2016. december 31., szombat

2016 - könyvekben, évösszegzésféle, shizoo

ahogy őrzött. ahogy őrzöm
Hagyományosan ilyenkor összegzünk. Ilyenkor mérjük fel, mit adott az év, mit sikerült megvalósítani a tervekből, mit értünk el a vágyakból. Én a magam részéről most nem sorolom fel, milyen csapások értek – és szerintem érjétek be ennyivel.

Timi a maga összegzőjében említi, hogy soha nem írtunk még ilyen keveset. Én odáig nem vinném, hogy gondolkodnunk kéne a folytatáson. Számomra evidens, hogy ez a kedves szenvedély (az olvasmány és élmény örömének megosztása) még évekig velünk marad – ha csökkenő intenzitással is, de remélem, nem csökkenő minőséggel. Kettőnk közül messze én gondoltam idén sokkal kevesebbet ide, másnak adtam - leggyakrabban szívesen adtam - az időt és a figyelmet. Alkalmam nyílt a Napút Online néhány rovatának szerkesztésére, amit nagyon szívesen vállaltam. Szondi György, a folyóirat főszerkesztője felkérte Füleki Gábort és engem, írjunk kettős elemzést Pilinszky KZ-oratóriumáról – a tavalyi Káva-füzet után számomra ez a nyomtatott Napútban való megjelenés jelentette a „valódi” belépést úgymond az „irodalomba”. A blogunk olvasói is észlelhették: enyhén elszabadult idén a Könyvvizsgálókon a verselemzés; többek közt ezért – erre állt amúgy is az agyam. Néhány komoly adósságot e téren is sikerült törleszteni: pár számomra fontos kortárs verseskötetet méltathattam, és nekifutottam végre József Attila A hetedikjének. Régóta gyúrtam erre a versre…

Másfelől ott vannak a saját irodalmi ambícióim. Írnám, hogy a nap-mint napi vers elkomolyodott, ahogy az Irodalmi szabad rablás keretein túl is megjelent itt, ott, amott iromány – de szerintem teljesen úgy állok hozzá, mint eddig. Van a napjaimnak egy ritmusa, amit a reggeli kávé és klaviatúra mellett töltött inspirálódás alapoz meg, amiből hol egy haiku, hol hosszabb-rövidebb lélegzetű vers születik. Ami most körvonalazódik ebből a létkarikából, arról még nem beszélnék – nehogy elkiabáljam… Jó pár estém töltöttem slammerek társaságában is, sokszor mikrofonnal a kézben, a színpadon. Továbbra is kezdőnek tartom magam, aki (mivel ebben a sportban nincs senior-kategória) azzal versenyez, akit mellé sodor a sors – persze nagyon büszke vagyok a helyezéseimre, meg arra az első helyezésre a Gólya egyik slam-estjén… és büszke vagyok rá, hogy ott szerepel a képem az SPB Magyarország honlapján.

Néhány mániám is további időt követelt… Végre kitértem rá, A Gyűrűk Ura egy pontján miért fogadja oly kelletlenül a vén ent: Szilszakáll a lehetőséget, hogy Gimli, a törp az erdejébe látogat… azaz végre szót ejtettem hosszabban a törpök természetéről – mintegy folytatva a Rajongásunk tárgya bejegyzés-sorozatát. Egy animével is beljebb vagyunk: sikerült újra leülnöm Kon Szatosi Paprikája elé – de még mindig nem írtam a Metropolisról (pedig alap…); és még mindig csak nézem a Cowboy Bebop epizódjait – amit anno hatalmas örömömre megszerzett nekem Timi. Szintén ő csábított el a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana előadására… most jó ideig sorjáznak majd a fejemben a képek, ha meghallom a zenét. És együtt ültünk a Zeneakadémia gyönyörű nagytermében is, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint második duólemeze, a Tell Her bemutatóján. Mégis, valójában nem csodálkozom rajta, hogy a kedves összegzőjében nem szerepelnek programok - tény, ami idén programban látszólag neki volt fontos, azt is valójában nekem ajándékozta. Jövőre másként lesz…

Úgyhogy ne csodálkozzatok rajta, ha 2016-ban gyalázatosan keveset sikerült olvasnom. Az elolvasott kötetek számát illetően alulmúltam a tavalyi évet is, ha így folytatom, jövőre nem lesz elég olvasmányom egy top-tízhez. Az én „téglám”: Babics Imre Gnózisa lassúolvasódik, csak akkor megyek vele tovább, ha az addigit belélegeztem. Jövőre marad az is, hogy lelkendezzek Kemény István összegyűjtött versei, az Állástalan táncosnő kapcsán. És Neil Gaiman összesöpört elme-gizgazának bejegyzésbe párolása, a Kilátás az erkélyről megdédelgetése is jövőre marad. De nem ússzátok meg… Lássuk tehát, mit sikerült a legnagyobb örömmel elolvasnom idén (úgy, hogy írni is sikerült róla).


sport is volt...


10. – Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I-II. –  Az elvállalt feladat okán vettem a kezembe, hogy aztán jó pár estén át csodálkozzak rá újra. Egyfelől a költő vívódásainak szavakkal alig homályosított tükrét kapom, ha sorjában olvasom az Új Emberben, az Élet és Irodalomban egykor megjelent írásokat – a vallomásosság finom rezonanciákkal elsősorban nem a külvilágot tükrözi, hanem a költőt: hogy hol tart állandóan nyitva hagyott dilemmáiban, milyen finom különbségtételekkel és alig elmozdított nézőpontokból milyennek látja feloldozásra szoruló szégyeneink. Másfelől a (meglepően szerep-mentes) nyilvános gyónás szavatol, jót áll a versekben érzett, ott a szikár, szűkszavú jambusokban tökéletesen ki se pontosított tartalmakért. A szövegek folyamatosan egymásra utalnak – és folyamatosan utalnak a versekre. Valahol az alkotói attitűd kap (olykor minden szándék nélkül) egyfajta magyarázatot ezekben a nagyon sokszor aktuális apropók köré csavart szövegekben…

9. – Fredrik Backman: Itt járt Britt-MarieTartottam ettől a könyvtől, de nem kellett volna... Úgy kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved. Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.

8. – Cormac McCarthy: A síkság városaiMost már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. Megértem, ha valaki más mesét olvasott volna ehelyett – de azt is: miért ezt mesélte el az írója. Elgondolkodtatott, hogyan vetkőztethetném le hasonszőrűen a saját mítoszaink.

7. – Szerb Antal: Utas és holdvilág Sokadik (sokadik nem teljes érzetű) olvasás után is. Vannak könyvek, amelyek megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és mindig ugyanonnan folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz. Az Utas és holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok róla (létem formáló könyvek sorában, a soron következőről), ebből a lezáratlan beszélgetésből teszem…

6. – Sjón: A cethal gyomrábana nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai – amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen kultúránk gyermekkorának nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és mítoszt, hittételt és hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül vegyít – egyszerűen élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való gondolkodás szabadságát. S mindezt egy poklokig pontos gonoszkeretbe helyezi. Lesz még olyan nap, amikor azt érzem, ez a kötet volt 2016 legérvényesebb olvasmánya (holott részben még 2015-ös olvasás).

5. – Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve Ezért a könyvért örökké hálás leszek Uzseka Norbinak, az ő érzékeny, szelíd szavú ajánlója miatt kértem el – tőle magától. …Nehéz téma a meghalásé, főleg a gyerek szemüvegén át, amikor rácsodálkozik; és az öreg szemén át, ahogy rövidlátón mégis ráhunyorog. Nehéz a veszteségről úgy írni, hogy ne legyen se cukros, se sós, se banalitás, se attrakció – s lássátok: itt van a könyv, amelynek szemtelenül fiatal írója annyi szelíd csalást se enged magának, mint az új kedvenc: Fredrik Backman a maga léleksimogató meséiben; mégis, nemcsak a hitelét őrzi meg, de a figyelmem is. Bízd rá a magadét, olvasó. Vigyáz rá. Nem veszíti el. Nem feledkezik meg rólad. Olykor blazírt, máskor kicsit bizarr, a kedve hullámzik, mint az utazások ritmusa, de őrzi a figyelmed. Nem feledkezik meg rólad, ahogy Millie se felejti el kiírni utazása közben, busz- és vonatablakra a legfontosabbat: „Itt vagyok, Mama!”

4. – Ted Chiang: Életed története és más novellák Biztosra veszem, hogy lesz olyan nap jövőre, amikor egyszer csak megint a kezembe veszem. Amikor eszembe jut. Egy teljesen oda nem illő pillanatban, a gesztusról, ahogy valaki csészébe tölti a gőzölgő teát. Ted Chiang egy pillanatig sem szereti úgy az embert, ahogy Ray Bradbury minden szövegében – vagy mondom inkább úgy: nincs benne akkora bizalom. De a szavai alapján őt sem a szövegről szövegre mérnöki pontossággal teremtett alternatívái, a létezés mindig más bevett axiómáját precízen semmibe pöckölő víziók érdeklik (az emberiség lehetséges jövője úgymond), hanem a körülmények markában csücsülő, határait feszegető ember…

3. – Tomas Pynchon: Kísérleti fázis Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Erről a könyvről leírtam, hogy az év legfontosabb olvasása – mert nem rém hangos, és nem megy túl közel, mégis; hallatlanul pontosan ragadja meg a 9.11 által megteremtett világot. Miközben humoros, könnyed, és menő. Ez a könyv lidérckövetés ugyan, de pixellel rajzolt és a mocsara New Yorkra emlékeztet. Ahol nem a kíntól-élvezettől röhögök fel (harsányan olykor), hanem egyszerűen megcsiklandoz a humora, ahogy a négyzethálós számozott utcákat csiklandozza az atlanti szél.

2. – Alessandro Baricco: Az ifjú ara Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Erről a kötetről leírtam: alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a  Selyem volt, a  Tengeróceán, a  Vértelenül,  vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges. Alig várom, hogy megtudjam, még hova mélyül.

1. – Bartis Attila: A vége Tudnotok kell, hogy innentől kezdve valójában nincs sorrend. Ennek a könyvnek a kapcsán is csak most írom le: a recepciója konkrétan kiborított. Számomra fontos véleményalkotók mondtak róla egetverő marhaságokat – mert nem tudtak másként tekinteni az íróhangra, mint a Nyugalom írójáéra (nem olyan, nagyon nem…), mert felháborította őket az egyoldalú nőábrázolás (de hisz nemcsak szerepe, de oka is van – hiszen így lát(na)/szeret(ne) egy virtigli kukkoló), s még számtalan ízlésbeli okból, amit nincs itt kedvem felsorolni. (Azokról nem is beszélve, akik a szövegük alapján láthatóan nem olvasták végig…) Lehet, hogy egyszer eljutok a befogadás egy olyan szintjére, amikor élvezhetően fikázva megfogalmazom, hogy milyen regényt kellett volna írnia az írónak szerintem, az egyébként zseniális alapötletből, amit így elbaszott a szerencsétlen. Ha eljutnék idáig, valaki lőjön le. Az új évezred első maradéktalan olvasmányélménye volt – mert minden mesterkéltség nélkül úgy volt őszinte, hogy (ahogy az irodalom mindig) hazudott: Bartis Attila hazudta benne Szabad András, egy elképzelt élő maradék nélküli igazát.

Indián nyár - 2016


Lássuk akkor a „kulturális mindenfélét”, ahogy Timi fogalmazott…

Első és legfontosabb. A Recirquel újcirkusz-társulat bármelyik előadása. Csak ajánlani tudom. A személyes kedvencem e gazdagságból a Non Solus. Két alakon át, zenén és táncon át, színpadképen és cselekménybe simuló attrakción át: a teljes élet.

Az év legjobb filmélménye megint zavarba hoz. Hogyan választhatnék ennyire más eszközökkel máshová futó, de sajátságaival is zseniális filmek közül, mint az Érkezés (a mai kommersz- és művészfilmes nyelvezet sajátos szimbiózisa, miközben az akciódúsítást leszámolva ihletett és pontos adaptációja Ted Chiang történetének), a Holdfény-királyság (tömegkultúra-nyelvet bohókába csavaró tréfa, amit pont azért lehet szeretni, amit utálnék benne, ha a fejével, s nem így, a szívével volna komoly), vagy a Berlin felett az ég (évek hosszú sora után néztem újra, és találkoztam egy fiatalemberrel, a legteljesebb, Karinthys értelemben)… bármelyiket ajánlhatom közületek bárkinek, ha eljutottatok idáig ebben a maratoni bejegyzésben…

Az év legjobb koncertélménye… a fentebb emlegetetteken túl legjobb volt Anoushka Shankar Land of Gold koncertje. Tisztelem, ha valaki így éli a fúziót – hogy a saját szeretett hangszerére adaptál olyan játékmódokat, amik úgy különben kényelmesen elférnek rajta. Legjobb volt még Mayra Andrade és Palya Bea a Selymeim-koncertsorozat estjén. Tényleg torkomban dobogó szívvel várom, kit hív Bea legközelebb… És végül a legjobb volt Maia Barouh, meg úgy a Budapest Ritmóról igen kevés kivétellel szinte bárki.


A magam részéről továbbra is ajánlani szeretnék, elsősorban ajánlani, mindazt, ami felkavar, megtetszik, elvarázsol, meghódít. Továbbra is igen ritkán szeretnék kritizálni. Megsemmisíteni, sárba taposni – még ha értem, adott esetben olykor értem, miért történik; még ha adott esetben olykor én sem tudom visszafogni egy-egy bejegyzés erejéig a csalódottságom. És végezetül Boldog Új Évet szeretnék kívánni, minden kedves (és türelmes) olvasónknak! Ránk férne…

2016. december 29., csütörtök

2016 könyvekben – évösszegzésféle Ilweran módra…

Ismét eltelt egy év, ismét itt az évösszegzések ideje. Rettentő unalmasnak érzem megint csak azzal kezdeni, hogy sűrű és nyomasztó év áll mögöttünk, de higgyétek el, nekem sokkal jobban fáj, mint amennyire ti unjátok. Jól esne már egy olyan december, amikor nyugodt szívvel leírhatom, hogy szuper évem volt – de egyre kevésbé hiszek a mesékben. Komoly veszteségek és fojtogató feszültség fémjelezték az évet és bár a manapság uralkodó cukiságdiktatúra azt diktálná hogy ezeket söpörjem a szőnyeg alá és fókuszáljak a rózsaszín ködre, elárulom, néha kurva nehéz. Szóval, bár akadtak jó dolgok, szívmelengető élmények, volt részem feltöltődésekben és kaptam komoly ajándékokat is a sorstól, ha összegzem az évet, elsőre nem ezek jutnak eszembe.

Mindez sajnos meglátszik a blogon is. Hét éve nem született ilyen kevés posztunk, mint idén – keveset is olvastam, és még ha olvastam is, írni aztán pláne nem volt kedv és energia. Sokáig azt mondtam, az olvasás minden helyzetben menekülés, gyógyír, kiút – hát most eljutottam egy olyan lelki-szellemi kimerültségbe, amikor az egymás mellé halmozott betűkben értelmet találni a lehetetlennel volt határos. Hisztisen és keveset olvasok és még hisztisebben és kevesebbet blogolok, hogy ez hosszú távon hova vezet, nem tudom, de ha tendencia lesz, akkor el kell gondolkodnom azon, érdemes-e így folytatni.

Számszerűen egyébként ez az év négy könyvvel hozott kevesebbet mint a tavalyi, ám köszönhetően az olvasott monstrumoknak, oldalszámban jó kétezret vertünk az előző évre. El nem tudom képzelni, mi ez a monstrum-túltengés a piacon és az olvasmányaim közt, de lassan kéne valami határt szabnom a még elfogadható oldalszámoknak (vagy beszerezni egy hátizsákot…). Listamániás bloggerkollégák kedvéért álljon itt az idei 5 legvaskosabb olvasmányom:
Sántárám – 990 oldal
A fényességek – 940 oldal
Black Out – 680 oldal
Ílion – 660 oldal
Hyperion bukása – 630 oldal
Ugye hogy nem vagyok normális? :) (Hogy ehhez képest miket tervezek jövőre, azt ne is firtassuk…)

Persze ezek csak számok, amiknél sokkal fontosabb a minőség. Hát… Nem mondhatnám nyugodt szívvel, hogy nem tudnék jobb évet elképzelni olvasmányélmények szempontjából. Visszanézve a tavalyi listát, amikor különösebb gondolkodás nélkül ki tudtam választani hat zseniális, potenciális kedvenc olvasmányt, amelyek hosszú évekre velem maradnak, az idei termés majdhogynem siralmas. Alig tudtam belőni a top tízet, és bár a végső listában azért szép számmal vannak nagyon jó könyvek valahogy azt az aha-élményt hiányoltam idén ami korábban oly sokszor megvolt. A nagybetűs RÁCSODÁLKOZÁS hiányzik, az, hogy úgy vágjon pofán a könyv, hogy utána átértékeljek mindent amit korábban az irodalomról gondoltam. Ezt idén egy szerzőtől kaptam meg, igaz, tőle legalább kétszer is (viszont ő sem új felfedezés).

Azért akadtak idén is kellemes meglepetések, könyvek, melyektől sokkal kevesebbet/rosszabbat vártam, mint amit végül adtak:
- az évet rögtön remekül indítottuk az S – Thészeusz hajójával, ami, ahhoz képest, hogy mennyire tartottam tőle hogy csupán egy agyonhájpolt lufi, marha jó szórakozás és igazi szellemi kaland volt
- a nemisannyiranyolcadik nyolcadikHarry Potter kötettől való idegenkedésemről már bőséggel írtam, ehhez képest kellemes csalódás volt – ha nem is ájultam el tőle annyira, mint amennyire egy ősrajongótól elvárható
- a nyári olvasási hisztimből számomra is meglepő módon egy tech-krimi rántott ki, a Black Out annyira szuper volt, hogy utána hetekig gondolkodtam a felvetett témáin (és fárasztottam a környezetem vele)
- Amanda Palmer és A kérés művészete komolyan átkapcsolt egy kapcsolót  a gondolkodásomban, ami rám fért és mellette még baromi jól szórakoztam is
- Az év legjobb sci-fi és fantasynovellái pedig pont úgy szélesítette a látókörömet, ahogy azt a hasonszőrű válogatásoktól el lehet várni, azzal viszont meglepett, hogy mennyi szerzőre csodálkoztam rá általa – jó lenne minél többüktől olvasni még magyarul

Mint minden évben, idén is akadtak csalódások, az év legrosszabbja címet holtversenyben kapja a majd’ két évtizede halogatott, épp ezért duplán fájó első King-olvasmányom, a Tortúra és Alice Hoffman YA-förmedvénye, a Gyönyörű titkok múzeuma. Különösebben dühöngeni most nincs kedvem miattuk, elég időt pazaroltam már rájuk.

Költöztek új tereptárgyak a lakásba ❤

Lássuk ezek után a hagyományos évi top tízes listát, visszafelé haladva:

10 – Moskát Anita: Horgonyhely – Okos, sokrétű, kompromisszumok nélküli könyv izgalmas sajátvilággal, ami sikerrel mutat túl a ráhúzott „gender-fantasy” kereteken és a végletekig következetesen túr le a mocsokba – ahol aztán ránk talál. Ránk, emberekre.

9 – Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás – Posztapokaliptikus történet a szépség utáni keresésről, arról, hogy az életben maradásnak is kell legyen értelme, hogy nem vetkőzhetjük le azt, ami emberré tesz minket, csak azért, mert körülöttünk darabjaira hullott a világ.

8 – Baráth Katalin: Arkangyal éjjel – Vékony jégre merészkedett a regény fő témájával Baráth Kata, de csodálatra méltó magabiztossággal táncolt végig rajta: nem csap át sem köldöknézős szociodrámába, sem szenzációhajhász bulvárregénybe, sem konyhapszichológiával nyakon öntött trendi házastársi drámába – ehelyett végig megmarad szórakoztató, ám kőkemény kriminek, alaposan megspékelve társadalmi mondanivalóval. Egye fene, nem bánom, hogy a századelős kedélyeskedés a múlté lett…

7 – Jonathan Franzen: Tisztaság – Most először éreztem azt, hogy Franzen elsősorban szórakoztatni akar és nem karcolni. Könnyedség érződik minden során, még a legdrámaibb és a legszívettépőbb részleteknél is (mert persze vannak). Már-már humoros, már-már krimibe illő nyomozás, már-már szórakoztató irodalom. Ez is jól áll neki.

6 – Robert Galbraith: Gonosz pálya – Rowling a Cormoran Strike kötetekkel egyre jobb lesz: ezúttal a mindennapjainkat átszövő erőszakot és az azzal szembeni rossz, rosszabb és még rosszabb társadalmi reakciókat ábrázolja, kegyetlenül éleslátóan. No meg a mindenre rátelepedő médiát, ami lassan másra sem jó, minthogy táptalajt nyújtson a legkülönfélébb perverziók burjánzásához. Nehéz vele vitatkozni.

5 – Colm Tóibín: Mária testamentuma – Bátor könyv ez. Colm Tóibín Máriája esendő, fájdalmakkal, szégyennel, önváddal teli Mária, aki nem a Megváltót siratja – hanem a fiút, aki elhagyta. Önmarcangoló monológja egy zátonyra futott anya-fiú kapcsolat (minden zátonyra futott anya-fiú kapcsolat) krónikája, apokrif evangélium, az ideológiai alapú történelemhamisítás elleni kiáltás, az emberi hiszékenység és megvezethetőség józan kritikája.

4 – Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare – Szórakoztató és okos posztmodern gyönyörűség, melynek minden illetlen sorából süt az olthatatlan rajongás a botrányosan megismerhetetlen William Shakespeare és művei iránt. Újsütetű Shakespeare-mániám egyik gyújtópontja.

3 – Eleanor Catton: A fényességek – Régimódi, ráérősen hömpölygő nagyregény szerelemről, árulásról, bosszúról, aranylázról és misztikus egybeesésekről. Catton mintha fricskát mutatna napjaink divatos regényirodalmának, és mi ezt nagyon élvezzük.

2 – Dan Simmons: Hyperion bukása (a linkelt posztot Zoli írta) – Óóó Simmons szerelem lesz, ez már tavaly eldőlt, de a zseniális Hyperion folytatásával csak még magasabbra pöccintette a lécet saját maga és mindenki más számára. Ez már jóval agyalósabb olvasmány, mint az első kötet és nem is sikerült minden akadályt zökkenőmentesen vennem de minden sora elvarázsolt…

1 – Dan Simmons: Ílion (a linkelt posztot Zoli írta) – …és ezt csak Simmons tudta idén megismételni az Ílionnal. Nem hittem volna, hogy ennyivel felül tudja múlni önmagát (is), de sikerült. Az Ílion a megtestesült bölcsész-sci-fi álom, amint befejeztem legszívesebben újrakezdtem volna. Alig várom a folytatást :)

Ő már nem kucorodik a könyvre ha olvasunk :(

Toplistán kívül (mert minden listán felül áll) meg kell emlékeznem az idén útjára indított Woolf-projektemről, amit Priya Parmar botrányosan rózsaszín ál-életrajzi akármicsodája provokált ki és sajnos korántsem értem a végére, de legalább belefért pár újraolvasás és született pár új Woolf-poszt. Jövőre ezt egészen biztosan folytatom! Egyébként igyekszem csínyján bánni a jövő évi tervekkel, annyira fogalmam sincs, mit hoz az új év, több téren várok változásokat és jó pár olyan offline tervem van, ami óhatatlanul kihatással lesz az olvasásra plusz az online életre fordítható időre is. Szóval olvasós-írós fogadalmakat inkább nem teszek. Ha sikerül teljesítenem bármi kihívást, az is csak hab lesz a tortán.

Szokott itt lenni egyéb kulturális mindenféle… Gondolkodtam is rajta, de nem jutnak eszembe annyira kiemelkedő élmények, csak azért meg nem pakolok ide random címeket, hogy itt legyenek. Nem arról van szó, hogy idén kevés jó film-zene-koncert-miegymás élményben volt részünk, inkább arról, hogy a megelőző években nagyon is sokban és most picit csendesültünk. Az időm nagyobb részét töltöttem itthon főként sorozatozással (jobban csúsztak, mint a filmek), ezekről többször írtam – szándékomban áll folytatni a kisképernyős hadviselést. De azért jövő évre már most bevéstünk a naptárba három nagyon várt újcirkusz- illetve színházi előadást, úgyhogy nem kell félni, nem maradunk teljesen kultúrprogramok nélkül…

Legyen elég ennyi. Jövőre veletek ugyanitt! Reménykedjünk, hogy eggyel nyugisabb évünk lesz.

2016. december 24., szombat

Boldog karácsonyt!

Boldog, békés karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak, bloggertársunknak, barátunknak és a véletlenül idetévedőknek! Legyen olyan, amilyennek szeretnétek :)

Timi & Zoli



2016. december 22., csütörtök

Legendás állatok és megfigyelésük – Film

Nehéz előítéletek nélkül viszonyulni ehhez a „Harry Potter nélküli Harry Potter filmhez” – nekem se sikerült. Ez sem. Ahogy a kvázi-folytatás dráma esetében, a filmmel szemben is erősen szkeptikus voltam. Nem értettem, miért van szükség erre – persze az aranytojást tojó tyúkocskáról nem szükséges mesélni, én is ebben a világban élek. De messze nem volt szimpatikus hogy előrángatták a kalapból a legközönségbarátabb mellékes szereplőt és az ő hihetetlen kalandjait, az meg pláne nem hogy erre is sorozatot kívántak építeni már azelőtt, hogy az első film egyáltalán vászonra került volna. És akkor még a főszereplővel szembeni ellenérzéseimről nem is beszéltünk…

Na de ennyi elég is a fanyalgásból mert a Legendás állatok úgy söpörte el az előítéleteimet ahogy az a nagykönyvben meg van írva – én magam lepődtem meg a legjobban azon, mennyire jó élmény volt. Simán működik mint önálló film és számomra ez a legfontosabb szempont – persze ott van a varázsvilág mint már valamennyire ismert háttér és akadnak utalások régi ismerősökre, de egyáltalán nincs az az érzésünk, hogy kétórányi Roxfort-utánérzést nézetnek velünk. Nagyon jót tett nem csak ennek a filmnek, hanem az egész HP-franchise-nak is hogy más korba és másik kontinensre helyeződött a történet: ezzel olyan mértékben tágult az ismert „HP világ” és annyi további lehetőség nyílt, hogy rögtön létjogosultságot nyer az a tervezett öt rész.

A korszakkal amúgy nehéz is mellélőni: Amerika és a húszas évek, jazzkorszak és forrongás, társadalmi változások és fojtogató előszelek – bármilyen sztorinak csak javára válik egy ilyen háttér, az viszont igazi meglepetés, hogy milyen jól sikerül vegyíteni a boszorkányság sajátos világával. Bezárkózó varázslók, gyanakvó magnixok (az amerikai muglik), Salem hagyományait majmoló új boszorkányüldöző szekták, szigorúbb varázsvédelmi törvények, a megsértőikre kiszabott halálos ítéletek (no igen, ez már nem a Roxfort ahol büntetőpont jár a kihágásért) és éjszakai klubban üzérkedő félvilági mágiahasználók.


Ebbe a sajátos világba érkezik - alaposan megbűbájolt bőröndjében egy állatkertnyi fura szerzettel - a bogaras tudós, Göethe Salmander – hogy aztán felforgassa New Yorkot; magára haragítsa az Egyesült Államok Varázskongresszusának elnökét és legfőbb aurorát; magával rángasson egy rosszkor rossz helyen lévő muglit és egy túlbuzgó önjelölt nyomozó-boszorkányt és leleplezzen egy sötét erőt. Salmander itt még nem az a tudós, akit az általa jegyzett tankönyv alapján elképzeltünk, inkább csak egy pályája elején lévő kétballábas, nagyranőtt gyerek, aki sokkal jobban érzi magát imádott varázslényei mint embertársai körében és bármit megtenne, hogy megóvja őket tőlünk. Bármilyen idétlen és bármennyire irritálna minket a való életben egy hasonló karakter, nem lehet nem imádni ahogy bólintért dédelget, párzási táncot jár egy orrszarvúnak vagy enyveskezű furkászt üldöz a fél városon át.

A filmmel szembeni legnagyobb kifogás egyébként épp ez lehet: nem nagyon szól másról, mint arról hogy varázslényeket üldözünk a városon át és jókat kacarászunk közben. Ugyan felvázolódnak nagyobb ívű konfliktusok, érdekes lehetőségeknek ágyaznak meg a készítők a boszorkányüldözőkkel és Grindelwald színre lépésével, de mindkét szál csak ígéret marad, alapozás a további részekre. Ahogy a valóban nagyon ígéretes amerikai varázsvilág is kibontásra vár még – sokkal több van ebben a szubkultúrában is mint amennyit egyelőre láthattunk. Ami a legérdekesebb lesz számomra ebben a sorozatban, hogy sikerül-e egyensúlyba hozni a felvázolt komolyabb konfliktusokat és a főszereplő alapvetően humoros, nemritkán gyermeteg kalandjait – valahogy nem érzem még azt, hogy Göethe Salmandernek helye van a varázslóháborúkban. Persze az is lehet, hogy más irányba folytatják a történetet és megyünk vele kalandozni a világ körül, ez esetben viszont zokon venném a meglebegtetett drámai szálakat.


De hogy időzzünk még egy kicsit Salmandernél és az ő kisebb-nagyobb társainál: megvettek kilóra. A film végére még Eddie Redmayne-t is majdnem el tudtam viselni (azt bármikor elismerem, hogy ezt a szerepet mintha rászabták volna) – de sokkal jobban bírtam a kettő-négy-soklábú kísérőit. A mágusok közé csöppent és végig tátott szájjal csodálkozó mugli Jacob Kowalsky és a butuska szőke karakterét boszorkányosan kimaxoló Quennie párosa imádnivaló, az önmagában szürke és jelentéktelen, de legalább mindenbe orrát beleütő Tina tökéletesen illik bogaras tudósunk mellé, kapunk néhány kellően borzongató és karakteres gonoszt, a lények meg… Hát ők egyszerűen szupercukik. Nem hiszem, hogy akad olyan HP rajongó, aki e film után ne akarna azonnal beszerezni egy bólintért vagy egy furkászt. Esetleg egy láthatatlan lajhárt. Mégiscsak róluk szól ez az egész: tök mindegy, hány filmnek alapoznak még meg, tök mindegy, micsoda nagyívű konfliktusok vázolódnak fel, mit spekulálunk össze arról, kinek milyen szerepe lesz a Grindelwald elleni harcban – a végén úgyis csak a varázslatos lényekre emlékszünk. És őket néznénk még szívesen akárhány részen keresztül…


2016. december 20., kedd

Miamona’s Reading Challenge 2016 – összegezzünk…

A nagy várólista-csökkentő hadművelet mellett hagyományosan Miamona kollegina éves könyves kihívása az egyetlen, amire jelentkezem, és azt hiszem, amíg az ő lelkesedése tart, addig ez így is marad :) Kellőképpen flexibilis kihívás, hisz azt pattintok az egyes kategóriákba, amit akarok, a háziasszony fantáziája pedig garancia arra, hogy ezen kategóriák mindig szellemesek és élvezet megkeresni a hozzájuk leginkább illőt az éves olvasmányok közül. Nézzük az idei termést – ezt legalább sikerült is teljesíteni, bár idén azért ki kellett használnom a jolly joker adta lehetőséget…

1. Frissensült  

„Idei, 2016-os, friss, ropogós, új megjelenés. Lehet külföldi vagy magyar, regény vagy novelláskötet, képregény vagy zsoltáros könyv. A lényeg, hogy ide véle, melegébe'!”
A frissensültek még mindig többségben vannak az olvasmányaim közt, ami jó is meg nem is, lényeg hogy van miből válogatni. Kapjon itt helyet az eddig úgy tűnik, legjobb élményt nyújtó idei megjelenés, a nagyon-nagyon várt új Robert Galbraith krimi, a Gonosz pálya.


2. Madarat tolláról 

„Ne kérdezzétek hogy pattant ki a fejemből, a lényeg, hogy valamiféle madár szerepeljen vagy a címben vagy a borítón. Szárnyaljunk szabadon, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle...”
Ha-ha, meg voltam róla győződve, hogy ezt a kategóriát bukom, ha nem fejezem be még idén Donna Tartt gigantikusra nőtt Aranypintyét (nem fogom) aztán megakadt a szemem a kiírás „vagy a borítón” kitételén. Hurrá-hurrá, A varázslókirály telis-teli van hollókkal, szóval röppen is ide a kettes ponthoz.


3. Gyerek-gyerek-gyerek...

„Jó, tudom, ezzel hajlik leginkább magam felé a kezem, mert amúgy is vonzanak engem a gyerekek, mármint normál módon...:) A megkötés itt egy kicsit szigorúbb, legyen a könyv főszereplője (vagy egyik főszereplője) egy maximum 10-12 éves gyerek.”
Még mindig nem annyira vagyok oda a „gyerekes” olvasmányokért, az előre becélzott Backman-könyv is kimaradt, de azért csak beficcent helyette pár török mesenovella – a Léggömbök a magasban egyébként szuper olvasmány, bátran ajánlom mindenkinek.


4. Al dente

„Az olaszok tudnak. Szerintem nem is akárhogy! Eddig valahányszor olvastam tőlük, még nem nagyon csalódtam. Aki ismeri már a dörgésüket, azért, aki meg még nem, azért keresse velem együtt a társaságukat. Tehát olvassunk (legalább) egy könyvet olasz szerzőtől. Nem kell belemennünk a részletekbe, hogy Olaszországban élő legyen-e vagy elég ha ott született, rátok bízom, csak olasz legyen,ízig-vérig!”
Komolyan vérzik a szívem amiért épp ez maradt ki, pedig egész évben motoszkált a fejemben Baricco, de mindig eléfurakodott valaki más. Sebaj, majd jövőre!


5. Made in Hungária

„Úgy érzem, sokkal több figyelmet érdemelnek hazai valaha volt és mai aktív íróink, költőink. Olvassunk hát tőlük is,(legalább) egy magyar szerző, (legalább) egy magyar művét. Ugyanaz vonatkozik a részletekre, mint az előbb, illetve lehet akár szerkesztésről is szó, csak ez esetben a szerkesztett művek is magyar tollból származzanak és magyar nyelven legyenek.”
Ha már az előzetes tervbe is őt tettem, akkor legyen a Horgonyhely, végre sorra került és nem okozott csalódást!


6. Borzongás

„Mostanában sokat volt igazi ködös, misztikus időjárásban részünk, lehet, hogy ezért is kezdett el annyira vonzani a borzongás. Itthon elkezdtünk ilyen jellegű filmeket is nézni, és mivel ez sem az a műfaj, amit olyan gyakran vennék a kezembe könyv formájában, ám, amikor mégis megteszem, be kell látnom, hogy tetszik, arra gondoltam legyen ez egy kicsit tudatosabb. Szóval olvassunk valami és bármi borzongatót! Lehet az horror, thriller, krimi, sci-fi, cli-fi, amit akartok, a lényeg, hogy a szőrszálaink az égnek álljanak, és kétszer is meggondoljuk, hogy fel merünk-e kelni, ha moccan valami a sötétben...”
Rá kellett néznem az olvasmánylistámra, hogy vajon olvastam-e én egyáltalán borzongató könyvet idén (a botrányosan félresikerült Tortúra-olvasást hagyjuk, ott fegfeljebb az borzongat, mennyi felesleges órát pazaroltam rá…). Persze majd kiütötte a szemem a Sóbálvány – Shirley Jackson novelláinál kevés borzongatóbb (a szó nem direkt horrorisztikus értelmében) írást olvastam valaha. Félelmetesen erős.


7. Hát ez kriminális!

„Hogy egyáltalán nem olvasok krimit, az tényleg kriminális! Nem, nem és nem. Nem akarom, hogy egyáltalán, semmilyen mértékben, formában ne feküdjön nekem a műfaj. Nem és kész. Olvassunk krimit! Kri-mit akar... hahaha. Ennyi!”
Egyre jobban bírom a krimit, volt idő, amikor nettó időpocsékolásnak éreztem, viszont mostanában annyira szét vagyok csapva lelkileg-szellemileg egyéb okokból, hogy leginkább egy pörgős, kemény, nyomozós cucc tud lekötni – legyen az könyv vagy film. Soha ennyi krimit még nem olvastam és néztem, mint idén. A legemlékezetesebb a nyári olvasási hisztiből kirángató Black Out – kíváncsian várom, megjelenik-e jövőre a folytatás…


8. Cím: Eres ökör?

„Gondolom ettől most mindenki szemöldöke kicsit a homloka közepére szaladt. Nem karácsonyi puncsoztam be, pont ezt a reakciót keresem. :) Olvassunk olyan könyvet, aminek annyira hülye címe van, hogy már furdalja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy ez meg mi a fenéről szólhat...”
Nagyon gyúrtam az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-ra, de nem voltam Dick-kompatibilis lelkiállapotban mostanság – ettől függetlenül még mindig úgy gondolom, hogy az „all time leghülyébb könyvcímek” toplistán is dobogós lehet. Helyette olvassuk ide Valente kisasszony meséjének második felvonását: A lány aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt szerintem tökéletesen fura cím.


9. Mestersége???

„Annyiféle furmányos, érdekes és sosem hallott mesterség létezik a világon. Régebben tetszett például, amikor festőkről, gésákról vagy éppen muránói üvegfúvókról olvastam, de a gyöngyhalászok élete is nagyon érdekelne, csak ezzel is pont úgy vagyok, mint a történelemmel, hogy amíg nem ültetik nekem érdekes történetbe, addig nem köt le, és nem szánom rá magamat. Keressünk és olvassunk hát olyan regényt, és ez itt most megkötés, hogy ne dokumentarista leírás legyen, amelynek középpontjában valami számunkra érdekes mesterség bemutatása áll. Elég, ha a középpontjában áll, nem kell, hogy az egész könyv, 100%-ig csak arról szóljon, csak 1-2 jelenetnél, mozzanatnál azért kicsit többet mutasson belőle. :)”
RÉNRENDŐR :) Olivier Truc Sámándobját nagyon szerettem olvasni, megvan benne minden, amit én kedvelek a skandináv krimiben: borzongás, észak, hideg, társadalomkritika, karakteres szereplők, hagyományok és modernitás ütközése és töméntelen mennyiségben folyó alkohol. A rénrendőrség és tevékenykedése csak hab a tortán.


10. Hahota

„Nevetni jó. Én az életben nagyon sokat szoktam, állítólag van, hogy minden különösebb ok nélkül is... :) Humor nélkül nincs szerelem, nincs élet, mégis, könyvekben valamiért nem nagyon keresem a kifejezetten humoros, derűs írásokat, pedig, ha a kezembe akad egy, mint mondjuk nemrég Durrell vagy Jonas Jonasson, rájövök, hogy tetszik, és igenis tudom értékelni, és önfeledten kikapcsolódni, szóval rajta, olvassunk valamit, amitől a hasunkat fogjuk a nevetéstől!”
Még mindig nem a szívem csücske a direkt nevettetés, de idén biza szükségem volt rá és nem is esett rosszul. Ben Aaronovitch Föld alatti suttogása beváltotta a hozzá fűzött reményeket – szellemes varázslós nyomozgatás, ami közben jó eséllyel legurulsz a kanapéról a nevetéstől.


+1 Játszd újra, Sam!

„Ezzel a kategóriával, mint eddig is, ha az én listámat követitek, kiválthattok egy számotokra kevésbé tetszetőset. Régebben kategorikusan kijelentettem, hogy márpedig én nem fogok újraolvasni semmit, mert közben mennyi újdonságot szalaszthatok el, hisz így is túl rövid az élet, túl sok a könyv, bla-bla-bla, aztán szépen, évente elkezdett beficcenni egy-egy újrázás, és elkezdtem ráérezni a gyönyörére. Hogy ez a sor ne szakadjon meg, vegyünk elő valami abszolút kedvencet, amit már olvastunk, és megfogadtuk, hogy bizony újra magunkévá szeretnénk tenni! Most itt az alkalom!”
Idén elkezdtem (bár befejezni sajnos nem tudtam) a nagy Woolf-újraolvasás projektet, úgyhogy van bőven miből válogatni ide. Woolf még mindig szerelem, minden egyes könyvét imádom – álljon most itt a titkos kedvenc Felvonások között.


Jó játék volt :) Találkozunk jövőre?

2016. december 18., vasárnap

Várólista-csökkentés 2017

Szóval JÁTÉK jövőre is lesz, én pedig jövőre is indulok - végülis a remény hal meg utoljára. Hogy ez a kétszer tizenkettes lista mennyire taktikus és mennyire nem, azt próbáltam nem túlgondolni, összekapkodtam a polcokról ami eszembe jutott; fix pontnak egyedül az idei kimaradók számítottak - legalábbis azok, amiket még mindig annyira szeretnék olvasni, mint egy éve. Drukk-drukk mindenkinek aki játszik, köszönet Lobonak a szervezésért, folyt. köv. jövő ilyenkor ;)

Nézzük a hagyományos tizenkettes listát:

Hallgrímur Helgason: A nő 1000 fokon

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

Fredrik Backman: A nagymamán azt üzeni, bocs

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

William Styron: Házam lángra gyullad

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

Jacek Dukaj: Más dalok

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Orhan Pamuk: Isztambul

Ian McEwan: A képzelgő

Muriel Spark: A közönség bálványa

Margaret Atwood: Fellélegzés

És íme az alternatív lista:

Jo Nesbo: A fiú

Jo Nesbo: Vér a havon

Dan Simmons: Endymion

Dan Simmons: Endymion felemelkedése

Christopher Moore: A velencei sárkány

Christopher Moore: Bolond

William Gibson: A periféria

Ian McDonald: Brasyl

Rohinton Mistry: India, India

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

China Miéville: Armada

Neal Stephenson: Gyémántkor

2016. december 16., péntek

A 2016-os VCS-bukta rövid története

Ennyit a tavalyi indokolatlan elégedettségemről… Idén már nem annyira sikerült teljesíteni a „pusztíts el 12 könyvet a várólistádról” kihívást. Érdekes dolog ez a várólista-csökkentés… Nekünk, gyakorló könyvmolyoknak az a 12 olvasmány éves szinten meg se kottyan, mégis iszonyú könnyű felsülni vele – mert válogathatsz akármilyen változatosan, tuti lesznek olyan időszakok az évben amikor bármit szívesebben olvasnál mint azt a 12 (24) könyvet. Mert újdonságok, listaundor, ez rövid, az hosszú, ez piros, az nehéz, ennek nem tetszik az első mondata, az meg sci-fi, az előbb is sci-fit olvastam… Említettem már, hogy hisztis népség vagyunk mi, könyvmolyok? Na.

Év elején egyébként még úgy tűnt, idén tök jól válogattam, aztán persze kiderült, hogy egy fontos szempontot figyelmen kívül hagytam: túl sok, nagyon sok volt a monstrum a listán. Ez, tekintve, hogy az újdonságok közt is túltengtek az 500+ oldalas darabok, nem valami praktikus. Ha játszom jövőre (persze már alakul a fejemben a lista) akkor rádobok pár rövidkét is lazítós olvasmánynak. Az már csak hab a tortán hogy mennyire taktikus lépésnek tűnt egy sorozat több részét feltenni a listára, hogy ha tetszik, gyorsban lenyomjam – csakis azt hagytam ki a számításból, hogy ha az elsőt nem olvasom el, a többi csak arra jó hogy rontsa  a statisztikát. Persze mindez totál felesleges szócséplés, úgyis az érdekel titeket, miket olvastam el a listáról és mik maradtak ki, ugye? Perpill úgy néz ki, hat (+kettő) könyvvel zárom az idei listát, és a tavalyihoz képest kevés, kereken egy darab kedvencet avatok közülük.

Nézzük a befutókat:

Dan Simmons: Hyperion bukása – Simmons szerelem, nincs mese :) Idén kétszer húzott ki egy csúcskategóriás könyvmoly-hisztiből (lásd még: nincs mit olvasnom, mindent elolvastam, mindent unok, nyüff…) – először ezzel, aztán december elején az Ílionnal. A Hyperion sorozat második része az egyetlen, ami az idei listáról kiérdemelte a kedvenc címkét. (Ezt nagyon szerettem volna folytatni, de a méretek… Monstrumriadót hirdetek.)


Carlos Ruiz Zafon: A szél árnyéka – Erről nemrégen írtam, nem varázsolt el annyira amennyire vártam, de korrekt szórakozás volt, igazi takaróként ránk boruló könyvmoly-álom.

Shirley Jackson: Sóbálvány – Megdöbbentően erős, minimalista novellák, a horror nem annyira direkt ijesztgetésként, mint az emberi lélek ijesztő mivoltában jelenik meg. Ahhoz képest hogy Shirley Jacksonról korábban szinte kizárólag a róla elnevezett díj kapcsán hallottam, nagyon nem bánom, hogy megismerkedtem vele.

Muriel Spark: Célszerű lődörgés – Cuki bölcsészkönyv, ma már régimódinak ható bájával és kőkemény iróniájával fura elegy, de nagyon szerettem. Spark kell még, az biztos!

Gregory David Roberts: Sántárám – Ez is más volt kissé, mint gondoltam, közel sem annyira könnyed szórakozás. Egzotikus kalandok, szerelmek, háborúk, börtönök, csalódások, bollywoodi kavalkád – szégyentelenül tobzódó olvasmány, igazi élvezet volt forgatni (mondjuk a végére kicsit elegem lett Indiából, aminek áldozatul esett a VCS lista egy másik tagja, de ami késik, nem múlik…).

Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant… – Az első rész túl magasra tette a lécet, attól tartok. Ettől függetlenül Valente egy kócos istennő, akitől bármi megjelenik magyarul, kell!

Plusz kettő (félig olvasva):

Stephen King: Tortúra – Az idei év legkeservesebb csalódása. Kamaszkorom óta halogattam a King olvasást, sokan ajánlották a Tortúrát kezdésnek és tényleg nagyon szerettem volna szeretni, de az a nagy helyzet, hogy én könyvvel nem szenvedtem ennyit vagy tíz éve. Itt áll félig elolvasva, jó hónapja nyűvöm, kétszer dobtam eddig félre és olvastam közben mást és fogalmam sincs, befejezem-e valaha. Ha igen, ígérem, megírom.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő – Szegény könyv, ő esett leginkább áldozatul Tortúrának. Az egyik félredobás alkalmával vettem elő, Csilla korábban olvasott írásai alapján arra számítottam, ez tuti kirángat a King-depiből, de túlságosan kedves volt hozzá. Szépséges mese és egészen biztos hogy befejezem (vagy inkább újrakezdem) ha már teljesen „kiolvastam” magamból ezt a dühöt.

