Karl May, és a fantázia ellentmodásos "múltja"

Nem árt, ha tudjuk, hogy német nyelvterületen az ő könyveiből adtak el a legtöbbet - ha az eladások örökös állócsillagát, a Bibliát nem számítom. Nemzedékek romantikus vadnyugat-képének ágyazott - ahogy Onagy Zoltán fogalmaz: ...holt szókincsem jelentős része: wigwam, tomahawk, sápadt arcú, préri, skalp, békepipa tőle való, a messzi gyerekkorból. Nekem is viszonylag hosszan tartó liezonom volt vele kiskamaszként, de mivel kíváncsi gyerekként átbóklásztam akkoriban már a felnőtt könyvtárba is, hamar ráébredhettem, a könyvei által sugallt kép mennyire hamis. Hiszen valójában semmi nem úgy volt - valójában ez az egzaltált, összeférhetetlen, meglehetősen kivagyi úriember, az író soha nem járt komolyan annak az elmesélt, nézetben elcsalt világnak a közelében, amellyel a hírnevét megalapozta. Az egészet ő találta ki, mások beszámolói, újságcikkek, s a saját fantáziája segedelmével. Például Manitut, úgymond a fő-fő természetistent, aki szelíd és semmilyen szinten nem alapozott analógiája a mi egyistenhitünknek. Más, és mégsem más - de valóságalapja, az bizony deka nincs neki... Ilyen deka-nincs-nekikből áll az egész, érdekes módon az olvasói kapcsolat mégsem ért véget ezzel a ráébredéssel. Kellett hozzá, hogy a kezembe kerüljön az eredeti teljes szövegekből pár, szép, régi kiadásokban - hogy eltávolítson tőle (nem az ifjúságnak átdolgozott verzióban) a kenetessége például, a nehézkesség, az oda nem illő, korából nevelt és abban maradt szóvirágok az indián szájakból. És James Fenimore Cooper... ő is nagyon kellett hozzá, hogy kiszeressek belőle. (Ami azért jelzi azt is, van egy hajlamom ellakni különböző, pátoszos álomországokban.)

Soha nem látott, képzelt világához kapcsolódik egy bájos magyar vonatkozás - egyik legfontosabb visszatérő hőse, Old Satterhand mintaadója a mi észak-amerikai utazónk, Xántus János volt, már ami a hősök kalandjait, a cselekményt illeti... Hiszen amúgy maga a szerző írta bele "szuperhős" maga-magát a könyveibe, s ezt voltaképp sose tagadta (igazi fan fiction alkotó volt, egy hamis képzetekben bőven lubickoló korban). A mintaadó Xántus János tényleg sok időt eltöltött Amerikában. Többek között az új vasútvonal felmérésénél segédkezett, mint rajzoló - akárcsak a róla mintázott regényfigura (ha belegondolunk, a nevükben is pacifikáló vasutak építési versenye volt a fehér embernek az a beavatkozása, aminek hatására a civilizáció mindenhová eljutott, és az indiánokat végképp a rezervátumokba szorították vissza). De vezetett tudományos expedíciót is a Smithsonian Museum felkérésére. A vadonban átélt élményeiről és tudományos felfedezéseiről nem csupán leveleiből értesülhetett a nagyérdemű, hazatérése után több tudományos turnét is tartott Európa nagyvárosaiban. Karl May minden bizonnyal élőben hallotta - s ismerhette a megjelentetett beszámolókat. Hiszen az Old Satterhandot körülkalandozó mellékszereplők egy része kísértetiesen hasonlít Xántus beszámolóiban bemutatott munkatársaira. May Károly nem szégyellt akár ilyen mélységig hozott anyagból dolgozni...

Mint tudjuk, Winnetou kalandjai abban a négy kötetes műben remekül bekeretezik Old Satterhand vadnyugati pályafutását - de ezt a sikeres párost az író nem engedhette el csak úgy. Ha összeszámolnánk, mennyi időbe telt közös kalandjaik teljes sora, természetesen az "alapmű" adta időkeretbe többszörösen sem férne bele. May Károly e téren az egyik első az irodalmainkban, aki nem volt hajlandó elengedni a bevett karaktert... Aztán a könnyű műfajokban számos követője akadt és akad ma is (ha meggondolom, például a krimin belül a műfaj alapozóitól a műfaj királynőjén, Agatha Christin át a kortársainkig ér ez a sor), hiszen úgymond az olvasók újabb és újabb kalandokat követeltek-követelnek a megszeretett figurákkal (s a lusta írónak sem kell újabb hőst megalapozni és megfesteni...). Az író fiatal korában bizonyos kis gazemberségekért négy évet húzott le börtönben - mégpedig a börtön könyvtárosaként. Imádta az útleírásokat - s a hézagokat már akkor a fantáziája segítségével töltötte ki. Ez elvitathatatlan tőle: a fantáziája. De minden mást érdemes fenntartásokkal kezelni - regényei (fordítóink által átdolgozva) tipikusan azok az izgalmas ifjúsági regények, aminek az elolvasta után a fiatal olvasóval érdemes egy jót beszélgetni róluk; mert igazodási pontként, s információs forrásként is használhatatlanok. Tény viszont, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást.

Utólag kimutatták, hogy valószínűleg narcisztikus személyiségzavarral küzdött - amit aztán a sikerben meglehetősen sajátosan élt meg. Az elképzelthez hozzágyártatta a tárgyi relikviákat, az általa elképzelt "vadnyugati" fegyverekkel és ruházatban pózol a fentebb látható fotókon is. Tudatosan építette a legendát, ami amúgy igen jót tett az eladásoknak. Más kérdés, hogy (mint ahogy a tehetséges hazugokban általában) benne is összekeveredett a valóság és a fikció; öreg korára kiszálazhatatlanul a saját mítoszát élte. 1908-ban, a legfontosabb regények megírása után jut el aztán Észak-Amerikába - de nemigen merészkedik a partvidéknél beljebb. Aki ennyire erősen képzel, azt valójában nem is érdekli a "modellje". Milyen érdekes - a mítosz fenntartásában sokat segített, hogy amíg számos világnyelven olvasható, angolszász nyelvterületen (a modell gyanánt szolgáló világban úgymond) szinte teljesen ismeretlen. Kritikai visszhangja szinte nincs - s ami van, megsemmisítő. De gondoljunk bele, a nevével több mint kétszázmillió könyvet adtak el...

Ha volna kamasz fiam, a kezébe adnám. De mint írtam, biztosan beszélgetnénk utána egy jót, a fantáziáról, a vágyról, a magát hősnek regénybe író (mondjuk ki) gyávaságról... Az olvasás ma is megszerethető általa. De érdemes fejben tartani: Karl May íróként az a ritka madár, aki egyszerre volt Albert Einstein és Adolf Hitler kedvence; nem árt elgondolkodni rajta, miért lehetett az elme nagyjainak és elmebeteg diktátoroknak is (nyilván nem ugyanazért, de) ugyanúgy szerethető...

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan optimisták klubja

„Az írókat végül két csoportba osztottam: azokra, akiktől szép nyugodtan beérek a suliba, és azokra, akik miatt elkések. Az orosz írók miatt például csomószor ülhettem tanítás után az üres tanteremben. Ha eleredt az eső, behúzódtam egy kapu alá, hogy nyugodtan olvashassak tovább. A Tolsztoj-korszak sötét hónap volt. A borogyinói csata miatt három órára zártak be. Amikor néhány nappal később elmagyaráztam az ügyeletes tanárnak, aki egyébként éppen a doktoriján dolgozott, hogy Anna Karenina öngyilkossága miatt késtem, azt hitte, hülyének nézem. A helyzetemet csak súlyosbította, hogy bevallottam: nem értem, miért végzett magával, így aztán kénytelen voltam visszalapozni, hátha lemaradtam a magyarázatról.”

Michel Marini tizenéves kiskamasz a hatvanas évek Párizsában. Félig francia, félig olasz származású, a vegyes család minden áldásával és átkával, két eltérő habitus, két gyökeresen különböző hagyomány, két összeegyeztethetetlen életstílus ütközési pontján. Családi élete több mint zavaros, mindene az irodalom – no meg a csocsó. Míg Anna Karenina miatt csupán néhány óra iskolai büntetést szed össze (sebaj, addig is olvashat), a csocsónak köszönhetően rálel Párizs jó eséllyel legfurább klubjára, a Balto étterem hátsó szobájában működő Javíthatatlan Optimisták Klubjára. Michel tizenkét éves, mindaz, amit forradalomról, kommunizmusról, ideológiákról tud, leginkább bátyja és annak legjobb barátja algériai háborúról szőtt meséiből és a korai lázadó diákok amerikai rocklemezeinek szövegeiből ragadt rá. Nem csoda hát, hogy magával ragadja a klub tagjainak, a kommunizmus elől szökött kelet-európaiaknak története.

Túlélők, szökevények, disszidensek – egytől egyig egykori kommunisták, sokan közülük továbbra is hithűek, csupán a rendszer aktuális működtetőiben csalódtak. Leonyid, a pilóta, a Szovjetunió hőse, aki a szerelem miatt dobbantott a mesés Nyugatra; Igor, a leningrádi orvos, aki a zsidó orvosok elleni koncepciós perek elől menekült; Imre, a filmproducer, akit színész kedvesével, Tiborral a szerelmüket lehetetlenné tevő szelek fújtak Nyugatra; Pavel, a csehszlovák kommunista párt egykori alapító tagja; Vlagyimir, a könyvelő – no és Werner, a kakukktojás, akiről idővel kiderül: már akkor Párizsban kémkedett a nácik ellen, amikor a többiek még a messzi Keleten ették a kiváltságosok kenyerét. Hozzájuk csatlakozik olykor Lapátfül, a besúgó, Daniel Mahaut, a jóságos rendőr, valamint Sartre vagy Kessel – épp melyikük a soros a menekültek számláinak kifizetésében. No és a titokzatos Szása, akit senki sem lát szívesen a Klubban – hogy miért, gondosan titkolják a kis Michel elől.

Aki, miközben hallgatja a klubtagok történeteit háborúról, üldöztetésről, szerelmekről, eszmékről, hitekről, rossz és még rosszabb döntésekről, megvívja a saját kamaszos küzdelmeit – családdal, válófélben lévő szülőkkel, az algériai háború elől hazamenekült irritáló nagybácsival, dezertőr (háborúból, családból, országból…) bátyjával, a háborús hős jóbarát emlékével, a báty barátnője iránt érzett első plátói szerelemmel és az első valóságos románccal. S közben megtanul sakkozni. No meg fényképezni, amiben nem kisebb mestere lesz, mint egy egykori szovjet propagandaminisztérium-beli retusőr. De ez már az a történet, ami nem mesélhető el.

Mert míg Michel felnő, s átvészeli a felnőtté válás minden kisebb-nagyobb tragédiáját, csalódásokkal, matekdolgozatokkal, titokzatos módon eltűnő barátokkal (kik magával viszik a legféltettebb lemezét), pumpolható anyával, kit a saját lelkiismeret-furdalása hajt és jóízűen gyűlölhető apával, ki mindent odadobott, hogy mentse saját fia életét (s mi az az elsikkasztott ötmillió a családi vállalkozásból, ha megmenthetjük gyermekünket a hadbíróságtól?) – eközben kibontakozik előttünk mindaz, amit a hatvanas évek Párizsában élő fiatal idealista nem tudhatott arról, mi is van a vasfüggönyön túl. Váratlanul feltörő visszaemlékezésekből rajzolódik ki a megannyi politikai menekült tragédiája: családok szétesése, koncepciós perek, megtagadott fiúk, atyák, fivérek; menekülés gyalog, mérföldeken át, az éj leple alatt; bűnök, melyeket képtelenség bevallani, feldolgozni, megbocsátani; elárult barátok, elvesztegetett lehetőségek. Tragédiák, melyeket gondosan átszínez a romantikára hajlamos Michel objektívje.

Mert azért ez elsősorban egy párizsi kiskamasz felnövés-története. Pont olyan nagyívű, rejtélyes, izgalmas, amilyen felnövés-történetet mind szeretnénk magunknak, a valódi dráma, a valódi vér, a valódi árulás kockázata nélkül. Kalandregény, sok izgalommal, még több tanulsággal, némi titokkal, egy-két végzet asszonyával, sok bölcs baráttal. Amint beletrappol az elbeszélés jelenidejébe a kézzelfogható erőszak, Michel álomvilága szertefoszlik, a klubról lehull a romantika leple, az étterem bezárja kapuit, a kamaszkor átadja helyét a mocskos realitásnak. Vannak árulások, melyeket nem lehet szépiaszínre komponálni.

Guenassia regénye a nagy romantikusokat idézően sodró lendületű, érzelemdús, magával ragadó mese – olykor túlzásokba esik, olykor kiszámítható, olykor bosszantóan hatásvadász. Joggal érezhetjük, hogy túl sokat - mindent - bele akart írni a hatvanas évek politikai, társadalmi, irodalmi életéről, hogy nem létezik, hogy egy párizsi „kispöcs” életébe egyszerre trappolt bele az algériai háború annak minden velejárójával, a fél keleti blokk a maga disszidenseivel, Sartre, Kessel, Nurejev és a francia titkosszolgálat… Mégis: egy elvarázsolt művészetrajongó kissráchoz, aki Tolsztoj vagy Dosztojevszkij miatt órákat ül büntetésben, aki szabadidejét művészmozikban tölti és akit olasz nagyapja minden látogatásakor a Louvre-ba cipel, hogy a művész és művészete megítélésének különbségeiről tartson neki kiselőadást, aki első szerelmébe szó szerint belebotlik, amint mindketten az utcán olvasva lefejelik egymást, valójában pont ezek a túlzások illenek… S naná, hogy tizenpár év múlva az egykori duzzogó kiskamasz épp Sartre temetésén talál rá az egykori klub túlélőjére – Guenassia meséjének legnagyobb erénye az irónia, amivel sikerrel menti túlzásait. Strandolvasmánynak tökéletes – remekül el lehet veszni benne, s elhinni, hogy az élet végső soron mégis szép, az emberi ostobaság minden nyilvánvaló bizonyítéka ellenére is. A mesék pedig mindig kikerekednek.

Kiadó: Park

Fordító: Szántó Judit, Lukács Laura

Wesley Chu: Időrabló

Úgy tűnik, ez most a szórakoztató, semmi extra sci-fik időszaka nálam – A sötét oldal után Wesley Chu Időrablója ajándékozott meg pár felhőtlen, agykikapcsolós órával, miközben bolygók közt ugráltam, évszázadokat hidaltam át egy pillanat alatt és erőtérkungfuval harcoltam undok nagyvállalati cápák ellen. Soha rosszabbat. Mindazonáltal azt hiszem, most lett elég egy időre ebből a fajta kizárólag szórakoztatásra épülő sci-fiből, kéne már egy kis Dan Simmons a bölcsészénemnek.

Az emberiség a huszonhatodik században a teljes pusztulás szélén áll. Mondjuk ez nem annyira meglepő, de szerencsénkre az elképzelhető apokalipszis-variációk száma végtelen, szóval még mindig lehet újat mutatni. A Föld pont annak az útnak a végén jár, amin az elmúlt száz évben elindultunk: kopár pusztaság, mérgező termőfölddel, mocsaras tengerekkel, a harmadik világháború majd az azt követő mesterséges intelligencia háborúk során rommá lőtt városokkal, a romokon tengődő törzsekké szerveződött vademberekkel. Az emberiség szerencsésebbik része szerteszóródott a Naprendszerben és különböző bolygókon és holdakon éldegél – és bár a technológiai fejlettség elképesztő méreteket öltött, erőforrások híján a bolygóközi élet évei is meg vannak számlálva. Előbb-utóbb a teljes pusztulás vár minden élőre.

Ezt a kvázi-egyensúlyt próbálja minél tovább fenntartani a KronoCom, az időutazást felügyelő, papíron mindenek felett álló ügynökség. Az időutazásnak egyetlen igen fontos funkciója van ebben a világban: a múltbeli katasztrófák elől kimenteni a még hasznosítható erőforrásokat, hogy minél tovább kihúzza az emberiség maradéka. Mindezt úgy, hogy ne sértsék a kronofolyamot – vagyis ne avatkozzanak be durván a múltba. Ha úgyis leég egy erdő, előző nap kivághatod a fáit. Ha felrobban egy erőmű, a robbanás előtti percekben kimenekítheted a kincset érő műszereit. Ha leég egy kastély, ellophatod a műtárgyait. Ha meghal egy század katona, az se számít, ha egy nappal hamarabb lövöd le őket. De soha, soha nem avatkozhatsz be a túlélők dolgába és nem hagyhatsz magad után időhullámokat. Pláne nem hozhatsz a jövőbe senkit a múltból.

Naná, hogy főhősünk, James Griffin-Mars kronotrop (időutazó) ezt a legfontosabb törvényt szegi meg. A legfontosabb küldetésén, ami biztosíthatná ő és technikusa nyugdíjazását az ügynökségtől. Egy pillanatnyi gyengeség, túlhajszolt idegek, alkoholizmus, az őt kísértő holtak szellemei – James pikkpakk ott találja magát, hogy a KronoCom egyetlen 1-es szintű ügynökéből az egész világegyetem által üldözött áruló lesz, oldalán egy anomáliával, akiért még sokkal, de sokkal többet adnának egyesek, mint az ő elfogásáért.

Csak semmi világmegváltás kérem, szórakoztatásra fizettünk be. Wesley Chu baromi jól csinálja, amit csinál: John Scalzi űroperáit idéző nagyszabású, de súlytalan sci-fi kalandregényét nem lehet nem szeretni. Karakterei pont annyira kedvelhetően tenyérbemászóak, hogy drukkoljunk nekik, de még simán kiosszunk nekik egy-két pofont; világépítése jól átgondolt, a zsáner keretein belül hihető, működő; konfliktusai pont annyira ismerősek saját világunkból hogy hitelesek legyenek (vesd össze: az emberiség még többszáz évnyi apokalipszis után sem tanul semmiből…). Nagyvállalati érdekek mentén semmibe vett törvények, hatalmukkal visszaélő nagyonkülönlegesügynökök, a leírt szabályokhoz minden ép ésszel felfogható határon túl is ragaszkodó bürokraták, világjobbító szándékokkal vert tudósok és magának való, alkoholista, bűntudatától szabadulni képtelen rosszfiú főhős – tényleg minden adott egy kiszámítható, de szórakoztató űrkalandhoz. Azért a közelharcból lehetett volna kevesebb, halálosan untat a csihipuhi, exotekercsek meg erőtérjátékok ide vagy oda. Hogy elolvasom-e a folytatást, azt nem tudnám megmondani. Erősen hangulatfüggő az ilyesmi, de szerencsére azért részben lezárt kis kaland ez, ami meg nyitva maradt, az úgyis nagyjából sejthetjük, hogy alakul. És bár vannak menő részei, azért én az időutazást inkább kihagynám…

Kiadó: Agave

Fordító: Kerekes Éva

Cheryl Strayed: Vadon

„Ez így nem volt rendben. Annyira kegyetlenül iszonyú volt, hogy […] elvették tőlem. Még csak gyűlölni sem tudtam rendesen. Nem adatott meg, hogy felnőjek és eltávolodjak tőle, hogy barátaimmal kritizáljuk, hogy szembesítsem olyan dolgokkal, amelyeket szerintem másképpen kellett volna intéznie, s hogy aztán idősebbé váljak, és megértsem, hogy mindig megtette a legtöbbet, ami csak tőle telt. […] A halála ezt a lehetőséget eltörölte. Engem is eltörölt. Ifjúkori pökhendiségem csúcsán állított le. Arra kényszerített, hogy azonnal felnőjek és megbocsássam minden […] hibáját, ugyanakkor örökre megtartott gyermeki sorban – életem azon a túlságosan korai ponton ért véget és kezdődött meg, ahol elszakadtunk egymástól. […] A foglya voltam, de közben ijesztően magányos is. Örökre megmaradt annak az üres edénynek, amit senki nem tud megtölteni. Nekem magamnak kellett újra meg újra meg újra megtöltenem.”

