greCSÓKOLlár: 'Szív, ha üt, magyar!' - MÜPA

A rendre igen nívós előadók ösztönző hang-látomásait befogadva úgy mellesleg jogot szereztünk arra, hogy a MÜPA hűségprogramjának részeként egy előzetes regisztrációt követően megnézhessük az idei első, rajongóknak ajándékozott előadást. Ki nem hagytuk volna - Timinek mind a mai napig sokat jelent a Kistehén, én meg nem múló szeretettel figyelem, hova nő Grecsó Krisztián irodalma (még ha jelenleg épp az igen bokros restanciakupacban ücsörög is a Vera). Szóval ki nem hagytuk volna a greCSÓKOLlárt, semmi pénzért, pedig épp ütött-kopott vagyok megint, egy kis ronda varacskos disznós bicikliről leszállás következtében...

Nem is tudtuk, mit hagytunk volna ki. Sokszor láttam már, hogyan hangolják a produkciót a Bartók Béla Hangversenyterem gazdag lehetőségéhez a kedvenceim (az etalon nekem ebben Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, egyszerűen eszelős, milyen elegáns boldogsággal éltek a tér tágasságával, a nagyobb szabású hangzás ajándékával), de azt még soha, hogyan csinál két istenáldotta igric, meg néhány barátja meghitt, otthonos klubot belőle. Ez is varázslat ám, csak másféle - hogyan húzod az utolsó sor székét is színpad-közelbe. Szelíd, fesztelen esetlenségekkel, oldottsággal a dalok között, személyességgel, amit maga a jelenlét teremt, de tréfa, a másik froclizása fényez varázslattá. Egyszerűen otthon voltak benne, miközben persze, hogy elmondták, mennyire szokatlan számukra a szitu, mennyire nem lehet felkészülni rá, s hogy ezt a zenés irodalmi estet értelemszerűen nem ide találták ki. Működött mégis, mert volt bátorságuk újrafogalmazni ezzel az őszinteséggel magát a teret.

Régen követem a Rájátszást, mindig is tetszett az ötlet, hogy kortárs versre szülessék működő zene. De meg kell mondjam, elég régóta elsodródott előlem ez a lehetőség és nem nyúltam utána. Régen sokat hallgattuk a Petőfi rádiót, amikor fényre került a hullámain a magyar ounderground, eljártunk MR2 Akusztikra - de amikor ennek a korszaknak vége lett, szem elől tévesztettük őket is - azaz ezt a játékot a színpaddal és egymással. Időközben Kollár-Klemenz Lászlónak kijött egy novelláskötete, Grecsó Krisztián pedig alaposan megtanult zenélni és előadni. Nyilván tiltakozna, ha hallaná (ahogy az este egyik legmulatságosabb momentumában tette, amikor elővette az ukulelét), de higgyétek el nekem, tényleg két igric, két minden szempontból egyenrangú gitáros-dalos ember ült azon a székeken. Őket segítette aztán bájos profizmussal fényben maradni Vajdovich Árpád bőgőn és Mákó Kató ütőhangszereken - meg minden könnyedén viselt, tündéri profizmusával Hrutka Róbert. Néha úgy éreztem (a saját, dalnak írt dalaik alatt), hogy Dévényi Ádám szelleme vigyorog a hangversenyterem orgonasípjai mögül. Nem azért, mert hasonlítottak volna a dalokban a valahai kedvenc igricemre, hanem mert azt a borzongást éreztem a gerincem mentén, amit eddig jobbára csak tőle... Amiben nincs csodálat, mert annál közelebb van, ami nem lenyűgöz, hanem felszabadít - ami tényleg közelebb húz engem is az utolsó sorokból. Mert tényleg otthonos.

Mertek ennek a hangversenyteremnyi embernek novellát olvasni - hiszen ez a műsor így kerek. Egy szál szövegbe merült hang. És fürösztött. Lacitól én semmit nem olvastam még, de megragadó volt, ahogy a hasítás kedvéért, a Balta kedvéért ültetett nekünk a szavaival egy erdőt. A legszükségesebb szavakkal azt a sokféleséget, ami lenyűgöz engem is, amit többször próbáltam hasonlóképp szavakba hasogatni. Krisztián meg egyszerűen jó és egyre jobb. A maga paprikaszedő emlékeivel beállított megint a szőlőtőkék közé - kacsoló, kapáló, szüretelő gyereknek. Tudom, hogy miről beszélt - vannak azonos gyökerű, csak másmilyen termést hozó emlékeink, de én nem tudnék ennyire plasztikusan összefogni egy ilyen, vidéket, ősöket, paraszti létet minden mesterkéltség és hamis bukolika nélkül megtisztelő, becsületes szöveget.

Sűrű, szép este volt, repült az idő. A ráadásban Erdős Virág verse dalban, az Ezt is elviszem magammal - gyönyörűen ült rá az egész este finom bátorságára, ahogy ott, ahol, és azt, amit. Elhoztuk magunkkal. Remélem, kitart a következő alkalomig. Végül, de nem utolsó sorban hadd köszönjem meg szívből Káel Csabának, hogy alkalomhoz juttatta a greCSÓKOLllárt, hogy élhessenek vele. Jó érzés látni, hogy a MÜPÁban továbbra sem fújnak a szájszagú szelek.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Megyek utánad, mondja a címben Grecsó Krisztián – hozzágondolom: az után, akiből lettem. Így jár mind, aki nem bírja majd a saját életét. Így jár mind, akinek nem lehet húzni a saját perceit tovább, mint levedlett kabátot, hátizsákot, kifordult belet, ezért mindig kifelé néz majd. Ösztönös menekülésben önmaga elől, a figyelembe, kifelé. Amíg aztán a valaholban, ahova némi szerencsével mégis megérkezik (hívhatjuk e valahol-t egyfajta szereptelenségnek) el nem indul maga után – visszamenőleg. Megyek utánad, mondja a címben Grecsó Krisztián, vállaltan: ki-kiszólva hozzánk, olvasókhoz: Daru én vagyok. Önrajz, tükör, nem szó szerinti, nyilván, hiszen irodalom is, jó irodalom – épp ezért utánunk is elindul. Amikor olvasom, bennem is elindul valami az egykori önmagam után. Generációs élményazonosságok – vagy épp az eltérő ritmusban is ismerős stációk? Valójában egyik sem. Darut a szerelmei által látjuk. Amikor olvasom, magam is a szerelmeimen át látom. Ez a közös – ha elég bátor vagyok hozzá. Hogy kimondjam én is: mindenki magát szereti legjobban, és nem is szeret mást.

Féltem kézbe venni, de hál’ Istennek a Mellettem elférsz gyönyörűen megtalált hangján mesél. Most úgy látom: Grecsóról fokozatosan lekopik a felesleg, ami például a Pletykaanyut (nekem) modorossá, keresetté tette. Szikárabb, mégis gyönyörűen jelzőzött mondatai lettek. Lekopik róla egyfajta írói babaháj. Mondjuk így: a trükk. Ami marad: átélhető. Utólag, újra. Persze ma tudni valamit, amikor már semmi nincs abból a világból, talán még a házakat is elbontották, vagy építettek melléjük újakat, amikor már senki sem emlékszik arra a fullasztó kis telepre, arra a falura, azokra a kamaszokra, fölösleges dolog. Nem változtat a megtörténten. Valójában azon sem, aki elindul utánad. De mivel reménytelenül rövid részekben lehet élvezni, hogy az ember van, hogy él, ezek a rövid részletek töltik meg kincseikkel az emlékezetet.

Meg a lelkiismeret. Megyek utánad, te nő, életem nője. Kollégiumi szobákba, albérletekbe, idegen ízű városokba. Hét nő, nyolc tételben, mind akar valamit Darutól, ritkán azt, amit ő akarna tőlük. Lili, Eszter, Petra, Gréta, Sára, Adél, Juli. A neveken túl bűn lenne bármit elárulni. Minden kapcsolat megkapja a maga stílusát, az egyben tartott mesélő-hangon belül. Az első szerelem kamaszhangon szól, a tragédia ballada-hangon pendül, az illúziók rabmadár-hangon verődnek a rácsról, a vesztésük az ágy ütemes nyikorgásának csömör-hangja, egészen az őrület kijózanító elhallgatásáig. Hogy lesz valakiből, aki a mesélt pillanatokra vágyott, amikor rendkívülinek érezhette magát, felnőtt, aki már érti: korlátok nélkül szabad. Hiszen az élet felelősség: el lehet rontani. És sokan érezzük úgy: az elrontásaink korlátozta rabmadarakká leszünk csak az idővel. Nem érünk meg, mint a bor, csak természetünk szerint száradunk-pimpósodunk, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Ahogy Daru apja beleszáradt az örökölt sorsba. Ahogy kedvenc regényből regénybe rántott hősöm: Domos pimpósodott a maga megszenvedett gyökértelenségébe. Grecsó könyveinek világa összeér e könyvben. A Megyek utánad a többi könyv után is elindul.

Olvasás közben felismerve ezt, már nehezebben azonosulok – de mégsem válok le az olvasmányról, nem válik előttem egy idegen magán-mitológiájává. Mert egyszer csak megint meglegyint a felismertető. Az ismert állapot fájdalmasan „belülről kitolt” rajza. A párról, akik szertelenül boldogok, amikor megveszik a lakást, és biztosak benne, hogy ez a boldogság örökké tart majd. De a boldogság nem biztos ebben, nem akar örökké tartani. Addig, az első lakásig tart. Az emlékekről, amelyek nem tartanak ki, ez már nem az a világ, ahol az ember a repedéseket is ismerte, tudta, hol lejt a járda, hol terem az édes bónamenta. Amikor az ember már nem ismeri az utcák titkait. Amikor észreveszi: aki után menne, egy idegen.

