Doris Lessing: Megint a szerelem

Aki  A fű dalol és Az ötödik gyerek kapcsán ismerte meg a 2007-es irodalmi Nobel-díj díjazottját, Doris Lessinget, az igencsak meglepődhetett, amikor kézbe vette a brit írónő kései, Megint a szerelem című regényét. Míg előbbiek sodró lendületű, az őrület határán egyensúlyozó, az olvasó és a szereplők idegeit is próbára tevő lélektani regények, a Megint a szerelem – valljuk be – olykor igencsak vontatott, olykor giccsbe hajló, olykor nem kevéssé túlírt regény a szerelemről, ami bárhol, bármikor, bárkire lecsaphat. Mégis érdemes elolvasni, mert szép és igaz könyv, Lessing érett korához illő bölcsességgel ír benne időskori szerelemről, keserűségről, bánatról, csalódásokról.

A könyv főszereplője Sarah Durham, a 65 éves színdarabíró, aki barátaival közös színházában készül színpadra állítani az 1900-as évek elején élt Julie Vairon történetét. Julie martinique-i félvér lány volt, korában igazi különcnek számított, művelt volt, verseket írt, festett, zenét szerzett, egy erdei kunyhóban élt magányosan, arisztokrata hódolóktól és az egyszerű népek haragjától körülvéve. Julie mágikus alak, legendát szőtt köré az emlékezet, halála épp oly titokzatos volt, mint élete, és még majd’ egy század elteltével is néha hallani vélik énekét a kunyhóját körülvevő erdőkben.

Julie varázsa az évekkel semmit sem vesztett erejéből, a színdarab előkészületei során szinte minden résztvevőt magával ragad a személye, a dalai, a képei, a szerelmei. Julie-nek köszönhető-e vagy sem, szinte lényegtelen, de a próbák során a Zöldmadár társulat szinte minden tagja szerelembe esik. A könyv legizgalmasabb része ez, ahogy Lessing a zárt közösségben burjánzó érzelmeket ábrázolja. Annyira természetes, mint a levegővétel, hogy ha összezárunk húsz-harminc férfit és nőt néhány hétre-hónapra, egy megfeszített munkafolyamat közepén, akkor ott bizony tombolni kezdenek az érzelmek, vágyak, vonzódások. Az, hogy épp egy mélyen érzelmes és felkavaró színdarabot állítanak színpadra, csak katalizálja a folyamatokat. Méghozzá nem is akárhogy. A furcsábbnál furcsább érzelmi hullámzások középpontjában persze Sarah áll.

Az a Sarah, aki magában már rég eltemette a szerelemre való képességet, aki rezignált nyugalommal közli, hogy húsz éve nem volt része szerelmi és szexuális kalandokban, aki a legkevésbé sem vágyik arra, hogy bárki közel kerüljön hozzá, mert tudja, hogy az érzelmek csak sajgó fájdalommal járnak. Sarah alakjában olyan gondolatkört jár körül Lessing, amiről én még nem olvastam, és amiről hajlamos hallgatni a közbeszéd, ez pedig az időskori szerelem és szexualitás. Sarah 65 éves, ám jóval fiatalabbnak néz ki, okos, művelt, összeszedett személyiség, körülrajongják a fiának-unokájának beillő férfiak, mégis elzárkózik előlük, mert szégyelli valódi korát, öregedő testét. Lessing 1996-ban írta ezt a könyvet, jócskán túl a hetvenen, és ma aktuálisabbak a kérdésfeltevései, mint valaha. Huszonévesen az ember nem szívesen gondol arra, hogy a szüleinek – pláne a nagyszüleinek – is volt/van/lesz szerelmi élete, pedig ahogy egyre inkább kitolódik a családalapítás ideje és egyre aktívabbak az idősek, nem egy hatvanas negyvenesnek néz ki, a negyvenesek meg huszonévesnek, a sok másik között ezeket az előítéleteket is le kell rombolnunk magunkban.

És persze, miközben Sarah saját szégyenkezése miatt megfosztja magát a kalandoktól, az mindenki számára természetes, hogy a vele egykorú férfi producer kalandba bocsátkozik a Julie-t alakító húszéves színésznővel. Ám ez nem az a könyv, ahol Lessing feminista énje előtörne, itt minden furcsa szerelmi párosítást rezignáltan tár elénk. Így a producer mániákus rajongását a majd’ száz éve halott Julie iránt, a főszereplők kötelező egymásra találását - már csak a hitelesebb alakítás érdekében is -, családos részvevők alkalmi egymásba gabalyodását, vagy épp a gazdag arisztokrata producer látszatházasságát és feleségének leszbikus viszonyát.

„Már megint a szerelem” – gondolhatja nem egyszer az olvasó, és így érezhetnek a szereplők is, a regény végére határozottan az az érzésünk, hogy már mindenki a háta közepére kívánja az érzelmeket, és sajnos mi is így érezzük egy idő után. Ám ez is csak azt támasztja alá, hogy az érzelmeknek nem lehet megálljt parancsolni, azok bizony jönnek, áradnak, letaglóznak, és nem kérdezik, hogy szívesen látjuk-e őket.

S hogy miért nem írtam a cselekményről? Mert az bizony szinte nincs is. A darab színpadra állítása, a próbák, a szereplőválogatás, a szervezkedés mind csak a hátteret adják az érzelmek tombolásának, nincs is igazi tétjük, tudjuk, hogy a darabot bemutatják itt, majd bemutatják ott, keresnek új szereplőket, átírják, turnéznak vele, a kérdés az, hogy az alkotók ezt hogy élik meg.

Furcsa egy könyv ez, közel sem akkora remekmű, mint A fű dalol, vagy Az ötödik gyerek, és fényévnyi távolságra van Az arany jegyzetfüzet zsenialitásától, mégis, én élveztem és nagyon örülök, hogy elolvastm. Lessing egy különös témát jár körül, nagyon szokatlan módon, és a kötet minden túlírtsága ellenére is magával tud ragadni.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Lázár Júlia

 

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

Ritkán fordul elő velem, hogy egy író két egymás után olvasott könyve ugyanolyan nagy hatással van rám. Közvetlenül A fű dalol után olvastam el Az ötödik gyereket, és szinte már vártam az érzést, hogy jó, jó, de nem annyira, mint az előző, de ezúttal elmaradt. Lessingnek ez a könyve is simán ott van a legjobbak között, bár másért és másképp jó, mint A fű dalol, egyvalamiben nagyon is hasonlít, ez pedig a kíméletlenség. Lessing nem kímél senkit és semmit, nagyon mélyre hatol a szereplői lelkében, szókimondó, naturális, néhol komoly görbe tükröt tart a társadalmi elvárások, megjátszások, pózok elé. És ettől nagyon jó. Egy percig sem éreztem azt, hogy ez a nő bármiféle kiadói elvárás, vagy akár az olvasói ízlés kiszolgálásának kedvéért kozmetikázná a könyveit, őszintén és kegyetlenül nyújtja felénk a keserű pirulát, hogy milyenek vagyunk, mi, emberek. Mi tagadás, gyomor kell hozzá, hogy lenyeljük. Az ötödik gyerek olvasása közben sokszor éreztem azt, hogy túlmegy azon a határon, ami még élvezhető irodalom, és inkább már kínzásszámba megy egy ilyen regény, de megéri végigolvasni.

A történet a hatvanas évek Londonjában kezdődik, ahol Harriet és David, ez a két magának való, furcsa, a kortársaik közül némileg kilógó ember megismerkedik és egymásba szeret. Az első perctől nyilvánvaló, hogy egymásnak lettek teremtve, összeházasodnak, bár anyagi helyzetük nem engedné, vesznek egy óriási házat, amit négy-hat-nyolc gyermekkel terveznek benépesíteni. Családjuk, tágabb környezetük megütközéssel nézi nagyszabású terveiket. A kor, a hatvanas évek a maga felszabadultságával, újonnan felfedezett születésszabályozásával, újfajta értékrendjével nem kedvez a nagy családról álmodóknak. Harriettet és Davidet bolondosnak, álmodozónak, felelőtlennek tartják, ki-ki vérmérséklete szerint.

Ők azonban nem tágítanak, sorra érkeznek a gyerekek, hat év alatt két kisfiú és két kislány. Dacolva a családjuk elvárásaival, nehezteléseivel megteremtik maguk körül azt a tökéletes kis világot, amire vágytak. Házuk meleg, barátságos, mindig gyerekzsivajtól hangos, ahova szívesen járnak a rokonok. Minden karácsonykor, húsvétkor, nyári szünetben Harriet és David háza tíz-húsz vendég otthonává válik, akik úgy járnak oda, mintha egy furcsa sziget lenne a hétköznapi életük tengerében. Mindenki szeret náluk lenni, de senki nem érti meg őket.

Aztán Harriet ötödször is teherbe esik. Az ötödik terhesség azonban más, mint a többi. Az addig energikus, boldog Harriet szenved, a gyermek már születése előtt is kínozza anyját, már magzat korában is agresszív, az anya pedig nyugtatókkal tömi magát, hogy lecsillapítsa a benne lévő kis szörnyeteget. Mikor megszületik Ben, a család élete egy csapásra pokollá válik. Ben furcsa, más, mint a többiek, hiperaktív, agresszív, nyughatatlan gyerek. Harriet próbál gondoskodni róla, de kudarc kudarcot követ, a többi gyerek fél tőle, a rokonok irtóznak Bentől, szép lassan elmaradnak a család házától. Az addigi boldogság, a nehezen megteremtett saját kis világ áldozatul esik egy kezelhetetlen gyereknek.

Az anya életét egy idő után csak a Benről való gondoskodás tölti ki, négy másik gyermekét elhanyagolja, nem foglalkozik velük, férjéről mintha elfeledkezne, csak Ben tölti ki a napjait. Amikor a rokonok nyomására Harriet és David rászánja magát, hogy intézetbe adja a gyereket, úgy tűnik, visszacsempészhető még életükbe az elveszett harmónia, ám Harriet nem képes beletörődni, hogy lemondott a gyerekéről. Elhozza Bent az intézetből, ahol állati körülmények közt tartották, és ezzel megpecsételi nem csak a saját, hanem az egész család sorsát. Az álom, amit oly szenvedélyesen építettek fel, széthullik. Gyermekeik idő előtt elhagyják a családi fészket, bentlakásos iskolába költöznek, vagy a nagyszülőkhöz, menekülnek otthonról. David és Harriet idegenként élnek egymás mellett a hatalmas, üres házban, csak kudarcuk, Ben köti össze őket, és a remény, hogy ha elmegy otthonról, kettesben újrakezdhetik. Egy kisebb házban, gyermekeik nélkül, elvesztve mindazt, amiről álmodtak.

És mindezt miért? Ezt a kérdést teszi fel Lessing, ezt kérdi magától Harriet folyamatosan, és ettől nem tud szabadulni az olvasó. Mindenki másképp dolgozza fel magában ezt a könyvet, és nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy valakinek van-e gyereke, vagy sem. Nekem nincs, és - tán ezért? - nem tudom megérteni Harriettet. Sok helyen írták erről a könyvről, hogy Harriet ragaszkodása Benhez teljesen érthető, nem hagyhatta az intézetben, ahol biztosan meghalt volna, és igen, nyilván ezt igazán csak egy anya értheti meg, de ami igazán érthetetlen számomra, az a másik négy gyermekéről való lemondás. Harriet tudta, kezdettől fogva tudta, hogy ha hazaviszi Bent, széthullik a családja, ennek ellenére megtette. Miért nem ragaszkodott a másik négy gyerekéhez ugyanúgy? Miért áldozta fel őket, és a férjét azért az egyért? Miért volt fontosabb neki Ben, mint mindenki más?

Részben nyilván bűntudatból. Van a regénynek egy igen markáns kritikai hangvétele a társadalommal, a társadalom elvárásaival szemben. Harriet nyíltan kimondja, hogy bűnhődnek, mert álmodni mertek a boldogságról, mert másképp akarták csinálni, mint mindenki más, mert azt hitték, jár nekik az az idill, amit megteremtettek maguk körül. A külvilág pedig csak erősíti benne ezt az érzést. Kimondva vagy kimondatlanul, de mindenki az anyát hibáztatja, amiért egy kis szörnyszülöttnek adott életet, mintha tehetne róla, mintha nem történhetne meg bárkivel, hogy gonosz tréfát űz vele a természet. Azt hiszem, ma már kicsit másképp állunk hozzá mindehhez, de jó negyven éve még társadalmilag elfogadott volt, hogy ha egy gyerek „selejtes”, az az anya hibája, és akkor teszi a legjobban, ha beadja egy intézetbe, és nem törődik a sorsával.

Harriet ragaszkodása és makacssága, amivel próbálja nevelni Bent, nem hozza meg az eredményét, Lessing egy percig sem áltat minket azzal, hogy megérte volna. Nincs vége a történetnek, ahol a könyv véget ér, ott csak azt látjuk, hogy Harriet és David álma hogy ér véget. Mikor rászánják magukat, hogy eladják a házat, aminek oly nagy jelentőséget tulajdonítottak, és ami valóban egy külön sziget volt számukra, akkor látják be ők maguk is, hogy le kell mondaniuk mindarról, amire vágytak, hogy nem tudták megvalósítani az álmaikat.

Erről is szól ez a könyv. A felszínen elsősorban Benről, a betegségéről, aminek nincs neve, és a beteg gyermekkel való együttélésről, de alatta két emberről, a szüleiről, akik mindent feláldoztak azért, hogy megvalósítsanak egy álmot, ami aztán önmagát rombolta le. És egy társadalomról, ami ugyanúgy kiveti magából a sérülten született gyermeket, mint azokat a párokat, akik szembe mernek szállni az uralkodó normákkal, és saját elképzeléseik szerint akarják leélni az életüket. Ez az, amiben Lessing igazán erős. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvét is.

Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek: