Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út

Rohinton Mistry legismertebb, számára világhírt hozó nagyregénye, a magyarul a totálisan elhibázott India, India címre hallgató Fine Balance (Kényes egyensúly) életem egyik legfelkavaróbb olvasmányélménye volt. Szembesítés a kényelmes, kipárnázott nyugati jólétünkből szemlélve láthatatlan nyomorral, társadalmi igazságtalansággal, emberi butasággal, kisszerűséggel és a mindezekből tradíciót kovácsoló és azon a legszégyentelenebb módon élősködő gonoszsággal (mert sose feledjük: ahol nyomor van, ott mindig akadnak olyanok, akik hasznot húznak a nyomorból) – olyan szembesítés, amiből nem is szeretnénk többet olvasni. Az a fajta torokszorító, bénító sokk volt nekem az a könyv, ami után még sírni se tud az ember, csak dühöt és engesztelhetetlen gyűlöletet érez azok iránt, akik gátlástalanul gazdagodnak embertársaik kihasználásán, testi-lelki-szellemi megnyomorításán.
 
Mégis volt benne egy nagy adag emberség és életszeretet (még inkább az élethez és annak örömeihez - legyenek mégoly jelentéktelenek is - való ragaszkodás), ami a düh mellett képes kiváltani némi csodálatot is. Ahogy akkortájt írtam: Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót.
 
Nos, Gustad Noble, az Ilyen hosszú út főszereplője az a kisember, aki próbálja megragadni a hajszálvékony esélyt arra, hogy meghúzza magát, ne kerüljön senki szeme elé, és akkor talán, leélhessen egy boldog életet. Banki kistisztviselő, aki mindig pontosan érkezik a munkába, nem akar se többet, se kevesebbet, mint amit a fiókigazgató rábíz, tisztelettel bánik az ügyfelekkel, ebédidőben a többiekkel együtt megeszi az otthonról kapott egytálételét, nevet a kollégája ormótlan viccein, majd hazamegy, megvívja szokásos napi csörtéit a szomszédokkal, reménytelen küzdelmet folytat az önkormányzattal, akik el akarják bontani a társasházat övező falat, hogy szélesebb autóutat építsenek a helyére, nevelgeti a közös kertben lévő pár növényét és mindent elkövet, hogy gyermekeinek eggyel jobb életet biztosítson – persze csak a társadalmi osztálya által megengedett keretek közt.
 
Gustad egy párszi közösség tagja – ez a hitét az ősi perzsa zoroaszter vallásból eredeztető közösség a számos Indiában megtalálható kisebbség között is a legkisebbek közé tartozik. Gustad, felesége, szomszédaik és ismerőseik napi küzdelmet folytatnak a hagyományaik megtartásáért – nem csupán a politikai támadásokkal, a többségi vallások és az indiai-pakisztáni háború által felkorbácsolt indulatokkal, hanem a modernizációval is. Gustad megtalálja a jót az életben, még a vízhiány, az idegtépő szúnyoginvázió, a háborús menekültek áradata és az ismétlődő elsötétítések közepette is – amivel nem tud mit kezdeni, az a fia, aki megtagadja az apa által neki képzelt jövőt. Itt kezd el repedezni a máz, ami aztán a kislánya súlyos betegségéhez, egy jó barát halálához, egy másik egykori jó barát árulásához, egy hosszú úthoz és ahhoz vezet, hogy a kisember belekeveredik a nagyok játszmáiba (hogy politikusok, kémek, vagy csak néhány ügyeskedő játszmáiba, azt sose tudja meg) és kénytelen ráébredni, hogy a házát körülvevő falon túli világ bizony sokkal bonyolultabb és őrültebb, mint valaha hitte.
 
Elveszett illúziók regénye az Ilyen hosszú út – Gustad (és mennyi, de mennyi Gustad…) kénytelen szembesülni vele, hogy az önmegnyugtató hazugság, amire egész életét építette, hogy ha nem üti bele az orrát, ha meghúzza magát, ha nem akar nagyobbat nyújtózni, mint ameddig a takarója ér, akkor minden rendben lesz és a világ békén hagyja, és élheti az életét a maga kis zárt világában, összeomlik. Mert a világ betör. És ha egyszer betör, akkor csapás csapást követ. Persze a fiú lázadásának, a kislány betegségének, a jóbarát halálának semmi köze se egymáshoz, se a politikai üzelmekhez – vagy mégis? Mert hát ne feledjük, modernizáció ide, világi háborúk oda, India közösségeit átszövi a misztikum, a vallásos áhítat mellett is megélő ősi rituálék, és a szomszédságot ismerve sosem zárható ki hogy valaki rontást küldött a Noble családra. Gustad kálváriája, a politikai gyorstalpaló és a párszi vallás hagyományainak felvázolása mellett a feleség kalandja a mágiával, amelynek segítségével le akarja venni családjáról az átkot, túl azon, hogy szórakoztató adalék, sokat tesz hozzá ennek a felfoghatatlanul sokszínű kultúrának a megismeréséhez (pontosabban: a felszín kapirgálásához).
 
Míg a Fine Balance valóban India nagyregénye, az Ilyen hosszú út egy családregény – könnyen fogyasztható, kedvelhető kis történet azonosulható főszereplőkkel és átélhető konfliktusokkal, amelyben a politika és a társadalmi igazságtalanság csak háttér. Bizonyos szempontból csalódás, ugyanakkor talán irreális is még egy Fine Balance-t várni. Meg aztán kellemesebb is olvasni – ez egy kedves könyv, az meg kitépi a szíved (aztán fel is tálalja neked, jól átsütve). Egyébként Mistry novelláskötete, az Add kölcsön a lámpásod fényét is hasonló szellemiségben íródott – az épp egy, Gustadéhoz eléggé hasonló társasház lakóinak életéből ragad ki epizódokat. És a szívtépés helyett ott is a hétköznapok megélhető, kisszerű örömeire és bánataira kerül a hangsúly. Kedvelem Mistry-nek ezt az oldalát is, amikor cukorkaízű rágótablettába csomagolja a mondanivalót, de azért be kell vallani: az igazi, régimódi, puhítás nélküli keserű tabletták általában hatásosabbak.  

