2016. november 30., szerda

Anoushka Shankar: Land of Gold - MÜPA

Olvasom, hogy Anoushka Shankar szinte a szerettei által és a várakozás által formált burokban élt, amíg kihordta második gyermekét – csak utána szembesült mindazzal, ahová a világunk fordult alatta. Egyszerre szembesült az évek alatt összegyűlt feszültséggel, a menekültválsággal… Olvasom, hogy úgy érezte: reagálnia kell, nem mehet el szó nélkül emellett. Nem mehet el szó nélkül, mint anya. És nem mehet el szó nélkül mellette, mint művész. Nem mehet el mellette, minthogy néhány, maradéktalanul hagyománytisztelő kivételtől eltekintve mindig is bonyolult, multikulturális talajon állt, amit csinált; bezárkózó világainkban is mindig a nyitottság talaján. Akár a vállalt-szeretett indiai gyökérzet és a teljes apai örökség: hisz mindkettőnek része ez a nyitottság. Ravi Shankar úgy volt a szitár első számú csillaga Indiában, hogy nyitott volt bármilyen zenei találkozásra – Anoushka Shankar pedig szinte folyamatosan ebben a zenei fúzióban lubickolt eddig is…

Nem mehet el szó nélkül… látszatra olyan keveset tehet a művészet, a zene, látszatra olyan keveset érnek ezek a protest gesztusok. Olyan keveset tehet egy anya a mások tengerpartra mosott, halott gyermekét látva, ha összemarkolja a szívét a látvány. Ha szégyell levegőt venni, úgy ragadja meg a látvány. Mit ér ezzel a fuldoklással szemben a felemelt szó… vagy a szavakká nem is formálódó érzéseket sugárzó zene? Nagyon könnyű volna rámondani, hogy semmit. Mit ér harsogó gyűlöletbeszédek kihangosított zajában, ha a részvétről dúdolsz? Nagyon könnyű volna rámondani, hogy semmit. Mégis, nem hiszem, hogy volna más választása a játszónak, mint hogy tegye a dolgát. Dúdolja, hangszerén pengesse a magáét. Nincs más választása, minthogy a maga eszközeivel részvétet ébresszen. Mert e nélkül nincs részvétel: nem születik meg az a valami más, ami természeténél fogva nem emlékeztet az ismeretlentől való rettegésre és a rettegésből fakadó meghatározatlan, diffúz gyűlöletre.

Mindenkinek mást jelent az Ígéret Földje… de van amiben szerintem ugyanazt. Egy helyet ahelyett az otthon helyett, amit magad mögött hagytál, ahonnan szöktél, ahonnan kergettek - ahonnan akár a magad rettegése kergetett - szóval egy helyet, ahol nyugalomban lehetsz. Ez a zene sokáig nem leli ezt a nyugalmat. Zaklató, a dalok egymásutánjában egyre zaklatóbb, olykor szinte szó szerint fáj, annyira. Ez a zene a menekülést meséli, nagyon könnyen követhető dallamokkal. Sokkal kevesebb bravúrral, mint a korábbi lemezeken – azaz valahogy másképp pontozza a hangszeres bravúrt maga a téma, mint amikor a flamencoval, vagy a klasszikus hegedűjátékkal incselkedett a szitár. Másként játékos – sokkal többet bíz a szólók helyett a párbeszédre. A hangszeres csúcspontok dialógusok: amikor Manu Delago elborul a hang-dobon, és Sanjeev Shankar finoman leköveti ezt az elborulást, pontról pontra hanggal színezi egy apró xilofon-szerű hangszeren. Vagy amikor Sanjeev (aki „csak” névrokon – de ahogy Anoushka a bemutatásakor megjegyezte: vállalná vele a vér szerinti rokonságot) fájdalmas-sírós shehnai-játéka fonódik a szitárral. Amikor mindez alá-fölé-mellé Julian Hepple odaengedi az elektronikát, avagy a zongorajátékot. Ez a zene mindig úgy talál nyugalmat, hogy beszélget – s ehhez a dialogikus szerkezethez Anoushka Shankar szívesen ad a többi játszónak a szokásosnál jelentősen nagyobb teret.

Nagyon személyes. Megszólít. Ha hagyod. Milyen furcsa! Nem azok jártak jól, akik az elvárt, kifinomult zenére váltottak jegyet – akik például a szitár lehetőségeit végsőkig (ellenpontozva) feszítő tabla hiányát panaszolták kifelé menet… hanem azok, akik egyszerűen hagyták magukat megérinteni. Hagyták magukban a végén elszunnyadni a félelmeik, azzal a mindent elsimító gyönyörű altatóval. Nem azok jártak jól, akik felfedezték, hol zeng szinte elektromos gitár módjára, hol válik ritmushangszerré a szitár, és mindezt ellenpontozandó hol fordul szinte az úd-lant játékmódjába a játszó kéz - hanem azok, aki ezt a zenét hallva kicsit elfeledkezhettek magukról - a maguk félelmeiről. Én még mindig hiszem a művészet varázslatát, hiszem, hogy Európa megtöltött koncerttereit, a teltházas termeket átmosta ez a zene – nemcsak a fülekbe jutott el, de talán a szívekbe is. Tartsatok bolondnak. De úgy hiszem, hogy lassan ez az egyetlen esély – mert az értelem jelenleg jobbára pragmatikus és cinikus, mondhatnám úgy is: az értelem jelenleg a kollektív őrületek ringyója.

Nagyon jó érzés, hogy egy időben élhetek velük, Anoushka Shankarral és játszótársaival, hogy egy levegőt szívhattam velük – még ha ilyen időket, és ilyen levegőt, akkor is.


A hajtás után mindehhez fűznék még néhány nagyon személyes megjegyzést.

2016. november 28., hétfő

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Nehéz előítéletek nélkül viszonyulni ehhez a kvázi-nyolcadik Harry Potter történethez. Amikor először híre kelt, hogy színpadon folytatódik a történet, középpontban Harry kisebbik fiával és az ő kalandjaival, a rajongók markánsan két táborra szakadtak: akadtak, akik örömünnepet ültek, míg mások szentségtörésnek érezték, hogy valaki „hozzá mer nyúlni” Rowling szent és sérthetetlen befejezéséhez. Miután kikristályosodott, hogy ez bizony egy Rowling által jóváhagyott (társszerzőként is fel van tüntetve, de őszintén meglepődnék, ha valóban írt volna bele) folytatás, már nem a szent és sérthetetlen befejezés feltépése volt a kérdés, sokkal inkább az, hogy rókabőr vagy nem rókabőr, kell-e kanonizálni vagy sem, nem kéne-e békén hagyni szegény Harry-t ennyi fájdalmas kaland után, illetve hogy felérhet-e a kis Albus Potter hős apja hírnevéhez…

A dráma színpadra került, a siker ahogy azt vártuk, óriási volt, a néhány fanyalgó kritikusra meg úgyse figyelt oda senki. A komolyan vehető kritikákat úgyis elhomályosította a mesterséges hiszti akörül, hogy Hermione Granger szerepét színesbőrű színésznő játszotta (ami az angol színházi hagyományokat tekintve egyáltalán nem meglepő, de a filmekhez szokott rajongók persze minden bolhából képesek elefántot csinálni). Igenám, de a színdarabot bajosan tekintheti meg többtízmillió rajongó, nosza rajta, adjuk ki könyvben. Úgymond ajándékként. Könyvesboltok előtt sorban álló tömegek, megjelenésnapi jelmezes partik sora, világméretű hisztéria – ahogy az már lenni szokott, ha Harry Potter a főszereplő. És persze a pofon: ez nem egy Rowling-regény. Persze hogy nem, ez egy dráma. Óvatosan szövegkönyv elnevezést kapott a keresztségben – így legalább nem lehet belekötni abba, hogy drámának kicsit terjengős, nem elég feszes a szövege, bajosan elkalandozik itt-ott és a szikár színpadi utasításoknál jóval többet ajándékoz a hangulatfestésnek. Persze még mindig nem annyit, mint a regények, szóval aki ugyanazt várja, keservesen fog csalódni (jópáran jártak így, olvasva az értékeléseket).

Bevallom, én sem tudtam prekoncepciók nélkül viszonyulni hozzá. Úgy is mondhatnám, igencsak távolságtartóan indult a kapcsolatunk. Amikor megtudtam, hogy lesz, hangosan fanyalogtam. Nem azért, mert dráma, vagy mert nem Rowling írta, vagy mert rókabőr, hanem mert én őszintén, nagyon szerettem volna, ha Harry-t végre békén hagyják. A világ, a szerző, a marketing, a stúdió, mindenki. Szép volt, jó volt, de épp elég volt az a hét rész. Engedjük el a kis túlélő kezét. Sokáig hezitáltam, hogy olvassam-e és rém felszínesen azt kell mondjam, a csodás külső győzött meg hogy egy próbát megér.


És működött. Beszippantott a varázslat, ahogy kell. Visszareppentem az időben kamaszéveim kellős közepébe, amikor először fogtam kézbe az első négy részt, hogy aztán remegve várjam a filmeket és már jó hónapokkal a bemutató előtt minden mozilátogatás alkalmával csuriba tett ujjakkal drukkoljak hogy tegyék be a Bölcsek köve reklámját és láthassam Hedviget meg hallhassam Vernon bácsi morcos „varázslat pedig nem létezik” kiabálását (hja kérem, ez még nem a huszonnégy órás youtube-elérések korszaka volt…). Adja magát, hogy időnyerőhöz hasonlítsam magát a könyvecskét is, de megtették már helyettem mások, szóval maradjunk annyiban: működik. Egy ráérős délután alatt befalható, nosztalgikus, bűbájos élmény, ami után az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy le kéne venni a kedvenc köteteket, meg kéne nézni a filmeket, vagy legalább betenni a lejátszóba John Williams csodásan csilingelő filmzenéjét. Nehéz nem a hatása alá kerülni.

Pedig messze nem hibátlan, sőt! A történet a cukiságfaktoron kívül nemigen ad mást. Az apjával minimum problémás viszonyt ápoló Albus Potter hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba keveredik nagyon nem jó szemmel nézett legjobb barátja, Scorpius Malfoy oldalán, mely kalandok során többször megváltoztatják a múltat, megkeverik a jelent és halálos veszedelembe keverik magukat no meg másokat, mégis – valahogy tét nélkül marad az egész. Óh persze rendkívül hatásos (színpadon nyilván még sokkal hatásosabb) az alternatív múltak egyike, és lehet borzongani, meg lehet szörnyülködni, de egyszer sem sikerül elhitetni velünk, hogy itt most tényleg fennáll a legkisebb lehetősége is annak, hogy nem rendeződik megnyugtatóan a helyzet. Rowling könyveiről sok rosszat el lehet mondani (ha túllát az ember a rajongásán) de az elvitathatatlan, hogy nemegyszer valóban volt miért izgulni.

