Tisza Kata: MOST

 „A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert ez már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem se kéne elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok.

Ez az a kultúra, amiben a csendet megtöröd, ha szólsz. Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. Úgyhogy ez az út nem járható. Beszélni kell. Mondani kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan.”

Az év egyik legnehezebb, legtöbbet forgatott (konkrétan is és „magamban” is legtöbbet forgatott) könyve Tisza Kata tavaly megjelent „pszichoedukatív fejlődésregénye”, a MOST. A Túlélő leszel, nem áldozat alcímmel megáldott kötet az érzelmi bántalmazás természetrajzát és az attól való szabadulás lehetséges útjait dolgozza fel, rendkívül sokrétűen: egyszerre mélyen megalapozott szakmai szöveg, lehetséges mankó aktív segítőknek és bántalmazó kapcsolatból épp szabadulóknak (vagy csupán önismeretre vágyóknak), irodalomterápiás írás és a saját fájdalmas válás terápiás munkájának lenyomata. Egy olyan társadalomban, ahol a bántalmazás még fizikai voltában is csak akkor érdekes, ha az áldozat félig már kivérzett (s jószerivel akkor is csak a bulvárnak, nem a hatóságoknak), az érzelmi bántalmazás léte, a bántalmazó kapcsolat jelensége pedig hivatalosan nem is létezik, hisz ellentmond a konzervatív családi értékeket mindenek felé helyező törekvéseknek, úgy kell ez a könyv, mint egy falat kenyér. Nem azért, mert bárki is komolyan azt hiheti, hogy pszichológiai szakszöveggel vagy irodalommal változást lehet itt elérni – ugyan már… Azért, mert iszonyú nagy szükségünk van arra, hogy ebben a makrotársadalmi környezetben, amelyben sosem tanulhattunk intézményes szinten önismeretet, ahol a szüleink is jó eséllyel elnyomó rendszerekben szocializálódtak és minket is az ott tanultak mentén neveltek, és ami épp most csúszik bele ismét egy félfeudális hatalmi struktúrába, többet tanuljunk önmagunkról, kapcsolatainkról, rossz berögződéseinkről, arról, hogyan vezetnek a kis hazugságok életeket tönkretevő rendszerek kialakításához és vice versa, hogyan támogatja egy elnyomó hatalmi struktúra az egyéni kapcsolatokban kialakuló elnyomást, bántalmazást.

E sok esetben tabudöntögető, rendkívül bátor könyv végigvisz a bántalmazó kapcsolat kialakulásán, az abba való belesüppedésen, a felismerésen át a szabadulásig, majd az újrakezdésig. A megküzdött identitásig. Olykor túl plasztikusan is. Borzasztó feszültség jellemzi a könyvet, amit csak részben old a formai játék – mert a szakmai szövegeket rendre illusztráló terápiás novellák bizony olyan formai játékot jelentenek, ami egyszerre emeli el a száraz szakmaiságtól a kötetet és jelzi: írójának az irodalom és az írás mindig is fogódzót és kiutat jelentett. A saját poklában is. Épp azért nem jelentenek valódi „oldást” ezek a betétek, mert tudjuk (korábbi kötetekből, a facebookon közzétett szövegekből, interjúkból) hogy a saját fájdalmas kapcsolatból és abból való menekülésből fakadnak. Tisza Kata ezzel hitelesít – bizalmat és plusz motivációt nyújtva az olvasónak, hisz láthatjuk, a terapeuta is ember; ugyanakkor félő, a „szakma” szemében meg ezzel hitelteleníti a kötetet (ne legyen így).

A bántalmazó kapcsolat természetrajza legnagyobb szerencsémre számomra megmarad tanulmányoznivaló jelenségnek – épp ezért leginkább a bántalmazásnak kedvező társadalmi kontextust, illetve a válást, mint társadalmi stigmát tárgyaló fejezetek voltak számomra a legfontosabbak. A család,  mint a boldogság egyetlen lehetséges forrása kultuszának lebontása (melyben a házasság és a gyermekáldás az egyetlen elérendő cél, a végpont, mely felé minden nő élete kizárólagosan haladhat) okvetlenül szükséges lenne, ahogy a normáktól való eltérés stigmatizálásának meghaladása is. Olyan erősen belénk rögzült, hétköznapi szófordulatoktól kezdve, mint a „csonka család”, a „gyermektelen nő”, a „vénlány”, a nyilvánvalóan bántalmazó kultúrát erősítő tagadásokig, hogy „rendes ember az, csak ha iszik, eljár a keze”, vagy hogy „szájára vesz a falu, ha elválsz”. De ugyanígy a bántalmazásnak ágyaz meg az önbizalom letörése - „jobbat úgyse találsz”, „hogy fogsz megélni egyedül” - vagy a negatív minták átörökítése - „apád is ütött engem”. Hovatovább, ezt az iszonyúan negatív, meghunyászkodó, a normáknak behódoló társadalmi légkört erősíti minden „mikor mész már férjhez”, „mikor lesz már gyereketek”, „nem várhatsz örökké, te sem leszel már fiatalabb” jellegű jótanács. Hisz mind afelé mutat, hogy az önmagunkért való kiállást rendeljük alá annak, ahogy szokás. Sok kis apróságból épülnek itt élethazugságok és örökítjük tovább ugyanazt a mérgező légkört – mert sosem tanultuk meg, hogyan lehet másképp.

A kötet egyértelműen és szándékoltan a párkapcsolati bántalmazásnak van szentelve, a társadalmi kontextust is elsősorban ennek tükrében vizsgálja, de le kell szögezni: ez a bántalmazó, elnyomó légkör nem csak a párkapcsolatokat mérgezi. Ugyanúgy jelen lehet „baráti” függőségi viszonyokban, szülők és gyerekek közt, vagy egy munkahelyi szituációban. Ahol például játszi könnyedséggel hiteti el velünk a főnök, hogy örüljünk annak, hogy ott dolgozhatunk, mert jobbat úgyse kapnánk, egyébként is mindenre alkalmatlanok vagyunk – ez is bántalmazás. Kifinomult és nem hagy látható nyomokat, de képes évekre belekényszeríteni minket egy méltatlan szituációba és megfosztani minden önbizalmunktól. De ugyanígy a bántalmazó kultúrát erősíti és az abba való önkéntelen betagozódásra nevel, amikor a tesitanár lazán ledagadtdisznózza a rá bízott kiskamaszt, vagy amikor kiröhög a pedagógus, ha hibázol. Mindannyian ezernyi ilyen mikrosérülést hordozunk és ezek mind annak kedveznek, hogy belecsússzunk bántalmazó kapcsolatokba. Jó lenne azt mondani, hogy kézben a megoldókulcs, hogyan lehet véget vetni ennek az ördögi körnek, de nincs. Ami viszont elengedhetetlen, megelőzéshez, megküzdéshez, talpra álláshoz is, az önismeret. Ezen lehet és kell is dolgozni – élethosszig tartó feladat, de hiszem és tudom, hogy minden lépéssel, amivel közelebb jutunk önmagunk megismeréséhez, begyógyítunk egy sérülést, amit úgy ütöttek rajtunk, hogy tán észre sem vettük. S ki tudja, tán eljön az a pillanat, amikor átfordul a mérleg és erősebbek leszünk, mint a sérüléseink összessége.

„Ha megszabadulsz attól, aki érzelmileg bántalmazott, az nem azt jelenti, hogy a bántalmazót legyőzted. Azt jelenti, hogy saját magadat győzted le, a saját félelmeidet, szorongásodat, kishitűségedet, szégyenedet, bűntudatodat, megfelelési kényszeredet. Magyarul: felnevelted magad a védtelen gyermekből, aki voltál, azzá a felnőtté, aki már képes megvédeni önmagát.”

Kiadó: Scolar

Tisza Kata terápiás írásai

„A férfi maga volt a magány. A nőben is volt egy ilyen darab magány. A magányok összenéztek, egymásra ismertek, beszélgetni kezdtek. Később hazamentek: a nő is haza, a férfi is haza. De a magányok ott maradtak, a teraszon ülnek, virágot locsolnak, s a barátság szóra definíciót keresnek.”

Nehéz megfogalmazni az érzéseket Tisza Kata két könyve kapcsán – nehéz, mert nehezen is indult az (újbóli) egymásra találás. Kata feladta a leckét nekünk, olvasóknak. Annak idején (bő tíz éve) olvastam első két regényét, a Revanst és a Pesti kínálatot – emlékszem, először eléggé kedveltem őket, aztán egyre inkább nem, amiről legkevésbé sem a könyvek tehettek, sokkal inkább a szerző köré húzott hype (aminek - ezt szerintem Kata ismerné el először - nem sok köze volt az írásokhoz). Azzal a lendülettel, ahogy TK médiaszemélyiség lett, aki mellesleg könyveket ír, én ejtettem mint írót. Fel sem tűnt, hogy eltűnt, aztán amikor három éve egészen új hanggal, új témákkal, új platformon szembejött, hát… finoman szólva előítéletekkel nézegettem a munkásságát. Aztán rákattantam. Először csak a facebookon, amit egyébként irigylésre méltó tudatossággal használ jól és jóra (bizonyságát adva, hogy szivárványpóni- és álhírözön ellenére is lehet létjogosultsága a közösségi oldalaknak); aztán egyre több ismerős olvasta és méltatta az új korszak első könyvét; majd jött a második, immáron nyíltan sajátélményekből táplálkozó, válást feldolgozó verseskötet és még több ajánlás. És rám talált:

„Régóta akart beszélni az apjával a lány. Még időben, mindenképpen. De a konyhában, ahol dolgozott, nem volt térerő. A nappaliban volt ugyan, de ott meg mindig elaludt. Nehezen jött össze a hívás. Ébrenlét és térerő.

Amikor találkoztak végre, évszakokkal később, az apja önmaga szélén ült. A lába lógott már, a keze még nem. A lány majdnem kifordult a képből, amikor meglátta, de az apja utánanyúlt. Nézték egymást, és nézték magukat egymásban. Hasonlít rám, gondolta az egyik. Nem is hasonlítok, gondolta a másik. Csönd volt és szél és magány. Ahogyan az apa élt: beszáradt samponok a vitrinben. Megszokta már a dobozokat. Takarított volna neki a lány, de félt, hogy az kötődés lenne. Hagyta volna az apa, de félt, hogy akkor elveszítené újra a lányt. Minden maradt, ahogyan addig volt, tovább: nem kötődtek, nem is vesztek el.”

Elementáris erővel kaparja saját legmélyebb fájdalmam – ahogy a többi szöveg is így kapargat kollektív fájdalmakat, berögződéseket, rossz mintákat, társadalmi kényszerek hajtotta élethazugságokat. Mélyen személyes szövegek, de itt még nem direkt mesélnek saját történetet – inkább csak átfuttatják a saját tapasztalaton a mindannyiunk által ismert, hétköznapi kis görcsöket. Megcsalásokat. Elhidegülést. El nem gyászolt veszteségeket. Megalkuvásokat. Terápiás írások – ilyesformán irodalmi értéket keresni rajtuk egyszerre félrevezető és balgaság. Prózaversek, történetmagocskák, novellakezdemények, versek vegyesen. Bizonyos szögből nézve masszívan közhelyesek. Mint az élet.

De vajon a társadalmi elhallgatás gesztusa erősebbé teszi, vagy épp gyengíti a közhelyeket? Ha nem mondod ki, hogy a férjed a szomszédasszonnyal csal, mert az közhelyes, akkor már nem is csal? Nem lenne jobb mégis a világba ordítani – fájdalmat, dühöt, csalódást? A folyvást szőnyeg alá söpört közhelyek helyét miért ne vehetné át a kimondás? A közösségi fátyolborításét a párbeszéd? A megalkuvásét a méltóság? Miért ne mondhatnánk ki, hogy a gyász fáj, az elgyászolhatatlan veszteség ütötte seb nem gyógyul be az idővel, a megalázás kidolgozást kíván (ellenkező esetben vagy belenyomorodunk, vagy bosszúért lihegő megalázók leszünk magunk is…)? Miért ne követelhetnénk, hogy hallgassák meg a fájdalmunkat?

