Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent szó

„Ez csak egy mese volt, mondja Eddának. Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg megtörtént.
Edda végtelenül szomorúan néz rá.
Nem számít, hogy tényleg megtörtént-e. Valaki kitalálta és leírta, én pedig felolvastam, és most már mindig létezni fog. Bármikor elővehetem és elmondhatom, ezzel fájdalmat okozva magamnak és másoknak. A történeteket nem lehet el nem hangzottá tenni, ha egyszer elmondtuk őket.”
 
Egy fiatal izlandi nő, Edda pár nappal gyermeke születése után eltűnik – szokványos krimifelütés, nemde? Edda sikeres influenszer, látszólag tökéletes élettel, tökéletes férjjel, cuki kisbabával. Instagramja alapján traumáknak nyoma sincs. A rendőrség hétköznapi szülés utáni depresszióra gyanakszik, majd előkerül, mondják – aztán amikor kiderül, hogy Edda New Yorkba utazott, és tetemes mennyiségű pénzt vett fel eddig családja által nem ismert cégéből, már ezt se mondják, hisz nyilvánvalónak tűnik, hogy nincs itt semmi látnivaló, elege lett, elment, új életet kezdett. Ügy lezárva. Persze a nő családja nem engedi el ilyen könnyen a dolgot, az anyja Edda öccsét küldi utána, mint az egyetlen embert, akinek esélye van megtalálni kvázi-ikertestvérét a nagy almában.
 
Einar pedig a nyakába veszi Amerikát, nyomozása a New Yorki könyvtárba vezeti, és ezzel a már nem is annyira szokványos folytatással kibomlik előttünk egy egyáltalán nem szokványos család története, és két kisgyereké, akik „mintha ketten adnának ki egy egészet”. Edda és Einar közös apától születtek, két hónap különbséggel. Amikor a két anya, Julia és Ragnheiður rájöttek, hogy ugyanaz a pasi ejtette teherbe őket, aztán táncolt ki elegánsan az életükből, az első sokk és haraghullám után valamiféle groteszk véd- és dacszövetséget kötnek: összeköltöznek és együtt nevelik fel a gyerekeket. Edda és Einar így nőnek fel, mintha ikrek lennének, mindkettőnek két anya jut, és egy sosem jelenlévő apa. Egymás tökéletes kiegészítői ők: Edda a csodagyerek, aki már óvodás korában folyékonyan olvas, mindent megjegyez, a legbonyolultabb szövegeket is képes visszaidézni, az iskolában brillírozik, de társaságban visszahúzódó, igazi magányos könyvmoly, enyhe autisztikus beütéssel. Einar pont az ellenkezője: diszlexiás, a suliban épphogy elboldogul, de a társaság központja, a természet szerelmese, könyvek helyett túrázik, vadászik, halászik. Edda kettőjük helyett olvas, Einar kettőjük helyett él, aztán este, a titkos padlásfészekben megosztják egymással élményeiket.
 
Csakhogy a csodagyerek Edda szuperképessége nem is annyira biztos, hogy áldás és nem átok. A hiperlexia jelensége kevésbé közismert és kutatott, mint ellenpárja, de kamaszkorára Edda kezdi azt érezni, nem bírja tovább. Hogy szétrobban a feje a rengeteg információtól. Hogy az, hogy a történetek, melyeket egyszer elolvasott, ott élnek benne, és semmire nem tudja a feledés homályát borítani, megkeseríti az életét. Így formálja át magát magányos kis könyvmolyból menő influenszerré: sarokba vágja a könyveket, többé ki sem nyit egyet sem, és magára ölti a trendi, felszínes véleményformáló szerepét. Az átlagos csajét, akinek eszében sincs filozófiával mérgezni a cuki instasztorikra vágyók mindennapjait. Aztán egy nap borul minden, és kiderül: Edda még sokkal több titkot rejtegetett, mint azt családja hitte volna.
 
De hogy kerül egy szokványos eltűnéses krimibe Szókratész és miért Szent szó a könyv címe? Mi köze Edda lelépésének a hiperlexiát vizsgáló kutatókhoz és az emberi elmét az írás-olvasás utáni világra felkészíteni próbáló kísérletsorozathoz? Nagyon is sok, és ez az igazán különleges Björnsdóttir regényében – ugyanakkor sajnos ez a legnagyobb döccenője is. Amit olvasunk, egyszerre krimi, családregény és szépirodalomba hajló filozofálgatás az írott szó hatalmáról – csak sajnos a téma súlyához képest a megvalósítás, és különösen a végkifejlet hagy maga után hiányérzetet. Sokáig nagyon szépen tartja egyben a szálakat a szerző, csodálatos dinamikát ad a történetnek az elbeszélő és az idősík váltakozása, ahogy kibomlik az évtizedekkel korábbi történet, az egyenesen mesteri, ahogy az is, hogy - mintegy az írott szóval szemben a gondolkodás magasabbrendűségét kihangsúlyozandó (és egyben idézőjelbe is tevő) - az egyik szál elbeszélőjének (elgondolójának) a stroke után lábadozó, önmagát kifejezni képtelen, fejébe zárt Ragnheiðurt teszi meg. Viszont a befejezésben mintha nem tudna mit kezdeni ezzel a rengeteg érdekes kérdéssel, amit felvet. Jó krimihez méltón megoldja az eltűnést, felvillantja egy disztópikus sci-fi lehetőségét, de a szent szó témája ott marad a levegőben lebegve, mint egy megválaszolhatatlan kérdés. És most, hogy ezt leírom, tulajdonképpen érthető is ez így, hisz a kérdés - melyre nekünk is megvan a magunk verziója: Ment-e a könyvek által a világ elébb? - megválaszolhatatlan.
 
Hogy az írott szó az emberiség legnagyobb ajándéka-e vagy a legveszélyesebb fegyver, sosem fogjuk tudni eldönteni. Björnsdóttir Szókratészt idézi Platón Phaidroszából:
„Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában a festészetre emlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanígy a leírt szavak. Azt gondolod, értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.
Továbbá: ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut a műértőhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem.”
 
Nekem meg óhatatlanul Margaret Atwood jut eszembe (akinek hatását többször éreztem az olvasás során) és a MaddAddam végkifejlete:
„Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”
Akkor ezt írtam erről:
„…a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.”
 
Most is ugyanígy vélem. Az írott szó egyszerre a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver – ugyanakkor én biztosan nem szeretném megélni azt a világot, amelyben már elfelejtettük az írás és olvasás képességét. Mert sajnos azt is látnunk kell, hogy a disztópikus sci-fi, amely előtt Björsdóttir finoman fellebbentette a függönyt, de mélyebben nem ment bele, már itt van a küszöbünkön.

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence

Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése

Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Skaftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Olyan jó volna, ha tényleg így találnánk a mondatra, amire minden visszavezethető! Hiszen a miért vagyok, miért lettem ilyen talán legemberibb kérdését nincs, aki ne tenné fel. És a válaszaink is ilyenek, tényleg: az apja vére, szoktuk mondani, kiköpött nagyapa, mintha anyádat látnám, a dédi volt ilyen – szóval a válaszaink a felelőst a miért ilyenre leginkább a múltunkban keresik, hogy kitől vettük a mintát, akár tudatlanul és atavisztikusan, a vérségi rokonság által; a kézmozdulatot a szépapától, akit nem is ismerhettünk. Akkor is, ha a mondat helytelen, a norvég nagymama norvégot izlandival vegyítő, szórendekre, egyeztetésre fittyet hányó keveréknyelvén hangzik el – vagy legalábbis így mesélték kiskorunkban. És lehet, hogy helyesen mesélték, lehet, hogy a mondat helyesen helytelen: a megörökölt, ellesett, átvett gesztusokból gyúrmálódó önkép ugyanígy hány fittyet nemcsak a nyelvek logikájára.

Jón Kalman Stefánsson ebben a korábban született regényében ezzel játszik. A mindenre visszavezető mondatokkal. Önéletrajzi elemekkel teliszőtt mesét fűz, amiből azonban irodalom lesz, nem gyónás. Megint eldönthetetlen, mennyi ebből valóban az övé, mennyi a névtelen hősé – mennyire önterápia ez a kócos családállítás, és mennyire végiggondolt, kimódolt lehetett volna játékok kusza halmaza, és mennyire a másé ez a sajátnak mesélt mese, a mástól elirigyelt drámák vagy örömök tükre. Valójában lényegtelen – mert újfent hitele lesz, megélhető, torokszorító. Irodalom lesz, de ezt tudja magáról, el nem tagadja. A hitelével nem csal. Valahol ezt csodálom a legjobban, ebben a számomra egyre kedvesebb íróban (ha lehet ezt még fokozni a trilógiája, a lábatlankodó halak, a nyári lány hangjában megtartott költészet, vagy a fényre szálló éj után): csodálom benne ezt a hitelt. Lehet, hogy visszaél a mesékkel, a másokéval és a sajátjaival, lehet, hogy irodalommá fosztja őket – nem tudhatom. A meséi hitelével viszont példaszerűen bánik. Ez egy érzés, hogy megadja bennük a (hova)tartozásait.

