Karinthy Frigyes: Minden másképpen van

Kis túlzással állítható, hogy Karinthy volt az utolsó „reneszánsz ember” – kis túlzással, hiszen el nem mélyedhetett sem a számtalan, érdeklődését felkeltő tudományban, sem a technikában; a lélektanban például, vagy a repülésben. Kevesen vannak, akik annyit értettek és éreztek meg például a művészetekből, mint ő, de ahhoz túl kevés egy ember élet-ideje, hogy végére járhasson a dolgoknak, ha ennyi minden érdekli. „Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni” mondja Kosztolányi, s mennyire igaza van: a zseni rápillant a bármire, és hagyja megragadni magát a bármi lényege által. Számtalan ilyen elragadtatást rejt az életmű, amelyek aztán a legképtelenebb formában és helyen bukkantak egyszer csak elő, akár a Pesti Napló vasárnapi mellékletében hétről hétre megjelenő könnyed tárcákban is. És az már a zseni íráskészségének kétségtelen bizonyítéka, hogy a magvas gondolatok terhétől e tárcák párflekkes papírhajói mégsem süllyedtek el…

Konyhafilozófia? Lehet azon elmélkedni, megtették többen is - pro és kontra, többek közt Kardos László és Kolozsvári Grandpierre Emil - agyonüli-e, mintegy elfarnehezíti-e a bele csöpögtetett filozófia a Karinthy által szövegfelhővé terebélyesített „irodalmat”. Avagy megfordítva: a túlságosan erős gondolatok az írótól szokott könnyed – és leggyakrabban módszertanát tekintve teljesen tudománytalan – szöveg-keretében tekinthetők-e többnek mint egy sziporkázó tehetségű író agya-menéseinek. Kolozsvári Grandpierre szerint „senki oly ádáz ellensége nem volt az író Karinthynak, mint a filozofálgató Karinthy”. Szerintem ez marhaság. Mert ha Karinthyé konyhafilozófia is – hiszen minden módszertant nélkülöz –, akkor is lenyűgözően harmonikus és íz-gazdag. Gondolati értelemben legalábbis Michelin-csillagos ez a filozófuskonyha.

Hiszen a kor tudásának színvonalán túl nem látó – azóta természetes halállal kimúlt – okfejtéseken túl nem egy korát megelőző, meglepő felismeréssel is megajándékoz bennünket az író. Többször szóba került már a szaksajtóban, de mégis elég kevesen tudják, hogy a „social network” divatos elmélete – igen játékos formában – felmerült Karinthy egy írásában, 1929-ben. A tárcagyűjtemény Láncszemek című írásában egy úr (az író-alterego) fogadást ajánl, „miszerint bárkit megnevezhetnek neki a Földön, legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, minden lépésben közvetlen ismeretség alapon”. Karinthy hallatlan játékossága közismert; a fejtörők, nyelvi játékok, kitalálósdik mellett azt mégis kevesen hitték volna, hogy a „kicsi a világ” effektust, amelyet Stanley Milgram kutatott és körvonalazott részletesebben 1967-ben, majd negyven évvel előbb játékból észrevette. Talán erre gondolhatott Kosztolányi? Talán ez teszi valójában a zsenit?

A kötetet annak idején fanyalogva fogadta a kritika – nehéz is lelkesedni mindegyik tárcáért, hiszen az író kezét nem kötvén semmi, Karinthy valóban meglehetősen ad hoc jelleggel választ, mi kerüljön a következő „vasárnapi levélbe”. Olyannyira, hogy e kötetlenséget magát, annak Cartesius-i mélységű követelését, a lehetetlenség felelősségét is megírja az Ami eszembe jut című írásában – hogy valójában mekkora távlattal bír is ez a szabadság. De gondolatmenetet kap az, hogy meleg van; vagy a mozivásznon az avult ruhában vonagló „nő-démon” nevetségességének nevetséges oka. Az úriemberség kapcsán, vagy egy pékmester sajátos hóbortja kapcsán a körülöttünk burjánzó közkeletű tévhitek. De a költészet mibenléte is, hogy például mennyire a szerző noteszébe vázlatolt ötlet szintjén marad a szabad vers. Még egy el nem csattant pofon is megágyazhat a filozofálásnak.

Az alcím sugallta egy évnyi rendszeres, egy bizonyos orgánumban megjelent írásfüzér-jelleg egyébként meglehetősen távol áll a valóságtól. A kötethez az író valójában innen-onnan válogatja össze a szövegeket, nem egyszer máshová is beválogatott szösszenetet is újra kötetbe fűzve. Érdemes tehát elgondolkodni rajta, miért érzett a szerző ennyiféle írást egy kötetbe illő gondolat-rokonnak, s miért kapta végül a kötet a Minden másképpen van címet. A legfontosabb az a minden tárcát átható, közös attitűd, amely épp egy Karinthy-idézettel ragadható meg a legplasztikusabban. „A bölcs természet - írja -, mióta munkáját ismerjük, az élők világában folytonos szenvedéseket okoz az élőknek... aki (tehát) szenvedést okoz, aki a boldogságot is csak úgy tudja megoldani, hogy szenvedéssel és halállal köti össze, az nem bölcs és nem tökéletes, hanem őrült, minden cselekedetében az, ezeknek a cselekedeteknek következményeit nem is ő, a bölcs természet, hanem a bölcs természet felett álló Isten segítségével az Ember kell, hogy kikorrigálja, természetellenes hitével a jóban, természetellenes tagadásával a rossznak.” 

A „világkijavítás” hallatlan optimizmusa, a minden keserítő tapasztalat és illúzióvesztés után is megőrzött hit a kötet vezérlő elve. Hogy ezen a folyton-folyvást zajló világvizsgán annyi kihalt előddel szemben az emberiség még nem bukott meg. Azóta sok mindent másképp láthatunk – a globális folyamatok legaktívabb alakítójaként tekintünk magunkra, mint emberiségre, „aki” ezzel az aktivitással önmagát egyre nagyobb veszélybe sodorja. Érdemes elgondolkodnunk azon a hallatlanul józan hozzáálláson, amely Karinthy felfogásából következik: ha már vitán felül áll, hogy alapvetően alakítjuk magunk körül a világot, legalább alakítsuk felelősséggel és jól. Ha már része vagyunk a képletnek, ne általunk vonjon a világból gyököt az idő.

Kiadó: Kossuth

Karinthy Frigyes: Így írtok ti - Külföldi próza, külföldi dráma

Köztudott, hogy Karinthy állandó pénzgondjai közepette hajszolta a munkát – gyakran vállalva olyasmit is, amihez voltaképp nem konyított. A külhoni irodalmak kincseiből válogatott műfordításait – a Micimackót is, amely a magyar címét épp Karinthy Emília után „nyerte” – rendre Mici nővére nyersfordításaiból formálta ki, leggyakrabban elképesztő tempóban; szinte csoda, hogy ennyire ihletetten. Persze segítette ebben, hogy jól ismerte az átültetett művek irodalmi környezetét – hisz író létére kora tán legszenvedélyesebb olvasója is. Elképzelni se tudom, hogy lelt időt hajszolt életmódja mellett az olvasásra, de az irodalmi paródiáiból egy alapos, figyelmes olvasó személyisége is kirajzolódik. A meglehetősen vagabund életmód mellett hallatlan szakmai igényesség jellemezte munkáit, a mindenféle élethelyzetben, rohanvást papírra vetett vélemények, recenziók, krokik és paródiák kazlában nemigen akad helyesbítésre szoruló, mai szemmel vállalhatatlan elem – legalábbis nem lelünk ilyet, ha kézbe vesszük az Így írtok ti külföldi prózának és drámának szentelt kötetét.

A parodizáltak névsora mai szemmel nézve igen vegyes. Természetesen akadnak illusztris „vendégek” a listán: Dickens, Oscar Wilde, Emile Zola, Defoe; vagy a drámaírók közül Shakespeare, Ibsen, G. B. Shaw, és Pirandello. Vannak, akiket nem elsősorban az itt bemutatott „oldalukról” ismerünk ma, mint például William Somerset Maugham. Vannak a kihagyhatatlan „iparosok”, mint Arthur Conan Doyle, vagy Verne, s olyanok is, kik alaposan megkopott egykori dicsfényük árnyékában azért még a köztudatban vannak, mint például Edgar Wallace, H. G. Wells, Sinclair Lewis – de hogy kicsoda például Arcübasev, azt szerintem e gyűjtemény nélkül nemigen akarná tudni senki – holott a kor egyik zajos sikerét szállító botrányszerzője. Szanin című művét bírói határozattal vonatták vissza a kiadóval s tették ezáltal a pult alól terjedő, kívánatos tiltott gyümölccsé… A mellesleg igen hullámzó színvonalú könyv kegyetlen tükröt kap Karinthy által, kegyetlen és meglepően kevéssé „görbe” tükröt – itt alig kell tovább sarkítani az írói valőrt, hogy önmagát tegye nevetségessé.

Meglehetősen széles eszköztárral operál hát az író, amikor a kiszemelt áldozatait tollhegyre tűzi; hiszen legtöbbjére a kifigurázottak mesélés-módja, írói modora képezi a paródiák alapját – s e modor felvétele és játékos „önvetkőztetése” közben mintegy magától tárul fel valódi sűrűségében-hígságában az ábrázolt tartalom. Ahogy Verne 80 nap alatti földkerülése kap görbe távlatot A Csömöri úttól egészen a Filatori-gátig paródiájában, az tanítanivaló. Mint ahogy példaszerű a teljesen más eszköztár használata Wells világtörténetének megsemmisítő erejű „körömvonalra írható” változatában. Karinthy asszociációs képessége elképesztő. A szerzőkre jellemző jegyek, kiforgatott „embléma-mondatok” mindig helyénvaló módon illeszkednek a szövegbe – és mindig humorforrásként. S a névadásai (például Rézverő fia Mór: a visszafelé-darabok Otellója) kegyetlen pontossággal találják meg az asszociálható együtthangzást; a kedvencem sajnos nem ebbe a kötetbe került: Raszkolnyikov, aki Rosszkornyifog…

S nagyon gyakran többfenekűek a paródiák. Aktuálpolitikai ügyek, közéleti események, botrányok és divatok kapják meg a magukét oldalvágólag. S van, hogy a görbe tükör valójában nem az eredeti szerző modoráé, nem a darabé: A King Press, Shakespeare hátrahagyott és most felfedezett műve legkevésbé fontos rétege a Lear-paródia – a vitriolt a szerző az aktuálpolitikai utalásaiba, Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Bokányi Dezső darabba illesztésével az elszerencsétlenkedett „királyság-visszaállítás” tömör összefoglalásába csöpögteti. A Hat szerep keres egy szerzőt, avagy: Hat szerző keres egy témát, avagy: Hat néző keres egy értelmet, avagy: Hat színigazgató keres egy slágert, csak én nem keresek az egészen semmit című Pirandello-paródia voltaképp az egész modern színi megújulás (valahol a saját, a Karinthy-drámák) valőrjének is tömör összefoglalása: …Mindig így van ez, mikor nem rendes szerzőtől játszanak darabot – panaszolja a Második Takarítónő, panaszolja (voltaképp) Karinthy, annyi szertehullás, „nem rendes szerző” korának gyermeke. Aki azért mindezen végül is elég jól keresett – még ha képtelen volt is a maga és családja szertelen életmódját finanszírozni, akármilyen jó keresetből.

Szeretem ezt az életműkiadást. Szurkolok neki, hogy annyi mostoha sorsú elődje után beteljesüljön, az utolsó kiadásra szánt kötettel. Még akkor is, ha tudom, mindmáig kerülnek elő a könnyű kézzel szórt kéziratokból, szövegvariációkból a kor mindenféle, fizetőképes sajtótermékébe, mindenféle álnév alatt szerkesztett szövegek. Hogy az életmű – amelyhez képest Augiász istállója rendezett, meghitt és otthonos zugocska – talán soha nem lesz teljes; következésképpen soha nem lehet összegyűjteni: Karinthy esetében az utolsó kötet soha nem lesz az utolsó. Talán ez az író utolsó tréfája, velünk és nekünk.

Kiadó: Kossuth

Karinthy Frigyes: Így írtok ti - magyar dráma

Az irodalmi tükörgörbítés magyar atyamestere – persze hogy – nekiment a színpadi szerzőknek is, aminek azért sajátos stichet ad a tény, hogy ő maga voltaképp sikertelen színi szerzőként vonult a köztudatba. Nehéz tudomásul venni, de Karinthy színre vihető, közönségbarát produkcióval nemigen szolgált a pályája során – pedig azt nem mondhatnánk, hogy ne próbálkozott volna ezzel is. Valahogy az ő szituációs drámai és/vagy humorérzéke teljesen más „mezőben” volt otthon, a színpad a számára idegen territórium maradt – a színi paródiái sem előadható darabok, hanem igen szórakoztató, számtalan nyelvi leleménnyel támogatott irodalmi alkotások.

Azt gondolhatnánk, hogy Az ember tragédiája – Karinthy egyik fő „eszköze” a honi színműirodalmat illető paródiákhoz – különösen ínycsiklandozó célpontot, hogy ne mondjam, a fő célpontot jelentette az írónak. Holott valójában magát a Tragédiát csak igen áttételesen karikírozza a Mester, miközben arra használja, hogy általa a legváltozatosabb célpontok kapják meg a magukét; hogy a Madách-mű által a legplasztikusabb módon irtsa a különböző drámai – avagy egyéb – műfajok manírjait. Az emberke tragédiája a gügyögő gyermekversek, verses mesék; a Pósa Lajosok elenyhítő, „gyermekvédő” versi nyelvezete ellen szól - ahol a hősök „meghalukálnak” így, becézve. S miközben kacagtató pontossággal valósítja meg az általa karikírozott modor minden irritáló elemét, ha jól meggondoljuk, paródia-voltán túl kiváló Tragédia-átiratként is működik – s ennyiben áttételes karikatúrája magának a műnek is. Ugyanígy a Tizenhatodik szín a kávéházi irodalom és jellegzetes alakjai, a hírlapírók, a költők – ki ne ismerne a „Duhaj”-ban Adyra –, a szerkesztők és kiadók ábrázata elé tart görbe tükröt, miközben Karinthy a nyelvhasználat jellegzetességeit kíméletlenül megidézve, Ádám és Lucifer alakjával maradéktalanul „hozza” az eredeti Tragédia - megformálásában olykor igen esetlen - szövegi közegét. A Majd a Vica a teljesen üres operett-műfaj Tragédiába oltása, a szakmányban, ipari módon gyártott, revübe fulladó értelmetlenségek frappáns összefoglalása, míg Az embrió tragédiája a közönségkímélő dráma-rövidítések, az „egyfelvonásosítás” a korban hullámokban előtörő átírások fanyar kritikája. Az a gyanúm, Karinthy nagyon szerette a Tragédiát, hiszen e nélkül e mű nem szolgálhatott volna ennyiféle karikatúra vázául.

Karinthy a modor, az írói manírok összességének ellensége volt, s az irodalmi paródiáiban ezt gyilkolja a legtöbbet: a mások mindent eluraló modorát. Amikor a mű, a téma nem „teremt magának” invenció-dús megszólalást, hanem a szerző mindent a maga jól begyakorolt rutinjába darál. Csak érintőlegesen tartozik ide, de pont ezért sértődött meg Karinthyra – a maga mimóza-természetén túl – Babits, mivel elhitte magáról, hogy neki úgymond csak stílusa van, modora nincs. Épp úgy, mint Molnár Ferenc, aki teljesen hasonló okokból haragudott meg időről időre a darabjait – azok hangos-siker volta okán ha lehet, még nagyobb visszhanggal – karikírozó szerzőnkre. A fene Karinthy által úgy bánik el Az ördög szituációs humorával, hogy mintegy megvalósítja azt: a köré szőtt darab-hús nélkül, az önmagában hallatlanul gyenge lábakon álló cselekményi csontvázat rajzolva fel – mondhatni, csak a meztelen banalitást. Volt mire sértődni – annak ellenére, hogy Molnár mellett Herczeg Ferenc, Bródy, Hunyady, vagy Szomory; mondhatni a neves kortársak mind ugyanilyen kíméletlen bánásmódban részesültek, semmivel sem kíméletesebb bánásmódban, mint a kor megélhetési-drámaírói, a Fodor-Lakatos páros például. Mégsem mondható, hogy a hangos siker mértékével egyenes arányban folyt volna ki Karinthy tollából a több vitriol – érdemes csak az Így írnátok ti Hacsek és Sajót, vagy az Első jelenet – utolsó jelenet katalógus-szerű paródiagyűjteményeit átlapozni, hogy lássuk: minden modort tollhegyre tűz, nemcsak a sikeres modort.

Ezekből a szalondarabokból mára alig maradt a színházak repertoárjában – a harmincas évek szerzőit egy-két kivételtől eltekintve ritkán tűzik manapság műsorra. De a kíváncsiaknak rendelkezésére állnak Karinthy paródiái; hogy fogalmat alkothassunk az időszak hazai színi mozgásairól, elég elővenni ezt a kötetet. S azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet ha akarnék sem tudnék kiötleni.

Kiadó: Kossuth

 

Karinthy Frigyes: Mennyei riport

Merlin Oldtime, minden oknyomozó újságíró abszolútuma, akit csak a valóság érdekel, akinek a „személyes átélés” a riporteri módszere; egykor forradalmak, hadjáratok, elemi csapások rettenthetetlen, világhírű krónikása – akinek módszere okán legalább annyi ellensége lett, mint rajongója – pályája alkonyán felajánlja a „New History” magazin szerkesztőjének, hogy riportsorozatot készít a másvilágon, és vissza is tér onnan, hiszen megszerezte az ehhez szükséges igazolványokat. Mr. Smith, a legendás szerkesztő – miután kényszerűen meghajol a tények előtt, miszerint Oldtime erre valóban képes, és valóban rendelkezik útlevéllel a túlnanba – kapva kap a soha vissza nem térő alkalmon. Így jön létre - Karinthy Frigyes tolmácsolásában - a világszenzáció: a Mennyei riport!

Gyönyörűen gonosz szöveg ez, az a Karinthy által annyiszor megjárt irodalmi határmezsgye, ahol a humor irónia-mértéke a valósággal szinte fájdalomig kegyetlen játékot játszik, ahol valójában minden hamis gesztus, hitbeli álszentség és tudományos gőg kegyetlenül tollra tűzve fonnyad el a kinevettetés megalázó gesztusában – kicsit kevésbé bonyolultan: ahol a humor tényleg nem ismer tréfát. Itt nem a király, hanem a modern ember valóság és túlnan-képe „meztelen”, s miközben nevetünk, valahol borzongató érezni, mennyire aktuális így csaknem száz év után ez a szöveg, a közvélekedés hány cifra ostobasága maradt ugyanúgy köztudatban azóta – hogy mennyire nem lettünk se okosabbak, se bölcsebbek, se igazabbak annál az - innen nézve nyilvánvalóan – önáltató, illúzióiba menekülő nemzedéknél, akiknek az író a művet szánta.

Gyönyörűen gonosz szöveg, hiszen a túlnan szintjein csavargó riporter, akinek „Vergíliusa” Diderot (hogy a matéria buzgó hívei is kapjanak valamit) a túlnan-tudat lépcsőfokain azért Karinthy meggyőződéseivel találkozik. „Maga személyesen szeretne beszélni az élőkkel…akarom mondani, halottakkal, ahogy önök hívják…” mondja Diderot az éppen átcsöppent, kissé még zavarodott riporternek, aki még nem érti, leginkább önmagával van elszámolni valója. Ahogy Karinthy szerint mindenkinek. Beszélni kell, kérdezni is, és kételkedni – hiszen az szüli a kérdéseket. De a belénk települő rögeszmére – akárhogy fogalmazod meg kérdésként – nincs adekvát válasz.

Karinthy válaszai – persze hogy – nem rejtenek „titkokat”. De a nézőpontjában annyi bölcsesség lakik – és oly kevés rögeszme –, amennyi humor; nem először fog el az érzés: megírta az annyira óhajtott Nagy Enciklopédiát, csak szerteszórta a műveibe a „címszavait”, és humorba csomagolta a maga megszenvedett, keserű pirulaként lenyelendő, gyógyító igazságait. Legszebb válasza a sok közül, hogy milyen a „nem ismert tartomány”, a túlnan, a túlvilág: olyan, amilyennek csak szeretnéd! Rajtad áll, embernek fia, te szegény halálra ítélt, hogy átlépve mit találsz – találsz-e egyáltalán bármit is. Az evangéliumokkal szólva: mindenkinek hite szerint adatik. Karinthyval szólva: az szent humorba áztatott fantázia nevében!

Kiadó: Kossuth