Priya Parmar: Vanessa és Virginia

„Erősnek kell lenned, ha olyan húgod van, mint Virginia Woolf.”

Erősnek kell lenned, ha Virginia Woolf nővérének szemszögéből szeretnél regényt írni eme összetett és nem kevéssé terhelt testvéri viszonyról és meg szeretnél felelni a Woolf-rajongók elvárásainak – írhatnám a rendkívül hatásvadász mottó nyomán. Priya Parmarnak nem is sikerült – persze lehet, hogy nem is ez volt a célja.

A cél, az a fránya cél… Intellektuális lányregény a Bloomsbury-körről, annak egyik középpontja, a kortársak által istenített, az utókor által tán méltatlanul (?) alulértékelt művész-múzsa-támogató alakján átszűrve; szappanoperába illő romantikus szálakkal tarkított családregény; egy fiatal nő művészi öntudatra ébredése és szakítása a hagyományokkal – önmagában szép kihívás, ha még hozzávesszük, hogy a fiatal nő nem más, mint a huszadik század egyik legnagyobb hatású írónőjének húga, akkor könnyűszerrel kifoghat egy Parmarnál ügyesebb szerzőn is. Könnyen lehet olyan érzésünk, hogy sokat markol és keveset fog – már ha feltételezzük, hogy a cél a Bloomsbury-kört és tagjait jól ismerők megszólítása lett volna. És ez még a megbocsátóbb variációm…

A kevésbé megbocsátó szemszög a Woolf művészetét és életét jól ismerőé, ad absurdum a Woolf-rajongóé – innen nézve Parmar regénye bicskanyitogató aránytalanságokkal és csúsztatásokkal tarkított, öncélú lejáratása egy kivételes művésznek. Persze mindent a romantikus célokért…

Szóval a cél… Lehet vitatkozni azon (magam is vitatkoztam magammal és feltettem a kérdést pár olvasónak, akinek adok a véleményére – nem jutottunk dűlőre) hogy vajon feladata-e egyáltalán egy tárgyát vállaltan egy könnyed műfaj szűrőjén át vizsgáló műnek megszólítani a tárgyat jól ismerő rajongót? Hajlok arra, hogy nem feladata – ilyesformán az, hogy Parmar nem szolgált számomra újdonsággal és a puszta szórakoztatáson túl nem adott semmit, önmagában nem probléma. Ha csupán egy történelmileg hiteles szórakoztató lányregény lenne a Bloomsbury csúsztatások nélkül is meglehetősen színes kapcsolatrendszeréről, ha a tények vállalásával, elhallgatások és hangsúlyeltolások nélkül írt volna Virginia és Vanessa valóban elég ellentmondásos és agyonterhelt viszonyáról, simán elmennék amellett a tény mellett, hogy nem szólít meg. Azt viszont nehéz (per pillanat azt érzem, lehetetlen) megbocsátanom, hogy úgy csinál szánnivaló, mindenki által elnyomott, megcsalt, megalázott hősnőt Vanessából a húg rovására, hogy közben elhallgatja mindazt, amitől ez a história valójában messze túlmutat a brazil szappanoperák forgatókönyvének világán…

Parmar Vanessájával az 1900-as évek elején ismerkedünk meg és szűk tíz éven keresztül követjük főként magánéleti s kevésbé művészi „ébredését” – kényes tíz év ez a Stephen nővérek életében: az anya és az anyaszerepet betöltő féltestvér, Stella halála után apjukat is elveszítve költöznek a Bloomsbury negyedbe két fivérükkel, ahol a szülők atyáskodó tisztelőit megbotránkoztatva készülnek felrúgni a késő-viktoriánus társadalmi szabályokat és a bevett szerepeket a rajongva szeretett testvér, Thoby egyetemi barátai - Maynard Keynes, Lytton Strachey, Duncan Grant, Morgan Forster, Clive Bell és társaik - hathatós segítségével. Valóban illusztris társaság gyűlt össze Stephenék szalonjában csütörtökönként, és valóban keresztbe-kasul kavartak egymással miközben épp megváltani készültek a világot – minden adott hát egy megbotránkoztató és az arra fogékonyakat elbűvölő kékharisnyás lányregényhez. És az egésznek a központjában ott a mi Vanessánk…

Az a Vanessa, aki hirtelen a család és a háztartás irányítójának szerepében találja magát, aki kénytelen gondoskodni az őrület határán táncoló húgáról és két komolyodni képtelen öccséről, aki bár tehetséges festő, de egy nála sokkal tehetségesebb irodalmárokból álló családból egy nála sokkal tehetségesebb irodalmárokból álló baráti társaságba csöppenve folyamatosan küzd kisebbrendűségi érzéseivel és aki - bár a társaság többi tagjához hasonlóan zászlajára tűzte a hagyományos nemi szerepek elleni lázadást - a lelke mélyén másra sem vágyik, minthogy a három testvére feletti gyámkodás helyett saját családra, saját otthonra tegyen szert. Vanessa, aki egész életében „Virginia nővére” maradt – és aki Parmar világán túl azért előbb-utóbb kibékült ezzel a helyzettel. Nem könnyű egy zseniális művész árnyékában élni – ahogy nem könnyű egy mániás depressziós elsőszámú támaszának lenni. Vanessának kijutott ebből is, abból is. Ráadásul a nagy önkeresésben és menekülésben sikerült egy olyan férjre szert tennie, aki ugyan művészként és barátként élete végéig elismerte és mellette állt, már a házasság hajnalán is fűvel-fával csalta gyermekágyas feleségét.

