Maryrose Wood: Méregnaplók - Éjmély

Maryrose Wood Méregnaplók című regénye üdítő színfoltja volt a hazai ifjúsági fantasy-kiadásnak: eredeti, szellemes alapötletével messze kiemelkedett a piacot ellepő vámpírok, vérfarkasok, tündérek, alakváltók és különleges képességekkel megáldott amerikai tinik közül. Ráadásul visszafogott kétszáz oldalán nyújtott olyan olvasmányélményt, hogy aztán egy évig tűkön ülve várják a rajongók a folytatást. Ami, most már elmondhatjuk, nem csupán megfelelt a várakozásoknak, de jócskán túl is szárnyalta azokat.

Az előző kötetben magára hagyott Jessamine lassan felépül súlyos – és titokzatos – betegségéből. Ám hiába nyeri vissza egészségét, rá kell ébrednie, hogy élete kizökkent addig sem épp normális kerékvágásából. Szerelme, Gyom elhagyta, s nem hagyott mást maga után, csak lázas rémképeket: gyilkosságról, halálról, árulásról. Apjáról, a köztiszteletben álló patikáriusról kiderült, hogy szándékai korántsem oly’ nemesek, mint azt mutatja, s méregkertje sem csupán kutatási célokat szolgál. És miközben Jessamine próbálja felfogni az életét felforgató változásokat, és megismerni múltját, fejében szüntelen ott susog a mérgek hercege, a fenséges és gonosz Oleander…

Bődületes hiba lenne bármit elárulni a cselekményről, hiszen nagyjából a harmincadik oldal tájától egyik meglepetésből zuhanunk a másikba. Egészen másra számítottam, és volt, hogy szóhoz sem jutottam attól, amit kaptam. Komolyabb, mélyebb, sötétebb lett a folytatás – gótikus hangulatú ifjúsági regény helyett már igazi nyomasztás; sűrű, érzéki, halálos játékokkal és olyan bódulatokkal, amikről még olvasni is fájdalmas. Jessamine változása egyszerre hihetetlen és nagyon is emberi: noha tudjuk, hogy Oleander befolyására válik azzá, amivé, az őt hajtó bosszúvágy és gátlástalanságba fulladó reményvesztettség a legőszintébb és leggyarlóbb hősnők közé emeli a műfaj keretein belül.

Jessamine változása mellett szükséges és természetes Gyom karakterének fejlődése – a furcsa, növényekkel kommunikáló, velük érző, velük lélegző fiú az első részben csak idegesítő, kötelező tutujgatnivaló kívülálló volt (épp ezért nem volt hiteles a szerelmi szál); itt viszont a képességeivel megbékélő, azokat jó célokra használó szereplő, Jessamine ellenpontja és mint ilyen, nekirendelt társ. Gyom útja a Padovai Egyetem valóságban is létező botanikuskertjébe, mely Európa legnagyobb és legrégibb füvészkertjei közé tartozik, térben is kitágítja a regény horizontját – ami már csak azért is meglepő, mert amolyan tipikus kis vidéki angol történetnek indult: világvégi, elhagyatott apátsággal, korlátolt szereplőkkel, ismerős világgal. Most azonban minden megváltozott – ahogy a szereplőkkel, úgy az olvasóval is.

Ami azonban nem változott, ellenben elmélyült és a regény leginkább megkapó rétegét adja, az alapötletbe rejtett bölcs, ugyanakkor ijesztő mondanivaló. Már az előző kötetben lenyűgözött a méregkertben öntudatra ébredő, és megerősödő növények ötlete, élükön a gonosz és immár az embereken is uralkodni vágyó Oleanderrel. Ha azt írom, ökotudatos ifjúsági regény, az rossz asszociációkat kelthet, és nem is fedi le igazán, miről van szó – mégsem tudok rá jobb szót. Az Éjmélybe csempészett gondolatok egy olyan világról szólnak, amit őseink jól ismertek, ahol a növényeket úgy tisztelik, mint minden élet alapját, ahol a Föld kincseit az ember még nem hajtotta uralma alá, és nem hitette el magával, hogy erősebb náluk.

Képzeljük el, ahogy egy vulkán öntudatra ébred, és hideg logikával akar bosszút állni az emberi nemen – vagy, ha már úgyis belemerültem a rossz asszociációkba, idézzük fel a Frank Schatzing Raj című könyvében az emberek ellen összeesküvő tenger alatti értelem pusztítását: akkor lehet fogalmunk arról, micsoda hatással lehet világunkra, ha a világ mérges növényei összefognak ellenünk. Persze a Méregnaplók és folytatása, az Éjmély nem ökothriller, hanem gótikus fantasy – futás és hullák tömegei helyett borzongatással él, de a gondolatmag valahol hasonló. Sok szempontból kiemelkedik a műfajából, és csak remélni tudom, hogy a trilógia befejező részében nem tér el az eddigi iránytól az írónő, és nem kanyarít rózsaszín véget a történetnek – annál ez sokkal többet érdemel.

Kiadó: Lybrum

Fordította: Hudácskó Brigitta

 

Maryrose Wood: Méregnaplók

Manapság a mindent elárasztó ifjúsági fantasy-rengetegben igen nehéz olyan könyvet találni, ami vámpírok vagy vérfarkasok után ácsingózó sápkóros tinilányok helyett eredeti történettel, igazi mesével, varázslatos hangulattal és élő karakterekkel száll versenybe a fiatalok figyelméért. A Lybrum Kiadó egyfelől az épp tetőző divathullámot lovagolta meg, másfelől viszont épp szembe ment vele, amikor kiadta Maryrose Wood Méregnaplók című regényét. Ami ifjúsági is, fantasy is, titokzatos is, van benne egy kis szerelem is, mégis fényévekre van a vámpír-vérfarkas-zombi-tündérromantika alkotta fősodortól.

A XVIII. században játszódó történet főszereplője a fiatal Jessamine, aki a Hulne apátságban lakik özvegy édesapjával, a magának való Thomas Luxtonnal, akit a helyiek gyógyítóként ismernek, ő maga kertésznek vallja magát, leginkább mégis tudós, aki a gyógyfüvek tanulmányozásának szenteli életét és mindent megtenne azért, hogy kifürkéssze titkaikat. Lakattal lezárt Méregkertjébe a világ minden tájáról gyűjtött mérgező növényeket, és napra nap figyeli őket,  kutatja a hatásaikat, és a szerzetesek ősi titkát, akik egykor az apátság területén éltek, és a legenda szerint mindent tudtak a növényekről.

Jessamine magányos és elszigetelt életet él apja mellett, aki többet törődik a növényeivel, mint vele, míg egy napon be nem toppan életébe egy különös fiú. Gyom a közeli elmegyógyintézetből kerül Luxtonhoz, s hamar kiderül, hogy nem véletlenül gyógyította meg teájával az őrülteket: a fiú jobban ért a gyógyfüvekhez, mint a kutató, mintha valami mágikus kapocs fűzné hozzájuk, szinte minden titkukat ismeri. Van, aki ölni tudna ezért a tudásért, ám Gyom féli, szabadulna tőle. S mint kiderül, megvan rá az oka. A Jessamine és Gyom között felébredő vonzalom nem marad titokban, s a lányon rejtélyes betegség lesz úrrá, amit csak Gyom gyógyíthat meg. A Méregkertbe összezárt csendes gyilkosok magukhoz hívják a fiút, akinek ez az egyetlen lehetősége arra, hogy megmentse Jessamine-t, ám nagy árat kell fizetnie érte.

A rövidke regény elsősorban a hangulatával ejt rabul. Úgy olvastatja magát, hogy észre sem vesszük: csak bele akartunk lapozni, megnézni-megszaglászni, mi ez, mégis már a felénél járunk. Misztikus, elhagyatott tájon, egy romos apátságban játszódik, magányos lányka a hősnője, és mindent körbevesznek a titkok, a kimondatlan gyanakvások, rejtélyek, s a mérgező növények. Természetszerű, hogy ha egy történetben lezárt méregkert van, akkor előbb-utóbb előkerül a kulcsa, és a növények életre kelnek - Maryrose Wood új értelmet ad ennek. A mérgező szépségek egymással összezárva szövögetik terveiket az évek alatt, és szépen lassan erősödnek. Előbb-utóbb annyira erősek lesznek, hogy senki nem állhatja útjukat. Az írónő ötlete, hogy érzésekkel, erővel, személyiséggel ruházza fel a növényeket, igazi különlegességet eredményez: hisz akarhat-e bármely fantasy-író érdekesebb szereplőt, mint a gyönyörű, ám veszélyes nadragulyabogyó vagy fenségesebb gonoszt, mint a pusztító Oleander?

Tán nem véletlen, hogy a növények érdekesebbek, mint az élő szereplők, akik közül Jessamine kissé vértelen – tapasztalatlan, elnyomott lánykaként nem is nagyon lehet más; apja kezdettől fogva taszító mániáival és azzal, ahogy elhanyagolja lányát; Gyom meg… hát, ő Gyom. Nehéz megkedvelni, azért ami, ám nehéz igazán neheztelni rá bármiért amit tesz, mert tiszta szívből teszi. A kötelező jellegű csavar a történetben maximum a nagyon fiatal olvasókat lepi meg, őket viszont lehet hogy elborzasztja. Borzasztó is, hisz míg a növények természete a gyilkolás, s igazán nem tehetnek róla, milyen testbe születnek, és kinek ártanak, az emberi gonoszságra nincs semmilyen mentség.

Igazi régimódi, gótikus hangulatú sötét mese ez, ami messze jobb szórakozást nyújt, mint  a legtöbb divatos ifjúsági lufi, kár, hogy ilyen rövidke és hogy ilyen keveset tudunk meg a növényekről. Folytatása persze ennek is lesz, az írónő trilógiát tervez, remélem, a jövőben megtudunk még ezt-azt a Méregkert lakóiról. 

Kiadó: Lybrum

Fordította: Hudácskó Brigitta