén töltötte be az ötvenet, és vált országosan ismertből világhírű szerzővé – már A szolgálólány meséjén túl, de még a MaddAddam-trilógián innen. Ahogy főszereplőjét, őt is ekkor csaphatta főbe a hírnév, a művei mögöttes jelentéseiben vájkáló közönség otrombasága, az „intézményesülés” réme és az ez ellen való ágálás. És ezzel együtt, sejthetően, a saját élmények, érzések, gyermek- és fiatal felnőtt kori élmények műveire tett hatásának folytonos analizálása. No lám, magam is az otromba vájkálás bűnébe estem – de nem nehéz elképzelni, hogy a szerző, akinek legfontosabb könyvei egytől egyig az identitáskeresést, a személyiség alakulását, a magunk által választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek közti feszültséget vizsgálják, egy nem is annyira rejtetten önéletrajzi elemekből is táplálkozó regény esetében magát is folytonos önvizsgálat tárgyává teszi.
 
Persze az is lehet, hogy ez csak egy regény…
 
Elaine Risley regénye, aki immáron sikeres festőként tér vissza egy retrospektív kiállítás megnyitására gyermekkora színhelyére, Torontóba. Az egykoron a nyugati partig menekülő, gyermekkori élményei többségét erőszakkal elnyomó Elaine szaggatott visszaemlékezéseiben megelevenedik a negyvenes évek végének háború utáni szürkesége, melyet a kislány az entomológus apa munkája miatt az északi erdőségekben utazgatva egész másképp élt meg, mint kortársai; megelevenedik a váratlan letelepedés a nagyvárosban, az első évek a városi iskolában, az első tapogatózó barátságok, beilleszkedési kísérletek; a ráébredés arra, hogy amit addig természetesnek élt meg, mily messze áll a konvencióktól, hogy szülei mennyire mások, mint a többieké; hogy a társaság által elfogadott viselkedés mennyire nem tűri a természet vadságát. És megelevenedik a terror. És Cordelia. Újra meg újra.
 
A Macskaszem egy gyermekkori barátság története – egy barátságé, melynek toxikus voltához csak Elena Ferrante nápolyi barátnőinek története mérhető. Egy barátságé, mely a szeretet és a gyűlölet közti vékony mezsgyén mozog, mely a jobbító szándék deklarálásával kínoz, mely örökre egy megalázott, gyenge, csúnya, semmit sem érő kilencéves bőrébe zár. Atwood a borzalom határán ír a gyerekkori kegyetlenségről – úgy, hogy kislányai igazából nem bántják egymást. Legalábbis a felnőttek szemében nem. Nincsenek sérülések, nincsenek látható jelek, nem püfölik véresre egymást, mint a fiúk, nem tépik meg egymás vasárnapi ruháját. Csak módszeresen elhitetik a másikkal, hogy semmit nem ér. Hogy csúnya, ostoba, nem felel meg az elvárásoknak. Hogy alacsonyabb rendű, mint a jólnevelt városi lányok. Hogy bármit megtehetnek vele, mert ő más.
 
Elaine pedig elhiszi. Elhiteti magával, hogy semmit nem ér, hogy Cordelia szava szent és hogy egész életében hiába küzd, soha nem érhet fel a „barátnő” mércéjéhez. Még akkor is elhiszi, amikor ő válik erősebbé, amikor nemet mond, amikor Cordelia csúszik lefelé a lejtőn, amikor mindene megvan ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa a gyerekkori sérelmeket. Bár meg tudná tenni. Bár meg tudná tenni bármelyikünk…
 
A gyerekkori kínzások persze véget érnek. Jön a kamaszkor a maga másféle megpróbáltatásaival, a fiatal felnőtt kori útkeresés, a menekülés a művészetbe és a hatvanas-hetvenes évek szabadosságába. Elaine férjhez megy, gyereke születik, válik, újra férjhez megy, közben már-már számára is meglepő módon híres festővé válik – és közben elfeledi a gyerekkorát. Eltemeti magában, olyan mélyre, hogy már arra sem emlékszik, hogy eltemette. Ám a művészet nem hazudik. Képein ott van mindaz, ami történt, ott van a szenteskedő iskolatárs anyja, aki barbárnak találta Elaine-t, a rettegett iskolai tanítónő, apja egykori beosztottja – és ott van az a homályos emlékkép egy tóról, egy halálközeli élményről, egy ébredésről. A kiállításra készülő Elaine pedig kénytelen alámerülni – a saját művei jelentésrétegeiben (melyeket oly kitartóan próbálnak felfejteni csapnivaló kritikusok és újságírók), a gyermekkor színhelyeiben és a vágyban, hogy újra láthassa Cordeliát. Hogy megmutathassa neki, hová jutott. Hogy az arcába vághasson kiállítást, képeket, újságcikkeket. Hogy meggyőzze végre, ér valamit.
 
Persze tudjuk jól: Elaine-nek elsősorban önmagát kell meggyőznie. A vágy, hogy Cordelia jöjjön el a megnyitóra, lássa őt sikerei teljében; a félelem, hogy vajon megfelel-e az egykori kínzójának; a mániás rettegés attól, hogy soha nem nyer feloldozást és élete végéig az a kilencéves marad – mindez ott lüktet a regény minden sorában, és ettől válik ez a látszólag eseménytelen, lágyan mesélő, a felszínen semmi különös hatszáz oldal brutális élveboncolássá. Atwood modern pszichológiai irányzatokat meghazudtolóan pontosan ábrázolja a traumatizált személyiség működését, az elnyomott emlékek felszínre törésének sokkját, a megfelelési kényszert, az önkínzást. „Szabadíts ki innét, Cordelia. Be vagyok zárva. Nem akarok mindörökre kilencéves maradni.” Elaine, ahogy mindannyian, a kínzójától várná a szabadon bocsátást. Hogy Cordelia eljön-e, szinte mindegy. Az a Cordelia, akire vár, soha nem jöhet el. A szabadulást hiába várjuk a másiktól – annak kulcsa bennünk van. Mindig is ott volt.
 
Elaine-nek magának kell kiszabadítania a kilencéves gyermeket és meggyőznie arról, már nem bánthatják. Ez a legnehezebb életfeladat minden így vagy úgy traumatizált gyermeknek. Tudja ezt Atwood is, nem is ad feloldozást – sem hősének, sem az olvasónak. Élveboncolás, írtam – mert mind érintettek vagyunk, akár hurcolunk traumákat, akár nem (bár személyes véleményem szerint nincs olyan, hogy nem). Mind lehettünk bántók és megbántottak valaha. És soha nem tudhatjuk, hogy tetteink, tudatos vagy tudattalan gesztusaink, meggondolatlanságaink kinek milyen sérülést okozhattak. És ki tudja, lehet, azzal sem vagyunk tisztában, mi magunk mit nyomunk el magunkban. Élveboncolás, írtam – de nem kell félni tőle. Mert egyébként - ahogy Atwood minden regénye - súlyos témája ellenére roppant szórakoztatóan megírt mű, tele áthallással, fricskával, elmélkedéssel a művészet befogadásáról, művész és közönség viszonyáról, kritikáról és kritikusokról, jelentéskeresésről és mesterségesen gerjesztett jelentőségről. És mert tele van ilyen idézetekkel:
 
„A sorozatnak a Kuktafazék címet adtam. Elkészülésének időpontja és a korabeli események miatt néhányan úgy gondolják, a sorozat témája a földistennő, amin én remekül szórakoztam, tekintve, mennyire nem rajongott anyám a házimunkáért. Mások a nők elnyomását látták bele, megint mások pedig a nők sztereotipikus belekényszerítését a negatív és triviális családi szerepekbe. Pedig a képeken valójában egész egyszerűen csak anyám főzött, azokon a helyeken és úgy, ahogy annak idején, a negyvenes évek végén szokása volt.”
 
Szóval ki tudja, lehet, hogy ez is csak egy regény…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

 

Margaret Atwood: Az ehető nő

Kereken tíz éve olvastam először Margaret Atwood első regényéről, Az ehető nőről Entropic kolléga igen alapos elemzésében – egészen pontosan azóta dédelgettem magamban, mint egyikét a „legjobban várt, de úgysem jelenik meg soha magyarul” olvasmányoknak (szorosan a Sandman sorozat és a Középfölde históriája mellé - hálistennek azóta utóbbi kettő is kerekedik...). Amikor az utóbbi néhány évben fellendült az Atwood-életmű kiadása (köszi, Hollywood), minden beharangozó előtt annak szurkoltam, hogy most már tényleg, ugye most már tényleg Az ehető nő jön? És bár nagyon örültem A vak bérgyilkos újrakiadásnak (ami egyébként szerintem Atwood legjobbja), még jobban annak, hogy végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia, izgatottan vártam A Szolgálólány meséje folytatását, de mégis mindig ott volt a kisördög – miért nem Az ehető nő?! Szóval amikor tavasszal végre megjelent, túlzás nélkül madarat lehetett volna fogatni velem.

Persze ilyenkor a legnagyobb a csalódás veszélye, és egyébként is ez a tavasz nem az a tavasz volt, engem meg rendesen berántott a járvány s minden egyéb okozta szorongással elegy olvasási válság; és bár az első oldaltól az utolsóig imádtam a regényt, valahogy úgy éreztem, elment mellettem. Elgondolkodtam, hogy túl nagyok voltak a várakozásaim, netán a későbbi Atwood-művek nyomják rá bélyegüket a befogadásra, esetleg a regény veszített erejéből a megjelenése eltelt ötven évben? Csudát! Pár hét pihentetés után újraolvastam (nem is emlékszem mikor csináltam utoljára ilyet) és ezernyi réteg tárult fel előttem, miközben csak úgy faltam a lapokat. Érdekes elegye ez az „első regény” (valójában elsőként megjelent regény, ám szerzője nem ezt tartja első regényének) a prefeminista eszméknek, az identitáskeresésnek, a fogyasztói társadalom kritikájának, a női szereplehetőségek vizsgálatának, a konvenciókkal szembeni lázadás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek. A tekintetben tipikus első regény, hogy szerzője mindent bele akart írni Marian útkeresésébe és magándrámájába – szerencsére azonban Atwood már huszonévesen is volt annyira profi, hogy cseppet sem érezzük zsúfoltnak, sokkal inkább értelmezési lehetőségek kimeríthetetlen tárházát láthatjuk benne és egy félelmetesen összetett és gazdag életmű ígéretét.

Marian McAlpin teljesen átlagos fiatal nő a hatvanas évek Torontójában. Főiskola diplomával a zsebében egy közvéleménykutatónál tölt be valami tipikusan főiskolai diplomával rendelkező hajadonoknak való állást – felelőssége semmi, kilátása az előrelépésre gyakorlatilag nulla, érdeklődése a munkája iránt szintén. Hogy dolgozzon, az ő társadalmi helyzetében úgyis csak egy átmeneti állapot – néhány év a főiskola után, a házasság előtt. Egy tisztes albérletben él barátnőjével, a nála jóval kikapósabb, modernebb, szabadabb Ainsley-vel, és már jó pár hónapja együtt jár az ígéretes ügyvédjelölt Peterrel. Marian sodródik: fogalma sincs, mit akar az élettől, fogalma sincs, akar-e egyáltalán valamit, jobbára csak megy az előre kikövezett úton, igazodik az elvárásokhoz, megoldja, amit meg kell, nyugodt marad, ha mindenki feszült, gondoskodik, ha gondoskodni kell, falaz a lakótársának a házinéni előtt, megvigasztalja a barátját, amikor neki sírja el, hogy immáron minden barátja megnősült és egyedül ő maradt agglegény.

Aztán váratlanul Peter megkéri a kezét. Persze nem kéne ez váratlanul érjen bárkit, hisz két átlagos, az elvárásokhoz és a társadalom játékszabályaihoz maradéktalanul alkalmazkodó huszonéves kapcsolata természetszerűen vezet ide. Marian először meglepődik, aztán oly természetesen oldódik fel az új szerepben, ahogy az összes eddigiben: teljes lelki nyugalommal engedi át Peternek az irányítást mindenben, legyen az az esküvő időpontja vagy hogy mit rendeljenek az étteremben; fogadja kolléganői (az „irodaszüzek”) leplezetlen féltékenységét; tűri lakótársa leplezett megvetését; zárja rá az ajtót az egyéb szereplehetőségekkel kapcsolatos korábbi gondolataira. Csodálatos, hogy Marian minden körülmények között milyen higgadt tud maradni – mondja egyszer egy kolléganője, és valóban: Marian még az esküvője gondolatára is csodásan higgadt tud maradni. Mintha csak arról lenne szó, melyik blúzt veszi fel másnap. Olyan szenvtelenül, távolságtartóan, szinte kívülről nézve önmagát hajtja igába fejét, mint a bekötött szemmel vágóhídra vezetett állat. Marian szinte nincs is. Feloldódik a rá aggatott szerepekben.

Ám Marian mégis van, és erre saját teste ébreszti rá. Nem sokkal az esküvő bejelentése után egyszer csak e test elkezd elutasítani bizonyos ételeket. Először csak a nagyon nyilvánvalóan élőlényre emlékezetetőeket – hús, tojás, sajt, tej, zöldségek egymás után kerülnek tiltólistára, míg végül már a látszólag teljesen ártalmatlan, mesterséges anyagoktól hemzsegő rizspuding is ezernyi kis tekergőző féreg képzetét kelti benne. Marian tudatalattija minden tudatos izmust megszégyenítő lázadásba kezd az ellen, hogy hordozóját felfalják. A szimbólum egyszerűségében zseniális és nem véletlen, hogy ennyi idővel megírása után is így hat: Marian korában és társadalmi helyzetében a férjhez menetel az esetek nagy többségében együtt járt a saját egyéniség feloldódásával, a karrier, személyes célok, érdeklődés elutasításával, a Mrs. Valakivé válással.  A férj felfal, magáévá tesz, elvesz nevet, célokat, választásokat, mindent, ami saját volt. A lázadás önkéntelen és testi – épp ezzel emelve el a regényt a korabeli feminista próza fősodrától. Mariannek esze ágában nincs lázadni. Valószínűleg meg sem járja az agyát semmiféle nőiségről szóló eszme. Sokáig maga sem tudja, mit utasít el.

Hogy ráébred, az egyrészt egy furcsa egyetemistával folytatott egészségtelen, mégis személyiségfejlesztő kapcsolatának, másrészt annak köszönhető, hogy barátai által rázuhan a különböző szereplehetőségek megannyi csapdája. Látja a harcos feminista Ainsley önmagával való meghasonulását, aki, azok után, hogy elhatározza, apa nélkül vállal gyereket és ehhez gátlástalanul kihasználja Marian egy barátját, hirtelen álláspontot vált és mániásan apát akar leendő gyermekének. Látja ahogy az éteri Clara és szórakozott professzor férje életét maga alá gyűri a három év alatt érkező három gyerek. Látja, hogy viselkedik Peter a hozzájuk hasonló tisztes, jellegtelen pároknak rendezett tisztes, jellegtelen partikon. És egyre jobban körvonalazódik, milyen életet nem akar élni. Ahogy egyre több szereplehetőséget húz ki a listáról, úgy kerül fel egyre több étel a tiltólistára és egyre nyilvánvalóbbá válik: Marian csak akkor nem emészti fel önmagát, ha végre megtalálja a saját útját. Ám Atwood nem egy önsegítő könyvet írt…

Marian nem talál rá saját személyisége forradalmi kiteljesedésére. Az élhetetlen egyetemistával (a papírbányák örökös rabszolgájával) folytatott egyoldalú viszony nyilvánvalóan tévút – az egyetlen út az, ha végre rájön: nem valaki más oldalán, nem valaki más szabályaihoz vagy szabálytalanságához igazodva kell megtalálnia önmagát. Az önállósodás Marian esetében nem csillogó és nem harsány. Amikor az egyébként rendezett, lelkiismeretes, tiszta Marian kivakarja a közös lakást az Ainsley hanyagsága nyomán elhatalmasodott koszhalmokból (melyekhez ő is hozzájárult, noha undorodott tőle, mert Ainsley-hez is alkalmazkodni akart), az gyönyörű szimbóluma a saját magáról alkotott kép „kitisztulásának”.

