2011. október 30., vasárnap

Dan Simmons: Hyperion bukása

A katona és szomja a párviadalra, a pap és testén a szentségtelen keresztség, a költő és démonai, a tudós, és megállíthatatlanul fiatalodó csecsemő lánya, a nyomozó és halott szerelmének magzata s a kettős árulása terhét viselő diplomata odaérnek a végső zarándoklat völgyébe, a „világ végórájában”. Önként álltak a végzet elé, ők, a kiválasztott kevesek – s most leginkább várakoznak. A halált vállalók várakoznak – ők nem tudják miért, de nekünk is csak fokozatosan világosul: a megfelelő pillanatra várnak. A megfelelő pillanatra, mikor kiválasztottságuk értelmet lel, s együtt rezonál a velük történttel a világban történő. Hisz mi lenne más a kiválasztottság értelme, mint hatással lenni az egész univerzumra?

A Hyperion bukása esetében az olvasónak nincs választása – ha érteni akarja a barokkos ornamentikájú cselekményt, akkor el kell olvasnia a Hyperiont. Egyetlen gyönyörű futamú történet ez, ahol az események úgy szervesülnek egymásra, ahogyan az embrió növekszik az anyaméhben; s ez akkor is igaz, ha a két kötet közt tökéletes cezúraként azért ott húzódik a mesélői valőr alapvető változása. Amíg a Hyperionban minden zarándok más „hangnemben”, más fantasztikus irodalmi előkép, író modorában meséli el megélt kalandjait, élet-okát a zarándoklatra – megidézve külön-külön Asimov és Orson Scott-Card politikumtól és klasszikus szépirodalmi utalásoktól terhes univerzumait, William Gibson szférikus cyber-világát, érintve Frank Herbert prófétikus hiányvilágait, Dick önmagába csavarodó pszichedelikumát, Bradbury búvópatakként optimista, világos és szeretet-teli vízióit, eljutva (a költő fanyar monológján keresztül) egészen a legirodalmibb Vonnegut-i disztópiákat idéző fantasztikum stíluselemeiig – addig a Hyperion bukása egységesebb benyomást tesz. Mintha a számtalan hangból megszületett volna az összhangzat.

Pedig csak annyi történik, hogy a kifejezetten thriller-elemekkel operáló, több szálon futó cselekmény fogalmi világához Dan Simmons kíméletlenül felhasználja a sience fiction irodalmának ismert „nyelvi készletét”: rengeteg alkotó rengeteg művéből származó számos fogalmát, kifejezését, esemény- tárgy- és személyneveit. Szarkamódra lop – mondanám, holott ez igazából nem lopás. Hanem épp e művek, alkotóik, voltaképp a szavakat (s a szavakból formált világokat) megteremtő fantázia mélységes tisztelete. Ha valamire kitaláltak egy plasztikus, minden szempontból helyén való nevet, akkor azt használjuk. Ezen alapszik a nyelv: a fogalmak közmegegyezés útján elnyert és megőrzött tartalma, a jelentése szövegkörnyezettől független – miért kellene új meg új fogalmat kitalálni ugyanarra a jelenségre-dologra-cselekvésre, ha már van pontos és találó neve? Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a köznyelvbe igen rég belopódzó „robot”, „gázóriás” vagy épp „rakéta” szavaink, vagy olyan szaktudományos terminológiák, mint az „eseményhorizont”, a „prekogníció” mind fantasztikus szerzők találó és ma már messze nem csak a fantáziában jelentést hordozó nyelvi „találmányai”. A nyelv fogalmi készletének értelme maga a használat. Simmons félelmetes érzékkel használja e nyelvet, s használnia kell, hiszen amíg a Hyperionban csak ízes kóstolókat kaptunk e galaxis bizonyos „szeleteiből”, a Hyperion bukása történetében bizony fejest ugrunk a világokat irányító politika „rondabugyrodaiba”, szörfözve a hősökkel (régi-új hősökkel) világok tucatjain, múlton és jövőn át.

S hogy ezen eszközök alkalmazása által mi történik a könyvben? Eszem ágában sincs akár egyetlen mondattal többet utalni ennél a tartalomra – vétek lenne a könyv és jövendő olvasói ellen. Hiszen gyönyörűen józan, keserves és kegyetlen, de mélységesen felelősségteljes válaszokat ajándékoz nekünk a szerző Keats, a költő (s általa az emberiség) egykor feltett (avagy örökösen aktuális) kérdéseire. Csak a címet járnám körül: hogy Hyperion valóban elbukik-e. Csalóka cím ez, mondanánk a történet kifutását ismerve, holott Keats-i értelemben valóban „istenség dől le”, s adja át helyét egy másiknak, a „metaverzumban” ugyanúgy, mint az újraegyesülés esélyét egy borzalmas „amputáció” után immár újra hordozó emberiség számára. „Hyperion és a titánok” egykori, antik értelemben vett, de ultramodern fantázia-analógiája – azaz a „diaboli” valóban elbukik, akár a fanatizmus, akár a ráció jegyében állt.

S mindez a Konzul repülő szőnyegének bonyolult rituális mintáira emlékeztető cselekmény által kerül elénk, olyan szövevény által, amit hobbiból egyszer le kéne rajzolni, és kitenni a falra: tereken és időkön át annyi hatás rétegződik itt egymásra, hogy maga a cselekményvezetés rajz-vázlata is művészi finomságú alkotásnak tűnne… Ráadásul a Hyperion saga a legjobb fantasztikus regények hagyományát követve valójában több kérdést tesz fel, mint amennyire válaszol. Legszívesebben máris folytatnám az olvasást: az Endymionnal. Remélem, hasonló színvonalon teljesíti be az Agave ezt a vállalást, mint az eddigiekben – annak azért örülnék, ha a címlapra nyomott felirat csillámpora nem ragadna az ujjamon. Annak persze jobban, ha alaposabban fésülnék át Huszár András egyebekben igen korrekt fordítását a szerkesztők, hogy az a pár esetlenebb mondat se maradjon a szövegben. Persze ezek jelentéktelen apróságok annak reményéhez képest, hogy végre kezünkbe vehetjük magyarul a „teljes könyvet” – mert nem kétlem, az Endymion két kötete is inkább kiteljesíti, semmint folytatja a Hyperion-történeteket. S bármilyen furcsa, ez az előlegzett bizalom a legnagyobb dicséret, ami eszembe jut.


Kiadó: Agave
Fordította: Huszár András

2011. október 29., szombat

Szabadesés - Bárka Színház

Elsötétül a tér és tudjuk, hogy valami – majd – elkezdődik itt, a szemünk láttára. És az jár a legjobban, aki csak ennyit tud: aki megbízik a Bárka Színházban és eljön a Szabadesésre. Aki nem tájékozódott, csak belecsöppen a történetbe – avagy belezuhan inkább, mint ahogy a hős. A történetbe zuhanás, a magyarázat nélküliség a talajvesztés érzetét kelti, a félelmetes tehetetlenséget támogatja, amikor egyszer csak valaki kizárólag a saját fejébe zárva létezik tovább, tehetetlenül és kommunikációképtelenül; és azt a fokozatos megértést, ahogy ezt magán észreveszi. Ahogy mi is észrevesszük, megértjük, fokozatosan, mibe is csöppentünk, mi, a nézők.

Nem tudom, hogyan talált rá Göttinger Pál – vagy bárki a Bárkáról – erre a darabra, Michael West és a Corn Exchange társulatának közös gyermekére; tény, jól illik a fiatal rendező munkáinak sorába a Szabadesés. Igazit, emberit, húsbavágót kérdez: mi van akkor, ha tényleg nem tudjuk befejezni a dolgunkat? Ha nincs több nap, se kolbász, csak a csapás, a lábról ledöntő stroke, a szélütés – és a fejbe zárt elme a külvilág arcba mászó inputjai és a saját emlékei közt pattog, a magával való szembesülésen kívül minden lehetőségtől elzárva? És csak önmagának képes válaszolni – ami a legnehezebb: válaszolni a halál kapujában a lelkiismerete kérdéseire.

A színpad kórtermi függönyei közé szorul a múlt, a tegnap esti otthon kanapéjától a régmúlt elkötött autójáig, az egykori esővert „nyaralás” lakókocsijáig, a nevelőszülők hálószobájáig – és felette a vetítővásznon a kamerázott kórtermi valóság képei váltakoznak a víziókkal: például az utazással a „lépcső alá” a szakival, aki majd kiirtja onnan a „gombát”. A játéktér tehát – mint a fantázia „tere” – e szorultságban hatalmasra tágul: az elhúzott függönyök szabdalta terek az élet epizódjainak terei, a „lépcső alatt” például valójában a színpad alatt van, ahonnan csak a kamera küld vissza a vászonra  klausztrofób képeket.

Az eredeti ír előadás kamera-használatát Göttinger rendkívül ügyesen tágítja tovább – a legerősebb momentuma e kamerahasználatnak mégis az, mikor a  tehetetlenségbe kényszerült főhős: Gerry nézőpontját foglalja el a kamera, miközben hősünk mintegy „testen kívül” szemléli a vele történteket. Ilyenkor az orvos, a nővér, az aggódó feleség a kamerába beszél: s mi a vásznon Gerry nézőpontjából látjuk őket, s persze magát Gerry-t, aki velünk, kívülről, mintegy nézőként szemléli az eseményt – de a vetítővásznon folyik a legdurvább játéktéri „tágítás”, hiszen ilyenkor a kamerába beszélő orvos, nővér, feleség ránk néz. Miközben Gerry szemébe néz, minket néz. Mi is Gerry fejében vagyunk. Durván szólva: mi vagyunk Gerry. Mi vagyunk a tudatban. Mi is van alatta?

De kicsit maradjunk még annál: a fejében vagyunk, és onnan látjuk az élete epizódjait. A színi átvezetések e gondolatmenetben Gerry elméjének asszociációi. Az árvaság, anyja nővérének családja, az örökké bajba rángató és benne hagyó tapló „testvér”, Denis egymásra remekül épülő jelenetekben raknak össze egy lefojtott életet. Ezek az átvezetések tehát asszociációk – és ott a legeltaláltabbak, ahol tárgyiasulnak. A felgyújtott fényképből a kamasz megaláztatásának momentumából így lesz odakozmált vacsora, például ez a „tárgy” – ez esetben a sütőben lekamerázott füst – zseniálisan vezet át; s ahol így, „tárgyakon” át vezet az asszociáció ott a jelzőkaróként leszúrt (vetített) évszám-mankókra semmi szükség. Ahol viszont hiányzik ez a megvalósuló lekövethetőség, ahol csak a vetített évszámok az emlékek fő jelzői, a következő asszociálódó emlék vagy állapot beharangozói, azok az átvezetések a darab legesetlenebb megoldásai.

És a burleszkbe forduló orvosi vizsgálat. Ahol az orvos a leginkább Denis – ahol ugyanúgy gyötri a beteget szívtelen szakmaiságával, a koppanó megalázó kérdésekkel, mint ahogy a mostohabáty szerepében, ugyanazzal az érzéketlenséggel, mint az árvát. Nos, nem a szerepek közti „átjátszás” zavar, mivel ezek az átöltözések, Kardos Róbert átlényegülései igazából csak hangsúly-eltolódások, mint ahogyan hangsúly-eltolódás minden átöltözés csaknem az összes szereplő számára. Hanem az, ahogy a jelenet tárgyiasultan abszurdba hajló felépítése, a beteg „szétszerelésének” komponált-bizarr stílusa a darabban egyedül marad. Itt az abszurd helyzeteket: a kamerázott „gombászatot” a tudat „lépcsője” alatt, az emlékek számtalan megalázó momentumát, de a rendelői párbeszédek drámáját is szinte kisrealista aprólékossággal építi fel a társulat – az egyszeri burleszknek nincs kifutása, valahogy lifeg a darab-egészen.

A színészek átlényegülése egyébként is szót érdemel. Ilyés Róbert apa-paptanár-„gombaszakértő” hármasa isten és angyal és ördög, egy személyben; voltaképp maga a megszemélyesült lelkiismeret. A metafizikus felsőbbség, aki kimondja: „ha csak egy hibát is vét…”. És persze nem csak egyről, de mindegyik elkövetett hibáról tud. A gesztusok szintjén alig kell elkülönítenie a figurákat, ez valóban egyetlen aspektus három arca. Szoták Andrea Milly nénije a maga kiszolgáltatott megtiporhatóságát a színésznő másik szerepének is odaajándékozza: Denis szeretője mintha a fiatal Milly lenne, hiábavaló szeretetvágyával, és a sorsában előre árnyékot vető beteljesítetlen ígéretekkel. Kardos Róbert Denis-e ütni valóan tenyérbe mászó, és épp annyi arroganciát „játszik át” az orvosba, amennyit kell. A legkevesebbet Varga Anikó feleség-figurája mozdul el - persze oda, ahova a férje „játszatná”, nem hajlandó: nem hajlandó eljátszani az egykor gondozásba adott, elveszett húgát. Épp ezért ő a legszabadabb a szereplők közül, akkor is, ha csupán csábulásig jut e szabadságban.

A lényeget kerülgetem. Jó leírni: Kálid Artúr simán elvisz a hátán egy ilyen darabot. Mert valójában az ő Gerry-je feszíti ki ezt a drámát a közönségig, az ő reakciói tartják az egész építményt. Neki kell az összes életkorban megjelennie, az összes veszteségben, az anyja halálakor, a kamaszkor szélsőségeiben, egy házasság, az apaság kudarcában – úgy, hogy asszociáltasson. Kálid Artúr csodálatosan tisztán játszik végig, az utolsó pontig beleélhetően – és ez a lényeg itt, hiszen hogyne merülne fel az emberben a kérdés, ő hogyan élné meg ezt a „lehetőséget”! Gerry akkor jó, ha valóban mi vagyunk Gerry, és nem ússzuk meg a kérdéseket. Amiket rögtön, előadás után feltetet az élmény – röviden: mi nem maradhat így az életben. Az utolsó sötétség tükrében ugye, hogy minden világosabb?

A taps közben mégis azt észlelem, ők ott a színpadon nem elégedettek. Ami nekünk elég volt, az nekik mintha nem lenne az – hogy mennyi minden maradt az előadásban, avagy hány félrecsúszott hangsúly, zökkentő gesztus, pontatlan, akár a másik játszót „félrejátszó” esemény lakott az előadásban, azt csak ők tudják, a meghajló színészek, a rendező. Azt kívánom, legyen erejük változtatni, akár a bemutató után is – ez egy zseniális alapanyag méltó adaptációja, annyi ötlettel és erővel, egy hajszál választja el attól, hogy hibátlan legyen…

Még valami. Én lelkesen gyűjtöttem az eddigi Hajónaplókat, mert a színház e szépségében okos gesztusát imádtam. Minden előadásról – mint valami odaláncoló horgonyt – hazahurcoltatták magukat ezek az alaposan szerkesztett füzetek. S most, 15 év után a főszerkesztő: Bérczes László elköszön a Bárkától és tőlünk, prológus-epilógusában. Nekem hiányozni fog. Mint ahogy hiányolnám a színház honlapján egy ideje már elektronikus formában megvalósuló „pillanatképeket” is a próbafolyamatról. De értem: a túlélésért sok mindentől el kell köszönni – ez most egy ilyen világ.

Elsötétült a tér. A színház körül is. Makacs módon, csakazértis suttogja ez a bemutató a főszereplő embléma-mondatát: „még itt vagyok”. Mi is legyünk ott. A nézőtéren. Mert a Bárka Színház Szabadesés-előadása megérdemli a figyelmet.

2011. október 28., péntek

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Dennis Lehane-t én a Titokzatos folyó miatt szerettem meg – annyira, hogy sokáig nem is olvastam tőle mást, mert féltem, hogy egy esetleges csalódás elhalványítja majd azt az elementáris erejű döbbenetet, amit az a könyv (és a belőle készült film) kiváltott belőlem. A Vihar-sziget aztán mégiscsak a kezembe kéredzkedett, és talán a műfaji különbözőségnek köszönhetően szinte ugyanakkora élményt jelentett. A két zseniális önálló regény mellett a Kenzie-Gennaro magánnyomozó-páros kalandjait taglaló sorozatot valahogy nem tudtam annyira komolyan venni. Eddig. A Hideg nyomon viszont felülírta minden előítéletemet, elfeledtette velem, hogy „csak” egy krimit olvasok – erős és szívenütő, összetett és erkölcsi tanulságoktól sem mentes történetével és személyes drámájával ez a könyv jóval több, mint egy újabb tipikus magánnyomozós sztori.

Patrick Kenzie és Angie Gennaro épp jól megérdemelt lazítós időszakukat élvezik – az előző kötetekben történtek után nem vágynak több gyilkosságra, emberrablásra, erőszakra; hírnevüknek köszönhetően válogathatnak a megbízások között, és ha úgy hozza az élet, hogy egy elkóborolt háziállat megkeresésére kérik fel őket, jó pénzért megteszik. Inkább, mint hogy hullákba botoljanak, és szadista gyilkosok vadásszanak rájuk.

Azonban amikor egy eltűnt négy éves kislány nagynénje keresi fel őket, túl sokáig nem haboznak: noha a hátuk közepére sem kívánnak egy eleve vesztes ügyet, és nem sok reményt látnak arra, hogy megtaláljanak egy gyereket, akit az egész bostoni rendőrség hiába keres, részben együttérzésből, részben szakmai hiúságból a kislány keresésére indulnak. Tudják, hogy az eltűnt gyerekek legnagyobb része nem kerül elő, hogy nyomozásuk a bűnözők legundorítóbb, legaljasabb és legbetegebb rétege, a pedofilok közé vezeti őket, és hogy jó eséllyel hiába küzdenek, mégis vállalják. Ez a reménytelenség és a nyomozók dacos „csakazértis” elszántsága hatja át a könyvet, és ettől válik igazából torokszorítóvá a történet – mert lapról lapra erősödik bennünk az érzés, hogy feleslegesen szállnak le (és szállunk le velük mi) ebbe a mocsokba.

Mert ez bizony a mocskos bostoni bűnözés legalja. Ahol egy drogos ribancot igazából egyáltalán nem érdekel, hogy a lánya eltűnt, amíg nézheti a kedvenc show-ját és megvan a napi alkoholadagja, ahol a börtönben ülő, szigorúan elkülönített drogdílerek játszi könnyedséggel nyíratnak ki bárkit, és ahol a frissen szabadult pedofilok a gondosan nyírt gyepű kertvárosi házaktól körülvéve mindenki szeme előtt, mégis észrevétlenül kínozhatnak halálra gyerekeket.

Lehane a tőle megszokott szociografikus alapossággal ábrázolja ezt a környezetet, és a benne élő kemény, az élet által alaposan megpróbált, sokszor megkeseredett szereplőket. Mégis, ha csak ez lenne, egy lenne a többi remek keményvonalas krimi közül. Ami kiemeli, sőt, a Titokzatos folyó szintjére emeli a regényt, az a főszereplő páros erkölcsi dilemmája. Nyilván nem célom, hogy eláruljam a történet végét, de annyit azért elmondhatok, hogy rendkívül szívbemarkoló és elgondolkodtató a befejezés.

Olyan könyv ez, ami után egy jó darabig csak ülünk és töprengünk, hogy mi a helyes, mi a jó, hogy mi az előbbre való: a törvény, vagy amit a józan ész és a jó érzés diktál. Azt gondolom, kivétel nélkül minden olvasóban felmerül, hogy ő hogyan döntene abban a helyzetben, hogy van-e jogunk egyáltalán ilyen döntés meghozatalára, és hogyan számolunk el magunkkal utána? Patrick és Angie döntenek, de hogy együtt tudnak-e élni a döntésük következményeivel, arra nagyon kíváncsi lennék – talán a folytatásban kiderül.


Kiadó: Agave
Fordította: Huszár András

2011. október 23., vasárnap

Bartók Imre: Fém

„Ezt a helyet bizonyára elkerüli majd az emlékezet. Talán vannak, kell, hogy legyenek bizonyos mozdulatok, amelyekkel visszakerülök az időbe, míg másoktól még jobban eltávolodom. Nem tudtam eldönteni, merre induljak, mert minden nyitottnak tűnt, és nehéz belépni oda, ahol már ennyire sűrű a friss levegő, ahol nyomban elfog a tériszony…”

Látszólag nevelődési regény, beteg és orvos viszonya. De inkább álom és terápia körül kialakuló szövegháló, körülburjánzó nyelv. Látomások önálló értelem nélkül. Elbeszélői tudat étere. A fejezetek celláiban gyökereit veszített élet önmagát alkotja újra.

Értem én. Van ez a hallatlanul izgalmas út, az írás ízelt lábú lehetőségtárán belül, nem lehet figyelmen kívül hagyni: Franz Kafkának hívják. Soha nem múló provokáció az arra fogékonyaknak, az egyetlen igazi kihívás: belecsavarodni a mester lába nyomán kirajzolódó egyre kisebb körökbe, hátha aztán egy feltáruló irányba kirobban az egész és beteljesül. Ha kegyetlen hangulatomban kap ez a könyv, csak ennyit írtam volna: ez zsákutca. Tessék időben kihátrálni belőle.

Főleg, ha tehetséges az ember. Bartók Imre kétségtelenül tehetséges, a szövegét olvasva elfog a sejtés, hogy hurcolhat magában akár egy sosem hallott Finnegan-értelmezést. Látszólag nevelődési regénye (valójában) látszólag meg nem születési regény, Faemberestül, lányostul, vámpírostul, Óriáscsecsemőstül, de főleg orvosostul. Ez a Fém mályvaszínű, csúszós lépcsős álompokol az „azelőttből”. Szívesen bántanám, de nem hagyja magát.

„Próbáltam olvasni, de bármit vettem is kézbe, a betűk leperegtek a földre, némelyik igyekezett megkapaszkodni a borító szélében, a keménykötés sem mentette meg őket, én segíteni akartam, de hiába, durva, görcsös ujjaimon, szörnyűek ezek a göcsörtök, semmi nem kapaszkodott meg…”

Hát így is járhattam volna. Mert ez a könyv így olyan, mintha Llosa Júlia nénijében nem lenne, csak a tollnok. Csak az egyre mélyebbre deliráló betétmesék. Kiad így is valamiféle – nonfiguratív? – képet, de. A „valamiféle” a lényeg. Ekkora szabadságban az értelmezés szinte a szövegtől független gesztus. Ez akár lehetne cél, meg dicsőség, de úgy vélem, nyomokban fellelhető egy másféle szándék, olvasói vezetésemre, csak nem valósul meg. Vagy mondjuk így, csak a várakozása valósul meg.

„Várakoztunk, a hangosbemondón bejelentették a pályára lépő csapatokat és játékosaikat, aztán zene szólt, majd csend lett, feszült figyelem szivárgott az üres padsorok felől, mintha én ülnék mindegyik székben, és az én várakozásom elegendő volna, hogy kitöltse az épület egész belsejét, bárhová néztem, saját figyelmem nézett vissza rám, csak az előttem ülők, ők nem voltak ennek 
részesei.”

A továbblépés. Akinek sikerült, annak a kafkai zavarodottság alapmintáján túl (hogy mélyen magába nézett és mindent előcibált) fel kellett mutatni valamilyen „testidegen” jellemzőt a szövegben. Ha stílus: például ilyen a fanyar humor, illetve a látomásos képeket ellenpontozó, morzejelekként koppanó tőmondatok józanító sora Csáthnál. Valamit találni kell, ami visszaránt a szürreális sodratásból, néhány horgonyt – ha már a cselekmény nevezetű ódivatú és alapvetően hazug izét száműzzük a szövegből. Persze nem a stílus a kézenfekvő. Mondjuk meg kell találni a másikat, ott előttünk, és megismerni vágyni. Hiszen közelről is titok, északfok, idegenség, legalább annyira, mint én magam – s a két titok találkozása túl van a fentebb említett zavarodottságon. Miért lényeges ez?

Mert e zavarodottság közben gyönyörű és irtózatos álmokat delirál nekünk a szerző, ha valaki szereti az ilyen cafatokra asszociált és rafináltan szerkesztett labirintusokat, hát nosza, rajta! Mert költői képhalmozás és drámai erő is lakik itt dögivel, hogy aztán a kétszáztól kétszázharmadik oldalig kifejlő látomásos epizód szépsége és teljes reménytelensége valóban torkon ragadjon. Ha valaki ilyeneket tud, annak írnia kell – csak valaki szerkesztő rángassa le az irodalmi onánia ösvényéről. Hogy végre kimondjam.

És nem akarok pszichológusa lenni a szövegnek, csak az olvasója. Meg se próbálom értelmezni ezt a legnehezebb-legkönnyebb utat, a folyvást lépcsőn megcsúszó, mályvaszín falak közt viszolygó hős útját álomból delíriumba. Ahogyan a „gyógyító” mondja: lehetséges, hogy szellemünk egyetlen szikrája elegendő, hogy körös-körül lángra lobbantsa az illúzió drapériáit – de nekem ez a megvilágító felismerés e könyv olvastán, a lobbanó szövétnek rá-világítása nem adatott meg. A Fém valójában zárva maradt előttem. Pedig próbálkoztam.


Kiadó: Kalligram

2011. október 22., szombat

Herta Müller: Szívjószág

Herta Müllert olvasni nem kellemes élmény, sőt, néha úgy érzem, kell hozzá némi mazochizmus. Viszont megéri. A romániai kommunista diktatúra borzalmainak krónikása újra meg újra ugyanazt a témát járja körül: az élet minden területére kiterjedő elnyomás hatását az emberre – és a kérdést, hogy vajon lehet-e embernek maradni a diktatúra idején, és ha igen, akkor is: mi marad belőlünk a végére? Mit viszünk magunkkal, ha elmegyünk, és mit hagyunk magunk mögött, vagy épp mi van abban a zsákban, amibe a holttestünket csavarják? Meg lehet-e őrizni bármily csekély emberséget is, ha mindent, ami az embert emberré teszi, módszeresen el akarnak venni tőlünk? Ha már a szavak, a gondolatok sem a mieink?

A Szívjószág főszereplője, Adina egy napon holtan találja szobatársnőjét, Lolát a kollégiumban. A lány halála előtt elrejtette naplóját Adina bőröndjébe, aki elolvasva a naplót, kételkedni kezd Lola öngyilkosságában. Elkezdi keresni a jeleket, az árulkodó pillantásokat, a mocskos részleteket; összerakja magában Lola történetét, és meséli tovább a napló részleteit, még akkor is, amikor az már rég eltűnt a lezárt bőröndjéből. Így találkozik Georggal, Edgarral és  Kurttal, akik felforgató nyugati irodalmat olvasnak, verseket írnak, és egyre csak a szökést tervezik – ami sosem valósul meg.

Adina és a három főiskolás fiú barátsága hamar szemet szúr – nem csak a kollégiumi társaknak, nem csak a mamának, aki a faluban azzal szembesül, hogy lányát repedtsarkúnak tartják, hanem a titkosrendőrségnek is. Az állandó megfigyelés, rettegés, időnkénti beidézések közepette rejtjeles levelekkel próbálják életben tartani barátságukat és reményeiket – a kettő elválaszthatatlan egymástól. Hogy Adina, Georg, Edgar és Kurt milyen kapcsolatban vannak, hogy bármelyikükhöz fűzi-e romantikus szál a  lányt, hogy barátságuk mennyire mély, mindegy is – a lényeg, hogy ők négyen jelentik egymás számára  a megmaradt nyúlfarknyi józanságot, értelmet, a reményt arra, hogy vannak még gondolkodó emberek, nem csak a hatalomnak behódoló birkák.

A főiskola elvégzése után mindannyian munkába állnak – amíg a hatalom hagyja, dolgoznak, és fuldokolnak az elbutított tömegek között. Ki mérnökként, ki fordítóként, ki tanítóként, de mindannyian ugyanazzal szembesülnek: a végletekig lefojtott, emberségüktől megfosztott, csak a fizikai szükségleteiket szem előtt tartó, a hatalom szemében csupán statisztikai adatként létező arctalanokkal. Ahol mindenki gyanús, aki más, mint a többiek, az a leggyanúsabb, aki még el is gondolkodik azon, a többiek miért olyanok, amilyenek. S ha véletlenül olyasvalakivel találkozunk, aki szintén elgondolkodik azon, mi miért vagyunk mások, sokszor az a legveszélyesebb.

Szinte fojtogatóan árad a lapokról a félelem és a bizalmatlanság légköre. Ott van mindenben, a szerelemben, a barátságban, a varrónőnél tett látogatásban, a fodrászolló csattogásában, a gyárban elköltött ebédben. A szövegből is süt a bizalmatlanság – mintha Herta Müller a regényét is rejtjelezve írta volna, akárcsak szereplői a leveleiket. Próbáljuk megfejteni a szavak értelmét, összerakni a mondatokat, elhelyezni  a gyerekkori emlékeket a történetben, de nem mindig sikerül. Talán nem is kell – ahogy a könyv jelene, a Lola halála utáni események sem igazán állnak össze egy „történetté”, úgy a visszaemlékezések sem feltétlenül kell, hogy helyre kerüljenek, szerepük inkább csak illusztratív, a gyerekkori kvázi biztonság és  a felnőttkori félelem közti ellentét bemutatása.

A Szívjószág leginkább egy állapot leírása, egy rettegésbe taszított nemzedék krónikája – nem annyira húsbavágóan borzalmas, mint A róka volt a vadász, vagy a Lélegzethinta, könnyebben is olvasható azoknál, mégis, legalább annyira fájdalmas. Mert ahogy a könyvbeli kitelepülők nem tudják levetkőzni a rettegést, nem tudják igazából maguk mögött hagyni a diktatúra szörnyűségeit, a csontjaikba beleivódott félelmet, a lehajtott fejjel járást, úgy Herta Müller sem tud mást írni, mint kíméletlenül őszinte, fájdalmas vallomást, ami után nem tehetünk mást, mint hogy fellélegzünk a megkönnyebbüléstől, hogy nekünk már nem kell ilyen körülmények között élni.


Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Nádori Lídia
 

2011. október 21., péntek

22. Képregénybörze

Múlt vasárnap volt a szokásos őszi képregénybörze, ahol - mint általában - egy kedves barátom Kállay Kotász úr "serpájaként" vettem részt - értsd: aki oda meg vissza cipeli az árut. Nagyon nem értek a képregényhez, főleg nem a gyűjtői érdeklődésre is számot tartó régebbiekhez; az üzlet egyik legfontosabb elemét: az árakat nem tudom, ehhez napi szinten követni kéne a piacot. Viszont mint markos cipelő és pult-őr megfelelek. Nagyon vicces rendezvény ez igazából, az árusok és a vásárlók jobbára fanatikus rajongók, jó páran listákkal és kütyükkel vadásszák a gyűjteményből hiányzó Asterix, Mozaik, Alfa magazin, vagy akár Bobó képregényeket - vagy akár a szuperhős-menazséria különböző sorozatait.

A kereskedők is rácuppantak a rendezvényre, több megjelenést időzítettek a múlt vasárnapra is: a Párák évszaka, a Sandman negyedik része, vagy a The Walking Dead - Élőhalottak 2. Úton kötete keltette fel a figyelmem, meg egy-két magánpróbálkozás. A Sword, például, amiről - meg a netes változatról - morgott egyet Komaváry az örökörömön, és a Gépjárómű, a magyar steampunk - elsőre igen tetszik. Akárcsak - továbbra is - Kalyber Joe, meg alkotója, Pilcz Roland hozzáállása a műfajhoz.

Volt még Olvasószoba, meg pár bejelentés a jövő megjelenéseiről, de ezt remekül összefoglalta a képregény.net összefoglalója, nem ragozom. Lőttem pár képet (mennyit az akku engedett), lehet nézegetni:



2011. október 20., csütörtök

Mikszáth Kálmán: A lohinai fű és más elbeszélések

Ha gondolatban végigpörgetem magamban Mikszáth elbeszéléseit, kisregényeit, „népies beszélyeit”, „krónikáit”, úgy tűnik, a Kossuth kiadó által futó friss életműkiadás A lohinai fű és más elbeszélések kötete ezek közül a legmeseszerűbb történetek gyűjteménye. Az elszaladó, csapongó írói fantázia játékai ezek, olykor olyan távol a valóság-ábrázolás bármiféle szándékától, mint a legromantikusabb Jókai-mesék. Nem tagadom, a „mikszáthi univerzum” más csillagképeiben inkább otthon érzem magam – mégsem esett nehezemre olvasni ezeket sem. Hiszen ha valahol, itt megmutatható a mai „szórakoztatóknak”, hogyan kell magas nívón kiszolgálni bizonyos olvasói igényeket – és elgondolkodhattam azon is, annak a kornak, az akkori szórakozni vágyó olvasónak mire volt igénye.

Hiszen a kötetbe foglalt történetek java folyóiratban jelent meg anno, folytatásokban. Ezért a sajátos szerkezet, a szinte önálló, önmagában is zárt egységként kezelt, címmel ellátott fejezetek sora. Az a kor még nem a szisztematikusan levegőbe lógatott epizódoké, a kötelező jelleggel alkalmazott „függővégé”. Bár Mikszáth is szívesen hagyja bizonytalanságban az olvasóit, azért komplett  történetecskék laknak a nagyobb egészben, ha körülnézek a mai irodalmi placcon, a mai terminológiák közt, talán leginkább novellafüzérnek nevezhetők ezek a történetek – jellemzően sem a kortársak, sem az utódok nem találtak ezekre az elbeszélésekre, kisregényekre, „népies beszélyekre” egységesen alkalmazott terminológiát.

Persze az olvasónak nem is ez a lényeg, hogy minek hívja a szakember ezeket a történeteket – ahány van, annyiféle úgyis. Nincsenek azonos szinten kidolgozva: A lohinai fű, vagy A vármegye rókája sokkal árnyaltabb, részletgazdagabb, mint a Farkas a Verhovinán, vagy – személyes kedvencem – A kis prímás. Ahogy Hász-Fehér Katalin írja az egyik korábbi gyűjteményes kiadás utószavában: Mikszáth „novellái” nemegyszer redukált, kidolgozásra váró regényszinopszisként hatnak. Egy soktörténetű ember fantázia-gazdagságának kézzel fogható bizonyítékai ezek, akár csak a kötet végi „apró képek” – Mikszáthnak volt miből válogatnia, ha belefogott egy nagyobb lélegzetű regénybe.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy ráadásul a történeteit nem egyszer dolgozza át újra, az adott „irodalmi közeg” kívánságaihoz alakítva őket. A vármegye rókája meséjének öt különböző szövegvariációját ismerjük – az író szívesen és könnyű kézzel adaptálta az adott megjelenési „környezethez” a mesét, megváltoztatva a neveket, a helyszíneket. A legtöbbször azzal a szándékkal, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen az adott olvasói körrel: teljesen más hangsúlyokat kap ugyanaz a történet a Szegedi Napló hasábjain, mint mikor az író a pesti olvasókhoz szól ugyanezzel a mesével – amíg az egyik helyen a „környékbe” interpretálja a történetet, a másik helyen pusztán a „valahol vidéken” meséjeként jeleníti meg.

Mikszáth anekdotikus stílusának elengedhetetlen eleme ugyanis az olvasóval folytatott fiktív diskurzus – az író kiszól a történetéből az olvasójához, minősíti, magyarázza azt, s ezzel valójában is párbeszédre kényszerít. Ma nehéz elképzelni, média által oly mélyen átjárt korunkban, mennyire meglepő volt akkoriban ez az olvasót közvetlenül megszólító, személyes hang. Az író sikerének, népszerűségének egyik kétségtelen eleme volt, hogy az olvasói valóban úgy érezték, egy diskurzus résztvevői – jelzem, Mikszáth komolyan vette az olvasói reakciókat, a folyóiratok levelező rovatába oly gyakran beszerkesztett hozzáfűzéseket, s ha nem érkeztek ilyenek, olykor nem átallott ő maga fiktív válaszokat kreálni.

Ennek a diskurzust provokáló valőrnek egyik legszebb példája e kötetben épp A kis prímás történetében látható, ahol Mikszáth a maga kiszólásaival igen bátran szembemegy a kor divatos elképzeléseivel Mátyás királyról, a reneszánsz királyi udvar idealizált megjelenítésétől egészen az álruhás igazságosztó mítoszáig. Érdemes ebből egy kis ízelítőt adni:  „A nagy  intrikák, a merész tervek, melyekkel egész Európát behálózta, még aludni se hagyták, nem hogy unalmában országot ment volna próbálni gyalogszerrel, különféleképpen átöltözve. Szerette a saját népeit, dicsőséget szerzett nekik sokat, de a pénzüket leleményesen elszedegette a háborúzásokra. A népek szeretik a népszerűséget, de a népek a pénzt is szeretik. S azért Mátyás nemigen volt népszerű, amíg élt. Annál szerencsésebb az utódok előtt, akik nem érezték már az ő hatalmas tenyerét a zsebük körül, de a megmaradt dicsőségben jólesett sütkérezniök.” Fanyarul józan sorok ezek a könnyed mesében, a „kedves olvasóhoz”.

S mintegy idézőjelbe helyezik magát a mesét is. Ha a „mese a történelmet nem respektálja”, akkor ezen a mesén sem kell számon kérni történeti hűséget, mert nem az előadott történetben „lakik az igazság”, hanem az általa formált attitűdben – az író azért vállaljon felelősséget, ahogyan szórakoztat, nem azért, amivel, ha egyszer szórakoztatni akar, ha igényes „ponyvát”, korabeli krimit, rémmesét ír valóság-feledtetőnek. Mert Mikszáth ennek is példamutató mestere volt.


Kiadó: Kossuth
 

2011. október 19., szerda

MNG extra Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal - Magyar Nemzeti Galéria, 2011. október 7.

Összetett élménnyel ajándékozott meg bennünket a Magyar Nemzeti Galéria az MNG Extra rendezvénysorozatának egy éves évfordulóján – úgy látszik, valóban járható út az igényes múzeumi közeg számára is ez az időnkénti kulturális párbeszéd a művészeti ágak között.  Azzal hogy a kulturális emlékezet ezen őrei beengedik a profánabb műfajú zenét a maguk időnként templomi áhítatot sugalló tereibe, egy fiatalabb generációt is beengednek, jó pár olyan nézőre téve szert, akinek képpel telipöttyözött korunkban e nélkül lehet, eszébe se jutna a lehetőség – honunk művészeti kincseit a maguk teljességében, minden közvetítő közeget, médiát félretéve, szemtől szemben megtekinteni. Jó volt látni, hányan méláztak el egy-egy kép előtt a koncert előtt, a szünetben, és utána – hogy értelmet lelt így is a rendezvény, nemcsak a fülnek, de a szemnek is bőven adva táplálékot.

Volt mit nézni: az állandó kiállítások mellett, ahol végigkövethető a magyar képzőművészet története szinte a kezdetektől, a Markó Károly és köre: a mítosztól a képig időszaki kiállításán, s Munkácsy Krisztus-trilógiájának igazán igényesen felvezetett tárlatán is óránkénti, szakértő tárlatvezetéssel készült a múzeum. A Munkácsy-kiállítás igazi csemege, hiszen nemcsak a három „nagy” kép: a Krisztus Pilátus előtt, a Golgota és az Ecce Homo látható, hanem a számos rajz-, szín- és kompozíciós vázlat által, a képekhez kapcsolódó tanulmányok által az a gigantikus birkózás is, amit a festő a végső látomás formába öntéséért végigvitt. A képek budapesti bemutatására a debreceni Déry Múzeum felújítása adott alkalmat - el kell mondjam, ez az ideiglenesség nem látszik a kiállításon, s bár Debrecenben is méltó helyen van ez a csodálatos hármas, ez a valóban csak az európai legnagyobbak művészetéhez mérhető csoda, szinte sajnálom, hogy a Déry Múzeum elkészültével majd visszakerülnek.

A rendezvény keretezte múzeumi barangolásba számomra alapvetően beletartozik néhány rég nem látott kedvenc felkeresése – ha lehetek ennyire szubjektív: Vaszary Aranykora előtt álldogálnom kell, ha alkalmam van rá. Mítosz és elmúlta, ünnepe és gyásza egyetlen finom áldozó gesztusban. Számtalan fontosabb kép van persze, főbb helyeken: Madarász Viktor festménye: a Hunyadi László siratása például, azzal a két gyertya fénye által kiemelt, szinte csak önmagát megvilágító, halotti lepellel borított testtel – körülötte a sötét alig-árnyalataiból kiformálódó kápolna, tónuskezelés tekintetében minden idők egyik legbátrabb magyar festménye, s ezt annak is el kell ismernie, aki annyira nincs oda a historizmusért. Mint ahogy elementáris erőt sugároz Abdurrahman pasa képsíkból szinte kiugró, ökölbe szorított, holt keze Benczúr Gyula erős tablóján, a Budavár visszafoglalása hatalmas vásznán, ami előtt – az erre legalkalmasabb helyen – „tálalta” a zene élményét Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint.


Mert Bellák Gábor boldogítóan formabontó beköszöntője után bizony nem akármilyen zenei csemegét szállítottak. Lassan süketnek kell lenni hozzá, hogy valaki ne halljon Veronikáról és a Harcsa Veronika Kvartettről – a kvartett dalaiból kaptunk a duettől egy igen jóleső válogatást, néhány érdekes meglepetéssel tetézve az ismert dalok interpretációját. Interpretációt, hiszen Gyémánt Bálint és a gitárja egyedül kísérte az éneket ezen az estén, meg kell mondjam, meglepően teljes élményt adva így is. Gyémánt Bálint egy szál gitárral – alapvetően ritmusgitár-riffeket nyomva – hibátlanul duettezett Veronikával, egy-két rögzített riffre azért ráengedve a szólót is. Az volt a jó, hogy nem a kvartett egyetlen hangszerrel való „pótlását” hallottuk, hanem egy teljesen jól működő duettet az ismert dalokkal. Az csak hab a tortán, hogy a kettős a U2-feldolgozásba is be tudta pakolni a „dögöt”, a Tracy Chapman blues pedig kifejezetten jól állt nekik. Köszönet érte!

És köszönet a múzeumnak! Az MNG Extra rendezvénysorozata jó példa, követendő. Remélem, egyre többen fedezik fel a segítségével, hogy múzeumba járni jó.

2011. október 16., vasárnap

Ljudmila Ulickaja: Imágó

Ljudmila Ulickaja napjaink orosz irodalmának egyik legjelentősebb alkotója, megkockáztatom: élő klasszikus. Évről évre hatalmas várakozás előzi meg műveinek megjelenését, írjon bár regényt, kisregényt, novellát vagy mesekönyvet – magam is újra meg újra számolom a napokat egy Ulickaja-könyv megjelenése előtt, pedig viszonyunk az elmúlt években eléggé ingadozó volt. A magyarul az elsők között kiadott kisregényeit (Szonyecska, Vidám temetés, Életművésznők) egyszerűen imádtam, a később olvasott nagyregényeit viszont (Odaadó hívetek, Surik, Kukockij esetei) a csendes rajongás mellett is kritikával fogadtam. Tavaly elbűvölt az Elsők és utolsók novelláival, ám épp azért, mert eddig a rövidebb írásai mindig jobban tetszettek, mint a hosszabb lélegzetű művei, az Imágó című új regényt úgy vártam, mint rossz gyerek a Mikulást: nagyon reméltem, hogy ajándékot hoz, de azért titkon féltem, hogy virgács lesz a vége.

Szerencsére nem így lett! Most érkezett el az a pillanat, amikor Ulickaja végleg levett a lábamról, személyében immáron biztos kedvencet avattam, az Imágó pedig ott lesz az év legjobb olvasmányélményei között. Azzal együtt, hogy hosszú, terjengős, sokszor csapongó, beláthatatlanul nagy szereplőgárdát mozgat; hogy rengeteg szálat csak felkap, aztán hagyja őket kifejtetlenül lehullani, és hogy a szereplői közel sincsenek azonos mértékben kidolgozva. Ha nagyon akarunk, számtalan dologba beleköthetünk, a legtöbb kritika  a kaleidoszkopikus szerkesztést éri, nekem azonban ez tetszett a legjobban. Az Imágó úgy nagyregény, hogy közben nem is „igazi” regény, lehet olvasni novellafüzérként is – kétségtelen, hogy ezt a műfajt nem mindenki szereti, aki viszont igen (mint én), annak ez a könyv igazi kincsesbánya.

1953 tavaszán, Sztálin halálának napján találkozunk először  a szereplőkkel,  három kislánnyal: Olgával, Galjával és Tamarával – a felvezetés azt sejteti, ők lesznek a főszereplők, ám hamar kiderül, hogy nem. Érdekes ez az indítás, sokáig hihetjük, hogy Sztálin halálának igazából semmi köze a cselekményhez, aztán rájövünk, hogy egy mélyen politikus regényt olvasunk, és hogy a hatvanas évek politikájától, a politikai üldözéstől, az ellenállástól elválaszthatatlan a személyi kultusz és annak hatása a szovjet népre.

A három kislány – három későbbi fontos mellékszereplő – után megismerjük az igazi főszereplőket,  három jó barátot, Szanyát, Ilját és Mihát, akik különbözőbbek nem is lehetnének, mégis, egyaránt kiközösített osztálytársakként véd- és dacszövetség alakul köztük, ami aztán egész életükre kihatással lesz. Hármuk barátságán keresztül tárul fel előttünk a hatvanas-hetvenes évekbeli Szovjetúnió világa, az őket körülvevő mellékszereplők, szerelmek, barátok, rokonok, munkatársak, megfigyelők és ellenállók alkotják a regény mikrovilágát. Mindenki valamilyen kapcsolatban van a három főszereplő valamelyikével, de nem körülöttük forog a világ: így lehet, hogy néha száz oldalra magukra hagyjuk őket, hogy elkalandozzunk egy-egy mellékszereplő életébe, onnan meg máshova, hogy aztán egy huszárvágással visszatérjünk a moszkvai hármashoz.

Szanya, Ilja és Miha világának középpontját sokáig tanáruk, Viktor Juljevics jelenti, aki a kor fojtott légkörében szinte forradalmi módon nyitja rá tanítványai szemét az orosz irodalomra – tanítás utáni „irodalmi sétáik” Moszkvában többet adnak a fiúknak, mint a hivatalos oktatás. Kamaszos hévvel alkotnak titkos társaságot, szívják magukba a kultúrát, miközben egyikük – a fotográfusi ambíciókat dédelgető Ilja – gondosan dokumentál mindent. Nem sejtik még, hogy fiatalkori lelkesedésükből később játszi könnyedséggel kovácsolhat ellenük fegyvert a  hatalom. Viktor Juljevics és rendhagyó órái alkalmat adnak a szerzőnek arra, hogy teleszórja könyvét irodalmi utalásokkal, hogy felsorakoztassa az orosz irodalom nagyjait Puskintól Jerofejevig. Amellett, hogy talán ez Ulickaja eddigi legpolitikusabb műve, szinte kultúrmisszióval ér fel: ennyi orosz írót, zeneszerzőt, festőt már rég láttam leírva, az olvasóban önkéntelenül feléled a késztetés, hogy utánanézzen, elolvassa, meghallgassa, megnézze a műveket. Persze a korban a kultúra egyfajta menekülésként szolgált, így teljesen természetesen olvad bele a regény szövetébe a rengeteg kulturális utalás.

A politika és a kultúra végig elválaszthatatlan: Ilja és Miha folyamatosan összetűzésbe keverednek a hatalommal, hamar ellenállók köreibe kerülnek, szamizdatterjesztéssel keresik kenyerüket, betiltott szerzőket olvasnak és fedeznek fel, bohém festőkkel barátkoznak. Miha, aki bölcsészkarra járt, szenvedélyesen szeretne süketnéma gyerekeknek irodalmat tanítani, ám politikai okból - épp betiltott művek birtoklása miatt - karrierje derékba törik. Szanya az egyetlen, aki nem kerül komoly összetűzésbe a hatalommal, ő az, aki „felsőbb regiszterekben” mozog, a zene az élete, a zeneelméletbe menekül, úgy a politika, mint a gyerekkori - a zongorázást lehetetlenné tevő - kézsérülése elől.

Viktor Juljevics lesz a példakép, a mozgatórugó, akihez újra meg újra visszatérnek a fiúk, és ő teszi fel a regény központi témáját jelentő kérdést is: hogy vajon hol a gyerekkor és a felnőttkor határa, mikor lesz a gyerekből szellemileg érett felnőtt, mikor lesz a bábból kifejlett imágó? Egyáltalán, lehet-e a diktatúrában, a folyamatos elnyomás és a gondolkodást elsorvasztó propaganda közegében intellektuálisan felnőtté válni? És ha lehet, akkor hogyan tud együtt élni a felnőtt, gondolkodó elme a pártállami tébollyal? Van-e más kiút, mint az ellenállás, el tudunk-e számolni önmagunkkal, ha mást választunk, ha behódolunk, ha „felsőbb regiszterekbe” menekülünk, vagy épp feladjuk?

Iszonyú fontos és korunkban is húsbavágóan aktuális kérdések ezek – még ha ma (szerencsére) nem is a politikai elnyomás tartja mesterségesen lebutított szellemi állapotban a tömegeket. De vajon nem épp ezt teszi-e a média (nagy része), nem ezt eredményezi-e az előre megcsócsált és a torkunkon lenyomott felesleges információhalmaz, nem ez-e az érdeke az emberi mivoltukból kivetkőző valóságshow-szereplőkből celebeket csináló „szórakoztatóiparnak”? Az Imágó fő kérdése, hogy a huszadik század második felében felnőtt ember képes-e szellemileg és erkölcsileg is felnőtté válni, sajnos ma is aktuális.

Válaszokat azonban nem kapunk – Ulickaja felnőttnek tekint minket és nem ad kész megoldást. Elénk tár egy korszakot, annak minden borzalmával és szépségével együtt. Mert igen, van benne szépség is – és nem elhanyagolható mennyiségű humor. Ulickaja a tragédiában is képes meglátni azt, amiért végső soron érdemes élni, küzdeni, szeretni. Könyveit olvasva eltölti az embert az érzés, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben is volt remény. Mert az emberek mindig túl akarták élni, és valahogy túl is élték – és ahogy az orosz lélekben ott a tundra nagyságú világfájdalom mellett a folyamatos (kissé részeg) életigenlés, úgy a diktatúrában is ott van a humor és a szépség


Kiadó: Magvető
Fordította: Goretity József
 

2011. október 15., szombat

Iva Bittová - Művészetek Palotája, 2011. október 5.

Különleges koncert tanúi lehettünk 2011. október 5-én a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában. Aki ismeri a világhírű cseh etnozenész, Iva Bittová munkásságát, nyilván tudta, mire számíthat, aki azonban úgy ült be a koncertre, hogy még nem látta-hallotta a hölgyet élőben játszani, az a koncert első fél órájában könnyen azon kaphatta magát, hogy értetlenül pislog, és nem tudja, hova is került. Aztán meg azon, hogy bár ne érne még véget, és hallgathatná tovább ezt a csodaszámba menő, játékos, olykor gyermeteg, ám végtelenül profi zenei-hangi kavalkádot.

Mert Iva Bittová ilyen – elsőre furcsa, ám nagyon hamar elvarázsol. Az 1958-ban, a csehországi Bruntálban született színész-énekes-zeneszerző művészcsaládból származik, édesapja messzi földön híres magyar-roma származású zenész, Bittó Kálmán, édesanyja színésznő. Testvéreivel együtt kisgyerekkora óta zenét tanult, énekelt és hegedült. Később mégis színészként végzett, számtalan színpadi és filmes alakítás van a háta mögött (szerepelt többek között a 2004-ben a Legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára jelölt Zelary című cseh filmben is). Színészként elért sikerei ellenére igazi terepe a zene maradt, hamarosan visszatért a hegedűhöz és az énekléshez.


Mára több mint húsz kiadott lemezzel büszkélkedhet, olyan alkotótársakkal dolgozott együtt, mint Pavel Fajt, Dorothea Kellerová (akivel Bartók Béla műveit dolgozta fel), Vladimír Václavek, vagy az általa alapított Dunaj zenekar. Koncertkörútjain is rendre újabb és újabb partnerekkel játszik együtt, mostani fellépéseire a zeneszerző-gitáros Vladimír Václavek kísérte hazánkba.

Bittová zenéje semmihez sem hasonlítható igazán, ha mégis muszáj, akkor Björk, Meredith Monk vagy Laurie Anderson munkásságához áll a legközelebb. Pályája során rockzenével, kísérleti avantgárddal, klasszikus zenével és jazz-zel is kacérkodott, mígnem rátalált saját stílusára, az etno-alapokon nyugvó, a zene és az ének határait feszegető, állati hangokkal, zajokkal, zörejekkel, máskor virtuóz hegedűjátékkal kísért „világzenéhez”.

A koncerten hallott saját szerzeményei mind hangulatokat, érzéseket idéznek fel, szövegük alig van, de ha van is, akkor sem kap elsődleges szerepet – bár talán aki ért csehül, másképp véli, de a többnyire meglévő nyelvi nehézségek miatt is úgy gondolom, Bittová-nál nem a szöveg az első, hanem a stílus, az érzelmek, az előadás. Nem csupán énekel, szinte már performansz az, amit látunk: testben-lélekben átadja magát a zenének, játszik, széles gesztusokkal, tánccal, testbeszéddel olykor többet fejez ki, mint a hangjával. Kettős érzés látni a színpadon: egyfelől olyan lelkes, felszabadult, mint egy gyerek – pireg-pörög, ugrándozik, minden ízében hitelesen adja át azt, amiben valószínűleg ő maga hisz: hogy a zene egy csoda, amire estéről estére rá lehet csodálkozni. Másfelől nagyon tudatos és rettentően magabiztos művész, másképp nem is merné ennyire elengedni magát, ennyire játszani – a hangjával, a zenével, a partnerével, és végső soron velünk, a közönséggel.

Vladimír Václavek remek partner ehhez a játékhoz, ők ketten folyamatos interakcióban voltak az est folyamán – évődtek, civakodtak, énekben, zenében, gesztusokban egyaránt játszottak egymással. Hogy mennyi ebből a megtervezett, elpróbált játék, és mennyi az improvizáció, nem tudhatom, de  a műfaj jellegéből és az előadás frissességéből azért arra lehet következtetni, hogy itt nincs két egyforma este, amit látunk, annak nagy része ott születik meg, a szemünk előtt, az előadók pillanatnyi hangulata nyomán. Ha így van, szerda este nagyon jókedvűek lehettek, mert fergeteges kis műsorral ajándékoztak meg bennünket – és a kezdeti csodálkozás után azt hiszem, a közönség is fogadókésznek bizonyult. Remélem, Bittová megtartja azt a jó szokását, hogy évente-kétévente ellátogat Magyarországra – én szívesen látnám-hallanám még rendhagyó koncertjeit.

2011. október 12., szerda

A színfalak mögött

A sorozatfüggők nem panaszkodhatnak, napjainkban igencsak elkényeztetnek minket a televíziós csatornák – jobbnál jobb szériák kerülnek évadról évadra a képernyőkre. Mégis, ha megkérdezik, számomra melyik a legjobb, a felülmúlhatatlan, a legtöbbet nézett, kapásból rávágom, hogy Az elnök emberei. Az 1999-2006 között futott hét évad az amerikai televíziózás egyik legnagyobb teljesítménye volt, köszönhetően elsősorban a sorozat ötletgazdájának és vezető írójának, Aaron Sorkinnak.

Az idén A közösségi háló című film forgatókönyvével abszolút csúcsra érő írózseni (gyakorlatilag a szakma összes díját megkapta érte) a negyedik évad után szállt ki a nyugati szárny életét bemutató sorozatból, és rajongók milliói várhatták tűkön ülve, hogy mi lesz a következő nagy dobása. A válasz a 2006-2007-es tévés szezonban érkezett meg, A színfalak mögött (Studio 60 on the Sunset Strip) című sorozat formájában. Hogy miért kellett három évet várni, arról persze szóltak pletykák, mint ahogy mozifilmes tervekről is – erről még ejtünk szót – de a bemutató után minden rosszindulatú találgatás elhallgatott: a sorozat már az első epizódjával hatalmasat ütött az amerikai nézők gyomorszájába.

A színfalak mögött egy fiktív televíziós show-műsor, a 60-as stúdió készítésébe enged bepillantást – igazi bennfentes sorozat. Az Amerikában töretlen népszerűségnek örvendő Saturday Night Live mintájára alkotott 60-as stúdió egy péntek esti szórakoztató műsor, ami kilencven percnyi tömény intellektuális humorral lakatja jól az erre kiéhezett nézőket. Már ha hagyják. Mert az első epizódban épp abba csöppenünk bele, ahogy a csatorna megbízottja a Műsorfelügyeleti Bizottságtól tartva ki akar vágatni egy számot az adásból, mire a show vezető producere élő adásban kiborul, és úgy istenigazából elküldi a búsba a piacot kiszolgáló csatornát, a Műsorfelügyeleti Bizottságot, a marketingeseket, a nézőket, akik szájtátva nézik, amint kilúgozott hmmm… ürüléket nyomnak le a torkukon, és úgy általában, mindenkit.

Ilyen sorozatkezdést azt hiszem, még nem láttunk – a folytatás pedig minden tekintetben méltó a felütéshez. A vezető producer kirohanása után a csatorna új szórakoztató műsorokért felelős igazgatója, Jordan McDeere (Amanda Peet) visszacsalogatja a széria korábbi producerét, Danny Tripp-et (Bradley Whitford) és korábbi íróját, Matt Albie-t (Matthew Perry). Tripp és Albie korábban finoman szólva haraggal váltak el a csatornától, visszatérésüket így kiemelt figyelem kíséri – ráadásul egy televíziótörténeti jelentőségű blamázs után kell helyreállítaniuk a show, a csatorna, és az anyavállalat reputációját.

Mi sem lehetne testhezállóbb feladat egy zseniális írónak, aki épp díjakat halmoz, miközben évek óta se veled-se nélküled kapcsolatban van a show egyik vezető színészével, Harriet Hayes-szel (Sarah Paulson), és egy producernek, aki drogfüggésétől próbál szabadulni; és mellesleg csak azért vállalta el a munkát, mert nemrég lebukott drogozás közben, ezért a biztosító nem járul hozzá, hogy mozifilmet rendezzen. Ezen a ponton merül fel a pletykák és találgatások tömkelege, hiszen Matt Albie karaktere nyilvánvaló hasonlóságot mutat Aaron Sorkinnal, Danny Tripp karaktere pedig az örök fegyvertárs Thomas Schlamme-val (aki Sorkin minden tévés munkájánál közreműködött). Tudvalévő, hogy Sorkinnak voltak alkohol- és drogproblémái, mint ahogy az is, hogy közvetlenül A színfalak mögött után mozis forgatókönyvet írt – ez volt a Charlie Wilson háborúja – mindez bőséggel adhat okot mindenféle következtetésekre, de ezt inkább hagyjuk meg a pletykalapoknak, és térjünk vissza a szériához.

Matt Albie és Danny Tripp tehát kezükbe veszik a show-t, és indulhat az akadályfutás – hétről hétre meg kell küzdeni minden egyes poénért, az autoriter személyiségű Matt, aki senkinek a segítségét nem szívesen veszi igénybe, az irodája falán lévő hatalmas visszaszámláló óra árnyékában ír meg hetente 90 percet, miközben a nyíltan lenézett íróstáb lázadozik, a műsorfelügyelet minden szavába beleköt, a csatorna minden százalékpontnyi eltérést számon kér. És persze ott van a magánélet: Matt szakítani akar Harriettel, akibe fülig szerelmes, de a közös munka folyamatos összetűzésekkel jár, Danny pedig beleszeret Jordanbe, akinek a múltjáról nagyon csúnya dolgok derülnek ki.



Mindez nagyjából az első két epizód során történik, és még csak a főszereplő négyesről ejtettünk szót. Mellettük számtalan mellékszereplő tűnik fel hétről hétre, köztük a show másik két vezető sztárja, Tom Jeter (Nathan Corddry), a közép-nyugati konzervatív családból származó srác, akinek az öccse Afganisztánban szolgál; és Simon Stiles (D. L. Hughley), az ügyeletes fekete komikus, aki a gettóból kitörve nem kevés faji öntudatot visz a show-ba. Körülöttük forog a komikusok, írók, rendezők, producerek, vendégműsorvezetők és csatornaigazgatók színes kavalkádja – amelyben mindenki megkapja a maga történetét, nincsenek töltelékfigurák, egytől egyig élő, hiteles, összetett szereplők.

A Sorkinra jellemző felfokozott tempó itt sem csökken, eszméletlen pörgés látható a vásznon, egy-egy negyven perces epizódban annyi minden történik, amit más sorozatokban egy fél évad alatt látunk, szinte mindig többen vannak a színen, gyakori, hogy sokan beszélnek egyszerre (ez egyébként a dialógusairól híres forgatókönyvíró minden munkájára jellemző) és csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy követni tudjuk az eseményeket. Aki tévézés közben még ezer más dolgot csinál, annak nem ez a sorozat való – A színfalak mögött ugyanis teljes koncentrációt kíván.

S mindemellett nagyfokú nyitottságot és tájékozottságot. Eszméletlenül intelligens és nagyon bátor sorozatról van szó – a politikai korrektségre fittyet hányva beszél vallásról, háborúról, terrorizmusról, az amerikai politikusok alkalmatlanságáról, a „fehér, középosztálybeli, keresztény” Amerika ostobaságáról, a szórakoztatóipar elkorcsosulásáról, faji ellentétekről, szexről, drogokról. Mindezt tömény iróniába burkolva – szinte minden sorát tanítani lehetne. Mint ahogy azt is, ahogy a vallásos jobboldal ellen nyíltan kiálló Sorkin azért oda-odamondogat a saját szekértáborának is: a hollywoodi liberálisok éppúgy megkapják a magukét, mint a másik oldal. A teljes képhez hozzátartozik, hogy tele van a sorozat olyan popkulturális utalásokkal, amik leginkább az amerikai nézőkhöz szólnak, mindet felfedezni és megérteni még sokszori újranézés után sem sikerült.

A sorozat valószínűleg minden közreműködőjének szívügye lehetett – legalábbis erre következtethetünk abból, hogyan lubickolnak a szerepükben a színészek. A legnagyobb meglepetés a Matt Albie-t játszó Matthew Perry. Nem vagyok nagy Jóbarátok-rajongó, és megmondom őszintén, el nem tudtam képzelni, hogy az idióta Chandlertől egyszer komoly színészi teljesítményt látok, de ebben a szerepben Perry lenyűgöző – valószínűleg volt miből merítenie a drogfüggéssel, munkamániával, párkapcsolati problémákkal küzdő író szerepéhez. Danny Tripp szerepében Az elnök emberei Josh Lyman-je, Bradley Whitford remekel – ő nagyjából ugyanazt hozza, mint az előző sorozatban, és ez nagyon jól áll neki. Csak az a kérdés merül fel bennünk óhatatlanul, hogy miért nem szerepel ez a fickó a nagyvásznon?

A komikus sztárok megformálói a tengerentúlon ismert humoristák, látszik, hogy profik ebben a műfajban, gyakorlatilag minden megmozdulásuk erőlködésmentesen vicces. A mellékszereplők közül kitűnik Amanda Peet – akitől moziban finoman szólva felejthető alakításokat láthattunk, de ez a sorozat belőle is a legjobbat hozta ki; Timothy Busfield az adásrendező Cal Shanley szerepében, aki Az elnök emberei egyik visszatérő szereplője volt (mint Danny Concannon, a CJ körül legyeskedő fehér házi tudósító); és a kezdetben patkány, majd egyre emberibb, végül pedig kimondottan szimpatikus csatornafőnököt, Jack Rudolph-ot játszó Steven Weber.

Sajnos a sorozat csak egy évadot élt meg – témáját és hangvételét tekintve nem meglepő, hogy nem döntött nézettségi csúcsokat, azonban szerencsére ez az egy évad úgy kerek, ahogy van. Nem mondom, hogy nem nézném még sok-sok évadon keresztül, de így legalább nem kell attól félni, hogy kifullad ez a hihetetlen tempó vagy elfogy az irónia. Ráadásul tipikus újranézős sorozat, minden alkalommal nyújt valami újat. Aki szereti a tempós, párbeszédközpontú, intellektuális szériákat; akinek a kikapcsolódás nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak bambul a képernyőre; aki szereti, ha szórakoztatás közben elgondolkodtatják, annak mindenképpen érdemes próbát tennie vele.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...