Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 2. évad)

Ez a világ és benne Álom tényleg szinte a saját mitológiámmá vált az idők folyamán – a mesébe foglalt felismerések átformálták a szemléletem. Megváltoztam tőle, ahogy a főhős a mesében – azt hiszem ez tényleg akármelyik mese valódi értelme, a Rilke-i „változtasd meg élted” követelése a művészet provokációjára. Vicces, és tanulságos, hogy nekem egy képregény az „archaikus Apolló-torzóm”, és tényleg rámutat, mekkora bravúr, mekkora bukfenc volt ez a széria anno a rajzolt mesék birodalmában. Úgyhogy hatalmas örömmel láttam a nyitó évadban, hogy a ma sokkal erősebben ható médium, a sorozat hogyan idézi meg a képregény elképesztően életszerű gazdagságát. Az első évad sportnyelven szólva elkapott labda volt, a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreambe. Ezért fáj, különösen ezért a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kapott csak másodikra ez a (minimum négy, inkább ötévadnyi tartalmat bőven kiadó) irdatlanul réteg-gazdag történet. Ezt így csak elrontani lehet, gondoltam, hogyha egy évadba akarják szűkíteni az egészet – s ha sikerülne is a bukfenc, a rétegzettsége, s ez által a megragadó valóság-ízének java óhatatlanul odavész. Arról álmodoztam, hogy elénk raknak egy rendes „második évadot”, csak és kizárólag a következő füzetekből. És így fejezik be: folytatjuk, ha megbocsátottunk. Nem ez történt, és meg tudtak lepni: jó, hogy így történt, ahogy. A David S. Goyer és Allan Heimberg vezette kreatívok (rajongóhoz méltó alázattal) megugrották ezt a nem akármekkora szaltót.

Mert a második évad az olykor elég olcsó megoldások, az elnagyolt CGI és kamarai jelleg ellenére, de legfőképp a kompromisszum mivolt ellenére gyönyörű. Ahogy Uzseka Norbi fogalmazott egy beszélgetésünkben: kiegyenesített, oldalhajtásoktól megfosztott sztori, de ebben a formában is megrázó. Tényleg csak a legfontosabb rétegek kerültek be, Lucifer Hajnalcsillag felmondása és sanda búcsúajándéka, a kiürített Pokol tulajdonjogának rendezése, (nem kis feladat, hiszen a legértékesebb a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül); Orpheusz története és (a képregény zseniális húzásaként teremtett) viszonya Morpheusszal, az elbitangolt bárány, a feladatát odahagyó Végtelen: Pusztítás utáni kutatás, és végül Lyta Hall bosszúhadjárata az Álmok Ura ellen. Tényleg elveszett egy halom fontos magyarázó réteg, tényleg bot faragódott az organikus, növényi módon mítosz-gyökérzetből kihajtó látomásból – csak a göcsörtök szintjén megéreztetve a markoltat körülvevő, azt ezer színnel éltető ág-bogot, levélzetet.

Hiszen Timinek például „nem tetszett a befejezés”, és egy azon melegében megejtett beszélgetésre volt szükség (a Jóakarók szerepéről, hogy ők valójában kin és mit bosszultak); az isten-mivolt és végtelen-koncepció közti különbségekről (az egyik az éhes és az étel viszonya, prédaviszony: az Istenek minket zabálnak; a másik a szolgálaté és felelősségvállalásé, amivel lehet azért saját ízű viszonya egy-egy emanációnak). És még nagyon sok mindenről, ami kimaradt a vizuális megidézésből. Ő nem olvasta még végig a képregényt (megvan a maga restancia-kupaca), így jól lehetett tesztelni rajta, hogy a fogékony, de alapanyagot nem ismerő kíváncsiság hogyan reagál az így megvalósult, adaptált, töredékes teljességre. A reakciója alapján szerintem elmondható, hogy ez a feldolgozás rajongóknak szóló engesztelés lett - ami nem törődik azzal, hogy elejti közben a többi nézőjét. Valójában nem bánom, rajongóként főleg nem. Ez egy amúgy is (a saját jelnyelve és szabályrendszere, a befogadói rászoktatások által) súlyosan korlátozott médiumba adaptált zanza lett, valamilyen szinten tényleg az alkotók teremte csoda, hogy ennyit is sikerült belebűvölni. Csak így az a várt hatás, hogy jóval többekhez, szélesebb közönséghez jut el a látomás csaknem-teljese, sajnos elmarad. Nem biztos, hogy tömegeket olvasásra provokál. Ami baj, hiszen néhány igazán szerencsés kivételtől eltekintve az adaptációk nem váltják ki, nem helyettesítik az eredetit – pont azért nem, mert van egy szokott mesemódjuk, amibe beletördelődik az eredeti színgazdagság és valóság-érzet. 

Kiszálazva Timi ellenszenveit, kiderült, hogy valójában neki a bosszú hiányzott a legjobban, bosszú Lytán, és a többi veszejtőn. Ennyire erős mítosz a bosszú (egyfelől) és ennyire nem érthette meg az adaptációból a párom (aki amúgy nálam érzékenyebb antenna-rendszerrel áldott-vert befogadó), hogy mit jelent a Végtelen Álom engesztelődése - mint egy változás kiteljesedése (másfelől). Olykor elfog az érzés: valójában Gaiman sem érti, mekkorát markolt. Mert álmodozott róla a műben, de életbe ő se volt képes rakni ezt a másforma létet, amiben a hatalmi játszmák (a bosszút is beleértve) jó érzéssel nem élhetők, bűnös élvezetként pláne nem. Így viszont maga a mű is egyfajta mentségkeresés - az összes gyönyörű tartalma alatt, jóformán előre, talán tényleg korábban megfogalmazva, mint mikor a tételes (kiderült) bűnök estek. Nem tudta életbe tenni ezt a változást, amikor valaki önmagát cseréli le – s amely amúgy egy gyönyörű felismerésen alapul: mindenki arra vágyik, aminek a hiányát éli. A halandó a végetlenségre, a Végtelen a végre. Méltóságteljes elköszönésre a levethetetlen terhektől, lelkiismeret-furdalásoktól, rendbe hozhatatlan, hurcolt bűneinktől, amelyek nem csitulnak az örökkévalóban, nem enyhülnek a végtelenben – csak a végben. Nehéz Istennek lenni, Végtelennek még nehezebb.

Tényleg köszönöm az alkotóknak, hogy a jelenlegi filmes kötelezők (jellemfejlődés, szerelmi muszáj hogy legyen benne badarságok, konfliktuskényszerek, legyőzendő fő-gonosz, és a többi) a legkevésbé zavaró módon pöttyözték csak össze konzummal ezt a handmade csodát – ami amúgy a mítoszaink konzumált katalógusa, tehát duplaszaltó e tekintetben. Teljesen megértem, ha valakit elejtett, megértem, ha megoszt. Ha hiányérzeteket hagy, kérlek, járj utána. Ott a forrásirodalom. És most nem csak a képregényekre gondolok... A siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, tényleg ez: lecserélődnek-e az új formától a fejemben az egykor, a képregény lapozásakor beégett képek. Ami azt illeti, a folytatásban is lett, ahol igen. Viszem ezt a teljes látomást magammal, egybefonódhatott az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Nem pusztán ezt az adaptációt, hanem azt a mítoszokról szóló fantasztikus gyorstalpalót, amely a Sandman világának valódi veleje. Volna vele tennivalónk.

Sandman - Nyitány - Az álmok fejedelme-gyűjtemény

Ez a legeslegvége. Nyitány a címe, tehát előzménytörténet. Jellemző ez valójában a véget nem érni akaró projektekre, hogy ha egy ponton már nem finomítható tovább az elmesélt, lezárulások nem engedik a megszokott-megszeretett menazséria tovább-használatát, akkor ez jön: az előzmény, a kezdet. Ami egy Végtelenekről szóló mese esetében alapból lehetne szerencsétlen választás. Hiszen a lezárt glóbusz, a körbejárható, örökkön ismétlődő „végtelenségébe” csomagol; a kerekké és gurulni képessé tett mítosz a saját farkába harapva úgy zárul le, hogy nem nyílik már belőle valójában a nagybetűs Végtelen – a tovább gondolhatóság tágas mese-terei helyett a mesétlen űr hidege keretezi. Lehetne szerencsétlen választás, de szerencsére nem az.
 
További veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Hiszen felépítenek egy indokrendszert, és ezzel megsemmisíthetnek száz másikat; hiszen az ismert történetbe horgonyzó utalások szoborrá merevíthetik a képzeleted hajóját azokon a vizeken, ahol addig az el nem mesélt szelei dagasztották a vitorláit. Minden ügyesen elhelyezett utalás-termék egyfelől csak az elhelyezők ügyességét reklámozhatja-fényezheti, másfelől kiüresítheti az aha-élményeid – a történetben található ráismerésekben bujkáló önismeret szabadságát az egyetlen (tőlünk független) értelmezés márka-hűségpontokat gyűjtögető magánügyére cserélve. Ami eddig a mesevilág tág egű egészére vonatkozhatott, az immár ennek a mesének a belügye csak. Főleg, ha azért megtörni látszik itt-ott a logika – a horgonyok kivetésének kísértése karcolja-töri, beszennyezi, felszámolja a mesetáj benned született korallzátonyait.
 

Lehetne szerencsétlen választás, de nem az. Hanem annak a felmutatása, hogyan érdemes ezt az untig ismert piaci fogást valóban élettel tölteni. Hogyan érdemes kalóz-módra kifosztani az elmesélt mese kincsesládáját; úgy, hogy a végén többnek tűnjön benne a nagy kupac arany, drágakő és egyéb csillogás, mint a rablótámadás előtt. Rendkívül nehezen élem meg, hogy a megálmodó így tönkrezúzta önmagát – látva, mennyire méltó ez az előzmény a folyományhoz, az egészhez; mint egy megtalált térkép a Kincses szigethez, minden megrajzolt porcikájában. Hiszen Neil Gaiman a szemünk láttára megsemmisült karrierje romjai alatt kapálózik – és ez a romosodás már ott dereng a 2015-ben született „Elfáradt előszóban”, e kötet bemutatásában is. Fáj, hogy a frázisok és a semmit-mondások laknak csak ebben az előszónak megírt elköszönésben; és a mesélőke automatizmusai - elemelt első bekezdéstől keresettnek érzett befejezésig. De egy egész bejegyzést szenteltem ennek az ambivalenciának, amibe majd beillesztem ezt az ismertetőt is a befejezésképp megjelent, méltó és üdvös Nyitányról. Létrehozván e blogon is a lezárt glóbusz egymásra mutató, saját farkába harapó, körbejárható „végetlenségét”. Itt, e történet legvégén. Ami érzetem szerint (részemről is) tényleg a legvége.
 
Rendkívül ironikus, hogy pont ehhez a kötethez talált „isten kegyelméből való Sandman-rajzolót” az író és kiadója, J.H. Williams III. személyében. Volt ennek a Mítosz-óceánnak számos olyan térképésze, akinek munkáit dédelgetem magamban, (a teljesség igénye nélkül) Collen Dorantól Marc Hempelen át a zseniális Bill Sienkiewicz-ig – de el kell ismernem, hogy JH valami egészen különálló kontinens feltárója. Miközben a karakter-designjei nem a kedvenceim, Álomúr átalakulásai olykor kockáról kockára példaszerűen pontosak, viszik a hátukon rajzban is a cselekményt; ötlet-dúsak, olykor gonoszak, máskor csurog belőlük az irónia. A panelkezelése pont az a teljesen elszállt, de mindig funkcionális kaotika, ami második rápillantásra mindig „egyetlen alkalmas rajzi renddé” alakul. Ezt a nagyon tág keretekben lakó, nagyon sok értelemben „univerzális” mesét, ahol (univerzumok egyediségein és Csillagok Városán túl) az anyag és az idő ős-kezdeti megszemélyesüléseinek otthonaiba is bepillantunk, legalább ennyire őrülten pontos rajzvilág kellett keretezze.
 

Miközben (pont ezért) megélhettem a leggyakoribb előzmény-történeti furcsaélményt: ez a tökéletes rajzvilág hatványozottan zárójelbe helyezi a szokvány képregényes eszközökkel készült kezdeteket – ami amúgy ez után a Nyitány után jönne. A nagyobb, hosszabb, vágatlan (technikailag érettebb) „előzmény” fényében a Prelüdök és Noktürnök belefúl a konvencióba. De ezt most mégsem kérem számon. Ez a komplex mítosz a kiformálódása közben legalább annyit ért, finomult a határátlépéseivel, mint a megjelenítése – valahol nemcsak az alkotók, de önmaga produktuma is. A rengeteg alkotó bábáskodása közben valahol önmagát is formálóvá mesélte – ami egyfelől számomra a mítosz-mivolt (a magát mesélő mese) evidens bizonyítéka, másfelől még ezt a szokvány üzleti bukfencet, az előzménymesét is teljes mértékig belevonta ebbe a hitelbe. Megmutatva működés közben az önmagán túl mutató erejét. Ami szerintem (így, egészében) túlmutat a megálmodója bűncselekménybe hajló magánügyein. De ezt tényleg mindenki maga dönti el – hogy elvonatkoztat, vagy elvonja magát. Hiszen tényleg személyes élmény - amire a személy kell, hogy reagáljon.
 
Az eddig bejárt utak:

Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

 

A bejegyzés a mániásoknak tovább folytatódik.

Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

Most, hogy itt ülök megint a végén, egy újabb, alkotókkal megtett panorámaút végén, ahol visszatekinthettem, meg kicsit előre, leginkább annak örülök: innovációba szédült toronyépítő késztetésünk, a siserehad legemberibb tulajdonsága nem, vagy csak alig fertőzte össze a látványt. Neil Gaiman és alkotótársai még mindig abban a növényi teljességben tartják ezt a víziót, amit leginkább szerettem benne. Itt ülök, megint a végén, de ez sem a legvége még – hátravan a nulladik-végtelenedik kötet, a The Sandman: Overture minisorozata. Például. Ez a történet odahívja magához a mesélőket – hiszen nem is oly rég örültem itt a Locke & Key rajongói belefűzésének, a Hill és Rodriguez által megálmodott aranykor (alapanyagát kétfelől is megtisztelő) szemtelen, de eltalált odadörgölőzésének a nagyobb meséhez. Bele lehetne fonni A mágia könyveit ebbe a folyamba, legalább az alap sorozatot, hiszen ezer szállal kötődik ide. Inkább mondom így: itt ülök megint egy végén – ahol egyre inkább látszik: ez a mese olyan, mint a hősei. Végtelen.

Pedig lehetett volna rókanyúzás is, újabb bőr az V. gyűjteményes kötet gerincét adó Végtelen éjszakák – nettó üzleti érdeklődésfrissítés az évforduló apropóján. Máshogy is elsülhetett volna, hogy saját jogon legendás, szuverén alkotók szálltak be a meccsbe Neil kívánságlistája alapján, hogy a mesélő igen bátran választott a Végtelenek megragadásához játszótársakat. Szétzilálhatta volna ezt a kötetet, hogy történetről történetre teljesen más eszközkészlettel mesél: hogy az egyedi, látomásos gazdagság buja parkjainak közvetlen szomszédságában hagyományos panelekből épült mese-lakótelepek terpeszkednek benne. Az egész olyan, mint egy saját kereteit sokadszor kinövő nagyváros, ami elnyelte a korábbi agglomerációját – a mese ó falvai mellett közvetlenül ott állnak benne a metropolisz elhanyagolt ipartelepei; a gazdag ornamentikájú villanegyed szomszédságában eszköztelen rajzú közpark szerénykedik, a közepén egy régészeti feltárás munkagödrével. És mégis, szerves egésszé lesz. Növényi teljességgé. Ekkora ereje van a mítosznak, ami egyben tartja.

Nem tesz mást, csak újra bemutatja a bandát. A Végtelenek családját, ezúttal hiánytalanul. Van, akit úgy, ahogyan még soha, és van, akit (körülményektől láncolt volta révén) nagyjából ugyanúgy. A régmúlt összképet kiegészítő, olykor a hőseink motivációit feltáró megidézése mellett nézünk előre is – van ezek közt a mesék közt legalább egy (kettő) olyan, amit Morpheusz sorsának kiteljesedése utánra tesz a képeibe kódolt kronológia. A körkép-jelleg letagadhatatlan, de jobbára nem eszi meg a mesék sajátos ízeit. Már ahol van fogható, szokásos mese. Nincs olyan közte, amit ne tudnék valamiért szeretni, de persze van olyan, amit a többinél jobban. A Végtelen éjszakák füzeteiről a hajtás után bővebben is mesélek majd, itt csak azokat a történeteket simogatnám kicsit, amik e füzér mellé kerültek.

Mert a kötet gerincét adó fő sorozat mellett ebben a gyűjteményben helyet kapott pár igazi csemege. A legelején ott ül Az utolsó Sandman-történet – Dave McKean vizuálisaival. Nem hagyományosan vett képregény, ahogy sorozat szürrealitásba hajló címlapjait is jegyző rajzoló sem az. Magamban ezeket rajznovelláknak hívom, ahol a látvány és az olvasott önmagában is teljes értékű adatközlő – a kettősük pedig tényleg hatványra emel. Utolsó történet, amivel kezdünk; szelíd írópoén ez, ahol egy pillanatra belelátunk a ki sem pontosított sejtelemvilágba, ahol (lehet, talán) tényleg érintkezik a fantáziánk és a valóságunk. Utolsó történet, előre megírva. Ez amúgy tipikusan Gaiman-i gesztus – a novelláskötetek előre feltáró előszavaira hajaz.

Hasonlóan formabontó az illusztrált elbeszélés, a Sandman – Az álomvadászok, ahol kedves mítoszteremtőm játszótársa Yoshitaka Amano. Ezt a könyvet egy időre kölcsönkaptam anno, angolul – már akkor szerelmes lettem az illusztrációiba, bár akkor még nem birtokoltam mellé a megértést. A Végtelenek mítosza a távol-keletre helyezve egyszerre vendégség és otthonlét – olyan jól sikerült ez a kettős bukfenc, hogy a szerző által viccből megadott (kreált) források után komoly kutatók is komolyan érdeklődtek. Egyfelől szeretni való, és tényleg japán mitológiákba is illő kicune-történet, szerelmes rókadémonnal és önfeláldozó szerzetessel, másfelől szeretni való Sandman-történet önfeláldozó rókadémonnal és szerelembe eső szerzetessel. Az egyik kedvencem. 

Ezért is emésztettem nehezen először, hogy jóval később P. Craig Russell képregénnyé rajzolta. Holott a képregény legalább ennyire tiszteli az anyagát. A rajzoló amúgy Gaiman egyik állandó tettestársa a novellák képregényes újrahasznosításában. Olykor haragudni szoktam érte – van köztük olyan (bár a linkkel mutatott épp másik rajzolóval), amit a henyélés eltakarására pattintott össze a szerző. Máskor meg lelkesít, ha P. Craig Russell megkapja a rajzba tétel műfajban szokatlan mélységű szabadságát tőle – hiszen nem egyszer olyan kétségtelen csodák születtek ebből a szabadságból, mint a legendák Bagdadjában játszódó Ramadan története. Megértettem, miért van itt helye. Sőt, lassan kezdem megszeretni ezt a távolból képzelt távol-keletet.

Mint ahogy azt is elfogadtam, mit keres itt Sandman éjféli színháza. Ebből a könyvből ez a mese a legkevésbé enyém, a Matt Wagnerrel közös móka, amiben felélesztették Wesley Dodds eredeti, álomporszóró-igazságosztó karakterét. Pedig amúgy jó, Teddy Kristiansen rajzai-festményei pedig jóval több, mint jók. Az egészet mintha álompor mögül látnád, kontúrtalanul, megfoghatatlanul – egy sosem volt álom-múltban. De még dolgoznia kell bennem, hogy megszeressem.

Mindent egybevéve nem vártam hiába erre a könyvre. Van olyan nézet, és olykor osztom, hogy ezt a kötetet elsőnek brutális hiba volna kézbe venni ebből az álomvilágból. Pedig az Álomvadászok megáll a maga lábán, mindkét elnyert formájában. Sőt, a Végtelen éjszakák hét fejezetéből nem egy szépségei, valódi mélységei is bőven kinyílhatnak benned, kíváncsiságot teremtve. Nemcsak akkor élnek a hősei, ha mintegy függelékként olvasod, a fő történet sodrása mentén lerakódott meseszigetekként, mintegy megpihenve e rajzolt zátonyokon is. 

Mégis, olykor úgy érzem, akkor jársz jól, kedves olvasó, ha elkezded elölről, a legelső kötettel. Mert az egész látványa kinyithat benned egy szemléletet. Egy helyet, ahonnan a mítosz zsigeri erejéből látszik a világ. Az egész mese szemléletet formálhat. És azt hiszem, ez a kultúránk egész meséinek igazi szerepe. Akkor is, ha ezer oldalakon harcolnak benne a különböző narratívák. És akkor is, ha rajzolt 24 oldalak erdőmély sűrűjéből kandikálnak elő. Olvassátok.

Az eddig bejárt utak:


Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)


...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

A bejegyzés folytatódik, kattintsatok:

Neil Gaiman - Michael Zulli: A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek

Rólunk tudvalevő (s akik régóta követik ezt a blogot, nyilván tudják is), hogy szinte az elfogultságig szeretjük Neil Gaimant – ahogy a világaihoz áll, és ahogy mesélni képes róluk; mindig rengeteget elmondva közben az életünk közösen álmodott éber világáról, a valóságnak aposztrofált delíriumról is. Ez olykor szül érdekes helyzeteket – hiszen most, hogy a kezembe kaparinthattam ezt a kis gyűjteményt, szinte mindent idézhetnék róla a korábban leírtakból; nem is távolodva el a szerző gátlás nélkül újrahasznosító tevékenységétől ezzel, hiszen ezek a képregények egytől egyik korábban született novellák formátumot váltó megidézései. Mégis, jobb, ha hagyom, hogy beszéljen belőlem a friss benyomás – még ha előkerül is, amit régebben e mesékről gondoltam; úgy is, hogy anno a Hálózsák képregényes felületén is láttam már mindegyiket (tehát ez nemcsak újra-szembesülés egy másik formátumban, hanem az újraolvasás ölbe véve, a monitorra bambulás helyett, a lapozgatás ajándékával).

És mégis okozott örömet. Három történet került ebbe a gyűjteménybe, A tények Miss Finch távozásának ügyében, Az ajándék és a Baglyoknak leánya. Az utóbbi kettő a Tükör és füst novellaválogatásában, a címadó történet a Törékeny holmikban jött eredetileg novellaként. Mindhármat előbb láttam képregényként, mintsem puszta szövegnek – tehát óhatatlanul vezette Michael Zulli pasztell-volta ellenére olykor kifejezetten karcos rajzvilága a fantáziám, amikor aztán novellaként is olvashattam őket. Még mindig tartom: ennek ellenére az Ajándék anno novellaként könnyedén kiformálta a saját, Zulliétól nagyjából független arcát bennem (tény, ebben a saját macska-természettel kapcsolatos kötődéseim sokat segítettek) Mondjuk az a novella e nélkül is tanítani való: ahogy felüt, ahogy vezet, ahogy lecsap a végén az utolsó mondatában. Mégis, most újranyitva többször, jobban szembesülhettem Zulli kétségtelen macska-érintettségével is, Gaimané mellett – a rajzoló rajongásával a szőrös öntörvényűség iránt. Szerintem még mindig érdemes ezt a történetet először novellaként elolvasni, de utána ne hagyd ki ezt az adaptációt, mert tényleg hozzátesz.