Öt éve küzdök az el nem gyászolt gyásszal. Öt éve dolgozok azon, hogy ki tudjam mondani: soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy hagytam meghalni az apámat anélkül, hogy még egyszer utoljára, tíz év után látott volna. Öt éve próbálom megfogalmazni, miért hogy ez a veszteség egy csapásra lerombolta a magamról kialakított, sziklaszilárdnak hitt képemet. Öt éve üvölt bennem belül egy óvodás kislány az apja után, aki akkor magára hagyta. Öt év, egy terápia és számos gyászfeldolgozásról olvasott regény és pszichológiai mű után Kata könyve felszínre kaparta az összes elnyomott érzést. Kikaparta belőlem a lekötözött gyászt, a bűntudatot, az éntudat-vesztést. Maradtak érzések. A szeretet. A veszteség. A jó emlékek. Az elgyászolható gyász.

„amikor már ismertem

az összes hazugságod

az összes tagadásod

az anyád lettem aki ápol

a terapeutád aki gondoz

a papod akinek gyónsz

a nőt kezdtem melletted

hiányolni magamból”

Terápiás versek – áll már vállaltan a második, a verses kötet borítóján. Egy szerelem, egy házasság, egy válás, egy újrakezdés története, versekben, olykor csak fel-felsíró egy-két mondatokban elbeszélve. Kata nem kertel és nem szépeleg. Elbeszél megcsalást és megcsalatást, elnyomást és tollfosztottságot, könnyeket és dühöt, magányt és lassú rehabilitációt. Mélyre megy, minden kérdéssel egyre mélyebbre – valódi terápiás munka az írás és az olvasás is. Nem titkol sem indulatot, sem fájdalmat. Elénk tárja a saját poklát, hogy aztán megerősödve jöjjön felszínre belőle.

Érdekes a viszonyulásom e versekhez. Boldog házasságban élek – mit is kezdhetnék egy elválás poklával? Nincs olyan erős kötődésem e terápiás versekhez, mint a másik kötet terápiás írásaihoz. Hálistennek. Mégis… Nem is a versek, hanem Kata facebook-posztjai ébresztettek rá, hogy mennyire van kötődésem – ott fogalmazódott meg bennem, a napról napra születő, bántalmazó-elnyomó kapcsolatokat analizáló posztok olvastán, hogy magam is túl vagyok egy elváláson, egy újjászületésen, ami maga volt a pokol, újra kellett fogalmaznom magam egy megalázó helyzet után, és megerősödve jöttem ki belőle. Mert nem csak egy párkapcsolat lehet bántalmazó. Nem csak egy szerelmi viszony lehet elnyomó. Nem csak a szeretteinktől kaphatunk olyan pofonokat, amik után munka felállni. Hanem például egy munkahelyen is. Ahol elhitetik velünk, hogy nem vagyunk jók semmire. Hogy úgyse kellünk senki másnak. Hogy mindaz a megalázás, amit kapunk, a mi hibánk. Hogy megérdemeljük.

Kata közösségi oldalán indított mozgalma a „közösség a méltóságért” nevet kapta – nem is lehetne találóbb. A méltóság az, ami nagyon hiányzik a mindennapjainkból – abból, ahogy egymással bánunk, a (nem csak pár-)kapcsolatainkból, a munkahelyi viszonyainkból, a hivatalainkból, a közbeszédből. Ebben a naftalinszagú, patriarchális, elnyomásra és elhallgatásra épülő társadalmi közegben mint egy falat kenyér, úgy kell minden hang, ami azt mondja: ideje lenne, hogy emberként bánjunk egymással. Ugyanakkor: itt az ideje, hogy emberként bánjunk magunkkal is. Hogy ne maradjunk benne méltatlan helyzetekben, kapcsolatokban, munkahelyeken. Hogy merjünk változtatni és változni. Hogy ki tudjuk mondani: hibáztam. Nem keveset. Van, amit már nem tudok jóvátenni. Van, amiben ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy hagytam másoknak, hogy rongyként bánjanak velem. Tanultam belőle. És merek továbblépni.

forrás

„újratanulom

szeretni a testem

az elvett hitet

újraélesztem

újralátom

a nőt akit elvesztettem

újrahallom

a szavakat amik annyit késtek

újrajönnek

az elmulasztott érintések

önmagam létezését

újraérzem

itt volt az ideje

hogy újban a régit megkeressem”