Ezekért szerettem. Bájos, és teljesen nyilvánvaló álcajáték-mivolta ellenére Sári László képszeletből és ismeretből elegyített Zen-mestere bírhatott egy valóság-érzettel a számunkra, olvasói számára; ha azt egészen pontosan nem is képezhette le, hogyan nyilvánult, tanított, vagy miképp hallgatott egy szellemi vezető a Huo-to folyó parti kolostorában, a klasszikus kínai múltban, arról meglehetősen pontos képet kaphattunk, miként lehet közérthetően, és mégsem felszínesen közvetíteni egy gyökeresen más világnézet szellemiségét a mi közegünkbe. Még akkor is, mikor igazán tágra nyílt ez a szelence (olyan, elkötelezett orientalisták és kiadók által, mint például Terebess Gábor), megőrizhette az olvasói számára megszerzett hitelét - ami nem kis dicséret a részemről. S mikor ez a hitel azért az árnyalódás óhatatlan folyamatában szelíden fogyni kezdett, megmaradt a szeretetem az alkotó és teremtménye iránt, mert ha átszűrve is a magunkén, tényleg megvilágított egy látásmódot.
Úgyhogy amikor meghallottam, megjelenik egy új könyv Lin-csi apátról és az ő pesti rokonáról, ujjongott bennem valaki. Mert ebben a hangban benne lakott (számomra hallhatóbban, mint a népszerű közvetítők, például Popper Péter tisztességgel megtartott távolságtartásában) az a szerepjátékot hitelesítő gesztus is, aminek megtartásáért magam is sokszor verekszem magammal – benne lakott az átéltség íze, és igazán kíváncsi lettem, a mester megérett álmodója hova, milyen ligetekbe jutott az évek folyamatos sétáján. Sajnos látnom kellett, hogy leginkább a józanító tükrökig – amikbe aztán szemérmes pillantással pillant csak, mintegy a szeme sarkából az alkotó; érzékeltetve velünk: ezek a szembesítés igényét követelő tükrök tényleg léteznek, de számára a tekintetbe vétel túlságosan fájdalmas műtéttel járna.
Nem lehet így, tollait fosztva megtartani, a fantázia repülés-képességétől kopasztva éltetni a mítoszt! Nem lehet kirajzolni valakit a maga (testi) valójában és ugyanakkor érzékeltetve: valamiféle, miénknél, a bevettnél, a szokottnál erősebb igény, s mégis, leginkább a fantáziánk terméke. Ez a könyv megkötözött szárnyakkal repülne a kétségtelenül széles körű, megszerzett ismeret pontosan felmért kalickájában – nem csoda, hogy folyton a maga rácsaiba ütközik. Fájnak ezek az ütközések. Nem lehet egyszerre szemérmes és mégis, mélyre hatoló az önfeltárás, miért született az igény, hogyan formálódott a képzelet-alak. Csupa nem lehet ez a könyv – egyszerre éltetne és fosztaná az illúziót. Mintha a bűvész elmagyarázná a produkció közben, hogyan szemfény-veszt. Szomorú voltam, miközben olvastam... És nem elsősorban azért, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna. Az a magányos varjú, ott, a borítón, a mi indusztriális keltető-telepünk felett (akárcsak az olvasó érzet-világa) e könyvvel sajnos tényleg nem repül sehova.
S közben azért tényleg sikerül érzékeltetni, miben más Nyugat és Kelet. Hogy a szellemi égtájak közt tényleg a maradék nélkül tartott vagy-vagy egyetlen kiküzdött igazságainak kísérlete, és az igy is, meg úgy is lehet, sőt, igaz lehet lehetőségének fenntartása a különbség. Sikerül érzékeltetni, hogy nézett ki ez (hogy nézhetett ki) a múltban – de nem néz szembe vele: a mi életrendünk borzalmas tényei végül ugyanoda erodálták ebben a globális inkubátorban azt a távoli, évezredeken keresztül töretlen kulturális folytonosságot is, ahova mi érkezünk. Hogy a modern Kína életrendje mára hagyományok törése ugyanúgy, ahogy a modern nyugati berendezkedések – hogy a szellemi gyarmatosítás végül megette annak az alapjában fenntarthatónak álmodott egykori birodalmi alapszerkezetnek az éltető gyökérzetét, hogy ugyanúgy vált fenntarthatatlanná, és az egykori megtartó elveket ugyanúgy cafrangos, szakadt ruhaként viseli csak magán. A tanátadás folyamata megtört ott is – és bár ez a kötet ezt nem méri fel, nem fér a nosztalgiájába, valahol a könyv puszta megléte és így-léte ezt igazolja. Lehet, az a leghitelesebb benne, hogy nem tudta folytatni a reggeli beszélgetéseket. Lehet, mára tényleg folytathatatlanok. Kár ezért.
