Ernest Cline: Ready Player Two

Bevallom, először nem voltam különösebben lelkes, amikor kiderült, hogy folytatja. Talán mert a megmentett világok újabb megmentéséhez mindig valami még nagyobb fenyegetés kell; ráadásul itt a mesterséges univerzumba göngyölt eszképizmust sikerült csak megmenteni, a lehetőséget, hogy elmerülj a virtualitás oázisába egy haldokló bolygó billegőben pörgő Eredet-végi totempörgettyű-civilizációjából. De Ernest Cline megint ügyesebben komponálta a mesét, mint amire a könnyen olvashatóság laza szövete predesztinálta volna, és miközben tényleg megellette a folytatás-kényszer klisés, pofátlan állatorvosi lovát, összehozott egy élvezetes szintlépést is az előző, kult-státuszba került mókához. Miközben egyfelől kapartam a falat, mennyire törvényszerűen választott például (fő)gonoszságot ellenfélnek, másfelől megnyaltam a tíz falkaparástól töredezett körmű ujjam, milyen ízesen, profin, elegánsan vezeti elő. Miközben dühített, ahogy a hőseivel bánik, mulattatott is, mennyire édesen pofozza e bánásmóddal az első könyv boldogan éltek, míg... jellegű befejezését. Akárcsak amikor behozza az OASIS Neurális Interfészt (ezüstszínű tojásban, a 10. oldalon), úgymond a kezünkbe nyomva ingyen a Díjat, és ezzel minden ilyen díj valódi természetét is feltárja: mekkora átkok.

Ez az agyba így, teljes érzettel csatolt (oda-vissza teljes), mindenki számára elérhető virtuális tényleg megér nem is egy misét, és a történetálmodó (persze bevallottan mások: például William Gibson, Neal Stephenson nyomdokain) celebrál is nekünk egy meglehetősen összetettet. Szépen végiggondolva, egy ilyen új, közösen elérhető elektromos delírium mi mindenre lehet jó. Kicsit steril marad, nem megy bele olyan apró részletekbe, hogy bármilyen adatcsomag egyszerre vadász és préda, hogy milyen tág mezeje nyílik a befolyásolásnak, ha teljes terjedelmeddel elérhető vagy ebben a térérzetű nem-térben (ahogy például Brandon Hackett gondolta végig az Eldobható testek látomásában). Itt egyéb okból nem vagy biztonságban – és olyan hétköznapi indokból, mint egy beteljesületlen szerelem. Valahol ez a legbájosabb benne (s egyben a legbosszantóbb), hogy e tekintetben továbbra is leplezetlenül kamasz-álom. Abban is, ahogy a halálon túl tartó örök szerelmet képzeli (anorákba bújtatott, halálon túl is tartó szerelmi háromszögnek), meg abban is, ahogy a hősöket rángatja ki egy hét boldogság után az újabb (nagyobb, színesebb, szélesebb vásznú) világmentésre. Kamasz-álom: nem ismeri a szerelem boldog, tenyésző hétköznapjait – amitől tényleg élethosszig tarthat.

És eközben a folytatások állatorvosi lova tényleg – és egy következő szint egy regény formában elénk tárt számítógépes játékban. Cselekményvezetés terén a Ready Player One és a második menet közt gyakorlatilag csak ennyi a különbség: ez mindössze egy újabb, sokkal nehezebb pálya. Szigorúbb feltételekkel, hiszen itt az óra ketyeg, nemcsak a virtuális boldogság, de valódi élet-milliárdok is a csapdájába kerültek. És közben méltó, ötletes folytatás: a küldetések játékmenetei megint sziporkázóan érdekes, utalások tömegével rakott, szellemes tisztelgések – ez a rajongó író megint ebben a legerősebb, hogy megszerettesse velünk mindazt, amiért rajong (és hogy úgy éljen ki a szemünk előtt egy játékfejlesztő ént, aki szintén rajongó, hogy mi is rajonghassunk érte). A főhajtás-rész megint nagyon rendben van. S közben a történet jóval kevésbé heroikus. Wade avatárja, Parsifal sokkal többször kénytelen a barátaira támaszkodni, mint amennyit szívesen bevallana, sokkal többet csetlik és botlik, mint amennyit a mintaadó világmentők szoktak. Így a végén sokkal nagyobb hitellel hozhatja meg a döntést, amit szerintem minden menekülés, minden eszképizmus szelíd (vagy erőszakos) vigasza mellé kötelezően meg kell hozni: ezt a közös álmot, a valóságot, és terepét, a Földet kellene elsősorban megmentenünk (magunktól), akkor is, ha közben a fantáziánk a csillagokig ér.

Mert persze teljes Happy End a vége. Némelyek szerint túlságosan is teljes... És ne mondja senki, hogy ezzel spoilereztem. Ez a két könyv az általam ismert legszebb tisztelgés a számítógépes játék összes korszaka előtt – abban is komolyan véve magát, hogy játék. Mi más lehetne a játék vége, mint egy túlságosan teljes Happy End? Ami persze azt is jelenti, hogy az írója, ha egyszer nekifut a Ready Player Three-nek, hát igen rendesen feladta magának a leckét...

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Ernest Cline: Armada

Kezdjük azzal, mi nem lesz ebben a posztban. Nem lesz a Ready Player One-hoz való hasonlítgatás, sem afeletti búsongás/dühöngés, hogy Ernest Cline nem volt képes megugrani a saját maga által állított mércét, ellenben volt képe gátlástalanul újrafelhasználni a jól bevált receptet. Egyrészt, mert nem olvastam a Ready Player One-t, másrészt, mert enyhén igazságtalannak tartom, hogy míg bizonyos szerzők esetében nyálcsorgatva csüng a közvélemény a huszonnyolcadik önismétlő regényen is, ennek az első könyvével szemérmetlenül nagy sikert elért kamaszlelkű geeknek mintha képtelenek lennének megbocsátani az olvasók, hogy már megint arról írt, ami nyilvánvalóan a legfontosabb számára: a kockulásról. Most őszintén, mi ebben olyan meglepő? Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy (bár nem olvastam, tehát simán vethettek rám köveket hogy milyen alapon merem megítélni) erősen túlzónak érzem azokat a véleményeket, melyek szerint a Ready Player One minden idők legzseniálisabb sci-fije amihez foghatót soha senki nem fog írni (Cline pláne nem), szóval akár le is húzhatnánk a rolót. Nemááár… Nincs egy kissé túldimenzionálva ez az egész? Ernest Cline írt egy baromi jó könyvet a kockulásról, aztán írt még egyet, ami lehet hogy nem annyira jó, de azért a maga módján tök szórakoztató. Tessék már a helyén kezelni a dolgokat!

Ennyi puffogás elég is mára, nézzük inkább a könyvet – ami nálam azért némiképp hátrányos helyzetből indult, hisz a bloggertárshoz hasonlóan nekem is illik leírnom: nem vagyok kocka. Sőt. Életemben nem játszottam semmilyen videojátékkal, utolsó emlékem ilyesmiről nagyjából huszonöt évvel ezelőttre tehető, amikor ferde szemmel néztem rokon gyerekek Super Mario-szintű ugrabugrálására. Persze tudom én, hogy van egy ilyen szubkultúra, a minap is bekísértem legjobb barátom egy játékboltba ahol rácsodálkoztam hogy jééé, ilyen is van meg ilyen is…, és igen gyakran hallgatom végig kedvenc kollégám sirámait arról, mennyire nincs energiája dolgozni mert éjjel négyig tolta a mittudoménmi mittudoménhányadik szintjét. De megérinteni sose tudott a dolog. Ami viszont igen, és mondhatom, hogy bármilyen műfajú könyvben azonnal ráugrom, az a popkulturális utalások és a hetvenes-nyolcvanas évek utáni nosztalgia.

Márpedig az Armada túl azon, hogy nyilvánvalóan egy gamer-álom, és klasszikus coming-of-age sztori, másról sem szól, mint eme nosztalgiáról. Főhőse, Zack Lightman átlagos amerikai tizenéves – egy átlagos jólfésült kertvárosban él anyjával, kissé mániásan ápolja babakorában elvesztett apja emlékét, épp túl van az első félresikerült tiniszerelmen, suli után egy használt videojátékokat áruló boltban kisegít, minden szabadidejében kedvenc játékán lóg és van pár hasonlóan kocka haverja. És közben napi huszonnégy órában arról álmodozik, hogy egyszer történik vele valami rendkívüli, ami kiszabadítja álmos kertvárosi életéből, kalandokba és küldetésekbe rángatja és aminek végén lehetőleg minimum megmenti a világot. Ha közben sosem látott apjával is találkozhatna, az aztán maga lenne a mennyország.

Elég pöpec borítótervek készültek a könyvhöz - nekem mégis a belső borító retrója a kedvencem :)
(lásd lentebb)

Nem csoda, hogy amikor egy reggel az Armada játék sobrukai űrhajójára megszólalásig hasonló repülő akármit lát az iskola felett, először arra gondol, tuti megőrült – másodszor meg arra hogy „végre”! Naná, hogy másnap reggel megjelennek a gyöpön a Föld Védelmi Szövetség ügynökei és arra kérik, ugyan tartson már velük hiperszuper repülőjükön szupertitkos katonai bázisukra és segítsen megvédeni a Földet a ránk támadó földönkívüli hordától. És hát naná, hogy igent mond, elvégre nem azért tartozik az Armada világszinten legjobb tíz játékosa közé, hogy nemet mondjon, ha ténylegesen a Földet kell megmenteni.

Mondom, hogy igazi gamer-álom… Persze mind tudjuk, hogy nyomokban sem tartalmaz eredetiséget, hogy ezt a sztorit elmesélték már párszor, hogy kiszámítható, hogy hamarosan jön a jócsaj, aki a földbe döngöli hősünket, hogy megismer egy halom furábbnál furább figurát, és megállapítódik, hogy világunk védelme egy rakat szerencsétlen lúzer kezében van, akiket a suliban többnyire péppé vernek a kigyúrt focisták, hogy kiderül, az apa képzelgései a filmstúdiók és videojátékgyártók évtizedes összeesküvéséről, melynek során a lakosság kocka tagjait tudtukon kívül gamer-katonai kiképzésnek vetették alá, hogy ha itt az idő, a konzoljaik mögül segítsék az emberiség megmentését, mind igazak. És azt is pontosan tudjuk, hogy a Hold túlsó oldalán más is várja Zack-et, nem csak a világ megmentése.

De őszintén? Kit érdekel? Minden kiszámíthatóságot meg tudok bocsátani ha valami ennyire veszettül szórakoztató. Írhatnék az elnagyoltságukban is remek karakterekről, a jól adagolt humorról (amikor a Hold felé haladva a levitézlett hippi szívatja a földönkívüli támadás árnyékában is Istenhez imádkozó háromgyerekes tanárnő anyukát, mire a Shakespeare-őrült papa mellett felnőtt tinilány drámai idézetekkel hallgattatja el, azon fetrengtem a röhögéstől), a pöpecül összerakott titkos tanácsról melyben jelenünk legnagyobb koponyái döntenek a Föld védelméről; de mindezt simán felülírta az a bizonyos nosztalgia. Imádtam lubickolni a filmes utalásokban – nyilván kell ehhez egy fogékonyság, és aki nem rajong a nyolcvanas évek akciómozijaiért és/vagy úgy en bloc a popkult utalásokért, azt valószínűleg hidegen hagyja. És bár eléggé rendszeridegen dolog egy szórakoztató sci-fi értékelésébe ennyi személyességet csempészni, elárulom, az indokaim, amiért elsősorban odavoltam ezekért a nyolcvanas évekre visszatekintő utalásokért, eléggé hasonlítanak Zack indokaihoz.

Hogy elolvasom-e a Ready Player One-t ezek után? Egyszer biztosan, de fura mód nem érzem a késztetést, hogy azonnal rávessem magam. Állati szórakoztató trip volt az Armada, de egyszer elég volt. Lehet, hogy beérem majd a filmmel.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna

Ernest Cline: Ready Player One

Tisztázzuk rögtön az elején: én nem vagyok kocka. Egy egészen rövid epizód erejéig zuhantam bele anno az Újvárosi 108. számú italmérés egyetlen elektronikus játékgépének bűvöletébe, emlékszem, űrkaland volt (akkoriban nagy szó: vízszintesen manőverező pixelhajóval, akadályokkal, aknákkal meg felszedhető bónusszal pakolt pályán). Ahol is egy darabig vezettük a listát – amíg a többiek csalást nem kiáltottak: merthogy Zoli barátom volt a navigátor és én a tüzér. Ő a jobb, és én a bal kéz; hát persze, hogy könnyen bírtuk mi a legtovább… nem vagyok kocka, és így talán ideális tesztalany a „mit kezd velem a könyv” kérdéséhez. Mert az nem kérdés, hogy a gyíkok, kockák, pixelvitézek és háromdés örököseik ezt a könyvet kajálni fogják – az inkább, hogy mit kezd vele, aki legfeljebb csak ült már olyan mellett, aki négy éjszaka csinálta a Doom-on a harmadik pályát, vagy… vagy mit tudom én, mit játszanak a mai gamerek…

Először is: értettem. Ha nem is vagyok addikciós szempontból érintett, szerintem egészen jól sikerült követni a különböző játékformák, trükkök, egyebek menetét – a kaland értelmezéséhez elég volt ennyi leírás; sőt, szerintem fogékony korban, hajlam birtokában akár ennyitől is lehet bárki játékdrogos. S ami ennél több: jól is szórakoztam. Kicsit saját magunkon, mivel ez a virtuális világba: OASIS-ba menekült társadalom csak amolyan vernegyulai módon van mélyebben a miénknél – néhány eszköz még, haptikus kesztyű, szemüveg, és ott leszünk. A hajlam máris megvolna rá: van nem is egy játék virtuális személyiséggel, multiplayer módban, ismerek is olyat, akinek már szinte csak ott van élete. És ha jó helyről nézem, ami a közösségi oldalakon folyik, az is csak ilyen játék: szűrt, fényezett (akárhogy, de) élhetőbb valóságképpel. A kézzel fogható valóság meg már most is elég sokaknak trágya. Az előszobájában toporgunk ennek a disztópiának, és Ernest Cline víziója pontosan érezteti a megvalósuláshoz szükséges néhány társadalmi lépcsőt is.

Persze ez a vízió a játékon nyugszik. James Halliday (szerintem nemcsak az én fejemben néz ki úgy, mint Steve Jobs…), a zseniális játékfejlesztő öröksége egy megnyerhető játék, több lépcsős küldetés: szerezz meg három kulcsot, és tiéd az OASIS, a teljes virtuális valóság. Egyszerre a legnagyobb vagyon és a szinte-teljhatalom. Persze ha nyerni akarsz, ismerned kell a játék atyja mániáit, egy igazi, popkultúrába szédült kocka minden szenvedélyét a nyolcvanas évek zenéjétől az animékon át a Monthy Pytonig. És persze, hogy vannak, akik visszaélnek a szabályokkal, akik csalnak, az Innovative Online Industries céges mindenhatói, multinacionális játék-hekkerei, a Hatosok, élükön a gátlástalan Nolan Sorrentoval.

Nemcsak a vízió nyugszik a játékon, de a sztori is. Kicsit olyan mintha az időszak popkult filmjeinek és kamaszkönyveinek lenne az esszenciakivonata – a cselekményvezetése, a feszültségkeltése, a fordulatai egy kicsi Vissza a jövőbe…, egy kicsi  Godzilla, egy icipici Star Wars, és játékok, játékok, játékok ezerrel – és kamaszálmok vágyteljesülései lapról lapra. Ha nem lenne ezerszer vastagabb az alapja, ízesebb a tálalás, több a töltelék, akkor azt mondanám, amolyan Gamer-Alkonyat. De nem bántom ezzel, akkor se, ha tényleg amolyan „egyszerű recepttel ötven perc alatt finomat” könyves konyhaművészeti egytálétele ez a könyv, olykor annyira kiszámítható, hogy már nem is fáj.

Mert a vízió és a játék mellé végtelen természetességgel potyog laponként átlag öt alkalommal valamilyen elképesztően szellemes pop-kulturális utalás. Amikor a két OASIS-on belüli avatár: Parzival és Art3mis chat-elnek, elhangzik ez a párbeszéd: 

P: Miután kielemeztem az elérhető adatokat, arra a következtetésre jutottam, hogy csak nőnemű lehetsz.

A: Miért csak az lehetek?

P: Mert nem akarom, hogy kiderüljön, hogy belezúgtam egy Chuck nevű, 150 kilós csávóba, aki az anyja lakásának alagsorában él Detroit külvárosában...

Na most szerintem nemcsak nekem úszik be ennyitől a Die Hard 4-ből Kevin Smith, meg a parancsnoki központja anyuci alagsorában… a könyv tele van ezekkel. Ha majd valaki akarja, némi munka árán csinálhat belőle egy „miért rajong Ernest Cline” szótárt… Legutoljára a Scott Pilgrim filmbe jutott képenként ennyi többletinfó, na, akinek az a film tetszett, annak ez a könyve.

Csak gratulálni tudok az Agavénak hogy lemondtak az egyébként tisztességgel vállalt arculatról és formátumról – ennek a könyvnek az alakja is kocka, pont mint egy nagyra pumpált pixel valamelyik korai játékból. Jó, hogy kijött. Kultusz-szaga van. És én szurkolok neki...

Kiadó: Agave

Fordító: Roboz Gábor