Csak épp azzal az eggyel nem, akire Parmar kihegyezi a regényét – Virginiával. Persze van valóságalapja a sztorinak, pont annyi hogy kis rosszindulattal és szenzációhajhászással tökéletesen bulvárosítható legyen – Virginia valóban küzdött nem kismértékű birtoklásvágyával, valóban mindennél jobban vágyott Nessa figyelmére, valóban ki akarta sajátítani, annyira, hogy nem riadt vissza attól, hogy „behatoljon” nővére házasságába. Ám sokkal inkább azért, hogy ne veszítse el a nővérét, és nem azért, hogy elcsábítsa az egyébként gyűlölt férjét. Parmar lazán csúsztat amikor azt sugallja hogy Virginia és Clive Bell közt több is volt flörtnél, ami ráadásul - bár még mai „laza” erkölcseink mércéjével mérve is elég gáz - abban a körben a legkevésbé sem volt szokatlan és nem okozott megbotránkozást. És bár Parmar az utószóban nagy kegyesen elejt egy mondatot, miszerint nincs bizonyíték arra, hogy volt köztük testi kapcsolat, miután kétszáz oldalon át sugallja az ellenkezőjét (s hogy Bellék házassága emiatt ment tönkre), mondhatni, sokat ér vele… (Egyébként ha már megcsalás: aki közepesen is ismeri Woolf életét, tudja, hogy minimum ellentmondásos viszonya volt a testi szerelemmel, köszönhetően a tizenévesen a féltestvére által elkövetett szexuális zaklatásnak [amitől Nessa is szenvedett – de persze egy romantikus regénybe ez végképp nem fér bele] – namármost azt sugallni, hogy a sógora szeretője volt, ráadásul egy olyan időszakban amikor depressziós rohamokkal küzdött, ami csak tovább távolította a testiségtől, nettó marhaság.)

Ami igazán zavar ebben a torz és aránytalan Virginia képben, az az öncélúság – nem szeretem, ha a hőseimet pusztán és meztelenül apropónak használják egy saját történet elmesélésére, a tisztelet legkisebb jele nélkül. Parmar Virginiája egy hisztériás, önző picsa, aki nem képes elfogadni hogy a nővére „elhagyta” egy férj kedvéért, ezért elszerette a férjet; aki szűzkurvaként magába bolondít mindenkit hogy aztán eldobja őket; aki folyamatosan depressziózik, hogy felhívja magára a figyelmet. Itt-ott elejti, hogy írogat valami regényt, de jó érzékkel választja ki azt az időszakot, amikor még nem adott ki semmit – így Virginia zsenialitása is sikerrel lehet csak egy absztrakció, amivel Nessának küzdeni kell, mert senki nem ismeri fel, hogy van akkora művész mint a húga. Hát, így száz év távlatából tán nem véletlen. (Ami igazán bicskanyitogató és igazolja a szememben Parmar részrehajlását az a már említett utószó, ahol röviden összefoglalja „kivel mi történt” a vizsgált korszak után. Virginiát elintézi annyival hogy „1915-ben jelentette meg első regényét” és snitt, míg Vanessa életét azzal zárja hogy „festményei ma a világ számos múzeumában láthatók”. Óh persze önmagában mindkét állítás igaz, de tán egyetérthetünk abban, hogy nem fedik a teljes képet a két nővér művészetéről…)

Egyébként menet közben sokszor imádtam olvasni ezt a könyvet – lubickoltam a hangulatában, élveztem Lytton és Nessa csipkelődő párbeszédeit, jókat mosolyogtam a fiúk szerelmi szenvedésein (na ha valaki még hisztis picsaként viselkedik ha az épp aktuális szíve csücskéről van szó, az Lytton…), jóízűen csámcsogtam Duncan Grant számos viszonyán (aki egyébiránt Nessa párja és lányának apja lett a későbbiekben) és jókat derültem azon, mennyire féltékenyek voltak a kör tagjai az elsőként regényt publikáló Forsterre. Szóval cuki lányregény ez, és pont annyira intellektuális, hogy ne fulladjunk bele a rózsaszínbe, Parmar nem ír rosszul, ha fiktív szereplőkkel írta volna meg ugyanezt a sztorit, élveztem volna minden sorát – csak az a Virginia-kép, azt tudnám feledni. (Persze ha fiktív szereplőkkel írta volna meg, nem használhatná Virginia nevét, hogy eladja a könyvét – mit is mondtam az apropóról…?)

És ami azt a fránya célt illeti… Mondják, az ilyen regények célja, hogy közelebb hozzák a tárgyukat azon olvasókhoz, akik nem ismerik a munkáikat és esetleg maguktól eszükbe nem jutna kézbe venni. Namost, nem hinném, hogy valaki ez alapján kíváncsi lenne Virginia Woolf műveire… Ha meg igen, és elolvassa őket, baromi nagyot fog csalódni. Mert Priya Parmar rózsaszínnel nyakonöntött bulvárregénye és Virginia Woolf művei ég és föld – egy posztban sem lenne szabad emlegetni őket…

Kiadó: Alexandra

Fordító: Getto Katalin

George R. R. Martin: A hét királyság lovagja

Napjaink legnépszerűbb fantasy szerzője kétségkívül George R. R. Martin – A Tűz és Jég Dala regényciklusának amúgy sem elhanyagolható méretű rajongótáborát a mára minden elképzelhető kisképernyős csúcsot megdöntő TV-sorozat elképesztő méretűre duzzasztotta. Manapság nem telhet el úgy nap, hogy tömegközlekedési eszközön utazva ne fussunk bele legalább egy „Martin-féltéglát” egyensúlyozó utastársba – s ha történetesen a mi kezünkben is a kegyetlen nagymester egy kötete díszeleg, jóleső összetartozás-érzettel mélyedhetünk bele egymás mellett az olvasmányainkba. A Trónok harcát mindenki ismeri, lassan mindenki beszél róla – természetszerűen mindenki kritizálja is. Tegyük hozzá: van is ám miért.

Mert rajongás ide vagy oda, Martinra lassan a fél világ kezd zabos lenni, s nem csupán azért, mert a jó ég tudja, mikor fejezi végre be a következő kötetet (arról inkább ne is fantáziáljunk túl hosszan, hogy mikor fejezi be magát a sorozatot…); hanem mert egyre inkább elvész a sokezer oldal, megannyi széttartó szál, sokszáz szereplő közt, a saját maga által ide-oda csavart történet útvesztőiben. Nehéz ezt tudomásul venni, nehéz kritika nélkül olvasni, nehéz tartani magunkat a kezdeti rajongáshoz, amikor ötezer oldal után is azt érezzük, sehova sem tartunk…

Nos, A hét királyság lovagja épp az ehhez hasonló kritikák megfogalmazóinak (például jelen sorok írójának) tökéletes olvasmány – de jó szívvel ajánlanám Martinnal való ismerkedésre azoknak is, akiket eddig elriasztottak a „féltéglák”. Mert ez a három kisregény esszenciája annak, miért jó Martin. A kötet három kisregénye nagyjából A Tűz és Jég Dala első négy kötetével párhuzamosan született, 1998 és 2000 között The Tales of Dunk and Egg sorozatcím alatt. Magyarul az első kisregény, A kóbor lovag kétszer is megjelent – először a Legendák II. antológiában, másodszor (meglehetősen szép kivitelű) képregényes formában a Delta Vision jóvoltából. A másik két kisregény eleddig (hivatalosan) nem jelent meg magyar nyelven, a kiadás tehát hiánypótlónak tekinthető – egyébként ilyen egybegyűjtött formában angolul is idén jelentek meg először Dunk és Egg kalandjai.

Na de kik is ők? Dunk, a Bolhavégen született koldusfiú, aki se apját, se anyját nem ismerte, kiskölyökként került Krajcárfai Ser Arlan mellé és kísérte fegyverhordozóként az öreg kóbor lovagot egészen annak haláláig – hogy aztán megörökölve lovait, kardját és pajzsát, folytassa az öreg útját, maga is kóbor lovagként. Egy útmenti fogadóban talál rá Egg, a levakarhatatlan tojásfejű tízéves, aki hamarosan Dunk fegyverhordozójaként felváltva szájal vissza és húzza ki urát a slamasztikából. Abból pedig van elég. Dunk a talpig becsületes, nehézfejű, ám aranyszívű lovagok mintapéldánya, akiknek tudjuk, Martinnál általában gyors és kegyetlen halál jut osztályrészül. Hogy Dunk mégis megmenekül, újra meg újra, vesse bár a jósorsa (és saját ostobasága) parádés lovagi tornára, egymással vetekedő szomszédos ősi várkastélyokba vagy árulástól terhes esküvőre (már megint azok a fránya esküvők…) az leginkább a szerencséjének és a kölöknek köszönhető. Aki nem feltétlenül az, akinek elsőre látszik.

A kötet legnagyobb erénye, hogy nem akarja felvenni a versenyt a „nagy” regényekkel – megmarad annak, ami: lovagi novellák gyűjteményének. Szinte teljesen hiányzik a fantasy, van helyette tapinthatóan megelevenedő középkori miliő, lovagok és lovagi eszmények, tornák és pompa; de végeérhetetlen utak, szárazság, sár, mocsok és éhkopp is. A Martin védjegyévé vált erőszak persze innen sem hiányozhat, ám kevésbé öncélű, ezáltal jóval sokkolóbb tud lenni, mint amit tán (sajnos) megszoktunk. Ami viszont itt nincs, és nem is hiányzik, az a végeérhetetlen politikai intrikák sora… Ez itt Westeros alulnézetből – ahogy egy kóbor lovag látja, akinek „esze mint a várfalnak”.

Persze hallunk ezt-azt, de csak annyira mélyedünk bele, amennyit Dunk is felfog. Esik itt szó tizenegynéhány éve levert lázadásról, melynek elvetett magvai még ott bujkálnak és fel-felütik fejüket jelenünkben. Asszisztálunk a legrátermettebb leendő király halálához, ami könnyűszerrel kelt bennünk kellemetlen képzeteket a jövőre nézve, amit már ismerünk. Hisz Dunk és Egg úgy egyébként kilenc évtizeddel A Tűz és Jég Dala eseményei előtt járják a kóbor lovagok útját. A trónon még a Targeryenek, kiknek uralma megdönthetetlennek tűnt – ám már nincsenek sárkányaik. Feltűnnek árnyak, melyek keserű jövendőt vetítenek előre. És feltűnnek ismerős nevek, kiknek árnya oly messzire ér, hogy a kilenc évtizeddel későbbi eseményekre is hatással lesznek. Érdekes kaland összekötni a múlt és a jövő szálait és meglelni a - vélt vagy valós - összefüggéseket. Ha hinni lehet Martinnak, tovább szándékozik írni Dunk és Egg kalandjait (persze ha hinni lehet Martinnak, előbb-utóbb befejezi A Tűz és Jég Dalát is…) – az lenne csak az igazi kaland, ha végigkísérné az életüket és valóban felszínre kerülnének összefüggések a két idősík történetei közt. Persze ne legyünk telhetetlenek.

Akár lesz folytatás, akár nem, akár átvezeti a mester a „nagy” történethez Dunk és Egg „kis” sztoriját, akár nem, ezek a kisregények piszok jók. Kompaktak, átgondoltak, összefogottak. Egy-egy teljes történet, melyek persze ezer szállal magyarázzák egymást, ám önmagukban is bőven megállják a helyüket. Kiváló jellemrajzok, néhány mondattal pontosan helyre rakott mellékszereplők, tökéletes atmoszféra, felesleges sallangok nélkül. A rajongók polcán már úgyis ott van, a Trónok harcára a méretek miatt eddig csak ferdén nézőknek illetve a TV-sorozat eddig a könyvektől ódzkodó rajongóinak pedig melegen ajánlom! Engem most egy kicsit „visszahódított” ezzel Martin, még az is elképzelhető, hogy újra próbát teszek a harmadik kötetnél félbehagyott sorozattal.

Kiadó: Alexandra

Fordító: Novák Gábor

Sárkányok, nyavalygás, Martin

Vigyázat! Spoilerektől hemzsegő szöveg következik!

Jó pár hónapja már a közepén csücsülök. Ülök a sárkányok tánca közepén. És tőlem pireghetnek-foroghatnak – mint ha ott se lennének. Mintha ott se lenne a Sárkányok Tánca az elolvasandó kupac tetején, félbehagyva. Olyannyira félbe, hogy azt hiszem, újra át kell majd lapozzam az elejét, hogy legyen értelme folytatni; azon az előreláthatólag meglehetősen távoli napon, amikor újra el akarom vitetni magam ebbe a világba. Dühít ez – sokáig szerettem ezt a Folyamot, tovább, mint szerintem a legtöbben – de mostanra úgy érzem, teljesen eliszaposodott; az egyre lassuló sodrásban egyre több cselekményágra szakadó, lassuló víz nemhogy nem mos partot, de lassan lerak engem is. Megpróbálom körüljárni ezt az elakadást a zátonyon – magamért főleg, mivel nem szoktam ilyet csinálni. Volt, hogy abbahagytam valamit, becsuktam, kész, pont. Volt, hogy végigszökelltem rajta, átlapozva az unalmas részeket – lelkiismeret-furdalás nélkül. Volt, hogy hónapokig kínoztam magam egy könyvvel, amit egyébként (közben) nagyon szerettem… De ez a zátonyon veszteglés új. Úgyhogy most ezen fogok morfondírozni itt kicsit, hogy aztán hajtás után elszálljon az agyam –fantáziáljak tovább, a még (Martin úr által) meg nem írt okokhoz.

Szóval egyre inkább úgy látom: ez egy bő lére eresztett fricska. Amelynek elsődleges célpontjai a különböző (túlságosan is jól mérhető) olvasói várakozások, a szerkesztői rutin és olykor pontosan lefektetett elvárások: „szabályok” gerjesztette nyesések, mondjuk ki: a tabuk, amikkel egy életen keresztül nyaggatták a rendezők, szerkesztők, producerek és egyéb nyalánkságok Martint, a sorozatírót. Egyre inkább úgy látom, hogy ez egy igen hideg fejjel kitervelt bosszú – meg kell mondjam, pont ennek kapcsán aggódom kevésbé az író egészségéért, azt hiszem a teremtőnek van annyi humorérzéke, hogy ezt végigvárja. (Meg persze azért, mert a sorozat miatt el kellett árulja a béríróknak az utolsó slusszpoént is…) Az jobban zavar e gondolatmenetben, hogy e szerint mi olvasók is csak egy gyengén köszörült mezei nyílvessző lehetünk a Vendettát író vénember kezében – a dolog nem nekünk készül, mi ebben a meccsben nem vagyunk senkik.

Merthogy ha előhűtött fejjel végiggondolom a halálokat, szép egymásutánban, egészen a Sárkányok Tánca leggetvább húzásáig, amivel tényleg kihalt a maradék hősi fantasy is a meséből – hát azt kell mondjam: ezek valamennyien egy-egy tipikus fantasy-tabu szépséges megtörései. Stark lefejezésétől (baszki, milyen bátor) az édes kicsi fia véres nászáig (szó bennszakad…); Brienne fellógatásától (az annya!) Tywin utolsó kielégüléséig (beszarok ba*meg!). Az eddigi irodalom, film kliséit szedi itt hideg fejjel darabokra a mester – aki kiszámítottan váltott formátumot (szabadabb felületre cserélve a csapatmunkát), türelmesen felépítette a könyvek által a brandet és mostanra gründolt magának egy sorozatot, ahol azt csinál, amit csak akar.

Ugyanezzel a gondolatmenettel vizsgálható a cselekmény is. A legtöbb klisét Martin előbb szépen megvalósítja, élvezetes jelenetek egész sorát alkotva – hogy aztán megismételje őket egy másik szereplővel ügyesen kiforgatva. Például több teljes könyvön át építi a legköpnivalóbbra Joffrey-t; aztán kicsinálja úgy, ahogy addigra a Föld Martin-olvasó részének egésze várta el (patkányhalállal, naná) – s miután szinte pontról-pontra ennek ellentett-rendszerét építi fel Robbal, kicsinálja úgy, hogy megrendíti a saját táborát. Megteheti – egy földrengés nem a világ, és ez a cucc tényleg addiktív. És ez még csak a szoktatás eleje szerintem. Nézd meg, ahogyan a jogosan elvárt bosszú sárm-királyfijával Oberynnel elbánt – még többször megkapod ugyanezt a cselekményi bohócbukfencet. Amíg egytől egyig el nem fogynak a hősök…

Mondom - hideg fejjel elkövetett bűncselekmények ezek a könyvek, nem ellenünk ugyan, de nem vagyunk ebben a meccsben tényezők se. Na, szerintem ezt az érzést szokom nehezen, az általában íróilag kinyalt seggű olvasó énem fogadja be nehezen a végbélkúpot. Annyira meg még nem vagyunk, hogy pusztán ezt a nem nekem szóló gesztust élvezzem – szerettem ezt a könyvsorozatot, érzelmi viszonyom volt vele, kell egy kis idő, míg pusztán klinikai érdeklődésből végigolvasom a további szórakoztató tabutörés-ismeretet…

Hajtás után a jövőről fantáziálok – csak saját felelősségre!

Holtodiglan

Meglehetősen hosszú ideje szemezett velem ez a könyv az íróasztalom széléről – pofátlanul hosszú ideje, ahhoz képest, hogy kölcsönkönyvről van szó – de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy olvassam. Kíváncsi is voltam rá, meg nem is – a rengeteg rajongó ajánló után az a néhány fanyalgás, és egy velős „dögunalom” nagyjából meggyőzött arról, hogy én erről a könyvről olvasás nélkül is szinte mindent tudok. Így nekiállni egy olvasásnak meg nem valami praktikus – pestiesen szólva kurva jó kell, legyen az a regény, hogy ilyen prekoncepciókat legyőzzön. Aztán jött a film, amit ki nem hagytunk volna, hisz Fincher az Fincher; de film előtt azért illene elolvasni, mégiscsak a könyv az igazi (vagy legalábbis az volt előbb…). Ráadásul az első filmkritikák annyira lelkesek voltak, hogy még inkább mocorogni kezdett bennem a kérdés: vajon az alapanyag jó vagy Fincher csinált szarból várat?

Szóval elolvastam…

Nagyjából félúton jártam, amikor a következőt posztoltam egy zárt csoportban: „amúgy engem olyan szinten idegesít a Holtodiglan, hogy legszívesebben földhözbaszkodnám és megtaposnám. Komolyan sajnálom, hogy kölcsönpéldány, ha az enyém lenne, valami rituális kivégzést rendeznék neki” – azóta sem sikerült megfogalmaznom ennél jobban a könyvhöz való viszonyulásomat. (Azért nem kell aggódni, semmi rituális kivégzés nem történt, Amadea épségben vissza fogja kapni a könyvét.) 

Nagyon-nagyon régen bosszantott fel ennyire olvasmányélmény. Talán az Így veszíted el – de még az sem ennyire, mert az legalább valamennyire önazonos volt (azt azért nem merném rámondani, hogy őszinte). Ez meg… Ez egy borzasztó profin összerakott ipari termék, amiről ordít, hogy azért van, hogy rohadt nagy hatást váltson ki emberekből és ettől az írónő meg a kiadó rohadt jól megszedjék magukat. Annyira amerikai, annyira patikamérlegen kimért hatásvadászat, annyira steril… Szinte látom magam előtt, ahogy Flynn a nemtommilyen egyetem kreatív írás kurzusának tananyagában pipálja a tuti hatáskeltéshez szükséges hozzávalókat – és igen, tuti siker lesz a vége, de nincs benne semmi lélek, semmi emberi, semmi mélység. Nem látom mögötte a víziót, nem látom, hogy ez a nő miért érezte szükségét, hogy leírja, ami belülről feszíti – csak azt látom, hogy egy eminens írókurzus-hallgató nagyon szeretett volna sikerkönyvet írni. Hiányzik mögüle az ember.

Szóval rém profin összerakott piaci termék. És pont mert valószínűleg túl sok ilyen tananyag alapján összerakott hatásvadász szemetet láttunk-olvastunk már, a fordulatok sem tudnak meglepni – ami egy csak és kizárólag fordulatokra (naaagy fordulatokra) építő könyv esetében nem túl praktikus. Nem hinném, hogy emberfeletti érzék kéne hozzá, hogy az olvasó kiszagolja, itt bizony az első oldaltól az utolsóig megvezetés folyik – vagy valóban túl magasan van már az ingerküszöbünk, vagy Flynn tényleg nagyon kiszámíthatóan ír, de már a legelejétől kilóg a lóláb. Sajnos. (Erre a film forgalmazói alaposan rá is játszanak, ami nem vagyok benne biztos, hogy jót tesz az élménynek – ha az összes sajtóorgánum nagybetűkkel kiírja, hogy „David Fincher külön megkérte a kritikusokat, ne írják le, mi a sztori vége”, akkor az egyszeri néző eleve úgy ül be, hogy „hol a nagy fordulatom”… Innentől kezdve meg hol a meglepetés, kérdem én?) 

Mindez még azt mondom, könnyűszerrel felülírható lenne, ha két olyan főszereplőt állítana középpontba a regény, akiknek a sorsa miatt lerágom a körmöm. Akár mert szimpatikusak, akár mert a világ legfifikásabb pszichopatái, akár mert ismerősek, akár mert ugyanazokat a mintákat követik, amiket én, akár mert felzaklat, megdöbbent, a lelkem legmélyéig felkarcol, amit egymással művelnek. De ha nem is rágom le értük a körmöm, legalább érdekeljen, mi történik velük, könyörgöm! Ne érezzem már azt, hogy kár értük a fáradtság, mert annyira tankönyvi idióták, hogy legszívesebben összecsomagolnám az egész kupacot, és behajítanám a Mississippibe. Élettelenek, érdektelenek, nincs személyiségük, nincs bennük semmi – egyszerűen lesír róluk hogy valami pszichológiai tankönyvből lettek összeollózva, mint tünetegyüttes. Óh, ne gondoljátok, hogy nem hiszem, hogy ilyen emberek léteznek. Léteznek, nem erről van szó – de senki nem csak manipulatív picsa vagy csak önsajnáló seggfej. Ennél azért összetettebbek vagyunk, összetettebbek a motivációink, összetettebbek a kapcsolataink.

Kapcsolatok – mert hát a lényeg ez lenne, nemde? Hogy hova fajulhat két ember kapcsolata, miután rájöttek: mégsem ők Mr. és Mrs. Tökéletes, mégsem övék az amerikai álom, és ez az egész házasság néven becézett utazás inkább tűlélőtúra, mint pihe-puha wellness-hétvége. Csakhogy! Mr. és Mrs. Tökéletes már a kezdet kezdetén hazugsággal pakolta tele a bőröndjét, és nem tudott megegyezni azon, hova vezessen a nagy utazás – mindketten a saját kicsinyes vágyképeikbe szerelmesedtek bele, nem egymásba. Elbűvölő Amy a fiúba, aki úgy hozza ki a legjobbat Elbűvölő Amy-ből, hogy közben épp megfelelő mértékben pörköl oda puszta létével Elbűvölő Amy torz kis legendáját létrehozó szüleinek; Mamakedvence Nick pedig az arisztokratikus, okos, fensőbbrendű lányba, akinek más vágya sincsen, mint hogy „felemelje” a kis vidéki bunkó újságírófiút a saját szintjére. Egyik sem látta a másikat – de még csak azt sem, mire lenne igazából szükségük. A saját magukról alkotott idealizált kép foglyai, és eme idealizált képeknek kerestek hasonlóan idealizált párt. 

A házasság kemény meló – mondja Amy egy helyen. Igen, rohadt kemény meló minden együttélés, főleg, ha a benne lévők folyamatosan egymással küzdenek, ahelyett, hogy együtt küzdenének valamiért. Ha nincs közös cél, nincs semmi. Nekik nemhogy közös céljuk, igazából kapcsolódási pontjuk sincs. És ezen a ponton még csak pszichopatának sem kell lenni, elegendő idő és visszanyelt keserűség után a legtermészetesebb módon kúszik fel a torkunkon a gyomorsav amikor meglátjuk, hogy már megint… (…már megint nem vitte le a szemetet, már megint éjjel kettőkor jött haza a sörözésből, már megint elverte a csekkpénzt cigire/a kocsira/cipőre, akármire, már megint nem állt mellém az anyjával szemben – az ok tetszőlegesen behelyettesíthető, a lényeg a metódus: hogy a legkisebb „már megint” elég ahhoz, hogy gyilkos indulatok szabaduljanak el).

És akkor itt most álljunk meg egy percre. Párkapcsolati dráma – egyes kritikusok szerint a világ legjobb párkapcsolati drámája (vajon mennyit fizettek nekik ezért?). Namármost, ha párkapcsolati dráma, akkor nekem Edward Albee és a Nem félünk a farkastól az etalon – írott verzióban és filmen egyaránt. Albee egy monológjában többet mond el arról, mi az ami összeláncol két embert, és miért azt tudjuk a legjobban bántani, akit a legjobban szeretünk, mint Flynn ötszáz oldalon. És ne jöjjön nekem senki azzal, mennyire igazságtalan dolog egy drámaklasszikust szembeállítani egy alapvetően a szórakoztatást célul tűző thrillerrel, mert azt kell, mondjam, ha egy regény jól van megírva, akkor annak nem lenne szabad utat engedni a fejemben más regények/drámák mondatainak – akkor nem zakatolhatott volna bennem folyvást Albee monológja olvasás közben.

Vajon ezek után, hogy a könyvet éppenhogycsak nem tapostam meg és égettem el, mit adhat a film? Meglepően mást…

Miután kipuffogtam magam többeknek a regényről, akadt, aki azt mondta, kár volt rápazarolni azt a pár napot – igazából nem, mert félő, hogy ha csak a filmet látom, jobb véleménnyel lennék az egész jelenségről, mint így. Sokan sokfelé leírták és még jóval többen le is fogják, hogy mit és hogyan változtattak a filmkészítők és ez mennyiben változtat a végkifejleten, a mondanivalón, a szereplők megítélésén – nem mennék ebbe bele, mert számomra oly mindegy. Utáltam a könyv szereplőit, tehát hogy most Nick kicsit szimpatikusabb lesz-e vagy Amy kicsit ostobább, az már teljesen lényegtelen. Egyik sem került közelebb hozzám, nem lettek élőbbek, nem lett személyiségük – ebből a szempontból tökéletes választás volt a két főszerepre Ben Affleck és Rosamund Pike. Affleck a maga szájtáti kölyökkutya fejével pont annyira jellegtelen, tőrőlmetszett közép-nyugati mamlasz, hogy elhiggyem: az egyetlen lehetősége arra, hogy némi eredetiségre tegyen szert, a tahóság; Pike pedig Hitchcock-hősnőket idéző arisztokratikus, hideg szépségével, üvegkalickában nevelt sebezhetőségével, érzelemtelen maszkjával szinte kiköveteli, hogy a kezébe adjuk a kést, nesze, vágd már bele valakibe, akkor talán beléd költözik némi élet.

Kettejük közül inkább Pike filmje ez, no és persze David Fincheré. Azzal együtt is, hogy fényévekre van az „igazi” Fincher-filmektől – valahogy úgy képzelem, a Holtodiglan afféle ujjgyakorlat lehetett, nézzük meg, tudunk-e tankönyvi thrillert rendezni hozott alapanyagból, kihozni belőle a maximumot a közönségbarát forgatókönyv és a faékegyszerűségű mondanivaló megtartása mellett… Tudunk. Sőt, többet is. Amiben a film jóval több a könyvnél, az a remekül elkapott társadalom- és médiakritika. Flynn is megkapargatta a felszínt, jóízűen eljátszadozott a tömegbefolyásolás és a médiacirkusz jelenségével, de nem ment mélyre. Fincher viszont kihúzta ezt a szálat az úgynevezett párkapcsolati dráma díszletéből, és addig gabalyította, amíg be nem telítette a fél vásznat, jószerivel kitakarva a főszereplőket. Ami megmarad a filmből, az nem Amy gondosan bodorított önimádata vagy Nick visszafojtott indulatai, hanem a rendőrség töketlenkedése és a média mocskos, hazug, negédességbe burkolt dollárjelekkel körülvett cirkusza. Amely cirkusz nagyon is valós, itt van körülöttünk, a mi pénzünkből terjeszkedik, és amelynek aztán tökmindegy, hogy a cukormázas románcból eltűnt szőke cicamicát a férj tette-e el láb alól, vagy sem; hogy a perverz cukrosbácsit megöli-e a bosszúálló apuka vagy sem; hogy az öngyilkosjelölt leugrik-e a hídról, vagy sem – egy a lényeg, hogy a néző minél többet csorgassa a nyálát a képernyőre mások vélt vagy valós tragédiája láttán, és csörögjön a pénztárgép. Ez megmarad. És azt hiszem, ez az egy kritikus szál a filmben többet ér, mint az egész felhajtás a regény körül.

Kiadó: Alexandra

Fordító: Csonka Ágnes

 

Trónok harca - kicsit másképp...

Kis blogunk történetében most fordul elő először, hogy ketten is írunk egy könyvről, de mivel a Trónok harcát beválogattam a Várólistacsökkentő játékba (amivel milyen jól haladok…), ha már elolvastam, írnom is illik róla valamit. Ráadásul ez a sorozat a maga módján tényleg elképesztő, úgyhogy megérdemli, hogy még egy kicsit többet foglalkozzunk vele, mint eddig – azzal együtt, hogy én nem lettem annyira megveszekedett rajongója, mint Zoli, és bár nagy részével egyetértek annak, amit írt, azért vannak kritikáim.

Évek óta nézegettem ezt a sorozatot, először akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor állandóan a tolkien.hu fórumain töltöttem az időmet, és A Gyűrűk Ura rajongói ajánlgatták. Mivel utóbbi iránti elkötelezettségünk nem is kérdés, úgy voltam vele, hogy amit a Tolkien-rajongók szeretnek, az csak jó lehet. Aztán csak tologattam magam előtt, de a rengeteg olvasnivaló közepette sosem volt annyi időm, hogy jó szívvel belevágjak egy alsó hangon is (eddig) négyezer oldalas szériába. Két évvel ezelőtt Zoli elolvasta az első kötetet, el is kezdett vadul rajongani, én szépen elmeséltettem magamnak a történetet, és jól elvoltam – pár együtt töltött év után óhatatlanul kialakul, hogy úgy tekintünk az egyikünk által olvasott könyvekre, hogy „olvastuk”, a közös blog meg csak tovább súlyosbítja ezt, úgyhogy én szépen le is mondtam arról, hogy elolvassam.

És akkor jött a sorozat, benne Sean Beannel, amit muszáj volt megnézni! Tudom, az igazi rajongók, akik már akkor az ötödik rész megjelenéséig hátralévő napokat számolták, amikor nálunk még senki nem hallott Martinról, mélységes megvetéssel kezelnek mindenkit, aki csak a sorozat és a felhajtás miatt lett SoF&I-olvasó, de ez van, vállalom… Azért úgy terveztem, hogy előbb elolvasom az első részt, de nem jött össze, a fránya HBO túl korán elkezdte a szériát :)

Így alakult, hogy előbb láttam a sorozatot, és utána olvastam a könyveket. Ez a fordított sorrend általában nekem sincs ínyemre, de most nem érzem azt, hogy nagy mértékben befolyásolt volna. Voltak dolgok, amik tetszettek a filmben, és nem tetszettek a könyvben, és fordítva is. Voltak szereplők, akiket utáltam a filmben, és szerettem a könyvben, de akadt példa az ellenkezőjére is. És persze voltak olyan dolgok, amiket mindkét verzióban imádtam – meg olyanok is, amiket utáltam. Az első két könyvön vagyok túl, egyelőre kicsit sok volt így egyhuzamban (nem olvastam mást mellette, és azért a rétestészta módjára nyúló cselekmény egy idő után megfekszi az ember gyomrát), de némi szünet után biztosan folytatom – bár legszívesebben én is várnék, amíg az egész sorozat el nem készül, mert azért így félbehagyni dolgokat elég disznó dolog Martintól…

Ami maradéktalanul tetszett, az Martin aprólékosan kidolgozott világa, amit valóban csak Tolkienéhez lehet hasonlítani. Ahogy Zoli, én is A Gyűrűk Ura miatt kezdtem egyáltalán fantasy-t olvasni, és azóta is minden olyan könyvben, ami a kezembe került ebből a műfajból, ezt a kidolgozottságot, mélységet keresem, azt az érzést hogy ha megkérdezném a szerzőt, hogy X szereplő nagyanyjának a sógorának ki volt a legjobb barátja és kivel verekedett először, kapásból rávágja a választ, és felvázoljon nekem húszoldalas családfákat és kronológiákat egy perc alatt. Persze ez egy ostoba sarkított példa, de le merném fogadni, hogy Martin tudna rá válaszolni. De megvan ez a kidolgozottság a komolyabb dimenziókban is – Martinra egyáltalán nem jellemző az, ami engem a leginkább elrettent a klisés fantasy-történetektől, hogy innen-onnan jött emberek mindenféle motivációk nélkül harcolnak csak úgy, meg nem határozott célokért, vagy egy láda aranyért. Itt gyönyörűen körülrajzolt, századokon átívelő ellenszenvek és rokonszenvek vannak, hatalomért versengő családok, jól követhető motivációs hálók, (a zsáner keretein túlmutatóan) hiteles politikai csatározások, intrikák. Ez az, ami a szememben elemeli Martin sorozatát a kardos-gyilkolászós áltörténelmi kalandregénytől, aminek sokan tartják.

Azzal együtt, hogy az az erőszakmennyiség és naturalizmus, ami csak úgy ömlik a lapokról, olykor kiverte nálam a  biztosítékot. Már a sorozatot is majdnem otthagytam az első rész után, mert kiborított a végén látható jelenet – de annyira, hogy egy estén át veszekedtem Zolival, hogy ez milyen kegyetlen és én ilyet nem nézek, pláne nem olvasok. Nem a dolog maga borított ki (ami ott még csak nem is naturális), hanem az a hétköznapiság, ahogy ábrázolódik, és az a kaján vigyor, amivel megnyomorítanak egy gyereket. És ezt egész jól elkapta a film, mert a könyvre is ez jellemző: gyilkolni, rabolni, erőszakolni, másokat megcsonkítani pont olyan hétköznapi tevékenység Martinnál, mint enni vagy inni. Az élet mintha semmit sem érne, és nem csak háborúban, békében sem. Na, ez az, ami engem azért picit kiborít, és ezért nem lesz Martin világa sosem olyan kedves, mint Tolkiené. Rám lehet fogni, hogy menekülést keresek a valóság elől, de tény, a fantasy-ban én az emelkedettséget, a „tündérmesét” keresem, ha tetszik, azokat az értékeket, amik a való világunkból teljesen kivesztek. Szeretem a drámát, szeretem a valóságszagú történeteket, szeretem, ha megtépáz és szétmarcangol egy könyv, a kedvenceim nagy része is ezt teszi, de ha fantasy-t olvasok, akkor nem arra vágyom, hogy egy épp olyan mocskos, kiábrándult, undorító világba csöppenjek, mint a valóság.

Ugyanakkor értékelem Martin következetességét, mert ami például a szereplőit illeti, nagyon szépen tartja magát a saját maga által felállított játékszabályokhoz – itt senki sem hibátlan, senki sem hős, és senkit sem lehet kritika nélkül szeretni. Zoli szerintem nagyon jól megfogalmazta, hogy Ned Stark sorsa miért is olyan keserves – mert Martin egy igazi hősi fantasy-karaktert helyez bele egy velejéig intrikus közegbe, ahol a becsület, a tisztesség, az elvek semmit nem érnek. A legtöbben sikerrel alkalmazkodnak ehhez – csupa szarkavaró, élősködő, köpönyegforgató, trónbitorló, testvérgyilkos és még ki tudja, mi színesíti ezt a  világot. Persze van, aki másképp indult, csak a körülmények juttatták idáig, látunk magunk előtt ártatlan gyerekeket tragédiák által felnőni és gyilkossá válni, látunk ostoba fiatal lánykát hataloméhes önjelölt királynővé válni, és látjuk, hogyan lesz a becsületre hallgatva gyilkossá valaki.

Számtalan emlékezetes karaktert vonultat fel a könyv, és még nem is ismerek mindenkit – tudom, hogy a  harmadik részben még jó néhányan felkerülnek a táblára. Ami egy picit zavar, hogy néha érzem, Martinnak melyik szereplője áll közel a szívéhez, vannak, akiknek jóval érdekesebb cselekményszál jutott, másokén meg úgy kellett keresztülverekedni magam. És persze már most körvonalazódnak nagy túlélő karakterek, meg olyanok is, akiknek annyira, de annyira nagy esélyük van a győzelemre, hogy tuti elbuknak a legvégén. Van, akinek nagyon drukkolok, van, akinek nagyon a fejét venném, van, akinek nagyjából sejtem, mi lesz a sorsa, és van egy abszolút kedvenc, a legsötétebb ló, akivel kapcsolatban még csak halvány tippjeim sincsenek: Tirion. Valószínűleg a legokosabb szereplő a  történetben, és az egyetlen, aki valóban tudja, hogyan kell játszani a „hatalmasok játszmáját”, de hogy mi lesz vele, az a történet jelen pontján megjósolhatatlan – és ettől lesz számomra még érdekesebb.

Szerintem egyébként Martin leggonoszabb húzása, hogy folyamatosan gubancolja a szálakat, arra késztetve minket, hogy nyálcsorgatva olvassunk ezeroldalakon át a Vastrónért folytatott küzdelemről, miközben az első kötet végén kimondódik egy nagyon fontos mondat: „Amikor halottak portyáznak éjszakánként, azt hiszed, számít, ki ül a Vastrónon?”. Ha hasonló szellemben folytatja a sorozatot, még néhány ezer oldal múlva talán jól az orrunkra koppint, és közli, hogy gyerekek, ez az egész egy teljesen felesleges kötélhúzás volt, mert ami igazán számít, az a Falon túl van – és lerendezi mondjuk egy fél kötetben. Bár már ott tartanánk!

Zoli a sorozatról: 

Trónok harca - I. évad 

És a könyvekről: 

Trónok harca

Királyok csatája, Kardok vihara 

Varjak lakomája

George R. R. Martin: Varjak lakomája

Hát csak megettem, időnek előtte, pedig a reggeli mellé olvasott pár bekezdés ritmusánál lassabban már csak akkor olvashattam volna, ha tényleg megmaradok a napi egy mondatnál… Időnek előtte, mivel egy újabb megjelenési dátumon, meg a tévésorozat biztos tudatán túl semmi nincs a kezemben – könyv legalábbis nincs, ahogy már írtam, nagy bolond, aki kortárs sorozatot olvas! Egy rajongó mélyen elfogult, spoilerekkel telipakolt ömlengése következik a Varjak lakomájáról, akinek a műfaj nem kenyere, lapozzon.

Majdnem a mélyponton vagyunk, csak azért nem, mivel ez csak a mélypont fele. Értem én, ki kellett adni valamit anno, és ez is egy módszer: kettészedni a szereplőket, két véres csokorba, s csak azt a türelmetlenek kezébe rakni, ami tényleg kész, csak azokat a szálakat varrni el. Tolkien is merte két markánsan különböző történetszálát különgombolyítani, már miért ne tehette volna ugyanezt Martin? A baj csak az, hogy nem ugyanazt tette. A Trónok harcától a Kardok viharáig húzódó betűtömegben mindvégig jelen volt a párhuzamosan futó cselekményszálak gondolatban-összebogozódásának lehetősége, de legfőképp az egyidejűség – minden kötetvég egyik nagy erénye volt, hogy mindenkit abban a közös pillanatban láttunk annak, akinek; az összes szereplő – és így egymásra hatásuk is – egyidejűleg volt nyitva a szemünk előtt. Olvasó-istenek voltunk, olyan mélységek-magasságok tudatában, ami egyik szereplőnek sem adatott, ott lüktethetett a halántékunk mögött a „mi tudjuk a minden-titkokat” illúziója.

Ezt vette el tőlünk az író, amikor kettéosztotta a menazsériát, és így óhatatlanul hiányérzettel terhelte meg hűséges olvasóit – ez a folyamatosan szemünk előtt épülő nagy „egyben-látvány” hiányzott a Varjak végéről a leginkább, nem az, hogy Daenerisről, Branról, Jonról, vagy Tyrionról olvashassak – nekem egyébként ő a kedvencem, mindig is nagyra becsültem a nagyformátumú törpéket. Nem volt kis feladat beletörődni a hiányukba, nem is ment könnyen, hogy hagyjam kárpótolni magam azzal, amit az író e kötetben a kezembe adott. Mert Martin valóban kínosan ügyel arra, ne tudjunk meg a „hiányzókról” semmi fontosat, csak egyszer szólja el magát, Davossal kapcsolatban – no de ki garantálja, hogy igazat beszélnek a hagymalovagról a kósza hírek? Az író eddig is ügyesen vitt tévútra nem egyszer, nemcsak mesél, de ferdít, csal; mondjuk ki, szemérmetlenül az olvasója arcába hazudik, ha épp a dráma következő emeltyűje beépítéséhez ez kell.

Hogy mekkora ganajtúró is valójában Petyr Baelish! És mennyire kisszerű – bár nagy túlélő, azt meg kell hagyni. Nos, az összes szereplő közül talán neki van a legnagyobb esélye a szememben, hogy egészen a legvégsőkig kavarhassa a szart - még van néhány aduja, nemcsak Alayne. Martin folyamatosan csalja odébb a megítélésünket egy-egy szereplőjéről, és nyugodtan teheti – kötetről kötetre finoman adagolja a hősök kisszerűségeit-nagyszerűségeit. Ha jobban megnézem, alig akad olyan hőse, akiről kijelenthetném: már nem okoz meglepetést; alig akad olyan figura, akiről le merném írni: minden motivációja feltárt, az olvasói elvárások mentén „teszi a dolgát”. Ettől is élő-lüktető ez a tonnaszavas regénysorozat – itt tényleg nem marad senki plakát-szinten.

Talán minden fontos játékos táblára került végre, hogy délre, Dorne-ba, meg Óvárosba is tettünk egynéhány utazást – igaz, van is hely ezen a táblán, potyogtak a hősök. Nemcsak a Starkoknak, a Lannistereknek is annyi. Cersei-t sajnálja a rohadás, a „szajhakirálynő” aztán tényleg maga faragta az ezúttal aligha kéjt okozó nyársat, amiben ül – de az megint csak Martin gonoszul manipulatív írói bravúrja, hogy Jaime Lannister Bran Stark megnyomorítójából, a nyalka-vitézi ürességből egészen a szimpátiáig jött vissza: egészen megkedveltem, talán épp azért, mert tényleg nem ő Tywin utolsó percig hideg fejű, számító „méltó örököse”.

Hogy mi van még? Mi lehet még, itt, a mélyponton? Arya, a „csatornák macskája” vak szolgáló Braavoson, Samwell olyan erők játékszere lesz Óvárosban, amiket nem ért, Sansa névtelen túsza a legnagyobb szarkavarónak, a gyöngéknek itt sehol nincs menedéke. Vallási fanatikusok, Verebek és Kutyák az utakon, no meg akasztófák. Szegény Brienne! Bár még talán ez a halál se végleges, amíg a közelben ügyködik a vörös pap, aki úgy látszik, nem tanulja meg: a holtakat jobb nyugodni hagyni. Catelynnel alaposan melléfogott, ez a bosszúba őrült szerencsétlen asszony nem nyugszik, amíg valamelyik saját gyerekét is fel nem lógatja tévedésből – ilyesmit sejtek előre, meg számtalan ehhez hasonló nyomorúságot. A mélypont? Félek Martin képes lesz még mélyebbre ásni ebben a nyomasztó háború-pokolban.

Mert kéne végre valami felemelő is. Valami kis remény. Egy picike. Nem vagyok nagyigényű, elég lenne néhány remény-morzsa. Amiből három veréb éhe elverésére való se lesz a Sárkányok táncában, hat szem morzsa se, ha az író úgy következetes, ahogyan eddig. Azért ha megjelenik, persze elolvasom – bár már tehetném! Igazából alig várom…

Kiadó: Alexandra

Fordította: Pétersz Tamás, Novák Gábor

Korábbi kommentek: