Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban - esszé a Napúton

Lassan feltárul, mi mindennel töltöttem a múlt évet - most, hogy a folyóirat-megjelenések után ezek a szövegek immár online is olvashatók. Amit itt versben mostanában megmutatok, az uralkodó posztmodern dekonstrukciós szorongásverstől eltérő alapállású (és értelemszerűen máshová kifutó) költészet. Sosem értettem a kritikusokat, miért nem mérik fel: ha csak egyetlen (értelmezési) út van, akkor ugyanott vagyunk, mint bármelyik (eddig megismert) diktáló irodalompolitikában: kudarcra ítélve. Ezeket a verseket azzal a szempontrendszerrel mérni, amit az általam amúgy nagyra becsült irányzathoz érlelt ki a bírálat (ugyanúgy, ahogy egykor kiért egy szocialista realista értékelés-rendszer nyelvezete, csak aztán kiértünk belőle...), dőreség, és tévútra visz. Ehelyett lépnék amatőr létemre máshová: ez az esszé is csak egy kísérlet, hogy megkeresse Babics Imre kötetéhez a megfelelő alapállást... 

Sztármajom többszörös alkonyatban. Mindenekelőtt járjuk körül ezt a címet. A transzcendens érintőjének verseskötetét tartom a kezemben, a költő munkáját, akinél jobban élő kortársaim közül senki nem távolodott el a borító, a cím azonnal pofonnal felérő minősítésétől – mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól. Babics Imre van ma a legtávolabb a költő-celebségtől, keveset mutatja magát, a nyüzsgésből visszahúzódott egy kis bakonyi faluba; csak a megjelent művek által van jelen az irodalomban – a szereplés önmagát kerepeltető zajkeltéséből semmit nem vállal. Mégsem vonja ki magát önnön ítélete alól: a kötet címlapján jógázó glóriás megvilágosodás-paródia hatálya alá kivétel nélkül mindannyiunkat odarak. A kötet legelső versét hallgassuk, a vackán dühöngő borz monológját:

…Sztárturista kell még, ki hegy-völgyet feled:

lefoglalják az olvasói levelek.

Naphosszat ülne számítógépe előtt,

s mi lennénk nyugodtan nyaralók, telelők.

Sztárbányász is kell, kit arctalan kaszt fizet;

lobbizna, s nem folynának el a karsztvizek.

Egyszóval eltűnnének a kétlábúak,

mind erre vágyunk, borz, boa, csér, rák, gnú, jak.

Amúgy nem töröm már fejem e fajon:

voltaképpen minden ember csak sztármajom.

Mindenki. Kivétel nélkül mindenki – mondja a költő. Az öt perc hírnevünkre vágyunk, a robbanásszerű túlszaporodás közben, az arctalan tömegben mindenki arcra, arculatra, amely felkelti a figyelmet, ami kiemel, ami a reflektorfénybe von – miközben exponenciálisan növekvő létszámunk ezt egyénenként valójában lehetetlenné teszi. Miközben özönlésünk valóban el-ette a vadont: a körülöttünk itt-ott még létező erdők valójában kultúrtájak, ugyanúgy művelt, folytonos beavatkozásunkat igénylő területek, mint egy szántóföld; mindenhonnan kiveszőben van a nélkülünk is működőképes természetes egyensúly. S közben számunkra ez a környezet teljesen másodlagossá vált – gépi tükreinkben bámuljuk magunkat. Általános sztármajom-tereppé nemcsak a hagyományos média világa lett (ahol a hír ma tálalás kérdése, a hírmagyarázat pedig a tőke és/vagy politika manipulációjáé), bár nyilván itt a leglátványosabb a változás, hogy mást ne mondjak: ahogy például a filmes ismeretterjesztés átalakult doku-realityvé. Valójában a legtöbb társadalmi szerepünk el-sztármajmosodott, a tanártól a taxisofőrig – hiszen csak akkor létezel, ha látszol a közösségi médiában. Babics Imre látja mindezt, miközben az ön-láttatás e formájáról lemondott. De nem vonja ki magát mégsem az ítélete alól – hiszen e versekben ő is látszana.