Kicsit az volt az érzésem, mintha fanfictiont olvasnék – de lehet csupán azért, mert a kétezres évek elején túl sok időt toltam el az akkori Merengő oldalon és túl sok rajongói történetet izgultam végig lélegzetvisszafojtva, mintha lenne bármi tétje a dolognak. (És elárulom, szigorúan a történetet tekintve olvastam jobb fanfictiont mint ez a könyv – persze ennek már jó tíz éve és bár most gyorsan megnéztem, az oldal még létezik, fogalmam sincs, mostanában milyen a színvonal.) A történet komolyan vehetetlenségéért jócskán kárpótol a hangulat, ami az első oldaltól az utolsóig hozza ugyanazt, amit megszoktunk (igen, leírások nélkül is); a már megkedvelt szereplők és az ő változásaik (hisz csak eltelt húsz év, felnőttek, gyermekeik születtek, karriert építenek, vívják a saját harcaikat); a köztük lévő dinamika (imádtam azt a néhány kiszólást, ahol felnőtt fejjel tekintettek vissza saját gyermekkori ostobaságukra); és persze az új gyerekszereplők. Akik, meg kell mondjam, sokkal gyorsabban belopták magukat a szívembe mint anno Harry és társai. Albus és Scorpius imádnivaló zsiványok, és még úgy is nagyon szórakoztató módon keverednek folyton bajba, hogy a motivációik finoman szólva nincsenek kidolgozva. Sebaj, ebben a korban, valljuk be, Harry és Ron is hajlamosak voltak totál indokolatlanul életveszélybe sodorni magukat.


Oldalakat írhatnék még az élményről, kellemes meglepetésekről és alapos mellényúlásokról is; leírhatnám, mennyire kilógott itt-ott a lóláb, hogy csak azért tekerték úgy az idő kerekét, hogy visszahozhassák a játékba az egyik legnagyobb kedvencet, de nem teszem, mert egy fél pillanatra még nekem is könnybe lábadt a szemem amikor megjelent; puffoghatnék azon, mekkora mellényúlás a végén a nagyjelenet és lamentálhatnék az időutazás igencsak szabad kezelésén. De nem teszem. Mert mindezzel együtt is iszonyú jólesett olvasni és visszacsöppenni általa a varázsvilágba. Picit azért sajnálom, hogy nem láthattuk a szerzők által megálmodott teljes művet, meggyőződésem, hogy ez színpadon az igazi, önmagában a szövegkönyv ad egyfajta részlegesség-érzetet, de reménykedjünk, hogy valamiképp eljut hozzánk is (ha nem is színpadon, legalább felvételről). Bár azon sem lennék meglepve, ha a most éppen ötrészesre tervezett Legendás állatok és megfigyelésük sorozat lecsengése után az elátkozott gyermek is a filmvásznon bontogatná tovább szárnyait…

A tovább után erősen spoileresen a történet legnagyobb rákfenéjéről, ide csak saját felelősségre kövessetek!

2016. november 25., péntek

Utazás a világzene körül

A 15. (tavalyi) WOMEX Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően... Ezek a lemezek még ott, a rendezvényen kerültek a birtokomba, és meglehetősen sokat vártak rá, hogy végre az Ekultura és a saját blogunk olvasói számára is foglalkozzak velük. Talán pont azért, mert a szívemhez nőttek, nagyon nehéz volt írni róluk - s talán azért is, mert akkor, azon melegében nem volt érkezésem szavakba önteni a meglepetésem és az örömem. S minél tovább halogattam az ismertetők megírását, annál jobban látszott a tény is: valójában nem vagyok elég felkészült hozzá, hogy ezeket a remek zenéket méltassam. Végül aztán erőt vettem magamon, hogy legalább ajánlani merjem őket... 



Kísérletező, bátor, és hallatlanul változatos. Három dolog, amit nem gondoltam, hogy két cimbalmos együtt-játékára mondanék először, ha kérdeznének róla. Balogh Kálmán játékhoz  állását a boldogan vállalt nép- és cigányzenei alapok tiszteletben tartása mellett az első pillanattól jellemezte a határok feszegetése, sokakkal és sokféle zenét játszott, ahova a cimbalom csak odafért: a ragtime-tól egészen a kis, ismeretlen, műkedvelő zenekarokig. Lukács Miklós pedig amellett, hogy a kortárs klasszikus zenébe írt cimbalomszólamokat neves klasszikus zenekarokban adja elő, résztvevője és alakítója például Borbély Mihály Balkán Jazz Projektjének, zeneszerző, alapvetően kortárs irányba, a jazz játékmódjába tett többször üdítő utazásokat a hangszerén. Két kiemelkedő képességű zenész, ugyanazon a kellően bonyolult, árnyalt hangzásokat lehetővé tevő hangszeren…

Valódi két dudás egy csárdában helyzet lehetne – egyszerűen gyönyörű, hogy az első pillanattól kezdve mintha kizárólag azon versengenének: hogy hozzák helyzetbe a másikat. Erős szólistaalkatú előadók lévén az első, ami feltűnhet, ha élőben hallod őket: ez a mélységesen tiszteletre méltó egymásra figyelés. Az összemosolygások. És persze: a feldobált labdák boldog leütögetése mindkét részről. Pedig nem egyszerű anyag a Cimbalomduóé, megpörgetett népzenétől kortárs jazzszerzeményeken át a „Szomorú vasárnap” érzékenyen vezetett, finom zengetéséig kalandoznak zenei múltban és jelenekben – az egymáshoz gyakorolt pompás részeken túl bátran improvizálva, egymásra-reagálva, bízva a másik arányérzékében… Egy interjúban Lukács Miklós megemlítette, hogy a második album nehezebben született meg, mint az első – nos, ezt nem lehet hallani rajta. Élmény meghallgatni őket felvételről – de Balogh Kálmán és Lukács Miklós duója azért valójában élőben az igazi!

Kinek ajánlom: elsősorban azoknak, akik szeretik a hazai népzenei ízeket modern, jazz-köntösben is – és akik szeretik a cimbalomban rejlő lehetőségeket.



A WOMEX-nek köszönhetően csodálkozhattam rá; el is kellett gondolkodnom miatta, valójában mit is értünk világzenén – hiszen ez egy hamisítatlan, a változások lehetőség szerinti kizárásával megőrzött, mindmáig ápolt tradíció. Az egymásra-hatásokból táplálkozó rétegét - az egykori kínai kulturális behatás nyomait - ugyanúgy eltemette az idő, mint a min’jo stílusú japán shamisen-játék esetében. Az ápolói a hagyományt tisztelik benne, az örökség-jelleget. Azt, amit egykor jelentett, nyilván jelenti ma is, de elsősorban a Koreai identitás önmeghatározó rétegeként – egy modern gyászoló koreai számára a halott lelkének elengedését segítő szertartás mellé avagy akár helyett odasorakozhatott mindaz, amit a modern világban létezés kényszere szül avagy szülhet. Nem tudom, eljutott-e ez a szépen ápolt hagyomány oda, ahova a magyar népzene nem egy eleme – hogy a saját közegében is egyfajta egzotikum. Innen nézve – a WOMEX színpadának legtávolabbról érkezett vendégére csodálkozva számunkra lenyűgöző egzotikum, valóban.

Hiszen mi nem ismerjük az „odaadás” formáit, a színpadon történtek jelentését, s mégis, odaadó figyelemmel nézzük, ami történik. Lenyűgözve, olykor megérezve a humort, azt a fanyar bölcsességet, amely az elengedést is maga teljességében képes látni. A keleti színpadi muzsika valamilyen értelemben mindig színház is – nemcsak a jinndo sitgim gut szertartás jelenik meg dramatizálva, minden előadott dal megkapja a maga apróbb-nagyobb színi jelenlétét is. Amit én külön élvezettel figyeltem: mennyire tiszteli a kelet zenéjének alapját nyújtó ritmus- és alaphangszerek játszóit maga a színpadkép! Ők vannak középpontban, a csanguu és kkvenggvarina dobok játékosai, a bambuszfurulyák és pengetős hangszerek szólistái úgy veszik körül őket, ahogy a zenében indázzák körül a szólisztikus elemek, az ének az alaplüktetést…

Kinek ajánlom: bárkinek, aki hajlamos a komfortzónáján túl merészkedni – mindenképp érdemes képpel és hanggal ismerkedni az együttessel, jelentősen többet ad…



Javier Paxariño régóta ismert és elismert játékosa a spanyol gyökerű világzenei játéktérnek, felsorolni is nehéz, hány csodálatos zenei projektnek volt megalkotója, részese, meghívottja, dédelgetett húzóneve. A granadai születésű fuvolás-szaxofonművész a karrierje kezdetén az egykori mór zenei hagyomány jazz-színtérbe vonásán ügyködött, közreműködött Federico Garcia-Lorca A csodálatos vargánéjának zenés-táncos színrevitelében, részt vállalt a Radio Tarifa számos felvételén és koncertjén (miközben önálló albumok egész sorát jelentette meg különböző játszótársakkal, köztük az ihletett Temurát Glenn Velezzel…). Idő kérdése volt, mikor sodródik mellé néhány zenész, aki ugyanúgy és ugyanarra kattan – nos mostanában így turnézik, a saját triójával, állandó zenésztársakkal: Josete Ordonez gitárossal, és az ütős Manu de Lucenával, s így jutott el tavaly a Womex keretében Budapestre is.

Ezt mindenképpen hallani kell! Minden koncerten finoman tovább alakuló zeneszövet, egész spanyolhon zenei hagyományának szelíd tükre a 2014-ben kiadott lemez, a Dagas de Fuego Sobre el Laberinto; van itt minden, spanyol vágánsdaltól és tengerésznótától jazzköntösbe tekert flamencoig, szefárd finomságoktól Rabih Abou-Khalil úd-játékát szaxofonba csalogató feldolgozásig – a dolog, ami a fülünkbe mászik egyszerre egy sokféle hatás járta vidék zenehagyománya, és mindaz, amit a három zenész a maga kedve szerint hozzárak. Paxariño olyan, amilyennek a faunokat képzelem, Ordonez lazán vált lantról vonósra, majd vissza gitárra, játékmódokból bogozva könnyű kézzel jól felismerhető sajátvilágot, de Lucena meg mintha soha nem lenne egyedül a dobok mögött… mindenképpen hallani kell, és legalább egyszer élőben. Mert amit a felvételek sávjai, a stúdió lehetővé tesznek, azt bátran használt modern technikával, looppal cseni a színpadra is a trió, feltárva a felépülését is e zenéknek – mint mondtam, minden koncerten tovább finomuló zeneszövet ez, az egymással beszélgető zenészek estéről estére újrafogalmazzák egymásnak is a mondanivalót.

Ők mindezt mediterrán jazz-nek hívják – én nem a nevére vagyok kíváncsi, hanem újra és újra erre a zenére. Nekem varjak késéles tollai repülnek a Landrón y kumardji szaxofonalapja fölött, beköltözöm Mandópolisba, újra és újra elnyel a Laberinto… és nagyon szeretném még élőben hallani őket, szeretném hallani, hová bokrosodnak az új dalcsírák, legalább annyira közelről szeretném hallani őket, mint itthon, a Womexen, ahol fogalmam sem volt, mi következik, amikor a színpadra léptek, de odagyökereztem e zene elé, és megszűnt számomra minden egyéb, idő, lehetőségek, egyéb varázslatok – nem engedett el, amíg tartott, és ezt nagyon jó volt érezni: a pillanatot, ahogy a legnagyobb örömmel csak úgy telik.



Damir Imamović lázadó. Ezt nem gondoltam volna – hogy ennyi színe van a sevdalinkának, hogy egy ilyen erősen hagyományba ágyazott, kultúrával körbejárt, nagy tisztelettel életben tartott és meglehetősen ősi zenében így néz ki a lázadás… hogy ne mondjam, ilyen kevésen múlik. Szerintem ez az erősen hagyományozott, kanonizált zene nem elsősorban a ténytől modernizálódik, hogy Imamović és zenészei nem ragaszkodnak a népi hangszerek szigorú használatához, hogy bátran elektronikához nyúlnak, sokkal inkább attól, ahogy játszanak a játékmódokkal az új játékszerek tágabb lehetőségein át, ahogy a megváltozó alapra az énekes is bátrabban engedi rá a maga érzelmes értelmezését – ami nem is teljességében a magáé, hiszen zenei kutatásait tükrözi. A sevdah bosnyák nemzeti kincs – el lehet képzelni, mennyire botránynak érzik a többi „őrző” az efféle elhajlást.

Holott minden hagyomány ettől él. Ez a török időktől folyamatban tartott örökség is attól élt, attól maradhatott „folyamatban”, hogy korokon át be- és elfogadott hatásokat, hogy invencióval teli zenészek időről időre el merték játszani kicsit másképp. Tény, esetünkben a lázadás pont ez a kicsit másképp, pont az a szuverenitás, ami süt Damir Imamović és zenekara hozzáállásából. Minden hagyomány ettől marad élő – ha valaki a tiszteletteljes ismétlésen túl belelélegzi a saját lelkét, ha észreveszi a rokon zenei környezet nyújtotta egyéb lehetőségeket, amivel kiemelhet-nyomatékosíthat, vagy eltakarhat-simíthat számára lényeges elemeket a tanultból. Imamović ehhez megtalálta a megfelelően bátor zenészeket Nenad Kovačić és Ivan Mihajlović személyében, s így lehet együttesével a saját kulturális közegében botrány.

Hiszen a Balkán egymásra haragvó szoros szomszédságai önmeghatározásuk sarokköveiként tekintenek ezekre az apró különbségtételekre - egy hangszer játékmódjában akár -, amelyek a sevdah születésekor e formában korántsem voltak ennyire lényegbevágók. A Sevdah Takht már a névválasztásával ez ellen tüntetett – kiválasztva a perzsa eredetű szót, amely a környező népek és népcsoportok számára is nagyjából ugyanazt jelenti. Hiszen e zenei forma első megcsontosodása idején (a közös, oszmán uralom jelenlétében) nem ezek a különbségek voltak lényegesek. Damir Imamovićot a sevdah közös gyökerei érdeklik a leginkább, és veszi a bátorságot, hogy kortárs eszközökkel ássa ki őket. Milyen érdekes, ha végiggondoljuk: így válhat lázadás a hagyomány valódi tiszteletéből. Én egyszerűen csak szeretem hallgatni…



Ez kérem a nép- és világzenei Cream. Mondjuk úgy, a középkori vándortrubadúrok hagyományait tiszteletben tartó változat. Az okszitán mandolinos Sam Karpenia, Ulas Özdemir, a török baglama-játékos, és Bijan Chemirani az ütőknél egyenként, különböző formációkban és önálló jogon is élettel töltött már nem egy, nem két helyen mediterrán világzenei színpadot – együttzenélésük érdekesen sorsszerű véletlenek összjátékának köszönhető; mindenesetre a sors ez esetben olyan paklit kevert, amelyben csupa ász van…

Ami meg is látszik a közös produkción. Egymást folyamatosan kihívó, rokon hangulatú ének- és hangszeres szólamok vívnak itt vértelen, gyönyörű küzdelmet, csupa világnak feszülő zenei mellkas – egykori háborús és kulturális ellenfelek találják meg egymásban a rokon kivagyi-vonást. Valahol elképesztő, hogy a folyvást ellenpontozó ütő-játékra egy mandolin és egy baglama micsoda feszültséget képes generálni, mennyi tüzet… A játékosok folyvást kihívják egymást – hogy végül kiegyezzenek a döntetlenben. Hiszen közben egymásra mosolyognak, hiszen elismerően bólintanak a méltó kihívást hallva. Lovagkori zene, az egykori ideálok attitűdjével, egyszerre két (olykor több) hagyományt idéz meg, megmutatni bennük e legmélyebben közöset, a pontosan ugyanolyat. Okszitán ének és török kántálás, egymástól  térben, tőlünk időben távoli – mégis egymásra, s egymásban magára ismerhet.

Egyszerűen gyönyörű. Nem mindig hangol magára, nem mindig engedem, hogy befonjon, mert tényleg vele feszülök én is. De megtanulhatom belőle, hogyan nem engedem el a vitát, a vitában a másikat, hajtva a győzelmet, akárcsak a másik – holott ez a közös teher bennünk, ez a győzelemvágy, hogy eluraljuk a másik világát. Egyszerűen gyönyörű, ahogy ebből az eluralásból nem lesz semmi a dalaikban – ahogy végül egybefonják (ha mást nem képesek) akár az engesztelhetetlenséget, a haragot. Egyszerűen gyönyörű, ahogy értik egymást a szerelemdalokban, ahogy perben, haragban, szerelemben végül valójában egymás játékában gyönyörködnek. Ez is egyfajta engesztelődés – a közös zenélésen át.

2016. november 23., szerda

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

„Van városi történelem és van vidéki történelem.
A városi történelem cinikus és pontos. Elmés szerzők műve, elrendezi és behatárolja azt, amiről ír. Adatokra és számokra támaszkodik. A tudás pozíciójából beszél. Száraz, kételkedő és okos. A fej irányítása alatt áll. A bíróságok árnyékában születik, s legvégül mindig az egyetemek irányába tart: tudományossá válik. A városi történelem hihető és megbízható. Bizonyítékokat kínál, és soha nem teszi próbára a hiszékenységünket. Néha azonban nem látja a fáktól az ardeni erdőt. És amikor Mr. Shakespeare életével kellene megbirkóznia, aligha pályázhat sikerre.
A vidéki történelem egészen más: mindig hűséges, és nyitva hagyja a befejezést. Félkegyelműek meséje, akik megállítanak a falu közepén, és egyik önellentmondásból a másikba keverednek – mindezt a hétköznapi és mindenki által birtokolható igazság nevében. A vidéki történelem túlzásokba esik, és lángra lobbantja azt, amiről beszél. Kedvét leli a tódításban és a pletykákban. Oktalan. Vad, misztikus és szenvedélyes, hiszen a szív irányítása alatt áll. Éjszakai történelem ez, az otthoni tűzhely fényében születik, s legvégül mindig a balladaköltészet és a legendák irányába tart: költőivé válik. A vidéki történelem csupa képzelgés és szeszélyes kanyar. Mi sem könnyebb, mint gúnyt űzni a vidéki történelemből, amely mindig próbára teszi hiszékenységünket. Néha azonban sikerül elkapnia olyasfajta kísérteties jelenések frakkszárnyát is, amelyek máskülönben láthatatlanok maradnának. Ha a feladat Mr. Shakespeare élettörténetének megírása, nincs más lehetőség.”

Megismerhető-e egy ember holmi jelentéktelen tények összességéből, melyet az utókor szeret fellengzősen „életrajznak” nevezni? Lássuk csak… Amit William Shakespeare életéről tényszerűen tudunk, ráfér egy oldalra. Született, házasodott, gyermekei születtek, meghalt. Dátumok, helyszínek, anyakönyvek, végrendeletek. Ügyvédi pecsétek, papok bejegyzései. Ez lenne egy ember? Robert Tiresias Pickleherring Reynolds uraság szerint semmiképpen. Hogy ki ő? Talán Shakespeare kedvenc színésze, kinek szinte minden drámája legkiemelkedőbb női szerepét írta – talán nem. Talán egy piszkos fantáziájú vénember egy koszhadt londoni bordélyház feletti szobában, aki a padlóba vájt lukon keresztül szemléli kedvenc kis kurvája ténykedését – talán nem. Talán az örökkön kétkedő irodalomrajongó, aki nem tűr tényeket, nem tűr kánonokat, nem tűr bifláztatott adathalmokat, helyette fáradhatatlanul keresi az embert a művek mögött – talán nem.  Talán a posztmodern határait a végsőkig tolni igyekvő szerző, aki mintha direkt fricskát akarna mutatni irodalomtörténetnek, elvakult rajongásnak, modernkori puhításnak, kanonizálásnak. Aki az orrunk alá dörgöli a maga pajzán, iróniától csöpögő, botrányosan szórakoztató és szórakoztatóan megbotránkoztató módján: semmit nem tudunk arról, ki volt William Shakespeare. De kit érdekel? Úgyis a szövegei kell beszéljenek róla nem az életrajzi tények. (Mely szövegeket ugyebár vagy ő írta vagy nem.)

Nézzük csak, mit tud Shakespeare életéről Pickleherring uraság, aki állítása szerint mindenkinél jobban ismerte a kor legnagyobb szómágusát? Atyja a hentes (esetleg kesztyűkészítő) John Shakespeare – vagy nem. Az is lehet hogy Bretchgirdle tiszteletes (kinek volt egy macskája, de ez most lényegtelen). Anyja Mary Arden (ha nem a királynő maga). Esetleg mindkettő. Vagy egyik sem. Végülis egy ekkora egyéniségnek, mint a nagy WS nem sok két pár szülő. Gyerekkorát a festői Stratfordban töltötte, ahol vagy abúzus áldozata lett, vagy nem, vagy kimaradt az iskolából, vagy nem, vagy beállt hentessegédnek, vagy nem. Lehet, hogy tengerre szállt Francis Drake oldalán, lehet hogy nem. Lehet hogy elment Londonba, de az is lehet, hogy mélyenszántó beszédeket mondott midőn leölt egy borjút. Tanított, boszorkánykodott, várakat foglalt, szerelmeskedett - fiúkkal, lányokkal, mindkettővel vagy egyikkel sem - és olykor teniszezett. Na meg igen gyakran káromkodott. Érdemes tanulmányozni ízes jókívánságai listáját – legalább olyan sokszínű, mint a Shakespeare név írásmódja. Mert hát jószerivel még azt se tudjuk, hogy hívták valójában hősünket.

De legalább megtudjuk, ki(k) volt(ak) a Szonettek Sötét Hölgye(i) illetve hogy hogyan lehet egy kupac lószar segítségével férjet fogni. Hogy ha női ruhába bújva áll a dákó színpadra lépés előtt, jó ha valaki kisegít. Júliának mégse ágaskodhat, na… Hogy a legtartósabb nadrág az, amit a templomban varrnak az éj leple alatt, még ha a szabónak biza futva is kell menekülnie a kísértetek elől. Hogy a színjáték sosem ér véget – mindaz, amit tudunk, vagy tudni vélünk, csak játék. Pickleherring száz fejezetben tárja elénk szellemi atyja, Shakespeare életét – pontosabban azt, amit egyesek tudnak vagy tudni vélnek, esetleg pletykálnak, vagy valahol már hallottak, vagy megcáfoltak, vagy az újságban olvasták Shakespeare életéről. És a pletykák, spekulációk, groteszk szerelmi vallomások, száraz adatok halmából egyvalami bizonyosan kikristályosodik: hogy ki nem volt William Shakepeare.

Ellenben botrányosan szellemes és szerethetően botrányos képet kapunk az Erzsébet- és Jakab-kori angol társadalomról, művészetről, irodalomról, színjátszásról. Megidéződik Shakespeare korának és darabjainak minden vulgaritása, ostobasága, megbotránkoztató humora – mindaz, amit a fordítások-ferdítések-aktualizálások kilúgoztak. Tobzódhatunk a posztmodern játékokban és a vendégszövegekben – hát persze hogy nagy részük többszáz évvel Shakespeare utánról származik. De miért is ne idézhetné Pickleherring a nagy londoni tűzvész előestéjén egy bordélyház padlásszobájában Borges, Henry James, Edgar Allen Poe szavait? Hisz a művészet örök körforgás – örök vágy a megismerésre és örök vágy a gyönyörre. Ki mondhatná, hogy nem Borges vagy Poe kölcsönözte szavait Pickleherringtől, az örök olvasótól, az örök rajongótól, az örök színjátszótól, magától az irodalom szellemétől?

Terjengőssége, zseniális posztmodern játékai, (meg)idézései, (ön)iróniája és burjánzóan pajzán prózája ellenére Nye regénye iszonyú okosan és feszesen kézben tartott mű – a szöveg barokkos széthúzása olykor ordító ellentétben van a forma konstruáltságával. Ez persze nem hogy kisebbítené érdemeit, inkább csak növeli a csodálatunkat. Rég nem olvastam ennyire szórakoztató és ilyen okos posztmodern gyönyörűséget. Amelynek minden illetlen sorából süt az olthatatlan rajongás a botrányosan megismerhetetlen William Shakespeare és művei iránt.


Kiadó: Gondolat
Fordító: Bényei Tamás

2016. november 21., hétfő

Ted Chiang: Életed története és más novellák

Mesélj nekem, Múzsa, erről a pokolian igényes, idegesítően pontos amerikai srácról! Találjak valami fogást ezen az élményen, mert ennyire nincs kedvem kizökkenni! Te mesélj nekem, Múzsa, akiben ez a fiatalember: Ted Chiang valójában nem hisz – helyette kiszámol, kimér, végiggondol; száraz logikai várakat épít; mintegy mérnökien rajzolt irodalmi szerkezeteket tervez a betűkből felépülő szavakból kiadódó mondatok logikus terében. Te mesélj nekem, Múzsa – olyan meséljen, aki átlátja, hogy kerül mégis ebbe a tervezettségbe empátia, lélek; hogyan nyílik messze az „igazad van” belátásán túl mégis a leírt, odáig, hogy leírhassam ezt is: „igazad van… és gyönyörű”.

Szeretem ezt az attitűdöt, már Bradburynél is ezt szerettem nagyon: hogy bármilyen mesébe azt a minél pontosabban megértett „saját magunkat” viszi, ami akármilyen jövőben és alternatívában ugyanaz a kaotikus, ellentmondásos „konstans”, ugyanaz a nevetséges „állandó”. Ami csak érzetre közvetíthető le (nincs axiómaszerű, megmarkolható megfogalmazása), amit így hívunk: ember, és amivel azért olyan pokolian nehéz számolni, mert kizárólag összességében teljes érték. Ted Chiang egy pillanatig sem szereti úgy az embert, ahogy Ray Bradbury minden szövegében – vagy mondom inkább úgy: nincs benne akkora bizalom. De a szavai alapján őt sem a szövegről szövegre mérnöki pontossággal teremtett alternatívái, a létezés mindig más bevett axiómáját precízen semmibe pöckölő víziók érdeklik (az emberiség lehetséges jövője úgymond), hanem a körülmények markában csücsülő, határait feszegető ember. Úgy érzem, ugyanúgy, ahogy a Nagy Öreg, az Ifjú Titán is leginkább ránk kíváncsi – minden külsődlegesség és tudományosság ellenére ezért nem tartom igazán Hard SF szerzőnek (miután sikerült elolvasnom élete 15 megírt novellájából a 8 szerinte is legerősebbet), mert úgy vélem, nem a lehetséges lehetetlen izgatja, hanem a világunkat folyamatosan zsigerelő tapasztalható tehetetlenség. Ezek a novellák fantáziatükrök, de nem a jövő látszik bennük, ha belenézünk, hanem saját magunkat bámuló önmagunk.

A keret mindig logikusan önkényes. Tényleg a „mi lenne ha” látszik alapnak, de ijesztő, mennyire pontosan építi fel az axióma-elvételekből és cserékből következő világok követelő kényszereit valóság-ízűre. Hiszen miért ne volna a maga módján belsőleg logikus a világ akkor is, ha a tapasztalat alapja egy ma hiedelemnek tekintett, eszközeinkkel mérhetetlen (és ez által mélyen tudománytalannak tekintett) babona úgymond… Avagy miért ne lehetne megmutatni így a különböző félelmeinket, a puszta következményeiken át, jobbára ijesztő pontossággal… Avagy miért ne tekinthetnénk valóban valóságszervező erőnek mindazt, amit ideig-óráig az ember tudománynak, igazságnak, ténynek tekintett… A kötetbe fűzött történetek közül a szokványosabban nyugtalanítóak azok, ahol „csak” ennyi történik. A Bábel tornya korabeli világképből következő moebius-végtelenje ilyen. Az Értsd meg! gyökeresen más korlátokat evidenciában tartó meta-tudatainak párbaja ilyen. A Nullával való osztás komplementer megrendülés-története is ilyen…

Miközben valójában ezek a történetek is két lábon álnak, s a másik lábuk a történetet megvilágító, jól elkapott részvéttel bemutatott személy. Aki átéli, vagy meséli őket. Az égboltba alagutat vájó bányász, a saját tudatának expanzióját eufóriával élvező „megértő”, a feleségéből kiszerető, lelkiismerettől gyötört férj hitelesíti az elképzelt szituációt. Mert magunkra ismerünk bennük, mert beleélhetjük magunkat a vágyukba, az eufóriájukba, a szégyenükbe. Mégis, ezek az egyszerűbb esetek, a Hetvenkét betű profán kabbalistájának perspektívátlan jövőmentő akciója, a kiválasztott értő tudós kevesekre is teljességgel ráboruló értetlenség Az emberi tudomány fejlődése történetének következő, logikus lépésében. A szerző a novellákhoz fűzött kicentizett, szűkszavú utószavában (Gaiman-i gesztus, bár ő ezekből jobbára hasonlóan cseles előszavakat gyárt) megemlíti Gibson híres mondatát: „A jövő már itt van, csak még nem egyenletesen oszlik el”. Nos, ezekben a kevéssé nyugtalanító történetekben a jövő (a múlt, az alternatív jelen) egyszerűen egyenletesen eloszlik – valódinak hat. Ezt nevezem mesterségnek. Még nem zseniális, de pofátlanság, hogy ilyen kevés leírt szóval a háta mögött a produktum már ennyire mesteri...

Remélem, elég ennyi, hogy kedvet kapjatok hozzá, hogy belássátok, érdemes szemmel követni az utóbbi évek talán legígéretesebb (fantasztikus) írói startját! Még három történetről mesélhetnék, amelyek túl vannak szerintem a mesterségen, és közelítik a zsenialitást, köztük a címadó történetről (a filmet biztosan megnézzük…) – de ezekben az olvasói élményfeltárásokban már nem akarom kerülgetni a forró kását. A továbbolvasással, kedves olvasó, feltárom azt is a számodra, hogyan és mit olvastam ki belőlük én…

2016. november 17., csütörtök

Fénykör - a sport meg én...

Ez az írás a Napút 2016/7. "A gombfocitól az Everestig" (a sport témája köré tematizált) számában jelent meg, a szerkesztők szíves hozzájárulásával kerül most ki ide a blogra. Csak hogy az olvasás, színház, film és egyéb szenvedélyeink mellé odasorakozzon a nekem legfontosabbak egyike: a kerékpározás is. Ilweran e szenvedélyben nem osztozik velem, csak mély aggodalommal követi ahogy utazom és megkönnyebbüléssel lesi, ahogy megérkezem. Fogadjátok szeretettel.

Kerékpárral, terepen

Ott állok úgy kétszázadmagammal az I. Balaton Mountainbike Maraton rajtszalagja mögött, tömeges rajt lesz, ahogy a hegyikerékpáros versenyeken általában. A magammal hozott müzliszeletek jó részét befaltam a rajtra várva, a hátizsák ismerősöknél, biztonságban, a kulacs tele van (vízzel, nem szeretem a langyos izotóniás italt), a lábam a pedálon; mit tagadjam, izgulok. Életem első éles versenyhelyzete: rajtszám van a kerékpáromon, chipes időmérővel; előttem a pályabiztosítókkal felügyelt, kijelölt pálya, 90 százalékban terep; 25 kilométer, rövidtáv – az 50 kilométeres középtávhoz nem éreztem eléggé felkészültnek magam. A második harmadba soroltam be – az elejével esélyem sincs tartani a tempót, és nincs annál deprimálóbb, mint a melletted nagy tömegben elhúzó mezőny. 

Eldördül a startpisztoly. Komótosan az útra kígyózik a kerékpáros tömeg – Balatonfüred szelíden meredek utcáin indulunk meg fölfelé. Az eleje mindig egy hosszú fölfelé. A terepre.

Sokan vélik úgy, zabolátlan gesztus kivinni a kerékpárt az aszfaltról. Tépni görgeteges ösvényen, mászni kitett, lehetetlen szögű, csúszós lejtőket, a két keréken megélhető szenvedélyt (főleg a versenyzés szenvedélyét) összeházasítani az erdőben, terepen túrázás élményével. Gary Fisher, Charlie Kelly, Tom Richey és még néhányan a hetvenes évek elején nem így gondolkodtak. Tapasztalhatták, hogy az országútra álmodott gépek a terepen túlságosan hamar megadják magukat. Újragondolták hát a szerkezetet, a méreteket, kisebb átmérőjű, de ütéstűrőbb kerekek fölé álmodtak egy alakjával más kihívásokat segítő vázformát; ők alkalmaztak először bowdeneket a fékerőátvitelhez, felrakták a váltást a vázról a kormányra – a gépezet, amivel a többiek közt fújtatva kapaszkodom az egyre kíméletlenebb emelkedőn, az általuk megálmodott, legyártott egykori bicajok unokája – a kilencvenes évek végéről. Azóta nagyot lépett e szakágban is a világ, a körülöttem guruló gépekhez képest az enyém, a maga merev első villás, csillapítás nélküli szerkezetével, a nyolc áttétellel hátul szó szerint retrónak számít – de nem panaszkodom: bár ez az első alkalom, hogy versenyzek, igazából magam is amolyan retró fazonnak számítok, illik hozzám ez a gép.

Az első alkalom, amikor terepre épült gépet láthattam, Sanyi barátom nevéhez fűződik. Még a nyolcvanas években, a szocializmus zárt kisvilágában ő egyfajta elvetélt Gary Fisherként abból gazdálkodott, amije volt – egy Csepel Túrát erősített meg őrült módon, hogy csapathassa terepen. Egymással szembe fordított első villával, dupla felsőcsővel, erősített hátsó papuccsal – soha nem felejtem el, ahogy a műhelye falához csapkodta a kész vázat. „Ennek ezt bírnia kell, inkább itt törjön el, mint az erdőn”… és bírta is. Cserébe dögnehéz volt, hosszabb a kelleténél, és valahogy olyan esetlen. Sanyi imádta… de nem csodáltam, hogy kereste és meg is találta a lehetőséget, hogy vegyen magának egy Scottot. Az első mountainbike, amit meghajthattam, egy korai Scott volt. Az első pillanattól szerelem. Most épp szét akar szakadni a tüdőm, ezen a véget nem érni akaró emelkedőn, a versenyen, ahová önként jöttem, én, vén barom. Tudom, nem ez lesz a mai napon az utolsó alkalom, hogy ez így az eszembe jut (ezt akartam… én, vén barom…). Miközben tizenegy-két éves srácok húznak épp el mellettem, és nem tudom tartani velük a lépést. Barátom, versenytársam (simán lenyom) és szervizmesterem: Pisti (aki épp a feleségét, gyermekei anyját kíséri valahol leghátul) figyelmeztetett erre – ezekkel a srácokkal ne akarjak majd versenyezni. Ők a jövő bajnokai… bármilyen bosszantó, nem vagyok velük pariban.

Végre felérünk a nyitó kapaszkodó végére. A mezőny alaposan szétszakadt, kialakul az a csoport körülöttem, biciklistákból, akikkel valójában én versenyezni fogok. Kemény talajú erdészeti úton nyomjuk, enyhe, hosszú lejtőn… ahol az ösvények elágaznak, példaszerűen ki van jelölve, fel van szalagozva a pálya, az első sokelágazásos, bonyolult helyen biztosítók terelnek a helyes irányba. Ma művészet lesz letévednie bárkinek a kijelölt útvonalról – nincs ez mindig így, pedig egy nem tervezett kitérőn simán elúszhat bárki versenye… Szerencsére nem volt mostanában túl sok eső – a földút kijártságán látszik: nagyon durvát dagonyázhatnánk itt egy nedvesebb időszakban.

Érdekes, hogy az első felnőtt kerékpárom mégse monti volt, hanem egy camping. Nagyon beleszerettem; a városba, a lámpától lámpáig tartó őrületre tervezték az áttételét, rövid kifutású, keresztutcák szaggatta helyeken, mint például az Izabella utca, tudtam tartani vele a forgalom ritmusát. Mentem vele, mint a golyó… Balatonbogláron törtem el, ahogy a nyeregből kiállva tekertem fel rajta a boglári Kilátóhoz – az egykori összecsukhatóságot kiváltó hegesztés adta meg magát a vázon. Gyalog vittem a nyaralóig egyik kezemben az eleje, a másikban a hátulja – meg akartam volna menteni, de csúful tört, nem lehetett újrahegeszteni. A párom gyűjtött nekem némi pénzt – és megvette, névnapi ajándékul életem első saját hegyikerékpárját.

Nem azon a kerékpáron gurulok, most és itt, a versenyen, hosszú lejtők és beillesztett, rövid kapaszkodók változatosságában, egy fehér Meridás, sárga mezes, gerincvédős srác, és az egyik 12 éves ifjú titán nyomában közvetlenül… Baleset áldozata lett az a gépezet is. Bőven több, mint húsz éve gurulok a fővárosban két keréken, szerencsére egy kezemen meg tudom számolni, hány baleset ért – de mindegyik sokba került a maga módján. Hozzám idomult, szeretett gépekbe kerültek. Kicsit a ló és lovasa viszonya ez is – miközben a kerékpár magához csiszol: megtanulod, mikor melyik áttételből milyen körülményvilágban lépj a másikba, hogyan, mennyire dönthető, milyen kanyaríveket szeret; közben alkatrészenként építed újjá, más mintázatú gumikkal, más rendszerű fékekkel, nyereggel, stucnival (a kormányt tartó elem) próbálod teljesen magadévá tenni, hogy egyfajta időleges egységet képezzetek az utakon. Mondhatnám úgy is: a kerékpáros ember valójában kentauralkat – akkor érzi jól magát, ha az úton a kerékpárjával szinte egységet képez. Ha elfogadsz egy tanácsot: mielőtt erdőbe mennél kerékpározni, először érezd meg ezt az egységet.

Mögöttem egy kegyetlenül drága, márkás, pár éves paripa nyergében egy fickó fújtat. A lejtőkön rám előz, a kapaszkodókon visszaszedem. Mondani szokás: a versenyt az emelkedőn nyered meg, s a lejtőn veszíted el. Mind a kettő a határaidról szól, de mind a kettő teljesen másként. Minden emelkedő tovább szaggatja a mezőnyt - így hagytuk el azt a szép, formás vádlijú lányt az imént -, itt az erő, a tüdőkapacitás, a kitartás válogat. A bölcs fizikum – amelyik képes a határán beosztani önmagát. A lejtő is a határokról szól, de a bátorság tükrében. Mennyire engeded neki a gépet: hogyan találod meg az ideális nyomvonalat lefelé, ahol a kerék szeret menni; mekkora lendületet veszel: hagyod-e futni és közben pihensz, avagy rátekersz szakadásig. A lejtőn könnyű túlvállalni magad, esés lehet a vége, adott esetben csúf esés – nem véletlenül dekkol a pálya mellett mentő, ügyeletes orvos: ha túl merész, vagy túl fiatal vagy, a lejtő akár meg is ölhet. Idővel teljesen külön szakág lett a lejtőn lefelé száguldásból, teljesem más karakterű gépekkel: ez a downhill, a DH. Szerintem sok tekintetben inkább a síversenyek lesiklás-szakágaival rokon sport – gyilkos sport, legalább annyira a bátorságról szól, mint a testbe kódolható technikákról és reflexekről.

Szűkület jön, avaros, csúszós, szűk ösvény, meredeken lefelé. Inkább leugrok és tolom (engedem lefelé inkább) a kerékpárt – ezen a rövid, de annál technikásabb szakaszon. Ennyire nem tudok biciklizni, ez itt az elemelkedő és jó helyre érkező kerekek játéka. Mondhatnám: nincs még szemem hozzá, hogy a megfelelő helyen emeljem a kerekem - hiszen ez dönti el, hova és mikor érkezik -, de tudom, ezt a képességet már nem valószínű, hogy megszerzem. Korábban kellett volna – és nem szégyen leszállni, ha nem tudod megoldani az előtted kibontakozó kihívást. Megint elhúznak mellettem hárman – vagy visszanyerem őket a következő meredélyen, vagy nem… Valójában versenyen kívül számomra ezek a legizgalmasabb helyek, ezek a szűk, egynyomú vadösvények, főleg ha köves, görgeteges, vagy saras, avartakarta, csúszós… ha a neheze tovább nehezedik.  Nem tartom kizártnak, hogy egyedül, túrán nekiszaladtam volna – de itt és most csak feltartottam volna vele a többieket. „Pálya!” kiabálja mögötted a gyorsabb, és neked ilyenkor illik utat adni. És itt bizony gurulva nemigen van hol.

Újabb könnyebb szakasz szélén egyszer csak látom: az egyik, a verseny elején látott gyermekkorú titán áll a gépe mellett, egy idősebb, versenyző csajjal. „Nincs javítókészleted?” süvölti felém a csaj – nemet intek. Tényleg nincs nálam defektjavító készlet, leszedő a gumihoz… mindent benne felejtettem a hátizsákban, eszem ágában sem volt elrakni… Komoly hiba, többé nem követem el – fogadkozom magamban, és tényleg, a szűkület tüskés talaja szedte áldozatok mellett suhanok el, a további szakaszon hárman is vadul javítanak, belsőt cserélnek, ragasztanak az út mentén. Az egyik akár én is lehetnék… úgy látszik, van, amit nem old meg a verseny előtt kerékbe fújt gumitartalmú tömítőfolyadék…

Ez az első versenyem, de túrákon már igen komoly kilométerszámot tekertem össze – sőt, egy időben az életpályám is úgy képzeltem el, könyvekkel megrakott egykerekű kerékpáros utánfutót vontatva. Naponta nem ritkán száz kilométert összetekerve a városban, verőfényben, esőben, sárban, hóban. Soha nem felejtem el, amikor egyszer sűrű hóesésben gyűrtem hazafelé a közvilágítás utat foltozó fényei között, a Mogyoródi úton. Az utánfutó tetején, a kabátomon a kesztyűmön vastagon megült a hó – és egyszer csak látom, amint egy komplett turistacsoport fényképez, ahogy az autók keréknyomában küzdök az egyensúlyomért. Mindannyian szeretjük a figyelem efféle fókuszát – az aznapit szívesen kihagytam volna… Persze változott ez is, manapság a városban egyre több teherbiciklit látni, vázba épített rakfelülettel, vagy zárható dobozzal… az én nyomvonalat remekül követő, dönthető utánfutóm nem vonzza már úgy a tekintetet, mint amikor az egészet elkezdtem. Van Budapesten egy fiatal, fejlődő vállalkozás, a Kantaa, akik nagyon komoly terheket mozgatnak a városon át, teherbiciklivel, utánfutóval – s a legnagyobb kerékpáros futárszolgálatok is tartanak teherbiciklit. A súlyok mozgatásával megszerzett izomzat, tüdő most jól jön, újabb enyhe, de hosszú kapaszkodóba fogunk…

Most már jöhetne a frissítőpont, mert elfogyott a vizem. A vízzel gazdálkodás ennek az egész versenyzésnek a kulcsa lehet – aki nem veszi komolyan, besavasodó izmokkal, pálya szélén hevertető görcsökkel fizet. Konkrétan akár az egész lábat érintő görccsel, biciklivel együtt eldőlve, hiszen a leszálláshoz sincs ilyenkor alkalom. Vén vagyok, és e tekintetben tényleg amatőr – ha inni akarok, megállok, terepen nem merek menet közben a kulacsért nyúlni. Nem szeretem a mozdulatot, meg azt se, ahogy ilyenkor óhatatlanul lazul a kulacstartó… enyhe, de görgeteges lefelé jön a kanyar után, itt nagyon keményen rátekerhettek a srácok, az ösvény mentén kirázódott kulacsok hevernek. Felveszek egyet, víz van benne, remek! Ahogy elnézem, lesz mit takarítaniuk a rendezőknek a verseny után. Miközben iszom, a márkahuszár megint elvágtat mellettem, immár harmadszor, a lejtőn sokkal nagyobb laufokat vesz. Hiányzik a gépemről az az első teleszkóp… nem rázná úgy szét az ereszkedés a csuklóm, a csillapítás a kerék futására is jó hatással van – de szeretem azt a pontosságot, ahogy a merev villával a kerék oda fut, ahova rakom. Hiányzik a klipszes pedál… hogy nagy sebességnél ne rázódjak le róla, hogy emelni tudjam vele a madarat – de az összes hirtelen lelassuláskor az eldőlést kockáztatnám vele, mint ahogy aszfalton ezt szépen be is bizonyítottam már magamnak.

Rohadtul alattomosan jelölték ki ezt a pályát! A hosszú lejtő végén, a nyeregből kiállva megcsinált lendület-tripek végére beláthatatlan kanyarból bomló, hirtelen, gusztustalan meredekek kerültek. Lehet visszaváltani, a lehető legkönnyebb fokozatig… avagy leszállni. A srác, akivel immár harmadszor változtatjuk a helyezést, előttem túlságosan nagy sebességgel érkezett a kanyarba, megtorpanásig fékez, váltani nincs érkezése. „Csak ezek a kurva kapaszkodók ne volnának” szakad ki belőle – nekem sincs módom teljesen leváltani az elejét, középtányéron a lánc, lesz ami lesz, kiállva, izomból nyomom ki a minimálisan szükséges tempót. Megy ez… Érzem, hogy meglesz. Visszapillantok a tetejéről, a srác a biciklije mellett áll, el se kezdte tolni felfelé – pszichológiai hadviselés lett ez a javából, pedig nem annak szántam, a szükség vitt rá - de azt hiszem, végre tényleg sikerült a srácot leszakítani. A versenyt hegymenetben nyered meg, és völgymenetben veszíted el…

Végre! Az itatópont. Iszom. Aztán még egy kicsit iszom. De nem időzök többet, megyek tovább… ez a rövid pár korty most nem került helyezésbe.

Viszonylag könnyű helyen ér be a középtáv első néhány helyezettje. „Pálya!” Az bizony! Ezek a srácok kétszer annyit mentek; gyorsabban, mint ahogy én. A kijelölt útvonaluk eleje és vége megegyezik a miénkkel – értelemszerűen adok utat, az egyetlen részen, amelyik enyhén saras. Balról egy komoly dagonya húzódik a bozótosban – ez lehet a disznók kedvenc helye a környéken. A profik ijesztő tempókülönbséggel veretnek el mellettem, mintha se én, se a sár nem volna a világon – azt hiszem, az ő fogalmaik szerint ez nem is sár. Gyönyörűen viszik a gépet… próbálok a nyomukban maradni, legalább egy keveset. Így tanulhatsz a legtöbbet: ha egy profi nyomvonalát követed, ha hagyod a testednek, hogy ellesse a mozdulatokat, ahogy az összes kihívást egy számodra ki se rajzolódó határon megcsinálja előtted. Persze lemaradok… de ez a pár perc felejthetetlen élmény. 

Frissen irtott, aljnövényzetes szűkület, a kivágott bokrok töve pirosra festve. Előttem kiáltva jelzik, kézzel mutatják, hol fekszenek a kerékgyilkos tuskók. Átveszem én is a feladatot. Ezen a szakaszon nincs előzés – és figyelmeztetjük egymást a keréknyom-széles ösvény mentén elszórt veszélyforrásokra. Közel lehet a vége, meredeken szakít lefelé a sűrűben az út, észnél kell lenni, szinte a reflextávolságig sem látható be – s íme, itt is van Füred első pár háza, kifutunk az aszfaltra. Ismerős kanyarokkal irány a piactér, a befutó. Valaki nagyon törekszik mögöttem, kénytelen vagyok hajrázni, nekiengedem amennyire csak merem, sőt, a kanyarokból kihajló íven rá is tekerek. Ott a cél! Bemondják a nevem… közvetlenül mögöttem a szép vádlijú lány liheg, akivel az elején meccseltünk. Gratulálunk egymásnak. Hiszen versenyeztünk, a célig.

Hiszen versenyeztem. Korosztályomban 68-ból a 44. helyen beérve, abszolút helyezést tekintve a 142. helyen a rövidtáv 207 indulójából. Van hova fejlődni – akkor is, ha elsősorban nem a Meridás sráccal, az ifjoncokkal, vagy a vagyont érő naprakész gép nyergében ülő úrral versenyeztem, hanem saját magammal. A saját félelmeimmel, a saját merészségemmel. A pályán, ötven felé, balesetek ütött-kopottságaitól nehezült testtel. Boldogan állok a pálya szélén, várom Pisti barátom és a feleségét. Úgy állok ott, mintha megnyertem volna valamit. Elmondhatatlanul jó érzés… 



2016. november 14., hétfő

Berlin felett az ég - film

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.

Berlin fölött, az égen. A házak között, lakásokon át. Metróban és magasvasúton. Egy kabrió ülésén az autószalonban. Koncerten és cirkuszi matiné-előadáson. Egy filmforgatáson, ahol Peter Falk a sztár. Egy mementónak hagyott torony-rom szélén. Egy klubban a berlini Fal tövében, ahol fellép Nick Cave. Az Egyetemi Könyvtárban. Angyalok. Járnak, lebegnek, ülnek közöttünk. Belehallgatnak a gondolatokba. Nem látjuk őket. Csak néha, a gyerekek. Akik nem értik, mit látnak. Azok látják őket, aki beérik a csodálkozással. Berlin fölött, az égen. Két angyal: Damiel és Cassiel. Őket követjük. Házakon, lakásokon, emberek gondolatain át. Látjuk őket, be nem avatkozni. Olykor egy érintés erejéig mégis. De meddig érintheted úgy az embereket, a gondolataikat, hogy saját magad nem érintődsz meg általuk?

Történetem hősei angyalok. Igen, munkanélküli őrangyalok, akik a háború befejezése óta Berlinben tevékenykednek, ahogy az Úristen így hátrahagyta őket. Azután egy szép napon az egyik angyal szerelmes lesz. Találkozik egy trapézművésznővel, aki cirkuszban lép fel, angyal-szárnyacskákkal a ruháján. Ezt nagyon mulatságosnak találja, és nagyon tetszik neki ez a lány. De ahhoz, hogy beleszerethessen, halandóvá kell válnia, mint minden földi lénynek. Nehéz elhatározás előtt áll... Wim Wenders így foglalta össze a maga filmjét, mondanám: bájos pontatlansággal. Első rétegében igen, ez a film egy szerelmes angyal története, aki megérintődik. Akinek a birtoklási vágy a kezéhez ragasztja egy töltőtoll esszenciáját. Egy kő lelkét. De tényleg meg kell merítkeznie a létfolyamban, ha valóban találkozni akar Marionnal, az artistalánnyal. Damiel fokozatosan olvad angyalból emberré, valóban, a filmidőben ezt a folyamatot láthatjuk, izgulhatjuk végig. És Cassiel aggodalmát, aki mindezt kétellyel teli megingásban figyeli. Figyeli, hogy az angyalok fekete-fehér világába (ahol fény és sötétség a maga árnyalataival, de elkülönül) hogyan szüremlenek be az emberi világ színei.

Második rétegében ez a film a filmtörténet talán legbájosabb, teljes filmszerep-értékű cameo-jának gyönyörű kerete. Ahol Peter Falk önmagát játssza, hihetetlenül eszköztelen, kifejező tekintettel és gesztusokkal „elmondva” az angyalok számára (és így a mi számunkra is) hallható gondolatait. Az Egy hatás alatt álló nő és a Férjek zseniális színészét látjuk, amint zsigeri őszinteséget játszik – és persze Columbo hadnagyot, a „feledékeny” nyomozót: a szerepet, ami ráégett, a szeretetteljesen ambivalens viszonyt a ráégett szerephez; amely valójában csak egy variációja annak, ahogy az ember elviseli önmagára égett önmagát. Ennek a cameo-nak a gondolatok meztelenségétől komolyabb lélegzete van, mint a legtöbb eljátszható szerepnek... és még komolyabb lélegzete lesz, amikor az „eljátszom magam” szerepe minden szinten belevonódik a játékba. Nem árulok el többet, nézd meg. Két kávézást érdemes figyelni a háromból, az egyik alkalmával egy baráti, meleg (és nem létező) kézfogást, érintődést és érintést mégis; a másik alkalmával egy testbeszédet, amikor megvetően lepöckölődik a cigarettahamu…

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok - nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.

Bruno Ganz - Damiel
Harmadik rétegében ez a film Curt Bois utolsó filmje. A színészé, aki 1907-ben némafilmmel kezdte, volt színpadi- és kabarésztár, megtalálta a helyét a hangosfilmben (ő volt a Casablanca zsebtolvaja például), és vénségére Wenders filmjében eljátszhatta Homer-t, az idős költőt, aki egy másik Berlinre emlékszik. Aki magában még mindig a múzsával beszélget, nem roppanva bele az értékhordozás megannyi kudarcába, a testben is megélt veszendőségbe – aki még mindig ilyeneket kérdez: miért nem lehet eposzt írni a békéről? Neki hisszük el ezeket a kérdéseket, általa értjük meg, hogy az angyalok miért versben beszélnek. Mert hiszen versben beszélnek. Áradó, asszociációs játékokon tovagördülő versben.

Amit (s ez a film negyedik rétege) Peter Handke vetett papírra. Wenders egyik legmerészebb húzása ez – ennek a filmnek költői nyelve van, a képekhez vállaltan elemelt szöveget rendelt, vállalva ezzel, hogy alkalmanként átcsúszhat egy modorba, amely kiejthet. Mert a film ezeket az asszociációkat jobbára tényleg képpel mondja el – és jobbára ellenpontozó valósághorgony mintájára veti elménk tengerfenekére a hétköznapi, kimondásra alkalmas szavakat. Handke versei valóban angyaliak, és gyermekiek, mint az itt idézett sorok is… és valóban kizökkenthetnek a huszonötödik elmébe-utazáskor, a lassú képek gyönyörű ritmusára történő gondolatba-figyelésekkor. Vagy amikor az angyal érint – amikor segítene.

Ötödik, hatodik, hetedik réteg… Tarkovszkij és a többi angyal számára mottó gyanánt megfogalmazott köszönet, a kettéosztott Berlin finom, fal-repedéssel pontosított tükre, a beemelt múlt (háborús dokumentum-kockákkal megidézett) elmélyítő távlata… nagyon hosszan lehetne sorolni még, mi mindent vehetsz észre, miután kicsodálkoztad magad. A moziból kijövet szóba elegyedtem egy fiatalemberrel, s megemlítettem, ez a nagyon várt újratalálkozás mennyire mást jelentett, mint mikor életemben először láttam ezt a filmet. Mire ő megjegyezte: ő megdöbbent, mennyire mást jelent ez a film, mint bármi, amit eddig az életében először látott. Találkozás volt ez tényleg, a fiatalemberrel, általa egykori rácsodálkozásom felszakító élményével… aminek aztán annyi mindent köszönhettem.

Pont ezért nem mondhattam el neki… a fiatalembernek, akivel találkoztam. Ti is csak saját felelősségre olvassátok: hogy valójában az a Folytatjuk… a végén, az fogalmazta át a film varázslatát. Amit akkor, magam is fiatalember, nem kezeltem, nem kezelhettem a súlyán. Mert akkor még nem ismertem Damiel gyönyörű beteljesülés-története mögött Cassiel lesben álló elmúlástörténetét. 

2016. november 7., hétfő

Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Kicsit ütődöttnek éreztem magam, amikor a Súlyszivárvány egykori, mindenféleképpen sokknak tekinthető  olvasása után egyszer csak szemet vetettem a Kísérleti fázisra. Azon a könyvön úgy gázoltam át, mint egy mocsáron: elválaszthatatlanul egyszerre kínban és élvezetben tapicskolva, lassan, többször megpihenve, félbehagyva az olvasást, rágcsálva a rághatatlan tartalmakat. Fel is készültem rá lélekben, hogy újabb lápilidérc-követésre adom a fejem – nos, nem is tévedhettem volna nagyobbat! Másféle élmény ez, könnyen gördülő, magát zabáltató: lidérckövetés ugyan, de pixellel rajzolt és a mocsara New Yorkra emlékeztet. Ahol nem a kíntól-élvezettől röhögök fel (harsányan olykor), hanem egyszerűen megcsiklandoz a humora, ahogy a négyzethálós számozott utcákat csiklandozza az atlanti szél.

Meredek állítás következik, szinte pofátlan. Mintha a legnagyobb élő amerikai rettegő, Thomas Pynchon olvasott volna egy kis William Gibsont. Nem a történet Gibsonos úgymond, hanem az a („fantasztikus regényt” író szenzitív képességeit megidéző) könnyed lazaság, ahogy közös valóvilágunkba beilleszkednek azok a finoman elemelt fantáziajátékok, törés-szakadás nélkül odasimulnak az olvasásba azok a lehetőségek, amelyek kizárólag (?) Pynchon fejében léteznek. Egyfelől ahogy egy pillanatra sem tűnik fel olvasás közben a nettó kitaláció, a hozzárettegett tartalom – amíg aztán rá nem keresnék arra az előttem ismeretlen együttesre, DJ-re, dalszövegre… Másfelől ahogy a legtöbb gyanút keltő momentumról (amelyekben úgymond jövőszagot éreztem) kiderült: az éppen a közelmúltból kibomló, mélységesen meglepő jelen. Egyszer csak megéreztem, mennyire bizonytalan valójában a jelenlétem, életidőnkről, valóságunkról való tudásom…

Will Gibson Perifériájáról írtam: …bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal a jövőbe, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz. Pynchon nem csak annyival meredekebb, hogy nem csak egy storyboardja van - azaz a szokott kortárs elit- és kommersz történetmesélés adatcsomagjából jóval szélesebb spektrumban idéz be és meg, mint a (deklaráltan) sci-fi író pályatárs -, nemcsak a be- és megidézett utalástömeg hallatlanul finom egyensúlyban tartásától más minőség; mert mindehhez kapsz egy teljesen kifinomult, mondatok ritmusával, lüktetésével szinte popipari pontossággal operáló (és a Súlyszivárvány barokkos túlzásaitól mentes) stílust is.

Ami ráadásul humoros. Igazán vicces, könnyed és cool. Könnyen is olvasható (nemcsak Pynchon-i mértékkel könnyen), gördül – csak időnként zuhan valószínűtlenül riasztó érzetű, széteső-félben lévő, mégis épp e szétesettségben brutálisan pontosan átélhető gondolatmenetekbe. Mintha a szerző pontosabban érezné saját kora valószínűtlenségi mutatóit, pontosabban csípné el a határt, amin a szövege sem billenhet át, mint amennyire a Második Világháború odasült, szalonnabőrke-ízű, (rakéta)füstös megidézésekor. Jobban élvezhető a fantáziába csúszás ebben a közeljövő-zamatú (a szélein igencsak alternatív) jelenben, mint amennyire a (rettegésbe göngyölt) alternatív félmúltban – amaz nyögve-nyeletett, ez könnyen adja magát.

Mondom: humoros, vicces és cool – és szeptember tizenegy világáról szól.

Maxine Tarlow (már nem hites) csalásvizsgáló ügynök, (már nem hites) feleség és (teljes erőbedobással) anya egy régi filmes-dokumentátor ismerőse révén forró anyagokhoz jut a hashtánc, egy számítógépes-biztonságtechnikai gigacég érdekes viselt dolgairól, beletúrva picit Gabriel Ice, az aktuális (dotkomlufipukk utáni) informatikai cápa ügyeibe. Amerikában vagyunk, így (nyilván) belekerül ebbe a forró pakliba némi személyes érintettség (felvásárlással fenyegetett Szilícium-Köz-i haverok és Ice neje, Tallis, meg a polgárjogi aktivista anyós révén), bekerül némi bosszú (bár sokáig nem derül ki: ki, mit és miért bosszul meg, és kicsodán), némi nem kívánt kormányzati figyelem (republikánus érában - akik a kicsi államban hisznek - civil ügynökségeknek kiszervezve). New Yorkban vagyunk, tehát bekerül egy sajátos ízű szerelmes levél az Almához (az általam ismertek közül egyébként messze a legjózanabb), bekerül hatvan különböző összeesküvési elmélet, analóg kormányzati baromságoktól a Deep Archer-ig, a lenyomozhatatlan kockaálomig. Kockákról nemcsak kockáknak ekkora szerencsével kell írni: a fantáziáról az azt belakóknak, az ott berendezkedőknek is van mit mesélni (hátha maradt bennük némi távolságtartás) – de az igazi bravúr, ha olyanokat is befon ez a szövegháló, akik így nem érintődtek a virtuális terek által… Belekerül a szingularitás (jövőkutatói értelemben vett) küszöbének átlépés-érzete és a test nélküli (programtest-)tudat. S nem utolsó sorban: belekerül a Tornyok omlása, pátosz nélkül, mégse nyersen (csak úgy, mint amikor valaki a tarot-lapon látható ábrából nem a tűzre, a hulló kövekre, vagy a toronyból hulló szerencsétlenekre, hanem a kártyát tartó kézre koncentrál…).
 
Minden didaktika és pátosz nélkül. Nem jön irtó közel és nem rém hangos. Nagyon sokféleképpen retteg, tehát egyszerre van benne jelen a rettegő mindent kizáró önzése, és a legelemibb részvét. Így aztán képes sokrétűen megragadni azokat a napokat is, képes belefűzni azokat a napokat ebbe a New Yorknak írt, lekurvázástól sem mentes, őszinte szerelmes levélbe. Titkosszolgálat-titoktalanítási és összeesküvés-elméleti alapkurzust tart, de közben ugyanabban a beteg játékoktól hemzsegő mondatban mutatja fel az általam látott legőszintébb, sallangmentes aggodalmat. Anno azt írtam, a Súlyszivárvány kapcsán: …Ez az egyetlen és független én-helyzet a Zónában (a paranoiában): az én, akitől akar valamit a „világ”. Akivel „csinál” valamit. A valahová-tartozás ezt elviselhetővé strukturálja. Ez nem változott – csak a jelenben mérődik fel, és a hova-tartást bámulja aggodalommal telve. Nem változott, hogy itt is maradéktalanul jelen az ők és a mi. Még annyira sem pontosan kirajzolódó határok között, mint ahogy Tyrone Slotrop kalandjai folyamán, a Súlyszivárvány háborús közegében kontúrt kaphatott Művelet és Reprobáció – a szolgálat (ön)igazolt paranoiája és az azt szabotáló ellenerő paranoiája; de egy biztos, ezek a határok itt és most sem ott húzódnak, ahol bármilyen hivatalos nyilatkozat mutatja. Most is egy pontosan nem realizálható tengely köré csoportosul a mellékszereplők hadserege (seregei, kellett volna mondanom, Ők és Mi, erő és ellenerő, Művelet és Reprobáció, bárki színre lép, kiderül róla, ügynök, valamely hadseregé). A háború az első kötet végén „átalakul”, véget érése végetneméréssé, Zónává… Csak most az írónak van erre egy konkrét mondata: a globális terrorizmussal az emberiség naiv és paranoid fele is megkapta a maga véget nem érő háborúját.

Egyetlen terrorista (általában hitelességi kínokba fulladó) szerepeltetése nélkül. Eddig ez a könyv az idei év legfontosabb olvasása. Mert senki nem mutatta meg nekem ennyire zsigerig, hogy a társadalmainkat jelenleg érintő legmélyebb terror maga a rettegés. 

Kiadó: Magvető
Fordította: G. Horváth László

2016. november 2., szerda

Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

Illik leírni e kötet kapcsán, hogy mennyire örvendetes, hogy megjelent végre kis hazánkban is Jonathan Strahan immáron tizedik évébe lépő rendes éves novellaválogatásának legújabb darabja – ahogy azt is, hogy mennyire viszonylagos, épp ezért kellő óvatossággal kezelendő az a bizonyos „legjobb” jelző a címben. Mindkét alapvetés igaz. Tök jó, hogy ez a kötet van, és én személy szerint nagyon remélem, hogy olvashatunk még hasonlót az elkövetkező években, de alapvetően egy szerkesztő - akármilyen jó szerkesztő legyen is - félig-meddig szubjektív válogatásán alapul. Vagyis jó eséllyel nem nagyon lesz olvasó, akinek maradéktalanul elnyeri tetszését. Persze nem is biztos, hogy ez a célja.

Számomra sokkal inkább az, hogy felfigyeljünk általunk eddig nem ismert szerzőkre, hogy rácsodálkozzunk a sci-fi és fantasy zsánerének hihetetlen változatosságára (amivel persze tisztában vagyunk, naná, de őszintén: akad aki nem hajlamos arra, hogy a már bevált alzsánerek felé hajoljon a keze ahelyett hogy az ismeretlenért nyúljon?). Ezt a vállalást pedig maradéktalanul teljesíti. Hosszas listát tudnék írni azon szerzőkről, akikkel itt találkoztam először és nagyon szívesen olvasnék tőlük akár regénynyi terjedelemben – ez pedig bőven kárpótol azért a néhány kisebb csalódásért és értetlenül pislogásért. Mert azért ilyenből is akadt… Nem fogom egyenként vesézgetni az összes novellát, felesleges is lenne, inkább próbálom csoportokba gyűrni a benyomásaim.

Első körben lássuk azon szerzők műveit, akiket már ismertem innen-onnan.

Ha megkérdezik, miért döntöttem úgy, hosszas előzetes hezitálás után, hogy márpedig nekem ez a kötet kell, egyszerű a válasz: Kim Stanley Robinson. Amint megtudtam, hogy ő is szerepel a válogatásban, már nyomtam is a gombra hogy megrendeljem. KSR számomra megkérdőjelezhetetlenül a sci-fi egyik legnagyobbja (szoros versenyben Dan Simmons-szal) – amint hazaértem a könyvvel, fel is csaptam a novellájánál (Felszólalás), ami valahol meglepetés, de annyira azért mégsem: nagyléptékű sci-fi helyett egy röpke tárgyalótermi szatíra, ám az írót mindig is leginkább foglalkoztató témára felhúzva. Széles vigyorral az arcomon olvastam. Nemkülönben Catherynne M. Valente sírnivalóan gyönyörű írását (Liliom és szarv) – ahogy ez a nő ír, nem ír úgy senki, a szárnyaló fantázia, a nőies finomság és a mélységesen mély mesei borzalom olyan tökéletes keveréke, amit nem olvastam még mástól. Többszáz oldalon is olvasnám ezt a történetet, de tizenvalahány oldalával is kompakt olvasmány. Kár, hogy Valente ennyire eladhatatlan a magyar piacon… Remélem, Ian McDonald nem jut erre a sorsra, mert akkor tényleg kénytelen leszek ráfanyalodni az angolul olvasásra. A nem csak címében lenyűgöző Botanica Veneris: Ida, Rathangan grófnője: Tizenhárom papírkivágás különleges hangulatú, barokkosan burjánzó írás, amit bármikor követnék többszáz oldalon át is – egyben a legnagyobb mellényúlásom az olvasás tekintetében: nem szabad ezeket a néhánytíz oldalas novellákat három részletben fogyasztani, pont a lényeg vész el. Újraolvasásért kiált! Neil Gaiman és a Fekete kutya remek felütés – a kötet egyik legerősebb novellája, egyben tökéletesen illusztrálja a novellaválogatás lehetséges célját: nincs olvasó, aki ezek után ne akarná olvasni az Amerikai isteneket. Hiába, Gaiman az Gaiman.

Sajnos a mérce annyira magasra is csúszott vele, hogy szegény Paolo Bacigalupi nem tudta megugrani – vagy csak nekem kezd sok lenni hogy újra meg újra ugyanazt olvasom tőle (pedig nem is olvastam minden magyarul megjelent művét). A Hamuváros is arra hivatott, hogy felkeltse az érdeklődést A vízvadász iránt, de míg például KSR gond nélkül tudja újabb és újabb fantáziákba csavarni alapvető félelmét a klímaváltozástól és az ember Földet felemésztő mohóságáról, Bacigalupi képtelen kiszabadulni a saját sablonjaiból. Kár érte. Ahogy Ann Leckie kötetzáró írásáért (Más néven a világ) is, amit szerintem speciel nettó hülyeség volt a legvégére tenni, mert így óhatatlanul enyhe csalódásízzel teszi le az olvasó a könyvet. Amennyire szerettem Leckie világhírt hozó regényét, a Mellékes igazságot, ezt annyira feleslegesnek és félkésznek éreztem – mintha egy még kibontatlan ötletmagoncot küldött volna be Leckie, mert már nagyon le kellett adnia valamit. Tud ő ennél hatványozottan jobbat is!

Az igazán pozitív rácsodálkozások…

Az általam eddig nem ismert szerzők művei közül messze-messze kiemelkedik Tamsyn Muir, Alyssa Wong, Genevieve Valentine, Greg Bear és Sam J. Miller egy-egy novellája. Tamsyn Muir és a Lovecraftot idéző A mélytenger menyasszonya simán odafér Gaiman és Valente mellé a top háromba – nem véletlenül említem őket, Muir mintha a két zseniálisan beteg fantáziájú mesélő irodalmi gyermeke lenne. Tőle például nagyon szívesen olvasnék még, de ahogy látom (javítsatok ki, ha tévedek) még külföldön sem sok minden jelent meg tőle e novellán kívül. Ígéretnek mindenesetre nem rossz. A fülbemászó, sokáig mantrázható felütésért meg örök hálám, nem nagyon tudok szabadulni tőle, de akar szabadulni a rosseb:
„Kúszó éjurunk eljövetelének idején, a csillagfény asztrális sebeibe vonulás által megjósolva tizenhat éves lettem, és megkaptam Barbie álomautóját. Mar nagynénim negyed dolcsiért vásárolta, és mini Snickers csokikkal tömte ki a csomagtartóját.”
Ha már fülbemászás… Alyssa Wong novellája már a címével megvesz – próbáld nem újra meg újra elmondani magadban azt hogy Sorvadó anyának éhező leánya. Szerencsére az írás is remek, igazán sötét, beteg, horrorba hajló fantasy. Genevieve Valentine ellenben elegáns, visszafogott és szerethetően boszorkányos ötlettel áll elő a Vér, hamu, fonatban – itt a remek példa arra, hogy egy kibontatlan ötletmagoncot is meg lehet úgy írni, hogy ne fájó hiányérzetet hagyjon maga után, hanem a vágyat, hogy tovább olvashassam. Greg Bear és az Indul a gép az előzőekkel ellentétben nem fantasy hanem sci-fi, abból is a tudományosabb fajta, nagyon élveztem a gondolatjátékait és ijesztő vízióját. Kicsit kevésbé élveztem a szó szoros értelmében Sam J. Miller két novelláját, mind az Otthonok szellemei (ez a jobb) mind a Jégtömbök jelenünk problémáira reflektáló, erősen társadalomkritikus írások, simán odatehetőek KSR mellé a virtuális polcon – okosak, emberiek és elég jól csomagolják fantáziába a rendszerkritikát.
Szerettem olvasni Kelly Robsontól a Versaille vizeit – hangulatos rizsporos szatíra némi tündérmesei beütéssel, de mint fantasy, komolyan vehetetlen, nem csodálom, hogy sokan nem értik, mit keres ebben a válogatásban. Ezzel együtt én örülök, hogy rátaláltam – a fanyalgók pedig elgondolkodhatnának azon, hogy a fantasy mennyire széles spektrumot fed le valójában. Ugyanez igaz a megint csak varázslatos című Usman T. Malik novellára – A koldusherceg és az eukalipuszdzsinn inkább mágikus felnövéstörténet, mintsem fantasy, picit hosszabb is a kelleténél, viszont a mesés kelet varázsa könnyedén elbűvöl.

Ezek meg minek?

Széles a merítés, természetes hát, hogy én is belefutottam pár olyan novellába, amit kevésbé szerettem. Olyan, amit kimondottam utáltam, tán egy volt (Vonda N. McIntyre: Húgocskák – utálom az öncélú elborzasztást, a biohorror és a direkt undorra kihegyezés nálam nem jön be); és nagyjából három, amit teljes értetlenséggel olvastam és miután vége lett, gyorsan el is felejtettem (Gwyneth Jones: Tudatosok – meg nem tudnám mondani, mi volt ez; Caitlín R. Kiernan: Dancy vs. a pteroszaurusz – ezt teljesen feleslegesnek éreztem; Simon Ings: Drónok – na ez majdnem olyan undorító volt mint a Húgocskák, kösz, nem). Kelly Link Rombolj és találj című írása tipikusan az a sci-fi, aminél érzem én a zsenialitás magvait a szövegben, de nem igazán értem – ehhez egészen nyilvánvalóan nem olvastam még elég hard sci-fit. Csóró Nike Sulway meg lehet hogy nem írt annyira rossz novellát, amennyire én idegenkedem A Karen Joy Fowler olvasókörtől, de az a helyzet, hogy Karen Joy Fowler regényét (Majd’ kibújunk a bőrünkből) annyira utáltam, hogy eleve vert helyzetből indult az írás (ami egyébként önmagában tök jól reflektál az utált műre…).

Tán hét novella maradt ki a huszonhét művet tartalmazó válogatásból – ezek olyan egynek elmegy olvasmányok voltak, akad, amelyiket kicsit jobban élveztem, akad, amelyiket kicsit kevésbé, de nem bántam meg hogy időt szántam rájuk. Összességében az egész kötetre sem. Kicsit tán sok volt a vége felé, lehet, úgy százötven oldallal kevesebbel is beértem volna, de persze egy antológiát nem is muszáj egyszerre olvasni. Ismerkedésnek, látókörszélesítésnek tökéletes, azért a néhány valódi gyöngyszemért meg bőven megérte az a pár mellényúlás. Ami kicsit meglepő (bár aki nálam jobban otthon van a nemzetközi SF-trendekben, annak biztos nem) az a weird fantasy magas aránya – bírnám, ha itthon is egyre több ilyen furcsa, betegesen elszállt fantasy jelenne meg a szakmányban tolt epic cuccok mellett. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok, kiktől olvashatunk a közeljövőben a kötetben szereplők közül.


Kiadó: Gabo
(Ehemmm, azért a szerkesztésért bevésnék egy fekete pontot - az én példányomban a Hamuvárost például Neil Gaiman írta, Ann Leckie neve a borítón Anne Leckie lett, Alastair Reynolds meg a tartalomjegyzékben írja másként  a nevét mint egyébként. Ejnye...)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...