„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális
felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám
nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent
megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel
korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a
hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy
pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést
utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két
évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás
közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére
hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak
az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom
birtokosai. Nem voltak azok.”
(Naná, hogy az év legforróbb
napján olvastam…)
Kim Stanley Robinson még mindig szerelem.
Nem figyeltem eléggé a megjelenéseket, mondhatni, meglepetésként ért, hogy jön
az új könyve, aztán amikor meghozta a futár, alig bírtam kivárni, hogy véget
érjen a munkaidő és hazafelé a buszon belevethessem magam, félredobva az
aktuális olvasmányt. Ritka ez, többnyire dédelgetem a friss szerzeményeket pár
hétig, mielőtt olvasnám őket. Itt ez szóba sem jöhetett – aztán nagyjából
félúton elkezdtem aggódni, hogy mindjárt vége lesz, és megint éveket várhatok a
következő KSR-adagomra. Túl olvasmányos. Falni lehet. Nem is tudom, hogy az
eddig olvasott három könyve közül volt-e olyan, amivel ennyire gyorsan és
gördülékenyen haladtam. Már-már populáris. Még az elvetemült közgazdasági
fejtegetései ellenére is.
De ez legyen a legnagyobb
negatívuma. Persze egyáltalán nem negatívum, de tény: sokkal-sokkal könnyebben
fogyasztható, mint a 2312 vagy A rizs és a só évei,
inkább az Aurorához közelít. Persze „bölcsész-sci-fi” ez is: csak úgy
szétfeszíti a lapokat a rengeteg popkulturális utalás, oldalról oldalra felfedezhetőek
áthallások, és valóban némi közgazdász véna sem árt a teljes befogadáshoz, no
meg jó adag aktuál- és környezetpolitikai tájékozottság. (Nem áltatom magam
azzal, hogy nekem mindez megvan, szóval lehet, a felét se értettem annak, amit
olvastam, de kit érdekel, ha 1 - ennyire jól szórakoztam közben; 2 - úgyis
újraolvasom, mert ez így túl gyors volt…)
New York, 2140. A várost a
huszonegyedik század nagy áradáshullámai a többi tengerparti városhoz hasonlóan
elöntötték, Alsó-Manhattan híres-hírhedt felhőkarcolói vízben állnak, a
sugárutak csatornákká váltak, a sárga taxik helyét átvették a vaporettók és a
kisebb-nagyobb magánbárkák és vízibuszok. A gyaloglás szerelmeseit (vagy a
sietőseket) várják a felhőkarcolók közé feszített éghidak, a repülés élményéről
pedig gondoskodnak az alaposan felturbózott léghajók. Mert az áradáshullámok
nem csupán a tengerparti városokat szabták át, hanem az egész emberiség
életmódját. A drasztikus felmelegedésnek előbb-utóbb csak gátat kell vetni,
hisz ha már odasültek a hűtőrácsra, még a legszkeptikusabbak sem mondhatják,
hogy az nincs is (bár ki tudja…); szóval sugárhajtás nuku, a nagyüzemi
állattartásnak búcsút mondhatunk, az energia szigorúan megújuló, a pazarlás
visszafogott. És akkor reménykedjünk, hogy pár évszázad és meg lehet fordítani
a folyamatokat.
Jó, ez picit pesszimistább, mint
amit a könyv indokolna. Mert ez egy kifejezetten optimista mű. Meglepő – nem
csak a szerzőtől, hanem a műfajban is. Már majdnem idealista. De legalábbis
hisz a változásban – még ha túl későn és nem minden véráldozat nélkül jön,
akkor is. Legyen az sci-fi vagy
gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember,
a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt
szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre
észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben… - írtam A rizs és a só évei olvastakor, és csak
ismételni tudom önmagam: KSR fáradhatatlanul próbál figyelmeztetni minket,
hogyan gyilkoljuk meg módszeresen önmagunkat és a bolygónkat. Persze hogy
hallgatunk-e rá, a tekintetben egyikünknek sincsenek illúziói.
„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó
és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló
jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését,
mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.”
(Most mondja valaki, hogy nincs
igaza…)
Szóval New York, 2140. Az
ikonikus Met Life torony lakói lesznek kísérőink ebben a nagyszabású kalandban
– melynek során a sarkaiból már jó párszor kifordult világ ismét fordul egyet
és talán egy újabb áradáshullám kiváltotta sokk következtében ezúttal nem
csupán az ipart, a lakhatási viszonyokat, az energiagazdálkodást; hanem a
minden eddigi sokk után gondosan és gyorsan visszarendeződő gazdasági
viszonyokat is sikerül átrendezni. Vagyis megváltoztatni magát a kapitalizmust.
Úristen, mennyire szép és idealista gondolat, hogy egy világméretű nemfizetési
sztrájkkal végre változást lehetne elérni ebben az őrült játszmában, aminek a
lényege évszázadok óta az, és még évszázadokig az marad, hogy a gazdagoknak
mindig újraosszák az erőforrásokat a szegények kárára. KSR a legoptimistább
tollát vette elő, amikor kidolgozta a Háztulajdonosok Szakszervezetének
sztrájkját, de valljuk be, iszonyú jó olvasni, hogy így is lehetne, és tiszta
szívből drukkolunk nekik, hogy végre változást érjenek el. Aztán elkullogunk
feladni a lakáshitel törlesztőt…
Persze miközben megváltoztatják a
világot, a Met Life lakói élik a maguk kis megszokott New York-i életét.
Dolgoznak, szórakoznak, szeretnek, kalandok után futkosnak, traumákat nyomnak
el, régi sérelmeket bosszulnak meg, pénzt csinálnak, segítenek másokon, olykor
életveszélybe kerülnek és a lehető legkülönbözőbb módokon próbálnak értelmet
adni nyomorúságos kis életüknek. Akad, aki világjobbító politikai szándékkal
gürizi halálra magát, mint Vörös Charlotte; akad, aki meztelenül pózoló
felhősztárként ment ritka állatfajokat a kihalástól, mint Amelia Black;
akadnak, akik gyerekes lelkesedéssel sodorják magukat veszélybe, miközben szó
szerint kincset keresnek a csatornákban, mint Stefan és Roberto; és akadnak,
akik meghackelnék a világkereskedelmet, mint Mutt és Jeff. Naná, hogy
mindannyiuknak szerepe lesz az eljövendő gazdasági apokalipszis során – még jó,
hogy a szerző nem rejti véka alá, hogy csal, amikor a szűkös mintavétel
eszközével él, de hát ettől regény a regény, nem követheti nyomon mind a
kilencmillió földlakó életét.
A lényeg persze nem is ez. Mert
bár élvezetes végigkövetni a kalandjaikat, Charlotte, Franklin, Vlade, Amelia
és a többiek csak mellékszereplők. A színpad igazi sztárja az állampolgár, aki időnként kiszól hozzánk
– mint szócső, a történelemé, a gazdaságé, a politikáé, az emberiségé és a
városé. A városé, amely egyszer csak ráébred saját hangjára. El nem tudom
mondani, mennyire örültem, amikor saját fejezethez jutott. Ez New York regénye
– KSR kétségkívül rajong a városért, múltjáért, jelenéért, jövőjéért; tengernyi
apró részlettel, idézettel, fricskával ajándékozza meg. Bár műfajilag ég és
föld, nem egyszer eszembe jutott a csodaszép Téli mese – ez a könyv is
szerelmeslevél New Yorkhoz. Van ebben valami idealista báj, ahogy KSR
személyiséggel ruházza fel az élettereinket – ennek messze legszebb
kiteljesedését az Aurora hajójának
öntudatra ébredésében olvashattuk.
Eljutottam az idealista báj kifejezésig
egy sci-fi esetében – azt hiszem, itt az ideje befejezni ezt a posztot.
Oldalakon át tudnék még lelkesedni és még nem is szóltam a finoman és hitelesen
bontogatott emberi kapcsolatokról, az elsüllyedt kincs utáni hajszáról, Szuper
Velence felvásárlásának kísérletéről, Amelia jegesmedvéiről és a lenyűgöző
technikai újításokról, amelyekkel meg tudják óvni a víz alá került épületeket
az összeomlástól. De majd legközelebb. Mert újraolvasós lesz, az biztos. Lassan
újra elő kéne vennem az Aurorát is…
Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése