2011. március 31., csütörtök

Hilary Mantel: Farkasbőrben

VIII. Henrik kora kimeríthetetlen alapanyaggal szolgál az utókor írói számára. Egész könyvtárakat lehetne megtölteni a Henrikről és hat feleségéről szóló romantikus lektűrökkel éppúgy, mint az anglikán egyház Rómától való elszakadását taglaló komolyabb művekkel – mostanában pedig épp reneszánszát éljük a Tudor-kori krimiknek. Azonban a korról szóló regények között viszonylag kevés a szépirodalmi mű; és ugyancsak kevés a Thomas Cromwellt középpontjába állító alkotás (legalábbis ami a magyar megjelenéseket illeti). Hilary Mantel műve így két szempontból is eltér a Tudor-kori regények fősodrától.

A 2009-ben megjelent – és abban az évben a legrangosabb angolszász irodalmi díjnak tartott Booker-díjat elnyerő – Farkasbőrben főszereplője Thomas Cromwell, VIII. Henrik egyik legbefolyásosabb embere, aki egyszerű származású, bántalmazott gyerekből lett az ország legnagyobb hatalmú tisztviselője. Cromwell igazi „királycsináló” volt, az ő mesterkedéseinek köszönhetően sikerült a királynak elválnia első feleségétől, Aragóniai Katalintól, és elvennie Boleyn Annát; ő szövegezte meg a Rómával való szakítást deklaráló törvényeket, csakúgy, mint a király örökösödési rendelkezéseit – és később ő segített Henriknek törvényes módot találni a boszorkánysággal vádolt Anna kivégzésére; hogy aztán a kor szellemének megfelelően ő is a vérpadon végezze.

Mantel regénye egy rövid gyermekkori kitérő után 1527-től 1535-ig követi nyomon Cromwell és az angol királyság sorsát – Henrik és Boleyn Anna kapcsolatának hajnalától, amikor a királyban és tanácsadóiban először merült fel a válás gondolata, a Rómával való szakítás véglegesítéséig. Thomas Cromwell az európai kontinensen kereskedőként és katonaként töltött fiatalkora után Wolsey bíboros bizalmi embereként tér vissza Angliába – hogy aztán végigasszisztálja a bíboros bukását és kapva kapjon az alkalmon, hogy a királyi udvarban és a tanácsban megüresedett helyet betöltse. A főurak pártállástól és hitvallástól függetlenül gyűlölik, hisz alacsony származású jöttmentként a király kegyeibe férkőzik, és hamarosan Henrik legfőbb tanácsadója lesz.

Cromwell a jég hátán is megélő politikusok mintapéldánya – ugyanolyan jó kapcsolatot ápol a hatalomvágyó Annával, akit koronához segít, mint a fattyúnak bélyegzett Mária hercegnővel; kijátssza a vetélkedő főurakat egymás ellen; királyi számvevőként az ország pénzügyeire is ráteszi a kezét, kereskedői tehetségének köszönhetően pedig a saját vagyonát is addig növeli, mígnem az összes főúr az ő adósa lesz – nem csoda, hogy jóformán mindenki utálja. Mindemellé a múltjáról elterjedt kétes hírek és érzelemmentessége miatt az egész udvar fél tőle, pedig ő maga csak egy jámbor politikusnak tartja magát. Valójában kegyetlen, mindenkin átgázoló, ám a kezét mindig tisztán tartó, igazi nagypályás manipulátor.

Mantel a maga nemében briliáns portrét alkotott Cromwellről, azonban könyve nehezen talál utat az olvasóhoz. Ez ugyanis nem egy szokványos szépirodalmi regény. Nincs benne semmi dramatizáltság, durván fogalmazva nincs „sztori”, ez egy fikciós elemekkel tarkított dokumentarista életrajz. Aprólékos, olykor túlságosan is az, az udvar, a főurak, a kereskedők minden egyes jelentéktelennek látszó cselekedetére kitér – hogy később minden megkapja a jelentőségét, az csak utólag vigasz, olvasás közben inkább idegesítő.

Mindent és mindenkit Cromwell szemszögéből látunk, őt magát is, ennek köszönhető, hogy míg mindenki féli a nagyhatalmú és kegyetlen tanácsost, őt magát kifejezetten jámbornak ismerjük meg – hiszen annak akarja láttatni magát. Keveset tudunk meg Cromwellről, az emberről, viszont szinte mindent Cromwellről, a politikusról – ha elfogadjuk, hogy Mantel alapos kutatómunka után írta meg a könyvét, és a portréja helytálló, akkor valószínűleg azért, mert Cromwell életében a munkája jóval fontosabb volt a magánéleténél – és ahogy mondtam, itt nincs dramatizáltság, vagy engedmény a popularitás oltárán.

Dokumentarista aprólékossága mellett a könyv leginkább „olvasópróbáló” jellemzője a stílusa. Mintha a nyelvezete is egy ember gondolkodásmódját idézné – egy érzelemmentes, számító ember száraz gondolkodásmódját. Legtöbbször idegesítő, rövid kis pattogós mondatai teljesen idegennek hatnak a szépirodalomhoz szokott szemnek, máskor elkalandozik, látszólag összefüggéstelen gondolatfolyamokba bocsátkozik, nagy ritkán megenged magának egy kis érzelgősséget – éppoly aránytalanul, ahogy egy ember gondolatai csaponganak a mindennapokban.

Kimerítő és alapos Cromwell-portrét kapunk, úgy, ahogy Cromwell láttatta volna saját magát – nem tudom, mennyiben egyedülálló vagy különleges Mantel módszere, én mindenesetre még nem olvastam ilyet. Meglep, hogy ekkora közönségsiker lett – de pozitív értelemben, ez ugyanis nem egy közönségbarát könyv. Könnyű rá azt mondani, hogy unalmas, mert olykor valóban az, voltak periódusok, amikor nehéz volt rávenni magam, hogy tovább olvassam, de a végeredmény megéri a fáradságot.


Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Megyeri Andrea

Korábbi kommentek:

 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...