Korábban született regény. Kócosabb, néhol bravúr-szerkezetű; az időkezelése, mint egy Tarantino-mozié. Úgy trükköz a négy-nemzedéknyi mesélni valóval, ahogy az a zseniális kókler a filmjeiben: élőbeszéd-szerű mesélés logikái mentén, az erről az jut az eszembe kitérőiből rajzolódó keltamintát álmodva a végére. Ahol az összkép nem a sagák mély tragikumára hangolt tanulságával egészül, hanem nyílt marad. Élet, ami folytatódik. Amit ez a sugallt folytatódás ízel, nem a boldogan éltek, míg tucat-érzése. Miközben persze hogy kirajzolja a mániás depresszióba pácolt alkoholizmus sárkány-kígyóját például, a modern kori Fáfnirt, amit a hős most is saját magával együtt győzhet le egyedül. A választott végzetet. Ez a végtelen történet kirajzolja a végeket is. Kirajzolja a csalást és csalatást. Az öncsalást és a passzív agressziót. A férfigyávaságot, a nők erejét – és a tükrükben mindegyik görbült torzképeit. Végül kirajzolja a megbocsáthatatlant. Nem tagadja el. Hiszen jelen van, velünk van, felborítja a sakktáblát, beleköp a barátnőnk hajába, az élet császára, aki számára nincs feloldozás. Mert lehet, tényleg ő szenvedi a legtöbbet, benne nő a legnagyobb űr ezért – de nem elég tudnod, mitől ilyen, ha képtelen vagy megbocsátani neki. Ha neki nem álmodsz feloldást. Mondjuk legalább bosszút se. Ez is a mesélt mese hitele. Amivel tényleg példaszerűen bánik az emlékező.

A csónakkal mit akarsz kezdeni? kérdezi dédmama a harmadik napon. Dédpapa mély levegőt vesz: Meg akarok küzdeni a tengerrel. Ki akarok evezni halászni. Az ember boldoguljon egyedül.
De te félsz a tengertől.
Hogy félek? Félek az álmoktól, mégis minden este lefekszem aludni.
Mégis. Minden félelmet nem lehet levetkőzni, a szembenézés bátorságával sem. Ami a bőrünk alá kúszott, azt nem vetheted le egy norvégmintás pulóverrel együtt, két kézzel a szélére markolva és egy mozdulattal lehúzva a fejen át. Ami a bőrünk alá kúszott, vérségi kötelék, vagy követett minták alapján – tulajdonképpen mindegy. Nem tudom, nem is kell tudnom, mennyi ebből az íróé tényleg; a mesélt mondatokból mennyi a tényleg neki mesélt, mennyit álmodott hozzá. Amíg a bőröm alá kúszik, hogy nem tudom lehúzni magamról, amíg a magamévá lesz, mert magamra ismerek benne, addig semmit nem kell tudnom azon túl, amennyit a betűk elmesélnek. A bőröm alá kúszott az érzés, és a sokadik könyve után sem vedlettem le, hogy Jón Kalman önazonos, bátor, tükörbe néző író – aki engem is folyvást tükörbe nézet. Lehet, fél a mélység felett a pár szál, ingó deszkán (lehet, nem bír a maga félelmeivel) de engem a hálójába vont. Olvassátok.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj.

Nem fogunk az egész faluról beszélni, nem járjuk végig házról házra, azt nem tudnád elviselni, de biztosan szó esik majd arról a vágyról, ami összeköti a nappalokat az éjszakákkal... A kötetet gondozó Kiss Balázs, vagy a megérintően tiszta légkörű fordításért felelő Patat Bence választása? Hogy odakerült ez a pár mondat a fülszöveg elejére? Az írói szándék szerint is fülszöveg-szerű bevezetésből választva? Indulhatna a legtalálóbb és mégis, legkevesebbet eláruló ismertetők versenyében, ha volna ilyen - komoly győzelmi esélyekkel. Fontosnak éreztem, hogy beszéljek erről, itt, a legelején; hogy megköszönjem a magyar kiadás körül bábáskodó munkatársaknak, hogy a számomra immár vita nélkül a legkedvesebb kortársak közt dédelgetett író, a polcomon terpeszkedő életmű ennyire szerethetően él magyarul. Jón Kalman Stefánsson nyári fénye (ami után tényleg leszáll az éj); a névtelen falu rajza, ami kis hely a világban – de az élet kisebb helyeken néha tényleg nagyobbnak tűnik.

A legkedvesebb kortársak közt dédelgetem, egy polcon Alessandro Baricco-val. Ezt leírtam már A halaknak nincs lábuk kapcsán, de tényleg érzek rokonságot a két teljesen másképp fűszeres írásművészetben, hiába mediterrán varázslat-ízvilágú az egyik, és szikár, alap-ízekre sokkal többet bízó, észak mese-szeleivel legyezett a másik. Valahol az attitűdjük rokon, az aprólékosságuk, majdnem hogy így mondom: a bölcsességük. Ahogy az embert szeretik, és bíznak benne, az minden külsődleges jegybéli különbség ellenére azonos anyagból való. Mind a ketten értékén kezelik az emberséget. És mind a ketten értik azt is, amikor hiányzik. Hogy hogyan, hogy mitől – mind a ketten tudják, mikor kéne, s hogy olykor tényleg nincs bocsánat. A mese íze, a hol méz, hol áfonya; még akkor is, ha Stefánssonban olykor több, vagy mondjuk így: mélyebbre nyúl a tragikum. Ezt tényleg az éghajlatok tehetik az ember szavával, a véget nem érő éjszakák, egyfelől, másfelől az éjféli nap, a fehér éjszakák. Több szóval is él az izlandi, mint az olasz – a fény túlzott megléte vagy hiánya másképp, bővebb lére eresztve beszéltet. De valahol ha zenévé varázsolható lenne a regény, hardanger-hegedűn és csembalón ugyanúgy szólnának a hasonló harmóniák.

Pedig technikailag sem igen van bennük közös. Jón Kalman Stefánsson (van, hogy egyetlen élet elmesélhető sagájába csomagolva) kaleidoszkópokat épít, aprólékos türelemmel. Ebben a könyvben aztán leplezetlenül – el is játszva ezzel a leplezetlenséggel. A fejezetek közti fülszövegek, a szelíden (ön)ironikus narráció voltaképp előre magyaráz, aha-élményeknek ágyaz, s közben megmutatja egy írói technika mikéntjét és korlátait. Tudja: a mese behatárol, nem ott ér véget (különösen a jól mesélt mese) ahol aztán valójában. Pedig valójában tényleg kezdetek és végek érdeklik – kezdetek és végek, amik megtörténtek, vagy megtörténhettek volna így is. A javára írom, hogy nem ízel bele érzések szintjén az elégtétel: a bárcsak így történt volna. Akkor is, ha feltűnt, ahogy A halaknak nincs lábuk egyik remélt találkozása, ami nem eshetett meg, itt beteljesül. Mással és máshogyan, nyilván, de mintha megtapintott volna olvasás közben az írókéz: nézd, így történt volna. Történhetett volna így is, nem pedig bárcsak így történt volna. Szeretem, ha valakiben élnek az ilyen finom különbségek – és azt se bánnám, ha kiderülne: ez pusztán egy kapóra jött lehetőség volt, írófeladathoz; válasz a vajon meg tudom-e írni úgy is kérdésére. Hogy milyen az, amikor hazajön valaki, aki megtartotta a költészetet a hangjában. (Imádtam rajtakapni ezen, és nem először... De annak idején a Trilógiában is imádtam. Emberebb ember lesz tőle, olyan emberi mód csetlő-botló, mint a hősei...)

Beszélünk, írunk, kisebb-nagyobb dolgokról mesélünk, hogy megpróbáljunk megérteni, megragadni valamit, talán a lényeget, amely folyton elillan, mint a szivárvány. A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket. És persze a keresés tanít meg bennünket azokra a szavakra, amelyek leírják a csillagok fényét, a halak csendjét, a mosolyt és a szomorúságot, a világvégét és a nyári fényt. Ami után – mert ez a rendje – leszáll az éj. A könyvben is. A lapok közül kivilágítanak damaszkuszi útjaink, ahogy a csillagok ragyognak az Asztronómusnak (a számomra leginkább rokon első történet hősének); ahogy nyílnak a (targoncával bejárható) villanyfényes ösvények a Lerakat dolgozóinak, miután elhelyezték a raktár sarkában azt az engesztelő keresztet. De árnyékban bujkál a lapok között a nem lehet meg nem történtté tenni is, hogy aztán az utolsó történetben tényleg ránk telepedjen – szétterjedjen az, ami valójában minden történet igazi vége. És akkor mi lesz? Jó kérdés. Mintha tényleg nem lenne más dolgunk, itt, a kultúránk érzeti végén, hogy választ találjunk rá. Akkor is, ha véget vet az értelmet adó keresésnek.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Koncertekről röviden: Tigran Hamasyan, Postmodern Jukebox, Olafur Arnalds

Programmal és örömmel dúsan rakott napokon vagyunk túl. Nem is árt; van elég fekete felhő a horizonton, közös és magánrémületek – nem taglalnám itt. Nagyon sok élményt nem fűztünk szóba ezekből, úgyhogy most rendhagyó módon három, egyenként teljes bejegyzést érdemlő koncertről is csak így, röviden számolnék be nektek. Csináltunk ilyet régebben, főleg Timi – s most kapóra jön, hogy felelevenítsem ezt a formát. Most, ha tehetjük, tényleg lubickolunk a befogadásban, legalább így csurranjon-cseppenjen valami mindebből erre a sokat dédelgetett, és most némileg elhanyagolt felületre.

Tigran Hamasyan Trio: StandArt (MÜPA, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Úgy alakult, hogy erre a koncertre Pisti barátommal és a feleségével mentünk – egy koncertre, ahol a közönség jó része is zenészekből állt, s akik a végén állva tapsolták a triót. Ez valami teljesen eszelős, megismételhetetlen élmény, három, a saját hangszerén a jazz élvonalába tartozó, egymásra őrült mértékekig figyelő emberrel a színpadon! Tigran Hamasyan minden albuma teljesen más, minden albumán másból táplálkozva növeszt zenefákat, de a rá jellemző, teljesen elreppent, virtuóz módon; valahol folyamatosan őrizve mégis az örmény népzene és szakrális zene hatásait. Értelemszerűen nagyon sok (sokféle) partnerrel kollaborálva ezért. A StandArt anyagában jazz-sztenderdekhez nyúlt, Matt Brewer basszusgitáros és a dobos Justin Brown társaságában. Nagyon durván (sarkítva, igazságtalanul) fogalmazva megmutatták, mit ki lehet hozni a liftzenéből.

Itt aztán fokozottan érvényes, hogy ez a muzsika élőben az igazi. És hogy a jazz stúdióalbum arra jó, hogy felkészítsd magad az alapok ismeretével arra, amit egyébként tényleg csak a vájt fülűek képesek az utolsó porcikájáig követni. Mélyvíz volt ez, csak úszóknak, halatlanul innovatív, én ehhez kevés vagyok, azt viszont éreztem, hogy valami annyira sűrű zenében úsztatnak, mint eddig talán soha. Kris Defoort volt jellegében ilyen élmény. Pisti beleszeretett a dobos játékába és hangzásaiba, a koncert után odasündörögtünk a színpad széléhez, hogy megnézzük a szettjét – szerintem, csak aki dobol, tudja értékelni, mennyire egyedi. Azóta számos produkcióját vadásztuk le közösen, én meg szép ütemesen hallgatom végig Tigran Hamasyan elérhető albumait. Ez az ember az ördög zongorása. Muszáj hallanotok.

Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox (Papp László Budapest Sportaréna)

Ezt a jegyet dédelgettük egy ideje. Annak idején Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtő című filmjében ütődtünk rajongóvá az Oops!... I Did it Again miatt, a film azóta is visszatérőegység a lejátszóban, a zene meg nagyon sok napunk helyezte vigyorba a maga kétségtelen humorával. Ez a csapat megkérte a rajongókat, hogy öltözzenek alkalomhoz illően, a 20-as évek divatjának megfelelően – és ennek a kérésnek a közönség bő egyharmada eleget is tett. Tényleg megcsinálták nekünk Nagy Gatsby korát, sikamlósan modern alapanyagokból - swingbe oltva Michael Jackson Thrillerjétől, az egyik legirritálóbb Spice Girls-sikerig amit csak lehet; ez a csapat azzal játszik jót, hogy egyrészt megmutatja: bármelyik lebecsült zenei akcentus alkalmas rá, hogy zseniálisan add elő, másrészt fricskát oszt ki az egykori sikerek fennhordott nózijára azzal, hogy az interpretációjuk rendre jobban szól, mint az eredeti.

Óriási műsort nyomtak, és nagyot lovagoltak a szeretetünkön. Az Aréna berendezőit is dicséret illeti, bőven hagytak helyet a táncolóknak, jó sokan éltek is a lehetőséggel. Mert ez azért legelsősorban egy baromi jó bulizene, olyan, mint a Pink Martini, kevesebb szódával és jéggel, de több szórakoztató show-elemmel. Élvezet volt látni, mennyire piszokul élvezik ők maguk ezt az egészet – miközben a dolog feszes volt, és profi, tulajdonképpen örömzenéltek nekünk egyet. Ez a világturné a Covid miatt maradt félbe két éve, az énekes-konferanszié egy igen kedves-lelkes monológban köszönte meg nekünk, hogy játszhatnak nekünk, hogy vagyunk, hogy adjuk nekik az energiát – jelentem az érzés kölcsönös, nagyon örülünk, hogy vannak, hogy úgymond időgépbe teszik a popzenét.

Olafur Arnalds (MÜPA – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Klasszikus minimalista alapokon nyugvó elektroakusztikus zene. Iszonyat közel a repetitívhez, bár sokat távolodik belőle. Klasszikus és könnyű egyszerre. A kevés, de pontosan meglelt hangok zenéje. Szeretem őket, Ezt a boldog tehetségű izlandi srácot, meg Max Richtert, Ludovico Einaudit, meg a többi álmodót, aki a szférák zenéjét tapogatná. Ez pontosan a másik véglet, mint a legelőször bemutatott hang-áradás – éteri, tiszta muzsika. Távol van az indulattól, valahol kozmikus távol, és mégis, ugyanúgy rólunk és nekünk szól. Nagyon megbecsült zenésztársak segítségével – itt mindenki hozzájuthat a neki szentelt térhez, bőgővel, hegedűvel; a komponista-szólista alázatos kísérete mentén.

Olafur Arnalds nagyon pontosan érez. Van egy játéka, megénekeltet bennünket, egy zenei A hangot kér mindössze, amit aztán modulálva belesző az egyik dalának folyton (többek közt a mi A hangunktól) változó interpretációjába. A megosztón fenn van egy koncertje (Live at Sidney Opera House), ott rácsodálkozhatsz – én elég sokat hallgattam. Megdöbbentően más bomlott itthon a mi A hangunkból benne. Visszarezgett a feszültség, amit (nyilván) nem hagytunk a koncerttermen kívül, szigorúbb harmóniákban épült valami vigasztaló, meggyőződésem: belőlünk. A tehetsége, füle, a kezei által – írnám, de ez egyszerűen inkább jelenlét. Nagyon sok zenészt, előadót, művészt szeretek körömszakadtig, de Olafur Arnalds masszív és mégsem nyomasztó jelenlétéhez kevesen foghatók. Talán csak egy fiatal magyart ismerek: Gerlóczy Zsigmondot, aki ennyire jelen van ott, ahol, amikor – bár nem ugyanarra utaznak a billentyűkön, az attitűdjük rokonnak érzem. Olafur Arnalds az angyalok zongorása. Valami tényleg lehet abban az izlandi levegőben, hogy ilyen emberek teremnek azon a szigeten.

Három teljesen különböző, de egyként elragadó élmény. Közös bennük még, hogy szívesen egyiket se hagytam volna ki. Hallgassatok élőzenét! Nem pótolja, csak megidézi a rögzített. A lejátszón fülbe játszott fogyasztás.

Tér kell a hangnak,

húzd ki füledből -

ne fal legyen, hanem híd.

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Itt következik egy történet Ástáról – azaz egy történet arról, hogyan olvastam a történetét. Tényleg úgy, ahogy a szerző, Jón Kalman Stefánsson szerette volna? Aki az alcímben a művét sagának nevezi; aki lám, úgy kezdi, ahogy az ősök a sagákat – s mégsem úgy folytatja. A hagyomány tisztelete sosem a merev formák ájult tisztelete. Hanem egy hozzáállás, a hiteles ember hozzáállása a meséje hiteléhez. Régen ezeket a kódexbe jegyzett történeteket az időrend markolta, a mi miből következik egyenes vonalú, egyszerű szabálya – az apák és anyák, a viszonyaik bemutatása volt mindig az első, hogy lássuk, tudjuk (sejtsük előre), mibe fogant s ez által mire született a mese hőse. Itt is az apák, az anyák legelöl. Sigvaldi, Helga, meg majd még páran - több, vagy kevesebb belőlük a kelleténél, de kirajzolódnak. De nem az időrend markában. Hanem ahogy egymáshoz hívja a gondolatot a mese teljesen sajátos belső logikája, az a hurkolódó, bonyolult, magát magyarázó szövet, ahogy tényleg beszélni szoktunk. Ez a lejegyzett szöveg élőbeszédszerű. Ha hatásvadász, úgy vadássza, ahogy az élőbeszédben. Ha lemond róla, az is olyan, mint a hirtelen beálló, homlokráncoló hallgatás. Az egy-egy üres oldalra külön odakerülő néhány szó – s körülötte az üresség csendje. Ez az első. Ha ez egy saga, akkor olyan, mintha minden alkalommal az olvasásod jegyezné le (ami azt is jelenti: nem elég egyszer kézbe venni).
 
Hiányérzet. Lelkiismeret-furdalás. Önvád. A három muskétás, akik mindig a szív közepébe találnak. Ez egy történet Ástáról, aki jobb sorsra érdemes. Ez amolyan emberi közös, mindannyian jobb sorsra lennénk érdemesek – csak valahol nem úgy, nem azt, nem akkor tesszük, ahogy, amit, amikor kell, és minden félremegy. Azaz minden azért nem, hiába érezzük úgy a három muskétás kereszttüzében, az önpusztításig akár. Szoktuk úgy vélni, hogy a legőszintébb pillanatainkban. Pedig ezek az önkínzó pillanatok ugyanúgy nem őszinték, ahogy a beteljesülés-érzet, a felszabadulás eufórikus, vagy az elégtétel forró pillanatai. Játszik a sagájában az író ezzel a kétféle őszinteséggel és pontosan láttatja: egyik sem az. De játszik a meghalás, és az (újjá)születés pillanataival is – hiszen azok talán igen. Játszik a saga sajátos jellemzőjével, hogy a címben megnevezett életből mindenképpen példát, a létezés ilyen-olyan döntéseiből hőséneket formál - ez egyfajta igazolás: ezt a hőst van miért elmesélni, és a lejegyzés által megőrizni a jövőnek. Játszik a nagyon sokat használt szavainkkal eközben, az egyszerű, közérthető pontossággal, ami visszaadja a közhellyé lett, sokszor mondott szavak hitelét is.
 
Ez soha nem volt az erősségem... Látszatra bravúros szerkezet, ami az egyszerű, olykor szinte nyers egyenességtől gördülékeny, és könnyen olvasható. Valójában pont fordítva van, és ez az egyik erőssége. A bravúros szerkezet, a komplex időkezelés és narrációk a következmények belső rendjéből hasonlóan egyenes vonal mentén következnek, ahogy a mese ősi mintáiban az időrend szervezte a mesélést. Ez dönti el, éppen ki mesél – írnám, holott mindvégig az író mesél, belehelyezkedve egy haldokló utolsó eszmélésébe, egy kislány, majd egy „nyári lány” emlékeibe és érzéseinek rezgésébe, és ezt nem is titkolja: hiszen a mesébe önmagát is belemeséli. Azzal a transzparens követeléssel, hogy kérésnek sem engedhet, hiába kéri valaki, hogy mesélje másképp, mesélje szebbre, nemesebbre, hősibbre. Ahogy az ősi minta egykori lejegyzői, ő is pontosan ennyire tiszteli az így történt, hiszen láttam, mindenki így mesélte, aki látta, senki meg nem hazudtolta szentháromságát, ami minden saga alapja. A mesék magva mindig igaz, főleg miután a varázslatos múlt, a Völsungoké, s később a legendák múltja, Kopasz Grím fia, Egil ideje, a szájhagyomány kora átadja a terepet a szinte azonnali, néhány nemzedék után megeső lejegyzésnek. Ásta sagájának is így igaz a magva – minden írói önigazolás ezt hitelesítené. Ásta él – és az élete úgy áll előttünk, ahogy az írólak a világítótoronyban. A házigazda nincs otthon, de otthon hagyta azt a valóban összetapogatható légkört, ami az íróságának valóban igazsága. A hős minden porcikájában nincs „itthon”, de belélegezheted a levegőt, amit kifújt.
 
Aztán öt, vagy tíz percig is várnunk kellett, amíg megfőtt a kávé. Ez a gördülékenység és könnyen olvashatóság iszonyú munka árán születhetett meg. Tényleg kellett hozzá a várakozás, hogy megérjen az íróban a szereplői hangja. Írni mindenképpen indiszkréció, életet írni valakinek főleg – úgy pláne, ha él. Ahogy a neve nincs, de önazonos író (aki úgy gondolkodik, ahogy beszél, hallhattuk szerencsére itthon, a Margón, a várban, élőben) megteremti ezt az élőbeszéd-illúziót. Ahol mindenkinek saját, jól felismerhető hangja van, s ahol ugyan csak egy, egyetlenegy gyógyíthatatlan veszteség tudta örömben-bánatban mindig megtartani a költészetet a hangjában, a róla és a szerelemről szóló mese hangját Jón Kalman Stefánsson az utolsó, gyönyörűen, diszkréten önleleplező bekezdésekig hitelben tartja. Semmi nem áll távolabb a posztmodern önfelbontástól, mint ez a hitel; nem értek egyet azokkal, akik csak a trükköt látták benne, a tökéletesen kirajzolt, értelmezhető kártyalapokat nem. És itt kell megköszönnöm Egyed Veronikának, hogy képes hallatlanul tiszta, a bravúr minden látszatát nélkülöző, gyönyörű magyarsággal tolmácsolni a kártyalapokon látszó rajzolatot is. Hogy ezt a varázslatosan fontos könyvet képes volt ennyire szeretni. Hogy érzésem szerint semmit nem vett el az őszinteségből, ami (hiszen az irodalom természeténél fogva hazudik) az irodalom-mivolt ellenére születik.
 
Élet hamis alapon - persze. Hátha lehet másmilyen. Nagyon szerettem a trilógiáját (akkor az év legfontosabb olvasása volt) és nagyra becsültem lábatlankodó halak profizmusa alatt a lelket – de az Ásta személyessége másképp vett le a lábamról. Nézegetem Jón Kalman Stefánsson aláírását a könyvekben – a jelenlétét az életemben. Hogy van az, hogy ez a regény az aláírásoknál erősebb jelenlét? Írótól ennél többet az ember nemigen kaphat. Észrevehetitek: egy fikarcát se voltam hajlandó elmesélni ennek a könyvnek. Csak az olvasatom egy részét meséltem róla. Vedd a kezedbe, szülessen belőle olvasat. Teremtse meg az olvasásod a magad megértés-történetét. A magad olvasatát. Teremtse meg az olvasás a sagát.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Egyed Veronika

Einar Kárason: Viharmadarak

Aki olvasott már ezt-azt itt, az tudja, a kamaszkorom a tengerészet bűvöletében telt - ezt tanultam a Hajózási Szakközépiskolában, s bár a szakmai gyakorlatokat leszámítva érdemben soha nem gyakoroltam a tanultakat, szerelmese maradtam a gondolatnak, és nagy tisztelője azoknak, akik tettekre is váltották, hogy hajózni kell. Egy-egy ilyen könyv mind a mai napig felébreszti bennem ezt a vágyat, és nemcsak könyvek - ezért néztem belefeledkezve a Halálos fogást a Discoveryn (több évadot, amíg végképp ki nem fogyott belőle a doku-, és maradt a puszta, megrendezett reality), maradtam tisztelője Fa Nándornak például - úgyhogy nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet olvasnom kell. Ráadásul izlandi - márpedig amit az utóbbi időben onnan idefújt az irodalmi szél, az egytől egyig elragadó volt, elragadó és gyönyörű, ahogy Stefánsson Menny és pokol trilógiája, vagy Sjóntól a Macskaróka, elragadó és felkavaró, ahogy például Egil sagája, s még akkor is elragadott, amikor nem éreztem teljesnek, ahogy a LoveStart.
 
Felébreszti bennem a vágyat... Holott egy olyan embert próbáló eseménysor szikár, összemarkolt leírása, aminek átélésére csak egy idióta vágyna. A Viharmadarak könyv-idejében a valódi viharmadarak, a csüllők az eseményektől távol járnak, az Új-Fundland partjai mentén elterülő Csüllő-talapzat felett nem gyülekeznek reggeli halászatra, annál sokkal okosabb, érzékenyebb madarak. Nem úgy, ahogy minden műszere, előrejelző rendszere ellenére az ember. Ahogy a Máfurön dolgozó halászok, ahogy a többi hajón dolgozó társaik. Akik vörös sügérrel degeszre tömött hajójukon nem kerülték idejében a közeledő viharzónát. Akik a halászat, a több napos megfeszített munka összes fáradságával a tagjaikban most szembenéznek az óceán kérlelhetetlen erejével.
 
Ez a kisregény mesteri munka! Ahogy a közepébe vág, ahogy közbevetőleg (visszatekintve) magyaráz, ahogy szemérmesen közelít egy-egy hőséhez - mintha valahol Reykjavík valamelyik kocsmájában hallgatnám, itallal, dohánnyal a kezem ügyében a szikár, kortalan, de érett aurájú, pulóveres alakot, ahogy lassú, jól válogatott szavakkal mesél. Hallani a hangját a mesélőjének. Mesteri munka, mert ebben a szinte tagolatlan szövegtömbben úgy zuhognak egymásra ezek a jól válogatott szavak, a bőven mért mondatokban, ahogy a hullámok verik a viharral szemben, a felszínen maradásért küzdő hajó legénységét. Mert a monotóniája nem unalom: az egyetlen, egyenletesen megtartott, minden dramatizálástól mentes tónus a bőröd alá lopja a fagypont alá hűlt vízpermet hidegét. Érzed, ahogy a frissen megtisztított fémre visszafagy a hajó súlypontját boruláshatárig emelő, súlyos jég. Ülök a fotelemben, olvasom Einar Kárason könyvét, és érzem, hogy a jobb kezemben (amibe a csákányt, a feszítővasat tartanám a jól irányzott, jeget repesztő ütésekhez) lassan görcsig feszül a bicepszem. Ez a hang, ez a jól megtartott szikár férfihang azonosulást követel. Miközben távoli, lassú, jól válogatott szavakkal mesél...

Csak egy példa... (kép:Vento Maritime)

Olyasmiről, amit nagyon sokféleképpen lehet mesélni. Heroikusabbra húzva. Drámaibbra feszítve, vontatókötél-szakasztó csúcspontokkal - hogy betaláljon. Az alig jellemzett hősök helyett indiszkréció szintjéig bontott azonosulás-kényszerekkel. Harsány, filmszerű gesztusokkal. Hanyagsággal, nemtörődömséggel, "én megmondtam"-okkal, egymás hibáztatásával - hogy mást ne mondjak. De itt nincs filmre vihető heroizmus. A fogalmaink szerinti egyetlen hőstett elkövetője nem hérosz, csak egy életből kiábrándult, alkoholista lúzer. Nincs örök hála se, meg elkötelezettség. Nincs könnyen rajzolható erkölcsi, vagy egyéb tanulság. Az összes bevett mesei csapdánk helyett ebben a könyvnyi terjedelmet alig kiadó csodában nincs más, csak ez a jól megtartott hang, ez a valóságérzet, amitől aztán úgy teszed le a végén, hogy nem maradnak gondolatok a fejedben. Csak egy érzés, hogy kaptál valamit, s ugyan legalább egy könyv-árnyit fizettél érte, valójában amit kaptál, az megfizethetetlen.

Kiadó: Magvető

Fordította: Patat Bence

Sjón: CoDex 1962

Ez a harmadik alkalom, ami mindenért megfizet (szokták volt mondani...). Harmadszor vettem a kezembe Sjón lejegyzett gondolatait. A könyvet, ami maga is a hármas tagozású, három zsáner boncasztala egyszerre: szerelmi történet, krimi és sci-fi. Harmadszor kellett látnom (s ezen belül is háromszor), hogyan fürkész a mondandójához teljesen új színeket, hogyan fröccsen a mondandójához a kavalkád. A macskaróka északra hangolt, ősi, prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó, mégis modern nyelvezetű saga volt. A cethal gyomrában egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai. Ez itt viszont hármas játék-voltában iszonyatosan széttartó, sehol meg nem pihenő látomásosságtól a naturális, erőszakos végletekig nyújtózó paletta, nem az ecsetvonások, hanem ahova a színekért az ecsettel nyúlnál - ez itt a posztmodern regény, mágikus realizmussal és szürrealitással pecsételve.

Valaki elmeséli benne valaki életét. És a valaki élete egy odapacázott nézetben tényleg szerelmi történet: elmeséli, hogy mit kezd(het) egy kapcsolatokra képtelen kelet-európai származék a szerelemmel, és ezt a mit (sem) kezdést hogyan meséli (hogy mesélné) el. Egy nézetben az elmesélt élet valóban krimi: keressük a mesében a hatást, ami lebilincsel; a bűnt, ami idebilincsel; megy a nyomozás benne a magunk mi a fenét keresünk ittjei után. Miért ez a paca amellett a paca mellett... És persze hogy fantasztikum - hiszen soha nem úgy meséljük, nem azt a végtelenül hétköznapi botrányt. Különlegesek akarnánk - legalább a képzeletünkben. Mert milyen elégtétel egy székhez kötött nyomoréknak, ha az életét úgy foghatja fel, mint a kiválasztottság egy különösen beteg változatát, ahol azért beteg, mert homunculus mivolta túl sokat várt egy köztes állapotban. Mert az őt létre pecsételő gyűrű szentelt aranya egy darabig egy bélyeggyűjtő vérfarkas fogában szolgált tömésként ki tudja milyen bűnöket, mert a titok (észak-fok, idegenség) lengi körül a világban, amely épp elszabadítani készül a maga teremtette gólemet - ezúttal testetlen szörnyeteg-elme formájában.

A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte.

Ebben a történetben a mesélő 1944-ben fogant, de csak 1962-ben született meg - így alakult a fogantatása alkímiája. Lágerek és lágerépítők közös gyermeke. Az odafordított és elfordított fejeké. Azaz ki tudja kié - mert lehet, hogy csak egy otthagyott csecsemő, a buliba fulladt Brünhilda (Wagner képzeletéből a kíméletlen valóságba pottyant) kisfia. Vagy tényleg egy nagyon különleges születés következménye, akiért (a meghallgatott történetéért) egy nagyon gazdag, de céltalan ember genetikai kutatást szervez. Valaki, akinek ABC rendben sorakoznak a feleségei, a földön, ahol hisznek a mesében, valahol még mindig valóságnak érzik a hableányt és az alakváltót, a trollt és a tollpihén partjaikhoz sodort idegen legendákat. Ahol mindenki idegen volt először, mert a föld eredetileg nem velünk volt tele, üres papír volt, amire a képzelet írhatott. 

Legalábbis egy író képzeletében (s egy rétegében nyilván a valóságában). Sjón, az író meséli.  Az elképzelt életet, amely ugyanúgy elmesélhetetlen, mint akármelyik valódi. Ez a legszemélyesebb könyve, amit olvastam, mégis, elsősorban azt mutatja meg: mindig a legendát meséljük. Mindenki legendát mesél. Az írója saját magát is belemeséli mesehőse legendájába (sok szempontból hasonlóan, ahogy Vonnegut vett részt a maga bajnokainak reggelijén). A szájába adja az egykor (más által? általa?) kiejtett szavakat. Ez az elegáns, kinézetére, megjelenésére kényes északfia pacáz itt egy palettát, akit meghallgathattunk egy könyvfesztiválon (élmény volt hallgatni, mert kísértetiesen azonos volt azzal az emberrel, akinek a könyve íróját képzeltem). Ezt a könyvét időnként a hangján olvastam a fejemben (üti a ritmust a láb...), ami elég (posztmodern? mágikus-realisztikus? szürreális? maradjunk abban, hogy) furcsa élmény volt. A felsorolásokat például, az utolsó harmadban, ahol egy elképzelt színpadon gyülekeznek a búcsúelőadásra az elhalt 1962-ben születettek. A CoDex alkotóelemei. Először elsodort a szemem, átfutottam az egymás alá sorakoztatott dátumokon, mint az olvasó, aki akarja, hogy vigye a sztori, akinek nincs ideje ilyen (alapvetően sagákra jellemző), izlandiakon kívül bárkinek alig jelentő, hitelesítő felsorolásokra. Aztán megértettem.

Alázattal, lassan (mint egy verset) kell olvasni azokat a felsorolt halálokat. Életeket képzelni mögéjük. A fiú mögé, aki tengerbe fulladt, a lány száraz, tényközlő adata mögé, aki közlekedési balesetben hunyt el - a szobafestő, az egyetemi docens, a boltos - az egyszavas jelzők mögé mindig életet kellene képzelni. Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami valóban túlnőhet rajtunk. Ahogy ez az artisztikus, öncélú szöveg nő túl a maga pacákból palettára hullott önmagán. Minden más olyan, mint a lábméreted: adott. A képzeleted, amivel megtöltöd a lapokat, túlél téged. Túléli a halálodat. Akkor is, ha nem igaz, ha nem is akar igaznak látszani - nem úgy, ahogy Sjón honfitársa, az általam személyesen szintén csodált és megcsodált Jón Kalman Stefánsson trilógiája, az írott szó erejével vert könyv, amely tényleg újrateremtene egy sűrű valóság-illúziót -; ha nem is akar igaznak látszani, ha megmarad legendának. Mert legalább megpróbálja. Megpróbál életeket képzelni, úgy, ahogy az életünk gondol saját magára. Mert például abban a felsorolásban mindenki valaki volt, bármelyiknek ugyanígy elmesélhetné a legendáját az isten kegyelméből való író. Elgondolkozva közben az írás mibenlétén, a kiválasztottság tudatán, hétköznapi borzalmainkon, amilyen például az abúzus, a hétköznapi előítélet, a közöny, s még sorolhatnám. Elmereng a velünk élő meséken és rémmeséken, a képzelet mibenlétén. Sjón ereje számomra abban van, hogy lemond a valóság illúziójáról a megragadása kedvéért. Mert mindenen túl, amikor már csak emlékeznek ránk, a megragadható valóságunk csak ez a legenda lesz. Ami talán tényleg ott vár valahol a jövő személytelen (vagy tán már magára is ébredt) elméjében, hogy egyszer valaki elolvassa.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Patat Bence

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.

Egyre jobban szeretem ezt a fickót. Jó volt látni és hallgatni a Margón, jó érzés, hogy benne van a könyveimben az aláírása. Tény, elfogult vagyok, szeretem a költői prózát, azt a határterületét a regénynek, ahol már majdnem vers. Pont azt szeretem benne, amit a néhány kritikusabb hang kárhoztat - hogy meri a cselekmény helyett a benyomások sajátos szerkezetére bízni a könyveit. A sejtelmekre. A regényében így fogalmazza meg: ...ami ugyanis kimondatlanul marad, az mindig könnyebben férkőzik a szívünkbe és ott azonnal elkezd változásokat előidézni, míg a kimondott vagy leírt szavaknak könnyebb ellenállni és könnyebb elhallgattatni őket. A szavakat el tudjuk hallgattatni, a sejtelmeket viszont nem.

Mert valóban, annyi sejtelem környékezi ezt az egy elmesélt napot, amihez fel kell idézni három nemzedék múltjából azokat a formáló tényezőket, amik elvezethettek idáig. Kimódolt, időben ugráló szerkezetben, szem előtt tartva a keltett hatást, az utolsó, hatást keltő csavarig, amivel megint könnyet csalt a szemembe. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket, mennyire másképp meséljük magunknak mindazt, ami megtörtént velünk, amit formálónak, fontosnak érzünk. Mennyire másképp ahhoz képest, ahogy a többi élte meg (velünk együtt, egy időben, ugyanazon a helyen) azt a bizonyos pillanatot, amikor eldőlt, milyen irányt vesz az életünk.

Családtörténet tehát, egyetlen napra fókuszált kuszált múlt - és csalástörténet, hiszen regény. Irodalom. Szerkezete van. Jón Kalman Stefánssonnal nem ez történt és nem így, nyilván, még akkor is, ha a könyve minden leírt momentumában, az egyes szám első személy használatával is kiáll a konkrét jelenlét érzetének keltése mellett. Ezt is szeretem benne, hogy a tudatában van: irodalmat művel, amikor ír, nem életet, hanem történetet teremt. És azt is szeretem, hogy amit leír, annak van tanulsága - sejtelmes egy tanulság, szerintem mindenki másképp fogalmazza magának, ugyanúgy, ahogy a sorsfordító pillanatot is mindenki másképp. A jelen adott pillanatában, amikor végre tényleg megbillenhet a rólunk gondolt. Amikor a családon belüli elhallgatásokat felszakítja egy levél, egy morbid helyzet a vámon, ahogy a történetben rejlő történetek kibomlanak a szemünk láttára. Ez a szikár, bölcs, szelídségében is hajlíthatatlan izlandi pali tud valamit, amit csak a legnagyobbak: igazat hazudni.

Valahol nagyon rokon érzetű volt a múlt Izlandjának könyvbéli íze, persze több réteggel teremtve otthonosságot az olvasónak (ez esetben nekem) a különböző megidézett korokban. A nagyapák idejének számomra a trilógiájával nyitott belélegezhető távlatokat - egyáltalán nem bánom, hogy a magyarul megjelent könyveit nem a megjelenés sorrendjében olvastam. Az a lélegzet a partvidéki halászok, szegény emberek élethelyzeteinek (ott is) hihetetlenül plasztikus ábrázolásától volt tengerillatú (itt is). Valahogy a Menny és Pokol trilógia távolibb múltja megágyazott ennek a közelibbnek, és az a költői stílus, amivel amúgy olykor borzalmas élethelyzeteket hozott testközelbe tényleg gyökeresen ugyanaz a (balladai, vagy hogy pontos legyek: sagába illő) hang.

Hogy aztán a főszereplők ifjúkora, ami egyfajta apátlanságban telik, teljesen másért legyen hasonlóan gazdag ízű. Az ország legsötétebb helye, a kíméletlen szigorral rajzolt Keflavík (amúgy az író szűkebb pátriája) az amerikai katonai jelenléttel, a zónájukkal, a repülőgépeik zajával valahogy zsigerig rokon élményeket hívott elő belőlem, dunaújvárosi élményeket, az ott gyermekkoromban bőszen üzemelő orosz laktanyával. Mi persze nem fosztogattunk ellátmányt (luxuscikket) szállító teherautókat, az oroszoknak nem volt ilyesmijük, de rettenetesen könnyű volt csencselni velük, pálinkáért bármit be lehetett szerezni tőlük, brutálisan tartós övet, szimatszatyrot, gázolajat, benzint kannaszám. Valahol a könyvben ugyanaz a kis nemzeteket gyakran sújtó átok, a megszállók jelenlétének mindenre rányomódó bélyege érzett nekem, teljesen más előjellel, de erősen ugyanazzal a jelleggel, amit ismertem. És nemcsak ezt. A zenéket. A kamaszkínokat. A kényszerű távozást, miután kifogyott a környéken a munka. Könnyű otthon lenni valamiben, amiben laktál...

A jelen pillanatai... ez más kérdés, de éltem annyit, hogy értékeljem a nézőpontok pontos megragadását. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket. Olyannyira nem, hogy akár meg is kérdőjeleződhet az emberben: van-e az életünknek fogható, tényleg elhihető, felismerhető s főleg elmesélhető története. Mi hogyan él másképp bennünk, s a megtartott barátban, közeli rokonban arról a pillanatról, ahol valamerre fordult. Könnyű lett volna a lírai sebvakarás helyett történetszerűen felépíteni ezt - könnyű és hatásvadász. Persze, megértem, ha valakinek borsódzik a háta ennyi önmarcangolástól, a tisztán kirajzolódó cselekmény helyett. De ha valaki szerette például Alessandro Baricco szószerény és mégis fűszeres (mediterrán?) költőiségét, ezt a még szikárabb, de sziklák és szél hangján mélyebben zengő prózaköltészetet, Jón Kalman Stefánsson nyelvét is élvezni fogja. Mert én nem a skandináv krimihez hasonlítanám, hanem ahhoz a borszavú olaszhoz, az ő könyveihez rakom közel a polcon. Van egy új kedvencem. Elfogult vagyok. Ne hallgassatok rám. Olvassátok el!

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Vörös Eirík története

Képzeljük el, hogy a magunk törvénye szerint akarunk élni. Nem adózva semmilyen felső hatalomnak. Kiszakítani a természetből azt (dús legelőt a hegyek alján a háziállatoknak, halat a tengerből, meg amit még a gazdagsága elénk szór), ami az élethez, apáink életmódjához kell. Izland így települt be, sajátos társadalma sokáig őrizte ezt a szabadparaszti szemléletet. De mindig vannak későn érkezők, akiknek már nem jut legelő, csak a silányabbja, akik a megmerevedő viszonyokból újra kiszakítanák a maguk szabadságát. Vörös Eirík is ilyen ember. Erőszakos természetű és éhes, bizonyos elkövetett bűnök elől menekül Izlandra, de nem sok babér terem a számára a földön, ahol már minden élhető helyen laknak. Felpakolja hát az állatait, és néhány hű emberével tovább hajózik nyugatra, új hazát alapítani. Így talál rá Grönlandra - ő nevezi el: a korabeli propaganda szép példájaként zöldebbre festve a valóságot, mint amilyen. Otthonalapító és tekintélyes gazda, szabad ember az új földjén. Nem mellesleg egy sagába illő kaland névadó hőse - hiszen a történetét persze hogy elmesélik, s (tulajdonképpen igen hamar) le is jegyzik aztán, amikor megszületik az izlandi anyanyelvi írásbeliség.

Ez a csokor mese legalább annyira (ha nem jobban) hiteles történetileg, mint a Brennu-Njáls saga, az egykor éltek nem lettek legendává benne, hősi múlttá, ahogy Egil sagájában a címadó hős (nem is beszélve a Völsungok isteni beavatkozásokkal is terhes sárkányöléséről...). Ezt szinte a kortársak jegyzik le, kevésbé, de azért valamennyire nyilván érvényesül benne, ahogy a szájhagyomány ferdít és tipizál. Hiszen óhatatlanul ki vagyunk szolgáltatva a mesélőknek (a hősöknek, vagy általában szófukarok lévén a környezetükből valaki szószátyárabbnak), akiknek érdeke, hogy a hősök tetteit a lehető legjobb színben tüntessék fel - de persze az akkori kor értékrendje szerint, amely rengeteg elemében különbözött a maitól, és a fentebb említett legendai és ősmúlt-idő erkölcseinek egyenes ági leszármazottja.

Bernáth István e kötetben bőven túllép a fordítói szerepen - de milyen jól teszi! Összefésülve, amit csak lehet, sagákat és rövidebb történeteket, hogy folyamatában álljon előttünk ennek a kalandnak minden ismerhető részlete. Hiszen ez egy néhány száz évre szóló sikeres államalapítás - az észak-európai ember így vitte az életmódját, ahova csak lehetett, azt alig adaptálva a helyi viszonyokhoz, inkább megkeresve a helyet, ahol a szokott módon élhette. Nem volna jogtalan szerzőként tekinteni a sagák magyar szerelmesére - a magyarázó jegyzetek (amelyekbe hallatlanul olvasmányosan beleépíti a tudomány mai állása szerinti helyrajzi, régészeti és kultúrtörténeti eredményeket) legalább annyira érdekesek, mint a két lefordított saga, s az a néhány rövidebb novella-szerű thauhtür, amik tartalmazzák a grönlandi telep rövidke tündöklését, és a vikingek kalandjait Amerika északi partjain. Bernáth elhivatottságának gyönyörű példája, hogy a sagák a kötetben az eredeti formájukban is szerepelnek (Vörös Eirík története, A grönlandiak története) - a szerkesztő nem szorította háttérbe a szakmájára igényes, az eredetit anyanyelvén megtisztelő fordítót. Milyen érdekes - az összefűzött mese ismeretében valahogy másképp olvasod még egyszer a csaknem ugyanazt...

Ez volt a talán legmerészebb viking kaland - vagy talán a sokból az egyik legjobban dokumentált. Miközben e kolonizációk tárgyi bizonyítékait illetően a tudományunk nem egy esetben tanácstalan. Az egykori grönlandi telepeket sikerült megtalálni és feltárni; a püspökség templomának romjait ugyanúgy, ahogy az egykor éltek tőzegkunyhóinak nyomait. De az a nagyobb telep, amit Új-Fundland partjain találtak a régészek, nemigen egyezik az Eirík fia Leif által ránk hagyott (vagy a szájhagyomány átadódása folyamán elsorvadt) leírással. Úgyhogy mind a mai napig vita tárgyát képezi, hol lehetett Vínland (fordítsuk így: Borfölde - még egy korabeli propagandisztikus névadás...), ahol néhány telet is eltöltöttek a letelepedni vágyók. Persze több hullámban érkezhettek ide hajók - és nem mindegyik utazásból lett azután mese. Többek között: ahhoz túl is kellett élni az utat. A tengert, a telet, a rossz döntéseket, a találkozásokat az őslakókkal, ami nem egyszer sült el véresen.

Ahogy megerősödött a norvég (később a dán) központosítás, a társadalom utánanyúlt a perifériának. A grönlandi telep későbbi történetei a püspökeik köré szerveződnek - ez is érdekes, és figyelemre méltó, ahogy a szabadságvágyban magunkkal cipeljük a kultúránk, ahogy a kitörési kísérletek vége mindig egyfajta megcsontosodás; olykor néhány generáció elég hozzá, és kiépülnek a viszonyok, ami elől futottak az őseink. Megjelenik (itt épp a vallás köntösében) az a szervezet, ami mindig több akar lenni, mint amennyi a szerepe volna, az adóival, az intézményesült csalásaival. Az első grönlandi püspök története jussok követeléséről, bosszúra ösztönzésről (egészen pontosan: gyilkosságra bujtogatásról), és vérontásokról szól, ahol már nem elég a régi módon kísérelt békéltetés. Ez is kaland - csak keserűbb szájízzel olvasol róla.

Aztán megjött a középkori Európát is sújtó kis jégkorszak - és elnéptelenednek a grönlandi telepek. Az apáik életmódja... Kifogyott alóluk az alkalmas föld, a fjordok kapuit elzárta a jég, szigorúbb viharok söpörték az egyre fagyosabb tengert. Teljes a mozgáskorlátozottság. És külhoni hajók sem bukkannak fel, nincs kivel érintkezni... Hacsak nem tudnak eszkimóként élni, ami viszont skandináv génekkel és keresztény dogmás életvitellel még akaratlagosan sem vállalható... A többi néma fagy... írja Bernáth István. Sajnos soha ekkora aktualitása nem volt a mese végének, mint manapság - bár a higany szála most épp az ellenkező irányba mozog. Az életrendünk minden fejlettségünket bizonygató tárgyunk birtokában is legalább ennyire sérülékeny. Pedig tudhatnánk (akár e kötet példáiból): a hősök végzetéről igen, a társadalmak végéről nem szólnak sagák. Azokat nincs kinek elmesélni...

Kiadó: Corvina

Fordította: Bernáth István

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia

A pokol az, ha halott vagy, és ráébredsz, hogy nem is éltél, amíg még lehetőséged volt rá. Egyébként igen figyelemreméltó teremtmény az ember, akár él, akár halott. Ha nehéz időkben úgy érzi, az egész lénye meghasad, olyankor felidézi a múltját, és mint egy apró állat, az emlékek odújában keres menedéket. Lapozgatom. Az írott szó erejével vert könyvet. Életekről szól, amelyek mára halottak, egy író képzeletén át, aki még él. Egy író tollával szól, aki nem szégyell, nem átall a halottak nyelvén beszélni. Lapozgatom ezt a könyvet, balladát a költészet hatalmáról és veszélyeiről. Mondanám, hogy költői. De ide kevés a jelző. Lapozom a könyvet, némelyik mondata megragad, az olvasmány behúz az egykor élt emberek világába. Kevés, hogy költői. Ez a könyv egy saga - annak megkötő szabályai nélkül, de annak szellemében. Egy észak kegyetlen körülményei közé száműzött eposz. Eposz a fiúról, akit magukkal ragadtak a könyvek, de nem nyelték el. Csak elnyeléssel fenyegették, ahogy a tenger a halászok lélekvesztőjében. Ahogy a hóvihar, a mogorva postás lába nyomán lépdelve. Ahogy az ember világának szegényes kunyhói és alig kevésbé szegényes Községének házai közt az egymás részvétébe vagy közönyébe bámuló viszonyok. Egy elnyeléssel fenyegetett fiú történetét lapozom, miután elolvastam, borzongásig vakító utolsó soráig el, a történetét annak, akinek a lapokon nincs neve. De minden porcikámban érzem, az olvasás múltán is: volt neve a valóságban.

Jón Kalman Stefánnson hősei élnek. A halottai élnek, akik mintha egy antik kórus kegyetlen, északi paródiája gyanánt, ahogy a partot mardosó hullámverés: beleénekelnek a mesébe. Egykor voltak életét újraálmodni nem kockázatmentes - csak olyannak szabadna, aki tudja, a szó teremt. A kimondott és leírt szó is teremt. Izland jelenleg legtöbbre becsült írója tudja ezt - és képes a maga természetes szelektől szaggatott, kíméletlen mondataival tényleg életet teremteni. Nem mozog túl sok szereplő ebben az életben, ebben a tavaszt késleltető hóviharban, hosszú fejezeteken át alig néhány ember folyvást eltévedő lépéseit követjük, amíg tart a Menny és pokol. Mégis, minden lépésükben, minden egymásnak mondott, íróképzelet által (csoda, de kimondom) dokumentált szavukkal életekbe látunk. A kimondott és leírt szó is teremt: jelenlétet. Hogy a legforróbb nyárban olvasott úgy borzongasson végig, ahogy a jeges szélben karcoló, fagyott hópelyhek. Mert az író nem átall halált is teremteni, beléd harapó szavakat. A hősei halála, vagy a halál érzékeltetett, olvasói tarkón végigsimító lehetősége megmozgat valamit a levegőben, aminek a jelenléte (ha figyelsz) nyilvánvaló.

Van, aki folyton csak beszél és beszél, szavakkal terjeszti ki maga körül a létezést, ezért aztán az az érzésünk támad, hogy az ő élete valamiképp nagyobb, több, mint a miénk; de talán éppen az ilyen emberek élete az, ami igazán semmivé lesz abban a pillanatban, hogy a szavak moraja megszűnik. Izland mély szegénységében is rengeteget áldozott a szavaknak, meglepően sokan tudtak írni-olvasni már akkor, amikor felénk még alig valaki. A könyv érték volt sokak szemében, akkora érték, hogy nem egyszer azokat mentette a lángoló tanyájáról a gazda, az élet hétköznapi, megtartó tényei helyett. Jón Kalman Stefánsson láttatja a szó veszélyeit - de hiteti a megtartó erejét. Van a meséjében olyan, akinek halála lesz a szó, és van olyan, akinek az élete. A történet gerince egy utazás a nem is messzibe, egy északi Odüsszeia a vihar partján fekvő végvidékre a levelekkel és napról napra avuló hírekkel pöttyözött újságokkal - a szóban szegény Jens, a postás, és a szóban gazdag fiú kálváriája. Ez is milyen tréfa: a szó vivője, a postás rettegi leginkább a szó kiejtését. Küszködés a végtelennek tetsző távolságokkal a hóviharban - a távolságokkal, amik a tavaszban majd könnyű sétává szelídülnek. Küszködés a fjorddal, a viharral, egy koporsóval, aminek nyughatatlan a halottja. Egy körülményvilágban, ahol a racionalitásba kapaszkodó és a nyitott képzeletű is ugyanúgy odaveszhet.

Ez a könyv csak beszél és beszél, és én nem akarom, hogy abbamaradjon. Pedig tényleg Az angyalok bánata könnyezi össze jelekkel a lapokat. Pedig torokszorító olvasni a kislányról, akinek a köhögés markolja a torkát. Az ajándék egy szál papirosról, amit tele lehet írni és rajzolni, elő lehet venni, mesét lehet kanyarítani köré. Ott, ahol a halál bármikor kézzel fogható közelségben vár, ahol a közösség kegyelmére bízott családtagok az apa halála után tanyákra szóratnak szét cselédnek - ahol a közösség gondoskodik az elesettről, de soha nem ingyen, olykor a legnagyobb árat fizettetve meg. Ahol az emberi tartás, a nem adom fel kihúzott gerince mellett, az árnyékban ott vigyorog a gátlástalanság, butaság és részvétlenség - ahol az egykori indulat-rabja hősök, sagák hősei helyett immár a vagyon urai szabnak életet és halált, de annak, akinek könnyen szakadó halbőr cipőket kell gyűjteni a szeretteihez vezető gyalogútra, nagyon sokszor ugyanúgy álom marad akármilyen elindulás.

Ágrólszakadt cselédlány, gyereke van, a fiúnak sincs semmije, és a szüleit, az egész életüket és álmaikat is mind elárulná, ha most összeköltözne ezzel a zöld szempárral, ezzel a vörös hajjal és a gyerekkel, nincstelenül, hiszen onnantól küszködés lenne minden egyes nap, halászat a tengeren, a fagyban, húzhatná a vízből a zsinórt az esőben, nézve, ahogy a keze egyre öregszik, feldagad, megrepedezik, amíg csak két öreg kővé nem válik, nem lenne többé tanulás, se tudás, csak szakadatlan robot és nyomor, a nyomor, ami egyre szűkebbé teszi csak az ember látókörét, összezsugorítva a látóhatárt. Amikor kinyílik Az ember szíve, kinyílik a tavasz és a betűkből kinyílik előttünk a Község. Az összes kíméletlen viszonyaival. Kinyílik a tavasz és az író kíméletlen módon belerajzol egy tárgyi szegénységében rémületesen modell-szerű társadalmat, a maga gyilkos korlátaival. Még mindig könnyen fejben tartható, ahány szereplővel - mégis, Jens és a fiú vándorlásához képest ez a kinyíló tavasz szinte zsúfoltnak hat. Az író minden alakjában egyszerre felmutatott típust rajzol és személyt szólít meg. Nemcsak a kor, az adott pillanat pontos, éles tükre gyanánt - ez a meztelen, eszközszegény élet jól modellálja a mi viszonyainkat is. Nemcsak a kor figuráinak pontos, éles tükre gyanánt - engem például tükörbe nézetett. Nem volt hízelgő a látvány. Valamit azt hiszem, jobban értek a magam meséjéből attól, hogy elolvastam ezt a másét. Lapozgatom és észreveszem: jó pár szereplő pillanatában láttam én magam, amíg ezt a felismerést, az "ez vagyok én" leckéjét végül elhozta a könyv. Beleláthatod magad, olvasó, ebbe a mesébe. Nem lesz hízelgő a látvány. De tanulságos lesz.

Mégsem ezért érzem úgy, csoda kéne hozzá: ne Jón Kalman Stefánsson könyve legyen az év legmaradandóbb olvasmánya. Ez a könyv remekmű. Társadalmi és személyes tükör. Saját ritmusú saga a lehetetlenről, amiben lehetségesek vagyunk. Sjón A macskarókája után másodszor kaptam viszonozhatatlan ajándékot e szigetországból (megint Egyed Veronika gyönyörű átültetésében), mégsem ezért érzem úgy: nem homályosítja majd az idő az érzést, ami az olvastán elfogott. Ismeritek talán az érzést, ami olvasás közben olykor megragad: hogy történik velem valami. Hogy nemcsak az időm múlatom, hanem mintha magam volnék a telő idő. Ami megtelik valami fontossal, amit szavak hordoznak, s most mégsem tudom, látjátok, mégsem tudom megfogalmazni. Milyen az, amikor tarkón simogat a mások halott lélegzete. Talán csak ennyi: érzem ilyenkor, hogy élek. Pedig csak elmerülök valaki más álmaiban - igaz, olyan álmokban, amelyek a valóság szájízét keltik. Olyan mondatokba merülök, amelyek ölni, éltetni egyaránt tudnak. Ezért tanultam, ezért a könyvért tanultam egykor olvasni, azt hiszem. Lapozgatom, hogy írjak róla - tudjátok mit? Szerintem egyszerűen elkezdem elölről.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Egyed Veronika

Brennu-Njáls saga

A Brennu-Njáls saga (avagy ahogy a régebbi magyar kiadásban nevezték: Vikingfiak, majd A felperzselt tanya története) volt az első izlandi saga, ami valaha is megjelent magyarul - Bernáth Istvánnak teljesen megérdemelt megbecsülést szerezve, a saga óhazájában, Izlandon is. A Corvina Északi források sorozatának harmadik köteteként újra kiadott saga az egykori kiadásokhoz képest átdolgozott, átgondolt szöveg, bővített jegyzetanyaggal - a fordító a halála előtt nagy szeretettel és komoly műgonddal fésülgette a sokak szerint legfontosabb izlandi mesét; legendásan jól megtalálva ehhez a legkevésbé sem legenda-jellegű történethez az ízes magyar hangot (valahol amúgy Arany János veretessége és a népmesei egyszerűség közt). Nekem nagyon tetszik az ív, amit a kiadó e kötetekkel így kirajzolt: hiszen a Brennu-Njáls saga lapjain Bernáth István megint egy markánsan különbőző saga-zamatot tett a számunkra is ízlelhetővé.

Mert a Völsungok történetének legendákba vesző, istenek beavatkozásaitól kísért, sárkánnyal és szörnyűségekkel vívott ősmúltja, s Egil mítoszi mérvű győzhetetlensége és szkaldikus költészete után ez a történet immár maradéktalanul az ember méretű embereké. Az olvasmány hősök és gyávák, megbecsültek és becsületvesztők, nagylelkűek és önfejűek, hűségesek és csalfák, érdekből hitszegők és jó üzleti érzékkel becsületesek történeteiből szövődik. Ez itt az emberek kora, ahol magunk okozta cselekedetek vetülnek elő a baljós jelekben, ahol a kicsinyes, hétköznapi torzsalkodások és féltékenységek mellett (hogy például meddig ér a saját, s meddig a szomszédom legelője) a nagy, közösségi sorsfordítások is nagyobb szabású irigységek, féltékenységek, torzsalkodások szülöttei.

Egy igen sajátos, szabadparaszti társadalomban, ahol egyfelől bevett és elfogadott intézmény az önbíráskodás - de az igen korán megalapított izlandi népgyűlés, s a gođik, a bírák rendszerén át meglehetősen jól kialakult rend köríti a békéltetést, a váltság fizetését is. Érdekes helyen áll ebből a szempontból ez a saga; a kicsit több mint száz év elmesélése közben, a központi cselekménye köré (a nagy törvénytudó, s módos nagygazda: Njál tanyájának a haragosai: a Sigfús-fiak által való felégetése, s az ezt követő dúlások és bosszúk köré) odameséli ennek az Európában példa nélkül korai (vagy mindenhol másutt teljességgel elfelejtett) törvényességnek a megszületését, és a népgyűléseken alkalmazott gyakorlatát is.

Mert persze megint a nagyapák nemzedékével kezdjük, mielőtt rátérnénk a fiaik és unokáik viselt dolgaira. Azzal a nemzedékkel kezdjük, ahol a viták rendezésének bevett módja a folyóköz kis szigetén megejtett párviadal (vagy az ezzel való fenyegetőzés), akárcsak Kopasz Grím fia Egil idejében - s ahol még mindenféle bíróság, peres eljárás nélkül adják (ha adják) a halott rokonának a váltságot. Hogy innen aztán eljussunk odáig, mikor Njál a gyűlésben egy ötödik bíróság (egy "legfelsőbb bíróság") felállítását javasolja, az országnegyedek bíróságai fölé, jól megindokolva, miért volna rá szükség - s nem mellesleg ezzel bírói tisztséget szerezve nevelt fiának Thráin fia Höskuldnak (akinek az apját a saját édesfiai tették amúgy hidegre...). Egy meglehetősen furcsa jogrend működésébe pillanthatunk bele, ahogy az egymással torzsalkodó családok egymás után viszik pörre a (jobbára sírdomb alá került) "sérelmeik".  Érdekes látni, hogy a (többnyire teljes joggal) megvádoltak hányszor és hogyan próbáltak eljárásrendi hibákba kapaszkodva kibújni a váltság fizetése, meg a száműzetés terhe alól... Nem árt látni, manapság is milyen ősi gyakorlatok élnek, amikor valaki tekintélyesebb kerül bíró elé... Nem is beszélve róla, hogy láthatjuk, a bosszúra rakódó bosszút bosszulók támogatókat gyűjtve hogyan juttatják szinte egész szigetre kiterjedő polgárháborúig a perüket - fegyverrel érvelve az országgyűlésben... 

Amiben ez a saga teljesen új, az a nők (eddigiekhez képest) jelentősen nagyobb szerepe. Ráláthatunk a korabeli párválasztásra, s bizony utalásokat kaphatunk az ősanyák viselt dolgairól. Királynők rángatják be itt az ágyukba a messziről jött izlandit, s az otthon maradt menyecskék is meglehetősen szabadon kezelik a férjeik távollétében megnyíló lehetőségeket. A menyasszony Hallgerđ ott üldögélt a keresztpadon, és csak úgy sugárzott a boldogságtól. Thjóstolf közben folyamatosan föl-alá járkált, és hol Hallgerđdel, hol Svannal váltott szót, amire a vendégeknek is fel kellett figyelniök... Thjóstolf amolyan férfikísérője,  testőre volt a legendásan rossz természetű ifiasszonynak - s a szöveg finoman érzékelteti: több volt, mint testőr. Az már kevésbé finom, hogy ezek után a hölgy soron következő két férjét is elpusztítja, mire a rokonok megelégelve a makacs test-őrzést, elnyiszálják a torkát... A nők státusza és lehetőségei meglehetősen éles fénybe kerülnek e sagában, hiszen a fő konfliktusnak is a már említett Hallgerđ és Bergthóra (Njál felesége), a két szomszéd birtokos-asszony gyűlölködése ágyaz. Az amúgy remekül kitapintható irigységeken, nemzedékeken át dédelgetett, olykor hiába engesztelt sérelmeken, vagy az indulat pillanatnyi szabadon engedésén túl. Itt ha valaki bal lábbal kelt fel, lehet, az egész családját kiirtatja egy rosszul megválasztott, nyersebb megjegyzéssel. De az is elég, ha túl nagy hanggal (vagy túl díszes köntösben) lovagolsz át valaki más portája előtt - nem adva meg a gazdának a tiszteletet.

Érdekes, hogy ebbe az így is igen bonyolult, több száz szereplőt és viszonyaikat mozgató bosszú-mesébe a mesélője beleszőtte a keresztség felvételének nem túl zökkenőmentes történetét is. Furcsa látni ezt a kereszténységet, mert irtózatosan nyers és sajátságosan északi. Krisztust itt azért érdemes választani, mert legyőzi Thórt, ha az párviadalra hívja - mert a pogányság Berserkerét megfékezi a kereszt jelében rakott tűz. A hittérítők 1000 táján jelentek meg a szigeten, s ezt a sagát 1290 táján jegyzik le először (legalábbis akkor készült az első ismert kézirata); nagyon sokáig őrizte hát a mesélt emlékezet a belefoglalt történeteket. Ami nem kicsit megdöbbentő a rengeteg (nem ritkán azonos nevű, vagy azonos név-gyökű, tehát hangzásra igen hasonló nevű) hős és a számos (még ha olykor ismétlődő elemekkel is operáló) mesei fordulat ismeretében. Egyszerűen megúszhatatlan a kötet végi névmutató használata - ha képben akarsz maradni, ki miért és kivel kavar a várható anyagi haszon és/vagy sérelemkezelés érdekében...

Tényleg nagyon komoly ajándék lehet, hogy az izlandiak így ismerhetik a saját középkori ősapáik és ősanyáik életét és tetteit - nagyon furcsa leírni, de gondolj bele: egy ma élő izlandi szépapja simán lehet az egyik elmesélt saga hőse... Akkor is, ha a szájhagyomány ferdít, színez és tipizál; s akkor is, ha a nagyszerűség itt tényleg pozíció kérdése - például a váltság megfizetése és egy "déli zarándoklat" után a fő "gyújtogató" újfent közmegbecsülésnek örvendő gazdája lehet a maga birtokának. Sőt, azon se lepődik meg senki fia-lánya, ha az unokahúgát végül jó barátságban a legfontosabb "bosszúért lihegőhöz", egykori, legjobban megbecsült ellenségéhez adja feleségül. Hogy aztán e nászból (a legkiválóbbakéból) fakadjon egy másik kor (szintén sagákban megénekelt) hírneves törvénymondója: Flosi-fia Kolbein családfája. De ahogy mondani szokás: ez már egy másik történet. Mennyire irigylem tőlük, hogy azt is elmesélték...