Beatriz Serrano: Elégedetlenség

„Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém. Tudom, hogy kihasználom, hogy az emberek bizonytalanok, hogy szeretnék vinni valamire az életben egy olyan társadalomban, ahol lehetetlenség jobbá válni. És mindezt saját tapasztalatból tudom, mert egy munkanap nyolc órája és a liftezés közben végighallgatott beszélgetések hatására még nekem is enyhe öngyilkos gondolataim támadnak (legszívesebben tűzőgéppel összetűzném a kezemet, hogy távozhassak egy értekezletről, ami feltárja előttem a végtelenség szó valódi értelmét és mélységét, vagy magamra önteném az irodai vízforraló frissen forralt vizét, csak hogy öttől tíz napig terjedően igazoltan lógathassam a lábam), és gyakran gondolok arra, hogy a minden gondomra tökéletes megoldás egy Bangladesben gyártott, virágmintás Zara ruhában keresendő, ami a mai nap folyamán nem tágított mellőlem, hanem megjelent minden általam felkeresett oldalon, s ami minden bizonnyal sok milliószor fog szembejönni velem az utcán a következő szezonban. Ez az a ruha, amitől másik nő lenne belőlem, a mostani önmagam tavaszi kiadása, aki vidám, és fütyül rá, hogy mit gondolnak róla. Tudom, hogy amikor vásárolunk, mindig egy jobb élet ígéretét fizettetik meg velünk. Tudom, hogy kihasználom azoknak a tőkeerős vásárlóknak a középszerűségét, akiknek az jelenti minden kreativitás netovábbját, ha sikerül hozzátoldaniuk egy cellát az Excel-táblázathoz.”
 
Ki merem jelenteni, hogy Beatriz Serrano az új legjobb barátnőm. Annyira üdítő élmény volt olvasni a könyvét a tavaszi wellnesszelés közben a medenceparton, majd utána azonnal újrázni itthon, amilyet már rég tapasztaltam. Végre valaki, aki kimondja, leírja, a maga nyers, legkevésbé sem píszí és minden szépelgéstől mentes stílusában azt, amit én is naponta érzek amikor fel kell kelnem és dolgoznom kell: hogy ez az egész rendszer, amelyben az aktív felnőtt korunkat arra kell szánnunk, hogy dolgozzunk, hogy aztán egyszer a messzi távolban amikor már öregek vagyunk bármi értelmeshez, „pihenhessünk”, úgy ahogy van, el van cseszve. Lehet itt persze divatosan kiégésről beszélni, meg a multik elidegenítő munkakultúrájáról, meg a nemistudommárhányadik ipari forradalomnak köszönhetően létrejött új munkakörök értelméről / értelmetlenségéről (lásd: melyik óvodás mondja azt, hogy az álommelója egész nap Jira ticketeket nyomogatni?). Ezek nyilván mind önmagukban is súlyos témák, és lehetne a végtelenségig boncolgatni őket, de az egész jelenség mélyén az a nagyon is egyszerű kérdés áll, hogy mégis mi a lófaszért kell egyáltalán dolgozni?
 
Nyilván azért, hogy fizessük a számlákat, ahogy Marisa is csak ezért viseli el totál értelmetlen munkáját, idióta kollégáit és hisztis megrendelőit. Miközben munkába menet arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább hosszan élvezheti a száz százalékos táppénzt, egész nap szorongáscsökkentővel tartja karban magát, munka után pedig a Pradoban lazít a Gyönyörök kertje előtt. Nem hiszem, hogy pszichológus diploma kell ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakire már csak Bosch hat nyugtatóan, akkor segítségre van szüksége. Marisa valóban orvosi eset, de a története ijesztő és ijesztően átélhető: ő is csak egy nagy reményekkel a fővárosba érkező lány volt, aki művészettörténetet tanult és leginkább múzeumi kurátorként képzelte le magát. Az egyetem alatt egy reklámügynökséghez került gyakornokként, majd ott ragadt, mert jött a válság és a biztos melót nem hagyjuk ott, amikor válság van, majd lépegetett előre a ranglétrán, aztán ott találta magát, hogy középvezetőként annyi a fizetése amennyit sose keresne meg egy múzeumban, de ő már hozzászokott egy életszínvonalhoz, szóval marad. És szenved.
 
„Azt azonban nem értette meg se a háziorvos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga az a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentelnem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzáloghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat…”
 
Ha szétnézek csak a szűk környezetemben, nem tudnám megszámolni, hányan élünk Marisához hasonló életet. Hányan indultunk úgy, hogy valami értelmes / kreatív / világjobbító munkát fogunk végezni, ami még ad absurdum érdekel is minket, aztán ott találtuk magunkat, hogy beleragadtunk egy pályába amit utálunk, de elég jól csináljuk ahhoz, hogy lépegessünk előre és már túl jól fizet ahhoz, hogy mindent borítsunk és menjünk az ideáink után… És itt jön általában a szépelgős rész (még én is belecsúszok, látjátok), hogy ha tehetném, könyvesbolttal egybekötött kávézót nyitnék vagy elmennék virágkötőnek vagy jótékonysági szervezetet alapítanék vagy kecskéket tenyésztenék valahol vidéken…
 
De Marisának nincsenek már ideái sem. Ő már nem vágyik arra sem, hogy múzeumi kurátor legyen. Ő egész egyszerűen nem akar mindennap felkelni és munkába menni, csak mert ez így szokás és ez kell az életben maradáshoz. És ezt tényleg nem merjük általában kimondani. Mert akkor jön a kioktatás, hogy régen minden mennyivel rosszabb volt, hogy a szüleink, nagyszüleink mennyit szenvedtek, hogy nekünk jobb legyen, hogy értékelnünk kéne a kivételes helyzetünket, hogy ilyen kényelmes munkákat végezhetünk. „Milyen jó neked hogy home office-ban lehetsz.” „Egész nap a gép előtt lógatod a lábad.” „Jó neked, hogy nap közben el tudsz menni ide-oda.” Ismerősek? Ezek azok a közhelyek, amiket a hozzám hasonló részben távolról, rugalmas munkaidőben dolgozó „irodai rabszolgák” rendszeresen megkapnak. Hogy mi nem is csinálunk semmit, ugyebár, akkor meg mit nyafogunk. Ó igen, pontosan tudom én, hogy mennyivel jobb dolgom van, mint nagyon sokaknak. A közvetlen családomban akad biciklis futár, kórházi ápoló és általános iskolai tanító is. Higgyétek el, tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. De ettől semmivel sem lesz elviselhetőbb a századik sehovasemvezető meeting, nem nyer értelmet a sokadik értelmetlen projekt és nem lesznek kevésbé idegesítőek a kollégák. És pláne nem lesz jobb a kedvünk attól, hogy még az orrunk alá is dörgölik, hogy semmi haszna a munkánknak – igen, pontosan tudjuk, hogy semmi haszna.
 

Épp ez benne a legrosszabb. Hogy egy olyan dolog kedvéért áldozzuk fel a fiatalságunkat, a kreativitásunkat, az időnket, az emberi kapcsolatainkat, a józan eszünket, aminek még értelme sincs. Hogy egy látszatvilágban élünk, ahol látszatteljesítmények uralnak mindent és a hasznosság fokmérője az, hogy le tudsz-e időre szállítani egy x oldalas dokumentumot amit garantáltan senki nem fog elolvasni, vagy hogy hány ticketet tudsz egységnyi idő alatt lezárni olyan hibákról, amelyek megoldása valójában senkit nem érdekel, vagy hány meetingen tudod eljátszani, hogy mindenre tudod a választ, miközben jó eséllyel azt se tudod, melyik bolygón vagy éppen.
 
