Testről és lélekről - Film

Nekem ez a filmem. Talán mert a legtöbb helyzetét valahol belülről ismerem. Azt is, milyen egy korlátozó nyomorúságban élni. Azt is, milyen a saját zárt és egyedi törvények szerint faragott világodban. Nem ezekben a végletekben, mint ami megrajzolja a filmet – de belülről ismerem. Annyira, hogy képtelen leszek kívülről szólni róla. Ha nem láttad, menj el és nézd meg. Nézd meg a tévén, ha előfizetője vagy egy bizonyos csatornának, pár kattintással elérhető. Aztán gyere vissza, és olvasd tovább ezt a bejegyzést. Nekem ez a filmem. Nem vagyok hajlandó távolságot tartani tőle – a kedvedért sem.

Egy vágóhíd sajátosan, betegen érzékeny-érzéketlen világába új kollégák érkeznek a régi bútordarabok mellé. Többek közt Mária, a minőségellenőr (Borbély Alexandra) – nagyon magának való, nagyon zárt fiatal nő, egy „Csipkerózsika”. Egy reggel rendőrök jelennek meg a vágóhídon, kiderül, hogy valaki bikáknak való búgatóport lopott az állatorvosi gyógyszeres szekrényből… A dolgozókat pszichológiai alkalmassági vizsgálatra kötelezik, Klára, a pszichológusnő (Tenki Réka) szépen, rutinosan mindenkit kikérdez – többek közt megkérdi azt is, ki mit álmodott az éjjel. Így, teljesen véletlenül derül ki, hogy Endre, a fél karjára béna gazdasági igazgató (Morcsányi Géza) és Mária minden éjjel ugyanazt álmodja. Kiderül, hogy egymás álmában laknak…

Nem ezekben a végletekben. Nem a nyomorék és az autista végletében. De tényleg ismerem, milyen erősen korlátozott testi lehetőségek birtokában maszatolni a teljesnek látszó életet – milyen fegyelmezettségeket, vállalt kényszereket teremt. És ismerem, hogy mennyire sérülékeny a zártság, ha egyszer megnyílik – hiszen senki nála nem tudja jobban ilyenkor, hogy mennyire védtelen. Hiszen ilyenkor szándékosan hagyja, hogy az történjen vele, amitől amúgy retteg. Valahol a közös álom felbontó játéka, tényleg egy közös álom felbontó játéka az egyik legszebb ötlet, ami egy ennyire esélytelen párosításban segíthet. A film gyönyörű végletében a közösen álmodott szarvas-sors. Ahol egy halom dolog ösztönösen, meggondolás nélkül megtörténik. Ahol vezethetnek a zajok, szagok, ahol a másik érintése más rezgésszámon és többet üzen – a szavak mankója helyett ahol a mozdulatok lesznek tényleg hallatlanul fontosak. Annak, aki nem tud, meg annak, aki nem akar egyébként érinteni.

Enyedi Ildikó érzékenységéről beszélek, annyi más mellett – meg a kegyetlenségéről, ami nélkül mindez nem lenne ennyire valóságos. A keretről, a vágóhídról, a szarvas-momentum teljes ellentétéről. A gépies, ipari gyilkolásról – amit (legalábbis Endre szerint) mégis csak az empátia megőrzésével lehet ép ésszel megélni. Ahol sajnálni kell a leölt állatot – nem érzéketlenedhetsz el annyira, hogy ne érezz irántuk semmit. Legalábbis Endre szerint – aki viszont pont hogy nem akar érezni semmit. Szerelmet főleg nem. Elege van – elvan nélküle. Erre itt van ez az idegesítően szokatlanul működő nő, akinek a teste ezer gesztussal, tán legfeltűnőbben pont az elutasítás gesztusaival, az odafordulás közben történő elzárkózással üzeni a kíváncsiságot…

Enyedi Ildikó kegyetlenségéről beszélek, annyi más mellett – meg az érzékenységéről, ahogy a végletekig elviszi azt a mesét. A teljes kétségbeesés önpusztításáig, ami két zárt emberben ugyanúgy szakít sebet – az egyiknek testi értelemben is. Olyanok, mintha akármilyen érzelemnek egy lehetetlenül szűk helyen kellene kiférnie belőlük – ez ritkán sikerül önsebzés nélkül. A rendező kegyetlenségéről beszélek, ahogy a végletekig elviszi a színészeit, addig az eszköztelenségig, ahol valóban átlényegülnek. Borbély Alexandra élete végéig viselni fogja az elkötelezettsége bizonyítékát a csuklóján, és szerintem ugyanígy a könnyeim nyelem majd, ha először meglátom egy teljesen más ízű, felszabadult fiatal nő-szerepben. Morcsányi Géza pedig ugyanígy képes a szemeivel, gesztusaival, a hanglejtésével játszani – amatőr létére, tényleg, minden tiszteletem az övé. Alig akad itt, aki színészkedik – élik a szerepet, Békés Itala persze, Nagy Ervin naná… mindenkinek gratulálok, aki itt vászonra került, az a legtöbbet adta. A legnehezebb dolga talán Schneider Zoltánnak volt Jenő szerepében – milyen furcsa, hogy ennyi introvertált közt az nyitottság (és paródiája) az eszközeiben legnehezebben megtalálható szerep. Én szerettem, mert ami hamisság a játékába került, nem Schneider Zoltáné volt, hanem Jenőé…

Nekem ez a filmem. Az a lehetetlen követelés, amikor egy kényszeres tisztaságmániás összebútorozik egy folyvást morzsázó rendetlennel. Ahol így a jövő nyitott és bármilyen lehet. Amikor nem tudok kedvenc pillanatot választani, mert tülekednek. Például amikor állati és emberi tekintetek néznek a napba a pusztulás előérzetében, és mégis megtörténnek azok az emberi gesztusok, amitől élhetővé válik az élet. Ameddig, addig. Tudom, hogy újra kell néznem, hogy az összes pillantásukat befogadjam. És tudom, hogy ez a film a kivételt meséli – de emberek, én ezt a kivételt élem, rengeteg megkötött kompromisszum árán, és nem is én kötöm meg a többet… és nagyon szeretném, ha ez volna a szabály. Ha ez volna az általános – ez a kegyetlenségben fenntartott érzékenység. Ami könnyen sérül, mert nyitva van – de amihez végre odaférhet a gyógyulás.