Kiadó: Kelet

Fordító: Csikós András 

Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

„Két szereplő, akik egy homályos darabba kerültek, amelyben nyoma sincs se cselekménynek, se szövegnek. Botladoznak a szerepükben, valaki más bánatát dédelgetik. Valaki más fájdalmát érzik.

Valahogy képtelenek más darabot játszani. Vagy valami olcsó ördögűzést vásárolni egy nagyméltóságú tanácsadótól, aki leültetné őket, és többek között ezt mondaná:

- Nem ti vagytok a Vétkesek. Ellenetek Vétkeztek. Ti csak gyerekek voltatok. Nem volt hatalmatok. Ti az áldozatok vagytok, nem az elkövetők.

Segített volna, ha át tudják lépni ezt a vonalat. Ha csak átmenetileg, de viselhetnék az áldozatok tragikus kámzsáját. Akkor arcot adhatnának neki, és felidézhetnék a dühöt azzal szemben, ami történt. Vagy jóvátételt kérhetnének. És végül talán elűzhetnék az emlékeket, amelyek kísértik őket.”

Jó tíz évvel ezelőtt végigsöpört az akkoriban fénykorukat élő könyves blogokon Arundhati Roy fülledt, érzéki, a „mesés kelet” mágikus realizmusba oltott, eltagadott borzalmaival kecsegtető regénye. Akkoriban nagyon szerettem volna olvasni és ma azt kell mondjam, akkoriban kellett volna olvasnom. Akkor tán még fogékonyabb lettem volna erre az erőltetett bujaságra, a gyermeki szemszög esetlen varázsosságára, a sorok közül sajnos túlságosan is kikandikáló szándékra, mely szerint szerzője itt márpedig le akarja rántani a leplet a keleti romantika és az áradó bujaság, a bódító virágillat és a bollywoodi musicalek mögött rejtőző, tradícióba csomagolt rettenetről. Úgy mint kasztrendszer, nyomor, előre elrendezett házasságok, nyugat és kelet konfliktusa, elveszett gyermekek, visszaszármaztatott gyermekek, vissza-visszaszármaztatott gyermekek, szakszervezeti tömörülések és kizsákmányoló földesurak, akik évszázados hagyományokba és vallási előírásokba burkolva veszik semmibe munkásaikat, hallgatólagosan jóváhagyott rendőri brutalitás, gyermekek elleni erőszak és menekülés változatos fantáziavilágokba.

Működik, persze hogy működik. Mert Arundhati Roy okos, néhol túlságosan is okos. Az általam nagyra becsült Entropic blogger kolléga „kimódolt kuszaságként” jellemezte Roy írásmódját, és ennél keresve sem találnék jobb kifejezést: minden során látszik, hogy ezen a látszólag kuszán, szabálytalanul, öntörvényűen indázó vadregényes kerten bizony kertészek sokasága dolgozott éjt nappallá téve, hogy úgy nézzen ki, mintha… (ordas képzavar, érzem én, de annyira illik a könyvhöz…). Szóval kuszaság és kimódoltság. Egy ikerpár, akik egészen kicsi koruktól igen-igen terhelt gyermekkort élnek – egy anyával, aki válása után visszaköltözött a családi házba, botrányt zúdítva ezzel családja fejére; egy Angliába származott unokatestvérrel, kinek látogatása Életük Nagy Eseménye lehetne (s az is lesz, csak másképp…); állandó összehasonlítások közepette, melyből kizárólag ők (a szégyentelen anya gyermekei) jöhetnek ki rosszul; ikerként kétfelé hasított Egyként; álomvilágban, hol Elvisként, hol hercegkisasszonyként, álomvilágban, ahol bármi megkaphatja a maga önmagán túlmutató Jelentőségét, ahol bármi lehet nagybetűs Valami. És ahol egy, csak egy Hős van, aki Eszta és Ráhel kicsiny világának keretet és értelmet ad: Veluta.

Veluta, az érinthetetlen ezermester, akit az „új idők szavára” hallgatva a család taníttatott, aki nélkül nem működne birtok, gyár, aki titkos Paradicsomot hív életre a folyó túloldalán – ám ami a gyerekeknek csupán titkos, az másnak tiltott, és ami tiltott, az egyszer úgyis magához húz valakit, s e húzásból a tragédiák megállíthatatlan láncolata eredhet. Egy gyermeket elragad a folyó, egy titkolt viszonyra fény derül, egy család kiveti magából a szégyent, egy ikerpár elválaszttatik. Ami addig Egy volt, darabokra hullik. Az álomvilág jóvátehetetlenül leomlik, s lesz, akit magába zár. A fiú, aki félelmében halálos ítéletet mondott, sosem lesz képes szembenézni a valósággal. A lány, aki maga mögött hagyott gyermekkort, meséket, folyókat, borzalmakat, s új életet próbált kezdeni a világ másik végén, csak akkor lehet újra önmaga, ha visszatér, s újabb titokkal pecsételi le Álomvilág feltépett kapuját. Egy történet, melynek jó vége nem lehet. Titkok, titkok, titkok mindenütt. S a háttérben a felnőttvilág mocska.

Működik, akár idegesít a gyermeki szemszög és a random nagybetűvel írt Fontos Dolgok halmozása, akár nem. Akár olvastam már ennél minimum ezerszer okosabb, érzékenyebb, igazabb regényt India borzalmairól (A Fine Balance – hogy csak egyet említsünk), akár nem. Működik, akár kiszámítható, akár nem. Akár látom a szándékot, akár nem. S leginkább azért, ami a buja felszín és az ikerpár meséje alatt könnyen elbújik: a Veluta sorsáról döntők ocsmány játszmái miatt. Mert itt a gyermeki tragédiába bele van rejtve egy sokkal nagyobb szabású, ősibb tragédia, a kasztrendszer és annak felszámolhatatlansága; ám ebbe is bele van rejtve egy, a huszadik századon végigívelő, és még az ősi vallási hiedelmeket és tabukat is megrendítő mozgalom, a kommunizmus mesterkedése; s még ebbe is bele van rejtve mind közül a legocsmányabb: a mindenkori kisember, a feltörekvő politikus, a saját pecsenyéjét sütögető funkcionárius oly nagyon emberi manipulációja. Aki kimondja a valódi halálos ítéletet, megvezetve rendőrt, kihasználva tradicionális dühöt, csak azért, hogy aztán zászlóra tűzhesse az érinthetetlen kommunista mártírt.

