Blue Jasmine – film

Évek óta kerülget engem ez a film, számtalanszor megnéztem, átrágtam magamban, mégis mindig újra meg újra felbukkant valahol, hogy néznem kell, újra végig kell gondolnom, dolgom van még vele. Érdekes ez – amikor egy alkotás annyira mélyen rezonál valamire, amiről tán nem is tudjuk, hogy bennünk van, hogy folyvást kézbe kell venni, meg kell nézni, hátha egyszer csak tisztán látunk majd. Máig nem tudom pontosan, mi az, ami ennyire megfog a Blue Jasmine-ben, de amikor hosszú idő után végre leültettem elé Zolit is, és jól összekaptunk azon, mennyire másképp látjuk az alkotást és a főszereplőt is, pár dolog megvilágosodott. Annyira legalábbis, hogy már ki tudom írni magamból egy rétegét – aztán megyek és megnézem még pár tucatszor, hogy felfejtsem a többit.

Woody Allen egyik legkiábrándultabb filmje, huszonegyedik századi A vágy villamosa-parafrázis, a gazdasági válság kirobbantóinak kritikája alulnézetből, Cate Blanchett remek alakításokban amúgy sem szegény pályájának eddigi abszolút csúcsa – címszavak, melyek segítenek elhelyezni, de semmivel sem visznek közelebb a film esszenciájához. Egy végletekig sérült, állandóan kompenzáló (a húga és férje iránti ellenszenvét drága ajándékokkal, a proli származás okozta szégyent jótékonykodással, a saját gyerek hiányát a férj fiának agyonajnározásával, a nyilvánvaló megcsalást haverkodó nagylelkűséggel), önnön álomvilágának rabjaként élő nő összeomlás-története, aki saját maga alól rántotta ki a vörös szőnyeget. Egy önsorsrontó, alkoholista, sznob hárpia – aki nagyobb sérülést okozott magának, mint amekkorát bárki okozhatott neki. Aki önkezével fosztotta meg magát az illúzióitól, melyekre egész addigi életét alapozta – úgy, hogy a legkevésbé sem volt felkészülve, nem hogy arra, hogy erőt merítsen az illúziófosztásból, de arra sem, hogy eltöltsön egy napot Xanax, vodka és Louis Vuitton nélkül.

Jasmine férje halála után repül New Yorkból San Francisco-ba, hogy ott élő húgánál húzza meg magát, amíg kitalálja, hogy építse újra az életét. A férj, Hal, egykor menő ingatlancápa, a börtönben lett öngyilkos, miután csalásai lelepleződtek. A csinos, negyvenes Jasmine, akinek önmeghatározását a Park Avenue-i lakás, a Hermes táska és a Chanel kosztüm hármasa határozta meg, aki fényűző partik és jótékonysági akciók mentén élte ki egykori ambícióit, aki inkább félrenézett, mintsem meglásson bármit, ami veszélyeztetné zárt világát, érthetően összeomlik. Magazincímlapokra való lakások, hamptonsi házak oda, az ékszereket el kell dugni az adóhatóság elől, munkát kell vállalni egy cipőboltban és szembenézni az egykor istenítő álbarátok (a „társaság”) lábaival: az egykori Janetnek, aki antropológiát tanult, de dobta az egyetemet az első kellően gazdag és előkelő pasiért, aki megajándékozza az áhított életstílussal, nem kell nagyobb pofon. Irány hát a nyugati part, első osztályon természetesen, a monogramos Vuitton bőröndkészlet végülis még megvan…

Irány Frisco, a „legeurópaibb amerikai város” és a húg, Ginger. Akinek volt férje épp Hal ingatlanpanamáiban vesztette el lottón nyert tőkéjét és egyetlen kiugrási lehetőségét, akinek kimondva-kimondatlanul erre ment rá a házassága, aki egy szupermarket pénztárában robotol és épp hozzámenni készül „egy még nagyobb lúzerhez”, aki egy lepukkant bohémlakásban él két kiskamasz fiával, állandó zaj, rumli, sörösüvegek és röhögések közepette. Ginger, aki minden előzmény ellenére szívesen fogadja Jasmine-t, aki segítene talpra állni, aki képes lenne visszahozni nővérét az életbe. Ha hagyná.

Ordító a különbség Jasmine és Ginger életmódja, habitusa, megjelenése, életfelfogása, a pasikhoz való hozzáállása között – a forgatókönyv erre olykor bravúrosan, olykor kissé szájbarágósan erősít rá az időbeli ugrásokkal. Azzal, hogy párhuzamosan ismerjük meg a két nővér friscói mindennapjait és Jasmine egykori New York-i életét, jelenetről jelenetre erősödik bennünk az érzés: nincs az az isten, hogy Jasmine itt magára találjon. Gyűlöli Ginger új pasiját, éppúgy, mint a volt férjet, gyűlöli a munkát, amit végeznie kell, a lakást, a gyerekeket, a zajt, a ruhákat, a sört, a meccsnéző-söröző-pizzázó mindennapokat. Megvetése szinte lecsurog a vászonról – a rendezést dicséri, hogy sikerrel táncol azon az iszonyú vékony jégen, ahol baromi nehéz eldönteni, melyik oldal mellett tesszük le a garast. Mert nagyon könnyű úgy nézni ezt a filmet, hogy a „szegény kis gazdag nő”, aki életében nem tett keresztbe két szalmaszálat sem, folyvást alázza ezeket a szerencsétlen, egyszerű, csóró, de kedves és segíteni kész munkásokat. Könnyű lenne Jasmine-t egyszerűen utálni. Meg is érdemelné.

De közben ott van az a Jasmine, aki - akár gyengeségből, akár lustaságból, akár, mert egyszerűen ez volt a kézenfekvő út - feladta önmagát egy szerep kedvéért; aki arra a szerepre épített világot magának; és aki aztán nem tudta felfogni, hogy az addig mindenben partner tettestárs borítani akarta a forgatókönyvet. Könnyű csak a csillogást, a drága ruhákat, még drágább ékszereket és az előkelőség megjátszását látni ezeknek a kirakatfeleségeknek az életében – de a csillogó sztori mögött bújnak olykor emberi drámák, tán több is, mint hisszük. Hogy Jasmine mit tett, miért tette, miért nem látott - nem akart látni - más kiutat, arra ott lehet a magyarázat a múltban, amikor Janetből Jasmine lett. Amikor úgy döntött, minden önazonosságot felad egy szerep kedvéért. Az, hogy feléget mindent maga körül, megbocsáthatatlan – mégsem tudok nem együtt érezni vele, mert akárhányszor nézem, szorítja a torkom az érzés, hogy milyen, amikor valaki egy (akár maga választotta) szerep rabja. Akármennyit árt, akármennyire ocsmányul bánik a húgával és annak pasijával, nem tudom nem sajnálni, mert tudom, milyen, amikor valaki annyi traumát mér saját magára, hogy már nincs annyi alkohol, ami elfojtsa és legszívesebben kimenne az utcára és csak ordítana, amíg a torkán kifér.

Hogy mitől tartom zseniális filmnek? Nem Cate Blanchett klasszis alakításától (pedig azt tényleg tanítani kéne, ahogy elborul a tekintete a martinis pohár fölött és meglátjuk az elegáns felszín alatt tomboló vihart); nem is a mellékszereplőktől (pedig Sally Hawkins valóban remek a folyton csicsergő, kicsit zakkant Ginger szerepében, Bobby Cannavale sikerrel hozza a szerethető melós rosszfiút; Alec Baldwin pedig meggyőző „Nagy Hal”); nem is a két társadalmi osztály és életstílus ütköztetésétől és az ezáltal provokált, simán végteleníthető polémiáktól. Hanem attól a bátorságtól, ahogy meri nem megmenteni Jasmine-t. A forgatókönyv egy ideig lebegteti a feloldás lehetőségét (bár ha rutinosak vagyunk…), reménykedhetünk, hogy képes saját lábára állni, még el is kezd tanulni, állást is vállal (annak is milyen vége lesz…) – aztán megismerkedik egy „Hal kettővel” és rögtön visszazökken a jól bejáratott szerepbe. Nyilvánvalóvá válik: Jasmine nem tudja és nem is akarja megmenteni önmagát önnön mételyétől. Arra vár, hogy egy újabb férfi mellett eljátszhassa pepitában ugyanazt a szerepet, hogy újra Jasmine lehessen, a Park Avenue-ről. Ebbe a forgatókönyvbe csak az nincs belekódolva, mi történik, ha valaki nem akar szerepet játszani. Ha valaki nem „Hal kettő”. A pofon, ami a végén éri Jasmine-t és a nézőt is, zseniális. Kevés olyan mainstream alkotás van, ami így fel meri vállalni: van, akinek nincs visszaút. Van, aki annyi traumát élt át és gerjesztett, annyi mérget fecskendezett magába és maga körül, hogy már nem lehet rajta segíteni. Lehet, nem is kell. Lehet, hagynunk kell a Jasmine-okat felemésztődni a saját szerepeikben. És amíg lehet, levetkőzni a saját illúzióinkat, nehogy mi is úgy járjunk, mint Jasmine.

Éjfélkor Párizsban

Nosztalgia: sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után.

Gil Pender, a menyasszonyával épp Párizsban vakációzó hollywoodi forgatókönyvíró szerelmes a huszas évek Párizsába – a fényekbe, az esőbe, a művészvilágba, a huszas évekbe; a fényekbe, az esőbe, Párizsba. Külön-külön és együtt is. A szó szoros értelmében a múltban él: mindenét odaadná azért, hogy Hemingway és Fitzgerald társaságában borozhasson, hogy regényét a nagy elődök véleményezzék, hogy ott legyen az „aranykorban”. Ám mivel az időutazást még nem találták fel, beérné a huszonegyedik század Párizsával is: egy bohém kis tetőtéri lakás, séták az esőben, baguette és sanzonok, amik tán ihletet adnának neki, hogy végre maga mögött hagyhassa a hollywoodi iparosmunkákat, és a regényírásnak szentelhesse életét.

Ám ott van a leendő Mrs. Gil Pender, a szöszi, gazdag, elkényeztetett, republikánus, életüket az „olcsón ócskát kapsz” filozófia mentén szervező szülők gyermekeként felnőtt Inéz. Aki inkább Malibuban venne házat, úszómedencével, nem tudja elképzelni az életét az Államokon kívül, Párizs pedig még turistaként is az idegeire megy. Aki jobban élvezi a legragyogóbb gyémántgyűrű kiválasztását az anyjával, mint a romantikázást Monet tavainál a vőlegényével. És aki lelkesen osztja a „véletlenül” Monet-, Rodin-, francia bor- és klasszikus építészet-szakértő Paul véleményét arról, hogy azok élnek a múltban, akik sikertelenek a jelenben.

Amikor aztán egy este, a puccos borkóstoló után kicsit pityókásan Gil egyedül indul sétára a városban, az éjféli harangszó elültével egy régi korokat idéző autó áll meg mellette, és féktelen partizók bíztatják beszállásra – s kezdetét veszi élete legnagyobb kalandja. Gil seperc alatt a huszas években találja magát, egy ismeretlen partira kerül, ahol találkozik Scott és Zelda Fitzgeralddal, hallja játszani Cole Portert, látja táncolni az isteni Josephine Bakert, és egy bárban együtt iszik a bálványával: magával Hemingway-jel.

Reggel aztán, a szállodában maga sem tudja, hogy álom volt-e vagy valóság, egy biztos: menyasszonyánál és a ki-tudja-milyen-szakértő Paulnál az éjszakai sokkal jobb társaság volt. Ráadásul van egy ígérete, mely szerint Hemingway megmutatja regényét Gertrud Stein-nak, így hát másnap a kézirattal felfegyverkezve várja az újabb éjféli harangszót. És aztán kaland kalandot követ: Gil megismerkedik Picassoval, Dalival, találkozik Bunuellel és Man Ray-jel, Stein tanácsait követve átírja a könyvét, és megismerkedik a gyönyörű Adrianával, aki Modigliani és Braque szeretője is volt, most meg épp Picasso múzsája – és aki saját korát unalmasnak, felgyorsultnak és kiábrándítónak tartja, és visszavágyik a századforduló Párizsába, az impresszionisták közé.

Woody Allen filmjeit imádom – már amit láttam tőle. Kimaradt jó néhány klasszikus, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy pótolnom kell őket. Többször írtam már, hogy engem leginkább a jó forgatókönyvvel lehet levenni a lábamról – a rendezés és a színészi játék a hab a tortán, de ha az alap nincs rendben, hiába minden erőlködés. Allen meg – lehet, hogy önismétlő és a cselekmény néha hagy kívánnivalót maga után, a logika meg csukafejest ugrik a Szajna vizébe, no de ezek a párbeszédek! Sírni tudnék a gyönyörűségtől, amikor ilyen okos, szellemes, ironikus (és neurotikus, természetesen) dialógokat hallok! S ha ez nem lenne elég, az Éjfélkor Párizsban igazából egy nagyon szerethető film, a szó legszebb értelmében. Bájos, kedves, nosztalgikus – semmi túlzott dráma, semmi magvas filozófia, semmi, ami megfeküdné a gyomrunkat. Vannak, akik szerint ez felszínes, de szerintem ilyen is kell. Sőt, manapság több ilyen kéne – mert hát nem jobb fülig érő, őszinte vigyorral felállni egy film után, mint lélekben megtaposva?

Allen imádja Párizst, ez nem kérdés, ahogy imádhatja a huszas évek művészvilágát is – ugyanakkor görbe tükröt tart eléjük. Hemingway olyan szenvtelenséggel citálja elénk súlyos és magvas gondolatait a férfiasságról, a háborúról és a halálról, mintha könyvből olvasná; Dali egy nagy és görbe orr láttán egy rinocéroszra asszociál, aki egy zseniális festmény központi alakja lesz; Bunuel pedig maga sem érti leendő filmjét. A szereplők pedig láthatóan élvezettel komédiáznak: Picasso őrjöng, mert elhagyta a nője; Dali leginkább önmagától van elájulva; Zelda Fitzgerald szeszélyes és önveszélyes, Scott Fiztgerald pedig őrlődik a művészet és a szerelem között. Hemingway meg – hát, ő Hemingway.

Gil Pender szerepében Owen Wilson pedig épp olyan, mint a fiatal Woody Allen – túl azon, hogy nagyonliberális és nagyonneurotikus forgatókönyvíró, még a járásában és (eredetiben) hanghordozásában is mintha a New York utcáin bóklászó egykori Allent idézné. Wilson szerintem finoman szólva tehetségtelen színész, de csetlés-botlása ebben a filmben helyénvaló. A „Belle Époque” korába visszavágyó Marion Cotillard pedig annyira bájos, hogy nem is csoda, hogy a kor összes nagy művésze beleszeretett. A kisebb szerepekben is remek alakításokat láthatunk: a művészek mellett az irritáló Inéz (Rachel McAdams), a „szakértő” Paul (Michael Sheen) és a sznob szülők is fergetegesek.

S hogy kinek mi az aranykor? Ezt mindenkinek magának kell eldönteni – ám mivel jelen állás szerint nem tudunk visszamenni az időben, és nem telepedhetünk le sem a húszas évek Párizsában, sem a reneszánsz Itáliában, sem a viktoriánus Londonban, kénytelenek vagyunk a saját korunkban boldogulni. De ha néha úgy érezzük, hogy elfog minket valami nosztalgikus hullám (s mit tagadjam, ez legtöbbször olyankor fordul elő, amikor úgy érezzük, nem tudunk a jelenben érvényesülni), vegyük elő ezt a filmet és képzeljük magunkat nyugodtan Fitzgeraldék körébe – ha a jelenbeli problémáink nem is oldódnak meg pikk-pakk, legalább egy kicsit jól érezzük magunkat. 

Vicky Cristina Barcelona

Két huszonéves amerikai lány, Vicky és Cristina Barcelonába érkeznek, hogy ott töltsék a nyarat. Vicky határozott, komoly, épp férjhez készül menni, a katalán identitásból írja a diplomamunkáját, és Gaúdi munkáit jött tanulmányozni. Cristina ezzel szemben laza, csapongó, határozatlan. Keresi önmagát, keresi a tehetségét és leginkább a katalán férfiakat szeretné tanulmányozni. Egy kiállításmegnyitón megismerkednek Juan Antonioval, a bánatos képű festővel, aki rövid és eléggé lényegretörő rábeszélés után elviszi őket egy hétvégi kiruccanásra Oviedóba.

Cristina mondhatni már azelőtt beadja a derekát, hogy a kérdés felmerülne, de a kényszerűségből együtt töltött hétvégén a festői táj, a spanyol borok, és a gitármuzsika hatására a fagyos Vicky is felenged. Mire visszatérnek Barcelonába, mindkét lányt rendesen felkavarja a szexi spanyol. Aztán megérkezik Vicky vőlegénye, aki romantikusnak szánt gesztussal Barcelonába helyezi az esküvőjüket, hogy legyen miről mesélni otthon, Cristina pedig összeköltözik Juan Antonioval. Mindenki boldog, Vicky férjhez ment ahhoz, akit szeret, és boldog, kényelmes, tökéletes élet vár rá, Cristina pedig megtalálta azt a férfit, akit keresett, magára talált a bohém művészvilágban.

Mígnem színre lép Juan Antonio exfelesége, az ön- és közveszélyes Maria Elena. Öngyilkossági kísérlete után a volt férj kénytelen befogadni őt, Cristina előtt pedig feltárul két olyan ember kapcsolata, akik megvalósították azt, amiről ő csak álmodozik. Megtalálták önmagukat, felfedezték tehetségüket, feloldódtak a művészetben, mindent alárendeltek a szenvedélynek, az önkifejezésnek, még egymást és önmagukat is. Épp ezért nem képesek együtt maradni. Pusztító, szenvedélyes, ordítozásokkal, verekedésekkel tarkított szerelmük nem működhet a hétköznapokban, hacsak nincs mellettük egy horgony, ami a normalitáshoz köti őket. Cristina lesz az ő horgonyuk, akit elbűvöl Maria Elena és Juan Antonio tehetsége, szabadsága, mellettük igazán kibontakozik, ők pedig mellette nyugalmat lelnek.

A film három nőről szól, három végletekig sarkított nőtípusról, akik mind keresnek valamit, de tán maguk sem tudják, mit. Vicky a racionális, a konvencióknak behódoló, tökéletes feleség típus, aki férjhez megy a tökéletes vőlegényhez, aki természetesen nagyon jó parti, kényelmes, nyugodt, rendezett élet vár rá, szeretetben, viharok és szenvedélyek nélkül. Nem mer kilépni ebből a saját maga számára álmodott boldogságból, mert fél, nem is attól, hogy elvesztené ezt az álmot, hanem attól, hogy elvesztené azt az önmagát, akit ismer. Számára a választás nem a boldogság és a kényelmes látszatélet közti választásként merül fel, hanem úgy, hogy szakítani mer-e az önmagáról kialakított képpel.

Cristina látszólag Vicky tökéletes ellentéte, retteg a konvencióktól, a társadalmi meghatározottságoktól, elvárásoktól. Mindenekelőtt szabad akar lenni, és a szabadságot úgy képzeli, hogy mindig újabb és újabb impulzusokat keres, mindig újabb kapcsolatokba menekül, újabb területeken próbálja ki magát. Ahogy Vicky, ő is menekül, ő is hazugságban él, látszólag önmagát keresi, valójában ő is már rég kialakított magáról egy képet, az önmagát kereső művészlélek képét, és ennek akar megfelelni. Ő épp attól fél, hogy kikössön valahol valaki mellett, mert fél, hogy örökké le kéne mondania valamiről, így viszont csak felületes életet hagy élni magának. Felületesek a kapcsolatai, felületesek a munkái, mindenbe belekóstol, mindenhez van egy kis tehetsége, de fél bárminek vagy bárkinek száz százalékig odaadni magát.

Maria Elena az a nő, akihez Cristina szeretne hasonlítani, de nem látja, hogy ahhoz mindenekfelett át kéne adnia magát a szenvedélynek. Ő a hisztérikus, életképtelen, féltékeny nőstényördög, aki ugyanakkor szikrázóan tehetséges, szenvedélyes, elbűvölő, imádnivaló. Ezer fokon ég, és nem fél attól, hogy akár magát, akár a körülötte élőket megégeti. Ő már nem keresi, megtalálta önmagát, a célját, az életét, a szerelmét, a férfit, aki ugyanolyan, mint ő, akivel egymásnak teremtette őket az ég. Mégsem tudnak együtt élni, épp azért, mert túl egyformák, mindketten túl nagy lángon égnek, és kioltják egymást. Maria Elena tragédiája, hogy nem tud tovább lépni, mert egyszer már megtalálta a tökéletest, és nem éri be kevesebbel.

A három nő között pedig ott van a férfi, Juan Antonio. Ő az, aki látszólag tökéletes magabiztossággal áll a nők kereszttüzében, Cristinát könnyedén elcsábítja, Vicky-t kihívásként kezeli és meghódítja, Maria Elenát szenvedélyesen szereti. Vajon ő kit vagy mit keres? Mire vágyik? Könnyű, kalandokkal és kötetlenséggel teli kapcsolatra Cristinával? Folytatni a macska-egér harcot Maria Elenával? Vagy valami gyökeresen újat kipróbálni Vicky-vel? Valójában a látszólag magabiztos, tökéletes alfahímnek sincs bátorsága ahhoz, hogy mindent félredobva belevágjon a legnehezebb, legnagyobb kihívást jelentő kapcsolatba.

Négy főhős, négy fantasztikus karakter, négy szomorú sors. Mert a film végén nincs happy end, tulajdonképpen nincs semmi, a film ugyanúgy ér véget, ahogy elkezdődött. Két önmagát kereső lány érkezett Barcelonába, és egy szerelmes nyár után két lány utazik haza, akik még mindig nem találták meg önmagukat. Amit közte látunk, az egy keserédes, néhol romantikus, néhol humoros film nőkről, férfiakról, és a szerelem nevű játékról. Mindez zseniális párbeszédekkel tarkítva, mindenféle édelgés és rózsaszín köd nélkül, néhol maró iróniával, szarkasztikus humorral, a Woody Allentől megszokott intellektualizáló verbális párbajokkal.

Nagyon-nagyon jó film, szórakoztató, jó nézni, nemegyszer hangosan kacagott az egész terem rajta, és mégis elgondolkodtató és hihetetlenül intelligens. Bárkinek szívesen ajánlom.