Akit el kell engedni, kívül és magamban. Írtam: a valaholban, amely a legkevésbé hasonlít a menekülésre. Ahol aki utánad indult, végre utolér. Amikor végre utolérsz valakit. És tudsz. Hiszen csak azt engedheted el, amit tudsz. Ami nem lesz tudottá benned, az zárvány, örökös részed marad – és meghatároz. Odatolakszik a van elé, ha nem vigyázol. Mert a nyolcadik tétel: Juli van. Ez is fontos tudás: csak akkor nézz vissza, hogy mi mindent engedj el, ha van honnan. Ha van ki mellől. Nem tudom, hogy Grecsónak épp van-e ki mellől. De megköszönöm neki ezt is. Ezt a tudást. A könyvvel együtt, amelyik megtanított másképp emlékezni, mint ahogyan eddig csináltam.

Kiadó: Magvető

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Nagyon halk szavú könyv ez, szelíd szavú könyv. Pedig fájdalomig őszinte, nem kendőz, nem takar, a nemzedékek „fényképalbumát” kíméletlen kézzel lapozza. Ahol a nagyanyai bölcsesség elsimítaná a múltat, sebeket tagadna el, akár gyalázatot; ösztönös bölcsességgel érezve, mennyire ártalmas ajándék is a tudás, bizonyos dolgoké – ott sem áll meg hőse, kérdez szakadatlan, tanúkat faggat a számunkra nevezetlen elbeszélő, aki a könyvbe szerkesztett családfán is csak így szerepel: Én. Halk szavú, őszinte könyv Grecsó Krisztiáné, még ha nehéz is a szívnek olvasni ezeket a nehéz sorsokat. A telepi sorsot.

Mert a telep él a lapokon. Az egymás után következő nemzedékek változó terepeként, pusztulásában-átalakulásában, faluba tagozódása közben is. A gyár kenderföldjei alatt a lóvasút szamarak húzta csilléinek vas-sirató csikorgása, a kenderbűz, a nagyapák nemzedékének gyermekkori telepe tömény élet-szagot áraszt, de torkot markolóan valóságosak ugyanazon a helyen a rozsdától mart, rég nem használt sínek közt botorkáló unokák nemzedékének porba írt lábnyomai is. A telep az otthon, a múltjának-jelenének minden keserves pillanatával együtt: a budapesti intermezzók sápadtan hevernek a könyvben, ehhez a valóságtartalomhoz képest szinte anyagtalanul – csak ott kapnak húst, csak ott válnak élővé az elbeszélő én számára, ahol valamilyen, akár nyakatekert párhuzamba állíthatók a teleppel. Ahol hasonlítanak rá, mint az a félig-meddig sorsára hagyott pálya a Bosnyák-téri piac mellett. Mintha nem is akarna az elbeszélő megérkezni soha egészen a jelenlegi életébe, mintha magában hordaná, mint egy stigmát: a „telepiséget”.

És valahogyan a múlt alakjai is élőbbek a lapokon, mint a jelen statisztériája. Mintha az elbeszélő számára is ők lennének az élettel teli, valódi mese alanyai: a gyermek emlékezetében megőrzött képek és a tanúk elbeszéléseiből összeálló kép egymásba csúszó elcsalt optikával mesél erről a stigmáról. Itt senki nem hibás, nincs nagy konspirátor, aki szándékkal gyötör, csak körülmények vannak, a lehetőségek hiánya, meg rossz és annál is rosszabb döntések következményei. Grecsó regényében épp az a szép, hogy a hőse bár látszólag túllépett ezen a múlton, az életével, az élete körülményeivel, kénytelen belátni mégis: az a lelki erőtér, amiben mozog, semmiben nem különbözik a „fekete vonattal” Pestre ingázó nagyapa, a tisztességét játékgépbe szóró vasutas nagybácsi, az alkoholista apa lelket vesztett világától. Nem keresi ő a tanúkat, azokat, akik a gyermek illúzióinak utolsó morzsáitól is megfosztják – de nem is tér ki előlük. Mert a lehetőségtelenség telepi börtönében rekedt sorsokban valójában önmagát kutatja.

Mintha az elbeszélő a „miért lettem én ilyen” kérdésére keresne legalábbis túlélhető választ. Hiszen ez a végletekig feszülő azonosulás a „család-felállítással”, a sorsból-vérből nincs kiúttal a legvégső kérdés: hogy valóban ennyire nincs választásunk, hogy a felmenőink rossz döntéseinek taposott ösvényéről valóban ennyire nincs kitérés? 

Kiadó: Magvető