Eleanor Catton: A próba

Ritka az, hogy egy szerző két könyvével ennyire meglepjen, mint Eleanor Catton. A fiatal új-zélandi szerzőnek világhírt és Booker-díjat hozó A fényességek játszi könnyedséggel vált kedvenccé – hömpölygő nagyregénye, amely egyszerre idéz Dickens-i hagyományokat és játszadozik romantikus klisékkel és ezotériával, minden hibája ellenére olyan bájos és játékos olvasmányélménnyel ajándékozott, mint hosszú évek óta kevés könyv. Bár a regény hangyányit tán túlértékelt, ez mit sem von le a bájából – viszont megnehezíti a szerző korábbi (esetünkben pályakezdő) regényének befogadását. Nehéz eldönteni ilyenkor, mit is várjunk…

Szerencsénkre Catton fifikás szerző, aki egy huszárvágással eldönti a kérdést: A próba annyira más, mind hangnemében, mind írástechnikájában, mind történetvezetésében, hogy ha nincs a szerző neve a címlapra nyomva, én meg nem mondtam volna, hogy ugyanaz írta. Ez önmagában érdekes helyzetet teremt: nem lehet A fényességekhez való viszonyulásunkból kiindulni. Megkockáztatom, ez a könyv azon posztmodern szépirodalom rajongóknak tetszene legjobban, akik a másikat épp túlságosan is hagyományos mivolta miatt kritizálták. A próba igazi posztmodern kísérletező próza, tele fiatalos túlzásokkal, valóság és játék összemosásával, fantáziarétegekkel, idősík- és nézőpontváltásokkal, gátlástalan olvasómegvezetéssel. És egy roppant félrevezető fülszöveggel. Ugyan a kiindulópont valóban egy leányiskolában történt zaklatási ügy, azonban nagyon hamar nyilvánvalóvá válik: ez még csak nem is a kezdet. Csupán egy epizód, amely köré fel lehet építeni kötetet-darabot-életet, de jobb nem feledni: mintha forgatókönyvből olvasnák a szereplők a zaklatást is. Vagy mégsem?

Egy leányiskola. Egy alternatív módszereket követő színiakadémia. Egy kiégett, keserű szaxofontanárnő, aki a lányiskola hozzá különórára járó növendékein keresztül éli ki elfojtásait, bosszulja meg kudarcait, szövi a láthatatlan szálakat, melyeket nyíltan nem szőhet… Oly nagyon kapóra jön itt minden. A szaxofontanárnőnek a kamasz Victoria és Mr. Saladin románca, amellyel kapcsolatos zavarait, felháborodásait, félelmeit tanítvány és szülő is nála sírja el, mintegy a jazz leple alá rejtve a bűnt, mellyel nem tudnak mit kezdeni. A színiakadémia diákjainak a botrány, melyet feldolgozhatnak meggondolatlan kis darabjukban, mellyel reflektálnának, miközben a kamaszkorból épp kinőve nem veszik észre, hogy tanáraik hogyan használják fel és játsszák ki ellenük zavaraikat, elfojtásaikat, mániáikat. Victoria éles szemű iskolatársainak a szaxofontanárnő túlzott érdeklődése a botrány és a lányokban keltett visszhang iránt.

Mindenki játszik. Szerepet, darabot, zenét, életet. És mindenki rejteget valamit. Elfojtott vágyakat, múlt ködébe rejtett vonzalmakat, éledező identitásokat, lázadásokat, megfelelési kényszereket. Ahogy a szaxofontanárnő játszadozik a hozzá járó lányok és szüleik szerepeivel és behelyettesíthetőségével, úgy játszadozik a színiakadémia a sztorival, az iskolapszichológus a gyerekek érzéseivel, a kamasz lányok egymással és a nagybetűs botránnyal. Mindenki a saját fejében lévő színdarabot játszatja le a többiekkel. Csoda hogy a végére nem tudjuk, mi játék és mi valóság, ki játszik érzelmeket és ki érez, ki kit csábít? És közben szól a jazz, a szaxofon pedig csak hever a kanapén, mint egy lusta szerető.

Néha szinte fullasztó az édeskés érzékiség, ami a regényből árad. A kamaszlányok éledező szexualitásával, saját vonzerejükkel való félig még gyermeteg, félig már nagyon is tudatos játékaival sok szempontból Jeffrey Eugenides Öngyilkos szüzek-jének hangulatát idézi; miközben olykor Joyce Carol Oates tollára illő kegyetlenségbe és hideg, érzelemtelen játszmázásba csap át. Zavarba ejtő könyv. Óhatatlanul elgondolkodtat: vajon mi hányféle szerepet játszunk, és hányféle szerepet játszatunk másokkal? Hány színdarab pereg egyszerre a fejünkben miközben látszólag normális, unalmas, szokványos kis életünket éljük? Első könyvnek több mint remek, és hatalmas meglepetés, hogy ez előzte meg A fényességeket. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mivel ajándékoz még minket Eleanor Catton…

Kiadó: Európa

Fordító: Dudik Annamária Éva

Eleanor Catton: A fényességek

Kardigános kalandregény – ez volt az első gondolatom, amikor nekikezdtem Eleanor Catton Booker-díjjal jutalmazott, grandiózus, hömpölygő regényének. Aki a díj és a hozzá kapcsolódó felhajtás (legfiatalabb díjazott, az első új-zélandi díjazott, a leghosszabb díjazott mű…) után valami töményen posztmodern és/vagy érfelvágós kortárs szépirodalom-ömlést vár, könnyen csalódhat. És még jó páran, attól tartok. Ez a regény leginkább a tizenkilencedik századi lassú, ráérősen építkező, ma már a szószátyár jelzővel illetett nagyregények megidézése. Kortárs trendek helyett egy jó évszázada elfeledett modor felelevenítése. Hogy önmagában ez a gesztus ér-e bármilyen díjat, azt nem én fogom megállapítani – a szöveg megformálásáért én nem biztos, hogy odaítéltem volna, de nem látok a díjat odaítélők fejébe. Ellenben baromi jól szórakoztam, és bár nagyon tudom értékelni a posztmodern játékokat és veszettül odavagyok egynémely szívet kiskanállal kikaparó kortárs szépirodalmi vadhajtásért, meg kell mondjam, olvasóként ez most épp elég volt.

Mert nem csak egy irodalmi divatot és kort idéz meg, bennem is megidéz egy olvasási módot, amit manapság már nem nagyon szeretünk (?) művelni. Felidéz nyarakat, amikor a fűben hasalva az egész nyári szünetet odaajándékoztam egy ezeroldalas monstrumnak, jólesően beleveszve a lassan hömpölygő mondatokba, a megannyi szereplő jellemzésébe, kockás füzetbe rajzolva a szerteágazó szereplőgárda kapcsolathálóját. Mondják, rohan a világ, mi meg - könyvmolyok, bloggerek - mondjuk, hogy egyre rohanóbban olvasunk. Nehéz is lenne tagadni. Épp ezért tud nagyon jólesni, amikor egy könyv megállásra késztet, lelassít, elgondolkodtat. Hozzálassulunk.

Kalandregény, írtam fentebb – nem tudok másként nézni rá. Új-Zéland, aranyláz, a viktoriánus erkölcsiség elől a Föld másik végére menekültek szabadossága, örömlányok, spiritiszták, rejtélyes holtak és egy megmagyarázatlan eltűnés (gyilkosság?) utáni nyomozás adják a regény gerincét, miközben a bolygók szüntelen járják táncukat a szereplőink körül. (Ad egyfajta pikantériát a megvalósításnak a horoszkópokkal való játszadozás – ugyanakkor némi misztikus színezeten kívül nem tesz hozzá annyit a cselekményhez, amit talán várnánk. Persze lehet, aki ért valamicskét a bolygóállásokhoz, többet olvas ki belőle, számomra ez eléggé mellékes maradt.)

Szóval kalandregény… Amely úgy kezdődik, mint valami Tarantino-western (nem is tudjuk eldönteni sokáig, hogy vérfürdőbe vagy szópárbajba torkollik-e): Walter Moody, az Angliából egy családi tragédia után az arany nyomába eredő ügyvédjelölt belecsöppen a Korona szálló ivójában gyanúsan összeesküvés-hangulatot árasztó tizenkettek gyűrűjébe. A bankár, a szerkesztő, a szállodaigazgató, a pénzmágnás, az ötvös, a bizományos, a patikus, a hajóügynök, a bírósági írnok, a lelkész, az ópiumbarlang-tulajdonos és a bennszülött (igen, ez így olyan mint egy rossz vicc, de ne riasszon el senkit a szereplők tömege – Catton igen elegánsan és kreatívan oldja meg, hogy mindenki markánsan egyedi és megkülönböztethető legyen, csak egy-két alkalommal éreztem, hogy a kockás füzet jól jönne…) azt kívánják felderíteni, mi történhetett az éjszakán, mikor a város közkedvelt prostituáltja a lehető legfurcsább körülmények között kísérelt meg öngyilkosságot, egy ismert és gazdag vállalkozó eltűnt, egy lecsúszott alkoholista meghalt, kunyhójában hatalmas mennyiségű aranyat hagyva maga után, egy kívülálló politikus a városba érkezett, egy hajó sietve felhúzta a horgonyt, egy utazóláda pedig eltűnt majd feltűnt… Így vagy úgy mindannyiuknak közük van a bűnügyhöz (vagy bűnügyekhez) – ám nagyrészt sem maguk, sem a többiek nem tudják, miképp.

A klasszikus „kívülálló csöppen nagyszabású titkos összeesküvésbe” helyzetből egyértelmű, hogy Moody lesz az, akinek ki kell deríteni az összefüggéseket – persze maga sem tudja (hát még a többiek) hogy már érkezése előtt belekeveredett a rejtélybe. Minden mindennel összefügg – de hogy ki kicsoda ebben a grandiózus játszmában, honnan származik és hova tűnt az arany, ki adta ki magát másnak és ki játszik kettős játékot, mi lett az ópium sorsa és mi érte az örömlányt, honnan ismeri egymást az ópiumkereskedő, a börtönőr és a felesége és milyen titkok húzódnak még a régmúltban, ahhoz bizony végig kell utaznunk ezen a lassú, megannyi kitérővel tarkított utazáson. Megéri, mert a majd’ ötszáz oldalas felvezetés után (könnyen lehet, hogy a leghosszabb felvezetéssel bíró regény címére is pályázhat A fényességek) mintegy visszafelé megismerhetjük a tizenkettek által elbeszélt történetet a maga valójában. No nem mintha ez sokkal tisztább képet adna mint a spekulációk és gyanúsítgatások halmaza, amivel az elején megajándékoznak minket, de a két történet már sikerrel kiad egy teljes képet. Egy képet árulásról, kapzsiságról, bosszúról, függőségről, évtizedes titkokról, vezeklésekről és szerelemről. Van, ami nem változik.

Azt hiszem, mindig ehhez a hangulathoz
fogom társítani :) 

Catton mintha jóízűen fricskát mutatna napjaink regényirodalmának: részben a formai játékkal, egy elbeszélésmód megidézésével (és visszaemelésével a fősodorba), részben a témaválasztással – hisz akármibe csomagoljuk, valójában nincs történet szerelem és bosszú nélkül. A bátorság díjazandó, amivel ez a nagyon fiatal új-zélandi írónő mer ennyire nem divatos regényt kiadni a kezei közül és gátlástalanul ostromolni vele irodalmi csúcsokat. Persze lesz, aki unni fogja (aki már most berzenkedik a tizenkilencedik századi regények hangulatától, bele se kezdjen), lesz, aki hiányolja belőle a truvájt (aki a modern regény minimumát Pynchonnál húzza meg, az se), lesz, aki még így is túlságosan eseménytelennek tartja majd (mert azért ez szépirodalom, még ha kalandos és nyomozós is, nem követik egymást oldalanként az akciók) – én mégis remélem, hogy megtalálja az értő közönségét itthon is. Számomra eddig az év legkellemesebb olvasmánya, és ha egész őszinte akarok lenni, legszívesebben most azonnal újrakezdeném. Iszonyúan hiányzik már most az az elringató, békebeli hangulat, amibe belecsöppentem általa.

Kiadó: Európa

Fordító: Rakovszky Zsuzsa