Sjón: CoDex 1962

Ez a harmadik alkalom, ami mindenért megfizet (szokták volt mondani...). Harmadszor vettem a kezembe Sjón lejegyzett gondolatait. A könyvet, ami maga is a hármas tagozású, három zsáner boncasztala egyszerre: szerelmi történet, krimi és sci-fi. Harmadszor kellett látnom (s ezen belül is háromszor), hogyan fürkész a mondandójához teljesen új színeket, hogyan fröccsen a mondandójához a kavalkád. A macskaróka északra hangolt, ősi, prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó, mégis modern nyelvezetű saga volt. A cethal gyomrában egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai. Ez itt viszont hármas játék-voltában iszonyatosan széttartó, sehol meg nem pihenő látomásosságtól a naturális, erőszakos végletekig nyújtózó paletta, nem az ecsetvonások, hanem ahova a színekért az ecsettel nyúlnál - ez itt a posztmodern regény, mágikus realizmussal és szürrealitással pecsételve.

Valaki elmeséli benne valaki életét. És a valaki élete egy odapacázott nézetben tényleg szerelmi történet: elmeséli, hogy mit kezd(het) egy kapcsolatokra képtelen kelet-európai származék a szerelemmel, és ezt a mit (sem) kezdést hogyan meséli (hogy mesélné) el. Egy nézetben az elmesélt élet valóban krimi: keressük a mesében a hatást, ami lebilincsel; a bűnt, ami idebilincsel; megy a nyomozás benne a magunk mi a fenét keresünk ittjei után. Miért ez a paca amellett a paca mellett... És persze hogy fantasztikum - hiszen soha nem úgy meséljük, nem azt a végtelenül hétköznapi botrányt. Különlegesek akarnánk - legalább a képzeletünkben. Mert milyen elégtétel egy székhez kötött nyomoréknak, ha az életét úgy foghatja fel, mint a kiválasztottság egy különösen beteg változatát, ahol azért beteg, mert homunculus mivolta túl sokat várt egy köztes állapotban. Mert az őt létre pecsételő gyűrű szentelt aranya egy darabig egy bélyeggyűjtő vérfarkas fogában szolgált tömésként ki tudja milyen bűnöket, mert a titok (észak-fok, idegenség) lengi körül a világban, amely épp elszabadítani készül a maga teremtette gólemet - ezúttal testetlen szörnyeteg-elme formájában.

A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte.

Ebben a történetben a mesélő 1944-ben fogant, de csak 1962-ben született meg - így alakult a fogantatása alkímiája. Lágerek és lágerépítők közös gyermeke. Az odafordított és elfordított fejeké. Azaz ki tudja kié - mert lehet, hogy csak egy otthagyott csecsemő, a buliba fulladt Brünhilda (Wagner képzeletéből a kíméletlen valóságba pottyant) kisfia. Vagy tényleg egy nagyon különleges születés következménye, akiért (a meghallgatott történetéért) egy nagyon gazdag, de céltalan ember genetikai kutatást szervez. Valaki, akinek ABC rendben sorakoznak a feleségei, a földön, ahol hisznek a mesében, valahol még mindig valóságnak érzik a hableányt és az alakváltót, a trollt és a tollpihén partjaikhoz sodort idegen legendákat. Ahol mindenki idegen volt először, mert a föld eredetileg nem velünk volt tele, üres papír volt, amire a képzelet írhatott. 

Legalábbis egy író képzeletében (s egy rétegében nyilván a valóságában). Sjón, az író meséli.  Az elképzelt életet, amely ugyanúgy elmesélhetetlen, mint akármelyik valódi. Ez a legszemélyesebb könyve, amit olvastam, mégis, elsősorban azt mutatja meg: mindig a legendát meséljük. Mindenki legendát mesél. Az írója saját magát is belemeséli mesehőse legendájába (sok szempontból hasonlóan, ahogy Vonnegut vett részt a maga bajnokainak reggelijén). A szájába adja az egykor (más által? általa?) kiejtett szavakat. Ez az elegáns, kinézetére, megjelenésére kényes északfia pacáz itt egy palettát, akit meghallgathattunk egy könyvfesztiválon (élmény volt hallgatni, mert kísértetiesen azonos volt azzal az emberrel, akinek a könyve íróját képzeltem). Ezt a könyvét időnként a hangján olvastam a fejemben (üti a ritmust a láb...), ami elég (posztmodern? mágikus-realisztikus? szürreális? maradjunk abban, hogy) furcsa élmény volt. A felsorolásokat például, az utolsó harmadban, ahol egy elképzelt színpadon gyülekeznek a búcsúelőadásra az elhalt 1962-ben születettek. A CoDex alkotóelemei. Először elsodort a szemem, átfutottam az egymás alá sorakoztatott dátumokon, mint az olvasó, aki akarja, hogy vigye a sztori, akinek nincs ideje ilyen (alapvetően sagákra jellemző), izlandiakon kívül bárkinek alig jelentő, hitelesítő felsorolásokra. Aztán megértettem.

Alázattal, lassan (mint egy verset) kell olvasni azokat a felsorolt halálokat. Életeket képzelni mögéjük. A fiú mögé, aki tengerbe fulladt, a lány száraz, tényközlő adata mögé, aki közlekedési balesetben hunyt el - a szobafestő, az egyetemi docens, a boltos - az egyszavas jelzők mögé mindig életet kellene képzelni. Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami valóban túlnőhet rajtunk. Ahogy ez az artisztikus, öncélú szöveg nő túl a maga pacákból palettára hullott önmagán. Minden más olyan, mint a lábméreted: adott. A képzeleted, amivel megtöltöd a lapokat, túlél téged. Túléli a halálodat. Akkor is, ha nem igaz, ha nem is akar igaznak látszani - nem úgy, ahogy Sjón honfitársa, az általam személyesen szintén csodált és megcsodált Jón Kalman Stefánsson trilógiája, az írott szó erejével vert könyv, amely tényleg újrateremtene egy sűrű valóság-illúziót -; ha nem is akar igaznak látszani, ha megmarad legendának. Mert legalább megpróbálja. Megpróbál életeket képzelni, úgy, ahogy az életünk gondol saját magára. Mert például abban a felsorolásban mindenki valaki volt, bármelyiknek ugyanígy elmesélhetné a legendáját az isten kegyelméből való író. Elgondolkozva közben az írás mibenlétén, a kiválasztottság tudatán, hétköznapi borzalmainkon, amilyen például az abúzus, a hétköznapi előítélet, a közöny, s még sorolhatnám. Elmereng a velünk élő meséken és rémmeséken, a képzelet mibenlétén. Sjón ereje számomra abban van, hogy lemond a valóság illúziójáról a megragadása kedvéért. Mert mindenen túl, amikor már csak emlékeznek ránk, a megragadható valóságunk csak ez a legenda lesz. Ami talán tényleg ott vár valahol a jövő személytelen (vagy tán már magára is ébredt) elméjében, hogy egyszer valaki elolvassa.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Patat Bence

Arnon Grunberg: Mibácsikánk

Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat. Mintha az írót ez az eldugdosott „mindennek a vége” érdekelné, az ellentmondások, önmegvezetések és kegyes hazugságok útján járó emberek útjának vége. Ettől volt annyira szívet tépő a Tirza (máig érzem…) és ettől volt szinte elviselhetetlen A betegség nélküli ember – hogy a végét járó emberség útján járó emberek rajzában a magam útjának (lehetséges…) végére ismertem. Ez a maga szigorát el nem eresztő holland író mindig megkínoz a szavaival – de mindig megköszönöm neki, azzal áltatva magam, hogy tanulok belőle.

Most egy elképzelt Dél-Amerikába utaztat – egy elképzelt demokratúra elképzelt gyermekének életpályarajzát követi a túra. Megnézhető közelről nézve, olykor túl közelről nézve, olykor szinte elveszve a részletekben. Így szól az első fejezet, a Lányszöktetés első mondata: Lina Sinani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy örökbe fogadja a kislányt. Anthony őrnagy, aki a gyanús elemek letartóztatását foganatosította volna, a menet közben félrecsúszott akció végén örökbe fogadja a foganatosítás egyetlen túlélőjét: Linát. Ez a regény az első pillanattól morbid táncot lejt a hiteltelenség szakadékának szélén, így, ahogyan a fejezet címe, az első mondata és annak kibomló értelme táncol az olvasó idegzetén. Folyamatosan belenghet az érzés: ahogy Móricka elképzeli… ahogy Arnon Grunberg elképzeli azt ami egy sűrűn diktátorjárta kontinensen történt, éppen történik és történni fog. Holott valójában nem ezt képzeli el – valójában minden apró, művinek tűnő elemnek időn kívüli jelentőséget ad, hogy minek a vetülete.

Mert Anthony, a felesége, s a tábornok művilága az adott helyen (s a regényi kereten) messze túl mutató kultúratükör. Ide fonnyad a kultúránk – és csak a fonnyadás módja különböztet. Indokolatlan, betáplált vágyakká fonnyad, az elit identitászavarává, amely mintakövetésnek hiszi a kultúrát, lózungokba foglalható közönynek, ami nem rezeg együtt a történttel – hiszen alapjában történtetne inkább, csinálná a történetet. Alapjában a világot törné egy örökölt, s az öröklés közben letörő darabkáit hullató mintába – ide roskasztva az alapfogalmaink, mint a család, a közösség, a nemzet; letörő darabkáit hullató csorba cseréppé használva bármilyen közös keretet. Apró, megszállott mozdulatok hisztériája: ez a mai elit kultúrája világszerte; nem véletlen, hogy egyre kifinomultabb mámorokba menekülnek, extrémsportoktól a magamutogatásig. Ez az egyik pólus – és a másik ennek ugyanennyire színszegény komplementere. Mert a Karnagy első pillanatra tipikusan dél-amerikai forradalma (túl azon, hogy valójában ugyanaz a fáradt, kiürült rutin, mint az érem másik oldala) a kapaszkodók hiányában önkéntelenül kialakuló mítoszokat is megfojtja – mert a mítosz helyén ül, a maga pöffeszkedő hullájával, maoizmusával és sztálinizmusával, ezzel az eltakaríthatatlan zombival ül a mítosz helyén. Pont úgy, ahogy a fanatizmus ül a vallás helyén az iszlám radikalizálódásában. Pont úgy, ahogy a világon bárhol ül a kultúra sorvadtával megszülető mítoszok lehetőségén valamilyen (naivan vagy pragmatikusan létrehozott) kreálmány.

Mert ez az elképzelt Dél-Amerika a mi egyik lehetséges (valóságos) jövőnk. Megnézhetjük, hova nő Lina a kultúra foszlása, a mítosz foszlása közben – megnézhetjük hova ürülnek szellemi és testi értelemben a gyerekeink. Család helyett, haza helyett - működtetett, élő értékrendek védőhálója helyett - egy minden lépésével egyre kiábrándultabb világ által örökbe fogadva. Nagyon keserű könyv ez, olykor szinte tankönyvi módon végigvett balgaságaink elképzelt (a valóságosnak tűnés gesztusáról olykor tudatosan lemondó) katalógusa. A kiürülést viszi végig Lina élettörténetének sajátos vázlatán át. Nagyon ritkán szorul el a saját torka akármilyen empátiától – a mesélő végigviszi ezt a kilátástalanságig feszített hangot. Úgyhogy amikor az olvasása megkínoz (mert ebben a távolinak tűnő lehetőségben a saját életemben dúlni óhajtó kultúra- és mítoszfoszlásokra ismerek), mindig arra gondolok, milyen kín lehetett megírni ezt, így, ennyire kiábrándultra és kilátástalanra, hiába lebegtetett reménnyel. Felmérve (elismerve?), hogy hozzánk hiába jön el az angyal. Csirkemód kopasztjuk a szárnyait, amíg a hús éhségévé nem válik a reménytelenségben, amit kultúránk és mítoszaink roncsai közt olyan nehezen vallunk be magunknak. Mindig erre gondolok – igen, jelenidőben. Ez is egy befejezhetetlen olvasás – avagy jelenleg nem látszik a vége, hogy mikor csukom be és teszem le ezt a rólunk ennyi rétegével szóló könyvet. Ennek ellenére (avagy éppen ezért) szívből ajánlom mindenkinek.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Balogh Tamás és Wekerle Szabolcs

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

„Van városi történelem és van vidéki történelem.

A városi történelem cinikus és pontos. Elmés szerzők műve, elrendezi és behatárolja azt, amiről ír. Adatokra és számokra támaszkodik. A tudás pozíciójából beszél. Száraz, kételkedő és okos. A fej irányítása alatt áll. A bíróságok árnyékában születik, s legvégül mindig az egyetemek irányába tart: tudományossá válik. A városi történelem hihető és megbízható. Bizonyítékokat kínál, és soha nem teszi próbára a hiszékenységünket. Néha azonban nem látja a fáktól az ardeni erdőt. És amikor Mr. Shakespeare életével kellene megbirkóznia, aligha pályázhat sikerre.