Az igazi tragédia az, hogy abban a pillanatban, amikor a gyermekkor lábujjhegyen elosont, Eszta és Ráhel mindebből semmit sem értett. És később sem volt senki, aki megérttette volna velük. Két kisgyermek, akik élethosszig hurcolnak egy terhet, melyet politikai helyezkedés és vallási tradíciók pakoltak rájuk. Értelmetlenül tönkretett életek. Ez fáj igazán – és ez emeli ki Arundhati Roy könyvét abból a középszerből, amibe a felszínen lebegő, bujaságba és fullasztó virágillatba csomagolt, kaszthatárokat áthágó tiltott szerelem bizony belelöki. Kár, hogy mindenáron szerelmi történet kellett legyen – sokkal több is lehetett volna.

Kiadó: Helikon

Fordító: Greskovits Endre

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

„A valóságnak lehet metaforikus tartalma is, de attól nem lesz kevésbé valóságos. Megszületett ezeregy gyermek; ezeregy lehetőség, amely együtt, egy helyen soha nem volt, ezeregy zsákutca. Sok mindent képviselhetnek az éjfél gyermekei, nézőpont kérdése csupán: láthatjuk bennük mítosz sújtotta nemzetünk utolsó nekirugaszkodását, amellyel kiadott magából mindent, ami ósdi és visszahúzó, és ehhez csak tapsolni lehet a huszadik századi modernizálódó gazdaság kontextusában; de tarthatjuk őket a szabadság igaz reményének is, a szabadságénak, amelynek mindörökre befellegzett; tarthatjuk bárminek, csak egy bomlott-bizarr elme beteg szüleményének nem.”

Az éjfél gyermekei várólistám legrégebbi darabjai közé tartozik, nem is tudom már, hány várólista-csökkentő listát járt meg, évek óta mindig ott mocorog a szemem sarkában, ahányszor új olvasmány után kapok – mégis mindig elkerültem. Tartottam tőle – Rushdie-t megelőzi a híre. Sátáni versek, Booker-díj, „mindenki azt hiszi már megkapta, azért nem adnak neki” Nobel, fatva, világhír, médiaszereplések hada (még a Bridget Jones naplója filmváltozatának egyik legviccesebb pillanata is hozzá köthető – ráadásul amióta „bevállalta” hogy ő Elena Ferrante, a világháló egyik legnagyobb író-trolljának számít). Világsztár író – abból a fajtából, akinek a híre és rajongói száma jó eséllyel nagyobb, mint ahányan ténylegesen olvasták műveit. Az ájult rajongás persze lehet elrettentő hatású is: nyilván nem véletlen, hogy eddig magam is tudatosan a kisebb jelentőségű művekből válogattam, ha Rushdie-t akartam olvasni.

Az első, ami meglep Az éjfél gyermekei kapcsán, hogy Rushdie mennyire könnyű kezű szerző. Mágikus realista szépirodalom ez a javából – de olyan könnyen olvasható, szerethető, szórakoztató formában, mint egy hömpölygő meseáradat. Végletekig konstruált forma helyett szabadon szárnyaló képzeletet, játékos, olykor egymásnak is ellentmondó történet- és történelem-variációkat, gátlástalanul füllentő elbeszélőt, elejtett majd semmiből újra felbukkanó szálakat kapunk. Mesélőnk Szalím Szinai, aki India függetlenné válásának órájában született – ezer társával együtt ők az éjfél gyermekei. Mind különleges képességek birtokosai, kiknek sorsa élethosszig összefonódik India sorsával. Akad köztük boszorkány, alakváltó, időutazó, gondolatolvasó.

Az éjféli gyermekek legfontosabbika persze Szalím. Ő az, aki épp éjfélkor látta meg a napvilágot, akit újságcímlapokon ünnepeltek, aki magától a miniszterelnöktől kapott születésnapi üdvözletet. Aki úgymond hivatalos megerősítést kapott arra, hogy életében tükröződik majd hazája sorsa. Szalím, az álmodó, gondolatokban olvasó Szalím komolyan veszi a hivatalnoki próféciát: meggyőződése lesz, hogy nem csupán hazája sorsa hat őrá, de ő is hat hazájára. Ez egyfelől oda vezet, hogy saját jelentőségének teljes tudatában megpróbál olyan életet élni, ami méltó egy történelemformálóhoz (sikertelenül); másfelől oda, hogy sikerrel győzi meg magát: a függetlenné válást követő évtizedek összes tragédiájáért kizárólag ő a felelős. A miniszterelnök meggyilkolása, háború Pakisztánnal, az ország szétszakadása, Indira Gandhi népességszabályozó programja – így vagy úgy mind Szalímunk műve.

Persze miért is ne? Hisz minden gyermek azt hiszi, ő a világ középpontja. Egy jó házból való, elkényeztetett ficsúr, akinek maga a miniszterelnök küldött születésnapi üdvözletet, pláne. A Németországban tanult orvos nagyapa és a csupán egy lepedőbe vágott lukon át megszeretett nagymama regényes története; a szülők egymásra találása (forradalmak, gyilkosságok, pincében bújtatott, méltatlannak bizonyuló titkos férjek, felültetett nővérek közepette); a családi kúria megszerzése a rejtélyes angoltól, kinek népnevelő hatása nagyobb, mint hinnénk – mindez egyenes úton vezet az Éjféli Gyermekek Konferenciájához, a mitikus ellenség (a „másik” pontban éjfélkor született árnyalak) megalkotásáig, a történelemformáló képesség felfedezéséig és az annak kimetszésére irányuló politikai terv megszületéséig.

Ahogy Szalím mesél, nem mesél úgy senki. Betegen, dicsőségétől fosztva, egy konzervgyár fűszerőreként meséli életét a rajongó-gondoskodó-ápoló Padmának, a folyvást történetet, haladást, értelmet követelő romantikus trágyaistennőnek – úgy, hogy a végére cseppet sem tűnik valószínűtlennek, hogy egy fél országot sterilizáltattak csak azért, hogy az éjféli gyermekeket megfosszák különleges képességeiktől. „Vajon egy tévedés érvényteleníti-e a teljes szövedéket? Oly messzire mentem-e kétségbeesett jelentőségkeresésemben, hogy kész vagyok mindent eltorzítani – kész vagyok-e átírni korom teljes történetét csak azért, hogy a gyújtópontba helyezhessem magam? Ez az, amit ma, zavarodottságom közepette, nem tudok megítélni. Másokra kell ezt hagynom. Számomra nincsen visszaút; véghez kell vinnem, amibe belekezdtem, még ha a késztermék óhatatlanul más lesz is, mint aminek szántam…”

Rushdie gátlástalan mesélő – egy saját jelentőségébe fulladt mániás hazudozó szájába adva mesél Indiáról, múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Hagyományokról, álmokról, Kasmír kék egéről, a háború őrületéről, hitről, csodákról, a mese megtartó erejéről. Szalím az életéért mesél – hogy legyen mire emlékeznie, hogy legyen mit örökül hagynia. A múltjától, történelmétől, „ósdi és visszahúzó” hagyományaitól fosztott, politikai szélsőségek szaggatta, számunkra elképzelhetetlen nyomor és erőszak közepette fuldokló Indiában (a mű eredetileg 1981-ben, a Gandhi-éra közepén íródott) a mese jelenti az egyetlen kapaszkodót az életbe. Bár Szalím jó családból való úrifiú, Rushdie plasztikusan ábrázolja az Indiát fullasztó nyomort és kilátástalanságot – ahogy a hátrahagyott angol befolyás alatt-felett-mellett burjánzó indiai hitvilágot is. Gyönyörűen szövi meséjébe a hindu panteont – isteni párokkal ajándékozva a mágikus gyermekek sorát. Ezeregyéjszaka meséi a nyomornegyedek mocskában – egyszerre groteszk és mesés műfaj- és stíluskavalkád ez a regény. Az egyéni sors és a történelem elválaszthatatlanságáról, a valahová tartozás fontosságáról (legyen az család, nemzet, hitközösség – vagy egy társ, ki meghallgatja mesénk), a csodáról, melyet észre kell vennünk magunk körül. Ha nem is különleges képességekben, de az ég kékjében, a fűszerek bódító illatában, az utcazenészek muzsikájában, a szél zúgásában, a szerelmesünk tekintetében. A mese utáni elragadtatott csöndben.

Kiadó: Helikon (most épp, korábban Ulpius, még korábban Európa - csak örülhetünk annak, hogy végre méltó életműkiadást kapott a szerző)

Fordító: Falvay Mihály

Rohinton Mistry: India, India – A Fine Balance

Kényes egyensúly…

Mennyire más ez a cím, ugye? Rohinton Mistry nagyregénye az egyik legfájdalmasabb félrepozicionálás, amivel az elmúlt években találkoztam. Nézzetek csak rá erre az egzotikus-romantikusra hangolt borítóra, meg a jópofáskodó címre. Mit várnátok? Emlékszem, amikor megjelent, 2007 táján, a fátyolos romantikusok robbanása idején, nagyjából bármit el lehetett adni egy kis keleti egzotikummal. Az Ulpius meg élen járt ebben, naná. Mistry könyve is szépen illeszkedett a sorba. Hogy nem volt akkora siker, nyilván annak köszönhető, hogy aki leheletfinom keleti romantikára vágyott, kétszáz oldal után félredobta (mint az én példányom előző tulajdonosa, aki épp eddig jutott). A valódi közönségéhez meg vélhetően nem jutott el, köszönhetően a félresikerült kiadásnak. Anno hegyekben állt a raktárakban – hogy mi lett a sorsa az Ulpius szétesése után a több raklapnyi könyvnek, ki tudja. Ma meg alig lehet hozzájutni antikvárban, pedig… Ha az olvasók tudnák, mi ez, lenne rá kereslet. Megérdemelné, hogy rátaláljon egy új kiadó és méltó köntösben, alaposan kozmetikázott fordítással újra piacra dobja. (Most látom, hogy Mistry másik három könyve is megjelent magyarul – sajnos egyik sem kapta meg a méltó körítést.)

India legújabb kori történelme jószerivel ismeretlen az európai olvasó számára – hisz mit tudunk mi valójában Indira Gandhi miniszterelnökségéről és az általa bevezetett Szükségállapotról? Nálunk (és szerte a „művelt” nyugaton…) India modernizálódásához kötik a nevét – ám a modernizáció áráról hallgatnak a történelemkönyvek. A nyomortelepek Indiája, a máig élő kasztrendszer Indiája, a vallási villongások Indiája, a túlnépesedéstől fuldokló India rejtve marad előlünk. Ami elfedi: a misztikum, a nyomoron átívelő életszeretet, a színek, ízek, dallamok forgataga. A valós nyitás a nyugat felé, a lassú modernizálódás, az olcsó, de eszes munkaerő, az indiai IT szakember, aki a vonal túlvégén bejelentkezik. Bollywood remekei az összes színes klisével. Az ízig-vérig feelgood Gettómilliomos, ami szentimentális mesét rittyent a gyerekeket megvakító koldusmaffia és a szarban turkáló utcakölkök köré. De mi van a mese mögött?

Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót. Bosszantja az én oly civilizált európai szemem, amikor a csecsemőként megnyomorított koldus jótevőjeként csodálja a szerencsétlenjein élősködő Koldusgazdát? Hogyne. Földhöz tudnám vágni a könyvet az egyik oldal kegyetlensége és a másik egetverő ostobasága miatt. Ugyanakkor ott van, mindig ott van az elképesztő életszeretet ami még ezeknek a legnyomorultabbaknak is felragyogtatja az arcát egy jó szóra – amit mi oly könnyen dobunk el magunktól. Hogy lehet, hogy képesek elviselni? Hogy lehet, hogy továbbmennek, próbálkoznak, hisznek benne, hogy lehet jobb, amikor újabb meg újabb megnyomorító (szó szerint) pofonokba futnak bele? Hogy nem dobják el maguktól az életet? Miért ragaszkodnak hozzá? Mi ez az irtózatos életszeretet, ami hajtja őket? Miféle hit képes erre? Több száz oldalon keresztül elmélkedsz a roppant civilizált, roppant európai, misztikumtól fosztott nézőpontodból – aztán akkora pofont ad a könyv az önérzetednek, hogy a fal adja a másikat.

Díná, a fiatalon megözvegyült varrónő, Mánék, a szépreményű főiskolás fiú, és a két kasztjából kitörő szabó, Ísvar és Ómprakás története valóban döbbenetes erejű, örökérvényű történet egymásrautaltságról, barátságról, emberségről, arról, hogy felül lehet és felül kell emelkednünk önmagunkon, hagyományokon, kaszthatárokon, törvényi és önkényes előítéleteken, mert ez az egyetlen módja annak, hogy emberhez méltón éljük életünk. Nem külsőségekben. Nem a társadalom által jóváhagyva. Nem sikerekben gazdagon. Hanem ahol igazán számít: ott benn. Ahol a szív, lelkiismeret, tudat, hit lakik. Ahogy tetszik. És persze történet arról, hogy nem mindenkinek sikerül. Hogy aki a legsikeresebben menekül ki a saját korlátai közül, az tudja a legkevésbé elviselni, mivé lett. Hogy nem tudod, mikor szakad el a szál, ami megtartja az egyensúlyt.

Súlyos témái és döbbenetes ereje ellenére egyáltalán nem olvasópróbáló regény. Kifejezetten olvasmányos, gyorsan fogyasztható, valójában roppant szórakoztató mű. Mistry élvezettel mesél: az első kötetben a kényszerű egymásra találással párhuzamosan ismerjük meg a négy főszereplő és családjuk életét, múltját, traumáit – kis szigetek ezek a mesék a hömpölygő történetben. A tragédiák ellenére sem nélkülözi a humort, ami itt nem divatosan ironikus, sokkal inkább vaskos és élettel teli, miként egy falusi kocsmában – és a szeretetet, ami évtizedes sértettség ellenére is összefűz testvéreket, ami hajtja a nagybácsit, hogy életét arra áldozza, hogy kárpótolni próbálja unokaöccsét, akinek kivégezték egész családját, ami vallási ellentéteken keresztül egy életre adósává tesz annak, aki megmentette az életed. Ami viszont egy morzsányi sincs benne, az a szentimentalizmus. Mistry nem ad kibúvókat. Nem rejti fátyol mögé a borzalmat. Nem segít eltávolodni az olvasottaktól. Nem hat meg. Zsigerekig hatol, olyan fullasztó, döbbent csendbe burkol, ami után nincs feloldozás. Nem tudsz sírni a könyvön – csak a néma düh van és alkattól függően a tagadás. Mondhatod magadnak, hogy ez csak fikció. Hogy ilyen nincs is. Menekülhetsz a biztonságos kis világod falai mögé. Ha ezt akarod, Mistry nem a te íród. Iszonyúan felzaklató, zseniális, de borzalmas olvasmány. Ami után azonnal olvasnám a szerző többi művét.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Csikós András

Anoushka Shankar: Land of Gold - MÜPA

Olvasom, hogy Anoushka Shankar szinte a szerettei által és a várakozás által formált burokban élt, amíg kihordta második gyermekét – csak utána szembesült mindazzal, ahová a világunk fordult alatta. Egyszerre szembesült az évek alatt összegyűlt feszültséggel, a menekültválsággal… Olvasom, hogy úgy érezte: reagálnia kell, nem mehet el szó nélkül emellett. Nem mehet el szó nélkül, mint anya. És nem mehet el szó nélkül mellette, mint művész. Nem mehet el mellette, minthogy néhány, maradéktalanul hagyománytisztelő kivételtől eltekintve mindig is bonyolult, multikulturális talajon állt, amit csinált; bezárkózó világainkban is mindig a nyitottság talaján. Akár a vállalt-szeretett indiai gyökérzet és a teljes apai örökség: hisz mindkettőnek része ez a nyitottság. Ravi Shankar úgy volt a szitár első számú csillaga Indiában, hogy nyitott volt bármilyen zenei találkozásra – Anoushka Shankar pedig szinte folyamatosan ebben a zenei fúzióban lubickolt eddig is…

Nem mehet el szó nélkül… látszatra olyan keveset tehet a művészet, a zene, látszatra olyan keveset érnek ezek a protest gesztusok. Olyan keveset tehet egy anya a mások tengerpartra mosott, halott gyermekét látva, ha összemarkolja a szívét a látvány. Ha szégyell levegőt venni, úgy ragadja meg a látvány. Mit ér ezzel a fuldoklással szemben a felemelt szó… vagy a szavakká nem is formálódó érzéseket sugárzó zene? Nagyon könnyű volna rámondani, hogy semmit. Mit ér harsogó gyűlöletbeszédek kihangosított zajában, ha a részvétről dúdolsz? Nagyon könnyű volna rámondani, hogy semmit. Mégis, nem hiszem, hogy volna más választása a játszónak, mint hogy tegye a dolgát. Dúdolja, hangszerén pengesse a magáét. Nincs más választása, minthogy a maga eszközeivel részvétet ébresszen. Mert e nélkül nincs részvétel: nem születik meg az a valami más, ami természeténél fogva nem emlékeztet az ismeretlentől való rettegésre és a rettegésből fakadó meghatározatlan, diffúz gyűlöletre.

Mindenkinek mást jelent az Ígéret Földje… de van amiben szerintem ugyanazt. Egy helyet ahelyett az otthon helyett, amit magad mögött hagytál, ahonnan szöktél, ahonnan kergettek - ahonnan akár a magad rettegése kergetett - szóval egy helyet, ahol nyugalomban lehetsz. Ez a zene sokáig nem leli ezt a nyugalmat. Zaklató, a dalok egymásutánjában egyre zaklatóbb, olykor szinte szó szerint fáj, annyira. Ez a zene a menekülést meséli, nagyon könnyen követhető dallamokkal. Sokkal kevesebb bravúrral, mint a korábbi lemezeken – azaz valahogy másképp pontozza a hangszeres bravúrt maga a téma, mint amikor a flamencoval, vagy a klasszikus hegedűjátékkal incselkedett a szitár. Másként játékos – sokkal többet bíz a szólók helyett a párbeszédre. A hangszeres csúcspontok dialógusok: amikor Manu Delago elborul a hang-dobon, és Sanjeev Shankar finoman leköveti ezt az elborulást, pontról pontra hanggal színezi egy apró xilofon-szerű hangszeren. Vagy amikor Sanjeev (aki „csak” névrokon – de ahogy Anoushka a bemutatásakor megjegyezte: vállalná vele a vér szerinti rokonságot) fájdalmas-sírós shehnai-játéka fonódik a szitárral. Amikor mindez alá-fölé-mellé Julian Hepple odaengedi az elektronikát, avagy a zongorajátékot. Ez a zene mindig úgy talál nyugalmat, hogy beszélget – s ehhez a dialogikus szerkezethez Anoushka Shankar szívesen ad a többi játszónak a szokásosnál jelentősen nagyobb teret.

Nagyon személyes. Megszólít. Ha hagyod. Milyen furcsa! Nem azok jártak jól, akik az elvárt, kifinomult zenére váltottak jegyet – akik például a szitár lehetőségeit végsőkig (ellenpontozva) feszítő tabla hiányát panaszolták kifelé menet… hanem azok, akik egyszerűen hagyták magukat megérinteni. Hagyták magukban a végén elszunnyadni a félelmeik, azzal a mindent elsimító gyönyörű altatóval. Nem azok jártak jól, akik felfedezték, hol zeng szinte elektromos gitár módjára, hol válik ritmushangszerré a szitár, és mindezt ellenpontozandó hol fordul szinte az úd-lant játékmódjába a játszó kéz - hanem azok, aki ezt a zenét hallva kicsit elfeledkezhettek magukról - a maguk félelmeiről. Én még mindig hiszem a művészet varázslatát, hiszem, hogy Európa megtöltött koncerttereit, a teltházas termeket átmosta ez a zene – nemcsak a fülekbe jutott el, de talán a szívekbe is. Tartsatok bolondnak. De úgy hiszem, hogy lassan ez az egyetlen esély – mert az értelem jelenleg jobbára pragmatikus és cinikus, mondhatnám úgy is: az értelem jelenleg a kollektív őrületek ringyója.

Nagyon jó érzés, hogy egy időben élhetek velük, Anoushka Shankarral és játszótársaival, hogy egy levegőt szívhattam velük – még ha ilyen időket, és ilyen levegőt, akkor is.

A hajtás után mindehhez fűznék még néhány nagyon személyes megjegyzést.

Az indiai klasszikus zene mesterei XV. - 2014. március 8., Trafó

Jó közönség vagyunk. Azaz: így leszünk estéről estére jó közönséggé, ha ilyen előadók varázsolnak a szemünk láttára, fülünk hallatára. Mint Roopa Panesar és Bhupinder Singh Chaggar. Lassan kimondható: Tóth Szabi és a Trafó Az indiai klasszikus zene mesterei sorozatának híre van e gigantikus hagyomány és kultúra zenészei között is, rangja lesz itt játszani, a jó közönség előtt, akiket valójában ezek a zenészek teremtenek belőlünk. Mert ez is teremtés-gesztus, amely oda és vissza is hat – mi jó közönség vagyunk, s a zenészek is, ha lehetséges, még jobbak lesznek ettől.

Némileg merész kijelentés ez – hiszen a több mint ötezer éves (legrégebben éltetett) klasszikus zenei hagyomány egyik alapja, hogy a zenészek mindig a lehető legjobbat hozzák ki egymásból a színpadon. E zenében kitüntetett szerep jut az improvizációnak – a hagyomány őrizte dallamok interpretációját a zenészek szinte előadásról előadásra újraépítik. Talán ettől is maradt élő a rágák mesélése mindmáig – ettől nem merevedett a kanonizált hangszeres emlékezésbe. A zenész így bátran beépíti a modern hatásokat a játékmódjába – hiszen maga a gyökérzet attól nem semmisül, ha a lombkoronát akár idegen dallamok, harmóniák öntözik.

Mert az est előadóinak zenei „hozzáülését” mélyen megérintette, hogy jobbára Európában és Észak-Amerikában töltik idejük java részét. Roopa Panesar sokkal kevesebbet – bár rendkívül finoman – hajlít a szitáron, mint a merevebb felfogású garanák (zenei „iskolák”) játékosai; a pengetés-technikájában akár jazzgitár- (vagy akár bendzsó-) játékmódok hatásait is felfedezhetjük. És meztelenebbül látszik a rezonáns-húrok intenzív használata által: itt nem az európai értelemben vett dallam- és ritmushangszer mesterei ülnek egymás mellett a színpadon, máshol húzódnak a határok: a szitár lazán kíséri a ritmusba önmagát, és Bhupinder Singh Chaggar tablája se csak ritmus-, de a bőr sok-tónusú, gazdag üthetősége által dallamhangszer is. Mondhatnám: a nekik „idegen” hatások befogadása által a mi fülünknek könnyebben érthető, otthonosabb játékmód született az este folyamán az előadott rágára – ezen zenei kultúrával ismerkedni vágyó hallgatónak eztán elsőnek biztosan Roopa Panesart ajánlom majd… mondhatnám, de nem mondom, hisz épp ez a lényeg: nekik semmi se idegen, ami jó és zene.

Figyeljünk Bhupinder Singh Chaggarra! Nem először láthattuk – s remélem, nem utoljára. Ahogyan „belép” a játékba, már azzal jelzi: itt egy erős, karizmatikus beszélgetőtársra számítson a másik hangszeres. Ezzel együtt: igazodik és illeszkedik, finoman ellenpontozza a saját modorával a másikét. Mintha tényleg sokféle zenei „énje” volna… pedig inkább csak arról van szó: maradéktalanul tölti ki a játékban hangszerének jutó teret. Érdemes figyelni, ahogy az előadásba iktatott hangolások alatt fenntartja a folytonosságot. Jelzem, a tablásoknál ezt mindig érdemes figyelni – a hanyag odatettségüket ilyenkor… például Bhupinder Shing Chaggar beszélő kezeit.

A folyamatosan megújulni képes hagyomány bomlott ki hát a szemünk előtt – s egy komoly megtiszteltetésnek is tanúi lehettünk ezen a kora tavaszi estén. Tóth Szabi maga is a színpadon ült, harmadik előadóként, tanpurával a kezében szolgáltatta a rága fő hangjait, az alapokat, amihez az előadásban minden hang viszonyul. Jó volt látni, hogy ott ül, és játszik. Az estén, mikor kiderült (ismét…), hogy jó közönség vagyunk. Olyan közönség, amely nagyon komoly ráadást érdemel… Szabi azt mondja, akár egész éjjel játszhatunk – mosolyogta a mikrofonba Roopa Panesar, mielőtt zenével ajándékozott volna bennünket búcsúzóul; s bár valóban egész éjjel játszottak volna még!

Jó volt, megint jó ott ülni a Trafóban – ha rajtam múlik, a következő, immár tizenhatodik alkalmat sem hagynám ki, az ütősök parádéját Zakir Hussainnal – akinek felénk azért szinte nem is kell reklámot csinálni; elég ha a John McLaughlinnel közösen alapított Shaktit említem – csak az a kár, hogy olyan messze van még november…

Gundecha Brothers - Az Indiai Klasszikus Zene Mesterei XIV., Trafó

Egy 3000 éves, folyamatosan művelt zenei tradíció előadóit köszönthette a közönség a Trafóban a minap, a Gundecha Brothers koncertjén. A mi újra és még újabbra kihegyezett, tán épp ezért: folyvást nosztalgikus, rohanó világunk nem ismer ilyet – ennyi ideig a maga stílusában, befelé finomodó zenét. Az indiai klasszikus zene kötött formák és szabályok rendjén belül szabad, improvizatív játék lehetőségét kínálja a művelőinek, mesterek adják át művészetük finom sajátosságait tanítványaiknak, akár húsz nemzedéken át töretlenül fennálló zenészdinasztiák ápolják értő fülek előtt ma is a hagyományt. Nem is tudom, miért hívom így: hagyomány – hiszen annyira mást értünk e szó alatt. Hiszen az indiai klasszikus zene él, változik ma is a maga keretein belül; s ha számunkra nem is különülnek el ezek az iskolák, ha nem is tudjuk megkülönböztetni a dhrupad védikus időszakra visszanyúló kompozíciós formáját más formáktól, azt hallhatjuk, zenei előképzettség nélkül is, hogy valami csodálatos, ami a színpadon történik.

 

A legérzékenyebb hangszer az emberi torok – ezt ezután soha nem fogom elfelejteni. Pandit Umakant Gundecha és pandit Ramakant Gundecha jelenleg India legkeresettebb énekesei közé tartoznak – talán nem véletlen, hogy a Trafó „Az indiai klasszikus zene mesterei” sorozatának ők az első visszatérő vendégei –, szó szerint világsztárok. De ez lényegtelenné válik, ahogyan a legtermészetesebb módon elhelyezkednek az énekléshez, ahogyan mindketten elkérik a kíséret hangszerét, a tampurát a játékosoktól, és gondosan behangolják; valahol az otthonteremtés gesztusa ez a lassú rákészülés, nemcsak a hely belakása, de belehelyezkedés egy hangulatba, egy lelkiállapotba – egy hangoltságba, mondjuk.

A legérzékenyebb hangszer az emberi torok – mert amikor megszólalnak az énekesek, bizony az élmény törli a fejből még az addigi felfokozott várakozást is, a tudatát, hogy megint egyszerit és megismételhetetlent hallok, ami örökkévaló szeretne lenni – és nem úgy, hogy akármire is rávésik, hanem úgy, ahogyan a legszebb törekvéseink örökkévalók. Értsünk szót – én nem ismerem mélységében ezt az akár egész életre elég figyelmet követelő, kontinensnyi zenebirodalmat – csak szeretem. És nem tudok érveket a kijelentésemhez, hogy amit hallottam a színpadról, az tokkal-vonóval rakja zsebre az egész európai zenét – csak így érzem. Nem ismerem maradéktalanul, hogyan épül fel a rága, a dallam birodalma, és hogyan simul a ritmus, a tála világára. Olvastam, hogy a rága mint mű – az is, amit hallok – a bonyolult szabályrendszerben való improvizáción alapul, hogy mindegyiknek neve van, nem címe, hogy mindegyiknek saját karaktere van. Szinte megszólítandó „személyiség”, semmint előadandó darab – és az ismerőinek történeteket mesél, megidéz és felidéz, rétegek oly bőségét tárva fel, amelyre nincs és nem is lehet rálátásom.

És persze, amit hallok, abban pátosz nincs annyi, mint a róla írt szövegben, viszont ihletettség és játék, s játékossága ellenére komoly viadal (ezen az estén) énekes és énekes között annál több van. A „kimondás” – akár ha csak egy bottal üres hordót kongatok – önkifejezés is. Az énekesek apró gesztusokkal ismerik el a másikat – az egyén teljesítményét a megidézésben – és kérnek szinte bocsánatot időnként a botlásaikért. Istenem, de szeretnék énekelve így „botlani”, ahogy ők! Eltérő karakterek egyébként; hangban is, énekstílusban is, és remekül játszanak egymással, úgy dobálják a hang labdáját énekkel is, ahogyan a dallam, vagy a ritmus hangszereitől már megszokhattuk. Meg a ritmus labdáját – egészen hihetetlen ritmusképleteket énekelve ki olykor, a fokozódó tempóban, a végén.

Az est második felében megzenésített verseket adtak elő. Milyen érdekes, mintha Sebőék ebből a tradícióból, főleg a dallami építkezésből is táplálkoztak volna a maguk verszenésítéseihez; többször is elfog az érzés – persze lehet, hogy csak a hozzáállásuk volt hasonlatos, és lehet, hogy ez pont elég. Elfog, hogy jó lenne érteni a szöveget – vagy legalább tudni, kinek a versét éneklik. Jó lenne tudni, nemcsak sejteni, hogy az érzelmi-gondolati csúcspont-e az a sor-pár, amit kiemelnek improvizálni, felelgetni megint – ezek a zenésítések nem épülnek, vagy nem úgy épülnek, olyan komótos rendbe, mint a rága; sűrűbbek, közelibbek a mi dalainkhoz – bár a hosszuk csak a rágához mérhetően rövid. De a megélt idő az elteltnél többnek tűnik – sűrű, erős este volt, négy zenemű egy kultúra zenekincséből, ahol (az estet bevezető dokumentumfilm szerint) uralkodói óhajra klasszicizálódott komolyzenévé a népzene, megőrizve mindkét attitűd legjavát: a mesterien felépített, élettel töltött zenei szerkezetet, s a zenész büszke, önfelmutató egyediségét.

Ahogy a koncertsorozat szervezője, Tóth Szabi nyilatkozta egykor: „Az indiai klasszikus zene egy jelentősen félreértett zenei hagyomány. A félreértés rendszerint abból fakad, hogy nagyon sokan kihasználják az európai közönség fegyelmezettségét és gyakorlatilag mindenfajta zenei képzés nélkül adnak koncerteket Indián kívül, például Magyarországon. Ennek a koncertsorozatnak az a célja, hogy az indiai klasszikus zene mestereit, vagyis ennek a muzsikának a tiszta formáját ismerő és bemutató előadóit hallhassuk.” Figyeljünk erre a sorozatra. Mert értéket közvetít – Bartókkal szólva: tiszta forrásból.

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő

Ifjú utazó érkezik a hindusztáni Szikrí városába, aki magát Mogor dell’Amore-nak nevezi – titkos küldetéssel utazott a világ másik felére Tudor Erzsébet udvarából, hogy hódoljon a földkerekség legnagyobb uralkodójának, s megnyerje szövetségesnek. Vagy mégsem… Tán inkább Uccello ő, a titokzatos utazó, aki egy skót bárkára keveredve megölte annak kapitányát és elrabolta minden kincsét? Vagy tán Niccoló Vespucci, a rejtélyes származású, egy legendát kergető árva, aki családja és sorsa nyomát kutatja? Ki rejtőzik a három (ál)név, a három mese, a titkokat rejtő, rombuszokból varrt bűvészkabát mögött? Ki az utazó, aki „hét nyelven tudott álmodni”, akinek, „amint álomba merült, a fél világ kezdett el karattyolni a fejében, és csodás úti történeteket mesélt”? Vajon melyik meséje igaz – igaz-e bármelyik? S vajon ér-e bármit, ha választ kapunk a kérdésre, vagy pusztán a képzelet sző varázsos hálót körénk?

Salman Rushdie csodás regénye mesékről és varázslatról szól – a meséről, ami életre kelti a varázslatot, és a varázslatról, melynek segítségével valóra válthatjuk a mesét. Az Ezeregyéjszaka meséi nyomában lépkedő történet Mogor dell’Amore (jobban tetszik ez a név, mint a Vespucci…) „életmeséje” – a férfi, aki a saját történetét keresi, mesél az életéért, mesél a szerelemért, mesél azért, hogy meglelje önmagát, s közben életre hívja a régmúlt kísérteteit, megidéz háborúkat, felforgat szerelmeket, megdönt birodalmakat. De vajon megtalálja-e amit keres? Vajon ő, a mesélő, elhiszi-e a saját meséjét, el tudja-e hinni, vagy benne is ott motoszkál a fájó realitás? Hogy mi, olvasók, jobban járunk, ha elhisszük a mesét, és átadjuk magunkat varázslatos sodrásának, az kétségtelen…

Mert a mese visz magával, elragad, és nem ereszt – lassan, megfontoltan, kitérőkkel tarkítva halad a maga útján, miként a család öregjei által elbeszélt krónikák. Fittyet hányva logikára, történelemre, földrajzra, igazságra – az emlékezet hullámain csapongva, olykor bizony többféleképpen mesélve. Kara Köz, az elveszett hercegnő történetére ki-ki másként emlékszik ebben a históriában (már ha emlékszik egyáltalán…); Mogor dell’Amore mintha csak azért érkezett volna a nagymogul udvarába, hogy felelevenítse a hercegnő történetét – aki tán az anyja, tán a nagyanyja, tán egy idegen, akinek a meséjét hallotta valahol a reneszánsz Firenze egyik mellékutcájában elsuttogva.

A legendák hőse ő, a firenzei varázslónő, a hindusztáni hercegnő, akinek kegyéért üzbég hadurak, a perzsa sah, oszmán hadvezérek és firenzei szerencselovagok küzdöttek – s aki királynőként vonult be az itáliai városba, hogy meghódítsa annak minden polgárát. Köztük a három ifjút, akik egykoron mandragóra után kutattak a caffagiói tölgyesben, hogy annak segítségével bírják szerelemre Firenze lányait. Nino Argalia, Niccoló il Macchia és Ago Vespucci meséje újra meg újra belekígyózik Mogor dell’Amore meséjébe, s az egymásba gubancolódó történetek összekapcsolják a középkori Indiát a reneszánsz Firenzével, a kelet varázsos, leplekbe burkolt, félhomályos éji gyönyörűségét a nyugat parázna, korrupt, mocskos nappali világával.

Gyönyörű mese ez a meséről – ahol az udvari festő, ha beleszeret az elképzelt hercegnőbe, belefesti magát a festményébe, hogy aztán a keret mögött bujkálva csodálhassa kedvesét; ahol az uralkodó szenvedélye és álmai életre keltik elképzelt kedvesét, aki aztán a hárem által gyűlölt és csodált kedvenc feleség lesz; ahol a varázstükör mindig azt mutatja, akire az ember a legjobban vágyik. Ahol elhisszük a lehetetlent, mert tudjuk: a mese, ha jól mesélik, világokat teremthet és rombolhat le, életet menthet és életet vehet el, szerelembe ejtheti vagy kínzó vágyakozásra ítélheti a hallgatót.

Tanulmányokat lehetne megtölteni Rushdie összetett utaláshálójával, szimbólumrendszerével és az egymásba fonódó mesék által kirajzolt lehetséges történetvariációkkal – ahogy a felbukkanó történelmi eseményekkel, vallási- és filozófiai fejtegetésekkel, a mindent idézőjelbe helyező humorral, vagy a gyönyörű nyelvezettel is. Mégis, úgy érzem, mindez szinte lényegtelen – az egyetlen, ami számít, maga a gátlástalanul, már-már pofátlanul elénk pakolt mese.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Greskovits Endre