Jelképekkel és szimbólumokkal egyébként tele van a regény: hogy minden étel hordoz valamilyen többletjelentést, az természetes; de a Peter kezében fegyverként elsülő fényképezőgép is „ellopja” Marian identitását; a fodrászszalon hajszárítóburái alatt sorakozó hölgyek futószalagon összeszerelt kellékfeleségek benyomását keltik; a közvéleménykutatónál dolgozó és a buszból reklámokat vizslató Marian örökös elmélkedése a fogyasztói kultúra elhatalmasodásáról és a bevásárlóközpontok manipulációiról folyvást visszautalnak az ő „elfogyasztására”. Marian egyszerre (túl)fogyasztó és fogyasztható árucikk. Ahogy a regényvégi szimbolikus gesztus is azt mutatja: fogyassz vagy téged fogyasztanak el. Pozitívabbra hangolva: el kell fogadnunk (meg kell emésztenünk) saját magunkat, csak akkor várhatjuk el, hogy mások is elfogadjanak minket önálló személyiségként. A „kannibalizmus” elől egyfajta groteszk önkannibalizmusba menekülés – önjelölt lélekbúvároknak aranybánya ez a regény. Persze, ahogy a gyakorlatias Marian a végén mondja: ez csak egy sütemény. A Marian alakú torta, melynek elfogyasztása elől az egykori vőlegény fejvesztve elmenekül, nem több, mint egy kis liszt, cukor, tojás és ételfesték elegye. Önkéntelen, avagy tudatos lázadás, egy sehova sem vezető gesztus, a nőiség elutasítása, egy lépés a gyógyulás felé vagy fricska az olvasónak? Ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők

Nőnek lenni és főleg nőként otthon lenni a testünkben és a világunkban bizarr élmény – legalábbis Carmen Maria Machado novelláiban. Karin Tidbeck szürreális folklór-novellái után itt egy újabb zavarba ejtő, különleges, semmi eddig olvasotthoz nem hasonlítható elbeszélésgyűjtemény az Agavétól – csak így tovább! Machado történetei nem véletlenül nyerték el a Shirley Jackson-díjat: a szerző sokat tanult a klasszikus horror nagyasszonyától (kinek, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, véleményem szerint minden idők egyik legjobb novelláját köszönhetjük); „A lakó” című írás személyiségbomlása és a régmúlt időkbe visszavezető feszültséggel teli utazása pedig rendkívül szenzitíven és tisztelettel idézi a Hill House szellemét.

De a fő csapás nem ez, nem a vélt vagy valós kísértettörténetek, nem is a narratív trükkökkel való játszadozás és a művészet mibenlétéről való elmélkedés; hanem a nőiség megélése, a női testélmény megjelenítése, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszere és a saját testünkben való otthon-élmény közti feszülő ellentmondás, az a rengeteg mesterséges képzet, ami él bennünk (nőkben, férfiakban egyaránt) a testről és testiségről – és az a rengeteg kényszer, bántás, undor, tradíció és sanyargatás, melybe belekényszerítjük magunkat. A női test közügy – nem kell Gileádig menni, hogy ez nyilvánvaló legyen. És nem is csak a szaporítószerveink számítanak közügynek – közügy, hogy mennyire vagyunk fittek, hogy milyen színű és hosszú a hajunk, hogy milyen ruhákat hordunk, mennyit eszünk, mit és hogyan élvezünk vagy nem élvezünk az ágyban. Annyi elvárás kapcsolódik a testünkhöz, hogy nő legyen a talpán, aki képes mindnek megfelelni. Legtöbben nem is akarunk. Valljuk, hogy a magunk urai vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk – úgy hordjuk, esszük, tesszük, növesztjük, sanyargatjuk, élvezzük, ahogy akarjuk. Persze ennek nagy része is önbecsapás, hisz egyrészt ezen elvárások már rég sokkal jobban belénk ivódtak, mint szeretnénk, mondhatni, az anyatejjel szívtuk magunkba a megfelelési kényszert; másrészt mára a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadásunkra is trend épült és „nem megfelelni” lassan épp olyan szintű elvárás és szabályrendszer, mint „megfelelni”.

S miközben szépírók, publicisták, megmondóemberek, kritikusok és feministák tömkelegei írnak egyik oldalról arról, hogyan vessük alá testünk a kötelező divatsanyargatásnak a tökéletes futószalag-istennő külső elérése érdekében, másik oldalról arról, hogyan dacoljunk mindezzel és hagyjuk magunkat csakazértis saját természetes szépségünkben tündökölni, valójában nagyon kevesen mernek (még ma is) arról beszélni, mit jelent megélni a női testet, saját valójában. Saját kis árulásaival, pofán csapásaival, drámai változásaival, öregedésével, lázadásaival. Hogy milyen szembesülni azzal, hogy tök mindegy, mit teszünk és mennyire próbáljuk koordinálni, a test néha bizony cserben hagy. Hogy milyen nyiladozó értelmű fiatal lányként rájönni, van az a pont, amelytől számítva a nő csak egy test. Hogy milyen érzés, ha rendre férfiak döntenek legbensőbb magánügyeinkről. Hogy mekkora árulásokat követünk el a testünkkel szemben nap mint nap – és aztán milyen érzés ezzel szembenézni és ebben az elárult testben élni tovább.

Profán és szürreális novellák ezek, remekül elegyedik bennük a folklór a modern pszichológiával, a bántóan őszinte és túlságosan bensőséges betekintés a mesterséges távolítással, a banális az emelkedettel. Nem egységes a színvonal, akadt, ami távol maradt tőlem („Anyák”), akadt, amitől többet vártam („A lakó”), és akadt, amit formai játékai és kétségtelen virtuozitása ellenére eléggé untam („Különleges ügyosztály Esküdt ellenségek 272-szer”). Viszont a kötet nagy része betalált.

Leginkább a kötetnyitó „Még egy öltés a férj kedvéért” ami látszólag (és a cím gonoszkodása által is) a szülésen és az anyaságélményen keresztül mesélne a női szexualitásról és annak elnyomásáról – valójában ennél sokkal több: már-már mesei módon járja körül azt, hogy mekkora nyomás nehezedik a nőkre, hogy adják át magukat teljességgel, itt épp egy férjnek, de ez nem feltétlen nemi és nem is házasság-mint-intézmény kérdés, annál univerzálisabb – hogy mi történik, ha az a vékony cérnaszál, ami összetart minket, elszakad, mi történik, ha az utolsó titkunk, az utolsó kis személyiség-morzsánk is feloldódik egy kapcsolatban, egy helyzetben, egy kényszerben. Hogy mindenkinek, nőnek, férfinak egyaránt szüksége van arra a kis belső magra, ami ő maga, függetlenül bárki és bármi mástól.

Erős nyitány után még erősebb folytatás: a „Leltár” című írás elbeszélője egy világjárvány közepette emlékszik vissza szexuális kalandjaira – hogy egy pusztító járvány milyen késztetéseket generál, azt szó szerint a bőrünkön tapasztalhatjuk, ezek közül az egyik legtermészetesebb, hogy mindenki leltárba venné, mit ért el eddigi életében, hova jutott, személyisége milyen fejlődésen ment át. Ez, a személyiségfejlődés a vezérfonala Machado elbeszélőjének is – csak hogy ő nem diplomák, állások, jógakurzusok során át monitorozza önmagát, hanem eddigi kalandjain keresztül. Hisz van-e árulkodóbb, mint az, hogy kivel, hol, mennyit és hogyan? Mi mesélhetne hívebben arról, kik voltunk és hova tartunk, mint kapcsolataink? Főleg egy olyan járvány közepette, mely érintéssel terjed, ilyenformán azt pusztítja el, ami a legfontosabb: az emberi kapcsolatokat? E történet párdarabjának is tekinthető a „Meghibásodott részek”, ami egy különleges képesség és egy „rendszerhiba” segítségével beszél a szex közbeni elidegenedettség-érzésről.

Erős a kötetben a testhorror-vonulat, „Az igazi nőknek van testük” és a „Nyolc harapás” egyenként is markáns elbeszélések, de így, egymás után szerkesztve csak ráerősítenek egymás hatására. Az egyikben egy járvány tünteti el a fiatal nők testét, akik így se nem élő, se nem holt státuszban, szellemalakként lebegnek tovább a világban; a másikban egy középkorú nő veti alá magát némi társadalmi és családi nyomás hatására egy súlycsökkentő műtétnek, mely után a mesterségesen eltávolított emésztőrendszere kísérti, mint egy erővel kiszakított, magára hagyott gyermek. Mindkét novella egyszerűen dekódolható, de mindkettő szépen és érzékenyen, ugyanakkor brutális képekkel mesél önsanyargatásainkról és arról a tendenciáról, hogy miközben felolvadunk a ránk erőltetett elvárások közepette, egyre jobban meggyűlöljük önmagunkat.

Machado témái sokszor kényelmetlenek – épp azért, mert univerzálisak és olyasmit érintenek, amiről nem szeretünk (és valljuk be, nem is nagyon tudunk) beszélni. Hogy a kötet mégsem lesz kényelmetlen, az jórészt az elbeszélés módjának köszönhető. Bár a stílus alapjaiban szépirodalmi, rengeteg zsánerjáték van benne: folklorisztikus-, horror-, fantasy-elemek tűnnek fel a lapokon, de adózunk az internetes legendagyárnak is (ha már médiakritika, ami a testképzavaroktól eléggé elválaszthatatlan). Ezekkel a játékokkal Machado okosan teszi fogyaszthatóvá kötetét azon olvasók számára is, akik kisebb valószínűséggel figyelnének fel csupán a női testképzavarokat vizsgáló társadalomkritikus írásokra. És nem utolsó sorban: ezzel emeli el kötetét a „női” irodalomtól és teszi kihagyhatatlan weird-gyűjteménnyé.

Kiadó: Agave

Roxane Gay: A rossz feminista

„Az esszenciális feminizmus szerint az ideális feminista dühös, humortalan, harcias, és elveiben megingathatatlan. Van egy előírt szabályrendszer, ami megmutatja, hogyan kell rendes feminista nőnek lenni, vagy legalábbis rendes fehér, heteroszexuális feminista nőnek – gyűlölni kell a pornográfiát, folyamatosan ki kell kérni magunknak a nők tárgyiasítását, nem szabad tetszeni a férfiaknak, gyűlölni kell a férfiakat, gyűlölni kell a szexet, a karrierre kell összpontosítani, tilos szőrteleníteni. Na jó, az utolsó csak vicc volt. Mindez nem ad pontos leírást a feminizmusról, de a mozgalmat olyan régóta értelmezik félre, hogy még azok is elhiszik ezt a leírást, akiknek tudniuk kéne, hogy nem igaz.”

Roxane Gay amerikai újságíró, esszéista, egyetemi tanár, akinek írásai az elmúlt években a legtöbb mérvadó amerikai folyóirat hasábjain helyet kaptak – nem véletlenül. Maró humorával, szókimondásával, egyszerre rendkívül öntudatos, ugyanakkor saját bizonytalanságát, traumáit, adott esetben gyengeségeit (vagy következetlenségeit) felvállaló stílusával valóban popkulturális véleményformálónak számít – az Instagram influencer-megmondóin túl, de az Oprah show-n még innen. Esszéiről azt írja, mélyen politikai indíttatásúak, de személyesek is – nem is lehetne másképp. Roxane nem tagadja el egy momentumát sem annak, milyen volt kövér fekete lányként felnőni napjaink Amerikájában, ahol, ha egy fegyvertelen fekete fiatalt lelő egy fehér polgárőr, csak mert gyanús volt, a véleménycikkek többsége a halott srácot hibáztatja, mondván, miért nézett ki gyanúsan. Hogy milyen nemi erőszak átélőjeként szembesülni azzal, hogy élvonalbeli politikusok teljesen nyíltan tagadják a nemi erőszak létét és azt vallják, a nőknek „megvannak az eszközeik” arra, hogy ne erőszakolják meg őket. Hogy milyen érzés feketeként olvasni-nézni olyan nagy sikerű könyveket-mozikat, mint A segítség, a 12 év rabszolgaság vagy a Django elszabadul – rávilágítva számos olyan aspektusra, amelyet mi a saját kulturális közegünkből jó eséllyel nem veszünk észre. Dühösek ezek az esszék és közben nagyon okosak és ami a legfontosabb: soha nem csupán kritizálnak, még kevésbé megmondanak, hanem leginkább együtt gondolkodásra hívnak. Kérdéseket tesz fel és minket is erre sarkall: kérdezzünk, gondolkodjunk, olvassunk a sorok között.

A cím ellenére a kötet egésze kevésbé szól a feminizmusról, mint a kortárs amerikai politikai és kulturális jelenségekről és azok kritikájáról, illetve jobbá tételének lehetőségeiről. Mint minden esszégyűjtemény, ez is hullámzó színvonalú, de mindvégig olvasmányos és a téma ellenére olykor roppant szórakoztató. Például amikor a kezdő blokkban [Én] „tipikus kezdő egyetemi tanárrá” válásáról és a Scrabble iránti szenvedélyéről ír – sosem gondoltam volna, hogy odaát ilyen komoly Scrabble-kultusz és ennyi keményvonalas Scrabble-játékos van. Azt már nem nehéz átérezni, hogy micsoda táptalaja lehet az imposztor-szindrómának, ha az emberről nem elég, hogy nem hiszik el, hogy valóban egyetemi tanár (pusztán a kinézete, bőrszíne, fellépése miatt) de még ráadásul irodalom szakos diploma ide vagy oda, szókeresésben is szarrá verik.

A szórakoztató felütés után következik a gyomros, a [Gender és szexualitás] fejezet, ahol sokszor, a jóízlésű, kifinomult európai olvasó számára nyilván túl sokszor olvashatunk nemi erőszakról, annak elkendőzéséről, az elkendőzés társadalmi támogatottságáról, a híradások képmutatásáról, a „tartalmi figyelmeztetések” elterelés-fokozó logikájáról, ugyanakkor ezek szükségességéről. Gay esszéit olvasva könnyű arra a következtetésre jutni, hogy minden amerikai kislánynak alapélménye az erőszak – és könnyű lenne túlzást kiáltva homokba dugni fejünket, de pont az elmúlt évek mutatták meg, hogy ez valóban rengeteg lány és nő számára alapélmény és nem csak ott, hanem itt, a közvetlen környezetünkben is. És baromira szerencsések lehetünk, ha nekünk nem, viszont nem, még így sem vonhatjuk ki magunkat a hatás alól – mert erőszak-kultúrában élünk, tetszik vagy sem. Ez határozza meg a kultúránkat, ez határozza meg a közbeszédet, lassan ez határozza meg a szókincsünket. Erőszak vagy épp annak tagadása ömlik a médiából – akár explicit akár elkendőzött formában. A híradó képei előtt a „csak erős idegzetűeknek” figyelmeztetés is paradox módon az erőszak-kultúrát táplálja, egyfelől mert azt mondja: mi szóltunk, ha mégis nézed, tiéd a felelősség, bűnrészes vagy abban, hogy minden erőszakos képnek egyre nagyobb és nagyobb a nézettsége, nem mi; másfelől mert eltávolítja az erőszakot a valóság mezejétől: úgy tesz, mintha az erőszak fikcionalizálható lenne és nem valóban az életünk része, mintha valódi opció lenne, hogy nem nézünk oda.

Gay hoz néhány döbbenetes példát, számomra a leggyomorforgatóbb az, ahogyan bemutatja, hogyan reagált a média egy tizenegy éves kislány csoportos megerőszakolására: a legtöbb cikk azzal a főcímmel jelent meg, hogy „kegyetlen támadás rázta meg a texasi kisvárost” – eltávolítva ezzel a tragédiát annak elszenvedőjétől és áthelyezve a fókuszt arra, hogy mit művel egy ilyen „esemény” a közösséggel és áttételesen azzal, hogyan teszi tönkre a tett az elkövetők életét (!) akiknek aztán ezzel a bélyeggel kell élnie. HOGY MI VAN??? Hogyan jutott odáig a világ, amelyben élünk, hogy ha egy csoport felnőtt férfi kis híján halálra erőszakol egy gyereket akkor nem csak és kizárólag azért a szerencsétlen megnyomorított kislányért aggódunk? Hogy lehet, hogy az erőszak áldozata ennyire nem számít? Hogy csak az számít, hogyan tudjuk elkendőzni, úgy beállítani, hogy a sértettet véletlenül se lássuk, úgy fotózni, hogy a bíróságon a megtört tettes legyen szánnivaló bolond? Persze a „tartalmi figyelmeztetések”, a személyi jogok jogos védelme és a direkt erőszakos képektől való ódzkodás (persze csak ha ez áll érdekében a tartalomszolgáltatónak) egyszerre gerjesztik a folyamatot. Csak hogy lássuk: nem mutathatják meg a kislány meggyalázott testét, nem kerül nyilvánosságra az arca, nyilvánvaló okokból; nincs kivel azonosulni, de a hírt leközlik, mert kell a néző, az olvasó, a kattintásszám; viszont ha nincs áldozat, akivel együtt lehetne érezni, akkor a fókusz terelődik, a kommentár a társadalmi hatásokat fejtegeti, a szenzációhajhász sajtó belekapaszkodik azokba az érintettekbe, akiket el tud érni, mert valami személyesség kell a „sztoriba”: így fikcionalizálódik a szemünk előtt, a közreműködésünkkel az erőszak, ami valójában továbbra sem szólhatna semmi másról, mint hogy egy csoportnyi embernek nem nevezhető vadállat tönkretette egy kislány életét.

De az erőszak-narratívák mellett beszél a nőgyűlölő zene térhódításáról (és bevallja, hogy ő is imád néhány nyíltan nőgyűlölő hip-hop számot), A szürke ötven árnyalata és társai keltette kultuszról, a Csajok című sorozat félrevezető nőképéről (ami még mindig óriási előrelépés a Szex és New Yorkhoz képest…) és azokról a lányokról, akiket még ma is arra nevelnek, hogy várják a szőke herceget, az se baj, ha szarba se veszi őket. Mindez a huszonegyedik századi Amerikában. Ez a baj, hogy olvasva ezeket az esszéket (de nem is kell, elég megnézni némely kultikus tinisorozat néhány epizódját, vagy elolvasni pár trendi YA-regényt) az lehet az ember érzése, hogy száz év feminista törekvései mit sem értek. Keserű valóságpirula ez a gyűjtemény, ugyanakkor a rengeteg métely mellett azt sem tagadja el, hogy van haladás is, vannak, akik sikerrel szállnak szembe a sztereotípiákkal, vannak támogató férfiak, intézmények, törekvések. De ezek is folyamatos ellenszélben kell mozogjanak. Elevenembe vágott, amit Sheryl Sandberg és az általa egyébként sok szempontból kritizált Lean In - Dobd be magad mozgalom és könyv kapcsán ír, legyen is ez a zárszó, hisz egy az egyben ráhúzható A rossz feminista kritikai fogadtatására is. Ne várjunk el mindent, egy gondolkodótól, véleményformálótól, megmondóembertől sem – a legtöbb, amit kaphatunk tőlük, és a legjobb, amit várhatunk, hogy minket magunkat serkentsenek gondolkodásra.

„A Lean Innel kapcsolatos kritikai észrevételeknek megvan a helyük, de a jelenség rávilágít a nők nyilvános szereplésének veszélyeire. A közszereplő nőktől, főleg a feministáktól elvárják, hogy mindenkinek megfeleljenek. Ha nem teszik, kárhoztatják őket a bukásukért. Ez valamelyest érthető. Hosszú utat tettünk meg, de még hosszabb út áll előttünk. Nagy elvárásaink vannak, és reménykedünk benne, hogy azok a nők, akik sokat figyelmére tartanak számot, megadhatnak nekünk mindent. Ez tarthatatlan. […]

A Lean In nem egy útmutató, ami univerzálisan minden nőt megszólít, és nem is szabad így olvasni. Sandberg tanácsai magabiztosak, rámenősek, de az olvasónak nem kötelező megfogadni őket. Tekinthetünk a könyvre másként is, talán okosabban: ez is csak egy emlékeztető, hogy a nőkre mindig más szabályok vonatkoznak, függetlenül attól, kicsodák, és mivel foglalkoznak.”

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Goitein Veronika

Margeret Atwood: A Szolgálólány meséje (2019)

„…fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tiéteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt; valahol máshol. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert azt akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok.”

Nobel-díj ide vagy oda (megint nem ő…), az idei vitathatatlanul Margaret Atwood éve lesz nálam. Tavasszal végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia magyar kiadása, ami felejthetetlen élményt adott, ősszel pedig megjelenik (illetve már meg is jelent, a magyar kiadásra kell még várni picit) a világ egyik leghíres(-hírhedt)ebb sorozatának alapanyagot adó A Szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok. Ennek örömére kerek tíz év után rászántam magam, hogy újraolvassam, hol is kezdődött Fredé világhódító története – hisz a folytatást úgyse hagyom ki, s akkor már lássuk, mit is ad az eredeti ennyi idő elteltével. Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Akkortájt életem egyik központi kérdése a gyerekvállalás / nem vállalás volt, friss élmény volt a szociológia szak és az ismerkedés a huszadik század eleji feministákkal, épp halálosan szerelmes voltam Simone de Beauvoir életművébe – nem meglepő, hogy leginkább az önrendelkezésüktől megfosztott nők „szolgálólány” státuszba kényszerítése és a női test szülőgéppé silányítása fogott meg és háborított fel. De annyira, hogy utána évekig nemhogy a könyvet, a róla írott posztom sem tudtam elolvasni – úgy maradt meg bennem Atwood és Fredé meséje, mint valami mérgező gázokkal és nukleáris hulladékkal teli mocsár, amibe ha egyszer beledugom az ujjam hegyét, csak húz-húz lefelé, és soha nem szabadulok. Az emlékétől is fuldokolni kezdtem. Nem véletlen, hogy a sorozattól is tudatosan távol tartottam magam – a gondolatát sem bírtam elviselni, hogy én ezt vásznon lássam.

Az igazán érdekes az, hogy maga az elbeszélés is úgy élt emlékeimben, mint egy roppant nehéz és bonyolult, olvasópróbáló teljesítménytúra – ami már csak azért is érdekes, mert az azóta kedvenccé vált Atwood legtöbb regénye esetében épp az okozott meglepetést, hogy súlyos témái és posztmodern elbeszéléstechnikája ellenére is mennyire olvasóbarát módon ír, mennyire könnyen olvasható, a szépirodalomban szokatlan mód szórakoztató a prózája. E tekintetben az újraolvasás valóban tanulságos volt – mocsárnak és teljesítménytúrának nyoma sincs, csak úgy száguldottam át Fredé történetén, ami ezúttal, minden borzalma ellenére éppoly szórakoztatónak és olvasmányosnak bizonyult, mint társai. Újrafordításról tudtommal nincs szó, tehát igen, azt kell mondjam, ennyit számít az a plusz tíz év és az a néhány száz plusz olvasmány.

De vajon ugyanazt jelentette-e nekem most Fredé meséje? Visszaolvasva a posztom, egy dolog tűnik fel újra meg újra: kényszer. Bizonyos szempontból Fredét és társait persze valóban belekényszerítették a vörös csuhába – de! És ez itt egy elég nagy DE! Mind dönthettek volna másképp. Választhatták volna a biztos halált, lehettek volna háztartási alkalmazottak egy ideig, vagy akár kurvák az erre szakosodott intézményben – mindenki által megvetve, de tán egy fokkal szabadabban. Szolgálólánynak lenni undorító, mocskos, megalázó, identitást lebontó szerep – mégis: jó páran választják ezt a szerepet. Gyávaságból? Pillanatnyi biztonságérzetért? A jövőbe vetett hitért? Az előnyért, ami egy sikeres szülés után kijár? Ki tudhatja…

Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.

Persze Fredé meséje csak mese – utólag elmesélt, megbízhatatlan történet. Atwood különösen vonzódik a megbízhatatlan narrátorokhoz – ahogy Grace Marks, az Alias Grace hírhedett gyilkosnője, vagy Iris Chase, A vak bérgyilkos idős narrátor-írónője, vagy a Guvatkáknak teremtéstörténetet mesélő Hóember, úgy Fredé is mesél, ahogy kedve tartja. Hisz nincs történet, nincs abszolút igazság, nincsenek kordokumentumok – csak a személyes emlékezet van. Ami csalfa, részrehajló, szépítő és vádaskodó. Értelmet pedig legtöbbször csak utólag nyer…

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak” – írja Atwood az Alias Grace-ben. Véletlennél sokkal többnek tekintem, hogy a nemrégiben itt vesézett Apáim története című dokumentumfilm mottójául épp ezt az idézete választotta a rendező Sarah Polley – így érnek össze kulturális élmények. Nyilván az sem véletlen, hogy most épp Fredé identitáskeresése, önigazolása, az általunk választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek (és a kettő közötti különbség) rétege érint meg A Szolgálólány meséjéből – no meg az, hogyan meséljük történeteinket a körülöttünk élőknek és hogyan mesélnénk az utánunk következőknek. Egyáltalán, miféle hit kell ahhoz, hogy úgy gondoljuk, lesznek még utánunk következők, akiknek érdemes mesélni?

Az év egyik legtanulságosabb olvasmányélménye lett ez a mostani újraolvasás – nem is annyira Atwoodot és A Szolgálólány meséjét, hanem saját magamat illetően. Ritka, hogy ennyire jól rímel egy olvasás arra, ami a mindennapokban foglalkoztat, és még ritkább, hogy két ennyire különböző életszakaszban sikerül így elkapnia (az meg pláne ritka, hogy ennyire szorosan követik egymást azok az élmények, amik ily módon rezonálnak bennem). Kíváncsi vagyok, újabb tíz év múlva mit váltana ki, mire világítana rá – ha jelenkori világunk létezik még akkor, s lesznek benne könyvek, elolvasom; s ha lesz még internet, és rajta nekem blogom, megírom. Most pedig jöjjön a sorozat – bár még mindig tartok kissé az élménytől, az Atwood által írt folytatás előtt mindenképpen meg akarom nézni, milyen irányba vitték el a történetet a filmesek: már csak azért is, hogy összevethessem az írónő által megálmodott utótörténettel és lássam, Atwood mennyiben reflektál és mennyiben mutat fricskát a másik médiumnak. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy roppant érdekes popkulturális jelenséggel állunk szemben – már csak a két különböző folytatás befogadása és a „melyik az igazi” kérdésköre miatt is. De erre visszatérünk még, hamarosan…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Mohácsi Enikő