A Baglyoknak leánya viszont egyszerűen jobb, teljesebb élmény így – az a viktoriánus ízű mese ebben a keretben kikerekedik a puszta szöveghez képest. A képi direkt valahogy ebben a mesében erősebb hatású, mint az amúgy jól hangban tartott elbeszélés. És ami azt illeti, Miss Finchnek sem ártott a megjelenítés – bár itt folyamatosan inog bennem, a két formátum közül melyik hatása ér mélyebbre. Jelenleg úgy tapasztalom, az, amelyiket éppen a kezembe vettem. Mondjuk a három történetet összevetve, ebben van a legtisztábban Gaiman mítoszhoz való érdekes viszonya jelen – hogy jó, ha van, de nem kell hozzá ördög, vagy egyéb hit-béltartalom; lehet benne eddig mesélt, de nem kell hozzá. Te magad kellesz hozzá, egy mélyen megélt nyers vágy, és létrejön valami egyszeri és megismételhetetlen az egyén, a közösség, vagy hiánya életében, valami sűrűn evilági és mégis többlettel terhes. Aminek nincs kánonja, azaz nem meséled kétszer ugyanúgy el, de a mese íze az ugyanaz a fűszeres zamat lesz, mint egy végtelenbe nyíló, hajnali dzsungel íze a szádban, párás, idegen növények, bundák és a saját atavisztikus félelmed íze – a történet mindig más lesz, de az a zamat, na, az ugyanaz.

Vicces ez – amikor megkaptam, körülbelül ugyanazt éreztem, mint a kifordított Sherlock-sztori, a Smaragdzöld tanulmány kapcsán: hú, egy új Gaiman-kötet magyarul, ugyan ismertem, mégis: de jó, hogy megvan, mindent egybevéve örülök, hogy megvan. Ennél a kötetnél azért szépen tovább nyílt ez az érzés – biztos, hogy kézbe veszem még. A macskákért, legyenek feketék és áldozatkészek, avagy kardfogúak és áldozatra lesők; a nemhős hősökért, akik ezekben a történetekben tévednek el, nem találnak haza – vagy hazataláltak végre, bár mi már nem tudhatjuk, hol is terül el az az otthon. A gondolatokért, amit megnyitott bennem. A kívánságaim természetének sajátos tükréért – hogy ne felejtsem el, amit magamnak kérek, az mindig ugyanígy egyszerre jutalom, és büntetés. A tényekért, a történetmesélés kötetbe érkezésének ügyében - hogy soha nem tudhatod, pontosan mennyi látszik a történetedből, ha valaki elmesélné. És a más történetekért, amit ez a néhány megnyitott bennem. Például a történetért, amiben elképzeltem, hogyan vált anyjává Miss Finch két smilodon-kölyöknek a múlt dzsungelében, ahova szíve kívánsága vetette. Köszönöm, urak, szerző, rajzoló, fordító, beírók, kiadók. Bármit gondolok néha rólatok, kevesebb volna az életem a mesék, a mesélés addikciója nélkül. Várom a következőt.

Kiadó: Szukits

Fordította: Galamb Zoltán

Amerikai Istenek - sorozat, 3. évad (meg a kasza)

Szögezzük le már az elején, rajongó vagyok, aki most nem bánta a kaszát, az elmetszett, semmiben lifegő történetszálakat. Amennyire gyönyörű várakozást ébresztett bennem a regény ismeretében az eleje ennek az adaptációnak, annyira jégbe hűtötte a végére ugyanezt a várakozást, hogy ez a whiskey a harmadik évadban már szódával se ment el. Rettenetesen sajnálom az alkotógárdát, a színészeket, az odaadást, amivel a végén ezek a hegyek megszülték ezt az egeret; rettenetesen sajnálom, hogy egy ennyire ígéretes kezdetet sikerült végül így seggbe gyalázni. Valahol megértem Neil Gaimant, aki egy ponton úgy szállt ki ebből a történetből, hogy a karantén-szabályok felrúgásával, nem kis botrányt okozva elröpcsizett Átokföldjéről – komoly mentegetőzésre kényszerülve aztán. Ahol nem mondhatta el, hogy pontosan melyik momentum borította nála a bilit: az értelem teljes veszése, maga a kasza, vagy az, hogy mini-sorozattal, vagy akár egy hosszú epilógussal sem zárhatják le az amúgy is lezárhatatlant (a röpcsizés időpontja nem ad erre támpontot – bármi lehetett akkor már, olyasmi is, ami eszembe se jutna, beleértve egy vaskos magánéleti szálat...).

Az én szememben az úgynevezett kreatív döntések által már az első évad ötödik epizódjában elvetődött a kudarc-mag, ami itt szárba szökkent. Világ úr korai megjelenésével, amivel egyből át is pozícionálták ezt a szereplőt, a formátumba jobban illő ellenpólussá, gyakorlatilag már ott kinyírva a lehetőséget, hogy megmaradhasson a kontinens-méretű kétemberes trükk hitele. Valahol azok az apró kompromisszumok, amik így kényszerpályára küldték a mesét, hozzájárultak ahhoz, hogy a rajongói kemény mag egy ponton túl ne szeresse, holott az újaknak továbbra se tartott ez a mese a megfelelő ütemben sehova – és a csökkenő nézettség aztán színészben-történetszálban sorra gyártotta a kimaradókat. Ezt fejelte meg Orlando Jones, amikor szerepben maradt a médiában is, a Black Lives Matter kapcsán – Mr. Nancy nélkül fújtak kicsit még Bilquisen, még többet pakoltak a szöveges statisztánál és kötelező szivárványelemnél alig több Szelim figurájára, átpozícionálták a Technikus Gyereket, de ez el is vitte (törvényszerűen el) másfelé az egész ízét.

Amúgy is, egy tétova mit kezdjünk vele volt a harmadik évad java, így, hogy elpuffogtatták Eastert, és a többi ide-oda utazás javát a másodikban, és hogy az istenek bősége kamarai szintre fogyott; elhulltanak a hosszú harc(ra várakozás) alatt. Az amúgy egészen tisztességesen képbe rakott Lakeside-szál mellé (tudod mit? lenyelem a lamúrt, meg az összes módosítást - annak fényében, mit műveltek egyebütt) egy teljes évadnyi töltelék került. Déméterrel, hiszen nincs ilyen átjárás mitológiák közt, pont attól mitológiák, hogy minden isten a saját meséjét éli benne; egymás mellett, párhuzamosan (az északi mitológiának megvan a maga Démétere); ez az egész feleség-dolog mélységesen abszurd, aki kitalálta, egyszerűen nem érti, miről beszél. 

Emellett Tyr irtó-hadjáratával (Marilyn Manson ide vagy oda) tényleg sikerült az évad gerincét egy puhatestű meztelen csiga szintjén megkomponálni. Ami a sehonnan tart a sehová: gerinc helyett töltelék. A csökkenő költségvetéssel csökkenő színész-gázsik által kikényszerült játék Világ úrból tipikus sorozat-főgonoszt csinált (Danny Trejo ide vagy oda), a köré kitalált fenyegetés nem szellemtelen, csak semmi köze ehhez a történethez, annál inkább van köze egy szokott sablonhoz, amivel a formátum manapság operál. Ilyen erők birtokosaként Lokinak nem volna szüksége istenek közti háborúra – amúgy is, alkatból gyűlöli a saját pantheonját, az élükön Odinnal, hagyná tovább koldulni, vagy elrohadni valami árokparton.

És persze Laura. Akit annyian szerettek, hogy nem lehetett abban a félig tehetetlen, félig tétova, Árnyék világához kötött állapotban hagyni, ahol a könyvben lakik. Helyette bosszúálló kis újjászületettet faragtak belőle, és megtették volna a másiknak (az a fránya Leia-effektus), aki majd nagyon kell a legvégén; és persze majd simán feláldozza magát a férjecskéjéért, akivel közben minden szálat sikeresen elvagdostak, csalva-csalódva-csalatva. Falatka hitelesség nélkül, de amúgy ügyesen a dárda-rázás, új kobolddal – az egésznek annyi haszna volt, hogy Iwan Rheon (a Trónok harca Ramsay Boltonja után) megint megmutathatta, mennyire sokoldalú színész. A lényeg: a kreatívok gyógyszere a nézettségcsökkenésre az egyedire és megismételhetetlenre helyezett hangsúlyok helyett itt is a bevált recept lett volna – el is veszítették a maradék rajongótábort vele. Hát gratulálok. Igazi sorozatgyilkosok vagytok.

Miközben persze, hogy tele volt ez is számos világítóan fényes ötlettel. Csak egyet emelnék ki: zseniális ötlet, hogy az első számú tárgy, az innováció ereklyéje egy kőbalta – és ügyes, hogy a Technikus Srác kerül a helyére, mint új kiindulópont; azzal együtt, hogy (lehet, hálaistennek) nem derül ki, mit akartak a készítők a bekasztlizásából kihozni. Pont ezekért fáj, hogy így csavarodott az egész, és ezért féltem a Sandman sorozatot is, a remek felütés ellenére; mert ez a formátum egy ingoványos aknamező, ahol a pontosan körül nem írható nézői elvárások süppedékei, meg a pontosan körülírható finanszírozói kockázatkerülés aknái közt kell megtalálni a megfelelő ösvényt. Ezért borzasztóan nehéz benne adaptálni. Az Amerikai istenek elvérzett ezen a terepen. Béke poraira.

Neil Gaiman - P. Craig Russell: Északi mitológia I. kötet (képregény)

Egy nagyon vidám óra alatt átlapozható, de ha eszedbe jut egy-egy morbid sztorija, majd újra kézbe kéri magát – legalábbis látok erre esélyt. Neil Gaiman és a jobbnál jobb rajzolókból álló alkotógárda itt amúgy egyszerűen újrahasznosítja az író által papírra vetett szöveget – sokat morogtam már emiatt az íróval kapcsolatban, hogy eléggé gátlástalanul képes a saját agymenéseit is újra- és újrahasznosítani; nagyon gyakran úgy, hogy alig tevődik hozzá a formátumváltással többlettartalom az eredeti ötlethez. Itt ráadásul az ötlet sem eredeti, nem saját agymenés – viszont szellemes és gátlástalan újrafogalmazás, tehát ennyiben méltó az alapanyagához. Az elsődleges okát, hogy leginkább mégiscsak örülök a kézbe vétel lehetőségének az Északi mitológia kapcsán leírtam már, és most sincs kedvem másképp mondani (újrahasznosítok én is, ha már...): itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt. Ez a kézbe nyomhatóság a befogadás tovább könnyített verziójára, a képregény-változatra hatványozottan igaz.

Észak gyermekei David Rubín rajzaival
 (rajzban tán a leginkább északi)

Még annyira sem eredeti, mint a könyv kapcsán emlegetett Hatalmas Thor – ez a képregény tényleg a mítoszkör elvileg mindenki által ismert alaptörténeteit meséli újra, lazán, közérthetően. Viszont pont emiatt, hogy ennyire könnyed, elég pontosan látszik, hogy az európai és észak-amerikai mainstream mennyire ebből a szemléletkörből építkezik az egymásnak és legfőképp nekünk, történet-nagyfogyasztóknak mesélt stimuláló sztorijaiban. Amíg a kultúránk elejének dilemmái szoros viszonyt ápolnak a zsidó-keresztény hagyománykörrel, addig a népmesei alapok és a mára mindent uraló, sokaknak mesélt tömegmesék is inkább ebből a szemléletből nyerték és nyerik a történeteik alapvető viszonyrendszereit. A bonyolult motivációjú, de ezzel a bonyolultsággal a történetben egyedül való központi intrikus, szarkavaró alapfigura, a mellette egybites, pár jellemzővel skiccelt nagyon gonoszok, akik pusztán a bennük materializálódott fenyegetés manifesztumai; a becsapható kavarás-alapanyag, egymásnak ugrasztott törpe mesteremberektől az egymásnak ugrasztott, folyton ugyanúgy naiv hiteikben lebegő isteni jófiúkig ebből a történethálóból merítve váltak a tömegkultúra alapelemeivé. Annyi kiegészítéssel, hogy itt amúgy ezek az úgymond jófiúk és jó-lányok is elképesztően seggfejek Odintól Thoron át Freyáig – gátlástalan önérdek-érvényesítők akár egymás kárára is; tehát e mesekör valóságos erkölcstelenség-színvonalát a popkultúra körülbelül Tarantino Ponyvaregényével érte el újra. A kultúránk amúgy általában tabukat meghatározó morális kódexek szorításában meséltet – ennek a mesekörnek eredetileg nemigen voltak ilyen fékei, hiszen olyanok mesélték egymásnak, akik maguk is sokszor engedtek az indulataiknak, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Észak e tekintetben sokkal szabadabban fűzte az erőszak és a féktelenség kígyóiból a maga csomómintás ornamentikáit, mint például a mediterrán mítoszkörök – ahol különben ezek ugyanúgy jelen vannak, csak jelentősen több sallanggal övezve.

Az Istenek kincsei - Jerry Ordway rajzaival
(rajzban talán a legkevésbé északi)

Ez az isten-kép egyáltalán nem fennkölt, vagy magasztos. Ellenben földszagú, mint a tőzegtetejű csarnokok levegője. A képregény képi világával kapcsolatban ez az egyetlen kritikám – nemigen mer annyira koszos lenni, amennyire az alapanyaga. Ezek az égre törő reneszánsz várképzetek, levegős terek, déli oszlopcsarnokok egy általánosabban sztereotip istenkép alapjául szolgálnak, ami északhoz kicsit túlságosan steril. Ezek a tiszta, olykor tisztán dekoratív ruhák az isteni alakokon, a képi világ képzettelensége mintha a hatvanas évek jámborabb, korai Bondok angyali, minden lében (két) kanál kalandvilágának ízeit hordoznák. Értem ezt az engedményt, így (is) úsznák meg ezek a komolyan meghökkentő mesék a korhatár-karikát. Hiszen itt egy férfiisten kancává változva teherbe esik, és utódot szül egy csődörtől, például. Csak hogy a nyakán maradhasson a folyton bajt kavaró feje. Egy másik nőnek öltözve komponál egy menyegzőből Véres Nászt. Szóval, amikor arra gondolok, hogy ezt a témához illő naturalizmussal is rajzolhatták volna, egyből médiahatóságok és konzervatív (a szó eredeti értelmét amúgy farba gyalázó) mindenféle erkölcsöt csőszölő szervezetek is az eszembe jutnak egyből. Holott ha lenne kiskamasz gyerekem, ezt tényleg a kezébe adnám, hogy aztán egy jót beszélgethessünk a mesélésről, Wagnerről, meg A Nibelungok Gyűrűjéről, észak mítoszkincsének forrásairól, Gaiman egyéb könyveiről és Tolkien professzor Midgardjáról, vagy az általa óangolból fordított Beowulfról – arról, hogy az egyszer elmesélt mese hatalmas és egészen furcsa utakat is bejárhat a kultúrában. Nagyon sok mindent segíthetne jó előre megérteni. Hogy miért és miért úgy meséljük egymásnak életeink és mítoszaink, ahogyan.

Hála a FUMAXnak, a Könyvfesztiválra kijött a második kötete. Legyetek rá kíváncsiak.

Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 1. évad)

Mindig vaskos szorongással elegy kíváncsiság környékez, amikor leülök egy ilyen adaptáció elé – amikor valami szívemnek igazán kedves, mondjuk így: saját mitológiámmá tett produktumot visznek át egy ízeiben más követelményrendszert magáénak valló formátumba. Azt gondolnád, talán itt a legkisebb a távolság, a képregény és televíziós sorozat között; hiszen ott a rajzolt storyboard, csak követni kell. Szolgaian, vagy kreatív döntésekkel formálva rajta – sokkal kevésbé kockázatos, mint például az írott szó, ahol mindenki saját maga rajzol a képzelettel; s ahol a mozgókép majd ezt a saját, képzelt mozit kapja mércéül. Ez tény, mégis, pont ez a nehézsége: meggyűlhet a bajod a szereposztással, a képi világ átmozgatásával – hogy a mese a másféle dinamikában is megtartsa a maga eredetileg varázslatot gerjesztő (mágikus) fűszereit.

Ráadásul ennek a mozgóképes formának megvannak a sajátos határai, amiket maga a sorozat-formátum gerjeszt és tart életben - és amíg a nézettség dönti el, hogy egy ilyen nagy ívű történet elmesélődhet-e, addig igen megfontoltan élhetsz csak e határok átlépésével, figyelmen kívül hagyásával. Neil Gaiman beleszaladt már néhány pofonba e téren, a legkomolyabb minden bizonnyal az Amerikai Istenek fiaskója volt; majd ha rávesszük magunkat és befejezzük a harmadik évadot, írok róla (meg ha kifújtam magamból a mérget, hogy olvasható legyen, ami születik). Úgyhogy nem csodálom, hogy ennél a projektnél az író ragaszkodott a lehető legteljesebb kreatív kontrollhoz.

Hiszen a Sandman az író legkomolyabb teljesítménye szerintem. Valami önmagán komolyan túl mutatót sikerült itt az alkotótársak: rajzolók, kihúzók, beírók, szerkesztők segítségével a lapokra tenni; valamit, ami önmagánál sokkalta többet jelent. A mesélés közben reflektál a gondolattal vert biológiai lény belső életének ezer és egy elemére; a kultúránk formálódásának jellegzetes momentumaitól a máig élő és éltető mítoszok természetének szinte katalógus-szerű felméréséig - mindezt egy történetben, ahol én akkor is teljes figyelmemmel laktam, amikor (hatalmas terjedelemmel a vége előtt) már nagyjából tudtam, hova fog kifutni a mese. Nem a mi lesz a vége kíváncsisága, hanem ez a létemre ezer színnel reflektáló bőség tartott az olvasásban. Aminek nem egy eleme csak most jut az eszembe, hogy gondolkodok róla - meg bármelyik napszakban, amikor az életem rímel rá.

