2010. július 27., kedd

Shrek a vége, fuss el véle

Kevés olyan mozis élmény van, ami igazán megmarad az ember emlékezetében, és még sok évvel később is fel tudja idézni magában azt az érzést, azt a borzongást, azt a tátott szájjal bámulást vagy épp azt a röhögést. Nekem az ilyen élmények közé tartozik a 2001-ben bemutatott Shrek. Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, ahogy ültem a moziban, kissé unott fejjel néztem a kezdő „once upon a time” képsorokat a mesekönyvvel, és hogy pattant ki a szemem és kezdődött el a varázslat a mesekönyv alternatív felhasználásával. Onnantól kezdve keresztbe-kasul dőltünk a röhögéstől, aztán rongyosra néztük a filmet videón, és persze kötelező jelleggel megnéztük a folytatásokat is, bár azok már igen kevés nyomot hagytak maguk után. Míg az első részt kis túlzással kívülről fújom még mindig, a folytatások esetében már a cselekmény vázlatos felidézése is nehézséget okoz. A negyedik, egyelőre sorozatzárónak szánt epizód legnagyobb erőssége épp az, hogy ahelyett, hogy tovább szőné Shrek és Fiona harmadszorra már kissé szappanopera-ízű történetét, egy huszárvágással visszatér az első rész történéseihez.

Miután kedvenc zöld ogrénk családot alapított a királylánnyal és született három kis szarógép ogrebabája, másból sem áll az élete, mint pelenkázásból, takarításból, baráti vacsorákból, a régi kalandok egyre unalmasabb felidézéséből. Ráadásul turistalátványossággá vált a mocsara, idióta kirándulók minden reggel a slozira menet fényképezgetik. Nem csoda, hogy Shrek besokall, és mint oly sok pasi előtte, visszasírja  az asszony- és gyerekmentes éveket. Balszerencséjére egy balul sikerült ogrebabazsúr után belefut Rumpelstiltskinbe, aki alkut ajánl neki: egy napra visszakapja régi életét, ha cserébe beáldoz egy napot a gyerekkorából. No persze, az eszéről híres Shrek nem olvassa el az apróbetűt, meg a záradékot, meg a nemtudommit, így Rumpel pont azt a napot veszi el, amikor megszületett. Megvan rá a maga sötét indoka, ha ugyanis Shrek nem menti meg Fionát a sárkány fogságából, ő játszi könnyedséggel megszerezheti az uralmat Túl az óperencián fölött.

Így is lesz, és mire Shrek magához tér a bódulatból, egy olyan világban találja magát, ahol ő igazából nem is létezik, Rumpel sötét királyságot hozott létre, boszorkánykülönítmények vadásszák az ogrékat,  Szamár beáll a boszik mellé igavonónak, Mézi állatos kekszekkel játszik gladiátorosdit, Csizmás Kandúr meg piperkőc, elkényeztetett szobacica. Méghozzá azé a Fionáé, aki nem várta ám ölbe tett kézzel, hogy megmentsék, miután nem jött senki, maga lépett meg a toronyból, és lázadó ogrékból földalatti mozgalmat hozott létre.

Miután szegény Shrek rájön, hogy az amazon Fiona előbb rúgja szét a hátsóját, mint hogy megcsókolja, hogy megtörje az átkot; beáll a lázadók közé és próbálja bebizonyítani szíve hölgyének, hogy érdemes beleszeretnie, mert akkor bizony minden más lesz.

Igazából tele van jó ötlettel ez a Shrek, csak valahogy nem sikerült olyan fergetegesre a megvalósítás, mint az első részben. Az újramelegített poénok fárasztóak, a főgonosz szerepben tetszelgő Rumpel túl ripacs ahhoz, hogy kicsit is félelmetes legyen, ráadásul mivel az eredeti Rumpelstiltskin mese nálunk kevésbé ismert (én például sose hallottam róla), így még reflexióként sem értékelhetjük. Ahhoz meg, hogy önmagában működjön, túlságosan hasonlít az első rész Farqaurdjára. A koponyafejű láncos buzogánnyal harcoló boszik meg a hülyébbnél hülyébb ogrék poénok sokaságára adtak volna lehetőséget, de a legtöbbet vagy elripacskodták, vagy áldozatul esett a korhatárbesorolásnak.

A legjobban Szamár és a kiherélt Kandúr teljesít, úgy tűnik, idegesítő beszélő állatokkal nem nagyon lehet mellélőni, ahogy Pinokkió és Mézi minden megjelenése is a legjobb Shrekes pillanatokat idézi. Kár, hogy az egész film is csak felidézi ezeket a pillanatokat. Így is jobb és ötletesebb folytatás, mint a második és harmadik rész, de sajna nyomába sem ér az elsőnek.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...