Sokáig (nagyon-nagyon sokáig) egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Sőt, kifejezetten taszított. Mérhetetlen mód irritálnak a „megyek bele a messzeségbe, hogy megtaláljam önmagam” jellegű történetek – függetlenül attól, hogy ezoterikus szósszal borítják-e nyakon őket vagy csupán felülnek egy divathullámra. Szar a házasságod? Menj világgá és jó lesz. Unod a munkád? Menj el a Caminora és találd ki magad. Nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy kirepültek a gyerekek? Irány a legközelebbi túraösvény, majd az megmutatja az utat. Ahhh… Túl azon, hogy ezek jó része a szememben szimplán magamutogatás, az elmúlt évek tapasztalata pont azt mutatta meg, hogy az út sosem kint van a nagyvilágban, azt kizárólag belül találhatod meg, saját magadban. (Vegyük ki a képből a vallásos töltetű zarándokutakat – egy lapon sem illik említeni azzal a divathullámmal, amiről én beszélek.)

Hogy akkor mégis miért kísértem el Cherylt 1500 mérföldes túrájára a Pacifikus Túraösvényen? Hát persze hogy a gyászfeldolgozás miatt. Már megint (és még mindig). Amadea odapakolta a könyvet képzeletbeli polcán a Pia és a H, mint héja mellé – törvényszerű volt hát, hogy előbb-utóbb a kezembe ugrik ez is. És bár nem egy Héja (és nem is egy A mágikus gondolatok éve, ha már a gyászkönyveknél tartunk…) de nem is csalódás. Maximum egy egész picit.

Cheryl Strayed, a reménybeli írópalánta 22 éves, amikor elveszíti édesanyját – váratlanul, fájóan ismerős gyors lefolyású tüdőrákban. Noha kapcsolatuk nem volt felhőtlen, a megörökített gyerekkor a maga apátlanságával, átmeneti szállásokon tengődéseivel, hippi nevelőapjával és szétszórtságával fényévekre van az ideálistól, Cheryl élete a sértettségek és düh ellenére is kettétörik. Vagy épp azért. Olyan kiszámíthatatlan és kívülről soha, soha meg nem fejthető, miért reagálunk épp úgy szeretteink halálára, ahogy. Miért, hogy egy rendezett életű, boldog, támogató kapcsolatban élő nő, aki tizenéve önszántából vetette ki életéből az apját, egyszerűen kettétörik a halálhírétől és hosszú évek óta nem tud megbocsátani magának az elszalasztott évekért? Miért, hogy a friss házasságban élő Cheryl, aki előtt ott az egész élet, lecsúszott heroinistává válik és egyéjszakás kalandokkal űzi el magától a férfit, aki szeretné, miután meghal az anyja? Sosem tudjuk meg. Sosem láthatunk be a másik fejébe. Szívből irigylem azokat, akik két lábbal a földön, józanul túl tudnak lépni bármilyen veszteségen – és szívből gyűlölöm őket, amikor kioktatnak, hogy nekem is túl kéne. Nincs ilyen, hogy túl kéne. A gyásza mindenkinek a sajátja – és hiába hiszed, hogy te jobban tudod, nekem hogy kéne, nem tudod.

Szóval itt van ez a Cheryl, aki anyja halála után módszeresen teszi tönkre az életét. Nem fejezi be a főiskolát, fűvel-fával csalja férjét, aminek a vége előrelátható szakítás, alkalmi munkákból tengődik államról államra és heroinfüggővé lesz egy újabb „nagy szerelemnek” hála. És amikor már épp alig tudja kirángatni magát a gödörből a saját hajánál fogva, egy hirtelen sugallatnak köszönhetőn, nulla felkészültséggel, edzetlen és függőségtől gyötört testtel, felelőtlenül nekivág egy 1500 mérföldes túrának. Hát gratulálok.

Szerencsénkre Cheryl közepesen őszinte szerző – nem rejti véka alá szánalmas amatőrségét és rossz döntéseit. Egy határig. Mert arról például igen-igen keveset beszél, hogy milyen hatással volt a szervezetére a heroin – arról sem, hogy mivel járt, hogy két nappal a túra előtt még belőtte magát. Hangyányit hiteltelennek éreztem, hogy nem elvonási tünetek tömkelegével küzdött a túra első napjaiban. Sajnos hajlok arra, hogy ez nem valós szemérem - hisz amúgy elég nyíltan ír szexuális kicsapongásokról, testiségről, a túra mindenféle egészségügyi vetületeiről - hanem a popularitás oltárán feláldozott szál: ahhoz, hogy regénye megmaradhasson kissé kilúgozott és nagyon amerikai bestsellernek egy amatőr ám szívós túrázó útkereséséről, egyszerűen nem fért bele a drogért remegve tántorgás. És itt bicsaklik nekem egy kissé a történet: sajnos kiérződik, hogy Cheryl mennyire igyekszik őszintének, jófejnek, veledismegtörténhet-típusú szomszédlánynak mutatni magát. Kicsivel kevesebb tanfolyamon oktatott kreatív írás jót tett volna a végeredménynek.

Amúgy a könyv egyáltalán nem rossz, sőt – kifejezetten olvastatja magát, felváltva vált ki meghatódást és szörnyülködést, van néhány rendkívül jól eltalált eszmefuttatása és közben egyszerre szórakoztató és elrettentő képet nyújt a Pacifikus Túraösvényről. Tájleírásai gyönyörűek; a természetbe kicsapott városi lány rácsodálkozása és szenvedése a szabadban éléssel három hónapon át, esőben, hóban, sivatagi hőségben és magas hegyekben félelmetesen érzékletes; a csörgőkígyókkal, békákkal, hangyákkal, medvékkel és bikákkal átélt kalandok pedig kacagtatóan viccesek. Ahogy az útjába akadó túrázók többsége is. Jó olvasni, hogy miféle szolidáris kis közösségek alakulnak ki a túra különböző pontjain egymásba botló magányosok között, bár azt kissé túlságosan amerikainak éreztem (már megint) hogy ennek a lánynak tényleg szinte mindenki segíteni akart és rosszindulattal vagy a többi ember jelentette konkrét veszéllyel mindössze kétszer találkozott három hónap alatt.

A H, mint héja hatását jól illusztrálja, hogy az olvasása óta megveszek a ragadozó madarakért – abban biztos vagyok, hogy a Vadon után nem fogok megveszni a hosszútávtúrázásért. Mert bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám.

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Gázsity Mila

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

„Felteszem, hogy ha valamiképpen be akarná építeni a Justine-kéziratába mindazt, amit én most elmondok, akkor rendkívül furcsa könyv jönne létre: a történetet, hogy úgy fejezzem ki, rétegesen beszélné el. Meglehet, hogy akaratlanul is ilyesféle, merőben új formát sugalmaztam magának, valami affélét, mint Pursewarden elképzelése a „mozgatható válaszfalú” regénysorozatról, ahogy elnevezte. Vagy talán még inkább olyasmit, mint egy középkori palimpszeszt, pergamenlap, amelyre különféle fajta igazságok vannak rögzítve egymás hegyibe-hátára, s az egyik megsemmisíti - vagy olykor: kiegészíti - a másikat. Szorgos szerzetesek kivakarnak egy ókori elégiát, hogy helyet csináljanak a szentírás valamelyik versének!

Úgy hiszem, ez nem is rossz hasonlat Alexandriára…”

Lawrence Durrell 1957-60 között megjelent monumentális tetralógiája, a Justine-Balthazar-Mountolive-Clea négyese jó húsz éve kerülget. Kiskamaszként kívántam rá először, amikor még fogalmam se volt róla, mi fán terem a modern irodalom, de ha egyszer olyan egzotikusnak tűnt, ráadásul a modern szerelem vizsgálatát helyezte kilátásba. Még jó, hogy akkoriban nem volt meg a családi könyvtárban, mert gyanítom, egy szót nem értettem volna belőle. Aztán amikor már - még mindig kamaszként - faltam a „modern irodalmat”, derogált holmi szerelmes egzotikumokkal múlatni az időt. Hogy mindig ott keringett az érdeklődésem perifériáján, azt jól jelzi, hogy tán három alkalommal is felkerült az elátkozott várólista-csökkentő listára, de mindig hoppon maradt. Eddig.

Mint a hosszú évek (mit évek, évtizedek!) óta kerülgetett olvasmányok általában, ez sem váltotta be minden hozzá fűzött reményem – ezzel együtt is remek élmény volt. Hömpölygő, ráérős szövegfolyam, amibe bele kell feledkezni – nyaralásra való könyv, vagy még inkább nyári szünetre (aki olyan szerencsés, hogy…), neki kell ajándékozni heteket, hogy a maga tempójában hasson, ringasson, húzzon le mocsárként olykor, ülepedjen, engedjen el, majd rántson megint magához. Mint egy mocskos-bűzös, dekadens város, amelynek falai közt megállt az idő, amely magához vonzza a világ összes kétes-elbűvölő szélhámosát. Mint egy nő, akinek szereteténél csak a képmutatása a nagyobb, aki bosszúvágytól és kétségbeeséstől fűtötten éget fel maga körül mindent, hogy királynőként emelkedjen ki a lángokból.

Szerelem, vágy, képmutatás, megcsalás, szerepek és letépett álarcok; vallásos hevület és világi mozgalmak, politika, intrika, nemzetközi pénzvilág; a modernizálódó Egyiptom ábrándképe és a hagyományos sivatagi életformák földhözragadtsága; művészi szabadság és féltékenység, alkotói válság és megkötött kezek. Mint egy álarcosbál részeg körforgásában, úgy keringenek egymás körül a legkülönbözőbb témák, hogy kiadják a két világháború közti Alexandria groteszk, fülledt, erotikától fűtött, európai dekadencia és ókori hagyományok közt megrekedt miliőjét. A városét, amely épp oly kiismerhetetlen, mint a benne élők.

Ebbe az Alexandriába kalauzol Darley, a szerény körülmények közt tengődő angol író és tanár. Darley, aki zavaros, túlfűtött viszonyba keveredik a nagyvilági Justine-nel, egy európai nevelést kapott, dúsgazdag és érzékeny lelkületű bankár kissé színpadias feleségével – az ő veszélyes szerelmük és törvényszerű bukásuk adja az első kötet gerincét. A kötetét, amit aztán újra meg újra értelmez a három folytatás. Durrell négyszólamú regényfolyama korában merész kísérletnek számított, ő maga a regényforma totális megújítását tűzte ki célul – ami ma már, a poszt-posztmodern korában minimum megmosolyogtató. Ugyanakkor ma is értelmezési kísérletek hadának adhat terepet: hisz a Justine történéseit ezerféleképp meséli újra a másik három kötet. Van, aki körkörös szerkezetet emleget, mások zeneműhöz hasonlítják, melynek témáit minden variációban áthangszerelve halljuk – az értelmezést nehezíti, hogy az sem dönthető el teljes bizonyossággal, beszélhetünk-e rögzített témákról, vagy mint egy kaleidoszkóp forgásakor, minden újabb nézőponttal szétesik az egész építmény?

Érdekes módon a Justine a legnagyobb falat, mintha a homályban hagyott részletekkel és a csapongó meseszövéssel Durrell direkt próba elé állítaná az olvasót: ha ezt megemészted, akkor méltó vagy a desszertként kínált átértelmezésekre. A Balthazar, a kabbalisztikával foglalatoskodó orvos könyve nem csupán más szemszögből mutatja ugyanazt a történéssort, de átszínezi a szereplőket, a motivációkat, a kapcsolathálókat. Sejthető, hogy nem minden úgy volt, ahogy akár Darley, akár Balthazar látják vagy láttatják – de hogy mit tesz mindehhez hozzá a Mountolive, az ősi Egyiptom dicsfényének megtestesüléseként megjelenő nagyvilági Leila szerelméért élő angol diplomata könyve, arra legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. A Justine olykor szappanoperába illő fordulatokkal operáló szerelmi sokszögei után a Balthazar filozófiai fejtegetései és a Mountolive grandiózus politikai összeesküvést leplező szála igazi ínyencség – nem véletlen, hogy e két középső kötet eteti magát a legjobban. Hozzájuk képest a Clea visszalépés, noha a tetralógiát tekintve ő visz előre – egy újabb teátrális szerelem felé.

Ha van hibája a regényfolyamnak akkor ez épp a teatralitása. A csapongását, a néhol túlhajtott filozofálást, a politikai túlkapásait és valószínűtlenségét megbocsátom, a teátrális jeleneteit és a szappanoperába illő fordulatait kevésbé. Durrell túl jó író ahhoz, hogy szüksége legyen ezekre. Persze épp ezek a nagyívű, tragikus érzelmek és hatásos fordulatok garantálják, hogy a filozofikus eszmefuttatások, pszichologizálás és irodalmi(askodó) kísérletek dacára az Alexandriai négyes egy rendkívül olvasmányos, sikerre ítélt egzotikus kalandregény legyen.

Ami egyfelől remek, mert eljut az olvasókhoz, másfelől épp azt nem hagyja érvényesülni, ami az én szememben lényege: az alkotás folyamatának boncolgatását. Aki szórakoztató egzotikumként veszi kézbe, azt jó eséllyel megakasztja és elrettenti a Darley és a másik két író, Arnauti (Justine első férje és élettörténetének méltatlan megörökítője) és Pursewarden (Darley örök vetélytársa, mind az irodalomban, mind Justine szívében) alakján átszőtt parttalan elmélkedés írásról, irodalomról, szerepekről, szereplőkről, valóság és történet viszonyáról. Pedig olyan ízt ad az egészhez, ami fontosabb, mint a kaleidoszkóp folyton széteső képe: az örök relativitást. Hisz valóságunk mindig csupán a miénk, a másik ember megismerésére tett minden kísérlet csupán kísérlet – az „alexandriai négyes” szemszögén kívül még van vagy ezer másik, amelyből megírható lenne ugyanez a történet. Darley, Arnauti, Pursewarden, Durrell – mind egy és ugyanaz. A szerző, aki nem nyugszik, míg meg nem próbálja megörökíteni a megörökíthetetlent.

Kiadó: Európa

Fordító: Szőllősy Klára

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

„A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.”

Jó hat-nyolc éve már annak, hogy A szél árnyéka futótűzként száguldott végig a hazai könyves blogokon: emlékszem, nem telt el úgy hét, hogy ne olvastam volna egy elragadtatott értékelést róla. Egyike volt azon könyveknek, amiket akkoriban mindenki imádott (egy kivételre emlékszem, de arra nagyon). Na, akkor kellett volna elolvasni, ahogy egyébként akartam is, csak valahogy mindig kimaradt. Simán el tudom képzelni, hogy nyolc évvel fiatalabban és pont ugyanennyivel kevésbé cinikusan engem is sokkal jobban elvarázsolt volna.

De sajnos azóta eltelt pár év, lecsúszott pár szemléletformáló olvasmány és már nem annyira könnyű elvarázsolni – pláne ha a szerző ennyire nyíltan elvarázsolásra játszik. Érdekes kérdés egyébként, hogy hol húzódik a határ az őszinteség, a „nem akar többnek látszani mint ami” és a hatásvadászat között.* Ahogy az is, hogy vajon a könyv ez esetben minek akar látszani és mit aggattak rá a különböző kiadói marketingfogások (ráadásul szegény igencsak megszívta a magyar kiadásokkal…). Most akkor szépirodalom vagy sem? Lektűr vagy sem? Az efféle műfajmixeket sosem könnyű elhelyezni, hát még ha kényszerűen ráhúznak olyan nagyívű asszociációkat keltő jelzőket, mint mágikus realizmus, gótikus rémregény, posztmodern regény… Ennél jobb könyvek is elvéreztek már a hasonló címkézések során.

Nekem leginkább bölcsészponyva. Varázslatos hangulatú, beszippantó, puha, meleg takaróként körülölelő szórakoztató irodalom, néhány ínyenc kiegészítővel: úgy mint egymásba ágyazódó történetek, könyv a könyvben, megelevenedett szereplők, az idősík és az elbeszélő váltakozásai, az író-főhős-olvasó történetének egymásba játszása. Zafón e téren jó, nagyon jó, ráadásul az Elfeledett könyvek temetőjével már önmagában megteremtett egy olyan helyszínt - mit helyszínt, önálló szereplőt - amellyel minden valamire való könyvmoly szívét rabul ejtette – az, hogy a főhős egy antikváriumban tengeti napjait, csak hab a tortán. És ha ez nem lenne elég, ott az őszi Barcelona (van tavaszi meg téli is, de valamiért ez a könyv valóban nagyon őszi) – a szeles, melankolikus, elmúlásszagú napok; a háború fenyegető árnya és a veszteségek utáni lassú ocsúdás; egy elátkozott ház; egy tiltott szerelem; romantikus villamosozások az esőben. Hangulatkönyv ez a javából.

Rá is fér, mert maga a történet fájóan egyszerű és kiszámítható. Amin persze lehet vitatkozni, hogy akkora baj-e vagy sem – bennem hagyott egyfajta keserű szájízt. Jobb író Zafón annál, hogy ennyire sablonos módon kerekítse a történet végét. És akkor vissza is térhetünk a kérdéshez: mi ez a könyv? Egyáltalán kell-e címkéznünk vagy sem? Kell-e hinnünk a címkéknek vagy sem? Esetleg szimplán hagyhatnánk, hogy hasson ránk olvasás közben, a maga módján, nem törődve azzal, hogy most egy romantikus-misztikus rémregényt olvasunk-e vagy egy történelmi romantikust vagy egy romantikus krimit; azzal meg pláne ne törődjünk, hogy magát posztmodern szépirodalomnak képzeli-e vagy sem. Végső soron úgyis csak ez számít, nem? Hogy hat vagy sem.

Engem magával ragadott. Élmény volt beleburkolózni, főleg úgy, hogy egy nagyon rossz olvasmányt félredobva vetettem bele magam, mint valami mentőcsónakba. Imádtam benne lakni a hangulatában, érdekelt a fekete férfi története, jókat kacagtam Fermin szóvirágain és őszintén drukkoltam hogy Daniel ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint Julián. Sok tekintetben tizenkilencedik századi romantikus nagyregényeket idéz – ami nem baj. És ha ennyit gondolkodom rajta, valamilyen hatással csak volt rám. Csak hát az a vég, csak azt tudnám feledni…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Vajdics Anikó

*Azt hiszem valahol a mesterkéltség környékén kéne keresni a kulcsot - de hogy Zafón mennyire mesterkélt, mennyire megcsinált könyvet írt, azt nem tudnám megmondani. Nekem olvasás közben nem tűnt annak. Újrázni kéne. De a franc se akar nagyítóval kutatni mindenféle jelek után. Inkább előveszem jövőre az Angyali játszmát...

Gregory David Roberts: Sántárám

Bombay, India szíve a nyolcvanas években – európai aranyifjak menedéke, törvénytelen kalandokra vágyó turisták első számú célpontja, maffiaváros, az épülő világkereskedelmi központ otthona, nyomortelepeken élő százezrek kalickája. Pompa, mérhetetlen pénzkötegek és Bollywood minden csillogása az egyik, felfoghatatlan nyomor, kolerajárvány, kutyanagyságú patkányok és embertelen kínzásokban örömet lelő rendőrök a másik oldalon. Itt talál otthonra az ausztrál börtönszökevény, Lin – otthonra, amire nem is vágyott már, amit remélni sem mert, és amit természetszerűleg jó párszor el kell veszítsen a regényfolyam során, hogy igazán értékelni tudja.

Mikor megismerjük, Lin sem más, mint egy átlagos nyugati turista aki hasist szívni és világot látni érkezett Indiába. Szép lassan fejti fel nekünk történetét, ami már a kezdetekkor is elég ahhoz, hogy megtöltsön egy kalandregényt: mesébe illő szökés egy híresen jól őrzött ausztrál börtönből, drogfüggés, rablások, tragikus családi viszonyok, és menekülés, menekülés, egy életen át. Egy gyönyörű, titokzatos nő (ki más?) és egy túláradóan érzelmes, a nyomortelepek minden hihetetlen életszeretetét a zsigereiben hordó Bombay-kalauz ragaszkodása kell, hogy Lin elkezdjen élni Indiában, ahelyett, hogy csak lézengene. Barátokra talál az európai dekadens fiatalok - szökevények, örökösök, lecsúszottak, menekülők - között; soha be nem teljesülő regényes szerelemre lel; küldetést vállal magára és legenda lesz, miközben sosemvolt apafigurát is farag magának – naná hogy a város leghírhedtebb maffiafőnökéből.

Van itt minden, ami egy színes-szagos bollywoodi kavalkádhoz kell. Ha nyomor, hát abból is a legborzalmasabb – ami azonban magában hordozza azt a feltétlen ragaszkodást az élethez, azt a gáttalan, semmit sem követelő világszeretetet, amiről nekünk, jóléti társadalmakban punnyadóknak már fogalmunk sincs. Ha gazdagság, hát abból is a legelképesztőbb – a feketepiaci pénz-, arany- és útlevélkereskedelem világa, a várost irányító maffiatanácsé, a mindent behálózó keresztapáké, akiknek semmi sem szent hogy megszerezzék akit akarnak, mégis: filozofikus hajlammal és valami furcsa, háborúk és nyomor edzette erkölcsiséggel vezetik embereiket újabb és újabb harcokba. Ha szerelem, hát tragikus, elérhetetlen, drámai, filmvászonra illő képekkel – ahol a nő, akit hiába kutatunk-keresünk, a tengerparti naplementében maga talál ránk. Ha halál, hát legyen hősies, felemelő, siratóénekekbe való – ahol a legjobb barát egyedül száll szembe az őt szitává lyuggató rendőrsorfallal hogy aztán teste a zavargásokban eltűnjön, legendákat hagyva maga után. Nem véletlen, hogy a regény egy pontján bollywoodi filmesek közé is keveredünk.

Lin meséje klasszikus mese: szerelemről és háborúról, lojalitásról és árulásról, örömökről és bánatokról, meglepő felfedezésekről és csalódásokról, felemelkedésekről és bukásokról. Majd’ ezer oldalon követjük a főhőst a legkülönbözőbb megpróbáltatásokba: a nyomornegyedbe, ahova körözött, lejárt vízumú külföldiként azért költözik be, hogy eltűnjön a hatóságok elől és ahol nem csupán barátokra lel, de a gettó önkéntes orvosaként híres-hírhedt lesz; egy kis maharásztrai faluba, ahol olyan életeket ismer meg, amilyenekről álmodni sem mernénk; Bombay legszigorúbb börtönébe, ahova egy groteszkszámba menő rosszakarónak hála kerül és ahonnan csak a rend őreinek kapzsisága menti ki – félholtra kínozva, de meg nem törve. Követjük amikor bosszúért lihegve csatlakozik a maffiához és amikor szeretett-rettegett mestere hívására a nyolcvanas évek talajvesztett Afganisztánjába megy háborúzni. És követjük, amikor a háború poklából a béke poklába tér vissza. És követnénk még, sokfelé, akárhova viszi sorsa, akkor is, ha jó kilencszáz oldal vér, verejték és könny után már sok, hogy megint csak azt mondja, sosem látott erőszak vár ránk… Akkor is, ha újra meg újra eldobja magától a boldogság lehetőségét, hogy üldözzön egy nőt, aki elárulja. Akkor is, ha csalódik abban, akit a leghidegebb pokolba is követett volna meghalni. Mennénk utána, mert sodor magával ez az élet…

Mert élet. Igazi, érzéki tobzódás. Végletekig megélt érzelmek, a lapokról lecsorduló ízek, szagok, hangok. A zsúfolt utcák kakofóniája, a nyomornegyed bűze, az ácsorgó jógik fájdalma, az esküvői felvonulás pompája és érzékisége, az afganisztáni hegyek hidege mind itt van, érezzük a csontjainkban. Mi is ott vagyunk, visszaeső bűnöző medvéket csempészünk ki Ganésa-szobornak álcázva a városból, hasist szívva filozofálunk a maffiatanácsban szenvedésről és örömről, verekszünk, harcolunk, hullák alatt rejtőzünk és mindeközben mégis, tiszta szívből élvezzük az életet, ami adatott.

„Nem tudom, mi ijeszt meg jobban, a hatalom, amely összezúz minket, vagy az a végtelen képesség, hogy kibírjuk a csapásait” – mondja az elkényeztetett Karla a frissen ledöntött nyomornegyedbeli kunyhók lakóinak töretlen életkedve és újrakezdésbe vetett hite láttán. Nem tudom, mi ijeszt meg jobban e könyvet olvasva: az, hogy milyen iszonyatos körülmények közt élnek emberek, hogy milyen tragédiák tarkítják a mindennapjaikat, hogy mennyire keveset ér valójában egy élet, ha rossz helyre születik – vagy hogy mégis, mindennek ellenére, mennyivel teljesebben meg tudják élni az életet, milyen szeretettel, bizalommal és jó kedéllyel tudnak egymás felé fordulni. Tömény, sűrű élmény a Sántárám, egyszerűbb, kalandosabb, felszínesebb regényre számítottam – sokkal többet kaptam. Majd’ ezer oldalnyi életszeretet a borzalmakon. Olvassátok!

Kiadó: General Press

Fordító: Szécsi Noémi

Doug Dorst – J. J. Abrams: S

„Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.” (Amadea)

Ennél frappánsabb egymondatos kritika nem is kell ennek a könyvnek. A karácsonyi könyves szezon legnagyobb szenzációja volt a filmes J. J. Abrams (Lost, Star Wars – Az ébredő erő, Super 8, Alias) és az ő szellemírója, Doug Dorst „mystery box” köntösben kiadott regénye-társasjátéka-kirakója, a magyar könyvpiacon egyébként valóban évek óta nem látott igényességgel kiadott S. Ez volt a könyv, ami minden könyvmolynak kellett – és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy kérdés is adta magát: vajon a szemfényvesztő külső és az ínycsiklandó ötlet mögött lakik-e valami vagy csak egy gigantikus lufi az egész?

Hatalmas megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy bizony lakik. Az S igazi kaland, bele kell veszni, hagyni neki időt, rászánni egy halom energiát – csak így lehet. Listamániás olvasóknak, akik csak azért vesznek kezükbe könyvet hogy izibe kattinthassanak a goodreads-en hogy még egyet kiolvastak, nem való. Felhőtlen szórakozást keresőknek sem, mert bár a sztori elég szórakoztató, jó eséllyel halálra fog idegesíteni a sok szirszar amit ráaggattak. Viszont aki valami igazán különlegesre vágyik, ami felrázza az egyforma könyvek százai között, kicsit visszaadja a könyvek világára való gyermeki rácsodálkozást, a nagybetűs élményt, ami egy újabb könyvet (egy újabb rejtélyt) kinyitva elfog, annak az S tökéletes választás.

Nekem elsősorban játék. Játék a szavakkal, a képekkel, a kódokkal, az utalásokkal, az ezer szinten áthallásos egymásba játszó történetekkel. Imádtam párhuzamokat keresni a beékelt regény, a fiktív szerző élete és a margón levelezők megpróbáltatásai között. Imádtam a kihagyott jeleket, a meg nem magyarázott levélváltásokat, a felfedezést, hogy az élet kezd beszivárogni a könyvbe, amikor kutatóink már nyilvánvalóan találkoztak és nem „csak” a jegyzetekben kommunikálnak. Imádtam, hogy esélyem sincs mindent megtudni és kombinálhatok kedvemre. És hogy felállíthatom én is a saját Straka-teóriámat.

A játék középpontjában egy fiktív szerző, a „huszadik századi íróóriás” V. M. Straka Thészeusz hajója című regénye áll – e regény könyvtári példányának lapjain kezd levelezésbe a tizenéves kora óta Straka bűvöletében élő kirúgott doktorandusz, Eric és a szerzővel még csak ismerkedő végzős irodalom szakos Jen. Straka műveitől elválaszthatatlan a Straka-rejtély, lévén az íróról soha nem sikerült bebizonyítani, ki volt valójában – nem csoda, hogy az unalmas könyvtári munkájától és leendő éhenkórász bölcsész jövőjétől közepesen frusztrált Jen is saját kutatásba kezd. Mely kutatás egy ponton elválaszthatatlan lesz Eric jegyzeteitől és kettejük levelezésétől, annyira, hogy a valóság szép lassan beférkőzik a műbe és ők ketten egy potenciális titkos társaság utáni nyomozás közepén találják magukat. És ahogy a Thészeusz hajója, Straka és fordítója, F. X. Caldeira rejtélye, kettejük kapcsolata és az egyetemi és nem-egyetemi körök beavatkozása kezd átláthatatlanul összegabalyodni, hirtelen sokkal több forog kockán, mint hogy kiderítik-e ki volt V. M. Straka.

Na ilyet NE csináljatok mert utána marha nehéz visszalegózni mindent a helyére :) 

Egy irodalmi nyomozás mindig izgalmas a hozzám hasonló lelkes de kontár irodalmárok számára – azonban egy efféle irodalmi nyomozásra épülő játék legalapvetőbb próbatétele számomra mindig az, képes-e elhitetni velem a szerző, hogy a mű(vek) mely(ek) után a nyomozás folyik, valóban képes(ek) annyira megragadni az olvasó-kutatót, hogy mindent félredobva neki(k) szentelje figyelmét. Ha a „könyv a könyvben” önmagában működik, minden adott a sikerhez. Ha nem, lehet akármilyen fantáziadús a körítés, annyi az egésznek. Ennek eddigi legszebb általam olvasott példája A. S. Byatt Mindenem című remekműve, melyben sikerült tökéletesen felépítenie a szerzőnek két viktoriánus költőóriás életművét és elhitetni velem nem csak azt, hogy a műveik a legnagyobbak közé tartoznak, hanem hogy úgy értelmeződnek át, ahogy haladunk előre a nyomozásban. Magam is meglepem vele, de az S hasonló bravúrt vitt véghez – a Thészeusz hajója tán az egész projekt legjobban sikerült része, Dorst meglepően jól ír és sikerült teljesen behúznia a Straka-rejtélybe már pusztán a regénnyel is.

Adja magát a kérdés (ha már a Thészeusz hajója és az S középpontjában is az identitás kérdése áll): vajon értékelhető önmagában egy ilyen mű? Bevallom, ennek (tán öncélú) illusztrálására született az előző bejegyzés – választ nem leltem, de nagyon jól szórakoztam közben. Mindenesetre a megannyi, identitást firtató kérdés mellé felvéshetjük ezt is: vajon a „regény a regényben” mikortól válik önálló regénnyé? És vajon mi adja az S elsődleges varázsát – az ötlet (azaz a kinézet, a játék, a mellékletek) vagy az alaptörténet (azaz a Thészeusz hajója)? Ha Jen és Eric egy ostoba fércmű körül produkálták volna magukat nekünk, akkor is kajálnánk? Esetleg a Thészeusz hajója megítélését javítja aránytalan mértékben a köré húzott felhajtás? Számomra ezek a kérdések csodásan összecsengenek a regény által felvetett kérdésekkel és ha ez tudatos, emelem kalapom Doug Dorst előtt. Ha meg csak az én belemagyarázásom, hát, így jártunk…

Az ilyen oldalaktól hullik ki az ember haja - egy dolog a sok firka meg a színek,
de az össze-vissza nyilazások... 

Ami az olvasásélményt illeti: valóban kurva fárasztó. Ezt a könyvet nem lehet egyszer elolvasni. Illetve hát lehet, csak minek... Több olvasási módszer terjed a neten, hogy kinek mi az ideális, azt mindenkinek magának kell megtalálni, én sokáig törekedtem arra, hogy előbb elolvassam a Thészeusz hajóját, bármiféle jegyzet nélkül, de folyton elvonták a figyelmem az összefirkált margók, úgyhogy áttértem az egy fejezet TH – egy fejezet az első levélváltásból (kék-fekete) taktikára. Aztán jött az újraolvasás a második kör levelezéssel (narancs-zöld) és a pofonnal, mert a különböző színű levélváltásokat nem lehet egymástól függetlenül olvasni, bár legalább négy idősíkon születtek, összefüggő szövegtestet alkotnak, tehát vissza- és vissza- és visszaolvasás. Mire a végére érsz, az első kör levelezést jó eséllyel negyedszer olvasod. És akkor még nem beszéltünk a mellékletekről, melyeknél sehol nincs jelezve, hogy melyik időszakhoz (azaz melyik levélváltáshoz) kapcsolódnak, szóval könnyű lyukra futni. Persze lehet még vagy ezerféleképp, és akkor sem történik semmi, ha egyszerre olvasod az egy oldalon lévő összes bötűt, ha vállalod hogy elspoilerezel magadnak egy csomó mindent, de mégiscsak időrendben ad ki egy nagyjából összefüggő történetet. Nagyjából, mert van, ami kimarad, hisz miután találkoztak, hőseink nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy mindent leírjanak.

Időrabló, az biztos, de nekem megérte. Rég szórakoztam ilyen jól olvasás közben – miközben pontosan tudtam, hogy az orromnál fogva vezetnek. Mert az egész rejtélyesdi elsődleges mozgatórugója valóban egyszerű mint az egyszeregy. Elképzelem egyébként, mekkora élmény lehetett ezt a könyvet összerakni – ötletelni, megírni a Thészeusz hajóját, körérakni a Straka-rejtélyt, aköré a Jen-Eric nyomozást; összefirkálni a kész művet, képeslapokat írni, szalvétára rajzolni… Imádtam volna ezen dolgozni! (Jó, nyilván nem a határidő szorításában.) Azt hiszem, ez a jelenkori hagyományos (populáris) könyvkiadás csúcsa – és amikor minden egyre inkább a digitália felé tolódik, állati jó érzés hogy valaki csinál még ilyet :)

(Egyetlen apró kritikám van a magyar kiadással kapcsolatban: Caldeira többször előre- és visszautal a saját jegyzeteire, folyamatos számozással – ezek követése a kódok megfejtéséhez elengedhetetlen. A magyar változatba viszont fejezetenkénti számozással kerültek a jegyzetek. Apróság, és nem is teszek úgy mintha magam akartam volna megfejteni a kódot, simán ráhagytam Jenre, de azért bosszantó baki.)

Kiadó: Geopen

Fordító: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina 

Mazsoláznivaló kezdőknek és haladóknak: Thougths On „S”

V. M. Straka: Thészeusz hajója*

„Ami a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra. A szó a holtaknak ajándék, az élőknek figyelmeztetés.”

Magányos férfi baktat egy esőáztatta tengerparti kikötőváros sikátoraiban. Nem tudja, ki ő, nincs neve, nincsenek emlékei, nincsenek céljai, csak egy suttogást hall olykor a fejében – ami a víznél kezdődik, ott is végződjék… Nem tudja, hogy került oda, ahol van, s nem tudjuk mi sem. Egy névtelen férfi, egy névtelen városka, egy meghatározatlan idő. Valahol, valamikor, a vízparton. Egy kocsma, egy nő, egy rejtélyes könyv, valamiféle derengő emlékfoszlány – aztán a kába, vak sötétség.

A férfit - nevezzük mi is „S”-nek, ha már a folyvást őt kísértő szimbólum után így nevezte el magát - elrablói egy hajóra viszik, mely az ismeretlen kikötőből tart ismeretlen célok felé, fedélzetén kísértethistóriába illő bevarrt szájú matrózokkal, vért izzadó térképekkel, fedélközében titkos rituálékkal. Miért került a hajóra S? Hova tartanak? Milyen szerepet szánnak neki? Megannyi kérdés, válaszok nélkül. Mígnem egy jótékony vihar árnyékában S útja újabb ismeretlen kikötő felé fordul. De vajon ezen a helyen válaszokat talál a vízből egy munkástüntetés közepébe kibukkanó amnéziás hősünk? Vajon a kocsmabélire kísértetiesen emlékeztető lány nyomában megtalálja saját magát? Vagy jobban teszi, ha a lázadó munkások kicsiny élcsapatához csatlakozva bujkálásra adja a fejét a hegyekben? Vagy…?

S ha újabb tragédiák és menekülések után útja ismét a vihar ütötte sebeket maga mögött hagyó hajóra vezeti, vajon mi vár rá? Hol van nagyobb esélye meglelni önmagát, elvesztett identitását, a hajón vagy a hajóról menekülve? Ki ő, mi ő, miért jut vissza mindig ugyanabba az agyonkarcolt falú kajütbe, bármit is tesz? Mi köti a hajóhoz, mely deszkáiban hordozza az „ő” szimbólumát? S miért hajóznak vele újabb és újabb partok felé, mintha csak újabb és újabb küldetések felé vinnék?

V. M. Straka művének középpontjában az identitás és annak örök keresése áll – főhőse maga a nagybetűs kérdőjel, aki a hajón leélt évtizedek alatt sem találja a választ a legalapvetőbb kérdésre: ki vagyok én? Vajon az „egykorvolt” én identitása számít vagy amit az elmúlt évtizedekben megtettem? Mi határoz meg minket, mi határozza meg, mit tehetünk? Emlékezet nélkül egy forradalomba csöppenve vajon várnunk kell arra hogy eldőljön, kik vagyunk és melyik oldal a „miénk”? Identitásunk határozza meg, mit teszünk, vagy a tetteink határozzák meg az identitásunkat? És ha elfeledett „énünk” meggyőződése ellenében cselekszünk, vajon felülírhatjuk-e „önmagunk”? Újjászülethetünk-e pusztán tettek által? No és ha megtaláljuk őt, aki választ adhat az összes kérdésre, mit teszünk? Visszaköveteljük egykori valónkat vagy harcolunk tovább új bőrünkbe bújva?

Nem véletlen a címadás – a metafizika egyik nagy kérdését jó ideje Thészeusz hajójával illusztrálják. A legendás hős hajóját az athéniek oly nagy becsben tartották, hogy időtlen időkig javítgatták, deszkáit folyvást kicserélték, testét megújították. De vajon meddig marad a hajó ugyanaz amin Thészeusz hajózott? Ha minden deszkáját kicserélték, ha már egy alkotóeleme sem azonos azzal a hajóval akkor is „Thészeusz hajója” marad? A fizikai elemek vagy az elme által ráaggatott konstrukció teszi a tárgyat azonossá önmagával? Ahogy Thészeusz hajója, úgy S hajója is változik az évekkel – teste nem is hasonlít egykori önmagára, legénysége megfogyatkozott, térképei vérbe borultak. Mégis – ugyanaz a szimbólum vezeti útját. Ahogy a rajta utazó férfiét is.

Küldetésről küldetésre. A feszesen tíz fejezetre osztott regénybe ékelt Közjátékban kapunk támpontot arról, hol és milyen időkben járunk. 1914, a trónörökös meggyilkolása – Európa vérbe borulásának előestéje. Nagyhatalmak esnek egymás torkának, miközben milliók halnak meg a frontokon vagy éhen a hátországokban. Munkáslázadások, gyilkosságok, összeesküvések – s a háttérben egy minden szálat kézben tartó vállalatbirodalom, mely kihasználja a háborút, a nyomort, az emberi kapzsiságot. De vajon hol ér véget S hajszája? Ott, ahol megtalálja önmagát, vagy ahol leszámol konstruált ellenségével? Mi a végső cél? Létezik egyáltalán? Vagy szerepünk a történetben mindössze annyi, hogy gördítsük előre a kereket és megágyazzunk az utánunk jövő generációknak? Mit ér a fegyver, a lázadás, a gyilkolás? És mit ér a tinta? Ha vérünket adjuk a világ megőrzéséért, miközben fogalmunk sincs, miért is adjuk, az a vér attól még mi vagyunk? Talán a legfőbb identitásmeghatározónk az, mit vagyunk hajlandóak feláldozni magunkból.

Straka lenyűgözően burkolja metafizikai kérdéseit kalandos mozgalmi regénybe. Miközben olvassuk, remekül szórakozunk, S története igazi kikapcsolódás, a szó legnemesebb értelmében, ha az olvasó szeszélye úgy diktálja, meg is maradhat ennyinek; ugyanakkor ez a rendre önmagába csavarodó kutatás az elveszett és meglelt identitások körül az arra fogékonyaknak hosszú időre adhat kutatni- és töprengeni valót. Pláne, ha elolvassuk a fordító, F. X. Caldeira előszavát, melyben ízelítőt ad a szerzőt körülvevő rejtélyről – és ha mindehhez hozzávesszük, hogy az általunk olvasott mű valójában Caldeira rekonstrukciója Straka kéziratából, melyből épp a legfontosabb: a vége hiányzott. Ilyesformán sosem tudhatjuk meg, maga Straka milyen válaszokat adott volna (ha adott volna…) a saját kérdéseire.

Mindenesetre amit Caldeira leír - és ahogy magyarázza saját bizonyítványát a kiegészített befejezés kapcsán - az több mint érdekes. V. M. Straka a huszadik század egyik legizgalmasabb elfeledett szerzője, akinek további 18 regénye vár felfedezésre – miközben személye és élete még ma is ismeretlen az irodalomkutatók előtt, éppúgy lehetett cseh munkás, aki fiatalon fordult az irodalom felé, hogy a tollával lázadjon a kizsákmányolók ellen, mint híres gyermekkönyvszerző, aki más műfajba tett kirándulást. A találgatások száma végtelen, egy biztos: akárki is volt Straka, a Thészeusz hajója után én mindenképpen szeretnék még olvasni tőle!

Kiadó: Szárnyas Saru

Fordító: F. X. Caldeira

* A könyv természetesen fiktív - valódi szerzője Doug Dorst, ötletgazdája J. J. Abrams, megjelent a kettejük által jegyzett S című kötetben**

** Hogy ennek következtében jelen kritika is okvetlenül fiktív-e arra visszatérünk a következő posztban...

Jurassic World - film

Hűha-faktor

Ez a film egyetlen hatalmas idézőjel. Újrahasznosít mindent: a Jurassic Park minden böszmebüszkén felrakott kerítését, szabályozott, ellenőrzött működésű hamisvilágát, és a szabályozottság által keltett biztonságérzetet (teli vagyunk ilyen hamisvilágokkal egyébként, amelyek a szabályozottság álcaruhájával ringatnak hamis biztonságérzetbe – gondoljunk csak a tömegközlekedésre…). Újrahasznosítja a sanda és mohó sápolást, az etikátlan szakembert, közel a tűzhöz – hisz tényleg mindig akad valaki, aki a más tüzébe pecsenyét lógat; aki akár éleszti a tüzet, ott is ahol nem ég, hogy süljön a maga pecsenyéje (ezek a filmtörténet leginkább várt elégtétel-halálai, amikor úgymond a tűzgyújtó is odasül). Újrahasznosítja a Rambózabálást – ahogy jönnek a bennfentes vigyorú emberi pitbullok puffogtatni, természetet taposni; jönnek a vadászok – ezúttal is zsákmányállatnak, naná. Újrahasznosítja a sikolyt, a menekülést, az utolsó pillanatban megmenekülést… persze úgy hogy még nagyobb legyen a hűha-faktor. Ahogy a filmben nem kicsit (ön)ironikusan el is hangzik. Mert az én szememben ezt a gátlástalan remixet egyfelől ez menti meg: többször és harsányan kiröhögi önmagát. Másfelől a tapintható szándék, hogy megidézzen. A mai eszközökkel az egykori hangulatot, azt az érzést ami akkor elfogta a tátott szájjal bámuló ifjú mozibajárót: ilyen tátott szájakat, tágra nyílt szemeket szeretne a mai, képpel agyonlakatott fiatal arcára varázsolni ez a film – és ezt sikeresen teljesíti.

Tudjátok mit? Visszaveszek a kritikus hangvételből. Ahogyan Timi megfogalmazta: nekünk ez egy hatalmas nosztalgiatrip volt, fütyüljünk az összes kritikára… láttuk, hogyan működött ez a hűha-faktor a fiatalabbakon a moziteremben – így a bevételi adatokon túl személyes benyomásunk is lehetett a kézzel fogható sikerről. Nagyon sok generációt képes volt megszólítani ez a film, egyszerre, és teljesen másként: direkten és utalások rétegeivel. Már önmagában ez egyfajta érték volna, hogy egy alapvetően szórakoztató-borzongató-rémisztgető fussvagyelkapnak mozi ennyi utalás-réteggel, és így zsonglőrködik – valójában az alkotói csak jó érzékkel belehelyezkedtek az egykori „alternatív jelen” jövőjébe: a mai „alternatív jelenbe”. Ahonnan jó volt visszatévedni az „alternatív múltba”… legalábbis nekem az egykori Park főépületébe tett kirándulás minden pillanata maga volt a nagy betűs Nosztalgia… Egy szó mint száz, egy fantáziavilág meglepően koherens jövőjét láthatjuk – ahol a legfontosabb „állandó”, hogy nem tanulunk semmiből.

Nem hivatalos, klasszikus

Ha nem tanulunk semmiből, ugyanazt éljük át. A (voltaképpen egyetlen) különbség: picit oldalt csúszott a fő konfliktus, a cselekménygerjesztő – bele másik moziuniverzumokba; például az Alien gondolatmeneteiből lehet ismerős. Én ezt úgy hívom: Bicska-téma. Az emberiség mottója lehetne: ha idegenekkel tárgyalok, legyen nálam Bicska (páncélosezred, hadiflotta, atomfegyver), lehetőleg a leghatékonyabb. Az Alienből fejtem ki, hogy ne spoilerezzem el, amit szerintem úgyis kitaláltok belőle: ha ismerek valamit, ami fenyegető (például annyira, hogy egy nálam feltehetően intelligensebb faj egyedei végső gesztusként tiltó táblát raktak ki miatta egy bolygóra) azt meg kell szereznem, és Bicskát kell faragnom belőle (ha netalán találkozunk majd mr. intelligenciáékkal, legyen nálunk valamilyen hatékony mifene ellenük – olyasmi, amitől tudjuk, hogy rettegnek). Pusztító paranoiánk gerjeszti itt is az eseményeket, megint kiderül róla, hogy elsősorban önpusztító… ez a baj az intelligens Bicskával, ha gép, ha bio: tanul és hamar maga dönt, kibe szúr.

Ha megidézés, akkor hősök… nos, nagyjából a helyükön. Malcolm figurája helyett például egy kedves pojácát kapunk, ugyanazokkal az alapgesztusokkal – de mivel a film egyik legbájosabban ironikus (nemcsók) jelenete az övé, hát egye kánya. Az új tulajdonos másképp gyerek mint Hammond volt, felnőttebb játékai és vágyai vannak, de pont a különbségektől lesz ugyanannyira egyedi. És nem értem a fanyalgókat, a gyerekszínészek hozták az elvárhatót – végülis tényleg annyi a dolguk, hogy fussanak és túléljenek, és nem volt elviselhetetlen a (szerencsére rövid) lelkizésük sem. A női főhős, a „szegény ember Jessica Chastain-je”, Bryce Dallas Howard igenis tud játszani és a kevés lehetőséggel, amit a film nyújt neki él – más kérdés, hogy az első film férfiakkal teljesen egyenrangúan árnyalt dr. Sattleréhez (Laura Dern), női (fő)hőséhez képest bántóan egydimenziós figurát írtak neki. Az elfoglalt, tüchtig karrierrab azért sok lehetőséget nem ad a játékra, ha csak karakter, és nem róla szól a mozi – és az átalakulása is teljesen szabvány (játszhatatlan) iskolapélda. A rendezés is vele szúr ki a legalaposabban – tűsarkúban rohanhatja végig az egész filmen… némileg mulattatott a picike ellentmondás, hogy ha a T-Rex hatvannal is képes futni, akkor emberi csaliként mennyivel kellene előtte szaladni (tűsarkúban…), de ellegyintettem, biztosan lassult az évek múlásával az öreg harcos. Úgyhogy BDH hozza, amit hozhat – egy komoly megbicsaklással: annyira nincs kémia közte és Pratt figurája közt, hogy a csókjuk kiérdemelte tőlem az év eddigi legkínosabb romantikus betétepizódja büszke címét.

Kúúl...

Pratt a tökéletes XXI. századi Indiana. Tökéletes csibész. Minden, ami Harrison Ford volt a moziba járó kölyköknek… és Forddal ellentétben játszani is tud. Mert fiatalon kedvenc űrgolyhóm, kincsvadászom és szökevényem a féloldalas mosolyán, meg a hökkent fején túl egy szem koncentrálok-fejet volt képes felmutatni; öregségére aztán belejött, de Chris Pratt más alapokról indul. Van arcjátéka, képes érzelmet kifejezni – hogy csak egy példát mondjak: a remek CGI melón túl az ő reakcióitól kerülnek tökéletesen a vászonra a Raptorok. Úgy különben a trükkök kivétel nélkül kifogástalanok. A film több mint fele rajzfilm, és baromi jól mutat…

A folytatásnál viszont mindez már kevés lesz. Anyagilag sikeres lehet az is, de kínai gumicukor-utánzat szintjén gagyi lesz, ha a szokásos, „nagyobb, hosszabb, vágatlan” hűha-faktorra alapozzák – azt a patront már ellőtték most (úgy értem, az összes patront…). Az valóban puszta önismétlés lesz; azt már nem menti az „egykori élmény megidézésének szándéka mai eszközökkel” hozzáállása. A végéből, az IN-GEN makacs jelenlétéből persze jól kikövetkeztethető a folytatás alapszituációja (megint csak az Alien mintájára…), remélem lesz valaki, aki mindezt a kellő fantáziával csavarja tovább…

Ebben a filmben álomország vérzik (amennyire a korhatár miatt vérezhet). Ez a film álomország. Mint általában (a legjobb szándékok, professzionizmus, csempészett mondanivaló mellett is) a mozi. Ámulni-bámulni kell (nincs mit tanulni belőle…) – és jobb ha tudjuk, a mozi a kezdetektől erre az ámulatra épített. Hogy művészet is, az pár elkötelezett embernek köszönhető. Kezdettől fogva bámulnivaló volt: látványosság és egyben üzlet. Nincs ebben semmi rossz – és ezen az alapon ezt a filmet sem érdemes szidni. Mert hogy látványos, az hétszentség. És meglehetősen sikeres üzlet. Engem (amint látjátok) megvett.

Ian McDonald: Síkvándor

Az elsősorban sci-fi íróként ismert és elismert Ian McDonald egyetlen eleddig általam olvasott regénye, A dervisház a maga nemében páratlan élmény volt – és nem utolsó sorban számomra a sci-fi elemek ellenére is vérbeli szépirodalom. Elbűvölt, magával rántott, meggyőzött – legfőképp arról, hogy ez a fickó bármit ír, nekem azt olvasnom kell (hogy a Brazyl eddig sajnálatos módon kimaradt, arról legkevésbé a szerző tehet…). Amikor először hallottam a Síkvándor című ifjúsági kalandregényéről, rögvest Scott Westerfeld és a Leviatán-trilógia ugrott be – manapság a léghajó és steampunk hívószavakra már-már természetes, hogy Deryn és Sándor kalandjai jutnak az ember eszébe. A dervisház és a Leviatán elegye pedig mi más lehetne, mint minimum izgalmas kirándulás?

Nos, izgalomból akad bőven és panaszra sem nagyon lehet okunk – még ha az ember nem is feltétlenül azt kapja, amire számított. Elsőre meglep a könnyedség, az egyszerűbb narratíva, a kamasznézőpont érezhető mássága – figyelmeztetni kell magunkat, hogy azért ez nem A dervisház, ez egy hamisítatlan kamasz-kaland, annak minden egyszerűsítésével és akcióközpontúságával. Aztán meg épp az lep meg, hogy ez a látszólagos könnyedség milyen zökkenőmentesen vált át valami sokkal nagyobb léptékű, sokkal komolyabb kérdéseket feszegető, valós tétekkel játszó kalanddá. Úgy nő túl önmagán, hogy közben végig megmarad annak, ami: egy kiválóan megírt ifjúsági sci-fi – ami a mai mezőnyben, ahol a legtöbb ifjúsági (vagy YA, vagy akármi…) épp ott vérzik el, hogy vagy túl bugyuta, vagy túlságosan „felnőtté” válik az aktuális világmegmentés közben, önmagában nem semmi.

Everett Singh, a tizenéves zsenipalánta (matematikus, kapus, leendő mesterszakács, és még ki tudja, mi…) egy karácsony előtti londoni estén kénytelen végignézni, ahogy kvantumfizikus apját elrabolják a nyílt utcán, és nem elég, hogy a rendőrség nem is annyira titkoltan hülyének nézi, még saját anyja sem hisz neki. Pedig ő látta, amit látott. Amikor Dr. Kvantum nevű tabletjére (gyengeség, tudom, de imádom, ha valaki elnevezi a tárgyait…) titokzatos fájl érkezik elrabolt apjától, melyet egyedül Everett tud értelmezni, nyilvánvalóvá válik: nem egyszerű emberrablásról van szó. Még néhány rendőrség által manipulált fotó, gyanúsan viselkedő egyetemi kolléga, egy rejtélyes cipőfűzés, és hősünk előtt pikk-pakk kikristályosodik: apja valami hatalmas titokra bukkant, mely az egész univerzum sorsára lehet befolyással. Illetve univerzumokéra – hisz arra azért viszonylag hamar rájövünk (ő is, és az olvasó is) hogy nem csak egy van belőlünk.

Innen pedig csak egy ugrás (kivételesen jó érzékkel kivitelezett fajta…) és máris egy másik Földön találjuk magunkat, egy „elektropunk” Londonban, ahol nanoszálas léghajók lebegnek a város felett és vívnak egymással gigászi légi csatákat, univerzumközi politikai intrikák befolyásolják a Sokaság és a Seholvégetnemérő világainak sorsát, és egy kis jóféle indiai kajával még a legszőrösszívűbb légikalózt is le lehet venni a lábáról. És ahol – nem mellesleg – Everett apját fogva tartják, hogy rákényszerítsék egy olyan munkára, amit ő, érthető okokból, nagyon nem akar elvégezni. Tizenéves kis hősünk pedig nem is lenne tizenéves kalandregényhős, ha nem akarná megmenteni apját, a világot, az összes univerzumot és persze a megmentésre cseppet sem szoruló leányzót, akit útjába sodort a véletlen – lehetőleg úgy, hogy közben lazán leszámol az egyik legijesztőbb női gonosszal, akiről mostanság olvastam.

A történetről ezen a ponton bűn lenne többet elárulni – az egyszerre kiszámítható és fifikás sztori pont annyira csavaros, hogy felnőttfejjel is élvezhető legyen, és pont annyi mellékvágányra visz el minket, hogy még ne jusson eszünkbe öncélú időhúzást kiáltani. Nem mellesleg olyan erős atmoszférával és sajátvilággal ajándékoz, ami – persze a műfajiság figyelembe vételével – simán odateheti a már így is túl sokat emlegetett előző mű mellé. McDonald nem kispályázik: ha kitalál egy másik univerzumot, az pestiesen szólva „ki van találva”. Minden a helyén, a legapróbb részletig – az elektropunk London él, lélegzik, érezzük a bűzét, halljuk a „csendjeit” látjuk a fejünk felett a lenyűgöző léghajók hasát elsuhanni. Ha hagy maga után bármi hiányérzetet a regény, akkor az éppen az, hogy csak egyet ismerhettünk meg az univerzumok sokaságából – sorozatnyitó kötetről lévén szó, remélhetőleg ez a hiány hamarosan orvosolódik.

Egy hiány – ami nem is igazi hiány – mellett egy közepesen nagy kritikám van: engem sokszor halálosan idegesített ez az Everett gyerek. Annyira okos, annyira jól főz, annyira jó sportoló, annyira jó hátsója van… üdvözlendő, hogy végre nem egy „kis kiválasztott” menti meg a világo(ka)t, hanem egy „csak úgy” az események közepébe csöppenő srác, de könyörgöm, ne legyen már ennyire tökéletes… Szeretném, ha egyszer végre egy dagi, szemüveges könyvmoly mentene meg minket. Köszönöm! Óriási szerencséje McDonaldnak – mit szerencse… ez a pasi egyszerűen nem hibázik ekkorát – hogy a történet egy pontján nem kevés öniróniával rakja helyre ezt a fenenagy tökéletességet. „Amikor az ember távol kerül az otthonától, amikor elűzik onnan, kitalált történetekkel takarózik. Súlymester, zsoldos katona, kalandor és úriember – így hívta magát. Kapus, matematikus, utazó és síkvándor – felelte rá Everett. Ha elég sokszor mondogatod, igazzá válik.” 

Párhuzamos univerzumok, világok közötti ugrások, kvantumfizika, nagyon mai infokommunikációs utalások tömkelege – nálam nagyobb geeknek kéne lenni ahhoz, hogy ezt az ember igazán magáénak érezze, de nincs kétségem afelől, hogy a tizenéves fiú olvasók legtöbbje úgyis az – ráadásképp egy kifejezetten egyedi és (bár néhány elemében rém idegesítő, de) eléggé szórakoztató tolvajnyelv no meg egy kis csilis csoki – mindez olyan fűszeres és szerethető elegyet eredményez, hogy nehéz nem rajongani érte. Ide nekem a folytatást! (És akarok egy léghajót…)

Kiadó: Gabo

Fordító: Sziklai István