A teljes listák ITT megtekinthetők – a kimaradók közül a legtöbben mennek a jövő évi alternatív listára, aztán lesz ami lesz…


2016. december 14., szerda

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint: Tell Her - Lemezbemutató koncert, Zeneakadémia


A helyszín méltóságteljes, és kötelez – ha fellépő vagy, ha közönség. A Zeneakadémia Nagyterme erős, saját karakterrel bír – nemcsak míves kinézete, egymásra rakódó koncert-jelenekkel folyamatosan mélyülő patinás múltja okán a legjelentősebb magyar játszóhely. Markáns versenytársak közt is első a szememben, hiszen az épület a magyar zenei élet bölcsője. Hiszen Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint is itt végzett 2008-ban, a jazz tanszéken – itt ismerték meg egymást, a közös zenélés alapja is ez a tér, két volt zeneakadémistának ez a fellépés, ez a lemezbemutató koncert egyszerre lehet az álmok egykori bölcsőjének jóízű megtisztelése és a dicsőséges hazatérés. Hiszen mindketten tanultak tovább máshol, más patinás intézményekben is, Bálint a Norvég Zeneakadémián, Veronika Brüsszelben csiszolta tovább a tehetségét – sőt, Gyémánt Bálint itt, a Zeneakadémián szerzett újabb tanulóévek árán mesterdiplomát… ilyen mély kötődéssel ezen a helyen számukra bizonyára különös tétje lehetett a koncertnek. Nekem, mint közönségnek ez a méltóságteljes helyszín – túl azon hogy egyszerűen előre garantál egy minőséget (ennyiben nem tér el más, nívós játszóhelyektől) – kicsit mindig ráül a mellkasomra, felfokozottabb, ünnepibb pillanatokkal ajándékoz a várakozásban (s ennyiben bizony eltér…).

Bejön a két játszó, elhalványulnak a fények – Bálint a húrokra szaggatja a Lifelover témáját (mindig finomít rajta…), és egyszerűen minden a helyére kerül. Tényleg ünnep. Remek választás volt ezzel a dallal kezdeni: elhelyezte a zenét a térben, elhelyezett bennünket is a zenében… énekes és gitáros a tudtunkra adta: otthon vannak itt, az otthonosan ismerős dallamok bennünket is hazavezettek. Így könnyebb belélegezni a még alig ismert dalokat. Rögtön feltűnik: sokkal puritánabb, vagy mondjuk inkább így: intimebb utat választott a koncert hangulati alapozására a két játszó. Alig élnek – ha igen, akkor is csak Bálint – a loop adta zenei tér-telítés lehetőségével. Nem tudom másként mondani: mintha végre elhitték volna, hogy egyedül is elegen vannak a színpadon, mintha elfogadták volna, hogy bennünk és egyenként dőljön el: érzünk-e emiatt hiányérzetet. A koncert utáni pódiumbeszélgetés alkalmával Veronika elmesélte, hogy egy katasztrófának tűnő esemény adta a kezdő lökést, hogy elhiggyék: valójában elég a feeling. Egy koncertjük előtt, Prága külvárosában feltörték a duó autóját és ellopták az összes technikát – ahogy Bálint fogalmazott: a gitárt csak azért nem, mert azzal alszik… Kénytelenek voltak minden segítség nélkül, a kényszer hatására újragombolt produkcióval fellépni aznap este – s az a fellépés meglepően jól sült el. Veronika szerint egyébként is naturálisabb irányok felé mutat, ahogy a duó játékfelfogása alakul – mintha a megszülető dalokból is akkor válna felvételre érett produkció, ha megfelelőképpen letisztultak.

A pódiumbeszélgetésen Bálint kitért arra, mennyivel több lehetőséget rejt ez a felállás a gitárral, az ő szavaival sokkal perkusszívabb játékmódra ad lehetőséget a duó, mintha játszana alattuk ütős szekció is – egyszerűen bekalandozhatja a ritmushangszerek játékterét is. Nos, néhány új dal frissen színpadra komponált előadása alkalmával jó alaposan sikerült elkalandozni az ellenpontozásokba, az ének ritmikájával, s a gitár lemezre rögzített játékmódjával való gátlástalan játékba – bátor gesztus ez egy lemezbemutató koncerten, ahol azért lehet számítani rá, hogy sokan nem ismerik még annyira a dalokat, hogy a gitár lemezre rögzített játékmódja az adott dalban ott lüktessen a fülükben. Bátor gesztus volt, és valahol része az arculatnak, amire a duó szerintem az első pillanattól ügyel: minden koncertjükön újat akarnak mondani a dalok adott keretében szinte egymásnak is. Régóta mondom (úgy is, hogy boldogan birtoklom a megjelent lemezeket): Harcsa Veronikát és Gyémánt Bálintot minden produkciójukban élőben hallani az igazi.


Összképében finomabb, lágyabb ez a lemez, mint a Lifelover volt – bár ugyanúgy akadnak remek dinamikájú, felpörgő dalok is. Csodálom Veronika és Bálint termékenységét – főleg annak tudatában, hogy a dalok java része út közben, szállodai szobákban, két fellépés között született. Veronika dúdolt szöveg-magvacskáiból, Bálint (olykor telefonnal rögzített) improvizációiból. Nem egységes koncepció, nem tűnik annak, de lenyomat, és nemcsak az ő életüké. Én különösen megragadónak ezen az estén népdalunk, a Vetettem violát…  duó általi feldolgozását éreztem – nagyon szeretem a szeretet, a tisztelet és a személyessé tétel bátorsága ösztönösen „kimért” elegyét, ahogy bátran elénk varázsolják a dalból azt, ami nekik tetszik. Szeretem, ahogy feldolgozzák a kedvenceim… bár azt is nagyon szeretem, hogy (úgy tűnik) annyi mondanivalójuk van a világról, rólunk és magukról, hogy a feldolgozásokból igen ritkán kerül rögzítésre valami. A Vetettem violát… ilyen kivétel. Szerintem nemcsak ebben az értelemben kivételes.

Köszönöm. Ezzel a sok szóval valójában csak ennyit szerettem volna mondani. Mindenkinek javaslom, hogy hallgassa meg, felvételről, vagy élőben. Mert a duó gyönyörű úton jár, és csak gazdagodunk általa, ha ezt az utat szemmel követjük.

2016. december 12., hétfő

Érkezés - Film

Szeretném, ha elmennétek ti is a moziba. Mindegy, olvastátok-e a novellát, láttátok-e az előzetest, hallottatok-e róla ezt-azt, lelkendezéstől fanyalgásig. Mindegy, vártok-e tőle valamit, vagy csak beültök egy filmre, hogy teljen az idő. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ha esélyt adnátok ennek a filmnek. Hogy azt csináljon veletek, amit tud. Amit veletek csinálni lehet, amit hagytok, hogy csináljon veletek. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ezt nem adja majd vissza a kiskép, legfeljebb megidézi a nagyvásznat. Nem adja vissza, pedig nem igazán látványfilm. Hangulatfilm – de azt a hangulatot nem tudom, képes lesz-e felépíteni a televízió, vagy a monitor. Megidézheti… erre való. De magatokkal szúrtok ki, ha nem hagyjátok, hogy úgy találkozzon veletek, és ott, ahova komponálták. Szeretném, ha elmennétek emiatt a film miatt moziba. Akkor is azt szeretném, ha nem fogjátok érteni. Ha bosszankodni fogtok, ha felzaklat, üresen hagy helyeket, ha nem nyílik az értelme. Szerintem nem hagy hidegen. Ha mégis, soha többé ne hallgassatok rám. Eddig tartott az ajánló. Innentől gátlás nélkül megosztom veletek, bennem mit s hogyan markolt össze ez a film.

Számomra fontos, hogy ez egy adaptáció. Fontos, hogy a történet egy más médiumon át már befolyásolt. Mert először ilyenkor jobbára a különbségeket veszem számba. Mit vettek el belőle és mit tettek hozzá azért, hogy a film képekkel kiteljesülő, másképp költői, és (jelenleg főleg) másképp feszültséget, drámát építő nyelvén is megszólaljon a történet. Fontos, hogy a hatása alá vont, úgy is, hogy ismertem a magvát. Hogy napokkal a megnézése után gondolkodtam csak el ezeken a különbségeken. A kisregény terjedelmű novelláról néhány hete ezt írtam: Megjelennek az idegenek, és beszélni kéne velük. Nyelvészek fejtik vissza egyszerű, szóról szóra tanulás által a teljességgel idegen létforma beszédét – és tanulnák az írást. Amely viszont a szó szoros értelmében egyidejű… azaz nem jelcsoportok egymásutánja, hanem egyetlen, jelzés értékű elemekből komponálódó, egyetlen mozdulattal felkent összkép. Két remek gondolat ül a mélyén ennek a történetnek: ha tudsz egy nyelvet, akkor gondolkodni és álmodni is képessé válsz rajta – tehát feltárul számodra a nyelv gondolatokat kommunikációba szerkesztő teljessége: a gondolkodásmód. Másfelől ahogy létezik kötött szórendű nyelv (például az angol, ahol a szórend okán valamilyen szinten előre tudnod kell, a mondattal mit akarsz mondani…) és szabad szórendű (ahol elkezdhetsz egy mondatot anélkül, hogy tudnád annak a végét), miért ne létezhetne olyan nyelv, ahol mindez egyszerre, maximálisan és minimumában is jelen van (a rendezettség és a teljes szabadság) – miért ne létezhetne valóban maradéktalan kommunikáció? Létezhet – de csak akkor, ha egyszerre látja az idő teljességét, ha tudja, minden következményével együtt tudja, mit fog mondani. Persze azért ki kell mondania, meg kell cselekednie, hogy meg is valósuljon…

Milyen lenne ok-okozati viszonyokon túl egyszerűen látni az életet, ha megtanultál egy ilyen nyelvet; milyen lenne megtanulni az idegenek valódi üzenetét: csak akkor viselkedsz felelősen, ha a cselekvés és kimondás pillanatában is maradék nélkül átérzed minden tetted és szavad súlyát… Milyen lenne vállalni a felelősség maximumát és minimumát egyszerre? S megint mindezt egy érzékeny, fájdalom-teli, de gyönyörű embermesén át kapod, olvasó, ezt a dilemmát – hiszen ember vagy, aki megismert egy másféle gondolkodásmódot, ami nem írja felül, csak ellenpontozza a magadét: szabad akaratból bármikor dönthetsz úgy, hogy megtöröd a teljesség érzetét a pillanat kedvéért. Hogy ne fájjon annyira. Amikor el kell temetned méhed gyümölcsét… Nagyon megköszöntem, hogy mindebből, ami fájdalom-teli boldogsággal szíven markolt a novellában, a film alig vett el valamit. Denis Villeneuve és alkotótársai nagyon ihletetten alakították ezt a velejéig tudományos fantasztikus és maradéktalanul szépírói eszközökkel elénk varázsolt novellát tovább: egyfajta inváziós sci-fivé, kerítettek bele feszültség-pillanatokat, némi akciót, visszaszámlálódó órát robbanás előtt – egyáltalán: azt a robbanás előtti érzetet, ami a legerősebb az ilyen fenyegetettség-filmekben. Nagyon okosan rakták össze ebből a teljesen akciótlan történetből az akció-drámát. Nem sikerülhet az ilyesmi kielégítően azoknak, akik szeretik látni, ahogy porrá zúzódik New York – akik szereplőként feltűnnek ebben a filmben is, és védekezni akarnak: előre. Azoknak ez a film nem adhat sokat.

Nekem jóval többet adott, mint évek óta bármelyik adaptáció: nem vette el mindazt, amit a könyvben szerettem. Nem cserélte le a valódi indítékokat közérthetőre – csak a valódi mellé odaálmodott egy közérthetőt is: ha Louise Banks nem vállalja a heptapod nyelv teljes látomás-jövőjét, az egyidejűségben megélt jövőt egészében, akkor nem látja soha (egyszer, majd) Shang tábornok telefonszámát, nem hallja a jövőben (egyszer, majd) Shang tábornok szájából azokat a szavakat, amelyeket egy lopott telefonba hadarva (a jelenben) megakadályozhat egy világkatasztrófát. Mindezt az utolsó utáni pillanatban, feszült akciódrámában – azon a nyelven filmbe fogalmazva, amit a kortárs akciófilm kódolt belénk, és el is várjuk a kortárs filmtől… Világmegmentés, akció, a szokott rutin. Nem zavart, mert nem cserélte le a valódi indítékot közérthetőre. Nem tette lehetetlenné, hogy értsd: ez a film egy anyáról szól, aki egyszer el fogja temetni imádott lányát. És képes volt költői lenni, hangulatot teremteni, atmoszférát, ami nem enged – képes volt (ilyen bevett kompromisszumok alkalmazása mellett is) nagyon sok kockájával eszembe juttatni Andrej Tarkovszkijt.

Pár szót vesztegetek a visszhangjaira is. Írtam, számomra alapvetően mást jelent, ha egy adaptációt ismerek meg. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amely az eredeti történet bizonyos elemeit egyszerűen elvetné. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amelyik a történet végén nem szereti a „romantikát”. Egyrészt akiben így csapódik, „romantikaként”, nyálas happy endként a vége, az a film legfontosabb rétegét tényleg nem érti. Hogy a film végén nem egy romantikus egymásra lelést és fogantatást lát, hanem egy rendkívül tragikus történet kezdetét, amelynek a végén egy anya majd eltemetheti a gyerekét. Hogy az anya azért dönt így, (és most a valódi indítékot mesélem…) mert tudja, ebben a megélhető jövőben nemcsak a tragédia van, nemcsak a vége, de mindaz, ami az életbe belefér: az öröm, a rácsodálkozás, a az együtt lüktetés a mindenséggel. Az élet. És életet ad. Nemcsak a tragédiának, de az örömnek is – mind a kettőből láttunk elszórva a film játékidejében eleget. Az anya (és vele mi) úgy látunk, ahogy a leírt heptapod nyelv látni enged: egyidejűleg. E látott jövőidő egy bizonyos pontján a férje úgy véli, így döntött rosszul, (a férj ezért hidegül el tőle a jövő egy pontján: mert szerinte így döntött rosszul) akkor, amikor látni engedte neki a nyelv a jövőt és ő, az anya mégis ezt a tragikus jövőt éli meg. Annak tudatában, hogy nemcsak ez a tragédia van. Hogy aki szül, az a halálnak szül – mindig az a vége. S az élet minősége számít, nem az időtartama. Akkor is, ha valóban tragédiának érezzük – ha én is annak érzem mindazt, amit nem élhet meg az a korán eltemetett fiatal.

Ted Chiang néhány oldalon, a maga száraz, akciómentes stílusában úgy rajzolta fel a legalapvetőbb kérdéseink egyikét, hogy a maga részéről még válaszolni is mer rá: a legemberibb módon, a pillanat válaszában. Hiszen hősét, aki mindezt időben ugrándozva (a másféle összefüggés-rendben mesélve) elmeséli nekünk (azaz: elmeséli még meg sem született gyermekének), a fogantatás pillanata előtt egy perccel, az eseménysort megindító szavak előtt hagyjuk a történetében. Az időben: ami még előtte áll – amit még végig is kell élnie, folyamatosan ebben a kétségben létezve. Valóban megindító. Megajándékoz egy pontos, szűkszavú összképpel dilemmák szaggatta életünkről. Én ezt hívom zseniálisnak… Denis Villeneuve és munkatársai, a hibátlanul játszó színészek, Adams, Renner, Forest Whitaker képesek voltak hozzátenni ehhez. Úgy hogy végül ők is ott hagynak el a történetben, ahol egy kislány élete kezdődik, ahol Életed története kezdődik. Ahol minden pillanatával rajtad áll, anyu, hogyan éled végig. Beteljesítesz-e egy sorsot (s általa sorsokat), vagy választasz helyette-helyettük egy ponton mégis egy teljesen másikat. Ez a film ugyanazt teszi, mint a novella: a lehető legpontosabban felteszi a kérdést. Olykor tényleg ennyi, amit tisztességgel megtehetünk. 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...