A vidéki történelem egészen más: mindig hűséges, és nyitva hagyja a befejezést. Félkegyelműek meséje, akik megállítanak a falu közepén, és egyik önellentmondásból a másikba keverednek – mindezt a hétköznapi és mindenki által birtokolható igazság nevében. A vidéki történelem túlzásokba esik, és lángra lobbantja azt, amiről beszél. Kedvét leli a tódításban és a pletykákban. Oktalan. Vad, misztikus és szenvedélyes, hiszen a szív irányítása alatt áll. Éjszakai történelem ez, az otthoni tűzhely fényében születik, s legvégül mindig a balladaköltészet és a legendák irányába tart: költőivé válik. A vidéki történelem csupa képzelgés és szeszélyes kanyar. Mi sem könnyebb, mint gúnyt űzni a vidéki történelemből, amely mindig próbára teszi hiszékenységünket. Néha azonban sikerül elkapnia olyasfajta kísérteties jelenések frakkszárnyát is, amelyek máskülönben láthatatlanok maradnának. Ha a feladat Mr. Shakespeare élettörténetének megírása, nincs más lehetőség.”

Megismerhető-e egy ember holmi jelentéktelen tények összességéből, melyet az utókor szeret fellengzősen „életrajznak” nevezni? Lássuk csak… Amit William Shakespeare életéről tényszerűen tudunk, ráfér egy oldalra. Született, házasodott, gyermekei születtek, meghalt. Dátumok, helyszínek, anyakönyvek, végrendeletek. Ügyvédi pecsétek, papok bejegyzései. Ez lenne egy ember? Robert Tiresias Pickleherring Reynolds uraság szerint semmiképpen. Hogy ki ő? Talán Shakespeare kedvenc színésze, kinek szinte minden drámája legkiemelkedőbb női szerepét írta – talán nem. Talán egy piszkos fantáziájú vénember egy koszhadt londoni bordélyház feletti szobában, aki a padlóba vájt lukon keresztül szemléli kedvenc kis kurvája ténykedését – talán nem. Talán az örökkön kétkedő irodalomrajongó, aki nem tűr tényeket, nem tűr kánonokat, nem tűr bifláztatott adathalmokat, helyette fáradhatatlanul keresi az embert a művek mögött – talán nem.  Talán a posztmodern határait a végsőkig tolni igyekvő szerző, aki mintha direkt fricskát akarna mutatni irodalomtörténetnek, elvakult rajongásnak, modernkori puhításnak, kanonizálásnak. Aki az orrunk alá dörgöli a maga pajzán, iróniától csöpögő, botrányosan szórakoztató és szórakoztatóan megbotránkoztató módján: semmit nem tudunk arról, ki volt William Shakespeare. De kit érdekel? Úgyis a szövegei kell beszéljenek róla nem az életrajzi tények. (Mely szövegeket ugyebár vagy ő írta vagy nem.)

Nézzük csak, mit tud Shakespeare életéről Pickleherring uraság, aki állítása szerint mindenkinél jobban ismerte a kor legnagyobb szómágusát? Atyja a hentes (esetleg kesztyűkészítő) John Shakespeare – vagy nem. Az is lehet hogy Bretchgirdle tiszteletes (kinek volt egy macskája, de ez most lényegtelen). Anyja Mary Arden (ha nem a királynő maga). Esetleg mindkettő. Vagy egyik sem. Végülis egy ekkora egyéniségnek, mint a nagy WS nem sok két pár szülő. Gyerekkorát a festői Stratfordban töltötte, ahol vagy abúzus áldozata lett, vagy nem, vagy kimaradt az iskolából, vagy nem, vagy beállt hentessegédnek, vagy nem. Lehet, hogy tengerre szállt Francis Drake oldalán, lehet hogy nem. Lehet hogy elment Londonba, de az is lehet, hogy mélyenszántó beszédeket mondott midőn leölt egy borjút. Tanított, boszorkánykodott, várakat foglalt, szerelmeskedett - fiúkkal, lányokkal, mindkettővel vagy egyikkel sem - és olykor teniszezett. Na meg igen gyakran káromkodott. Érdemes tanulmányozni ízes jókívánságai listáját – legalább olyan sokszínű, mint a Shakespeare név írásmódja. Mert hát jószerivel még azt se tudjuk, hogy hívták valójában hősünket.

De legalább megtudjuk, ki(k) volt(ak) a Szonettek Sötét Hölgye(i) illetve hogy hogyan lehet egy kupac lószar segítségével férjet fogni. Hogy ha női ruhába bújva áll a dákó színpadra lépés előtt, jó ha valaki kisegít. Júliának mégse ágaskodhat, na… Hogy a legtartósabb nadrág az, amit a templomban varrnak az éj leple alatt, még ha a szabónak biza futva is kell menekülnie a kísértetek elől. Hogy a színjáték sosem ér véget – mindaz, amit tudunk, vagy tudni vélünk, csak játék. Pickleherring száz fejezetben tárja elénk szellemi atyja, Shakespeare életét – pontosabban azt, amit egyesek tudnak vagy tudni vélnek, esetleg pletykálnak, vagy valahol már hallottak, vagy megcáfoltak, vagy az újságban olvasták Shakespeare életéről. És a pletykák, spekulációk, groteszk szerelmi vallomások, száraz adatok halmából egyvalami bizonyosan kikristályosodik: hogy ki nem volt William Shakepeare.

Ellenben botrányosan szellemes és szerethetően botrányos képet kapunk az Erzsébet- és Jakab-kori angol társadalomról, művészetről, irodalomról, színjátszásról. Megidéződik Shakespeare korának és darabjainak minden vulgaritása, ostobasága, megbotránkoztató humora – mindaz, amit a fordítások-ferdítések-aktualizálások kilúgoztak. Tobzódhatunk a posztmodern játékokban és a vendégszövegekben – hát persze hogy nagy részük többszáz évvel Shakespeare utánról származik. De miért is ne idézhetné Pickleherring a nagy londoni tűzvész előestéjén egy bordélyház padlásszobájában Borges, Henry James, Edgar Allen Poe szavait? Hisz a művészet örök körforgás – örök vágy a megismerésre és örök vágy a gyönyörre. Ki mondhatná, hogy nem Borges vagy Poe kölcsönözte szavait Pickleherringtől, az örök olvasótól, az örök rajongótól, az örök színjátszótól, magától az irodalom szellemétől?

Terjengőssége, zseniális posztmodern játékai, (meg)idézései, (ön)iróniája és burjánzóan pajzán prózája ellenére Nye regénye iszonyú okosan és feszesen kézben tartott mű – a szöveg barokkos széthúzása olykor ordító ellentétben van a forma konstruáltságával. Ez persze nem hogy kisebbítené érdemeit, inkább csak növeli a csodálatunkat. Rég nem olvastam ennyire szórakoztató és ilyen okos posztmodern gyönyörűséget. Amelynek minden illetlen sorából süt az olthatatlan rajongás a botrányosan megismerhetetlen William Shakespeare és művei iránt.

Kiadó: Gondolat

Fordító: Bényei Tamás

Arnon Grunberg: A betegség nélküli ember

Ezt a könyvet nem tudom, ki fogja szeretni. Főhőse legalábbis nehezen hagyja magát. Samarendra Ambani, az atipikus-tipikus svájci, a semleges ember, aki ránézésre indiai, azaz más rassz; s számunkra jelenlétében maga a zavarba ejtő ellentmondás: valójában kényszeresen „beillesztett” európai: a betegség nélküli ember. Egy tüneményesen szerethetetlenre rajzolt illúzió, a „milyenek szeretnénk lenni kulturális fölényünk kétségtelen birtokában” kérdésére adott legidegesítőbb válasz. Sam identitását mindennél jobban meghatározza ez: a betegség hiánya. Pontosabban: a szenvedélyé. Mintha a szenvedély valóban alantas dolog volna, a ráció salakja. A szenvedély és Európa – a bevándorló gyermekén keresztül… milyen érdekes, hogy e regény alapjátékai közül ez került a címbe: Grunberg gonosz trükkjei közül ez, játék a bevándorló gyermekének vegytiszta identitásával – azaz a mi sztereotípiáinkkal a bevándorló gyermekének identitásáról. Sam barátnője olykor ugyanolyan kétségbeesetten keresi Samban a szenvedélyt, ahogyan egy elkallódott sálat keres az ember. Milyen érdekes, életfontosságú keresés. De Sam tudja, hogy megvan az, megvan benne a szenvedély, csak épp valamilyen titkos fiókban rejtőzik.

Samarendra Ambani (a barátainak Sam) építész. Mondhatni, ez az egyetlen szenvedélye. Méghozzá jó építész, Fehmer, a világhírű mester tanítványa, aki egyáltalán nincs meglepve, amikor egy befolyásos iraki operaházat rendel tőle a háború dúlta Bagdadba. Csakhogy az utazás nem Puccinit viszi, nem a „humanista kliséket” az arra éhes közegbe. Sam üzleti útja csaknem tragédiába fordul. Hazatérése után néhány hónappal mégis elvállal egy másik építészeti küldetést a Közel-Keleten – ezúttal Dubaiban. Megint hasonlóan vastag valóságérzékkel, ugyanolyan felkészülten, mint először…

Késő délután érnek Bagdadba. Samnak elsőként a por és a falak tűnnek fel. Mindenütt falak és betonblokkok… Bagdad a falak városa. A merényletek, a robbanások ellen. A betonblokkok szépnek nem mondhatók, de bizonyára hasznosak. Sam azon töpreng, nem lehetne-e kitalálni valamilyen esztétikai szempontból kielégítőbb megoldást. A néző, a járókelő nem elégszik meg azzal, hogy megmentik az életét… Abszurd példa, de jól illusztrál. Ijesztő, mennyire nincs fogalmunk helyekről, ahova bevisszük magunkat. A saját reflexióinkat, társadalmi mintáinkat, dilemmáinkat. Ahogy mindenképp a magunk (félre)értéseiből szőtt hálózatot húzzuk rá az idegenre, s adnánk válaszokat, vagy csak reményt az ottaniaknak. Instant, csomagolt reményt, és persze közben minden egyebet, ami a zavartalan kirablásukhoz továbbra is kell. Az olaj árát valutában és lőszerben. Abszurd a példa, de pont ezért illusztrál jól. Samarendra Ambani, svájci állampolgár, az eleven semlegesség begurul a Városba, egy autóban a döntéseink egyéb következményeivel. A három titokzatos férfival, akik a pár mondatban összefoglalható „titkosszolgálati” gondolatmenet eleven termékei: bármi megtehető, hogy „pozícióban maradjunk”. A hidegfejű hatalmi játszmákon túl, ahol bárki és bármi feláldozható (s egy elképzelt egyensúly kedvéért bármely őrült szélsőség „demokratikus ellenzék” lehet időlegesen) csak ilyen abszurd ajándékokat adunk azoknak, akik bennünk reménykednek. Grunberg hősét továbbra sem szeretem, de azt hiszem, egyre jobban tudom, hogy kicsoda. Hogy én (is). Hiszen én is ilyen tehetetlenül ülök egy járműben a pragmatizmus egyéb tapasztalható kíméletlenségeivel.

Miközben a férfiak körülállták és rávizeltek, beteges gondolat fészkelte be magát az agyába: arra gondolt, hogy ezt a helyiséget is építész tervezte, miközben az illető építésznek eszébe se jutott, mire fogják használni… Miből állunk mi, európaiak, miből áll a kultúránk? Jól megmutatja, hogy mit kényszerülünk (úgymond) tűrni. Magunkban, akár bevallatlanul. Helyzetek tömegeit, amire vagy túl idegen, vagy túl zsigeri megoldásaink volnának csak. Gyermekkorában minden vágya volt, hogy meggyógyítsa a testvérét, ám tizenkét évesen egy napon arra ébredt, hogy már nem is tudja, meggyógyítaná-e inkább, vagy megölné. A mardosó kétségben a húga iránti szeretetét vélte felfedezni - hiszen nem az odaadó szeretet jele-e, ha az ember már azt se tudja, meggyógyítani, vagy elpusztítani vágyik-e szeretete tárgyát? -, de az is lehet, hogy csak hitegette magát, és ezzel a gondolattal csak leplezni kívánta a tényt: hirtelen rádöbbent, milyen elviselhetetlen teher van rajta, amitől mindenáron szabadulna, ha tehetné. A kultúra, Európa kétségtelen csúcsteljesítménye ezek szerint elviselhetetlen teher, és annak tűrése. Máshonnan: a megoldhatatlan elegáns tudomásul vétele. Avagy a lázadás illúziójának sikere-kudarca. Puccini. Aida. Grunberg hallatlanul gonosz kulcsszó-gyűjteménye. Amit a Tirzában már megcsodálhattam…

A higiénia az eltávolított test. Csakhogy ha távolodunk a testtől, nem érzi jól magát… Nina is nagyon ügyelt a higiéniára. Mielőtt a szájába vette Samarendra nemi szervét, mindig letörölgette egy nedves fenéktörlő kendővel, éppen olyannal, amilyet az Ambani családban használtak Aida tisztántartására. A ránk kényszerített (valójában magunkra erőltetett) „tisztaságban” annyi művi gát van – amit elmoshat a ránk csurgatott, megalázó vizelet, hogy felsorolni is nehéz volna. Ezt az egyet hiányolom: Grunberg meg sem kísérli ezek felsorolását. Helyette egy szélsőségből érzékeltet. Úgy érzem, szándékosan lak be egy didaktikus végletet – egy szinte laboratóriumi helyzetet a maga általánosan érvényes sallangmentességével; ami hőse „betegség nélküliségéből” (egyébként) hihetően következik. De csak hihetően – a szűkszavú írói távolságtartás, a tálalás hidege ez esetben akár hidegen hagyhat. Nem feltétlenül keletkezik a szűkszavú pontosságból részvét – az olvasó részt vétele.

Persze, lehet, hogy tévedek. Hogy ez a könyv mégiscsak szerethető. Akár a biztonság. Első a biztonság. Biztonság nélkül nincs szépség. Emberi jogok, ami engem illet, nagy híve vagyok az emberi jogoknak. El kell terjeszteni őket. A híres „inkspot strategy”, a tintapaca stratégia, mint Afganisztánban, ismerem én. Napról napra egy picivel több emberi jog mindenhol. Hajlandó vagyok küzdeni ezért, és küzdök is. De első a biztonság, először a bajkeverőkkel kell elbánnunk… A kiadó hozzá kedveskedett e kötethez egy kis füzetet, benne Grunberg egy igen nyugtalanító novellájával. Ami teljes egészében erről a biztonságról szól. Hogy meddig megy el egy Professzor, Demokrata és Családapa (mindhárom nagy betűvel) a biztonságunk érdekében. A kis történet ellenpontozva magyarázza a nagyot.

Megoldás? Semmiképp sem a „humanista (humanitárius) klisék”. Végre megértettem a terveit. Maga a szíve siralomházából tervez, Fehmer. De én átlátok magán. A maga útja zsákutca, Fehmer. Odanyújtotta a kezét az emberek felé, hogy átvezesse őket az életen, de az emberek nem akarják megfogni a kezét. Ellökik maguktól… ne lökjétek el magatoktól ezt a könyvet. Legalább ti szeressétek ezt a könyvet. És (ha nem jut más) okuljatok a kudarcból.

Kiadó: Gondolat

Fordító: Wekerle Szabolcs

Géczi János: Sétáló árnyék

Ez a sétáló árnyék a kultúráé. Képzeljük el, hogy tartalmas látványok összessége, hogy képtár a világ. Ezen a tárlaton fontos a kép. Mi van a képen? Hogy rögzül bennünk, ami a képen van? Hogy lesz belőle mélységeivel együtt átélhető valóságszelet, de emellett információhordozó, emlékezet-gesztus is; hogyan marad meg bennünk, hogy aztán utólag is viszonyulásra késztessen. És mi hol vagyunk ezen a képen. Magam után nyomozok, amióta valóban ismerem a természetemet. Rómában, Rovijnban, Tisnóban, de még Kínában is saját nyomomban járok. Meg akarom tapintani létezésem határfalait, valóban síkosak-e, mint a krétai vakolt falak, avagy rücskösek, mint a veszprémi sikátorok. 

Géczi János Sétáló árnyéka öt esszén át sétál velünk néhány kép, néhány látvány múltjában: Krétán, Kínában, Monostorpályi múltjában és jelenében, Jeruzsálemben – ugyanazzal az erős attitűddel. Ez a sétáló árnyék valamit keres. A látvány mögött az antik kultúrát, Kína látványában az európai Kína-képet – soha nem elég neki az, amit lát egyfelől, másfelől viszont többet lát, mint egyéb, mezei turista-árnyékok. Nem véletlen, hogy e kötet fülszövege Lénard Sándor, a dzsungelbe szakadt „utolsó római” tempós, kiegyensúlyozott esszéihez hasonlítja Géczi sajátos világlátását – még ha akadnak is különbségek. Lénard mottója lehetne: bárhol vagyok, azt a kultúrát élem, amiben nevelkedtem. Az ő kíváncsi szeme úgy szűrte át a látványokat – a világvégi völgyben láthatót – hogy magát a látványt befogadva, bölcs rezignációval különített el és értékelt. Géczi „bárhol vagyok”-ja, fájdalmasabb: azt a kultúrát siratja, amit egyre kevésbé lel, azt a látványt kéri számon, amit folyvást elmos az idő. Talán jobban átszűri magán, s a személy így többet színez? Talán. Lehet, hogy többet enged be magából a szövegbe az író, több van a látványban az árnyékából – de a múlás fájdalmából mindenképpen.

Azt tanítja: a világ éppen annyi, amennyit látunk belőle. A kultúra folyamatos, komótosan gördülő jelenléte a szövegben voltaképp a kultúra fonnyadását panaszolja fel. Olykor lefegyverző őszinteséggel és átgondoltsággal. Elhajítja a spontánt. Az összefüggések érdeklik. Ahogyan árad a mondatokból az elsajátított, könnyed biztonsággal kezelt, átélt és megtanult - anélkül, hogy engem, az olvasót zaklatnának az olvastán feltűnő hiányosságaim e megőrzött teljesség-látás képességében -, azt tanítani kéne. Közvetíti az érzést, hogy van ez a kultúra, de tekintettel van rám, az olvasóra – tudja, hogy e kultúra épp elfogyóban van, hát úgy közvetíti, hogy értsem. Géczi botanikája is ilyen: ha nem is tudom növénytanból a szükséges minimumot sem, e növényi látványok képeit ugyanúgy megvilágítja nekem a sétáló. Olykor pont azt, amiről azt hiszem, mint látványt már untig ismerem. Szimbolikus teret képeznek az égi dolgok, nincs ezzel semmi baj, csak meg kell tanulni az értelmét és a használatát. Persze az európai a saját maga szimbolikus terét ismeri: abban, ha megszokta, nem akad semmi fölfedeznivalója. E kis kötet épp azt tanítja: dehogy nincs.

Lénard Sándor kiegyensúlyozott, antik rezignációjához képest azért ez a pár esszé valójában gyászbeszéd. Mert amiről beszél, az éppen elveszik. Ez a legerősebb: az elvesztés konstatálása, a vesztés panasza. S a katalogizált hamis: a kontinuitás megürült helyére beáradó hamis; a konzum, az egyszerűsítés és idegenség, amelynek a látványra immár nincs valódi visszahatása. Amelynek a látványban nincs múltja. Csak – legfeljebb – kereskedelmi értéke. Mondják, a Zorba szerepét játszó Anthony Quinn nem tudta eljátszani a szerepe szerinti táncot, ezért a zeneszerző egy szárazföldi mozgássort és egy ahhoz illeszthető zenét kreált a számára. A film sikere nyomán a turisták a számukra létesített mulatókban keresni kezdték a krétainak vélt táncot és zenét, s mára nincs krétai, aki ne helyi eredetűként magyarázná azt. Nem a kultúra önmagában való, természetes változásai, egymásra hatásai, hanem a művi, jellegében kontinuumot fonnyasztó hatásai íratják e gyászbeszédet.

És a rögzítés annyira ismerős, hiába való vágya. Vizek tükörcserepein másolgatja képét a nap. A szövegbe kúszó költészet jelenléte önkéntelen. Sétál benne, ahogyan a múlt árnyéka sétál észrevétlenül a mindennapjainkban. Ha nem is mindig értem, miért az a fontos a látványból az írónak, amit rögzít, ha nem is mindig értek egyet vele – azt érzem, hogy amit az egésszel akar, azzal maradéktalanul egyetértek. Ha nem őrizzük meg a látványaink mélyeit, előbb vagy utóbb mindannyian a sekélye iszapjában cuppogunk majd, látványoktól és egymástól sárosan. Úgy érdemes ezt a könyvet is megőrizni, ahogyan a szerző sajátos kultúrtörténeti esszéit, A rózsa és jelképei sorozatát – mert amíg őrizzük, talán nem veszik el az organikus folyamatosság, az a szinte növényi gyarapodás, amelynek kihajtó ágacskái vagyunk valójában mi is.

Kiadó: Gondolat

Andri Snær Magnason: LoveStar

A nem túl távoli jövőben a LoveStar nevű izlandi gigacég nemcsak az emberek közti kommunikációt forradalmasítja, amikor a „madárhullámok” segítségével végképp megszabadítja az embereket a „drótok rabságából”. Hiszen a madárhullámok segítségével kikalkulálható lett a lélek másik fele, a neked rendelt, az egyetlen – tudományos alapossággal és száz százalékos hatékonysággal. Aki teheti, elzarándokol a távoli sziget inLOVE élményparkjába, hogy végre rátaláljon az igaz szerelem. Öregen így is ide vezet majd az útja – amikor eljön az idő a LoveDeath várja, a kilövés, és a dicső hullás, hogy gyönyörűen, hullócsillagként égjen el a légkörben az, amire barbárabb időkben szörnyű sors várt – ezt nem részletezném, a „rothadó anyu” kampány amúgy is megtette.

A nem túl távoli jövőben gigantikus vagyon és befolyás áramlik LoveStar birodalmába, hiszen övé az iSTAR, a drótnélküliekre alapozott globális kereskedelmi és marketinggépezet, a tervezőkkel, a hangulatfelelősökkel, a gyártókkal. S a piramis alján az ügynökökkel, akik jutalékért csavargatják a társalgást a megfelelő (kereskedelmi) irányba. A rikkancsokkal, akik bérbe adják a beszédközpontjukat. S a reklámkelepcékkel, akik a primitív biológiai és érzelmi reflexeiket is. A birodalom a világ minden szegletébe szétszórja a felvevőpillangóit, így sose tudhatod, mikor leszel élő adásban – de annyi mindent nézhetsz ezáltal… s ha úgy érzed, rosszul döntöttél, hívhatod a MEGBÁNÁS-t, akik majd azzal nyugtatnak: minden más választás katasztrófába vitt volna. A birodalom ura, LoveStar az ötletek embere, nála senki nem tudja jobban: „Semmi nem állhatja útját egy ötletnek, semmi nem akadályozhatja meg, hogy egy lehetőséget maximálisan kiaknázzanak”

Pont az ötletek kihasználása, amit a történet a végletekig fokoz. Az alkalmazhatóságuk egyenes következménye: mindig lesz valaki, aki a frissen megszülető legtisztább virággyermeki ideából kiindulva is megtalálja az ötlet katonai alkalmazását. Mindig lesz valaki, aki a számítógépek önfelszabadító, alulról építkező hálózatából a hirdetések, a direkt marketing, a propaganda beteg és betegítő pókhálóját szövi. Mindig lesz valaki, aki a szabadsággesztusokból kovácsol rabláncot. Aki e láncot „különleges ajánlatunknak” nevezi, kampányt sző, brandet, divatot, trendet teremt belőle és köré, s amelyet aztán az emberek a terror minden látható kényszere nélkül, önként magukra húznak. S amely elől egy idő után elmenekülni se lehet. Legfeljebb úgy, ahogy a regény világának főhőse teszi: a tehetetlen szabadulni vágyó a saját kora Csúnya Rossz Farkasa elé veti magát.

Mint látszik, a könyv erős, saját fogalmi világot teremt, amely remekül játszik a jelen nem egy aggodalomra okot adó tendenciájával. Csak az író folyvást elejti a mesélés fonalát. A szerelmesek, Sigridur és Indridi „szétkalkulálás” utáni hányattatásai közben finom érzékkel festi a „vezetéknélküli modern” emberi társadalom bizonyos játéktereit, árnyalat-gazdag szövegbe csomagolva a cselekményt. De közben alapvető elemeket félmondatokkal ken oda a kibontott részletek mellé. Mondhatni túlságosan szertelen az író ecsetkezelése. És meglehetősen önkényesen választ, mi legyen részlet-gazdag, mi maradjon vázlatos. Zseniálisan eltalált momentumok után nem egyszer következik zavaróan esetlen, avagy alig odaillő, stílusidegen, betét-novella jellegű epizód. Amíg az ötletek szintjén a könyv a „helyén van”, a megírtság szintjén azt se tudja, hol keresse azt a helyet.

Így ez a könyv csak sistergő ötletek parádéja. Nincs a maga jól érzékelhető szövevényi mélységeiig kifejtve. Kicsit hosszabban elidőzhetett volna a saját világának rideg viszonyai közt a szerző, Andri Snaer Magnason. Kicsit többet dekázhatta volna a mélységesen valószínűvé álmodott (a „vezetéknélküli hétköznap”), a parabolikusra, szatírába hajlóra rajzolt, s ezáltal valószínű helyett inkább szimbolikus (a LoveStar személyével kapcsolatos) és a kifejezetten népmesei, bájosan valószínűtlen elemeket. Mert a vízió így nem áll össze, számtalan odakent momentuma nem ad ki összképet. A könyv így egymás mellé fércelt szövegpachwork-ök játékos tobzódása - amelyből ha jövővízió nem is, de egy szatirikus fabula azért csak kibomlik a végére. Még így is figyelemre méltó. Valóban sziporkázó, eredeti, groteszk és abszurd. De bennem úgy marad meg, mint az utóbbi idők egyik legparádésabb kihagyott lehetősége.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Papolczy Péter

 

