Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

„Ezrével hullnak alá. Mindenfelé röpködnek, rajokban ütköznek a kocsik szélvédőjének, ahol ragadós masszává állnak össze. Az emberek sikoltanak és pánikszerűen átkanyarodnak a szembe jövő sávba, fel a járdára és a lámpaoszlopoknak csapódnak. A kabócák az ember szájába és torkába is berepülnek, szinte meg lehet tőlük fulladni, és mégis egyre többen és többen zúgnak elő valahonnan, monoton, szűnni nem akaró cirregésüktől bedugul az ember füle is. Olyan ez, mint a világvégét jelző harsona, több milliárdnyi kétségbeesett, első és utolsó kamaszkorát élő, a küszöbön álló halálát köszöntő rovar hatalmas, közös és lankadatlan szerelmi dala.”

Több milliárdnyi kétségbeesett, küszöbön álló halálát köszöntő rovar szerelmi dala – e bibliai csapást idéző kép könnyűszerrel adaptálható az emberi társadalomra is, legalábbis ha hiszünk a képnek, amit Valtonen fest. Rohanunk a vesztünkbe, utunkat kiüresedett emberi kapcsolatok, elfeledett hagyományok, szőnyeg alá söpört tragédiák, kommunikációképtelen családok, apa nélkül felnőtt gyerekek, tudományos túlkapások és átgondolatlan tiltakozások, személyiséget felemésztő technikai újdonságok és önként bekapkodott függőséget okozó szerek garmadája szegélyezi. Egyre nagyobb és nagyobb fordulatszámon pörgetve a motort száguldunk a szakadék felé, miközben már nem csak azt nem tudjuk, mi elől menekülünk, de azt sem, mi az elérhetetlen cél, melyet oly kitartóan üldözünk.

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

De vajon tényleg nem tudjuk? Meddig takarózhatunk azzal, hogy nem vagyunk képesek felmérni tetteink következményeit? Meddig jelent kibúvót az, hogy nincs minden információ a birtokunkban? Meddig háríthatjuk másra a felelősséget azért, mert elhanyagoltuk, kiszerveztük, nem figyeltünk oda, nem hívtuk fel, nem fogtuk a kezét, nem tudjuk, milyen ember lett és milyen lehetett volna? Mikor jön el az idő, amikor szembe kell néznünk tetteink következményeivel? Mert eljön. S ha eljön, vajon kibírjuk? Vagy inkább beleőrülünk és tovább mantrázzuk: nem tudtam mit cselekszem.

Nagy kérdés, hogy vajon Joe képes-e szembenézni tettei következményeivel. Pláne Alina. Velük kezdünk, s az ő tragédiájuk lesz a vég. Egy fiatal pár, akik egy egyéjszakásnak induló kalandba beleszédülve túl korán, egymásról mit sem tudva kötnek házasságot – az ígéretes egyetemi karriert sutba dobva az ifjú amerikai hősszerelmes fehér lovon vágtat a kietlen helsinki lakótelepre várandós arájához. Még tán komolyan is gondolja, hogy új életet kezd, ám ha így is volt, az elhatározást hamar felemésztik a hétköznapok – Alina egyre mélyebbre zuhan kezeletlen szülés utáni depressziójába, féltékenységével felőrli a finn tudományos életbe való betörés lehetetlenségétől amúgy is kiábrándult Joe-t is, aki a legkézenfekvőbb menekülési utat választja: vissza az Államokba, csapot-papot-kisgyereket otthagyva.

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Közel húsz évvel később az otthagyott kisgyerek már felnőtt, túl magannyi kamaszos traumán, apróbb-nagyobb lázadáson, küszöbén a világrendet felforgató eszmék megismerésének. Samuel, aki sosem látta apját, akinek leveleire sosem érkezett válasz, aki minden sejtjével csak annak az egynek az elismerésére vágyna, aki megtagadta tőle önmagát, épp olyan természetességgel sodródik ökoterroristák karmaiba, ahogy apja szállt fel arra az Államokba tartó repülőgépre. Persze, hogy az állatkísérletek ellen küzdő aktivisták körében találja meg célját, ő, akinek sosem ismert apja a Nobel-díj küszöbén álló gyógyszerkutató. Persze, hogy Joe laborját támadások érik. És persze hogy megértjük, ó, de mennyire megértjük, túl az állatkísérletek összes társadalmi vetületén, hogy Samuel bosszúra vágyna. De mi van, ha nem is (vagy nem kizárólag) az apa hibája, hogy a kapcsolat megszakadt? Mi van, ha a leveleket nem is továbbították? Ha az anya volt, aki rendre megakadályozta, hogy a cserbenhagyó férj és a kisfiú találkozzanak?

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Hogy valóban Samuel támadta-e meg apja laborját és egyáltalán, mi köze egymáshoz a kabócáknak, az állatkísérleteknek és a finn klímaaktivistáknak, azt hagyjuk meg a könyvnek. Jóval érdekesebb még ennél is, ahogy Valtonen a minden emberi nyomorúság (legalábbis a modern, nyugati, jólszituált nyomorúság) eredőjének tekintett kommunikációképtelenséget tovább görgeti. Mert hát mit kezd a két roppant elfoglalt egyetemi kutató szülő, amikor a gyerekükről kiderül, hogy behálózta egy személyre szabott közösségi platformmal kísérletező vállalat, amely népszerűséget ígér, sőt, a kortársak rajongását, irigységét, menő cuccok sokaságát, olyan pszichotikumokat (nem legális, de még nem is illegális, mondhatni, még kísérletezés alatt, szülőknek inkább ne szóljunk róla) melyeknek segítségével a szociális funkciók jelentősen javulnak, a dolgozatok maguktól íródnak, a nehézségek hipphopp eltűnnek. Mindezért nem is kell mást tenni, mint kiárusítani a figyelmünket, éjjel-nappal hordani az agyhullámokra kapcsolódó ájcsit (iAm - Én vagyok - a névnek annyi többlettartalma van, hogy az bőven szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit), amely folyamatosan monitorozva az érdeklődést, a minket potenciálisan leginkább megmozgató tartalmakat, hirdetéseket, leendő ismerősöket, táplálékkiegészítőket és áltudományos ismereteket tálalja fel. Megszabadít a válogatás kényszerétől, minden korábbinál több tartalomhoz segít hozzá, cserébe csupán a figyelmünk és az adataink nagyjából száz százalékát kéri. Ismerős?

Ne tudná a szülő, mit cselekszik, amikor elhanyagolja a gyerekét, kiszolgáltatva a testére-lelkére-figyelmére leső hiénáknak? Hogyne tudná. De mentegeti magát, hogy az ő gyereke okosabb, talpraesettebb, nehezebb megvezetni. Csak azzal nem számol, hogy a hiénák is egyre okosabbak, rafináltabbak, egyre nagyobb haszonnal kecsegtetnek. Az élvonalbeli gyógyszerkutató, akinek egyik gyereke ökoterrorista, másikat behálózza egy kétes pszichotikumokkal kísérletező médiakonglomerátum – lehetne egy rossz vicc is, de nem az. Üdv a szülői felelőtlenség és elhanyagolás világában. Egy amerikai kamaszlány, aki vonalkódot tetováltat a derekára – lehetne pusztán kamaszos meggondolatlanság is, de nem az.  Nem csupán önmaga árucikké degradálását nem képes felfogni, de azt sem, hogy mit jelenthet egy ilyen ostoba gesztus zsidó nagyszüleinek, akik a haláltábor emlékét hordozzák bőrükön. Üdv a múlt elhallgatásának világában, ahol a traumákat inkább gondosan elrejtjük a gyerekek elől, nehogy sérüljön a kis lelkük – mintha attól, hogy nem beszélünk róla, nem ismétlődhetne meg. Egy finn anya, aki azt sem tudja, elsőszülöttje merre csatangol a világban, aki annyira el van foglalva második házasságával, két kisebb gyerekével, váratlanul felívelő karrierjével, hogy nem veszi észre, mekkora tragédiát érlelnek húsz éven át gondosan ki nem mondott szavai. Üdv a kommunikációképtelenség világában.

Valtonen hömpölygő nagyregénye az egyik legkegyetlenebb kor- és kórkép amit mostanában olvastam. Bár adja magát a hasonlítás, de jóval kegyetlenebb, mint Franzen. Ha a Franzen-epigonok közül bárkihez is hasonlítanom kéne, akkor tán Nathan Hill és a NIX volt ennyire kíméletlen. De van benne egy jó adag Atwood soha félre nem néző attitűdjéből is. Ahol minden finomkodó szerző megállna, hogy tekintettel legyen az olvasó kényes ízlésére, ott ő még egy kicsit tovább megy, alaposan beleforgatja a sebbe a kést és kitekint ránk: te vajon legközelebb meggondolod, mit cselekszel?

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence

Laura Lindstedt: Oneiron

Fantázia a halál utáni percekről – olvasom a borítón, közvetlenül a diszkréten hirdetett Finlandia-díj alatt. Adja magát a kérdés (és nem is én vagyok az első, akiben felmerül): vajon a zsűri tagjai mennyire lehettek bevodkázva a regény olvastakor? Gyanítom, eléggé. És nem is feltétlen azért, mert az Oneiron ne lenne jó könyv, vagy ne érdemelne bármilyen irodalmi díjat (alapvetően nem hiszek abban, hogy bármilyen könyv „érdemel” avagy „nem érdemel” bármilyen díjat…), sokkal inkább azért, mert józanul elég nehéz végigvonszolni magunkat ezen a groteszk, gátlástalan, olykor rendkívül hatásvadász, máskor kifejezetten költői rémálmon.

Laura Lindstedt regényének első oldalain egy fiatal nő érkezik egy meghatározatlan ürességbe, ahol sorstársai várják. Hol vannak? Miért vannak ott? Hogy kerültek oda? Kik ők? Kérdések, kérdések, kérdések. Lehetne ez akár lapokat szétfeszítő feszültség forrása is, hogy nem lesz, az nem kizárólag az explicit fülszöveg és borító hibája, hanem a szerzőé is: annyira nyilvánvaló, hogy ez a képlékeny üresség a maga álomszerűségével és anyagtalanságával a halál előszobája, hogy jó ideig nem is értjük, mire ez a felhajtás. Nehéz átgázolni az első kétszáz oldal hófehér mocsarán, dekonstrukció ez a javából – öncélú, agyonposztmodernkedett, delíriumos irodalmi látomás. Komoly szerzői bravúr, hogy a végére mégis elkap.

Szóval itt ez a fiatal lány a halál küszöbén, Ulrike. És a többiek: Nina, Shlomith, Polina, Maimuna, Rosa Imaculada és Wlgbis. Hét nő, hét nagyon különböző életút, hét típuskarakter. Akad, aki csupán statisztál a többiek játékához, akad, aki él a lapokon és akad, aki lazán elvinné a hátán a kötetet egymaga, nem is értettem olykor, minek kellett mellé halmozni hat másik halálával birkózó szerencsétlent. Ulrike, a fiatal osztrák lány; Maimuna, az afrikai csempész; Rosa Imaculada, a szívátültetésen átesett brazil családanya; Nina, a várandós felső-középosztálybeli francia kirakatfeleség; Polina, az alkoholista orosz könyvelő és Wlgbis, a csendes terrorba szép lassan belehaló lengyel anya-áldozat járják haláltáncukat a tulajdonképpeni főszereplő, a New York-i zsidó performanszművész, a magát színpadon halálra éheztető Shlomith körül.

Hazudnék, ha azt mondanám, látom a koncepciót hetük egymás mellé rendelésében – de könnyedén átlépek rajta, mert visz magával Shlomith története. A nem kevéssé Marina Abramovicsra hasonlító performanszművész, aki a zsidóság és az anorexia kapcsolatáról tartott előadásával búcsúzik közönségétől, groteszk tükör korunk művészetfelfogása és minden határt átlépő magamutogatása elé: ha meghalok előttetek a színpadon, az sem elég. A színpadi halál már csak színpadiasságával hat. Sajnos Lindstedt ezt mintha eltanulta volna fantáziájának szüleményétől.

Lehet persze erőltetni a kapcsolódási pontokat – így vagy úgy mind a hét haldokló a különböző női szerepek és elvárások áldozata. A lány, aki egy részeg éjszakán rossz kocsiba száll be; a nő, aki pénzszűke okán önveszélyes játékba kezd szívdonorja apjával; a harmadik világbeli gazella, aki csak egy kiutat lát Afrika fekete poklából; a tökéletes kis családért és egzisztenciáért bármilyen alkut megkötni kész leendő anya; a magányát alkoholba fojtó szürke egér és az egész életét egy balul sikerült kaland következménye alatt nyögő rákbeteg mind-mind a társadalom által ránk kényszerített szerepek alatt megtörő típusok. Ám ők nem hogy nem mondják ki, fel sem ismerik áldozat-mivoltukat. Kimondja helyettük is Shlomith – az egyetlen, aki tudatosan vállalja az áldozatszerepet, így akarván bosszút(?) állni az őt áldozatszerepbe kényszeríteni igyekvő valláson, társadalmon, elvárásokon, férfiakon. Hogy groteszk próbálkozása csak értetlenséget szül, az mintha fricska lenne önmagát dekonstruáló társadalmunknak. Hisz végső soron mind áldozatok vagyunk – és egyikünk sem az. A ránk kényszerített és önként vállalt szerepek erdejében az egyetlen, ami valóban megnyugvást hozhat, a tudat, hogy mi az, amit mi hoztunk saját magunkra. A „feloldozás regénye” semmiféle feloldozást nem nyújt – de szembenézésre hív. Önmagunkkal. Hogy ha ott találjuk magunkat abban az álomszerű ürességben, ne rekedjünk meg a pillanatban, hanem felelősségünk teljes tudatában mehessünk tovább.

Kiadó: Scolar

Fordító: Panka Zsóka

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Sofi Oksanen írja könyve kvázi-utószavában, hogy a főszereplő után kutatva, régi történelmi tárgyú cikkeket olvasva talált rá egy férfi történetére, aki egész életét egy jól megrajzolt, gondosan felépített hazug önkép köré építette – „…és elgondolkodtam a férfi feleségén, a házasságon, amely hazugságra épült”. Ha egy mondattal kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám, ez az élethazugságok könyve. Hazug érzelmek, hazug kapcsolatok, eltitkolt-megtagadott életek, meghamisított múlt könyve. Olyan hazugságoké, melyek át- meg átszövik ennek az egész kelet-közép-európai térségnek az utóbbi hetven-nyolcvan évét. Oksanen bátor, nagyon bátor – miként tervezett tetralógiája korábbi köteteiben, a Tisztogatásban és a Sztálin teheneiben, ezúttal is okosan és húsbavágó erővel ábrázolja a magánélet és a történelem összefonódását, a családi-baráti kapcsolatokba is beszűrődő politikát, az élet minden területét átszövő képmutatáshálót. Ily módon könnyedén nyitja az ábrázolt családi és emberi tragédiákat társadalmi méretűvé, és tár elénk egy rém kellemetlen képet a közelmúltról, mely lehetne akár a sajátunk is.

A regény három főszereplőjével a negyvenes évek elején, a német megszállás napjaiban találkozunk először. Roland lánglelkű szabadságharcos, aki az erdőben bujkálva küzd a szabad Észtországért, gyűlöli a kommunistákat, kiknek bűneit gondosan dokumentálja naplójában – hogy egyszer majd nála tehetségesebb tollforgatók felhasználhassák, amikor leleplezik a szovjetek bűneit. Unokafivére, Edgar, a család kedvence követi Rolandot az ellenállásba, míg el nem jön a német megszállás, és rá nem ébred: sokkal jobban jár, ha az aktuális urakhoz dörgölőzik. Eme képességét aztán olyannyira tökélyre fejleszti, hogy egyáltalán nem csodálkozunk, amikor a világháború idejéből a hatvanas évekbe ugorván a szovjethatalom lelkes kiszolgálójaként látjuk viszont. Az ő felesége a magányos Juudit, kinek házassága csak kirakat, férjéhez soha nem volt semmi köze, annak távolléte sokkal inkább örömmel tölti el, mint aggodalommal. És ott a negyedik kulcsszereplő, Rosalie, akinek alakja és sorsa az egész kötetre árnyékot vet.

A regény szerkezete mesteri: Oksanen a különböző idősíkok közt ugrálva, különböző nézőpontkaraktereket követve tár elénk emléktöredékeket, igaznak vélt valóságmozaikokat, melyek csak az utolsó lapokon állnak össze – de akkor félelmetes és gyűlöletes egészet alkotnak. Közben persze folyamatosan csepegtet elénk információmorzsákat, melyekből akár összeállíthatjuk a saját képünket – a direkt elhallgatások, történethamisítások közepette lehetséges út az izgalmas nyomozás azután, vajon mi is történt, ugyanakkor ebben a könyvben legkevésbé a történet a fontos.

Sokkal fontosabb a szereplők által bejárt út. Edgaré, a tipikus köpönyegforgatóé, aki minden rendszerben hamar odaküzdi magát a hatalom küszöbéhez, aki bárkit és bármit feláldoz, elárul, bármilyen ideológiát magáévá tesz néhány aprócska előnyért. Ő a megtestesült önzés, elvtelen, lelketlen, csak a saját túlélésével törődő alak, aki oly tökéletessé formálja élethazugságait, hogy a végére maga is elhiszi, amit mutatni akar. És amit leír. Ő az a „győztes”, aki a történelmet írja. Ír a németeknek, ír a szovjeteknek. A kommunisták bűneivel éppúgy köteteket tud megtölteni, mint a fasisztákkal kollaboráló észt árulókéval. Mindkettőt vakhittel és ideológiával vastagon átitatva. Tökéletes kiszolgálója a rendnek. S hogy épp egy rokon, egykori barát, ismerős sosem volt bűneit állítja az olvasó elé, gondosan kiforgatva? Neki ez már a valóság. Ahogy a háborús években nyomtalanul eltűnt Roland naplója is könnyedén alakul át a kezei között a kommunisták bűneit listázó emlékiratból egy fasisztabérenc észt katona gyilkosságainak krónikájává.

Bár Edgar a középpont, nem kevésbé fontos Juudit útja – Oksanen karakteres női szereplői közül is kiemelkedik összetettségével. Nehéz szeretni őt – a többieket sem könnyű – mégis, az olvasó ösztönösen szimpatizálna a férje által elhanyagolt, hazug házasság rabságában vergődő fiatal nővel. Aki felettébb szokatlan módon látszólag igaz szerelem útján köt ki egy megszálló német katonatiszt mellett. Eszébe sem jut a kollaborálás, fütyül ő ideológiákra, fütyülne a háborúra is, ha tehetné, egyszerűen szerelmes – mégis elárulja azt is, akit szeret, amikor megjelenik nála Roland, és a segítségét követeli. Hogy miért? Meggyőződésből, a családi kötelékek miatt, vagy az elvesztett Rosalie emléke miatt – megfejthetetlen. Ahogy – látszólag – az is, miért tér vissza mindezek után a férjéhez, és miért látjuk viszont a hatvanas években alkoholista, beteg, követelőző nőstényként, aki csupán árnyéka önmagának. Igazi tragédiája kirakósként áll össze és az elevenünkbe mar: Juudit a legélőbb példa arra, hogyan teszi tönkre a történelem az embert.

Oksanennek sikerült megugrani a saját maga által állított mércét: a Mikor eltűntek a galambok eddigi legjobb, legösszetettebb könyve, mely nem csupán Észtország (vagy bármely posztszovjet állam) közelmúltjának bátor megidézése, hanem olyan egyetemes érvényű emberi történet, amilyet nem lehet eleget írni (és olvasni). Egyéni és társadalmi szinten egyaránt fontos, megkerülhetetlen kérdéseket tesz fel: hazugságról, árulásról, megalkuvásról, önfeladásról. Nem kellemes, ám szükséges (lenne) szembenéznünk velük.

Kiadó: Scolar

Fordító: Bába Laura

Sofi Oksanen: Baby Jane

Sofi Oksanen első magyarul megjelent regényével, a két évvel ezelőtt botránykönyvként beharangozott Tisztogatással egy csapásra megnyerte magának a hazai olvasókat – éppúgy, ahogy világszerte mindenhol. Tavaly a Sztálin teheneivel megismételte ezt a kirobbanó sikert, és egyenesen a tabudöntögető kortárs irodalmat kedvelők egyik legnagyobb kedvencévé lett. Én eddig tudatosan kerültem a könyveit, több okból: egyfelől mindkét regény témája zsigerileg taszított; másfelől féltem – ahogy mindig félek az ilyen túlságosan is lemeztelenítő, tabutémákat boncolgató, oly’ gyakran hatásvadász könyvektől.

Az idei Könyvfesztiválra megjelentetett Baby Jane azonban figyelemfelkeltő borítójával és kényes, fájdalmas, még az eddigieknél is bátrabb témaválasztásával csak nem hagyott nyugodni – így hát előítéleteim (és, mondhatni, jobb meggyőződésem…) ellenére muszáj volt elolvasnom. Félelmeim nem voltak teljesen alaptalanok: ugyan a hatásvadászat elmaradt, és a szerző bicskája nem tört bele a nehéz témába (sőt!); viszont én nem úsztam meg ép bőrrel – ahogy azt hiszem, kevés olvasó fogja. Oksanen kíméletlen, beránt a saját fantáziája(?) sötét mélyébe, átélhetővé és kézzelfoghatóvá teszi a depressziót, úgy, ahogy tán már nem is lenne szabad. Ha az ember olvasott William Styront, Sylvia Plath-t, Elizabeth Wurzelt, hajlamos azt hinni, hogy nem lehet meglepni, aztán jön ez a gót tininek kinéző finn írónő, lenyúl a torkunk mélyére, és vasmarokkal szorítja össze azt, amit léleknek szokás nevezni.

A Baby Jane nem regény a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább monodráma – elbeszélője, a névtelenségbe burkolózó, depressziós leszbikus huszonéves meséli el barátnője, Kormi történetét. Bár a „meséli” ez esetben jószerével értelmezhetetlen fogalom – Oksanen nem mesél, nála nincs hangulatteremtés, szereplőjellemzés, nincs cselekmény, nincs leírás; csak a puszta tények vannak, és a fájdalmasan kirobbanó érzelmek. Elbeszélője dokumentál, gyakori időbeli ugrásokkal sorolja visszaemlékezéseit Kormira, az együtt töltött időre, és a totális széthullásra.

Kormi hajdan a város legmenőbb leszbije volt – neki voltak a legszebb barátnői, a legjobb bakancsa, a legmenőbb bárokban ő fizette a legtöbb piát, és ő kapkodta be a legtöbb tablettát. Az ábrázolt miliőben természetes módon küzdött depresszióval, szedte a Prozac-ot, mint mindenki, volt üldözési mániája, mint mindenkinek, tengődött segélyen és alkalmi munkákból, mint mindenki. Nem csoda, hogy senki nem vette észre, amikor komolyra fordult a helyzet. Még a barátnőnek is évekig tartott, hiába volt ott minden nap. Eleinte csak apróságok – csak éjjel utcára menni, évekig halogatni a romantikus sétát a hóban, ragaszkodni a taxihoz az elviselhetetlen tömegközlekedés helyett; később egyre ijesztőbb tünetek – amikor már a szemét levitele is teljes képtelenségnek tűnik, és a sötétítőként felrakott nejlonzacskó sosem kerül le az ablakról. S végül az elkerülhetetlen összeomlás, ami természetszerűen vezet véres indulatkitöréshez.

Kormi széthullását a barátnő tükrén keresztül látjuk, a jelen lévő, ám segíteni képtelen „másik” pozíciójából. A leghálátlanabb és legfájdalmasabb szemszög, épp ezért hat és épp ezért hiteles. A „belülről” elmesélt depresszió, pánikbetegség, üldözési mánia általában azért nem tud maradéktalanul hiteles lenni, mert aki csak egy picit is kapcsolatba került már ezen betegségekkel, az tudja, aki épp szenved, az nem beszél róla egykönnyen. A depresszió poklában vergődő ember nem ír róla nagyregényt – a kimondás gesztusa épp hogy az első lépés a gyógyulás felé vezető úton. Oksanen szereplője nem akar gyógyulni – így hát nem beszél. Beszél helyette a barátnő, aki segítene, de nem hagyják; aki, miközben folyamatos elutasítást kap, és falakba ütközik, saját betegségével is küzd.

Szűkszavú, szikár, minden hatásvadász sallangtól mentes regényt kapunk – fájdalmasan mély és ijesztően őszinte vallomást egy olyan betegségről és annak ön- és társadalompusztító hatásairól, amit a mai „felvilágosult” társadalmak hajlamosak a szőnyeg alá söpörni vagy divatos kategóriákba suvasztani. És kíméletlenül az orrunk alá dörgöli: miközben „divat” pszichológushoz járni, bogyókat kapkodni, öngyi-depi hangulatba kerülni, ha nem jön össze valami, gyakran nem vesszük észre, ha valaki akár a legszűkebb környezetünkben valóban segítségre szorul.

Mindemellett nem tagadható, hogy meglehetősen szabadszájú és (valóban) tabudöntögető leszbikus szerelmi történet, csúnya féltékenységi dráma és vaskos erotika elegye a könyv – megfelelő mértékű nyitottság kell az olvasásához. Sűrű, érzéki és borzasztóan expresszív nyelvezetével pedig olyan intenzív hatást ér el, hogy szinte lehetetlen távolságtartással olvasni – ez a könyv a szó szoros értelmében lehúz a maga sötét mélységeibe, és nehéz utána kivergődni belőle. Bizonyos élethelyzetben akár kijózanító erővel is hathat – de ezt az élethelyzetet senkinek nem kívánom. Nem egyszerű, nem szórakoztató, de nagyon jó könyv. Minden ellenérzésemet elsöpörte, most már azt mondom, Oksanentől bármi jöhet!


Kiadó: Scolar
Fordította: Bába Laura 

Eddigi kommentek:

Monika Fagerholm: Az amerikai lány

Egy furcsa irodalmi és pszichológiai utazással ér fel Monika Fagerholm regénye – olyan utazással, amelynek a végén fogalmunk sincs, hova érkeztünk, hogyan értünk el idáig, kikkel utaztunk együtt, mit meséltek út közben, és egyáltalán, miért is indultunk el. Műfajilag besorolhatatlan könyv: a fülszöveg művészi kriminek aposztrofálja, én irodalmiaskodó thrillernek mondanám inkább, az viszont tény, hogy sem nem krimi a szó szoros értelmében, sem nem szépirodalom. Valahol a két műfaj határmezsgyéjén áll, stílusában balladai, és folyamatosan valamiféle posztmodern kísérletező próza felé kacsintgat.

Hogy miről szól, azt elmesélni, kibogozni lehetetlennek tűnik, annak ellenére, hogy maga a cselekmény néhány mondatban összefoglalható. Egy amerikai lány érkezik a finnországi Bule-mocsár menti település zárt világába: a lány a magával hordozott titkaival, otthonról való menekülésével, vonzó és taszító lényével felforgatja a kis közösség életét, majd a mocsárban végzi. Egy fiú öngyilkos lesz, egy másik megbolondul, egy nő pedig, akinek semmi köze az amerikai lányhoz, eltűnik. Aztán néhány évvel később két tizenéves lány elkezdi megszállottan kutatni az amerikai lány rejtélyét, újra meg újra eljátsszák a történetet, ahogy újra meg újra felidézik a másik nő – az egyik lány anyja – eltűnését is. Játékuk odáig fajul, hogy egyikük öngyilkos lesz – főbe lövi magát épp azon a sziklán, ahonnan az amerikai lány a mocsárba esett (ugrott? lökték?).

Hogy az események hogy függenek össze, összefüggenek-e egyáltalán, mi, mikor és miért történt, azt az olvasónak kell kinyomoznia. Az írónő ehhez semmi segítséget nem ad, sőt, mintha lépten-nyomon csak nehezíteni akarná a dolgunkat - szaggatott elbeszélésmóddal, folyamatos nézőpontváltással, időbeli ugrálással. Olykor azt érzi az olvasó, hogy ez egy kísérlet, arra, hogy hányszor és hányféleképpen lehet ugyanazt a történést elmesélni – úgy, hogy a végére csak egy zavaros massza legyen az egész. Fagerholm gonosz játékot játszik: az eseményeket újra meg újra más nézőpontból látjuk, és ami nem meglepő, mindenki másként emlékszik rájuk, mindenki mást látott vagy vélt látni, és vannak, akik gyermeki fantáziájukkal jócskán ki is színezik a látottakat.

Leginkább Doris és Sandra, a két fiatal, magányos, halmozottan sérült lány. Mindketten igazi szülők nélkül nőnek fel, mindketten titkokat rejtegetnek, és szeretetre vágynak – amit csak egymástól kaphatnak meg. Ami gyermeki játéknak indul kettejük között – a fantázia segítségével, kiszínezett történeteikkel felkelteni a másik érdeklődését és magukhoz láncolni – az egyre veszélyesebbé válik, és végül természetszerűen vezet tragédiához. Újrajátsszák az amerikai lány eltűnését, újrajátsszák Sandra anyjának eltűnését – ám nem tudnak szembenézni azzal, hogy a képzeletben elkövetett bűnök összekeveredhetnek a valóságosakkal és előbb-utóbb már ők maguk sem tudják megkülönböztetni a játékot az élettől.

Noha az amerikai lány a címszereplő, az igazi főszereplő Doris és Sandra – sorsukat mégis a titokzatos, messziről ideszakadt lány sorsa határozza meg. Ahogy a közösség többi tagjáét is – mellékszereplők tömkelege vonul fel, akik mind megkapják a maguk kis történet-szeletét, hozzájárulva a fodrozódó homályhoz. Ahogy haladunk előre a történetben, kiderül, hogy mindenkinek volt valami köze az amerikai lányhoz, s így természetesen mindenkinek volt valami köze Dorishoz és Sandrához is. S ahogy a depresszív skandináv krimikben lenni szokott, itt sem maradhat senki ártatlan, mindenki hurcol magával titkokat, sérelmeket, elkövetett vagy csak elgondolt bűnöket.

Szürke, lehangoló, felzaklató könyv ez – cseppet sem kellemes olvasmány. Van, hogy az ember legszívesebben hagyná a fenébe, annyira rá tud ülni a hangulatunkra, és olyan zavaros; viszont hajt a kíváncsiság, hogy megtudjuk, mivégre is volt ez az 560 oldal. Elárulom, nem derül ki. A vége arra enged következtetni, hogy ez egy önmagába visszatérő, folyton ismétlődő tragédia, egy spirál, melyből kitörni lehetetlen – ha így nézzük, vaskos társadalomkritika. Ha krimiként olvassuk, elégedettek lehetünk, hisz az amerikai lány halálának rejtélye megoldódik – ám a legkevésbé sem krimiszerűen. Olvasható a hagyományos elbeszélés teljes felbontására tett kísérletként, vagy épp groteszk, mániákus szerelmi történetként – és még vagy ezerféleképp.

Olvasópróbáló könyv, kíváncsi és bevállalós olvasóknak ajánlható, vagy azoknak, akik már nagyon unják a hagyományos regényeket. Én máig nem tudom eldönteni, hogy ez egy vicc-e vagy komolyan gondolta az írónő, csak épp én vagyok kevés hozzá. Az biztos, hogy érdekes könyv – s lévén egy kétrészes elbeszélés első része, remélem, kiadják a folytatást, hátha abból kiderül, miről is szól.

Kiadó: Európa

Fordította: Harrach Ágnes