2011. október 30., vasárnap

Dan Simmons: Hyperion bukása

A katona és szomja a párviadalra, a pap és testén a szentségtelen keresztség, a költő és démonai, a tudós, és megállíthatatlanul fiatalodó csecsemő lánya, a nyomozó és halott szerelmének magzata s a kettős árulása terhét viselő diplomata odaérnek a végső zarándoklat völgyébe, a „világ végórájában”. Önként álltak a végzet elé, ők, a kiválasztott kevesek – s most leginkább várakoznak. A halált vállalók várakoznak – ők nem tudják miért, de nekünk is csak fokozatosan világosul: a megfelelő pillanatra várnak. A megfelelő pillanatra, mikor kiválasztottságuk értelmet lel, s együtt rezonál a velük történttel a világban történő. Hisz mi lenne más a kiválasztottság értelme, mint hatással lenni az egész univerzumra?

A Hyperion bukása esetében az olvasónak nincs választása – ha érteni akarja a barokkos ornamentikájú cselekményt, akkor el kell olvasnia a Hyperiont. Egyetlen gyönyörű futamú történet ez, ahol az események úgy szervesülnek egymásra, ahogyan az embrió növekszik az anyaméhben; s ez akkor is igaz, ha a két kötet közt tökéletes cezúraként azért ott húzódik a mesélői valőr alapvető változása. Amíg a Hyperionban minden zarándok más „hangnemben”, más fantasztikus irodalmi előkép, író modorában meséli el megélt kalandjait, élet-okát a zarándoklatra – megidézve külön-külön Asimov és Orson Scott-Card politikumtól és klasszikus szépirodalmi utalásoktól terhes univerzumait, William Gibson szférikus cyber-világát, érintve Frank Herbert prófétikus hiányvilágait, Dick önmagába csavarodó pszichedelikumát, Bradbury búvópatakként optimista, világos és szeretet-teli vízióit, eljutva (a költő fanyar monológján keresztül) egészen a legirodalmibb Vonnegut-i disztópiákat idéző fantasztikum stíluselemeiig – addig a Hyperion bukása egységesebb benyomást tesz. Mintha a számtalan hangból megszületett volna az összhangzat.

Pedig csak annyi történik, hogy a kifejezetten thriller-elemekkel operáló, több szálon futó cselekmény fogalmi világához Dan Simmons kíméletlenül felhasználja a sience fiction irodalmának ismert „nyelvi készletét”: rengeteg alkotó rengeteg művéből származó számos fogalmát, kifejezését, esemény- tárgy- és személyneveit. Szarkamódra lop – mondanám, holott ez igazából nem lopás. Hanem épp e művek, alkotóik, voltaképp a szavakat (s a szavakból formált világokat) megteremtő fantázia mélységes tisztelete. Ha valamire kitaláltak egy plasztikus, minden szempontból helyén való nevet, akkor azt használjuk. Ezen alapszik a nyelv: a fogalmak közmegegyezés útján elnyert és megőrzött tartalma, a jelentése szövegkörnyezettől független – miért kellene új meg új fogalmat kitalálni ugyanarra a jelenségre-dologra-cselekvésre, ha már van pontos és találó neve? Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a köznyelvbe igen rég belopódzó „robot”, „gázóriás” vagy épp „rakéta” szavaink, vagy olyan szaktudományos terminológiák, mint az „eseményhorizont”, a „prekogníció” mind fantasztikus szerzők találó és ma már messze nem csak a fantáziában jelentést hordozó nyelvi „találmányai”. A nyelv fogalmi készletének értelme maga a használat. Simmons félelmetes érzékkel használja e nyelvet, s használnia kell, hiszen amíg a Hyperionban csak ízes kóstolókat kaptunk e galaxis bizonyos „szeleteiből”, a Hyperion bukása történetében bizony fejest ugrunk a világokat irányító politika „rondabugyrodaiba”, szörfözve a hősökkel (régi-új hősökkel) világok tucatjain, múlton és jövőn át.

S hogy ezen eszközök alkalmazása által mi történik a könyvben? Eszem ágában sincs akár egyetlen mondattal többet utalni ennél a tartalomra – vétek lenne a könyv és jövendő olvasói ellen. Hiszen gyönyörűen józan, keserves és kegyetlen, de mélységesen felelősségteljes válaszokat ajándékoz nekünk a szerző Keats, a költő (s általa az emberiség) egykor feltett (avagy örökösen aktuális) kérdéseire. Csak a címet járnám körül: hogy Hyperion valóban elbukik-e. Csalóka cím ez, mondanánk a történet kifutását ismerve, holott Keats-i értelemben valóban „istenség dől le”, s adja át helyét egy másiknak, a „metaverzumban” ugyanúgy, mint az újraegyesülés esélyét egy borzalmas „amputáció” után immár újra hordozó emberiség számára. „Hyperion és a titánok” egykori, antik értelemben vett, de ultramodern fantázia-analógiája – azaz a „diaboli” valóban elbukik, akár a fanatizmus, akár a ráció jegyében állt.

S mindez a Konzul repülő szőnyegének bonyolult rituális mintáira emlékeztető cselekmény által kerül elénk, olyan szövevény által, amit hobbiból egyszer le kéne rajzolni, és kitenni a falra: tereken és időkön át annyi hatás rétegződik itt egymásra, hogy maga a cselekményvezetés rajz-vázlata is művészi finomságú alkotásnak tűnne… Ráadásul a Hyperion saga a legjobb fantasztikus regények hagyományát követve valójában több kérdést tesz fel, mint amennyire válaszol. Legszívesebben máris folytatnám az olvasást: az Endymionnal. Remélem, hasonló színvonalon teljesíti be az Agave ezt a vállalást, mint az eddigiekben – annak azért örülnék, ha a címlapra nyomott felirat csillámpora nem ragadna az ujjamon. Annak persze jobban, ha alaposabban fésülnék át Huszár András egyebekben igen korrekt fordítását a szerkesztők, hogy az a pár esetlenebb mondat se maradjon a szövegben. Persze ezek jelentéktelen apróságok annak reményéhez képest, hogy végre kezünkbe vehetjük magyarul a „teljes könyvet” – mert nem kétlem, az Endymion két kötete is inkább kiteljesíti, semmint folytatja a Hyperion-történeteket. S bármilyen furcsa, ez az előlegzett bizalom a legnagyobb dicséret, ami eszembe jut.


Kiadó: Agave
Fordította: Huszár András

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...