Susan Taubes: Elválás

„Sophie Blind furcsa kísérletet hajtott végre azzal, hogy leírta, milyen volt a budapesti gyerekkor. A személy, aki írt, nem volt ott, nem ebben az állapotában. Angolul írt egy New York-i lakásban. A gyerek egy másik országban, másik nyelven beszélt. Ő, aki ezt leírta, nem volt, nem lehetett ott, amikor írt. De visszamehet. Sophie Blind New Yorkból visszatérhet. Az a gyerek nem, mert el sem indult soha. Mindig van egy részünk, ami marad, folytatódik, bezárva egyetlen pillanatba, míg a másik menekül.”
 
Olvasóként egyre kevésbé érdekel az olvasott mű szerzőjének élete, egyre kevésbé vagyok fogékony bárminemű „önéletrajzi ihletésre”; valahol mélyen annak örülnék legjobban, ha a szerzőről azt se kéne tudnom, kicsoda, és a mű önmagában érvényesülhetne. Eddig sosem gondolkoztam el ennek miértjén – tán valahol ott keresendő, hogy az utóbbi évtizedekben a huszonnégy órában mindenhol jelenlévő bulvár, a közösségi média, az influenszer-kultúra térhódításával elkezdtünk bőven túl sokat megtudni az alkotókról (ahogy mindenkiről, aki akár egyszer hozzájutott ahhoz a bizonyos tizenöt perc hírnévhez). Ezzel párhuzamosan az utóbbi években túl sokszor élhettük át, milyen, amikor ledőlnek a szobrok, és a művész és a hétköznapi egyén közti szakadék áthidalhatatlanná válik. Annyi életművet kellett megsemmisíteni vagy minimum átértékelni magunkban, hogy mostanra odáig jutottam: jobb, ha semmit nem tudok arról, miféle ember áll a mű mögött. Hasson csak önmagában, és ne veszélyeztesse semmi a befogadást.
 
Ám vannak esetek, amikor ez kivitelezhetetlen. Susan Taubes, a magyar származású amerikai írónő esetében például esélyem sem lenne: egyfelől nem engedi a marketing, ami szinte kizárólag a hányattatott sorsú, fiatalon öngyilkosságot elkövető szerző személyére helyezi a hangsúlyt; nem engedi David Rieff remek bevezetője, ami jó előre felkészít minket a valósággal való párhuzamra; és nem engedi a szerző sem, aki sorról sorra saját vérét hullatja elénk. Őszintén kíváncsi lennék, hogyan értékelném az Elválást, ha nem tudnám, hogy Taubes a saját történetét fikcionalizálta benne, ha el tudnék vonatkoztatni a valódi Feldmann Zsuzsannától, aki a két háború közti Budapestről menekült apja oldalán Amerikába; aki félresikerült házassága után még félresikerültebb kalandok során át kereste a megnyugvást; aki regényes önvallomása megjelenése után nem sokkal öngyilkos lett. Akinek Susan Sontag szerint minden munkája és életének nagy része a halálának főpróbája volt.
 
Koporsóban Amerikába és vissza
 
Szerzője szándéka szerint ez lett volna a regény címe – nem csoda, hogy a kiadó megvétózta. Pedig ülne. Taubes alteregójának, Sophie Blindnak a története kis halálok története. Egy fojtogató házasságában vergődő nővel indítunk, aki számára már az is megváltás, ha utcai balesetben életét vesztheti – ha a férje legalább meghalni hagyja. Az elválás lehetetlensége, a szakításra való képtelenség, a tűzön-vízen-váláson-halálon át is kitartó elnyomás borzasztó eleven allegóriája a főszereplő halála és a halálát követő fantáziaképek sora: kezdve az Amerikába való visszaút leírásával; folytatva a halott Sophie „tárgyalásával”, amelynek során a rabbinikus bíróság azt hivatott eldönteni, a halott nő elválhat-e a férjétől; végül az „felébredéssel”, immáron megszabadulva. Delíriumos lázálom a regénynek ez a része, egyszerre vágykép és segélykiáltás – ha már semmi, még a halál sem szabadíthat meg bennünket elnyomóinktól és önsorsrontásainktól, akkor mégis hol lehet kiút?
 
Sophie próbálkozik. A következő részben a válás után három gyerekét a nyakába kapva keresztül-kasul bejárja Európát, próbál új otthont, új hazát, új identitást faragni maguknak – de sehol sem hagyja békén az erőszakos férj, a magával hurcolt vallási és származási teher, a többszörösen fosztott identitás elevenen lüktető sebei. Így aztán Sophie a múltjába merül, és Budapestre visszautazván próbálja felfejteni családja történetét. Ám a világháború után épp újjáépülő Budapest nem akar emlékezni a két világháború közti időkre – ahogy az anya sem akar emlékezni arra, ahogy eldobta a lányát, hogy újabb szerelmek karján emelkedjen felfelé a társadalmi ranglétrán; ahogy az egykor a közösségnek főrabbikat adó család nem akar emlékezni a hitehagyott, sőt, pszichiáterré lett apára; ahogy a visszatértek nem akarnak emlékezni a haláltáborra. Sophie újabb önmeghatározás-kísérlete válik kudarccá, miután szembesül azzal, hogy azok, akik számára felfoghatatlan borzalmakat éltek át, a túlélésre akarnak fókuszálni, ahelyett, hogy elmerülnének a múltban és identitással ajándékoznának egy épp jó időben Amerikába menekült kislányt.
 
Sophie lehetne a szerencse lánya. Hisz elmenekült, épp időben, épp a jó helyre, kényelmes amerikai középosztálybeli élettel kínálta a sors neves pszichiáter apja oldalán – aztán nyughatatlanságból, lázadásból, ifjúkori elvakultságtól hajtva hozzáment egy zsidó filozófushoz, akinek oldalán újraélhette mindazokat a traumákat, amelyek elől elmenekítették. Persze ez sosem ennyire fekete-fehér. A hátramaradtak szemszögéből nézve érthetetlen Sophie folytonos újkeresése, elégedetlensége, elveszettsége. De mint azóta jól tudjuk, a depresszió, a szorongás nem válogat. Nem különböztet meg „szerencséseket” és azokat, akik Európában maradtak. Sophie gyerekkori traumája, az anyátlanság élménye, a menekülés, a sehova sem tartozás nyomot hagy. Nincs annál nagyobb trauma egy gyerek számára, mint amikor azt kell megélje, hogy nem kell a szüleinek – a gyermeki én nem fog fel háborúkat, haláltáborokat, csak azt, hogy aki a legjobban kéne szeresse, eldobja.
 
Minden más csak reakció arra a kisgyerekkori elhagyásra. Groteszk fintora a sorsnak, hogy az úttörő pszichiáter lányának nem jut valódi terápia, hogy az apa gyógyítás (a trauma észlelése) helyett inkább kísérletezik, hogy a szerencsétlen párválasztás csak ráerősít az örökös kisebbrendűségi érzésre, arra, hogy Sophie „nem elég” ahhoz, hogy szeressék. A haza elhagyása, a vallás elhagyása, a válás – újabb identitásfosztó élmények, melyek rárakódnak az alapélményre. Az elhagyott kislányból lett többszörösen elhagyott, kitaszított nőnek a szorongás és a sehova se tartozás lesz a legmeghatározóbb élménye – a sok kis halál után már maga sem tudja, hol, miért, kiért, milyen identitással, milyen Sophie-ként kéne újraélednie, újraformálnia önmagát. Fogódzók nélkül áll egy idegen világban, értetlenséggel körülvéve.
 
A könyv megjelenésekor Susan Taubes nem hogy segítséget nem kapott, az ellenséges fogadtatás és lehúzó kritikák csak még mélyebbre taszították a saját poklába. Két héttel a regény megjelenése után megölte magát. A hatvanas években süket fülekre talált fikcionalizált szorongásnaplója – ma nincs is ennél divatosabb téma. Szorong körülöttünk az egész világ, s szorongunk benne mi is. Jó lenne hinni, hogy ma több megértést kapna, hogy képes lenne segítséget kérni, hogy megküzdene önmagával. De a világméretű szorongástrend közepette is tudjuk: a valódi belső pokol ma is sokszor észrevétlen marad, a környezet ma is sokszor (fájdalmasan sokszor) inkább félrenéz, nem vesz tudomást, értetlenséget mímel. Ahogy David Rieff találóan megfogalmazza: ez a regény csupa alvadt vérdarab. S ugyan ki szeretne alvadt vérdarabokra nézni? Inkább félrenéztek ti is, ugye?
 
Pedig ha van tanulsága ennek az egyébként remek (néhány pontján kifejezetten szórakoztató) regénynek, az épp ez: ne nézzetek félre.

Kiadó: Open Books

Fordító: Lázár Júlia

Charlotte Wood: Hétvége

„Miközben zuhanyozás után a haját szárította, Adele kényelmesen szemügyre vette a másik két nő neszesszerének tartalmát. Egy közös fürdőszoba olyan hely volt, ahol fény derül a bizalmas gyengeségekre. Ebben a korban az ember teste már nem rejtegetett titkokat, mégis kiderülhetett ez-az, ha az ember kihúzott egy fiókot, vagy kinyitott egy gyógyszeres szekrényt. Vagy csak egészen kicsit belekukkantott egy neszesszerbe. Kiderült ez-az, például, hogy ki szed, váliumot, kinek van szorulása… apró, emberi dolgok. Könnyebb volt kedvesnek lenni, mikor az ember tudott az ilyesmikről.”
 
Három, hetvenes éveiben járó barátnő, Jude, Adele és Wendy összegyűlnek, hogy karácsony hétvégéjén kitakarítsák elhunyt barátnőjük, Sylvie tengerparti nyaralóját. A házat, amelyhez mindhármukat oly sok boldog emlék fűzi, és amelyet át-meg átjár Sylvie szelleme. Sylvie-é, aki mindhármuk emlékezetében úgy él, mint a legjobb négyük közül, az egyetlen, aki őket a többiekhez fűzte, az elveszett tökély, ami nélkül sem ház, sem barátság, sem saját öregkori önképük nem maradhat olyan, amilyen addig volt.
 
Jude, Adele és Wendy kölcsönösen allergiásnak tűnnek egymásra. Az egykori étteremvezető Jude élete az irányításról szól, menetrendet megszervezne, ételkészleteket beosztana, feladatokat kiosztana. Mantrázza, hogy ez a hétvége nem az ünnepről szól, hanem a munkáról, nehogy szembe kelljen néznie saját érzelmeivel, netán utat kelljen engednie a gyásznak. Alig várja, hogy végezzenek és magára maradjon a kipucolt házban, ahova hamarosan csatlakozik hozzá szeretője, hogy együtt töltsenek egy hetet; folyvást távolítja magától Sylvie-t, a gyászát, a házat, a barátnője cuccait, csak előre nézne, a reménybeli találkára, ami az élethez köti. Adele levitézlett színésznő, aki egykor feledhetetlenül játszotta el Albee Martha-ját, és azóta is abból a sikerből él, abba kapaszkodik, azt próbálja újrajátszani. Ha színpadon nem megy, hát az életben. Hetvenen túl is abból kovácsol magának önérzetet, hogy hetyke a cicije és a legbonyolultabb jógapózokat is meg tudja csinálni – közben se munkája, se társa, se otthona. Csak az egyszervolt sikerek emléke. Wendy, a sikeres író ezzel szemben nem törődik semmiféle földi hívsággal, se menetrenddel, se jógával, őt egyedül az érdekli, hogy még egy kicsit életben tartsa ősöreg, beteg kutyáját, Finnt, az egyetlent, aki egykorvolt fiatalságára emlékezteti, aki kihúzta a férje halála utáni apátiájából, akit Sylvie-től kapott – úgy kapaszkodik a haldokló kutyába, mintha elhinné, amíg a kutya él, addig valamilyen formában férje és Sylvie is vele vannak és elkerülheti a szembenézést magányával, saját betegségeivel, közeledő elmúlásával.
 
Mindhárman illúziókba menekülnek, hazudnak önmaguknak, és hazudnak egymásnak. Azt hiszik, mindent tudnak egymásról – miközben tudásuk épp oly felszínes, mint amit egy neszesszerbe való lopott bepillantás enged. Gondolatban folyvást számon kérik a másik kettőn mindazt, amiről nem hogy nekik, de maguknak is hazudnak. Elvárnák a megváltást, a megbocsátást, a szeretetet, sőt, rajongást, miközben nem adnak magukból semmit. Semmi valódit. Négy évtizednyi felhalmozott sérelem és élethazugság feszül a lapokon, miközben az a Sylvie, aki úgy-ahogy eddig fenntartotta az egyensúlyt, halott. Csoda, hogy kirobban ez a sokévnyi elfojtás?
 
Charlotte Wood mindent elmond az öregedésről és az öregkorig nyúló barátságokról, amit nem akartunk tudni. Manapság divatos téma a női barátság, de Elena Ferrante, Zadie Smith, Silvia Avallone, Sally Rooney barátnői sosem öregszenek meg – sosem tudjuk meg, az, ami már húszévesen is mérgező, versengő, egymásból a szuszt is kiszorító dinamika volt, hova eszkalálódhat hetvenéves korra. Hajlamosak vagyunk az öregedéshez kedvességet, megbocsátást, bölcsességet társítani – mintha megfellebbezhetetlen igazság lenne, hogy a korral minden rossz tulajdonság lemorzsolódik, minden él elsimítódik, minden ellentét feloldódik. Frászt. Legfeljebb megtanuljuk minél jobban elfedni a rossz tulajdonságokat, negédességbe csomagolni a karcosságunkat, félrenézéssel kompenzálni az ellentéteket. De illúzióink ne legyenek: a mérgező kapcsolatok örökké mérgezőek maradnak, és az évekkel csak tovább erjednek.
 
Wood kíméletlenül rántja le a leplet rólunk, illúzióinkról, élethazugságainkról. Legfontosabb inspirációja Edward Albee drámája, a Nem félünk a farkastól – Albee darabjának főszereplője, Martha az, akinek szerepében Adele feloldódást és megdicsőülést keres. A darab középpontja az önmagunkról másoknak vetített kép, a saját fejünkben önmagunkról táplált illúzió és a valóságos énünk feloldhatatlan harca – Martha és George groteszk játéka önmagukkal, egymással és másokkal a világirodalom egyik legerősebb lélektani drámája, a belőle készült film, elárulom, egyik legnagyobb kedvencem (miért is nem írtam róla soha?). Épp ezért, amikor egy ponton megcsapott az érzés, hogy Charlotte Wood látszólag könnyed, egyhétvégés regénye nem csak tiszteleg, hanem méltón idézi meg Albee-t, az valami egészen különleges, ritka csoda volt. Látszólag semmiség, három öreg barátnő, ahogy küzd az elemekkel egy elhagyott tengerparti nyaralóban, és felidézi, mi is tartotta valaha össze barátságukat – valójában a lehető legtöbb, amit el lehet mondani öregedésről, évek alatt felhalmozott sérelmekről, a megbocsátás lehetetlenségéről és mégis: az egymásba kapaszkodás örök kényszeréről. Mert más már nincs, amibe kapaszkodhatnánk.

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

„Elképzelhetőnek tartja, hogy Helland és Johannes halála valamilyen módon összefügg a maga szakdolgozatával? Maga egy tudományos vitáról ír a madarak származásával kapcsolatban, és Helland ebbe nagyon bele volt bonyolódva, nem igaz? Ráadásul nem csak Helland, hanem Tybjerg és ez a kanadai kutató, Clive Freeman is. De hogy kerül a képbe Johannes? Egyszerűen nem tudom kibogozni ennek az ügynek a szálait. Én csak egy egyszerű zsaru vagyok, esélyem sincs megérteni, miről van szó. Az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt, és nekem túl vadnak tűnik az, hogy valaki azért gyilkol meg másokat, mert a tudományos pozícióját fenyegetik, vagy mert egy bizonyos témáról írnak szakdolgozatot.”
 
Hah, és milyen igaza van ennek az egyszerű zsarunak… Mondjuk az egyszeri olvasó is könnyen találja magát némiképp összezavarodva, miközben belemerül Gazan fifikásan skandináv krimiként eladott regényébe, ami valójában egy krimi, egy kortárs lélekboncolgatós dráma és egy, a tudományos közeg átlagolvasók számára nagyrészt ismeretlen machinációit célzó leleplező mű furcsa elegye. Mint a tollas dinoszaurusz: nem igazán látjuk magunk előtt, milyen lehet, de akár még jól is elsülhet.
 
Anna Bella, a koppenhágai egyetem végzőse épp szétesni készül: miközben szakdolgozatával szenved, éppúgy, mint minden átlagos egyetemista, cseppet sem átlagos egyetemista problémákkal néz szembe. Egyedül nevelné hároméves kislányát, ha egyfolytában segítőkész szülei nem telepednének rá teljesen és nem akarnák kicsavarni a kezéből a kislány életének irányítását – ezen annyira felhúzza magát, hogy pont a védésre való készülés véghajrájában marad teljesen magára és kényszerül kötéltáncon egyensúlyozni a gyerek és a tanulás között. Mindeközben konzulensét, aki egyébként nagyjából semennyire nem törődött Anna szakdolgozatával, rejtélyes módon meggyilkolják, ami hát, hiába utálta a fickót, elég kellemetlen védés előtt két héttel, pláne hogy a külső konzulens meg bujkálni kezd a rendőrség elől – saját bevallása szerint persze nem a rendőrség, hanem a kollégát vélhetően meggyilkoló, ellentétes nézeteket valló kanadai kutató elől. S ha ez nem okozna elég zűrzavart, Anna legjobb barátja és egyben kollégája is eltűnik, egy régi barát váratlanul feltűnik, egy gyerekkori fénykép meg különös gondolatokat indít el a szülők motivációit illetően.
 
Szegény Anna persze azt se tudja, hol áll a feje, erre jön a világ legellenszenvesebb zsaruja, aki nem átall azt sugallni, hogy a lány szakdolgozatának (pontosabban az évtizedes vitának, amit eme szakdolgozat is feldolgoz és szándéka szerint új elemekkel gazdagít) köze lehet a gyilkosságokhoz. Nos, én mindig is sejtettem, hogy egy egyetemi tanszéken bármi megtörténhet és a tudomány felkent papjai bármire képesek a szent nézeteik védelmében, de azért ez mégiscsak sok… Ugyan ki gyilkolna egy elméleti vita hevében, ami a dinoszauruszok és a madarak rokonságáról szól? Nem ilyen viták szokták eldönteni a világ folyását. Nem csoda, hogy hétköznapi drogdílerekhez szokott zsarunk is megrökönyödik, pláne amikor kiderül, hogy szegény professzort ritka parazitákkal fertőzték meg, minek esélye baleset folytán nagyjából nulla, marad tehát az egyetem parazitológiai tanszéke mint forrás. És a biológusok, parazitológusok, mindenféle természettudományos kutatók szappanoperája kezdetét veszi.
 
Mert persze mindenki ismer mindenkit, mindenki hordoz évtizedes sérelmeket, ha nem tudományosakat, akkor szívbélieket, itt egy kis eltitkolt viszony, ott egy gyermek, aki sose ismerte az apját, amott egy megtagadott véglegesítés, emitt meg egy tanszék, melytől megvontak minden támogatást, így bezárni kényszerül. Hamar kiderül, hogy Helland professzort kb mindenki utálta, és csoda, hogy eddig nem fojtották meg – ahogy az is, hogy amilyen indulatok forrnak a tudomány templomának falai közt, még jó pár gyilkosság is esélyes lehetne. Rém szórakoztató az egész, ami nem feltétlenül a kriminek köszönhető - hogy ki a gyilkos, az hamar szinte érdektelenné válik, és maga a leleplezés is elég jellegtelenre sikerül - hanem az egyetemi közegnek, a tudományelméleti vitának, az elvarázsolt (olykor a hétköznapi élettől totálisan eltávolodott) figuráknak.
 
Rém szórakoztató, ugyanakkor kissé irányt is téveszt. Mintha Gazan tényleg nem tudta volna eldönteni, hogy mit is írjon, krimit vagy lélektani drámát. Anna fentebb már vázolt, minimum komplikált helyzete mellé kapunk egy zsarut, aki a többi skandináv kollégájától eltérően sem nem alkoholista, sem nem embergyűlölő, de olyan traumákat hordoz, amelyekre egy fél Franzen-regényt fel lehetne húzni. Ismét csak gyerekkori traumák, eltitkolt kapcsolatok, eltitkolt gyermekek, bénító veszteségek, kötődésre való képtelenség, elfojtások és düh. Persze mindenki eljut egyfajta feldolgozásig / feloldásig, de egy krimi keretein belül nem egyszer sok, hogy lépten-nyomon felbukkan egy újabb családi titok vagy rejtélyes módon eltűnt majd feltűnt szerető. Végül még az egyetemi élet szereplői esetében is kiderül, a magánéleti szálak jóval nagyobb súllyal esnek a latba mint bármilyen vérre menő tudományos vita – ami olvasás végeztével enyhén bosszantó, ugyanakkor bebizonyítja hogy a zsarunak végig igaza volt: az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt. Legalábbis Gazan szerint…

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória 

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 3. kötet - képregény

Az első gyűjteményért odavoltam, kegyetlen, tűzijátékba oltott tükörjátéka szőröstül-bőröstül, antihősöstül megvett kilóra. A második billent bennem egy tisztességeset – kikönyökölt belőle egy máshonnan untig ismert történetstruktúra, miközben a körítése, a megjelenése, és nem egy momentuma továbbra is etalon-erejű volt, ebben a zaklatott, de invencióban amúgy durván gazdag szcénában. Most becsuktam a harmadikat is, és bizony mondom, egy pillanatát nem bántam a vele töltött időnek; akkor sem, ha végül úgy ért véget, ahogy a másodikban a szerzőpáros megelőlegezte. Ha nem is utalás- és rétegmentesen, de ez a szerzői látomás abba az álomországi pátoszba érkezett, ahova a meséink reményt dédelgető java – önmagát (bukás szelében is tetszelgő szédületben) leleplező legfőbb gonosszal, és egyfajta fancsali hepiendre nyomokban emlékeztető rókaláb-letépkedéssel a legvégén. Nincs ezzel baj, csak ha jobban belegondolok, ugyanezt a mesei önleleplezést a popkultúra gyakran műsorra tűzi, könnyed Poirot-paródiáktól kezdve (mint amilyen a Tőrbe ejtve) komolyan vett drámákig bezárólag, ahol a goni elmagyarázza a mithogyant. Ennél ez a folyam jóval többet ígért, az ilyen óhajból hamuba sütött mese-pogácsáknál nyersebben valóságra rímelő felhangokkal volt tele az egész cyberpunkba oltott, média-arcot kaparó szocio-utazása alatt.

Maradt bennem hiányérzet azért is, mert nagyjából a második gyűjteményes kötet közepétől a Város, mint önálló, élő, lélegző entitás átadta a helyét a kulisszának, ahol már csak az egyre gyorsabban (majdnem-szupervihar sebességgel) robogó fősodor cselekménye fért az amúgy továbbra is elképesztően fantáziadúsan elénk pakolt lapokra. Hiányoznak azok a nemcsak hangulatot festő, de az elmeroggyant varázs- és nyomorvilág hangulat-valóságát is jelentő leágazások, betétek, ide-oda imbolygások a cselekmény körül, amiből mélységeiig megismerhetted ezt a szörnyeteg Gólem-entitást: a Várost, és nem mellesleg Spider Jerusalemet, a rosszéletű segédeit, s körülöttük az egész menazsériát, amely ebben a gonzóra hangszerelt ritmusban rángatózik. A világa folyamatosan permutálódó szubkultúráit, a mániákat, a divatokat, a degenerációkat, amelyek csíráit persze hogy ide hordta már körénk a szél... Ha ez a történet itt, az utolsó kötetben ágazik, akkor elképesztő tempóban kirügyezik, virágba borul, gyümölcsöt nevel; sőt, a gyümölcse el is rohad ebben a degenerált száguldásban, büdös levet eregetve. Ahogy például az informátor Liesl Barclay jut el pár füzetben a szükségszerű (egérút-nyitó) fej-széttaposásig.

Ez baj – már csak azért is, mert felpörgeti az olvasási sebességet. Az amúgy (továbbra is) egységnyi kockákra jutó, még mindig agyzsibbasztó tömegben ömlő invenciót az olvasás nem képes elsőre belepofozni az agyadba, mert átrohansz rajtuk. Ahogy a korábbi részek olyan (általam kevésbé szerencsésnek tartott) epizódjaiban is, mint Az új aljanép, a történet köré születő (Darick Robertson által felskiccelt) látható nyomán égett be a látványi többlet: egy érzés, aminek több köze volt a valósághoz, mint a közben elmesélt meséhez – és mégis, minden porcikájában abból származott. Másfelől nem akkora baj – úgyis átlapozod még egyszer. Vagy legalábbis én ezt tettem, sőt; tervezem, hogy előveszem az egészet, elölről. Tehát mondhatom: nemcsak hogy nem bántam meg a vele töltött időt, de hajlandó vagyok elvinni egy hosszabb, lassúbb, időpazarló randira. Így, hogy immár nem laknak bennem előzetes várakozások, csak egyfajta perverz örömvágy: csináljon az agyammal az információs pollene, amit csak akar.

Warren Ellis nagyon sok mindent helyre tesz itt – olykor úgy, hogy nem tetszik; de tény, a világunkra ezek is rímelnek. Mondjuk kicsit felemás, hogy a csajai csak akkor tökösek, ha tényleg szinte pasik – ahogy Yelena működik és kinéz a végén, az egyszerre patriarchális rém-karikatúra és feminista paródia; holott szerintem nőiesnek és erős nőnek lenni egyszerre nem ellentmondás (Margaret Atwoodtól Parászka Borókáig nagyon sokan képesek önmaguk nőben és erőben tartani). És ugyan végül mesét celebrált (szentségtelen, de hívő) mise helyett, még mindig elsősorban hálát érzek iránta. Nem akármilyen mélységekbe mászott ezért, és a sarakért, amiket magával hozott a bakancsán (s aztán, ahogy ez lenni szokott, másokba törölt), végül legalább elegánsan kér bocsánatot. Ez is valami – sőt. Ha csak mázlis két százalékban tartalmazza Spider Jerusalemet, mint szerző és megálmodó, akkor talán a legtöbb, mi kapható.

A TRANSMET tényleg alap. Távol áll attól (mint ahogy egy portál hírelte), hogy egy forradalom receptkönyve legyen. Az a V for Vendetta, az Ügy mindenek felett álló voltával, az ön-személytelenítéssel és önként vállalt mártíriummal, ahogy a forradalom gyermekeként előre be is fűszerezed magad, hogy ízleni tudj neki – a receptkönyv inkább Alan Moore műve (bár az is ezerszer több ennél, persze). Ellis és Robertson munkája nem forradalmi receptkönyv, de ebben a húsz éves mesében szerintem benne van a saját korunk kegyetlen látomása – ijesztő mélységekig. Valahol felmerítette bennem, mennyire teremtjük a valóságot a tendenciákból formált meséinkkel. Hiszen a napokban lezajlott félidős amerikai választáson kirajzolódó republikánus erővonalak kísértetiesen megidézik a képregény viszonyait. Trump, mint Szörnyeteg, és a floridai nyerőember, DeSantis, mint Vigyori. Hiszen a mosolypolitikája mögül előszivárgott: amúgy tipikus hófehér autokrata, a hivatali stílusában mondhatni, kortárs értelemben viktoriánus ő is. Remélem, Warren Ellis pusztán szórakoztatott egy lekerekített rémlátomással – hogy valójában ennyire nem látnoki. Persze, ki tudja; a TRANSMET-et nyilván a királycsinálók  is nagyon szeretik. Az elnök emberei – úgymond (hogy idevonjak még egy aspektust). Használhatják receptkönyv gyanánt, csak attól tartok, nem egy forradalomhoz...

Továbbra is hálám a FUMAX csapatának, amiért ilyen minőségben a kezünkbe nyomták ezt a három féltéglát. Álljon itt búcsúzóul a magyar kiadás 3. kötetét dédelgető csapat:

Fordító: Holló-Vaskó Péter
Szerkesztő: Láng István
Korrektor: Friedrich Zoltán
Betűbeíró, tördelő: Tóth Barbara
Betű-, műszaki szerkesztő: Benes Attila

Neil Gaiman - Michael Zulli: A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek

Rólunk tudvalevő (s akik régóta követik ezt a blogot, nyilván tudják is), hogy szinte az elfogultságig szeretjük Neil Gaimant – ahogy a világaihoz áll, és ahogy mesélni képes róluk; mindig rengeteget elmondva közben az életünk közösen álmodott éber világáról, a valóságnak aposztrofált delíriumról is. Ez olykor szül érdekes helyzeteket – hiszen most, hogy a kezembe kaparinthattam ezt a kis gyűjteményt, szinte mindent idézhetnék róla a korábban leírtakból; nem is távolodva el a szerző gátlás nélkül újrahasznosító tevékenységétől ezzel, hiszen ezek a képregények egytől egyik korábban született novellák formátumot váltó megidézései. Mégis, jobb, ha hagyom, hogy beszéljen belőlem a friss benyomás – még ha előkerül is, amit régebben e mesékről gondoltam; úgy is, hogy anno a Hálózsák képregényes felületén is láttam már mindegyiket (tehát ez nemcsak újra-szembesülés egy másik formátumban, hanem az újraolvasás ölbe véve, a monitorra bambulás helyett, a lapozgatás ajándékával).

És mégis okozott örömet. Három történet került ebbe a gyűjteménybe, A tények Miss Finch távozásának ügyében, Az ajándék és a Baglyoknak leánya. Az utóbbi kettő a Tükör és füst novellaválogatásában, a címadó történet a Törékeny holmikban jött eredetileg novellaként. Mindhármat előbb láttam képregényként, mintsem puszta szövegnek – tehát óhatatlanul vezette Michael Zulli pasztell-volta ellenére olykor kifejezetten karcos rajzvilága a fantáziám, amikor aztán novellaként is olvashattam őket. Még mindig tartom: ennek ellenére az Ajándék anno novellaként könnyedén kiformálta a saját, Zulliétól nagyjából független arcát bennem (tény, ebben a saját macska-természettel kapcsolatos kötődéseim sokat segítettek) Mondjuk az a novella e nélkül is tanítani való: ahogy felüt, ahogy vezet, ahogy lecsap a végén az utolsó mondatában. Mégis, most újranyitva többször, jobban szembesülhettem Zulli kétségtelen macska-érintettségével is, Gaimané mellett – a rajzoló rajongásával a szőrös öntörvényűség iránt. Szerintem még mindig érdemes ezt a történetet először novellaként elolvasni, de utána ne hagyd ki ezt az adaptációt, mert tényleg hozzátesz.

A Baglyoknak leánya viszont egyszerűen jobb, teljesebb élmény így – az a viktoriánus ízű mese ebben a keretben kikerekedik a puszta szöveghez képest. A képi direkt valahogy ebben a mesében erősebb hatású, mint az amúgy jól hangban tartott elbeszélés. És ami azt illeti, Miss Finchnek sem ártott a megjelenítés – bár itt folyamatosan inog bennem, a két formátum közül melyik hatása ér mélyebbre. Jelenleg úgy tapasztalom, az, amelyiket éppen a kezembe vettem. Mondjuk a három történetet összevetve, ebben van a legtisztábban Gaiman mítoszhoz való érdekes viszonya jelen – hogy jó, ha van, de nem kell hozzá ördög, vagy egyéb hit-béltartalom; lehet benne eddig mesélt, de nem kell hozzá. Te magad kellesz hozzá, egy mélyen megélt nyers vágy, és létrejön valami egyszeri és megismételhetetlen az egyén, a közösség, vagy hiánya életében, valami sűrűn evilági és mégis többlettel terhes. Aminek nincs kánonja, azaz nem meséled kétszer ugyanúgy el, de a mese íze az ugyanaz a fűszeres zamat lesz, mint egy végtelenbe nyíló, hajnali dzsungel íze a szádban, párás, idegen növények, bundák és a saját atavisztikus félelmed íze – a történet mindig más lesz, de az a zamat, na, az ugyanaz.

Vicces ez – amikor megkaptam, körülbelül ugyanazt éreztem, mint a kifordított Sherlock-sztori, a Smaragdzöld tanulmány kapcsán: hú, egy új Gaiman-kötet magyarul, ugyan ismertem, mégis: de jó, hogy megvan, mindent egybevéve örülök, hogy megvan. Ennél a kötetnél azért szépen tovább nyílt ez az érzés – biztos, hogy kézbe veszem még. A macskákért, legyenek feketék és áldozatkészek, avagy kardfogúak és áldozatra lesők; a nemhős hősökért, akik ezekben a történetekben tévednek el, nem találnak haza – vagy hazataláltak végre, bár mi már nem tudhatjuk, hol is terül el az az otthon. A gondolatokért, amit megnyitott bennem. A kívánságaim természetének sajátos tükréért – hogy ne felejtsem el, amit magamnak kérek, az mindig ugyanígy egyszerre jutalom, és büntetés. A tényekért, a történetmesélés kötetbe érkezésének ügyében - hogy soha nem tudhatod, pontosan mennyi látszik a történetedből, ha valaki elmesélné. És a más történetekért, amit ez a néhány megnyitott bennem. Például a történetért, amiben elképzeltem, hogyan vált anyjává Miss Finch két smilodon-kölyöknek a múlt dzsungelében, ahova szíve kívánsága vetette. Köszönöm, urak, szerző, rajzoló, fordító, beírók, kiadók. Bármit gondolok néha rólatok, kevesebb volna az életem a mesék, a mesélés addikciója nélkül. Várom a következőt.

Kiadó: Szukits

Fordította: Galamb Zoltán