Nem nagyon mennék bele a történetbe, egyfelől rengeteget írtam már róla; másfelől szerintem, aki akarta már ismeri – aki nem, az meg legyen kedves, akarja ismerni, higgyétek el, érdemes. A képregény-folyamból a Prelűdök és Noktürnök, meg A babaház került az első évadba, rengeteg apró változtatással, ami a legtöbbször a mese javára vált. Mintha Neil Gaiman kihasználná a lehetőséget, hogy kijavítsa a maga szerzői látomását. Ez nemcsak egy új olvasat; belefogalmazza mindazt, amit a képregény megszületése óta a világról – a saját álomvilágának természetéről is – megtanult. Hiányérzetet csak a Mesék a homokban mese-szálának, Nada királyné történetének kihagyása okozott – de el tudom képzelni, hogy majd a maga helyén ügyesen befűzik ezt is, ahogy Hob Gadling, a halni nem hajlandó barát történetét a Halállal tett tanulmányi kirándulásba. Eddig ez a legkedvesebb meglepetés, ahogy a történet magyarázó mellékszál-hurkait, a betétmeséket beillesztik – és a kettős bónusz-epizód, a Tízezer macska álma – Kalliopé, ahova odakerült az így illeszthetetlen.

A mesét teljesen helyénvaló ízekkel finomító változtatásokból talán John Dee figurája körül csomósodik a legtöbb. Például a védő amulett, amivel a jó doktor anyja operál és végül elajándékozása a gyilkolás helyett ügyes, meghökkentő, és Dee a javából – az őrületének ez a gesztus sajátos belső logikát kölcsönöz, és nagyobbat üt, mint anno a ravasz meghúzása a lapokon. Azt is az írók javára írom, ahogy Lyta Hall és férje története fogalmazódik át – bár szerettem a két szökött démon: Brut és Glob által Jed Walker fejében összerakott matrjoskát, ebben a variációban több olyan törvényre sikerül utalni, ami Álomország és Álom viselkedését is meghatározza, és később komoly jelentősége lesz.

Két dolgot említenék, ami viszont a formátum mai filmnyelvének tett engedmény, és bár elnézni sikerült, megszeretni nem. Az egyik a Khorintoszi figurájának felnagyítása. Úgy látom, hogy ez a szabálytalanul mesélő történet sem lehetett meg a képernyőn egy ilyen évadon áthúzódó manipulatív főgonosz nélkül – és nagyon ügyesen játszottak vele, annak ellenére, hogy a Korinthoszi ehhez valójában nagyon, nagyon kicsi. Ügyesen nagyították, felelőssé téve az úgymond sorozatgyilkos-szubkultúra létéért, megtették legfőbb inspirátornak, tényleg ügyesen vonták bele a kavarásába Rose Walker örvény-létét, de ennek ellenére is, ez egy klisé követelte változtatás: mesélni tömegeknek jelenleg ezen a mesenyelven lehet: kell a legyőzendő negatív pólus – még akkor is, ha valójában elfújható, akár egy marék homok. A másik ilyen filmnyelvi kötelező a jól látható jellemfejlődés, amin Álom a szemünk láttára, az évad végéig keresztülmegy – holott ennél ő okkal statikusabb alak, mondhatni a rémálmait is dédelgető monolit; a rajzolt lapokon a sorsa végéig változik körülbelül ennyit. Ez van, majd érzelmi hullámvasútra ültetik, remélem, velünk együtt. Ebben a nézettségfüggő, beteg struktúrában fontos, hogy ne akarjon a néző menet közben kiszeretni a függéséből – ez van, szeretni nem kell, vagy pontosabban szeretni kell ennek ellenére.

Ami a szereposztást illeti, a szereplők egészen komoly nívón hozták azt, amit látni szerettem volna; változtatások és idők szava ide vagy oda. A legfontosabb: az amúgy leginkább éretlen kölyök kinézetű (és, teszem hozzá: viselkedésű) Tom Sturridge szó szerint átlényegült a szerepért – a kedvéért tudomásul venném, ha ebben a formátumban ejtenék a játszadozást Álom folyamatosan változó kinézetével, az olyan kötelező pillanatok kivételével, mint amilyen a Kai’ckul-alak. Viszi a hátán az egészet és ez nagyon jó érzés. Az nem volt kérdés, hogy Roderick Burgess szerepében Charles Dance tökély, a jelenléte félelmetes, hitelesít. Elképesztően jó Dee lett David Thewlisből – az ő játékában nekem az volt a szép, hogy elég sokára esett le, ki a színész, pedig bőven sokszor láttam már. És nagyon jól választottak Korinthoszit is, Boyd Holbrook minden gesztusa a helyén – úgy működő rémálom, hogy nem viszi bele a játékába ehhez a kliséket. A szereposztás különben tele van apróbb-nagyobb ajándékokkal a magamfajta számára, ilyen például, hogy Stephen Fry lett Gilbert – mintha ráöntötték volna ezt a szerepet.

A fontos változtatások közül Gwendoline Christie Lucifere könnyen megült bennem – van az alakításában valami nemes nemtelenség (bár a fejemben amúgy persze hogy Tilda Swinton volna a tökéletes Lucifer). És bár először kifejezetten irritált, megszerettem Vivienne Acheampongot Lucienne szerepében. Rose Walker átformálódása sem zavart – valahol tényleg ennyire megejtően gyereklány a fejemben, és a színésznő, Vanesu Samunyai is jó. Halál érkezett nekem nehezen, nem azért, mert afro, hanem mert (Timi szavával) nem elég kemény (hogy érezzük, mekkora ajándék az odaadása), a Végtelenek közül a ráadásul a kedvencem – ez a döntés kissé megfeküdte a gyomrom. És Johanna Constantine – mert egy alapvető képregény-karakter, a Hellblazer hőse, John fogalmazódott itt át, aki nemcsak a saját folyamának ikonikus figurája, de belakta ezt a történetet is számos leágazásban (mint amilyen A mágia könyvei például), és őt is nagyon szeretem. Bár itt legalább a színésznő, Jenna Coleman hibátlan választás (ha én osztottam volna szerepet, ő volna Halál).

Azt hiszem, a siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, hogy lecserélődtek-e az új formától a fejemben az egykor beégett képek. Ami azt illeti, van, ahol igen. A felütés Roderick Burgess fogoly-ejtésével, John Dee útszéli-gyorséttermi valóság-ajándékozása, a Gyűjtők Konferenciájának minden momentuma a befurakodó bloggerrel, a Remény a pokolban – szóval máris viszem ezt a látomást magammal, egybefonódhatott bennem azzal az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Hogy nézhessem tovább, egészen a végéig.