C. B. Strike – sorozat

Aki régebb óta követ bennünket, tudhatja, hogy meglehetősen kedvelem J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven írt krimisorozatát. Na jó, ne szépítsük: egyike vagyok annak a minden valószínűség szerint maximum maréknyi egykori Harry Potter rajongónak, akik szerint ez a sorozat még jobb is, mint a brit írónőnek világhírt hozó tinivarázsló története. Imádom, ahogy Rowling lubickol a szabadjára engedett gyilkos indulatokban, ahogy tollhegyre tűzi napjaink égető társadalmi-közéleti problémáinak némelyikét és olykor valóban körömrágósan izgalmas krimit húz köréjük és ahogy végre hús-vér, felnőtt, esendő, minden gyarlóságukkal együtt szerethető és küzdő karaktereket teremt, akik játszi könnyedséggel elviszik a hátukon a krimiben nem túl erős sorozatot is.

Mert a filmfeldolgozás mint krimi – nyomába sem érhet a könyveknek. Jó angol szokás szerint BBC minisorozat készült a regényekből, egyenként két-három résszel – ami még mindig jobb mintha hollywoodi mozifilmmé gyúrták volna, de nem annyira jó, mintha hosszabb sorozat készült volna belőlük, hasonló nívón (mert de, lehet nívós tízrészest is készíteni, ez ma már nem kérdés). A terjedelmi korlátnak legkevésbé a Kakukkszó esett áldozatul – neki még három rész jutott, ám tekintve hogy a két főszereplő, a múltjuk és a környezet bemutatása is jórészt ennek a feladata lett volna, ez is kevés. Ezzel együtt is a krimi itt sikerült a legfeszesebbre és leghatásosabbra – csak sajnos az alapanyag meg épp itt a leggyengébb. Szóval sovány vigasz…

A selyemhernyó agyonbonyolított cselekményéből okosan vágtak, és sokat segített a filmeseknek a regénybe ágyazott regény (az „igazi” Selyemhernyó) – lehetett trükközni kicsit az ábrázolással. Ettől tartottam leginkább, de az olvasás közben szereplőink előtt megelevendő, rémálmokba kúszó fantasy-szerű jelenetek a Quine-regényből remekül illeszkedtek az összképbe. Egyébként úgy éreztem, az egyszerűsítéseknek és kihagyásoknak köszönhetően ebben a részben lehetett a legkönnyebben kitalálni, ki is a gyilkos.

Ami viszont a legfájóbb: épp az írott formában legjobb rész, a Gonosz pálya adaptációja lett  a leggyengébb. Ez a rész krimiként egyszerűen nem működik. Túl kevés a két óra ahhoz, hogy Strike megelevenedő múltjának részleteiben is elmerüljünk, Robin drámáját is megismerjük, és még a három, egyformán gyanús egykori ellenség nyomait is végigjárjuk. Itt tényleg minden apró részlet számít(ana) – teljesen kihagyták például a meggyilkolt lány szomorú kapcsolatát a netes csonkítás-fetisiszta közösségekkel, a nyomozás ezirányú szálait, a gyilkos nézőpontját, a vidéki kalandok egy részét. Fájóan leegyszerűsítették ezt az egyébként rendkívül sokrétű és okos történetet, ami maradt az pedig nem lett több mint egy átlagos, kiszámítható, tizenkettő egy tucat krimi. Kár.

Szerencsénkre azonban a Strike sorozat sosem elsősorban a krimiről szólt – sokkal inkább az emberi kapcsolatokról és a két főszereplőről. Ez egy mélyen emberi történet, arról, hogyan kerül fokozatosan, kliséktől és túlzásoktól mentesen egyre közelebb egymáshoz két sérült ember – jópár vargabetűvel (mindkét oldalról, hisz a regényekben nem csak Robin mondja ki az igent, Strike is szépen kalandozik, nem beszélve az exmenyasszonyról, aki jóval nagyobb szerepet kap…). Ezt az oldalát remekül fogta meg a sorozat. Bár voltak kétségeim (ahogy szerintem minden második rajongónak), de mind a szépfiúnak kikiáltott Tom Burke, mind a túl szép túl hamvas túl kislányos Holliday Granger remek választás a szerepre. Burke ugyan valóban kevésbé leharcolt, mint a regénybeli Strike, de amikor szükséges, tud kellően megtört és szürke lenni – és bár a kivert kutya tekintet nem helyettesíti a gyűrött homeless figurát, azért csak hálásak lehetünk, hogy amikor előkerül a dráma (katonaság, robbanás, hiányzó láb egyfelől, Leda Strike problémás múltja másfelől), akkor színészünk is megcsillantja drámai tehetségét (apropó, ha már Leda: miért kapott ilyen kevés szerepet Shanker?). Holliday Granger pedig már rég túl van a hamvas Lucrezia Borgián - még ha a nézők többsége nem is - remekül kelti életre a tipikus szomszédlányt, akiből elő-előtör a leendő kemény magánnyomozó, akinek hol alkoholmámorban fetrengő főnökét kell hazatámogatnia, hol levágott lábakat kap postán, hol saját, mindenkit megmenteni óhajtó szándékai miatt fázik rá, de csúnyán.

A könyvek legfontosabb eleme a két főszereplő mellett az utánozhatatlan londoni hangulat – ez maradéktalanul átjön, de hát mit is várjunk, az angolok nagyon tudják, hogy kell angol hangulatot építeni. Ugrálni tudtam volna örömömben, amikor megláttam a vásznon a Tottenham sörözőt. Strike irodája és lakása, Luna Landry első részben kulcsszerepet játszó elegáns aranykalitkája és a Gonosz pályában meglátogatott leszakadt környékek is annyira valóságosak voltak, hogy ott éreztem magam a regények lapjain. Valahogy a hétköznapokat, azok apró összetevőit sokkal jobban kapták el, mint a nyomozások részleteit.

Minden kritikám ellenére is imádtam, simán újra fogom nézni, a félelmetesen jól eltalált főcímtől az apró utalásokig tele van újrafelfedeznivalóval – de a legnagyobb kritikám még hátravan. Matthew. El sem tudom képzelni, mit szívtak a forgatókönyvírók, amikor Robin seggfej vőlegényéből, aki azért járt a lánnyal a fősulin, mert nem akadt nála jobb; megcsalta miközben depresszióval küzdött a megerőszakolása után;  minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a karrierjét és megtorpedózni a főnökével való munkakapcsolatát; egy jószívű, toleráns, mindenki kedvence papucsot csináltak, aki otthon vasalgatja Robin ruháit az anyja halála után, miközben karrierista kedvese a főnökével megy partizni. Komolyan nem értem. Teljesen, tökéletesen félrement az ábrázolás, és ami a legnagyobb baj, hogy ettől Robin és Strike, meg az egész kapcsolatuk is más színben tűnik fel. A harmadik részben mozdult el kicsit a fókusz, mert belerakták legalább a telefonszám-letiltást. Kíváncsi vagyok, hogyan alakítják Matt személyiségét, mert hát amerre mennek az események, lesz itt még konfliktus… Legalábbis remélem. Lassan megjelenik a negyedik rész, a Lethal White, amit az eddig nyilvánosságra hozott szándékok szerint még három követ – Strike és Robin kalandjai a lapokon és a képrenyőkön is még jó hosszan folytatódnak.