„Az iroda majdnem üres, de az én délelőttöm teli van. Gyűlölöm ezeknek a megbeszéléseknek a forgatókönyvét. Szerintem néhányan kifejezetten élvezik, mert tisztában vannak vele, hogy végső soron egy ilyen megbeszélés arra való, hogy ne kelljen a számítógép előtt ülni és dolgozni. És szerintem vannak olyanok is, akik számára egy megbeszélés egyenlő az önfényezéssel, ott érzik csak igazán fontosnak magukat. Én nem bírom elviselni ezt a svédasztalon kínált közhely-gyűjteményt, a szokásos viccelődéseket, az angol kifejezéseket, amiknek a használatával végtelenül egyszerű műveleteket próbálunk fontosnak feltüntetni, meg hogy jelentéktelen projektjeinkbe mindenáron be akarjuk vonni még a pápát is, vagy ezeket a teniszmeccseket, amikor valaki rá akar lőcsölni egy feladatot a másikra, az meg visszapasszolja neki.”
 
Hogy arra vagyunk kondicionálva, kollektíven, hogy játsszuk meg, hogy tudjuk, hogy érdekel, hogy dolgozunk rajta, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy a másik sem tudja, nem érdekli, nem dolgozik rajta. És ő is tudja, hogy mi tudjuk. És így tovább. Hogy miközben időnként beledöglünk a hajtásba, mert valaki valahol épp bevonta a pápát a projektjébe és hirtelen az top prio lett, aközben máskor meg csak játsszuk az irodásdit, mint Marisa, aki tökélyre fejlesztette a munkaidőben történő szakadatlan youtube-videó nézés technikáját.
 
Órákig tudnék írni arról, mennyire pontosan ábrázolja Serrano az irodai mindennapok groteszk poklát, a teakonyhában lezajló magasröptű beszélgetésektől az egymás kávékapszulájának eltulajdonítása felletti drámán át a „nem igaz, hogy pont a legnagyobb hajtásban kell teherbe esnie” reakciókig. Hogy mennyire fel se tűnik senkinek, hogy egy kollégájuk meghalt, egészen addig, amíg nem érkezik meg időben a beígért anyag. Hogy mennyire nem emberi lények vagyunk, kizárólag projektrésztvevők. Vicces adalék: pár nappal azelőtt, hogy olvastam a könyvet, épp arról beszéltünk a kolléganőmmel, hogy vajon az irodában kinek tűnne fel egyáltalán, ha holnap elütne minket egy kamion és nem mennénk be többé. Spoiler: a projektmenedzsernek, mert nem adnánk le időben az anyagot.
 
Marisa története a kötet végére több groteszk fordulatot vesz, amiről elsőre nehéz eldönteni, hogy már megint bedrogozva ült le a Pradoban és csak haluzta a Gyönyörök kertjét bámulva, vagy tényleg megtörtént. Egy elfajuló csapatépítő (óóó, egy külön bugyra az irodai lét poklának amikor egymást alig ismerő és leginkább csendesen utáló emberek kiszabadulnak hogy majd együtt csináljanak valami kikapcsolódásfélét), egy barát megjelenése, aki az irodista lét vegetatív poklát úgy úszta meg, hogy művészi performance-ot csinált a testéből (értsd: mindenét átszabatta és luxusprostinak állt), és egy hétköznapiságában megdöbbentő baleset vezetnek el oda, hogy Marisa kiszabadulhat az olyannyira utált mókuskerékből. Vagy nem. A kérdés az, hogy ha megkapja, amit akar, akkor vajon tud-e kezdeni vele valamit. Ezt mindannyian feltehetjük magunknak: vajon ha holnap kapnánk egy szabadkártyát, hogy abbahagyhatjuk és élhetünk olyan életet, amire igazán vágyunk, tudnánk vele mit kezdeni? Tudnánk boldogok lenni? Vagy ez a hosszú évek alatt belénk ivódott kollektív elégedetlenség örökre bennünk maradna? Hát, ebben nem segít Serrano. Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.

Kiadó: Magvető

Fordító: Nemes Krisztina

Pere Martinez feat. Aurora (CD)

Egy hagyomány élővé akkor válik, ha beleszínezhet a kor, a maga hordozóival, ötleteivel, hangszereivel, és hangkeverésével – és akkor marad hagyomány, ha a játszók megtalálják azt a vékony mezsgyét, ahol az injektálódó új nem helyezi zárójelbe, nem minősíti, hanem friss ízeivel keretezi a nagy tisztelettel őrzött régit. Nehéz megtartani ezt a kíváncsisággal elegy, egyszerre bátor és óvatos hozzáállást – de tény, e nélkül nagyon hamar halottvirrasztási szertartássá, nagy tisztelettel ismételgetett jelentésvesztéssé válik az őrzés. Ahol az őrzés gesztusa lesz úgymond a cél, az a hagyomány halálra ítéli saját magát. Élővé a beengedett friss szelek teszik – akár a nagy időket megélt vastag törzsű gyümölcsfát a tavasz, úgy oltja be gyümölcsöt termő örömmel az őrzést az új idők fuvallata.

Pere Martinez az Aurorával karöltve ilyen vékony mezsgyén járó őrző. Valami elementáris bátorság kell hozzá, hogy egy annyira kifinomultan formált – zenei és táncnyelven egyaránt évszázadok óta pontosan kimért és szertartásosra formált világot, mint amilyen a flamenco, így zsongjon körül a jazz. Martinez az énekkel a katalán zenei hagyomány tradícióit idézi, kérlelhetetlen pontossággal akkor is, ha frissen megzenésített Salvator Espriu-verset énekel, vagy ha Federico García Lorca poézisét kelti életre. Az ének olyan, ahogy az emlékezet követeli – egy a miénknél sokkal szigorúbb kor emlékezete. Körülötte viszont ott gomolyog az a kérdés nélkül mai zenei környezet, amely ha idéz, akkor bárhonnan – és mégis egység lesz, tejessé egészül, és a flamenco szellemében egészül teljessé.

Ahogy Max Villavecchia megmutatja a zongorán mindazt, amit a katalán muzsikák ismerője a pengetett húrokon várna! Állandó jelenléttel, olykor szinte a taps helyett ritmizálva is az elengedhetetlen alapokat – olykor a kalandozó ritmusszekció, Joan Carles Marí dobjai helyett, José Manuel Álvarez táncának ritmikai lüktetését ellenpontozva, lüktetve azt, amire repülhet az ének… Javier Garrabella gitárjátéka sem a szokvány, sem a várt, nem a bejáratott – ide emeli a mába azt az egykori büszkeséget. Merthogy ez kifejezetten kivagyi, ki ha én nem zene, tele széles, erős gesztusokkal. Milyen érdekes – ott délen a finom mívű vékony pengék világában született énekbeszéd-múltból máig teljes természetességgel erőt sugározhat egy alapjában vékony, folyvást panasszal teli férfihang…

Kivagyi és panasszal teli zenei világ ez – mondhatnám úgy is: a saját halandó mivoltának mindvégig a tudatában van. Érdekes ez – úgy figyelem, hogy ott bontakozik a halálnak ennyi színnel kultusz, ahol annyi gyönyörű tilalom öleli a szerelmet. Ahol a szerelem megélése bonyolult, szertartásos és ritkán érzelmi alapú, ahol a szabadsága életveszélyes. A spanyol alapjában ilyen – valahol innen kell érteni a zenébe ömlő keservet, a hangban bongó fájdalmat, a számtalan elénekelt „nem lesz az enyém” panaszára adott, sorsot akár végsőkig vállaló dacválaszt. És persze a beteljesülést, az ennek ellenére történőt. A flamenco boldogsága ezért akkora érték – hiszen a tragédiák ellenére, sokszor magából a tragédiából születik. Ez a muzsika csupa dráma – és ezt Martinez az Aurorával maradék nélkül tudja.

Hogy aztán erre a kortárs eszközökkel megejtett zenei utazásra egyszer csak befizessen X. Alfonso király egyik kantigája is – középkori Mária-ének, az egyik legrégebbi dalgyűjteményből az Ibériai félszigetről. Hogy tovább nyíljon az a hagyományba markoló, azt tovább zengetni akaró zenészi attitűd.  Hogy Javier Garrabella egyszer csak megmutassa e dal tovább fejtésében: a flamenco gitárjátéka természetesen a kisujjában van. Kiteljesül e hozzátételtől az összkép: nemcsak kivagyi és panasszal teli, de hittel mélyen átitatott is ez a megőrzendő hagyomány. Hogy ne csak a megélhető dráma látsszon, de az a távlat is, amelynek fényében minden ilyen kis emberi drámánk jelentéktelen.

Sokszor hallgatható, remek hanganyag ez, de azért el kell mondanom: aki teheti, vadássza le őket élőben – mert akkora húzást pakolnak a kifinomultságba a színpadon, amit a legjobb körülmények közt rögzített felvétel sem képes megidézni…

Félix J. Palma: Az ég térképe

Félix J. Palma Az idő térképével egyszer már bebizonyította, hogy remekül ért ahhoz, hogy olvasóját valóságos irodalmi időutazásra ragadja el – nem nagyon tesz mást viktoriánus trilógiája második felvonásában, Az ég térképében sem. Ami az előző kötet legnagyobb erőssége volt, az adja a második rész elsődleges báját is: a tapintható rajongás és a játékos, olykor szinte gyermeki tisztelgés, amivel H. G. Wells munkáit idézi. Palma olyan nekem, mint egy nagy gyerek, aki addig játszadozott azzal, hogy kedvenc íróját utánozva újraírja annak meséit, mígnem közben szép lassan zseniális íróvá vált. Még mindig nem tudnám megmondani, hol van Palma saját hangja, de hogy nincs senki, aki nála profibban, szeretetteljesebben és ironikusabban írná a ma irodalmába Wells modorát, az szinte biztos.

Ahogy az is, hogy míg minket szórakoztat, közben maga is nagyon jól szórakozik. Folyamatos kiszólásai, melyek manapság annyira idegenek az irodalomtól, túl azon, hogy megidéznek, játékba vonnak minket, olvasókat is. Szinte látom magam előtt, ahogy Palma írás közben képzeletbeli olvasójával beszélget – épp úgy, ahogy az olvasó cseveg a szerzővel miközben marslakók (akik nem is marslakók, vagy talán mégis…), írók, milliomos szélhámosok, elkényeztetett társasági hölgyek és botcsinálta felfedezők kalandjait követi oldalak százain át, belemerítkezve ebbe a lassú, hömpölygő, kedélyes apokalipszisbe.

Még mindig tizenkilencedik század, még mindig viktoriánus kor, még mindig Wells. Vele indítunk és bár röpke kétszázötven oldalnyi felvezetésre magára hagyjuk, azért nem kérdéses egy percre sem, hogy ő lesz a főszereplőnk. Ez olyan nagyon Palma, hogy elkezd egy történetet, aztán se szó, se beszéd, hetven évvel korábbra és egy másik földrészre ugrik, hogy elmeséljen nekünk egy sztorit, amelynek vagy van köze a felütéshez, vagy nincs; hogy aztán mire végére érünk, megállapítsuk, hogy egy komplett könyvnyi kalandot végigolvastunk, de a tulajdonképpeni történetünk még mindig nem kezdődött el. De legalább kaptunk egy jó kis horrort egy jégmezőn rekedt hajóról, egy lezuhant űrhajóról és egy alakváltó idegenről. Percre se csodálkozzunk, ha ismerős valahonnan.

Hogy mi köze van a jégbe fagyott űrlénynek Wellshez és a századvég New Yorkjában kérők hada közt magát épp halálra unó Emma Harlow-hoz, aki, hogy letörje egy különösen kellemetlen versenyző lelkesedését, lehetetlen feladat elé állítja, az persze hamar kiderül. Ahogy az is, hogy a marslakók köztünk élnek (mondjuk ezt mindig sejtettük). De vajon mi a társaságilag elfogadott viselkedésforma arra az esetre, ha bosszantó kérőnk megleckéztetésére azt a feladatot adtuk neki, hogy valóra váltva a Wells regényében leírtakat intézzen egy leszálló űrhajót a horselli rétre és a marslakók tényleg megszállják a Földet?

A három különálló egységet alkotó regényrész persze együtt adja ki a nagy egészet, mely ismét csak gátlástalan, dimenziók közt ugráló, csudálatos kalandokban tobzódó látomás az emberről, a világűrről, valóságunk viszonylagosságáról és saját világunk törékenységéről. Olykor bájosan naiv, máskor gyomorforgatóan durva. Az idő térképéhez képest tán kevesebb valódi meglepetést tartogat, de nem kevésbé szerethető. Viszont jelentősen túlírt – ami nem jelenti azt, hogy ne olvasnánk változatlan lelkesedéssel és ne lehetne csodásan szórakoztató nyolcszáz oldal után is, de ha kimaradt volna belőle kétszáz, azt se vennénk észre. Palma nagy mesélő, és mint a nagy mesélők általában, szerelmes a saját meséjébe. A magam részéről kíváncsian várom, miféle apokalipszisek felé kanyarítja a mesét a trilógia befejező kötetében.

Kiadó: Európa

Fordító: Kutasy Mercédesz

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

„A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.”

Jó hat-nyolc éve már annak, hogy A szél árnyéka futótűzként száguldott végig a hazai könyves blogokon: emlékszem, nem telt el úgy hét, hogy ne olvastam volna egy elragadtatott értékelést róla. Egyike volt azon könyveknek, amiket akkoriban mindenki imádott (egy kivételre emlékszem, de arra nagyon). Na, akkor kellett volna elolvasni, ahogy egyébként akartam is, csak valahogy mindig kimaradt. Simán el tudom képzelni, hogy nyolc évvel fiatalabban és pont ugyanennyivel kevésbé cinikusan engem is sokkal jobban elvarázsolt volna.

De sajnos azóta eltelt pár év, lecsúszott pár szemléletformáló olvasmány és már nem annyira könnyű elvarázsolni – pláne ha a szerző ennyire nyíltan elvarázsolásra játszik. Érdekes kérdés egyébként, hogy hol húzódik a határ az őszinteség, a „nem akar többnek látszani mint ami” és a hatásvadászat között.* Ahogy az is, hogy vajon a könyv ez esetben minek akar látszani és mit aggattak rá a különböző kiadói marketingfogások (ráadásul szegény igencsak megszívta a magyar kiadásokkal…). Most akkor szépirodalom vagy sem? Lektűr vagy sem? Az efféle műfajmixeket sosem könnyű elhelyezni, hát még ha kényszerűen ráhúznak olyan nagyívű asszociációkat keltő jelzőket, mint mágikus realizmus, gótikus rémregény, posztmodern regény… Ennél jobb könyvek is elvéreztek már a hasonló címkézések során.

Nekem leginkább bölcsészponyva. Varázslatos hangulatú, beszippantó, puha, meleg takaróként körülölelő szórakoztató irodalom, néhány ínyenc kiegészítővel: úgy mint egymásba ágyazódó történetek, könyv a könyvben, megelevenedett szereplők, az idősík és az elbeszélő váltakozásai, az író-főhős-olvasó történetének egymásba játszása. Zafón e téren jó, nagyon jó, ráadásul az Elfeledett könyvek temetőjével már önmagában megteremtett egy olyan helyszínt - mit helyszínt, önálló szereplőt - amellyel minden valamire való könyvmoly szívét rabul ejtette – az, hogy a főhős egy antikváriumban tengeti napjait, csak hab a tortán. És ha ez nem lenne elég, ott az őszi Barcelona (van tavaszi meg téli is, de valamiért ez a könyv valóban nagyon őszi) – a szeles, melankolikus, elmúlásszagú napok; a háború fenyegető árnya és a veszteségek utáni lassú ocsúdás; egy elátkozott ház; egy tiltott szerelem; romantikus villamosozások az esőben. Hangulatkönyv ez a javából.

Rá is fér, mert maga a történet fájóan egyszerű és kiszámítható. Amin persze lehet vitatkozni, hogy akkora baj-e vagy sem – bennem hagyott egyfajta keserű szájízt. Jobb író Zafón annál, hogy ennyire sablonos módon kerekítse a történet végét. És akkor vissza is térhetünk a kérdéshez: mi ez a könyv? Egyáltalán kell-e címkéznünk vagy sem? Kell-e hinnünk a címkéknek vagy sem? Esetleg szimplán hagyhatnánk, hogy hasson ránk olvasás közben, a maga módján, nem törődve azzal, hogy most egy romantikus-misztikus rémregényt olvasunk-e vagy egy történelmi romantikust vagy egy romantikus krimit; azzal meg pláne ne törődjünk, hogy magát posztmodern szépirodalomnak képzeli-e vagy sem. Végső soron úgyis csak ez számít, nem? Hogy hat vagy sem.

Engem magával ragadott. Élmény volt beleburkolózni, főleg úgy, hogy egy nagyon rossz olvasmányt félredobva vetettem bele magam, mint valami mentőcsónakba. Imádtam benne lakni a hangulatában, érdekelt a fekete férfi története, jókat kacagtam Fermin szóvirágain és őszintén drukkoltam hogy Daniel ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint Julián. Sok tekintetben tizenkilencedik századi romantikus nagyregényeket idéz – ami nem baj. És ha ennyit gondolkodom rajta, valamilyen hatással csak volt rám. Csak hát az a vég, csak azt tudnám feledni…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Vajdics Anikó

*Azt hiszem valahol a mesterkéltség környékén kéne keresni a kulcsot - de hogy Zafón mennyire mesterkélt, mennyire megcsinált könyvet írt, azt nem tudnám megmondani. Nekem olvasás közben nem tűnt annak. Újrázni kéne. De a franc se akar nagyítóval kutatni mindenféle jelek után. Inkább előveszem jövőre az Angyali játszmát...

Jordi Llobregat: Vesalius titka

Ha ősz, akkor történelmi krimi. Nem tudom, honnan származik ez az alapvetés, de általában bejön. Most is. Jordi Llobregat könyve persze először a külsejével vonja magára a figyelmünket – bármennyire bamba szegény lány a borítón, az ötlet van annyira jó, hogy egyszerűen muszáj megnézni, mi lapul mögötte. Szerencsénkre egy rém szórakoztató, pörgős, fifikás, megcsonkított holttestekben bővelkedő jóféle krimi, ami még egy letűnt - tán sosemvolt - korba, egy felbolydult méhkasként zizegő városba, egy társadalmi fertőbe is elrepít. Mi kell még?

Szögezzük le az elején: Caleb Carrt emlegetni azért vaskos túlzás. Llobregat inkább az általam egyébként szívesen olvasott Tudor-kori angol krimikhez hasonlót írt (tényleg, ezek kiadása hol maradt el?) – mintha csak Rory Clements vagy C. J. Sansom ruccant volna át a párszáz évvel későbbi Spanyolhonba. Az 1880-as évek Barcelonája persze más világ (más, mint amit bármikor olvastam, úgy hiszem) – a markánsan kétfelé szakadt társadalom, a kevés kivételezett morzsáin éldegélő leszakadt tömegek, a korrupt politikusok, rendőrök, az intézményesített hazugsággyár mégis ugyanaz. Hiába, van, ami nem változik.

Ahogy az sem, hogy minden korban akadtak, akik az emberi testre játszadozásaik vagy kísérletezgetéseik alapanyagaként tekintettek – hol gyilkosok, hol a tudomány szolgái. Hol meg elmosódnak a határok… Mint esetünkben, amikor tucatnyi fiatal lány brutálisan megcsonkított holttestét sodorja partra a csatorna. A sérülések egyesek szerint a pokol egyik elszabadult démonkutyájának művei – mások szerint orvosi precizitásról árulkodnak. S hogy - hogy nem, idővel egy többszáz éves orvosi kézirat felé vezetnek a nyomok.

Nyomok, melyek nyomába a rendőrség helyett (hisz ők korruptak és amúgy is eléggé el vannak foglalva a közelgő világkiállítás biztosításával, nomeg a fontosemberek magánbosszúival – helló, klisék!) három, véletlenül az ügybe csöppenő amatőr indul. Aztán persze kiderül, hogy korántsem véletlenül csöppentek bele. Az épp oxfordi kinevezésére hajtó fiatal tanár, Daniel Amat, aki apja hirtelen halála okán érkezett Barcelonába és már menne is, a folyton-folyvást bajba keveredő alkoholista újságíró, Bernat Fleixa és a súlyos titkokat rejtegető orvostanhallgató, Pau Gilbert együtt erednek a gyilkosságok nyomába; hogy aztán mindhárman még nagyobb bajokba keveredjenek, összeszedjenek pár sérülést, letartóztattassanak, lelepleződjenek és múltba révedjenek, sebeket tépjenek és tisztáztassanak. Mindenkinek van valami a múltjában és naná, hogy sok minden összefügg – hamarosan a gyilkos kilétét sem olyan nagyon nehéz kisakkozni, bár a végéhez közeledve csak addig csavarintja a dolgokat a szerzői toll, hogy meglepjen minket (egy picit).

A legnagyobb erénye a folyamatos feszültség és a szereplők közti dinamika – egy krimi esetében egyik sem elhanyagolható jelentőségű. Nem mondom, hogy nem olvastam még fifikásabbat, okosabbat, komolyabban vehetőt – ezzel együtt is tökéletes szórakozást nyújt néhány őszi délutánra. Van min borzongani és van min merengeni – hab a tortán, hogy a jó száz évvel ezelőtti Barcelona társadalma és/vagy (ízléstől és érdeklődéstől függően, nyilván) a Vesalius-kézirat is bőven tartogat felfedeznivalót. Engem például viszonylag hidegen hagy az orvostudomány és mit mondjak, eszemben sincs többszáz éves, de mai horrorillusztrációnak is beillő metszeteket nézegetni, viszont most nagyon olvasnék még egy-két regényt a századforduló Spanyolországáról…

Kiadó: Agave

Fordító: Smid Bernadett

Camilo José Cela: Méhkas

Fontos tisztázni, mi minden nem derül ki a szerzőről a regény által. Camilo José Cela igazán összetett figura: Franco tábornok híve, harcol érte, politikai értelemben konzervatív – de a megfogalmazásaiban végtelenül szabad szájú, aki „kupac szarnak” aposztrofálta (az egyébként neki ítélt) legrangosabb spanyol irodalmi díjat, akinek jelen írásunk tárgyát képező, Méhkas című regénye a diktatúrákat mindig jellemző prüdéria légköre miatt először Argentínában jelent meg – hogy aztán a legenda szerint maga Franco „hozassa haza” a könyvet, úgymond az irodalomba „leszólva” – amely könyv első pillantásra leginkább azonosulásra késztető „hőse” kimondatlanul, de jól felismerhetően köztársaságpárti. A magyar olvasók találkozhattak az író Az archidoniai bájdorong című kisregényével, amely egy igazi provokatív irodalmi blöff, a kamaszfantázia álmacsó spricc-légkörével terhes, olykor erősen parodisztikus szöveg méretpontos kihajtható fütyimelléklettel – de ugyanez az író kap Nobel-díjat a Pascual Duarte családja című könyvéért, amit a kritika a huszadik századi spanyol próza tetejének érez, az írót a legnagyobbak (például Cervantes) szellemi társává avatva. És több évvel a halála után, jelenleg is tart egy plágiumper ellene - még az is lehet hogy könyve alapjait egy ismeretlen pályatárstól lopta. Tud valaki ellentmondásosabb Nobel-díjast?

A Méhkas panoptikum. Vagy még inkább rovargyűjtemény. Cela ritkán árul el szimpátiát, szinte csak a prostitúcióba kényszerülő, forró testű fiatal lányok iránt megengedőbb – hogy aztán a jövendőjükként felsejlő „eshetőségekkel” madámtól vasalóasszonyig megint a mindenkinek kijáró, kegyetlen távolságtartással bánjon el. Panoptikum, mert a könyvében tévelygő mintegy százhatvan szereplő a „jellemző” illusztrációjaként személyesül, rendeződik jelenetbe, merevül ki az élete egynéhány pillanata a szemünk előtt, a maga stílussal, bármiféle „irodalommal” alig is takart meztelenségében. Vagy mégis inkább rovargyűjtemény: az írói tollvégre tűzött alakok úgy vonaglanak a lapokon, mint a rosszul megölt bogarak – holott az író, s a tolla csak konstatál: a sorsra tűzöttség beteg állapotát modellezi. Ahogy fogalmaz a második kiadás előszavában: „…az üldözött férfi, az üregi nyúl módjára tengődő gyermek, a nő, aki testét árulja a szűkös, keserű kenyérért – végzetesen könnyű kereset! – az óvatos, szőrös szívű kereskedő, a fásult kislány, a reményét vesztett aggastyán, az idült beteg, az esdeklő és nevetséges idült beteg ma is itt van…”. Az író nem tud gyógymódot, csak konstatál: látja-érzi maga körül kora polgárháborús sebekkel üszkös, idült beteg Spanyolországát.

Első pillantásra a Méhkas tipikus század-eleji kávéházi regény, szerkezetében sokban rokon a honi kávéházi irodalom alapműve, Nagy Lajos Budapest Nagykávéház-a világával – asztalról asztalra téved az írói tekintet, egy-egy vendégnél hosszabban, másoknál rövidebben elidőzve. Amint elhagyjuk a kávéházat, azokat az alakokat követjük, akiket a záróra köp az utcára Rosa asszony kávéház-paródia jellegű műintézményéből – szinte filmszerűen sűrű, rövid szöveg-testekkel svenkelve szereplőről szereplőre. A szerteágazó, pókhálószerű cselekményben a sok szereplő, a sokféle cselekvés közé rejtett kimondatlan viszi előre a könyvet. Cela legmodernebb írói fogása, hogy a legnagyobb, dosztojevszkiji mélységű drámát nem meséli el – nem viszi el a művét a megcsinált katarzisba. Történik egy gyilkosság – na és? Megölték a buzeráns mamiját, és egy üres zsebű, elkobzott igazolványú szerencsétlen senki egyszer csak néhány duróval gazdagabban parádézik – amíg ki nem folyik a pénz a kezéből. Lehet, hogy nincs is összefüggés, lehet hogy semmi köze hozzá, lehet, hogy csak kiderült valami Martín Marcoról, például az ok, amiért nincsen igazolványa – a fináléban Cela csak sejtet valamit, de ennek a sejtelemnek elképesztő következménytartalma van.

Egyrészt saját magunkról mesél – vajon olvasóként elfogadjuk-e a sejtelmet ténynek, és Martínt azonosítjuk-e a gyilkossal? Ha igen, szembe tudunk-e nézni elképesztő közönyével, a ténnyel, hogy a gyilkosság számára alapvetően „nem történt meg”; hogy a dosztojevszkiji példánál maradva Raszkolnyikov megváltás-történetéhez képest ezúttal közöny-történetet kapunk, hogy Martín Marco egy pillanatra sem „éli meg” a lelkiismeretét? Szembe tudunk-e nézni nemcsak azzal, hogy a könyvben található összes önfeláldozás, Victorita prostituálódásától a purdé énekéig teljesen értelmetlen, de azzal is, hogy az erőszakos halál, egy ember életének elvétele sem ráz meg senkit, azt főleg nem, aki elkövette – magyarán aki másokat tesz áldozattá, az ebben a könyvben soha nem jut el a szembenézés gesztusáig? Végletekig kiürült képlet Camilo José Cela világáé, ahol a legembertelenebb dolgok sem szorulnak immár magyarázatra. Avagy ne fogadjuk el Martín bűnösségét, és szembesüljünk vele: ideális bűnbak ő ebben a mérhetetlenül kiürült embertelenségben, tehetetlen baleksága által predesztinálva a szerepre. Ne fogadjuk el a sejtetést, és szembesüljünk vele: az eredmény, a finálé „tartalma” ettől még ugyanaz.

Másrészt mesél az irodalomról, arról a sajátos szándékról, amely a realizmus konstatált kudarca után minden igazán tehetséges írót foglalkoztatott akkoriban. Camilo José Cela hangütése az egzisztencialistákéval rokon, Camus-t előlegző – mondanám, holott nem egy momentumában (nem egy szereplőjével) túlmutat a Bukásban, vagy a Közönyben megrajzolt kudarc-személyiségképeken. Cela nem hisz a társadalomban – de a gondolatformáló franciákkal szemben az egyénben még kevésbé. Méhkasa, ahol a királynő mérgezi a többi méhet, valójában beteg herék gyűjteménye – de ennek tudomásul vételétől, ennek leírásától sem remél az író semmit. Ahogy írja: „Jól tudom, hogy a Méhkas pusztába kiáltott szó, sőt, az is lehet, hogy nem elég éles, vagy szívet tépő kiáltás…”

H valamit, hát ezt a könyvet érdemes volt kiadni újra! Mire nem jó egy Nobel-díjasokat egybe gyűjtő sorozat…

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Szalay Sándor

 

Félix J. Palma: Az idő térképe

A tizenkilencedik század utolsó éveiben járunk, Londonban: Viktória királynő több mint fél évszázada irányítja vasmarokkal birodalmát, az angol gyarmatbirodalom minden elképzelhető méretet felülmúl, a felső osztályok saját gazdagságuk és felsőbbrendűségük tudatában próbálják konzerválni addig megszokott életüket és világképüket, azonban nem vethetnek gátat a történelmi, társadalmi és tudományos változásoknak. London népe forrong, a munkások tömegei jobb életkörülményeket akarnak, a Cheapside-ot titokzatos sorozatgyilkosok tartják rettegésben, a tudomány pedig nap mint nap újabb felfedezéseket kínál: előbb Darwin borzolja az érzékenyebb gyomrú olvasók idegeit, majd megjelenik H. G. Wells könyve, Az időgép.

A divatos társaság rögtön ráharap az időutazás témájára, hisz mi lehetne izgalmasabb, mint megtudni, milyen kalapokat hordanak a jövőben, s akad néhány szemfüles üzletember is, aki pénzt és energiát nem kímélve társasutazásra invitálja vendégeit – a jövőbe. Mégpedig a 2000. év Londonjába, amit porig rombolt az automaták serege, és ahol a hős Shackleton kapitány az automaták vezérével, Salamonnal vív épp sorsdöntő ütközetet.

Félix J. Palma regénye, Az idő térképe első ránézésre viktoriánus köntösbe bújtatott kalandregény, ám valójában jóval több annál – sci-fi, kalandregény, romantikus történet, társadalomkritika, elmélkedés a művészet mibenlétéről és az emberi hiszékenységről, és mindenekelőtt egy óriási főhajtás H. G. Wells előtt. Hatalmas műfaji katyvasz, ami valami egészen egyedivé áll össze, hogy aztán a végeredmény egy minden ízében elbűvölő, okos, fordulatos, elgondolkodtató regény legyen.

Megszámlálni sem tudom, hányszor veri át olvasóját Palma a történet során – ami nem is egy történet, hanem legalább három. Az első rész olvastakor még hajlamosak vagyunk elhinni, hogy sci-fit olvasunk, egy utcalányba szerelmes nemes ficsúr időutazását a múltba, hogy megmentse szerelmét Hasfelmetsző Jack-től. Elég hamar kiderül, hogy jól meg lettünk vezetve, Palma pedig dörzsöli a tenyerét az íróasztala mögött, hogy milyen jól átverte az olvasót és a főhősét is – és ez még csak a kezdet. Ahányszor azt hinnénk, kezünkben a megoldás, és végre átlátunk a mesterkedésein, újfent csavar egyet a történeten – ami lehetne idegesítő is, de nem az. Palma van annyira jó író, hogy simán megbocsátunk neki, mert olyasmivel ajándékoz meg minket, amivel manapság már nagyon kevesen: mesél. Gátlástalanul, logikátlanul, ide-oda csapongva, tanulságoktól sem mentesen, bevonva minket a mesébe.

És megidéz – egy kort, egy műfajt, egy nagy elődöt. Az idő térképe után azt kell mondjam, nem tudom milyen Félix J. Palma stílusa, viszont azt tudom, hogy elképesztő profizmussal idézi meg a viktoriánus regényírókat. Narrátora főszereplővé lép elő, ki-kiszól az olvasó felé, folyamatos jelenlétével biztosítva minket arról, hogy ő minden titkok tudója – az olykor elejtett cselekményszálakat kicsit összefoglalja nekünk, mikor újra felvesszük őket; a néhánytíz oldalra magára hagyott szereplőkről elmeséli, mi történt velük azóta; az újonnan megismert szereplőkről pedig gátlástalanul a fülünkbe suttogja pletykáit. Hogy aztán az újabb történetet így vezesse be: „Ha tetszett a múltba tett utazásunk, nyájas olvasó, következő izgalmas füzetecskénk abban a szerencsében részesít, hogy eljuthatsz a jövőbe (…)”.

Az ilyen kiszólásokért imádom ezt a narrátort, és hajtok fejet Palma előtt, aki úgy parafrál, hogy közben minden sorából csak úgy süt a rajongás a korabeli regényírók iránt, ugyanakkor cseppet sem burkolt iróniával ír szereplőiről. Akik a létező legostobább módon hagyják magukat megvezetni, és gabalyodnak bele a legvalószínűtlenebb kalandokba, amikből aztán rendre Wells segítségével másznak ki. A három különálló történet, melyek helyet kaptak a kötetben, mind az időutazás rejtélyét járják körül, időgéppel, a múlt avagy a jövő megváltoztatásával, időőrökkel, gyilkosságokkal – hogy aztán a végére kiderüljön, hogy minden cselekedetünket a szerelem vezérli. Palma ízig-vérig romantikus alkat lehet, olyan szépen szövi bele kalandos sci-fi történeteibe a szerelmi szálat – persze az is lehet, hogy játszik velünk, és ez is csak egy műfaji fricska.

Nem csak a narrátor stílusa idézi meg tökéletesen a kort, a könyv hangulata is remek – már az első oldalak után a Viktória-kori Londonban érezhetjük magunkat, akár az előkelő villákról, akár a mocskos londoni utcákról van szó, Palma szinte filmszerűen tárja elénk őket. Ahogy a szereplői is egytől egyig a kor emberei, legyen szó utcai tolvajokról, nyerészkedő üzletemberekről, elkényeztetett kisasszonyokról vagy páváskodó úriemberekről, mindenki hiteles, élő, többdimenziós figura.

A kulcsfigurává előléptetett Wells mellett feltűnik a könyvben Bram Stoker és Henry James is, no meg egy korokon átutazó könyvtolvaj, aki a világ legkülönlegesebb könyvtárát akarja összeállítani – úgy, hogy kedvenc könyvei kéziratát még a megjelenésük előtt ellopja, így azokat rajta kívül senki más nem ismerheti meg. Azt hiszem, ez a szál méltán válhat a könyvrajongók kedvencévé. Ám túl azon, hogy az egész könyv Az időgép „leszármazottja”, még jó néhány, az időutazás témakörét érintő könyv és film megidéződik – Palma az egész tudományos-fantasztikus műfaj előtt hajt fejet.

Külön tanulmányt érdemelne a könyv befejezése – az utolsó néhány oldalon Palma valami olyasmit csinál, amitől általában messzire elhajítunk egy könyvet: beleírja saját magát és az írásról, jelen könyv írásáról szóló gondolatait a regénybe. Hogy ebben az esetben mégsem hajítjuk el, hanem széles vigyorral csukjuk be, hogy aztán újra meg újra elolvassuk azt a három-négy oldalt, az Palma zsenialitását mutatja. Ahogy az itt már abszolút főszereplő Wells szerepébe helyezkedve befejezi ezt a könyvet, olyat én még nem olvastam – nem mintha annyira eredeti lenne, vagy formabontó, egyszerűen olyan kedves, őszinte, szerethető, ironikus, amilyet ritkán látunk. Már csak ezért a befejezésért is megéri elolvasni.

Kiadó: Európa

Fordította: Latorre Ágnes

Korábbi kommentek:

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Azt hittem, alaposan elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de látom, „blogvilágszerte” még mindig téma a könyv; több friss hozzáfűzés rá a bizonyíték. Sokan, és sokfélét írtak róla már, a legtöbben A szél árnyékával vetették össze, az író korábbi könyvével – nos, azt még nem olvastam, nem tudom, igazuk van-e.

David Martín, regényünk ifjú hőse, a Kárhozottak Városa regényfolyam – rémregénysorozat fogyasztásra – írója, Pedro Vidal pártfogoltja egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap: írjon egy könyvet számára elképzelhetetlen összegért egy titokzatos megrendelőnek, Andrea Corellinek. Megszabadulhat ezáltal a szerződéstől, ami a kiadójához láncolja, amely szerződés megállás nélküli, betegítő robotba hajszolja. Csak egy új szerződést kell megkötnie…

Mindez a századforduló Barcelonájában történik, a városban, amely leginkább egy indulatokkal teli lefojtott palackra hasonlít – olyan, mint hősünk: senki nem segíthet rajta. Martín szerelme, Christina a pártfogója felesége lesz, igazi ihlettel írt regénye a kiadója ármányainak köszönhetően megbukik (a pártfogónak, Vidalnak „összenégerkedett” regény lesz siker). Az egyetlen fénysugár ebben a felhős, örökké esőtől sújtott közegben: Isabella, a vadócból lett „tanítvány” is kárára van, kotnyeleskedése tárja fel a rejtélyes megbízó, Corelli és az annyira vágyott tornyos ház előző gazdája, a különös körülmények közt elhunyt Diego Marlasca kapcsolatát – mélyebbre taszítva Martínt a nyomozásba, ami sokak vesztét okozza.

Erős hangulatokkal épít regény-várost Carlos Ruíz Zafón, erős, mérgező hangulatokkal. Mintha az egész város elrejtett bűnök és sebtében eltemetett hullák, emberi és cselekedet-hullák katakombája lenne, s mindez alatt ott húzódik az Elfeledett Könyvek Temetője, a könyv-világ hulláinak termek során át húzódó sírkamráival. Mégsem „rémregény” ez, a félelemkeltés eszköztárának teljes skálája ellenére sem, a „Kárhozottak városa”-ság ellenére valahogyan mégis valóságszagú lesz, még ha nem is laknék szívesen ebben a valóságban.

Talán azért, mert az író alakjai élnek. Nem könnyű velük azonosulni, de elhiszem őket olvasás közben, az utolsó koncul vetett „statisztától” don Pedrón és Sempere bácsin át egészen a nagy konspirátor Corelliig. Átérzem, milyen ambivalens, ferde viszonyt él-érez David és Christina a Vidal által való, a hála által elátkozott-megkötött szolgai életkényszerben, elhiszem Sempere szelíd, megtartó szeretetét, még Isabella féktelen, korba annyira kevéssé illő gyermeki dekadenciáját is hamar lenyomja a torkomon a szerző – annyira valóságosnak tűnnek a szereplők.

A kortárs irodalomban kevés könyv zaklatott fel ennyire – főleg mivel egyfelől ez egy ál-történelmi regény; másfelől szépen be-kulturált (Poe óta növekvő bokrú) rém-szépirodalmi mű, tehát elég egyszerű eset. Mondhatni, klasszikus eszközökkel operál, a kortársi irodalmi eszközök – keleti emo, posztmodern nyeklés, önfelfejtés, nyelvi attrakciók stb. – alig használódnak. Azt hiszem, most már kénytelen leszek elolvasni A szél árnyékát is…

Aki még nem olvasta a könyvet, az innen ne olvassa tovább. 1987-ben jött ki Alan Parker eszelősen kegyetlen, a maga nemében klasszikus filmje, az Angyalszív. Aki azt a filmet látta, annak a történetvezetés minden írói fogása hamar elemeire bomlik, az a könyv alig harmadától felismerheti Corellit a maga teljes mivoltában, megfosztatik a Martín által lefolytatott „nyomozás” meglepetés-faktorától, a cselekmény keltette izgalmi tényezőtől. Nem mondom, vannak eltérések. A korábbi ház- és kézirattulajdonos, Diego Marlasca, a múltbeli „alterego” utáni vadászat más dimenzió, mint Harry Angel menekülése önmaga elől, de a lényeg, (a cselekményvezetés stáció-szintjén) ugyanaz.

Engem nem zavart, sőt, szinte megkönnyebbültem. E felismerés után nem borzongó kiváncsiság vezetett az olvasásban, hanem a „szépírás” olvastának öröme. Mert Zafón ihletetten ír, ínyenceknek való, gyönyörű mondatokban halmoz időnként szinte versbe illően lírai képeket (akár valamilyen horrorisztikus leírás kellős közepén is); ha felveszed a ritmusát, perverz élvezet olvasni, a mondatok szintjén  igazi, veretes szépirodalom halmozódik itt lapról lapra. És ami még halmozódik, a történet veleje, figyelemre és megfontolásra méltó.

Igen, mi ”találtuk ki” a fasizmust, mi, emberek. Lehet, hogy valójában nincs egy teljes szoba az Új Vallás kézirataival tele az Elveszett Könyvek Temetőjében, de akár lehetne. Vallás, mondom, hiszen egyfelől áhitat, másfelől boszorkányüldözés, még ha faji alapon is, azaz első látásra nem adekvát módon. Akár nézhető így is: sátáni megrendelésre készült, zsenik által formált borzalom, nem véletlen hát, hogy mindmáig hat.

És a könyv vége gyönyörű. Kicsit – a maga módján – olyan mint a Mester és Margaritáé. Hiszen ott sem tudható, hogy meghalt-e a Mester a klinikán, s a magányos, megkeseredett Margarita otthon, szívrohamban; avagy vágtatnak fekete csődörön a sátán oldalán az örök nyugalomba; vagy – ahogy a rendőrségi jelentésben áll - a garázda banda „elrabolta-e” a szereplőinket Margó cselédjével egyetemben: azaz nem holtak, hanem eltűnt személyek… Bulgakovnál mindhárom egyenlő valóság-eséllyel egyszerűen „megtörténik”. Az Angyali játszmában vajon meghalt Martín, elégett a maga rakta máglyán, akárcsak képzelt vagy valóságos doppelangere: Marlasca? Isabella szellemszerűnek látja, s egy szellemmel, halott szerelmének „új kezdeményével”, a gyermek Christinával találkozik. Vagy valóban kivándorolt, és szolgálataiért kapta meg Corellitől a jutalmat és az átkot: felnevelheti a maga „Pygmalionját”, óvhat, építhet egy szerelmet a viszonzás reményében? Abban a „pozícióban”, ami Vidalé volt, Vidalé, akivé Martín mindvégig válni szeretett volna? Hiszen innen nézve kegyetlen ajándék ez. Lássuk be: sátánian zseniális.

Akár a könyv címe: hiszen miféle játszma lehet a bukott angyalé? Gátlás nélkül ellen-világot teremteni. S nem ez valahol minden írói szándék alapja is? Következményekkel nem gondolva teremteni – hiszen nem erre vágyik kimondva-kimondatlanul mindenki, aki a literátorsággal kacérkodik?

Korábbi kommentek:

 

A Faun labirintusa

Valamiért elkerültük Guillermo Del Toro filmjeit. Nem szándékosan. Csak úgy alakult, hogy nem láttuk őket. Nem is tudtam, hogy ekkora hiányt pótolunk, amíg Timivel meg nem néztük A Faun labirintusát. Úgyhogy ez most kevésbé ajánló – csak azoknak, akik hozzánk hasonlóan elmentek e mellett a film mellett – inkább morfondírozás.

1944-ben, Spanyolország északi vidékén, a Pireneusok lábánál még utolsókat rúgta a polgárháború. A történelmi hűség a hangulatokban lakik, nem oktatófilmet kapunk, nincs propaganda, ha le is tevődik a voks az ellenállók mellett, sugárzik az értelmetlenség nemcsak a hatalom, de a köztársaságpárti oldal cselekedeteiből is. Néhány makacs partizán nem nyugodott bele a vereségbe – segítséget egyébként a francia Ellenállástól kaptak. Hiszen nem ért véget a háború, számukra egyértelmű volt, a fasizmus ellen folyik, Franco fasiszta, tehát jönnek a szövetségesek is, csak ki kell tartani. Mi tudjuk, hogy a spanyol semlegesség, amit diplomáciai és „egyéb” tevékenységre mindkét oldal igénybe vett, végül többet nyomott a latban, mint az ideológiák. Végtelenül ironikus, hogy annyian azért sose voltak az ellenállók, hogy felvonuljon ellenük a hadsereg – apró adalék, de a film hűségére példa - a rendfenntartás a csendőrség dolga volt. Történetünk egyik pólusán Vidal kapitány áll, a hegyekben bújkálókat sakkban tartó csendőralakulat parancsnoka.

Vidal kapitány neve szerintem nemcsak csengésében hasonlít a spanyol vida – élet szóra; bár nem tudok spanyolul, etimológiai rokonságot sejtek. Vidal kapitány nem azért kegyetlen és kíméletlen, mert élvezi – bár kétségtelenül élvezi. Mert az élet ilyen. A háborús élet főleg. Vidal kapitány egy halott háborús hős fia, kinek utolsó pillanatát megállított órája pontosan jelezte az utódnak, a percet, amikor elesett a csatában. Vidal kapitány ezért az erdei csatajelenetben – míg jobb kezében pisztolya – baljában egy órát szorongat. Bár ha társaságban szóba kerül – civil társaságban, egy a polgároknak adott vacsorán – saját egyetlen mítoszát letagadja. Ahhoz senkinek semmi köze. Vidal kapitány frissen szerzett várandós asszonyát elhozatja abba az erdőszéli malomba, ahol egysége állomásozik. Mert a születendő gyermeknek – aki „értelemszerűen” csak fiú lehet, az apja mellett a helye. Vidal kapitány ennyire vak, nem tudja, hogy neki kellene felszámolnia önmagában, hogy hátra kéne hagyja a háborút a születendő gyermek kedvéért. Mindent fordítva csinál. Hiszen „csak” élet. Felesége előző házasságból származó lányára vak. Létezése lényegtelen a számára. Mint ahogy a felesége is csak mint az utód „burka” számít. Torzult lélek, az élete tette ilyenné, háborús évek, szolgálat, az erőszak következetes légköre. Vidal kapitány voltaképp a halál angyala a filmben. Legtöbbször őt látjuk ölni, és legtöbbször minden gátlás és kétely nélkül. És vak a partizánok legfőbb kémjére, a szolgálólányra, hiszen nő és szolga. Ilyenekkel dolga neki nincs.

Ellenpólusa a Faun. Aki a mostohalány mesére fogékony lelkét magához babonázza, aki maga a Mese. Léte rejtőző, követei imádkozó sáskából kiformálódó apró fekete tündérek. Ő a mítosz, a szökött királylány mítoszának őre, mesélője, ő ismeri fel Oféliában a „felvilágba” – az Életbe – szökött trónörököst. A kislány mesehős lesz, a Fauntól kapott feladatokat, a három próbatételt gondolkodás nélkül – ha nem is hiba nélkül - hajtja végre. A Faun segíti életben tartani az anyját, a terhessége utolsó szakaszát élő gyenge szervezetű Carment. Ami nem sikerülhet, de nem azért, mert a mese ereje ne lenne valóságformáló erő – ez a hit definíciója, és vallásosságtól függetlenül belátható, hogy hiedelmeinknek milyen alapvető valóságformáló ereje van. Azért nem sikerülhet, mert Vidal kapitány felfedezi a „varázslatot”, és megsemmisíti azt. A Faun nemcsak ellenpólus, hanem tükör is. Valahogy úgy, ahogyan a Pán Péterben azonos az apa és Hook kapitány. Csak – első pillantásra - itt helyet cseréltek, s a Faun, a segítő, megtartó erő került a mítoszba. Világa viszont, a mesék labirintusa, ugyanolyan mocskos, szutykos, sárban, vérben és testnedvekben tocsogó, komor hely, mint Vidal kapitányé.

A Faun világának törvényei mások, mint Vidal kapitány életének törvényei – de csak látszólag. Hiszen a kalandok, Vidal kapitány harca a forradalmárokkal egyfelől, másfelől Ofélia Fauntól kapott feldatai rímelnek egymásra. Amikor a szigorúan begyűjtött élelemért akciót indítanak a partizánok, segítőikről árulkodó nyomot hagyva, Ofélia a lakomaasztal szörnyeteg őrét ébreszti fel azzal, hogy nem tud ellenállni a finomságok csábításának. A kalandok is egymást tükrözik, s a két pólus között vergődő kislány – akinek szeme mind a két világra egyformán nyitott, végül mindkét világnak áldozatául esik. Csakhogy amíg áldozata a mítoszban a megváltást jelenti, az életben a halált. Pedig csak ember próbált maradni, lélekkel és vágyakkal teli ember. De nem maradhat Vidal kapitány világában életben. A befejezés tiszta őszinteséggel nem dönti el, a labirintus vajon Ofélia fantáziajátéka, önmentő önbecsapása volt-e, vagy valóság, önálló létezés. De akár ez, akár az, érdemes érte élni is, halni is.

Látni, a téma kényes, hallatlan könnyen lehetett volna erőszakos elemekkel telitűzdelt melodrámát csinálni belőle – olyan igazi művészfilmes nyitvahagyásokkal -, de elfinomított-durvított, végefeloldással terhelt, kiszámított és kiszámítható, hatásvadász tucatfilmet is. De sem ez, sem az. Guillermo Del Toro, a rendező egy pontosan kirajzolódó ösvényen végigvezeti a filmet, fel arra a hegyre, ahol az öntörvényű – és persze kismesterek által utólag mindig filmes klisékké másolt - igazi remekművek laknak. Ennek az embernek minden filmjét látni akarom!

Korábbi kommentek: