2011. február 9., szerda

Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók

Ulickaját én a kisregényeit olvasva szerettem meg – a Szonyecska, a Vidám temetés és az Életművésznők egyaránt nagyon tetszettek. Aztán a „nagy” regényeivel kicsit már árnyalódott a kép – tetszettek azok is, de valahogy más volt, túl sok, túl terjengős, túlságosan „oroszos”. Mindig épp egy picivel ment túl azon a határon, amit én még jóízűen olvastam volna a nagy orosz mesélőkedvből – viszonyunk így a csendes rajongás mellett is ellentmondásos volt (bár, megjegyzem, a bloggerek által az életmű csúcsának tartott Médea és gyermekeit még mindig nem olvastam).

Aztán jöttek ezek a novellák, én pedig tátott szájjal olvastam némelyiket, elbűvölve, röhögve, szitkozódva, ugyanúgy, ahogy annak idején a Szonyecskát – és ugyanúgy beleszerettem ebbe a kötetbe is. Mostanában egyébként is nagyon megtalálnak a novellák, pedig régebben egyáltalán nem szerettem őket – a klasszikus okok miatt, mert épp akkor érnek véget, amikor beindulna a dolog, mire megjegyezném a neveket, felejthetem el őket; mert mindig olvastam volna még tovább.

Nos, Ulickaja az összes ilyen és ezekhez hasonló előítéletet úgy vágja pofon, ahogy kell. Az ő novellái ugyanis nem érnek véget. Csak mesél, és mesél, egyik meséből a másikba lép, a szereplői néha átjárnak egymáshoz, néha csak úgy mellékesen továbbsző egy már korábban lezártnak vélt történetet – mintha direkt csúfot űzne az olvasóból, aki azt hiszi, a sztori véget ér a pont kirakásával. De nem csak a novellák szereplői kukucskálnak be egymás életébe, feltűnnek itt szereplők a korábbi Ulickaja-regényekből is, nyálcsorgatásra késztetve az erre érzékenyeket. Olyan ez a szereplőgárda, mint egy nagy, szerteágazó orosz család.

A történetek külön-külön, és egyben, novellafüzérként is jól működnek, nincs két egyforma, egy sémára felhúzott, minden és mindenki a maga módján eredeti – de csak annyira, amennyire  a kor és a körülmények megengedik. Ulickaja a hétköznapok krónikása, még akkor is, amikor az élet nagy eseményeiről mesél – a születés, a halál, a házasság ugyanúgy a mindennapok sorába illeszkedik, mint a háború, a letartóztatás, a politikai üldöztetés. Összefügg ez azzal, hogy főszereplői szinte mindig nők – legtöbbször anyák, vagy nagyanyák, akik otthon őrzik a családi tűzhelyt, és a gyerekek, a betegségek, a mindennapi betevő, az áruhiány mellett csak másodlagos minden más – olyan igaz, és szíven ütő, de ha belegondolunk, tényleg így van, minden aminek általában nagy jelentőséget tulajdonítanak, eltörpül azon „jelentéktelen” apróság mellett, hogy van-e mit enni, vagy nem fagy-e meg a gyerek a lakásban.

A szereplők többsége jócskán a szegénységi küszöb alatt él, a szovjet mindennapok nyomorúságában, koszos-büdös társbérletekben, egy család alig tíz négyzetméteren, közös konyhával, közös budival a folyosón. De persze cifra nyomorúság ez, hisz ahogy a feltörekvő Ligyija svájci vacsoravendége megállapítja, fürdő ugyan nincs, de ezüst étkészlet akad a vacsorához, meg kaviár és friss gyümölcs. A kommunizmus lefojtottsága mellett ott van, mindig ott volt a fényűző cári Oroszország hagyományaihoz, az eltűnt gazdagsághoz való ragaszkodás, legékesebben a Táskás Genele történetében – nem akarok poént lelőni, de az a néhány oldal felér egy szociológiai tanulmánnyal.

A novellák legtöbbje a ’60-as, ’70-es években játszódik, ám néha szinte észrevétlenül átugrunk a ’40-es évekbe, a világháború idejére, aztán a rendszerváltás utáni évekbe – mégse nagyon változik semmi. Ahogy az is teljesen mindegy, hogy hol vagyunk, a Macskaváros sikátoraiban, vagy egy ”tábornoki” házban, Moszkvában avagy Amerikában, a problémák mindenhol ugyanazok – férfiak, gyerekek, pénz, alkohol. Azért  a történetek nagy része egy behatárolt területen, a lepukkant sikátorokkal teli Macskavárosban játszódik, a szereplők szomszédok, egy helyen dolgoznak, egy iskolába járnak – van is egyfajta Szomszédok-fílingje a dolognak, bár a gazdagréti két szoba összkomfort csak úgy viszonyul a szovjet társbérletek lakóinak életéhez, mint a Barátok közt a mai magyar valósághoz.

Egészen különleges szelete a válogatáskötetnek a Kislányok című blokk, amelynek novellái egy iskolai osztályba járó lányok történeteit mesélik el – hol egyenként, hol csoportosan járnak-kelnek és fedezik fel az életet, talán ez az a része a könyvek, amit nem lehet nem egyben elolvasni, egyszerűen nem engednek el ezek a lánykák, ez a történetfüzér simán megállná a helyét regényként is.

Nagyon a helyén van ez a kötet, Ulickaját jó olvasni, úgy mesél, hogy közben egy percig sem érezzük, hogy ő most egy történetet akar letuszkolni a torkunkon, jó vele bekucorodni egy fotelbe és elmerülni a világában. A szereplői élnek, a hangulatok tapinthatók, a szánkban érezzük az ízeket, látjuk magunk előtt a lepusztult épületek faláról pergő vakolatot, és halljuk a szomszéd szobából motyogni a megzavarodott Margaritát. Van, hogy megnevettet, van, hogy elborzaszt, van, hogy izgulunk a szereplőkért, és olyan is, hogy úgy istenesen felpofoznánk némelyiket – de elmenni mellettük szinte lehetetlen.


Kiadó: Magvető
Fordította: Goretity József

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...