Kim Stanley Robinson: Vörös Hold

„A látóhatáron lévő kék pötty terjedni kezdett jobbra és balra, és eközben kifehéredett: felhők takarták a lenti óceánt.

- Láttad valaha is tiszta kéknek? - kérdezte Ta Su.

- Ó, igen. Nagyon szép volt. A Csendes-óceán majdnem a felét borítja a Földnek, és néha eltűnnek róla a felhők, és az emelkedik fel először.

- Olyankor gyönyörű lehet.

- Igen - mutatott előre Csou. - Mindig. Látszik, hogy az egy otthon. Érződik.

- Igen - tette a kezét a szívére Ta Su. – Mintha éhség lenne. Vagy félelem.

- Nosztalgia - vetette fel Csou. - Vagy fennköltség.”

Éhség. Félelem. Nosztalgia. Fennköltség. Otthon.

Egyre inkább az az érzésem, hogy Kim Stanley Robinson írjon bármiről - csillagközi utazásokról, napjárásról a Merkúron, többgenerációs csillaghajókról, reinkarnációról, partvidékeket letaroló áradáshullámokról vagy a világgazdaság romba döntéséről - valójában egy témája van: az aggodalommal vegyes rajongás a Földért. Az élőhelyünkért, a szülőbolygónkért, az otthonunkért, melyet módszeresen próbálunk megfojtani. Mintha nem lennénk tökéletesen tudatában annak, hogy őt magát nem, de a saját életterünket elég gyorsan kivégezhetjük.

Legújabb könyvének középpontjában látszólag a Hold áll – valójában a Hold itt is csupán a Föld elválaszthatatlan kísérője. A lehetőség, ami a Földön nem valósulhat meg. A kémcső, amiben talán sikerül kikísérletezni valamit, amit aztán odalent is meghonosíthatunk. Élettér-kísérlet, ami talán elvezet oda, hogy jobban csináljuk. Vagy pusztán egy kilövőállomás, ahonnan meghódíthatjuk a világűrt – nézőpont (és politikai érdek) függvénye.

Nem véletlen a címadás: Vörös Hold. Ez a Hold jórészt a kínaiaké. Noha hivatalosan a Hold nem gyarmatosítható, a hallgatólagos nemzetközi megállapodás az, hogy aki először kutatásba kezd egy adott területén, azé lesz. Nagy része kínai fennhatóság alatt áll: állami- és magánépítkezések, a Földön soha meg nem valósuló édenek, gigászi bányakomplexumok szabdalják keresztül-kasul a Hold mélyét. Persze akadnak itt amerikai telepek is, de jószerivel csak az illem kedvéért – ne mondhassa senki, hogy Amerikát nem érdekli a világűr. A Hold egy külön kis világ, saját szabályrendszerrel, saját hatósággal, saját játszmákkal. Távol a Földtől. Senki által nem háborgatva.

Egy ideig. Mert aztán megérkezik a jelentéktelen futár, Fred Fredericks, aki egy svájci cég megbízásából kéne átadjon egy szupertitkos kvantumkommunikációs eszközt a Hold kínai helytartójának – aki az átadás közepette furcsa körülmények közt elhalálozik. Fred a kórházból hamarost börtönben találja magát. A vád: gyilkosság. Az indíték: kitérdekel. Amerikai állampolgár, svájci megbízóval, meggyilkolt egy kínai pártfunkcionárust. A nemzetközi válság borítékolható. Hogy emberünket csőbe húzták, az első perctől nyilvánvaló, az Asperger-gyanús, kizárólag a kvantumvilágban otthon lévő Fred a létező legalkalmatlanabb figura a politikai játszmákhoz, ebből kifolyólag a legjobb balek-alapanyag. Még jó, hogy kéznél van a Hold felé vezető úton megismert befolyásos kínai felhő-sztár és alkalmi költő, Ta Su, aki szívességből visszajuttatja őt a Földre, a Holdat hirtelen elhagyni kényszerülő bajkeverő kínai hercegnőcskével, Csan Csi-vel egyetemben.

Robinson láthatóan szerelmes a Földbe, láthatóan nagyon érdekli a kínai politika, láthatóan érzékeny a jelenkori társadalmi és politikai változásokra, nem beszélve a közgazdasági folyamatokról és a kvantumtechnika fejlődéséről, és mindezt bele is írta a regényébe, de azt láthatóan maga sem tudta, mit is akart ezzel az egésszel. Száz gyönyörűséges oldal a Holdon, a legkülönbözőbb nemzetiségű, párt- és hozzáállású, motivációjú diplomaták körében, pezsgő társasági életben, a 2312 fantáziadús világát idéző magánbirodalmakban – majd a kiábrándító valóság a Földön: nyomasztó bujkálás, konspirációk, megfigyelés, bezártság, szánalmasan amatőr menekülés hegyen-völgyön át. Egy terhes, elkényeztetett, magát minimum az új Mao-nak képzelő forradalmár hercegnőcske és egy kapcsolatteremtési- és kommunikációs nehézségekkel küzdő, ügyetlen, a politika iránt tökéletességgel érdektelen kocka egymásra utaltságban születő, egyoldalú románcfélesége. Forradalom Kínában, pénzügyi összeomlás Amerikában, újjáalakuló világrend és szülés egy holdi bunkerban, miközben rakétákat lőnek hőseinkre a Földről. Mert persze visszatérünk a Holdra – ám a kínai reform hatása oda lassabban ér el, mint ahogy néhány szakadár csoport lőni kezdené égi kísérőnket. S mindeközben egy, a Nagy Szemgolyóba rejtett MI elemzője letartóztatása után önálló cselekvésre kényszerül – és szép lassan öntudatára ébred, és emberi következtetésekre vetemedik.

Robinson megint sokat markol, ahogy eddig minden általam olvasott regényében, és sokat is fog, de korántsem fogja olyan biztos kézzel, ahogy tőle megszoktuk. A számtalan szál inkább széttart, mint össze – még a szándékoltan megannyi különálló szállal operáló New York 2140 is összefogottabbnak tűnt. A rengeteg jövés-menés, konspirálás, politikai játszma és hiszti közepette épp a Holdon megvalósuló földi álom jelentősége vész el. Forradalom és kvantumkommunikáció ide vagy oda, sokkal szívesebben olvastam volna többet a szabad kráterről, közösségi légibalett-előadásokról, üvegházakról, melyekben a különböző nemzetiségű kémek dolgoznak együtt növénytársításokon, Fang Fej ősi Kínát majmoló gigantikus álmáról… Inkább, mint arról, hogyan ugráltat egy hisztériás politikai aktivista csaj egy szerencsétlen amerikai balekot, aki véletlenül a horgára akadt. Bocs, kedves KSR, ez most csak félig jött be. Viszont az önmagára ébredő MI végtelenül szeretnivaló volt – nem tudtam nem arra a másik, végtelenül szeretnivaló MI-re gondolni, ami (aki) továbbra is a szerző egyik legzseniálisabb találata! Na, ilyesmit szeretnék még!

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika