2015. január 31., szombat

Bin Jip: Heavy (CD)

Elkészült. Tényleg el; az igen sok munkával variálódó játéktér, a hármas egymásba fűzött, koncertek tucatjain elénk tárt őrült mennyiségű ötlete egy többször ismételhető pillanatra tényleg kiad egy összefüggő mondatot. Összefüggő mondat – a dalok között nincsenek szünetek; Andrew J. úgymond „egyetlen szetté” álmodta a dalokat. Többször ismételhető egy-pillanat ez a zenekar életében, hiszen többször belakhatja a lejátszód, számtalanszor meghallgathatod Harcsa Veronika annyiféleképp téged nyitó szövegeit – de készülj fel, ha elmész élőben meghallgatni a Bin Jip valamelyik koncertjét, nem is egy olyan dal lesz, ahol Gyémánt Bálint teljesen új harmóniákat épít az ismert dalok teljesen új ritmusába. És őrült mennyiségű ötlet – elég, ha csak a „Vicky”-re utalok: barokkos túlzásokon át nyers zúzásból csiszolódott-tompult kompakt-felvehetővé. A Bin Jip esetében ez a legelső, amit szokj meg: semmi nincs kőbe vésve.

Van abban valami hallatlanul vicces, ahogy kezdődik. Élvezd a resztlit. Mintha a zenészekben lakó kíváncsiság iránya tényleg csak befelé hatna – mintha nem is akarnának nagyon vadonatúj dalokkal szöszölni. Itt a maradék, a második korongra… tudom, hogy nincs így; de már itt ránk kacsint Veronika egyik kedves fegyvere: az irónia. A zene egyedi módon gazdag – megint nem érzem azt, hogy a stúdiókörülmények, a számtalan sáv visszaélésekre csábítaná a hármast, sőt. Veronika loopjai alatt a koncerten sokkal több apró színezést megenged magának Andrew és Bálint, mint a lemezen. Fogj meg mindent, ami fontos, ragadd magadhoz – aztán vidd az ablakhoz és szórd a szélbe. Jó kezdet: ürülj ki, hogy befogadhasd, ami jön.

Vagy ami megy. A nehéz dolgok, surranó négy keréken. „Heavy”. Ezt a dalt akkor is a klippel vetíti a belső látásom, ha nincs előttem. Sorjáznak a finom, anime-jellegű képek, lüktet benne a mese az elveszésig tartó keresésről, a „csodaszarvas-kergetésről”, az égbe röppenő éjbe olvadásig. A pillanat, amit meg kell ragadni – ez az útlevél, amivel átléphetők a határok, így lehetsz függője a függetlenségnek. Együtt lüktetni az idővel – a világosság a gyertyalángban, a cseppben a vízesés… nem először érzem úgy, ebben a zenében első a szöveg. A dalok minden hangulata a szóba oldott mondanivalót szolgálja.

Aztán az őszinte keresés elhiteti veled: többet érdemelsz. Már csak gint iszol citrommal, mint aki már ehhez is elég magasra emelkedett. Felül… Az ének hangsúlyaival csöpögtetett irónia: menők vagyunk, a siker forrón átjár – maga ez a menőség a siker. „Gin with lime”. Mert persze ott van a dalban a hosszú monológ, a fiúk által körbeudvarolt dünnyögés, ahol nem számít semmi, nem érdekel semmi; ahol nem szabad ujjlenyomatot hagyni, adjatok még pár refrént… A világ fejen áll, az értékrendjét tekintve, tehát aki legfelül van, az merítkezik fejjel a sárba. A zene megint remekül szolgál – olykor nagyon nehéz eldönteni a dalok alatt, milyen hangszert hallunk, felismerhetetlenségig torzított gitárt, vagy szintetizátort, gitárszerű hangmintát loopolva, vagy hangmintaszerű torzított pengetést...

Nagyon tisztelem Harcsa Veronika őszinteségét a dalokban. A „Toss and turn” szinte agresszióként cipeli magán ezt az őszinteséget. Kegyetlen vízió ez, ha akarom az éneklő hang bensőjében egyre növekvő lyuk a hiány maga, a csírázó új élet, a burjánzó beteg sejt, vagy mindhárom együtt. Az önreprodukálás kényszerébe rejtett elmúlás-tudat. S mindez éles, pontos zenei kíséretet kap: „nővéreim, gyertek, támogassatok…” Jönnek is a hangok, aláfekszenek az éneknek. Tényleg egyre nehezebb eldönteni, ki adja a basszust, ki feszíti a dallamot az ének alá… egymás elgondolásaival játszik Balázs és Andrew.

Hogy a játék kedvéért akár feladjanak egy előzőleg játszottat. A „Vicky” a koncerteken eddig hallott verziókhoz képest mintha a klipben központi szerepet játszó abszolút retró ZX Spektrum számítógéphez jobban illő zenei környezetet kapott volna. Elsimogattak benne számos karcos, éles elemet – és az így megnyílt helyre beáramlott valami az egykori játék-kísérőzenék legjobb pillanataiból. „A nedves fű szinte vezeti a készséges lépteket…” ezt a dalt is nehéz a klipje nélkül elképzelni, ha egyszer már láttad.


Ezen a lemezen alig is érezni akármilyen hangszeres dominanciát – nem igazán követhető, mikor uralja a teret Gyémánt Bálint vagy Andrew J.; a legnyilvánvalóbb eseteken túl nem igazán található ki, ha nem látod hozzá a színpadot, hogy épp ki adja a másik alá a lovat. Egy biztos: a kettejük játékán Veronika lovagol az énekkel. „A legjobb férfi elment”, panaszolja a „Fig peel”; „már megint hol voltál” perlekedik a „Flimsy” (hallatlanul gúnyos, szinte karikatúraszerű passzív agresszív szöveg); „úgy hiányzol, mint egy érintés”… kinek az ujjai járják végig az öltéseket – kérdi a „Stitches”. Csupa párkapcsolati dráma, jelentősen különböző zenei környezetekben, hol poposabb, hol szinte groove-be hajló, hol az egykori Genesis legfényesebb progresszív korszakát idéző zenei elemekkel.

Persze ennyi csalódás önvizsgálatra késztet – így fűződik tovább a dalokból font mondat. Nagy jelentősége van, hogy nincs szünet; ez is egyfajta klasszikus progresszív jellemző, az egész albumon végigfutó koncepció, ahol a dalok egésze egy-egy dal saját meséjén túli, egyetemesebb történetet is hordoz. A „Ploy” az elbizonytalanodás dala; hagyd az életed megváltozni – énekli Veronika. Tudjuk, nem olyan egyszerű.

Hogy mennyire nem? Ott az „Uncle”. Van egy saját asszociációm hozzá, a Kiégő Izzók vetítette radarernyőn villódzó pontok ajándékoztak vele; a dal hangulatának sajátságos képre kerülése a dallal együtt egy kedves régi mesémbe repített – egy animébe, ahol a félszemű kalózkapitány („egy szakáll nem elég, hogy elbújj”) egy ponton túl, az ismeretlen űrben közeledő ismeretlenre lőve nem tudhatja, hogy épp egy más időbe csábult „önmagára” lő. Van hogy kötelező változni – főleg ha tényleg túl vagy az utad felén… (remélem, a Bin Jip hármasából még senki nem gondol így magára…).

És a „Noway boy”. A „sláger”. Amin tényleg felállva kell táncolni, és végig kell bírni, ez benne a pláne. Valójában mindannyian „szóbasejöhet” fiúk vagyunk valahol, valakinek. milyen érdekes: a lemezre nem egy túlcizellált változat került, ezt már hallottuk szerintem koncerten ennél több rafkóval keverve – ez a dal is a tézist illusztrálja szerintem: korongra az kerül, ami letisztul. S hogy a történet vége mi? Vacsora a démonnal, aki a lelkedre éhes… „azt mondta, nem ízlik neki, borzalmas vendéglátónak nevezett…” mert valójában azt keressük, kapcsolatban, élményben, zenében, ami felfal? Nem tudom. Ezt a mesét most én meséltem végig nektek – és ideje abbahagyni.

Hallgassátok végig – és meséljétek el magatoknak ti is. Megéri. Hallgatni is, mesélni is.

2015. január 29., csütörtök

Miamona’s Reading Challenge 2015

Így év elején könnyen az lehet a gyanútlan könyves blog olvasó érzése, hogy lépten-nyomon különböző olvasási kihívásokba fut bele – nem véletlenül. Évek óta népszerű ez a fajta „olvasási játék”, elég csak a Várólista-csökkentésre gondolni (amit ugye eddig háromszor buktam el, de sebaj, mondják hogy a remény hal meg utoljára…), és mivel idén már maga a social media félistene, Mark Zuckerberg is reading challenge-et hirdetett, jó eséllyel a mánia még kitart egy ideig. Ami persze nem baj, minél többet olvasunk, annál jobb, ha meg viszünk bele némi játékosságot, izgalmat, közösségi tartalmat, hát még jobb. A megannyi kihívás és lista és „tag” és akármi között – tegyük hozzá – önmagában „kihívás” olyat találni, ami igazán érdekes lenne (vagy legalábbis nem tök sablonos). Mert az „olvassunk el kéthetente egy könyvet” (a’la Zuckerberg) nem tétel, míg az „olvass ötven erősen behatárolt szempontok szerint válogatott könyvet” meg egy pöppet azért túlszabályozott az én amúgy is eléggé szabályozott hobbimnak. A kettő közt meg egy halom többé vagy kevésbé lapos és idétlen izé

Namármost, Miamona kihívása pont azért tetszett meg, mert van benne fantázia – mondjuk Miamonától mi mást vártunk volna? Szellemes, ötletes, és nagy pozitívuma, hogy a kategóriái rém szabadon gyurmázhatók, alakíthatók, könyvre adaptálhatók. Ami szerintem tök jó – hisz azt is tekinthetjük egyfajta kihívásnak, hogy mely könyvekre asszociálunk egy-egy kategória leírásánál – vagy hogy mondjuk minél több könyvre asszociáljunk róluk. Szóval ez tetszik. Úgyhogy játszom. Nincs előre meghatározott lista, vannak elképzeléseim, de vagy azok ugranak kézbe, vagy nem. Év végén szerintem jó buli lesz kisakkozni, hogy melyik olvasmányom melyik kategóriá(k)ba illik bele :)

Lássuk a 10 + 1 (a plusz egy „kiválthat” valamit) kategóriát:

1 - Mellőzött, elfeledett, porlepte könyvek

Azok a bizonyosak, melyek a könyvtár, az alsó polc, az ágyneműtartóba száműzött könyves láda mélyén lapulnak, arra várva, hogy egyszer még valaki felfedezze magának őket. Lehet bármi, amit évek óta kerülgetünk, mindig eggyel lejjebbi polcra száműzünk, már épp elajándékoznánk de még „hátha egyszer” – erre van jelöltem, porlepte könyvekből van itt elég, így jár aki évekig csak újdonságot olvas.

2 – Történelmi szívű könyv

Hangsúlyozottan nem történelmi könyv, hanem fikció (nálam legalábbis), melynek van valamiféle történelmi vonatkozása, rányitja a szemünket az elmúlt évek-évszázadok szépségeire és borzalmaira, megeleveníti a régvolt időket a kicsillanó emberi sorsokon keresztül (by Miamona).

3 – Fiatal vagyok én még… (YA)

Huh, a YA-szörnyeteg… Pár éve még annyit olvastam, hogy nem csoda, hogy csömöröm lett tőle, ráadásul a kínálat is pont annyira hígult fel, hogy lassan szippantós kocsi kéne a megtisztuláshoz, szóval ez kihívás lesz a javából! De van pár jelöltem, itthon is, melyek kimaradtak a nagy YA-korszakomból és lehet, érdemelnek egy esélyt.

4 – Engedj be! – Lények akik előtt eddig bezártuk az ablakot

Most így hirtelen nem is jut eszembe, van-e olyan lény, akivel én még nem próbálkoztam…* Mondjuk Moning tündérei (tündérek egyáltalán?) talán játszanak (bár más tündérek meg voltak, jócskán…) esetleg mindenféle vércicák vagy -farkasok (bár Anita Blake után nem hiszem, hogy akad bármilyen vérizé, ami eddig kimaradt…). Esetleg zombik? A Zombiháború végülis közepesen érdekel, ezt még fel lehet tornázni közepesnél kicsit jobbanra :)
*kiegészítés... Zoli remek ötletet adott eddig ismeretlen lények beeresztésével kapcsolatban - lehet, hogy szívemcsücske Miéville és az ő Konzulvárosának idegenjei lesznek a befutók :)

5 – Valami állati!

Ahhoz képest, mennyire állatbolond voltam valaha (igazából most is, csak tisztes távolból), szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány „állatos” történetet olvastam. Lehet, újrázni kéne valami Durrellt…

6 – Egyszer volt szerző…

Mármint olyan, aki egyszer belopta magát a szívünkbe, megfogadtuk, hogy minden művét, még az ifjúkori zsengéit is elolvassuk, mégis parkolópályára került. Nekem ilyen például Eco – szégyenletes, mennyire elhanyagoltam a műveit, pedig az a két alkalom nagyon is emlékezetes volt.

7 – Beteged lettem…

Ha valamit, akkor jó eséllyel ezt a kategóriát váltom ki a jolly jokerrel – nem szeretek betegségekről olvasni, nagyon nem. Hacsak nem ér olyasmi meglepetés, mint tavaly ért A Rosie projekt imádnivalóan különc Aspergeres genetika-professzora személyében, akkor ez felejtős lesz.

8 - Futó kalandok – azaz kisregény / novella

Hát ez nem lesz nehéz, tekintve, hogy az évet egy kisregénnyel kezdtem, és most is novelláskötetet olvasok :) Lassan jobban a szívembe zárom őket, mint a regényeket.

9 – Szerelem első látásra

Avagy csábuljunk el pusztán a borító láttán… Nem mondom, nehéz ügy, tekintve hogy én szeretek minden kideríthetőt kideríteni egy könyvről, mielőtt rászánom magam, de egye fene, kell egy kis spontaneitás, majd rászánom magam valami igazi impulzusvásárlásra.

10 – Valahol már láttalak!

Előbb a film, aztán a könyv… Hirtelen nem jut eszembe olyan filmélmény, aminek feltétlenül szeretném elolvasni a könyvváltozatát, de hosszú még az év, töprenghetek bőven. Vagy meg is lephet a filmadaptációk istene…

+ 1 mesés Jolly Joker

Mindig azt mondom, szeretem a meséket, ehhez képest évek óta nem olvastam igazi mesét. Mesei elemeket tartalmazó könyvet igen, mesés attitűddel bíró regényt igen, de valódi, hamisítatlan mesét, azt nem. Ideje.

Ha valaki kedvet kapott, elmarhatja a kategóriákat nyugodtan, és jelezheti Miamona blogján, hogy csatlakozna. Év végén pedig visszatekintünk, és megnézzük, mely olvasmányokat mely kategóriákhoz tudom hozzápasszítani. Szerintem izgalmas lesz :)

2015. január 27., kedd

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, aki nem hiszi el…

…nem hiszi el, hogy ez a könyv késztette arra, hogy szombat délelőtt, pizsamában szopogatva a reggeli második kávéját (mert manapság már senki nem kel fel reggel hatkor, hétvégén is, hogy ellenőrző körútra menjen a lakónegyedben, mindenki csak ásítozik, meg kávézgat, meg kanapén herevészik – csoda hát, hogy itt tart a világ?) egyszerre sírjon és kacagjon egy zsémbes vénember és válogatott csodabogár szomszédai csetlés-botlásain. Pedig… Ove első találkozásra elbűvölt, az a néhány oldal a némiképp problémás számítógép-vásárlással még a morcos hétfő reggeli buszozásomat is bearanyozta, aztán egész héten felváltva könnyeztem és nevettem svéd barátaim kalandjain, hogy aztán szombatra már egyszerre sírjak és nevessek – és kezdjek el az utolsó oldalak után egyből szenvedélyesen ugrálni a párom fején, hogy ezt neki is olvasni kell, mégpedig azonnal, mert ez annyira, de annyira… Mert ilyen felszabadító, elgondolkodtató, egyszerre szeretetteli és rémségesen szórakoztató könyvvel ritkán találkozni. És mert valahol még mindig nem tudom elhinni, hogy ennek a morcos vénembernek a története ilyen érzelmi hullámvasútra ültetett, és szeretném, ha ő is megerősítené, hogy igen, ez tényleg ennyire…

Ove morcos, mogorva, antiszociális öregember, aki egy békés svéd külvárosban éldegél, felesége halála után immáron egyedül a hatalmas házban, végzi a napi rutinját, betartja a szabályokat, ellátja a munkáját, minden reggel ellenőrzi a lakónegyed rendjét, megrugdossa az autója kerekét, a kitett táblákat és a kerítéskaput (köztudomású, hogy leginkább így lehet megállapítani, hogy minden a helyén van-e) - és pöröl változatlan elszántsággal a szomszédaival. Pláne, ha azok képesek behajtani a házak közé – hát még, ha valami puccos külföldi kocsival teszik. Mert Ove Saabot vezet. És megvan a véleménye mindenkiről, aki meg nem. Úgy egyébként, Ovénak mindenről megvan a véleménye – és a legtöbb esetben nagyon nehéz nem egyetérteni vele.

„Most már minden csak adat, már nem is tudnak elkezdeni egy építkezést, amíg egy tanácsadó, aki a szükségesnél egy számmal kisebb inget visel, el nem kezdi nyitogatni a laptopját. Mintha így építették volna a Colosseumot vagy a gizai piramisokat. Istenem, 1889-ben sikerült megépíteni az Eiffel-tornyot, de manapság egy nyamvadt földszintes ház alaprajzát sem tudják megrajzolni anélkül, hogy valaki el ne szaladna feltölteni a telefonját.”

Történetünk kezdetén, egy keddi napon Ove épp azon töri a fejét, hogy lenne a legcélszerűbb felszerelni egy kampót a nappali közepére – ami valljuk be, komoly megfontolást igényel. Elengedhetetlen kimérni a pontos középpontot, kiválasztani a legalkalmasabb fúrószárat, leteríteni a padlót a várható jövés-menés végett és megcsinálni még nappal, mert hát civilizált ember sötétben nem fúr. Márpedig Ove mindent jól csinál. Igazán nem ő tehet róla, hogy ez az életképtelen társadalom nem hagyja meghalni. Hol a mamlasz új szomszéd tolat bele utánfutóval a postaládájába, hol a mamlasz terhes felesége akaszkodik rá mindenféle kéretlen kedvességgel, hol egy félig fagyott kóbor macskát kell megmenteni, hol légteleníteni kell egy radiátort, mert a többiek erre sem képesek. Hol a kötél szakad el – de most őszintén, milyen társadalom az, ahol már egy nyamvadt kötelet sem tudnak rendesen legyártani?

Ove mindent elkövet, hogy meghaljon – de nem hagyják. Nem, mert mindig szükség van rá. És egyszer csak ez a nehéz felfogású vén bolond is megérti, de addigra az olvasó minimum a nyakába ugrana, megszeretgetné a félfülű, félfarkú macskáját, beköltözne a lakóparkjába és áthívná, hogy ugyan szerelje már meg a csapot. Ove meg jóízűen morogna, hogy ez a mihaszna is ahhoz bezzeg ért, hogy püfölje a billentyűket és holmi internetes marhaságokat szerkesszen, de egy csapot nem bír megszerelni. Néha elképzelem, hogy utálná Ove hogy könyv íródott róla – és hogy meglenne a véleménye rólunk, mamlasz olvasókról, akik képesek vagyunk félórákat sírni egy ilyen hülyeség fölött…

Ahelyett, hogy mondjuk lenyírnánk a füvet, vagy újrafényeznénk a parkettát. Mert Ove a régi iskola híve – hisz a kétkezi munka becsületében, abban, hogy amit nem tudunk magunknak megépíteni, azt nem is érdemes, a tisztességben, a hűségben. Ezért is nem tud mit kezdeni magával azon a keddi napon, amikor negyven év után először van otthon hétköznap, és már rég újraolajozta a konyhapultot. Mert nem ez a világ rendje. Nem az, hogy negyven év után egyszer csak azt mondják az embernek, hogy „jót tesz majd neki egy kis pihenés” és elküldjék nyugdíjba. Nem az, hogy az egyetlen, akit valaha szeretett, meghal és otthagyja színek nélkül, nevetés nélkül, élet nélkül. Ove mogorva és magának való – olyan mogorva és magának való, amilyen csak az tud lenni, aki egész életében egyvalakihez kötődött, akinek az élete a másik volt, és elvesztette. Minden szeretete Sonjáé volt, a színei Sonjáé voltak – nem maradt belőle a világnak más, csak egy fekete-fehér, hajlíthatatlan fadarab.

Persze csak egy mindenre elszánt életigenlő iráni nő kell, aki férjhez ment egy svéd mamlaszhoz, és addig kapargatja a kérges felszínt, amíg ki nem szabadítja újra Ove színeit. Aki lassan maga is ráébred, hogy nem mehet el csak úgy. Nem, ha a mamlasz még arra sem képes, hogy kinyisson egy beszorult ablakot anélkül, hogy eltörné egy kezét és egy lábát; nem, ha az egykori legjobb barátját (akit azóta hivatalosan utál, amióta az képes volt venni egy BMW-t, bizonyítva ezzel totális jellemgyengeségét) otthonba akarja dugni valami fehéringes aktatologató rohadék az önkormányzattól; nem, ha a szemben lakó sznob liba szőrcsizmának is beillő ölebe folyvást meg akarja tépni a rozzant macskát. Ezt mégsem hagyhatja – főképp azért nem, mert tudja, hogy nézne rá Sonja a túlvilágon, ha nem segítene nekik. Így aztán fúr, farag, kórházba szállítja, akit kell, elüldözi, akit kell, apja által kitagadott meleg fiúnak nyújt menedéket és megtanít vezetni egy mamlasz-feleséget; segít kocsit venni egy szerelmes kamasznak (ha nem megy vele, még a végén valami lehetetlen francia ócskavasat venne…), és végképp akaratán kívül pótnagyapja lesz egy háromévesnek meg egy hétévesnek, akik lehet, hogy mégsem teljesen mihasznák. És még egy iPadet is vásárol, bár lehet, hogy az eladó izibe pályát változtat utána. Ja, és elpáhol egy kórházi bohócot. És majdnem – de csak majdnem – áramot vezet a csaholó szőrcsizmába. Hát nem imádnivaló?

„Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?”

Számomra egyértelműen imádnivaló, és nem csupán azért, mert a röpke életképek között megismerjük Ove múltját, képet kapva arról, honnan jött és hogyan vált azzá a morgós öregemberré, akit megismertünk, hanem azért is, mert fájóan ismerős. Ove mi vagyunk, én vagyok – az a mi, akit manapság divat elnyomni, vattacukorba forgatni, szivárványszínű facebook-posztok alá rejteni. Ove az összes előítéletünk, kattantságunk, berögzültségünk kisarkítva, az a mi, akit feláldozunk a „népszerűség” oltárán. Aki többre becsül egy csendes délutánt a kedvessel, miközben fogják egymás kezét, mint hogy örökké ugráljon és futkosson és vásároljon és mutogassa magát a világnak. Akinek a barátság nem parttalan csacsogás és együttes semmittevés, hanem a jól végzett közös munka öröme és az igazságért való közös harc. Aki a képébe mondja a másiknak, hogy mit gondol róla, és nem csomagolja díszdobozba, masnival és magyalággal a megvetését. Olyan sokszor érzem, hogy jó lenne olyannak lenni, mint Ove! Aztán persze ellágyulok én is, amikor mégiscsak kitűzi a hároméves mihaszna rajzát a hűtőre.

Elnézem a szerző képét a borítón, és alig hiszem el, hogy ez a nagyképűen a kamerába bámuló harmincas svéd faszi ilyen hullámvasútra ültetett. Döbbenet, milyen jól belebújt egy kétszer annyi idős megkeseredett vénember bőrébe (óh, biztos vagyok benne, hogy megvolt a maga Ovéja, akinek megvolt a maga véleménye…) – de döbbenet az is, milyen őszinte és mély kritikával tart görbe tükröt a saját generációja elé. A mi generációnk elé. Akik nem tudják összerakni az IKEA szekrényeket, nem tudnak biciklit szerelni, nem tudnak egy nyamvadt, rendes feketekávét főzni, de képesek félhavi fizetéseket elkölteni kávégépekre, amik okosabbak a felhasználójuknál és nem tudnak váltós autót vezetni. Botrány.

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, akit Timinek, most közös erővel ostromolják a férfit, akit Zolinak, hogy olvassa el ő is. Mert ez egy ilyen könyv – legszívesebben minden körülöttem élőnek a fejéhez csapdosnám, addig, amíg végképp meg nem unják, és elolvassák. Mert akarom, hogy hasson rájuk is. Akár mogorvák, akár vattacukorfelhőbe burkolózók. Még az is lehet, hogy megtörténik, amire évek óta nem volt példa és a blogon, melyet Könyvvizsgálóknak hívnak, két poszt is lesz ugyanarról a könyvről. Úgyhogy folyt. köv. Addig is Ovét mindenkinek!


Kiadó: Animus
Fordító: Bándi Eszter

2015. január 25., vasárnap

William Gibson: A periféria


Induljunk ki a szóból. Periféria. Valaminek a külső része, széle, határa, pereme, héja. Határfelület, a még ismert, az utolsó ismert zóna. Ahova még eljutsz. Képzeljük el, hogy ez a perem, ez a periféria egy másik idő. Egyfajta alternatív múlt – csonknak nevezik, hiszen leágazás. Nem az, ahonnan te, a te időd, a te világod folytatódott. Induljunk ki a szóból? Ha csonk, akkor csonka. Nem csak azért, mert nem folytatódik a tiédbe. Beavatkozásoddal változtatod. Talán megszűnteted. Talán nem. Lehet: megszűnik magától. Induljunk ki újfent a szóból: periféria. Számítógéphez csatlakozó különböző berendezések, nyomtató, lapolvasó, háttértárak. Vagy akár egy komplett, nyomtatott mesterséges test – ha az adatátvitelt már nemcsak a tér, de az idő se köti. Egy üres hüvely, amibe helyezkedve bárhol lehetsz. A peri – mint egy felvehető ruha, az adatátvitel sajátságosan bonyolult korában. Ahova áthozod a peremről a vád tanúját – a peremről, az egykori múlt leágazásából, ahol-amikor az egész társadalom szorult perifériára. S amely immár azért leágazás, mert beleavatkoztál – hiszen az időfolyamból, amely hozzád vezet, ez a beavatkozás hiányzott.

Csak játszom itt a szavakkal, amikből kiindulhatok. Megmondom kerek perec: egy pillanatát se akarnám elárulni ennek a könyvnek. Elragadónak találtam, pedig valójában megint ugyanaz a recept építi a történetet, gerjeszti a fordulatokat, pörgeti az írót, mint az eddigiekben. Ha olvastatok valaha William Gibsont, akkor tudjátok, miről beszélek. Ha nem, akkor képzeljetek el valakit, aki folyvást A piszkos tizenkettő történetét meséli, barokkos túlzásokkal csavarva a végsőkig a csavarokat, gyönyörű cselekményépületeket emelve, eseménybe vont specialistával, veteránnal, hackerrel, kütyüzsenivel és pszichopatával – és mégse unod meg.

Gibson a Sprawl-trilógiával kezdte (Neurománc - ha nem ismered, kötelező!), amivel megalapozta a cyberpunkot – az ő agyában rajzottak először a kiterjedt virtuális terekbe a hackerek, a konzolok cowboyai, kaptunk élesre fent víziót a multik által uralt „vállalati világról”, ahol tényleg az lehetne egyetlen esélyünk, ha felszabadítjuk a mesterséges intelligenciát. Sokan bábáskodtak az új irány születésénél, de az egész miliőt ő rántotta először ennyire egybe – DNS-vizsgálat nélkül is kijelenthető, hogy ő az apa. Aztán jött a Virtuálfény, az Idoru, és A holnap tegnapja; ahol az igények feszítette, elkurvuló média, és a celebjelenség kapott jövőbe álmodott, kegyetlenül eltalált görbe tükröt. Sokak szerint az Idoru a gibsoni csúcspont, ahol a leginkább arányban vannak az elemek, mindenből a pont elég: akcióból, specialitásból, mázliból és pszichózisból is – én a magam részéről a Blue Ant trilógia könyveiért vagyok oda. Pont azért, mert itt vígan megmutatja, nem kell feltétlenül vért fröcsögtetni az ébren tartásomhoz – és egy nadrág szabásmintája utáni hajsza is lehet lebilincselő izgalomforrás. Mert miközben kibomlik előttem a Trendvadász, vagy a Nyomtalanul, érzem: az író engem, az olvasóját komolyan vesz – saját magát és az eszközkészletét viszont megmosolyogja. Azzal, ahogy fontosságot tulajdonít a dolgoknak.


Gibson igazi varázsát azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

S ezt remekül támogatja a stílusa. Látszólag nincs ránk tekintettel; rengeteg elemet hagy a mesélés közben homályban, mintha magától értetődő volna – olyan közismert tény, fogalom, esemény, figura, kütyü és technika, ami nem szorul külön magyarázatra. Miközben olvassuk, persze ráébredhetünk ezekre – a jelentésükre szép sorjában, magunktól –; a felfedezés öröme mellett a bennfentesség érzetével is gazdagodva. Egyre inkább otthon lehetünk az épp mesélt világban, s pont e folyamattal válik el bennünk a magunkétól végképp – pont ettől érezzük át mélységes idegenségét, kvázi jövő-egzotikumát, kapunk egyszerre feladatot, ajándékot és az érzést: mindez élő lehetőség, jövendő, ami magába enged a meséléssel. Nem is baj, hogy Gibsonnak nincs olyan sok elmesélhető sztorija – hiszen a kezdeti idegenségben olykor csak az ismert történet mintája marad sorvezetőnek.

Ez a történet teljesen nyitott. Remélem, folytatja. Én is folytatom – de csak azok kövessenek a hajtás után is, akik olvasták a könyvet.



2015. január 23., péntek

Alan Hollinghurst: Más apától



Az első világháborút megelőző „utolsó boldog békeévben” 1913-ban egy fiatal arisztokrata költő, a nagyobb ambícióval, semmint tehetséggel megáldott Cecil Valance látogatást tesz barátja és oxfordi évfolyamtársa, George Sawle családjának birtokán – e röpke őszi kirándulás során születik - George húgának, Daphne-nak ajánlva - a „Két Hold” című költemény, mely önmagán jócskán túlmutatva aztán az elkövetkező évszázadra összegabalyítja a Valance- és a Sawle-család történetét. Eme versnek köszönhetően válik a húszas évei elején a Nagy Háborúban eleső Cecil - tulajdonképpen egy félreértés folytán - háborús költővé, majd kisebbfajta nemzeti ikonná. E versnek köszönhetően kerül be az irodalomtankönyvekbe, s ezáltal nemzedékek tudatába. E versnek köszönhetően írnak róla évtizedekkel a halála után is könyveket, monográfiákat, adják ki levelezéseit, ifjúkori zsengéit. S e vers - és a körülötte fel-felderengő elhallgatásháló - okán kutakodnak még egy évszázad múltán is irodalomkutatók a Valance- és a Sawle-család szennyesében. Mert tán a vers keletkezése némiképp különbözik attól, ahogy az irodalomtankönyvek hirdetik.

Alan Hollinghurst nagyszabású családregénye ezt a különbözőséget veszi górcső alá és járja körül több szinten is. Egyfelől a hétköznapi értelemben vett másság felől – így a regény olvasható a homoszexualitás elfogadás-történetét a huszadik század (angol) társadalmi, politikai, ideológiai változásainak tükrében leíró műként; másfelől a tágabb értelemben vett társadalmi változások, az emancipáció, az osztályhatárok elmosódása felől – így olvasható afféle nemzetdiagnosztikai regényként is. Azonban mindkét értelmezésnél hangsúlyosabb számomra a művészetelmélet, az irodalmi mítoszteremtés vizsgálata, az a - tulajdonképpeni családtörténettel itt-ott találkozó, majd attól elkanyarodó - folyamat, ahogy a vers és a költő személye újra meg újra átértékelődik és átértelmeződik a napvilágra került tények függvényében.

Lelkes olvasók, önjelölt kritikusok, hivatásos irodalmárok és Cecilt egykoron ismerők veszik elő és táplálják a „Két Hold” legendáját időről időre – mintha valami láthatatlan erő mozgatná őket, hogy ne hagyják nyugodni a művet és íróját. Mintha az utókor számára csak az hozhatna kielégülést, ha mindent kiderít egy hajdan volt alkotási folyamatról, ami csak kideríthető – épp ez a mánia nem hajlandó tudomásul venni, hogy van, ami nem deríthető ki. Mert vannak levelek, melyek elvesztek, vannak miket szántszándékkal megsemmisítettek; vannak szereplők, akik elmentek, vannak, akik itt vannak, de felejtenek, vannak, akik itt vannak, de hallgatnak. Félreértelmezett lojalitásból, valamiféle rég szemétdombra dobott etiketthez való ragaszkodásból, vagy mert egyszerűen arra hajlanak, a művet hagyni kéne békében hatni (vagy épp nem hatni), és nem bolygatni?

Laza ecsetvonásokkal felrajzolt jellemek, szétágazó motivációs háló, derékba tört életutak és kudarcra ítélt szerelmek sokaságán át vezet minket Hollinghurst a vers nyomában – mert bár a regény olvasható akár rendhagyó családregényként is, percig sem kérdéses, hogy a főszereplő itt: a mű. És talán Daphne… Daphne Sawle, az egyetlen szereplő, aki szinte végig velünk van eme évszázados kaland során, aki tán a legtöbbet tudja, ami tudható – és aki dühítő makacssággal nem fedi fel a vers keletkezésének titkát. Daphne, aki - szintén egy kvázi-félreértés folytán (vagy mégsem?) - Cecil Valance menyasszonyaként marad meg az irodalmi köztudatban, majd hozzámegy a költő bátyjához, hogy aztán őt elhagyva egy meleg festőművész hitvese legyen. Daphne, aki végigéli kultúrák, társadalmak, világok összeomlását, de a végsőkig tartja magát a késő-viktoriánus elvekhez, melyekbe belenevelkedett. Mintegy ellenpontja a banktisztviselőből lett kritikus, később életrajzíró Paul Bryant, aki tán a hatvanas évek lázas szabadságeszményétől, tán saját - elnyomott identitása által is fokozott - mániájától hajtva mindent elkövet, hogy lerántsa a leplet a Cecil Valance-mítoszról.

Ahogy az elhallgatás és a mindenáron való kibeszélés feszül egymásnak a regényben, úgy feszülnek egymásnak szereplők, szerelmesek, hagyományok, korok. Erős jelképiséggel - nem mellesleg egy újabb nagyon angol zsáner, a kúriaregény megidézésével - követhetjük végig a huszadik század nagyívű változásait a történet központjának, szívének, a vers mellett tán a legfajsúlyosabb „főszereplőnek”, Corley Court-nak színeváltozásain. A Valance család kúriája, ez a békebeli angol udvarház, titkok és őrületek őrzője, regények ihletője (Daphne és férje, Dudley regénybeli regényének címe egyaránt az udvarházra utal – „A rövid folyosó” illetve „A hosszú folyosó”…), Cecil síremlékének otthona a húszas évek modernizációs hulláma közepette válik „felújított” torzszülötté; a második világháborút követően bentlakásos iskolává; majd lesz jószerivel az enyészeté. Ahogy a hatvanas évek Corley-jában az emeletről leömlő víz szakítja be a „modern” álmennyezetet és tárja fel a - kissé már elkorhadt, itt-ott rothadó, ám mégis gyönyörű - eredeti viktoriánus mennyezetet, úgy szakítják fel a szereplők újra meg újra a „Két Hold” keletkezése körüli sebeket. Feltárva valamit, ami gyönyörű is lehetett, igazi is lehetett – ugyanakkor sérüléseket, fájdalmat, mocskot (is) hagyva maguk után.

Alan Hollinghurst a kortárs angol irodalom megkerülhetetlen képviselője, regénye a szó szoros értelmében szép – szövegét, jelképiségét, áthallásait tekintve egyaránt. Hangja egyszerre idézi (és fricskázza) Henry James-t, a Bloomsbury hagyományait (nem kevés rejtett és nem is olyan rejtett utalással a „kör” tagjaira és életvitelére), de mindenekelőtt Virginia Woolf érzékenységét és líraiságát. Ugyanakkor az irodalmi művek átértelmezése és a mítoszteremtés vizsgálata kapcsán óhatatlanul felidéződik az olvasóban A. S. Byatt klasszikusa, a Mindenem is – a Más apától kiköveteli magának a helyet szorosan mellette. Mert Hollinghurst regénye nem csupán szép, de nagyon okos is: számtalan utalásával, összetettségével, regény a regényben – vers a regényben trükkjeivel messze túlmutat a saját maga szabta kereteken. Jó eséllyel hamarosan éppúgy alapműként tekinthetünk rá, mint a szerzőnek Booker-díjat és világhírt hozó A szépség vonalára – megérdemelné.


Kiadó: Scolar
Fordító: Csordás Gábor

2015. január 21., szerda

Lauren Beukes: Tündöklő lányok



Időutazó sorozatgyilkos – erre a két hívószóra igen sokan kaptuk fel a fejünket tavaly ősszel, amikor híre jött, hogy a minden hibájával együtt is lenyűgözően eredeti, friss, kíméletlen Moxyland és Zoo City után Lauren Beukes harmadik regényét is olvashatjuk. Hogy a Tündöklő lányok tán nem feltétlenül az, aminek az elhíresült szlogen alapján elképzeltük, csak annak okozhat igazán meglepetést, aki nem ismerte az írónő előző két könyvét. Mert noha valóban egy időutazó sorozatgyilkos áll a középpontban, ez a regény egyszerre több is és kevesebb is mint egy sorozatgyilkosos sci-fi-thriller.

Kevesebb, mert az időutazás jóformán csak díszlet, annak is meglehetősen vázlatos. Nem hogy megmagyarázva nincs, jóformán semmit nem tudunk meg róla – ott van és kész. Egy ház, melynek ajtaja a huszadik századi Chicago tetszőleges évére nyílik, slussz-passz. Miért, hogyan, követ-e bármilyen szabályt, irányítható-e vagy saját akarata van, honnan indult az egész – lényegtelen. És több, mert mindez tényleg nem számít – ez egy vérbeli pszichothriller, egy saját tettei spiráljába csavarodott pszichopatával és az ő áldozataival, akiknek így-is úgy-is meg kell halniuk. Nincs mindent megváltoztató túra a múltba és könnyes megmenekülés. Az időutazás nem segít semmin. Nincs menekvés sem. Csak a mocskos gyilkos van és egy halom halálra ítélt lány, újra meg újra, ismétlődő körökben, ki tudja, tán az idők végezetéig…

Mert igazából nincs idő sem. A harmincas évek Chicagojában veszi kezdetét a történet, tombol a világválság, lecsúszott hajléktalanok gyilkolják egymást halomra kocsmai verekedésekben, az utcákon hömpölyög a reményvesztettek tömege, miközben a bárokban pult alatt ömlik a tiltott szesz, és rádiumfestékkel bevont táncosnők táncolják magukat halálba a színpadon. Őrült egy világ, sötét, kilátástalan, nyomasztó. Tökéletes táptalaj embertelen mocskok kitermelésére – mint Harper. Harper, a divatos sorozatgyilkosok antitézise, akinek nincsenek elnyomott traumái, nincs mögötte gyerekkori bántalmazás, nem megmentenivaló szexi rosszfiú, aki csak arra vár, hogy egy karjaiba omló szépség a jó útra terelje – nem. Ő a meztelen gonoszság, a perverz rosszakarat, akit nem hajt semmi más, mint hogy szenvedést okozzon másoknak. Nincs célja, amiért gyilkol, még csak kielégülése sincs, egyszerűen szenvedést akar okozni. Harper az, aki egyszer csak rátalál a házra, melynek ajtaja más-más időre nyílik, és a „térképre”, mely a lányokhoz vonzza – hogy megölje őket.

A lányokhoz, akik tündökölnek, ahogy a cím mondja – hogy ki mit „ért ki” eme tündöklésből, már az olvasóra van bízva. Nem hősök, nem világmegváltó tudósok, nem egetrengető tehetségű művészek – igazából hétköznapi nők, akik küzdenek, szeretnek, boldogulnak, így-úgy-amúgy, de fáradhatatlanul. Tán ez a fáradhatatlanság az, ami kivívja ellenük a sorsot – hogy nem törnek meg, nem szürkülnek el, nem adják meg magukat a hétköznapok nyomorának? Hogy bíznak, hogy mennek előre? Ez lenne, amit ez a minden szempontból megrekedt, lecsúszott őrült nem visel el? Épp e lányok „hétköznapi tündöklése” az, ami közel hozza hozzánk a könyvet – kellemetlenül közel – mert nehéz azzal takarózni, hogy ’áh, velem úgysem történhet ilyesmi. Frászt nem. Bárkivel megtörténhet, és Beukes ezt pontosan tudja: hogy a gyilkosság igazából ebben az elcseszett világban pont olyan mindennapos dolog, mint a bárányhimlő. Nem ment meg minket sem az átlagosságunk, sem az ellenkezője, ha egy őrült pszichopata feni ránk a kését. És nem, nem mi leszünk azok, akik majd lebeszélik a rosszfiút, hogy ’lécci-lécci ne ölj meg…

Zavarba ejtő és zseniális egyszerre a realizmus, ahogy a gyilkost és magát a gyilkosságokat tálalja a szerző – nyíltan vállalva, hogy célja szembemenni a popkultúrában oly divatos „szexi-gyilkos” ábrázolással. Mert a gyilkosság az nem halálában is vonzó pózba rendezett, makulátlanra sikált női holttest, mellette komor rendőrökkel és kisírt szemű, de gondosan sminkelt gyászolókkal a tévékamerák előtt – a gyilkosság az többnyire kiomló belek, vér és összehugyozott nadrág, fásult rendőrök, akik keménységgel védekeznek a józan ésszel felfoghatatlan borzalmak ellen és gyásztól megtört hozzátartozók. Beukes úgy naturális, hogy nem folyat patakvért, egyszerűen (egyszerűen?) minden szépelgéstől és angolkisasszonyos távolságtartástól mentesen leírja, hogy mi történik, ha valakinek felhasítják a hasát és kidekorálják a környéket a beleivel. Nem lesz utána szexi hulla, az biztos. Kellemetlen szembenézni vele? Igen. Lesznek tőle rémálmaink? Attól függ, mennyire ringattuk eddig illúziókba magunkat. Kell olvasni ilyesmiről? Kell! Mert hiába jófej Dexter, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a sorozatgyilkosok jó része nem Dexter. Hanem Harper.

S ha mindez még nem lenne elég, Beukes van olyan gonosz, hogy a gyilkosságokat az áldozatok szemszögéből ábrázolja – akik jönnek-mennek a regény lapjain, igazából csak felvillanásokat kapunk belőlük, időnk sincs megismerni őket alaposan, hál’istennek, mert így legalább nem kell megsiratnunk a vesztüket. Bőven elég, hogy a saját gyomrunkban érezzük a kést miközben ők véreznek el a lapokon. Mégis, sajnáljuk a lehetőséget, ami elvész velük – mert hiába vázlatosak, rajtuk keresztül ismerjük meg a női szerepek változását és a különböző életút-lehetőségeket a huszadik század második felének Amerikájában, és Beukes van annyira fifikás szerző, hogy érdekeljen a sorsuk. Nem lesznek belőlük valódi karakterek, de nem is válnak random áldozat-dekorációvá.

És persze ott van Kirby. Az egyetlen tündöklő lány, aki túlélte Harper támadását, és aki, képtelen lévén feldolgozni a traumát, a gyilkos nyomába ered. Újságírótanoncként egy kiégett oknyomozó riporter gyakornokának szegődik, és nyomozni kezd. Naná, hogy maga sem hiszi, mit talál, amikor a különböző korokból az áldozatok mellé dobált totemtárgyakból és a kortalan gyilkosból összeállni látszik egy groteszk kép. De nem áll meg és nem tojik be. Bizonyos szempontból Harper őrületének mása az övé: éppúgy nem állítja meg semmi, nem törődik semmivel, nem számít tér, idő, fizikai korlátok, nem érdekli, hogy egy fantomot üldöz-e vagy egy élő embert, csak megy a mániája után. Drukkolunk neki, mert megérdemelné az elégtételét és sajnáljuk, mert szenved, de ettől még látnunk kell, hogy hasonló őrület hajtja őt is. És vajon hoz-e bármiféle elégtételt, ha elkapja? Megold bármit? Nyugodtabban tud aludni akár ő, akár az áldozatok hozzátartozói? Megállítható-e egy sorozatgyilkos, aki oda-vissza ugrál az időben? Vagy csak egy epizód ez is, aztán kezdődik minden újra?

Bár ez messze nem egy „poénra” kihegyezett könyv, még így is vár minket pofon a legvégén. Mert Beukes itt sem szépít: nem, rohadtul nem old meg semmit ha kinyírod a gyilkost. Attól még ugyanúgy fáj. A szenvedés örök – egy önmagába záródó időhurokban pláne. Nincs olyan, hogy vége.


Kiadó: Gabo
Fordító: Körmendi Ágnes

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...