Többszörös alkonyatban. Ez a kitétel hosszabb magyarázatot követel. Babics Imre vállalásai teljét alkalomadtán egy-egy verse ritkán adja ki – miközben valójában mindegyik a teljesség megragadható igézetében születik, mindegyik az egész bűvöletében –, mindig sokkal teljesebben rajzolódnak az egyes versek is, ha a vers-testek által megalkotott, teljes szerkezet tükrében látszanak. Amikor először kézbe vettem a Sztármajom többszörös alkonyatban kötetét, s a belelapozás által szembesültem az öt ciklusba rendezett, ciklusonként egytől huszonegyig számozott versekkel, először maga a szerkezet kívánta önmagának a megértés-kísérletet; hogy az olvasással se veszítsem szem elől ennek a szigorú rendnek egy porcikáját sem – tudjam, miért haladok előre és milyen számsorban elsőtől huszonegyedikig...

A folytatásért kattintsatok:

Mindenki, kivétel nélkül -

Babics Imre Sztármajom többszörös alkonyatban című kötetéről

Babics Imre: Gnózis - esszé a Napúton

Ezt az esszét a Napút 2018/7. (A hossz a mérték?) folyóirat-számában már olvashatta a nagyérdemű, de csak a napokban vált online olvashatóvá. A tavalyi évem legfontosabb olvasása volt - s talán a legnehezebb is. Tényleg fontosnak érzem, hogy minél többen megismerkedjenek vele - bennem nagyon sok tekintetben kapukat nyitott, és például segített megérteni a számomra legnagyobb kihívást jelentő alkotó, Hamvas Béla Karneváljának egyik alapvető dilemmáját. Babics Imre az életét tette erre a műre, a kortárs irodalom tán legnagyobb sara, hogy alig beszélnek róla...

fejezet

amelyben a vámvizsgálat után illúzióromboló és végzetes találkozásra kerül sor főhősünk és egy másik, mindenesetre ruhákba burkolt élőlény között, aki bár képes nagyszámú tagolt szó kiejtésére, de hiányos dezodoráltsága és egyéb feltűnő higiéniai baklövései miatt Bill Blaise Björn Leon y Nuss szerint nem alkalmazható rá az ember főnév…

Nagyon szeretek magából a feltáruló szövegből kiindulni – ismeretlenül, lehetőleg minden előzetes információ nélkül belefejeselni a más világába; derüljön ki, tudok-e úszni benne… avagy belefullad-e az érdeklődés (az unalomba, avagy az értetlenségen át az érintettség érzetének teljes hiányába akár). Nem szeretek előre búvárkodni, a pár momentumon kívül, amivel bárki/bármi (barát szava, reklám, olvasott, hallott, látott bejegyzés) felcsillantotta az olvasandót; ne láttassa előre senki, amit majd nekem kell észrevennem (előre szólok, ezen írás NEM ennek a szellemében készült…). Ne álljon a könyv és közém lehetőleg más – még az írója se. Olykor (amikor a teljes értetlenség rémülete elfog) előre lapozok… Erről a csalásról még nem sikerült leszoknom, de talán soha nem olvastam volna el e nélkül például Hamvas Béla Karneválját, azzal a zavarba ejtő, zavaros, ógörög, latin, héber, szanszkrit, s ki tudja, még milyen nyelven írt szótöredékekből mixelt, oldalakon át hömpölygő kezdettel…

Nos, Babics Imre könyve legalább ennyire zavarba ejtően kezdődik – a külön nyomtatott, kötetet őrző Szfinx, a Lepecsételt ajtó nyitóverse, az ajánlás után: Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben “csak” Istenért éltem. Zavarba ejtő a Gyarmati emlék (verses gyorsregény) a durván munkált, ollózott kollázsok közt csak így: “fejezet” kezdettel lapra szórt, kegyetlenül gunyoros próza, s az olykor keresetten erőszakos, bökvers jellegük ellenére furcsán koherens, egységes szerzőt feltételező, fejezetzáró csattanóként ütemesen elhangzó versek. Mintha Bill Blaise Björn Leon y Nuss (leoninus – ez is egy keserves vicc, a hős neve) kalandjainak számozatlansága egyfajta töredékességet is jelentene. A verseket mintha direkt tenné ki egy teljesen más íznek a szerzőjük – akinek a bőrébe bújt Babics Imre, a formaművész, az erős szavakat kifinomultan használó, e versek “szerzőjénél” messze cizelláltabb hangú költő… bizonyára szerepe lesz e versek “szerzőjének” a könyvben, de ettől még zavarba ejtő az a kíméletlenség, ahogy a nyelvünk szavaival, a rímmel bánik, így, a kötet nyitásaképp (hiszen a nyers, keresetlen versek alkotói szerepjátéka alól nyilván az amúgy slókát – a Mahábharata mértékét – magyarul meghonosítani akaró, kisujjból rendre hibátlanul és hibátlan szépséggel verselő költő valamilyen hátsó szándéka kacsint ki ránk). A kötet alcíme: Ének. Már itt eposzi ízekre számítok.

Nagyon jó. Fenn a bolond feleségem, alattam a Föld, a mögöttem lévő ronda virágtartóból ronda tahók már másfél éve kitépkedték a növényeket, és az orrom előtt árvíz. Hát érdemes élni?

Persze, hogy rögtön előre lapoztam – hogy egy teljesen más szerkezetű, de legalább ennyire kegyetlen, ismeretlenek közt folyó párbeszédekből és belső monológokból álló szövetbe bámuljak, legalább ekkora értetlenséggel. Ahol a belső monológok amúgy feneketlen ihlettel szőtt hexameterben tülekednek. A Havanna lakótelepre csöppent olvasó (megint csak) kapkodja a fejét. Ki beszél? miért így? Lassan bomlik, különül a három hang – mindhárom nevezetlen: a feleségével diabolikus diskuzusban közönyös macska-tulajdonos, a kocsmából moziba tántorgó alkoholista, s a villamoson zötyögö látnok hangja. Lassan oszlik a homály – ahogy a Szfinx mellett átléptük ezt a küszöböt, ahogy megmarkol és nem ereszt ez a kíméletlen, szinte szociografikus látásmód ebben a kifacsart, oldalakon át ijesztően pontos formáltságban: mítoszlevegőt árasztó hexameterek szöveg-közegében.

A szerző tehát az első oldalaktól láthatóan nem keresi az olvasója kegyeit – sőt, így, az egész ismeretében kijelenthetem: a maga látomásán soha nem csorbít az olvasójára tekintettel. Persze, hogy érthetővé válik így az ajánlás: a már említett Karneválnál is magyarázat-szegényebben elindított szöveg-tömbök ránk zuhogása valóban hamar válik olvasót próbáló, kegyetlen menetté. Vesszőfutássá – ami így, az egész ismeretében hallatlanul bátor gesztus, mainapság annyira nem is jellemző. Nekem a szövegből áradó erős, mitikus levegő segített benne maradni – szeretem, amikor így, ennyire többről szólnak szegény, elhordott szavaink, amikor a körénk (akár a panel-szenny elszórt kockái köré) egy minden ízében teljesebb világ-látás érzete bomlik. De tényleg bátor dolog így, oldalakon át Szentkuthy módjára leckéztetni a könyvet kézben tartó elmét, szinte pofozni: ezt se tudtad? És ezt is rosszul? Tényleg bátor dolog azonnal a mély vízbe lökve egy Várkonyiénál összetettebb, komplex és személyes világkép légcseppjeit apró buborékok gyanánt vízbe szórni és elvárni, hogy a az elmerülés közben belőlük vehető levegő legyen elég…

Erős, sűrű anyag ez, amiben az olvasó merül, egyre mélyebbre – egyfajta sötétben hagyásban az egész értelmét illetően. Mintha egy kőfalba diffundálnál. Nekem úgy a háromszázadik oldal környékén derengett fel először, hogy mit őriz a Szfinx, minek van lepecsételt ajtaja – amikor megértettem: Emlék, az egyik főhős verseit olvastam a Gyarmati emlék lapjain. Ez a felismerés juttatott odáig, hogy tudatosan is belássam: ennyire erős, sűrű anyagot csak erővel lehet olvasni – az olvasójától is megfeszített figyelmet, munkát követel. Viszont ez a felismerés hitette el, a feltáruló fénye, hogy érdemes ezt az erőt, ezt a munkát az olvasásba fektetni. Mert itt, ennyi szó után jelentem csak ki: ez a kötet a a maga nemében jelen irodalmunk egyik csúcsteljesítménye...

A teljes esszéért kattintsatok: 

A médium Nagy Piramisa (esszé Babics Imre Gnózisáról)

Babics Imre: Hármashatár-heg - esszé a Napúton

A Hármashatár-heg verseskötete Babics Imre pályáján több szempontból is érdekes határpont - mondanám, hogy a szövegkörnyezete nélkül teljesében nem is érthető, de nem volna igazam. A költő kilenc éven át írta hatalmas vállalását, eposzát, énekét:  a Gnózist - s ez alatt teljes egészében elfelejtődött, kiesett az irodalmi köztudatból. Egy ekkora, teljes koncentrációt igénylő munka nem engedte, hogy a jelenlét folyamatos aprómunkájával foglalkozzon. Miközben a korai életműve egy része helyet követelt magának a fő műben. Ahogy egy interjúban fogalmaz: ...nem arról van szó, hogy korábbi műveket felvettem volna a Gnózisba, hanem arról, hogy ezeket a műveket korábban írtam meg, magát a szövegtörzset hagytam utoljára. Ez azért történt így, mert akkor még nem is voltam tisztában azzal, mi is a pontos terv. A Gnózis sokáig kiadatlan maradt - de a benne fontos funkcióval bíró versek egy része egy könyvesboltba nem került kiadványban napvilágot látott Plekniterápia néven, a Békés Megyei Könyvtár kiadásában, 2001-ben. A Hármashatár-heg kötete magában foglalja a Plekniterápia egészét, még néhány, a Gnózishoz tartozó költeményt, egy markáns csokor haikut, s az apokalipszisünk Daloskönyveiből című műdal-ciklust. Szövegkörnyezetnek mindez így együtt tényleg elég komoly - de mindebből a 2007-ben, hosszú hallgatás után megjelentetett verseskötet boltokba kerülésekor még nem látszott semmi. A Hármashatár-heg ezért minimum kettős vizsgálat tárgya lehetne: látnunk kell önmagában, ahogy a megjelenésekor az olvasóra hathatott - s látnunk kell a 2013-ban napvilágot látott Gnózis tükrében is, nem elfelejtkezve róla: a hexameterekben megírt nagyeposz (ének - ahogy a szerzője nevezi) s a benne kontextusba helyezett, szervesült versek már 1999-ben elnyerték a maguk helyét és végső formáját.

Hármas határ. Három ciklus. Terjedelemben komolyan, súlyban alig különböző kötetrészek.   Ez a hármas határ (heg) amúgy (a közvetlen áthalláson túl, amelynek - akár - általunk nem feltétlenül látható személyes vonatkozásai is lehetnek, a Hármashatár-heggyel) megint egy olyan dimenziót is feltételez, amely túlnyit a szokásos határoló kereteken. Ez egy átléphető határral bíró égjelenlét is. Illetve: az égjelenlét ütötte seb is. Hiszen heg. A Hármashatár-heg a határátlépések könyve - megtörte a hallgatást is, melyet a szerzője e világban sokáig az egyetlen helyes magatartásnak érzett, ahol a divatos vers az ironikus törmelékességet követi, ahol nem eszköz, hanem cél az irónia; ahol a civilizáció a teljes szétesés állapotában van, legfeljebb élvezői legnagyobb része még nem tud róla.... A hangnem az egész kötetben kíméletlen, ez a sebfeltárás nem ken el semmit a környezetből, érzékenységekre nincs tekintettel. Kíméletlenség. Amit teljességgel érteni lehet, hiszen oka van. S mindeközben énköltészet - és annak minden ízében kifinomult paródiája is. Maga felé is ugyanilyen szigorral tekint, mint amivel a környezetét méri fel, avagy temeti. Hármas határ. Napkelet - a haikuk ciklusa. Huszonegy pontosan elmarkolt pillanat, ami túlmutat önmagán, a felismerés jegyében, hogy benne vagyunk egy teljesebb felfoghatatlanságban, amiből valahogy mégis egy darabka bennünk rezonál: bennünk fogódik el. Életorom - a hosszú, versek során át tartó pillanat, amikor valaki megérzi, innen csak lefelé van (itt még nem kell megértenünk: ez a sugallatok diktálta mű, a Gnózis teljesség-érzetében, elkészültségében megélt megállás). Az ékezetek hiánya valóban az öröm, az életöröm hiánya. A hogyan tovább hiánya. Értelemszerűen adja magát harmadiknak (harmadik határátlépésnek) az apokalipszisünk Daloskönyveiből prófétai, de eszelősen profán előretekintése, a lejtőn, ami inkább szakadék...

Mélypont sincs már, csak

zuhanás. Búzát szór ki

a madaraknak.

A folytatásért kattintsatok:

Hármas határ - Babics Imre kötetéről