Arnon Grunberg: Tirza

Szánalomra méltó igyekezet. Kik vagyunk mi, kik a kultúra gyermekei? Kerítés-korok neveltjei, szabályok betartói, önmagunkon uralkodók? A kölykeink fellázadnak ellenünk, ahogy mi lázadtunk apáink értékrendje ellen – hamisa láttán betarthatatlan értékrendjeink ellen lázadnak fel. A kultúra a vereség belátásának képessége? Hiszen a saját szabályainkat nem tudjuk betartani. A kölykeink fellázadnak az értékrendek ellen, amit üres álcaként, megszokásból hirdetünk, a karrierútjaink ellen, amelyek megalkuvás-történetek, a szabályaink ellen, amiket folyvást megszegünk. Megtanulhatunk hazudni. Nekik is – jó szándékból, kíméletből. S mintha ez lenne a leginkább átadható minta – megtanulnak hazudni nekünk, jó szándékból, kíméletből. Holott elsősorban magunknak hazudunk, ahogy ők is, és egyre ügyesebben. Elhallgatjuk magunk elől a történetünk.

Jellemző mondatokat idézek a könyvből, amit bemutatnék: „Hofmeester olyan férfi volt, aki éveken át kereste a megfelelő testtartást, de noha már jócskán megette a kenyere javát, még mindig nem találta meg. Tartása nem volt, csak konyharuhája.” Az ember, aki feleslegessé vált a munkájában, a kiadóban, ahol a külföldi irodalmat szerkesztette – s csak azért nem rúgják ki, mert védett korban van. Bejárnia nem szükséges, az ügyeket sem kell átadnia. Aki – mit tehet mást – fenntartja a látszatot, reggel felmarkolja az aktatáskáját, és elindul, mintha munkába. S aki abból merítene önbecsülést, hogy legalább tűrhető apa. Konyharuhával a kezében.

„Szóval kedvesség: ezt várják el az embertől, ha a neje három év után újra megjelenik az ajtóban.” Az ember, akinek hazajött a felesége, néhány nappal a lánya ballagási bulija előtt. A buli előtt, aminek jól kell sikerülnie. A feleség, akinek „…a hangja sem változott. Volt valami a hangszínében, ami régen is bosszantotta a férfit. Attól a pillanattól fogva, hogy az, ami különleges és érdekes volt benne, megszűnt különlegesnek lenni; attól a pillanattól fogva, hogy mindez már csak bosszúság forrása volt.” A házastársak párbeszédei ijesztően valóságosak, s az író soha nem különíti el tördeléssel a múltbeli, s a jelen idejű mondatokat. Minek is. A kérdés lehet mai, a válasz a múltból érkezik. Mintha ugyanaz a fullasztó párbeszéd folyna köztük évek óta. Olyanok párbeszéde, akik már rég egymás idegeire mentek.

„Ne félj, Tirza. Sose félj. Mama meg én csak játszunk.” Épp megint egymás idegeire menősdit. Amit nem kéne lásson a gyerek, aki jobban sikerült, mint a nővére, Ibi, aki szállodás lett egy színes bevándorló feleségeként. Persze lehet, hogy azért nem sikerült jól, mert látott ezt-azt. Nem mintha a húga ne látott volna. Tirza, a Napkirálynő, aki ugyan épp most lett ifjú felnőtt, de ezt akkor se kéne lássa. A kultúra vetkezését. Az önuralomvesztést. A kudarcot. Az ne lássa, akiben ott lakik a kislány, akinek idejekorán Tolsztojt olvasott az apja, meg Dosztojevszkijt – hiszen nem lehet elég korán kiábrándulni. Aki a túlzott elvárások elől evészavarba menekült, s akinek az apja ezt az elvárásairól látszatra lemondva, csendes szomorúsággal tudomásul vette. S aki az ominózus bulin mutatja be apjának választottját, Choukrit, akivel világ körüli útra, Afrikába indulna, s aki Mohamed Attára, a szeptember 11-i merénylet egyik végrehajtójára hasonlít. Sőt nem is hasonlóság ez, a fiú maga „Atta”. Még ha másként hívják is, jelenléte a lány életében ugyanúgy a szabad világ értékrendje elleni merénylet az apa szemében.

Szánalomra méltó igyekezet? Az író, Arnon Grunberg gondoskodik róla, hogy az első pillantásra arcunkba tolt áldozatság hamar álarcot vessen – s ne legyen a szemünkben se igyekezet, se szánalomra méltó. Apró cseppekben csöpögtetett emléktöredékek mérgével áztatott szöveg ez, az író fokozatosan eléri, hogy előbb az önáltatás sajnálatra méltó bajnokának, később korlátolt baromnak, sunyi, saját magától fulladozó, agresszív féregnek érezzük hősét. „Hofmeester… tovább mered a serpenyőbe. Annyira szép a szardínia bőre, szebb, mint az emberé – bár, ismeri el magában, még sose látott serpenyőben sülő emberi bőrt.” Egyre meztelenebb a hős előttünk, és pont annyira látunk e meztelenségbe, hogy beleéljük magunkat a helyzetébe. Ugyan ki nem csalta a valóságot kisebb, vagy nagyobb mértékben? Ha egy tanácsot elfogadsz, olvasó: nagyon vigyázz az azonosulással. Ez a könyv teljesen alkalmas arra, hogy te is sunyi féregnek érezhesd magad. Bár legtöbbünkre ez – azt hiszem – időnként ráfér.

„Ott megy a fehér középosztály betegsége, ott megy Jörgen Hofmeester.” Mit hirdet a „fehér középosztály”? Miben hisz? Elsősorban a szeretetben kéne higgyen, ez a legfőbb, mondta Pál, az evangélista. De mi lakja valójában, mi alkotja a civilizált világ értékrendjét, amelyet terrortámadás ért szeptember 11-én? Jobbára az előítéletek. A kiadó embere, aki kirúgatása után egy azerbajdzsáni szerző kéziratát széljegyzeteli kényszeresen, valójában retteg a másmilyentől. Ez a rettegés van elől, így lesz a lánya barátjából „Mohamed Atta”, így azonosít egy embert ismeretlenül is egy másikkal, akiről annyit tudunk: látszatra beilleszkedett a mi civilizált világunkba, de mindvégig a megszentségtelenítésére tört. Szembe lehet ezzel nézni? Hofmeester egyre inkább eltemeti magában a múltat. Mindent, ami nem fér a civilizált önképbe. Aztán egyre inkább a jelent is. És végül a jövőt.

Hiszen Tirza eltűnik. S az apja utána indul, Afrikába, ahol persze nem találja. Egy darabig ő az idegen, aki a lányát keresi. De aztán képtelen lerázni magáról egy hozzá csapódó gyermekprostituáltat. „És ilyenkor óhatatlanul jelentkezik a szégyen szembesítő pillanata… de napról napra rövidebb ez a pillanat. Az erkölcs apránként törik meg. Hofmeester napról napra jobban hasonlít a férfira, akinek nézik: az utazóra, akit hajt a különleges kényeztetés utáni vágy.” Hofmeester itt még nem őrült. Hiába mondja a kislánynak: „Veled lehet beszélni, Kaisa” – még nem őrült. Mindössze szembesül vele: csak annak mer és tud beszélni, aki egyetlen szavát sem érti. És valójában csak azt szeretné elmondani neki, amit a lányának szeretett volna elmondani.

A könyv több mint felét hideg dühvel elegy undorral olvastam, és nem tudtam nem olvasni mégse. Nagyjából a pillanattól, amikor egyértelművé lett, hová tűnt Tirza. A gondolatmenet következetes vitele a tragédiáig azt mondatná velem: Arnon Grunberg regénye kegyetlenül hatásvadászra kidekázott bravúrproduktum. A teljes kép viszont inkább ezt: ez a könyv fájdalmas-ihletett, az írója által is mélyen átélt, számtalan bátor és hazugságmentes tükörbenézés jól komponált eredménye. Szokás szerint: valahol a kettő között. Sajnos azt kell mondjam: el kell olvasniuk.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Wekerle Szabolcs

Vlagyimir Szorokin: Hóvihar

„De hát értse meg, feltétlen tovább kell mennem!” kiáltja Szorokin hőse, Platon Iljics Garin, a járási orvos - sok mindent feltáró első mondat ez, az írója „árulkodik” önkéntelenül is benne: mintha Szorokin, az író érezné úgy, „tovább” kell mennie, görgetnie kell a meglelt víziót. Holott ezúttal csapdába csalta az ösztöne: az egykor jól elfogott hangulatokból, „mély-orosz” lélek-zárványokból, a felszín „rendszereinek” változásai alatt mindvégig a társadalom alapjaiban lakó attitűdből építkező jövő-vízió a szemünk láttára fonnyad önmaga paródiájává. Nemcsak a szereplőket, de a lelke mélyén örök szobornosztyba zárt muzsikként - szinte mindegy, kit, de – „szolgáló” orosz embernek tükröt tartó szöveg-univerzumot is megfojtja a kopár tájon végigsöprő hóvihar.

Pedig értelemszerű a választás: Az opricsnyik egy napja túlhevült, paternalista hatalom-játszmái és a Cukor Kreml jól formált novella-tükrei után jusson szóhoz az orosz vidék a maga saját lélegzetű külön-világával; úgymond a nagyvárosból a tájba, végletből a végletbe utazzon a disztópia. Kapja meg a saját ízét ott is a szorokini látomás, abban a nagyhagyományú közegben, a sztyeppe „topográfiájában”, ahol annyi erős orosz szöveg gyökeres. S ha már irodalmi toposz, ha már véglet, legyen a mindent – emberi szándékot, vágyat, reményt – betemető hóvihar az elbeszélés „terepe”, amibe beleszánkáztatja hőseit az író, megannyi emlékezetes klasszikus nyomdokain szuszakolva így a maga látomását. Egyszerre megidézve és kiforgatva a tolsztoji, a csehovi eszközöket - ide kívánkozna Solohov akár – rosszalkodik az „orosz tél” irodalmi hagyatékának terepén a szerző; a gond csak az, hogy ez a sajátságos, múltból gyúrt jövő, Szorokin magánvilága minden belső hitel nélkül torkollik ugyanabba a „semmibe”, amibe a megidézett művek.

A „végtelen” pusztákon mintegy tizennyolc kilométert kellene megtennie hőseinknek, egy váratlan találkozásokkal ugyancsak telizsúfolt úton. Perhusa mini-lovakkal hajtott, folyton bajba kerülő járgánya a mese terepére hajt be, törpék és óriások közé; de azért jut állomásul adakozó ölű molnárné és még adakozóbb „vitaminozók” - hogy megmaradjunk a „vízióban” is. Túl sok hangon regél egyszerre az író, s eközben túl sokat hagy homályban: a kocsist értelmetlen küszködésbe hajszoló doktor „kötelességtudata” éppoly néhány ecsetvonással odakent, alig is indokolt rögeszme csak, mint amennyire vázlat marad a titokzatos járvány is, aminek okán útra kelnek. Túl sok hangon mesél arról a hiábavaló gesztusról, amit szinte minden hóviharba kerülő orosz irodalmi alak átél, a továbbmenésről a nincsen-hovába. És a sok hang most nem áll össze, például soha nem fityegett ennyire feleslegesen a számtalan jövő-sallang egyetlen szorokini szövegen sem, alig vannak kapcsolatban a szövegbe dugott múlt-zárványokkal. Az aprócska lovaktól az áttetsző piramisokig teliszórt történet-úton a szöveg stílusában is túl sok a zökkenő.

Nem áll meg a maga lábán a könyv – a szorokini groteszk-futurisztikus „látomás” ismerete nélkül alig is értelmezhető. Ha nem ismerjük ezt a sajátosan múltból és vizionált jövőből építkező „világot”, a maga újcárizmusával, új-ortodoxságával, fallal saját magába zártságával, akkor legfeljebb egy összefüggéstelen drogos látomásnak fogható fel Garin és Perhusa kalandja a hóviharral. Ahol a legfontosabb szereplő voltaképpen maga a hóvihar – azonban „vele” a főszerepben mintha olvastunk volna már ennél igényesebb szövegeket is. Úgy tűnik, ez esetben nem volt szerencsés gesztus megidézni egy alapvető nemzeti irodalmi toposzt, mivel azok fényében ez a könyv egyszerűen felesleges – mert nem mond semmi újat, és még csak nem is emlékezetes, ahogyan semmi újat nem mond.

S hogy Az opricsnyik egy napja által kezdett történetfolyamhoz mennyit ad hozzá? Szerintem nem túl sokat. Olvastam olyat, hogy immár trilógiának tekinthetjük ezt a sorozatot – nos, én nem nevezném annak, főleg úgy nem, hogy a középső „eleme” egy novelláskötet. Persze aki maradéktalanul élvezte az író eddigi munkáit, annak ez a könyv is élményszámba megy majd – invenció, szemléletes leírások, polgárpukkasztás ebben is akad elég. De Szorokinnal való ismerkedéshez semmi esetre sem ezt a kötetet ajánlanám.

Kiadó: Gondolat

Fordította: M. Nagy Miklós

Korábbi kommentek: