2013. április 29., hétfő

Dido: Girl Who Got Away



Napjaink folyamatosan (olykor túl gyorsan) változó, állandóan az újat, eddig nem látottat-hallottat, nagyobbat, szenzációsabbat hajszoló, hullócsillagokkal bőven teleszórt szórakoztatóiparában is akadnak olyan előadók, akik időről időre bebizonyítják, hogy a tehetség, a minőség és a stílus akkor is képes sikereket hozni, ha az illető nem „folyik a csapból”. A kilencvenes évek legsikeresebb brit énekesnői közé tartozó Dido Florian Cloud de Bounevialle O’Malley Armstrong (maradjunk csak a Dido-nál) nem vádolható azzal, hogy szakmányban gyártja a lemezeket. Első albuma, az 1999-es, hatalmas kritikai- és közönségsikert hozó (nem mellesleg eladási rekordokat döntögető) No Angel után négy évet kellett várni a következő, Life for Rent címet viselő albumra, amit öt évvel később követett a Safe Trip Home. Azóta újabb öt év telt el, ideje volt hát egy újabb Dido-lemeznek, ami tavasszal meg is jelent, s tán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy jött, látott és győzött.

Aki ismeri Dido korábbi albumait, tudja, hogy az énekesnő azzal sem vádolható igazán, hogy folyamatosan új hangzásvilággal, új irányokkal kísérletezne. Mondhatni, bevált recepten nem változtat – s minek is tenné… Az új lemez sem hoz sok újdonságot, „épp olyan, mint egy Dido-lemez” – kellemes, hangulatos, fülbemászó elektro-pop. Talán annyiban új, hogy valamivel könnyedebb, legalábbis nincsenek rajta olyan „érfelvágósba hajló” számok, mint az első két lemezen. Ami tán szintén nem véletlen – Dido az elmúlt öt évet a zeneipartól némileg eltávolodva, családalapításra koncentrálva töltötte. Na jó, azért időközben rögzített két filmzenedalt – a Szex és New York 2 soundtrack-jén helyet kapó „Everything To Lose” közönségsikert, a 127 óra zeneszerzőjével, az indiai A. R. Rahmannal közösen készített „If I Rise” pedig Oscar-jelölést eredményezett. A fókuszban mégsem a zenélés volt. Ahogy az énekesnő maga fogalmaz, az új album „az utóbbi néhány évemet foglalja össze: kicsit visszavonulni, és átélni a családalapítással járó kalandokat; készíteni egy olyan albumot, amelyre büszke vagyok”.

Azt hiszem, szerencsém volt, hogy az albumról elsőként a „No Freedom” című kislemezdalt hallottam – ez a korai Dido-slágereket idéző hangulatvilágú, bársonyos, könnyed, mégis kissé szomorú és elmélázó dal pont azt hozza, amit vártam. Szerencsém volt, mert ha az egyébként elsőként debütáló kislemezdalt, a Kendrick Lamar közreműködésével készült „Let Us Move On”-t hallom először, lehet, hogy elmegy a kedvem az egésztől. Hiába remek az ének, és izgalmasak a dallammenetek, azok közé tartozom, akik még mindig értetlenül állnak azelőtt, miért kell egy ilyen kiváló énekesnőnek rapbetétekhez folyamodni. Egy fülbemászó számot tett számomra élvezhetetlenné ez a felállás – ami persze nem jelent semmit, hisz a dal sikeres, a közönség nagy része szereti, én meg bármikor továbbléptethetem a CD-t, ha szeretném.

Erre egyébként ezt az egy kivételt leszámítva valószínűleg nem sűrűn kerül sor – a többi szám (így a lemez összhatása is) szinte hibátlan. Egy számra sem lehet azt mondani, hogy nem állná meg a helyét önmagában – a címadó „Girl Who Got Away” nagyszabású, már-már romantikus kinyilatkoztatása, a „Sitting On The Roof Of The World” gyönyörű „egyszálgitáros” balladája, a „Love To Blame” vagányabb, dinamikusabb hangzása és a „Loveless Hearts” összetett hangzásvilága egyaránt remek. Bár az irány a régi, azért a műfaj határain belül akadnak kísérletezgetésre utaló nyomok – itt egy kis country beütés, ott egy kis progresszív rock-ot idéző eklektika. Hamisítatlan poplemez, a legigényesebb fajtából – nem feszíti szét a műfaj határait, de kihozza belőle, amit lehet. Ráadásul a dalszövegek is a megszokott igényességgel lettek megírva – kedvesek, intelligensek, olykor filozofikusak, ami manapság már szinte ajándékszámba megy, főleg ebben a műfajban.

Az album egylemezes és deluxe változatban is kapható – utóbbi második korongján négy új szám, valamint az „Everything To Lose” és a „Let Us Move On” remixe kapott helyet. A hírek szerint az iTunes-verzión megtalálható a „No Freedom” Benny Benassi remixe is – na, ha valamit, ezt egyáltalán nem hiányolom a CD-változatról (most komolyan: miért kell mindenből remixeket csinálni?). Az énekesnő nyilatkozatai alapján Dido az új lemez boltokba kerülése után ismét a családjára koncentrál, nem készül turnéra, és valószínűsíthetően nem sieti el a következő korong felvételét sem. Egyik szemem sír, a másik nevet, ha arra gondolok, hogy tán újabb öt évet kell várni egy újabb lemezre – Dido mindig hiányzik, ha épp nincs „porondon”, de legalább tudom, hogy megéri várni, és nem kell attól tartanom, hogy valami sebtében összedobott, kétes minőségű „gyorslemezt” kapok a pénzemért.

2013. április 26., péntek

Konzulváros - másképp...



Ezt a bejegyzést azoknak szánom, akik olvasták már a Konzulvárost, és dilemmába ejtette őket a benne foglalt erős idegenséggel áldott kultúra és nyelv. Engem például dilemmába ejtett, s nem keveset gondolkodtam rajta, két más irányú gondolat, cselekvés, metafora között. Nem vagyok nyelvész, sem genetikus, s ha bárki botlásokat észlelne a gondolatmeneteimben, a hiba nem biztos, hogy az ő készülékében van. Engem meglepett amint mélázva rajta egyre inkább úgy éreztem, Miéville egy számunkra elfogadhatóan logikus gyökeresen-idegenséget alkotott – megpróbálom röviden összefoglalni, szerintem miért.

Gondolják úgy okos emberek, hogy bennünket többek között az eszközhasználat tanított meg beszélni. A tárgyak alkotása, s célzott használata talán ott kezdődik, amikor az ügyibe való követ, amivel feltöröm a diót, a könnyebb használat kedvéért tovább alakítom. Nyelvképző erő - hiszen elnevezhetem a tárgyat, amit alkottam, mert észrevehetem, van jobb megoldás a dió feltörésére, mint ez a tárgy - s a megszülető ötlet megalkotása közben az alkotás fázisait is elnevezhetem, nemcsak a gondolataim nyomán megszülető tárgyat. Nem beszélve róla, hogy így mennyivel könnyebben tanítom meg a másiknak a tárgy elkészítését. Nos, képzeljünk el egy a saját genetikáját befolyásolni képes fajt, amely a „tárgykultúráját” egy sajátosan ösztönös minta: genetikai minta mentén fejleszti, tehát a szükségletei kielégítésére így hoz létre tárgyakat. Sokkal elegánsabb, és hatékonyabb volt, mint akármi, amit bármelyik génpiszkálgató terrai valaha is elért. Ezeket az ariekai eszközöket a Gazdák formázták meg termékeny plazmából, olyan eljárásokkal, amelyeket mi nemhogy lemásolni nem tudtunk, hanem a tudományunk jelenlegi állása szerint nem is létezhettek volna. Ekkora „ösztönös génismeret” elképzelhető, ha feltételezem, hogy az ariekaiak a saját genetikai szerkezetük megváltoztatására is képesek – azaz olyanok, mint amilyenek lenni akarnak (a szárnyszerű hallószerv levágásának véglete ennek nem mond ellent, csak nyilván a legrövidebb, leghatékonyabb út a süketséghez – és egymásnak is lehet csinálni…).

Azt is mondják, a kommunikációt a többiek – többek közt pont a különbözőségeikkel – kényszerítik ki. De én sajátos „önismeretet” képzelek el itt, amely a teljes világot, a társadalmat, s a Nyelvet is genetikai alapon kezeli, és alig gyerekcipőben lépett túl - épp a Nyelv által - ennek mélyen biológiai fokán. Az ariekaiak alig különböznek – hiszen ha szabadon alakíthatom magam, a legsikeresebb alfa-forma nagyon hamar uralkodóvá válik. Az alig-különbözésben lehet jelen egyfajta „én-tudat”, de csak bizonyos fejlettségi fokon: A küldöttség tagjai középkorúnak számítottak, a harmadik lárvaállapotukban, vagyis értelmi képességeiknek teljes birtokában voltak. Néhányan széles öveket viseltek, amelyek (számomra) értelmezhetetlen rangokat, vagy frakciókat jelöltek – páran parányi és csúnya ékköveket ültettek páncéljaik vastagabb részeibe. Attól fejlett kultúra, hogy épp a nyelv által az alfák leszoktak a verekedésről. Fejlettebb rendszert alkotnak szociális szinten, mint a piramis, de ennek nagy részét még mindig illatok, gesztusok, genetikai információk segítségével tartják egyben. Az artikuláció náluk is a vészhelyzet kiáltásából lett, s erre is maradt meg: szokatlan esetekre, mint amilyen a „társadalom”. De csak a harmadik lárvaállapotban – itt alakul kényszerből a „társadalom” Nyelvvé. Nyelvi szabályokkal a társadalmi szabályok betartására, de minden fantázia nélkül. A társadalomalkotás, a szocializálódás, mint nyelvképző erő ez esetben evolúciós folyamat. Ez társadalom-organizmus, ahol a nyelv a szokatlan esetek eszközeként funkcionál.

Nyilvánvaló a csoportos létezés boly-analógiája, a méheket hoznám példának. Úgy képzelem, a korábbi lárvaállapotokban dominánsabb a Mi-tudat mint az Én tudata. Ebben az analógiában: a gondolkodó ariekai valójában a „here”, akinek ez esetben magát a „társadalmat” kell megtermékenyítenie. Úgy tűnik, csak a társadalom „beszéltet”, merthogy a számomra két legfontosabb nyelvképző tény, a szerelem és a halál a regény Nyelvében nem jelenik meg. A rovarszerű társadalomban létezés felülírja a szerelmet – nem kapunk erről információt, tehát nincs jelentősége: nincs kiemelt termékenyítő, se termékenyített. Ez egy olyan méhkas, ahol nincs királynő. A lárvaállapotok ismétlődése három, vagy több ciklusban, az öregedés kezelése pedig akár halál utáni irányok tudatát sejteti – mivel a könyv idegenjeit a halál tudata sem beszélteti. Mellesleg ha a halálról és túlvilágról beszélünk, arról ejtünk szót, amiről nincs tudomásunk – ez az emberi „hazugság”: arról beszélni, ami nincs.

S többek közt ez a „hazugság” jelenik meg az emberrel Ariekán. Sokkal bővebben: az ariekai Mi-tudatra rétegzett szolid önazonosságtudat egyszer csak találkozik a szuper-éntudattal. Megérkezik az Én mellé a más formájú Te, aki ráadásul „szuper-én”. Mikor az emberi „gép” megfejti a beszédet és megalkotja a megszólalni képes konzulokat, gyökeresen belenyúl az „organizmusba”. A konzulvárosi emberek megtanulnak Mi-ül, s ez kérdéseket szül az addigi „igen” alapú kultúrában. A „mi” sajátos ariekai „énje” így szembesül egy valódi, jól elkülöníthető „te” jelenlétével – aki viszont úgy beszél, mint „mi”. Az ő, szociális evolúción csiszolt eszközüket használjuk a megszólalásra – csak feltűnően másképp és másra használjuk, mint ők.

Eszközhasználat, szocializálódás, szerelem és halál tudata nélkül születő beszéd – az emberi behatolás nélkül az ariekai genetikai társadalom tiszta utópia. Létezés a környezettel tökéletes harmóniában, kiegyensúlyozott „társadalomban”, a szerelem zavarai és haláltudat nélkül. Képzeljünk el egy ariekai piacot: szagokért cserébe adott ízek „kell-mid van érte” jellegű tiszta cseréi - akár alku jellegű játékkal, hiszen fejlett a kultúra -, de valójában mindenki a szükségleteinek pont-elegét fogyasztja. Ha morbid közelítést keresek: Ariekán megvalósult a kommunizmus. Az emberi jelenlét fokozatosan ezt borítja fel: nemcsak az „igen” Nyelvébe kerül be a kétely – az egész életvitelbe.

Játszhatnék még, ezekkel, de inkább tekintsünk rá, az eddigiek alapján hogyan születik e világba az ember generálta felismerések nyelvbe kötése az ember megjelenése után. Mint egy genetikai módosítás, csak ezúttal nem a „termékeny plazmát” használják hozzá, hanem az egészen másra szekularizált Nyelvet. Kell hozzá egy lány, sötétség, éjjel – a „kell hozzá” mint a géneknél, automatikus: tehát mint a „tudom, hogyan kell, nem kell mondanotok; sőt magamnak sem kell kimondanom” állapota. Előbb áll össze egyfajta kényszerre adott válaszként a hozzávalók igénye – ezek kimondhatók, külön, de csak a látványuk mondatja ki őket egyben – ahogyan a kialakuló „géngép” látványa is utólag „kap nevet”. Előbb a dolog születik meg, azután a „neve”. Egyszerűen megfordul az „elnevezem a világot, azt is, amire szükségem van és meg kell csinálnom” emberi állapota – a vízió nem nevesül, csak a dolog; amint „elkészült” bekerülhet a Nyelvbe. Egyébként már ez is a Nyelv tágítása - így alkotnak fogalmakat az ariekai „hazugok”.

S mikor Avice „kinyitja” Flamencotáncos tudatát, a megélt fájdalom oka, hogy egyetlen hatalmas csomagban kap meg minden számunkra fontos információt – amely berétegződése közben minden addig gondolt „kimondhatóra”, és a kimondás módjára is hatással van. Avice azt mutatja meg, hogy nemcsak a genetikai módszer létezik. Hogy „ez a más” is értelmes; „ez a más” is nyelven szól; vannak más, Nyelven kívüli nyelvek, van más létezés - végeredményben a Nyelv, ha nem „a nyelv”, hanem csak „egy nyelv”, akkor nemcsak a „van” kimondására használható. Alapvető felismeréseink bennünk is mindent átstrukturálnak, de ez egy ariekainak szerintem azt jelenti: genetikai szinten strukturálja át magát az új felfogáshoz. Ezért érez fájdalmat. S a soha nem érzett fájdalom által, a gondolatok elvesztett „van” volta által egyfajta „halált”. Innentől kezdve az ariekai felfoghatja, hogy mi az emberi halál-fogalom, például – s ezáltal lesz saját halál-fogalma is: többek közt mivel megfogalmazhatja pusztán a fogalmazás öröméért a magától értetődőt is. Nem az vagyok, aki eddig voltam – jelenti ki Flamencotáncos. S ebben a valódi reveláció a mi fogalmaink szerinti „vagyok”. Nem csoda, ha Scile meg akarja őrizni az eredeti Nyelv tisztaságát, mert az új egy teljes civilizáció elvesztésével egyenértékű itt.

Játszhatnék még, de inkább játsszatok vele ti. Akár tovább, akár ellenem – az se lesz ellenemre. Szeretem, ha jó gondolatokkal etetnek. Azt hiszem, nekem a nyelv elsősorban táplálék – ami nélkül úgy sorvadnék el, mint az istendrogfüggő Gazda a hangmegvonástól.


2013. április 23., kedd

Benedek Szabolcs: A vértanú



Benedek Szabolcs Vértrilógiájának első kötete, A vérgróf egy évvel ezelőtti megjelenésekor üdítően hatott a vámpírtémát új megvilágításba helyező, szórakoztató történetével; vállaltan „poros”, hangulatos miliőjével; múlt századi kalandregénybe illő stílusával – kellemes meglepetésként emlékszem rá. Épp ezért okozott csalódást az ősszel megjelent folytatás, A vérgrófnő, melynek legnagyobb hibája nem is a széteső történetvezetés és a szereplők súlytalansága volt, hanem a – némiképp kényszeredetten – behozott vámpírrománc, ami a műfaj legidegesítőbb kliséit sorakoztatta fel egy annál sokkal többet érdemlő kötetben. Ilyen előzmények után kíváncsian vártam, mit hoz a befejező rész, A vértanú. Vajon visszatérünk a nyitány eredetiségéhez vagy folytatjuk a megkezdett utat a vámpírklisék irányába?

Nos, egyik sem – A vértanú ismét meglepetést okozott, nem hasonlít egyik előzménykötethez sem, egészen új és nagyon nyugtalanító mind a stílusa, mind a története, a végkifejletről nem is beszélve. Ráadásul a szerző ismét csak ad néhány pofont a műfajnak – sajnos ezeket itt nem részletezhetem, hiszen sok szempontból érintik a végkifejletet.

Az előző kötet baljós eseményei után az újságíró Szállási Titusz és szerelme, Ágnes, a vámpírvadász dinasztia sarja Drakula és a Vérgrófnő nyomába erednek a háború sújtotta Pesten – illetve csak erednének, hisz a sötétség fejedelmét és kedvesét mintha a föld nyelte volna el. Még Ágnes kifinomult vámpírvadász-ösztönével sem lelni nyomukat. Hőseink bejárják a főváros minden zegét-zugát, Drakula nyomában ellátogatnak Visegrádra és Pécsre, miközben egy rejtélyes könyvet keresnek, mely talán magában rejti a halhatatlanság minden titkát. És közben ismét felbukkan az első kötetben megismert Saint-Germain gróf és famulusa, Mihály.

Míg Titusz és Ágnes az első világháború kilátástalansága közepette folytatják vadászatukat, a szerző beemel a könyvbe egy párhuzamos szálat: Sárkány László, Havasalföld fejedelmének történetét, melyet Mátyás király kancelláriájának egyik kishivatalnoka, a fejdelem mellé rendelt János beszél el nekünk. A titokzatos János leírásában ismerhetjük meg Vlad Dracul fiának, a trónjától megfosztott vajdának harcát, melyet Mátyás támogatásával vívott trónja visszaszerzéséért, majd elárulásának és újbóli bukásának históriáját. S miközben elénk tárul a nagyhatalmak között többszörösen kudarcra ítélt vajda kanosszajárása, megláthatjuk őt magát, a sötétség fejedelmét: a középkori Drakulát.

A két párhuzamosan futó szál eleinte furcsa és kissé zavaró olvasmányélményt ad, ám amint hozzászokunk az évszázados ugráláshoz és a két elbeszélő markánsan eltérő stílusához, egyre jobban élvezhetjük a két történetszál közt kibontakozó párhuzamokat és áthallásokat. Ahogy a jelenbéli nyomozás egyre közelebb viszi Tituszt és Ágnest céljához, úgy haladunk előre a középkori szálon, Drakula megismerése és motivációinak feltárása felé. S a végén a szálak annak rendje és módja szerint összeérnek – az olvasó pedig csodálkozhat és foghatja a fejét, hogy nem jött rá a turpisságra.

Mindez azonban – a narratíva „trükközése”, a vámpírvadászat és Drakula története – eltörpül a világháború sújtotta Magyarország lassú haláltáncának leírása mellett. Döbbenetesen erős és mélységesen nyugtalanító volt olvasni, ahogy „a lélekharangok szünet nélkül zúgnak a kivérzett ország felett”, miközben Pesten tombol a spanyolnátha, forradalmak jönnek és mennek, minden sarkon szélsőséges eszmék kapnak lángra. Ezekben a vészterhes időkben próbálnak hőseink evickélni a mindennapok nyomorúsága és a természetfeletti démonok okozta rettegés között – s természetszerűen válik el, mi az, ami valóban fontos, s mi nem. Hisz ahol néhány nap alatt elvihet minket a halálos kór, ahol elvakult fegyveresek lázítanak az utcán, ahol nincs gyógyszer, élelem, munka és pénz, ott ugyan ki törődik holmi éj sötétjéből előbukkanó vámpírokkal? Ha a saját életünk maga a pokol, amiből nincs út felfelé, miért is érdekelne, hogy démonok járnak köztünk? S vajon fel merjük-e tenni a kérdést, szembe merünk-e nézni vele, hogy mi a veszélyesebb: a természetfeletti rejtett démonai, vagy azok a nagyon is valós, a napfényben gátlás nélkül gyilkoló démonok, amiket mi szabadítottunk saját magunkra? 

Furcsa és nyugtalanító könyv ez, sok szempontból szembemegy az előzmények teremtette elvárásokkal, és én magam lepődtem meg a legjobban azon, mennyire élveztem – és mennyire elkeserített némely sora. Tán mert túlságosan is jól rímel napjaink körülöttünk ólálkodó démonaira. Amennyire formabontó „vámpírtörténetként” indult a trilógia A vérgróffal, épp annyira formabontó módon ér véget A vértanúval – csak az a középső rész, csak azt tudnám feledni...


Kiadó: Libri 

2013. április 20., szombat

China Miéville: Konzulváros



Nemcsak az ötlet lenyűgöző. Képzeljük el ezt az ismert univerzum szélén épülő, teljesen a környezetébe szervesült bio-ipari kultúrát, a maga pazarló végiggondoltságával, de meglehetősen történetközpontúan, szűkszavúan elénk tárt távlataival – már önmagában erős alap: a növesztett „technika”, amely azért nem tudja a maga ökotudatosságát, mert erre a fogalomra nincs szüksége. De ha lenne, sem lenne képes megfogalmazni: a Nyelv, amely tükrözi ezt az idegen kultúrát, a Nyelv, ami igazat jelent – azaz nem jelent, hanem maradék nélkül jelöl – erre képtelen. Képzeljünk el egy Nyelvet, amely úgy hordoz kultúrát, hogy a valóság sem alkot benne metaforát, nemhogy az absztrakció. S a hordozóit, a Gazdákat – akik úgy gyarmatlakók, hogy nem is tudnak róla, hiszen maga a birodalmi gyarmat, a mi emberi, összetettebb, végiggondolható, de épp emiatt kínzó dilemmákkal telipakolt világunk úgy ül ebben az idegenségben, ahogy a barack adakozó ízű húsában a csonthéjú mag.

Arieka idegen bolygóján, az idegen város lélegző házai közt középen, légburok karanténja alatt húzódó Konzulváros szülötte Avice Benner Cho, a mélyűr, az immer vándora, a mindennapi tér alatti világok hajósa, aki úgymond csak a férje, Scile, a nyelvész miatt tér szülőbolygójára vissza – vissza az elvágyódások egykori kalickájába. Avice (nem mellesleg) része az ariekai Nyelvnek – a Gazdák, ha új mondanivalót éreznek, meg kell teremtsék, hisz csak azt beszélhetik, ami úgymond „van”. A Gazdáknak szükségük van rád… nem értenek egyet. Néhányan úgy gondolják, egyértelműbbé tehetnék az álláspontjukat egy összehasonlítással. Azonban az esemény, amelyre az összehasonlítás vonatkozna, még nem történt meg… kimondhatóvá akarják tenni. Így válik Avice hasonlattá a Nyelvben, így „jelenti” ezt: Volt egy emberlány, aki fájdalmak között ette, amit adtak neki... Hát csoda, ha nyelvész férjét elvarázsolja a lehetőség, hogy egy ilyen nyelvet tanulmányozhat? Egy nyelvet, amelynek a határait úgy feszegetik használói, hogy fesztiválokon, ünnepélyes keretek között hazudni próbálnak?

A Nyelv emberi használói a konzulok. Két személy, akit a kettős szájszervű – kettős beszédű Dallamos és Szaggatott szavakat egyszerre kimondó Gazdák egyetlen szólónak érzékelnek. Egy újabb lenyűgöző ötlet – létre kell hozni a beszéd lehetőségéért a konzulokat, a két személyt, aki tökéletes egységben képes „ugyanazt” kétféleképpen mondani, egy sajátos, kétszólamú nyelven imitálva azt az összetett tudatot, amelynek jelenléte nélkül – mondjuk géppel imitálva mindezt – a Gazdák a legtökéletesebb fonetikával kiejtett hangzókat is csak értelmetlen zajnak érzik. Minden konzul úgymond tenyésztés és szigorú kiválasztás „eredménye” – döbbenetes hát a pillanat, amikor a gyarmatosító, Bréma maga küld ritkán érkező hajói egyikén konzult: EzRát. Hiszen valószínűtlen, hogy a helyi, speciális tapasztalatok hiányában egyáltalán létrejöhetett ez a „kettős egy”. S nem is meglepő, hogy megszólalása váratlan, nemcsak a Nyelvre, de az egész világra kiható hatással jár. Elképesztően formabontó ötletek sorjáznak a lapokon – egy komplex, teljes érzeteket keltő világ szerves elemeiként.

Hiszen ahol gyarmat van, és gyarmatosító, ott politika is van, kontroll és elszakadás-vágy. A történetnek a kialakuló teljes-érzetű világkeretben józanul összepakolt, erős társadalomkritikus olvasata is van, miközben szerkezetében igazi űroperai kaland (hiszen teljes és olvasót jól manipuláló fejlődéstörténet a „nem-akarom” hősről, a véletlenek sodorta kisemberről, aki a nagy időkben válik kénytelen mód a világa egyik alakítójává). Ugyanakkor rejtélyeket és lelepleződéseket ügyesen adagoló, logikus alien-krimi, csúcspontokkal, éppen-odaérésekkel, félreértések és tévutak fékeivel, több, egymást ügyesen erősítő szálat csomózva az egyetlen elbeszélő meséjébe. Tényleg nemcsak az ötlet lenyűgöző: China Miéville nagyon jól építkezik. Érdemes felmérni a mesélő, Avice „hangjait” például, s a mesélés idejével való, tudatos játékot. A visszaemlékezések és jelen-idő ritmusából, az olvasói történetbe-élést könnyedén elérő játékból a tudat sem zökkent ki, az időnként kiszólásokkal is jelzett tudat, hogy valójában egy események utáni összegzést olvasunk. Annyi drámai erővel láttat, hogy e tény sem gyengíti a hősök iránt érzett izgalmat és aggodalmat.

Ismeretes, hogy China Miéville meglehetősen rosszul viseli Tolkien szellemiségét – azt hiszem értem, miért, főleg e regénye tükrében. Legalábbis (főleg Tolkien-rajongóként) érzek benne egy ellen-tolkieni olvasatot. Holott a maga realisztikusabb, cuppogó, dagonyás módján ez a könyv is legenda valakiről, aki gyökeresen változtat (a tolkieni mitológiában ez az ember szerepe), s valakiről, aki megőrizne valamilyen kétségtelenül értékest, s e vágyától hajtva elbukik (ez a tünde-megközelítés). Az csak rátesz egy lapáttal az érzésre, hogy Scile, Avice férje nyelvész, akárcsak a Középföldét megalkotó professzor – többet erről nem mondanék; Miéville a maga véleményét végiggondolt, elegáns profizmussal építi a könyvébe, s a világért sem szeretném elvenni senkitől a szembesülés élményét vele – főleg a hozzám hasonló rajongóktól nem.

Nagyon szeretném megköszönni Juhász Viktornak a szellemes, érzékletes fordítást – egy ilyen „Nyelvre” alapozott könyvben a saját logikai építmény organikus átültetése különösen nagy jelentőséggel bír, és szerintem kiválóan sikerült. Azt hamarosan megtudom, mennyire tart egyfajta stílust Miéville könyvről könyvre, s hogy a többit hogy sikerült lefordítani - merthogy megint lett egy halom elolvasni valóm. Kíváncsi vagyok, még mit tud ez a pali. 

A hajtás után következő csatolmány erősen spoileres! 

2013. április 17., szerda

César Aira: Epizód egy vándorfestő életéből



Az argentin César Aira különleges, sokrétű, olykor szürreális kisregénye a tizenkilencedik század derekán élt német festő, Johann Moritz Rugendas életének egy meghatározó időszakát állítja elbeszélése középpontjába. Rugendas (akiről, bevallom, eddig még csak nem is hallottam), sokgenerációs művészcsaládból származott, már a dédapja is zsánerfestőként vonult be a művészettörténetbe – főleg csataképek festésével. Az 1800-as évek elejére azonban a csataképek ideje lejárt, Johann Moritz immáron tájképfestőként kereste kenyerét – és a világhírt. Vándorfestőként a korabeli Európa lakóinak elképzelhetetlen, távoli földrészekről „tudósított” – a kötetben is használt hasonlattal élve, afféle tizenkilencedik századi természetfotósként. Utazásai során majd’ két évtizedet töltött Dél-Amerikában, mely időszak sok szempontból meghatározó volt számára – ezen időszak egy kiragadott epizódja köré fűzte fel elbeszélését Aira.

Rugendas a harmincas éveiben járt, mikor bevette magát (immáron másodszor) Argentína épp-csak civilizált vidékére, ahol a végtelen pampákat kereste, ám helyette az Andok hegyei, indiántámadások és élethosszig tartó utazások jutottak osztályrészéül. No meg egy brutális lovasbaleset, melynek során arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, és elvesztette az arcidegei feletti uralmat. A baleset után állandó fájdalmak közepette, morfiumfüggőként, arca helyén „nem-emberi húscsomókkal” volt kénytelen élni – a festéssel mégsem hagyott fel, sőt, részben a kábítószer hatására még sokkal intenzívebben, már-már mániásan vetette magát a munkába.

A kisregény sajátos vegyítése a dokumentarista prózának és a szépirodalomnak: az életrajzi részletek és a festő benső világának szürreális leírása az olvasó számára tökéletesen egybemosódnak; a horrorisztikus (itt-ott természetfeletti áthallásokkal megtűzdelt) baleset és a morfinista látomások keverednek a dokumentált tényekkel. S bár maga a történet nem tartogat meglepetéseket, és egy-két mondatban elintézhető, Aira elbeszélésmódja és a szöveg sodrása feledhetetlen élményt nyújt. Az egy család minden vagyonával megrakott argentin óriásszekerek csigalassúságú útját például olyan feszülten, annyi elfojtott energiával telve írja le, hogy az olvasó óhatatlanul izgul és drukkol, akár egy road-movie esetén – azért, hogy egy elképzelhetetlen méretű szekér megtegyen napi (!) kétszáz métert. Sokkal konkrétabb, rendkívül jól komponált feszültségkeltéssel találkozhatunk az indiántámadás leírásakor – filmszerűen peregnek az események, látjuk magunk előtt a csatát, mintha a festővel együtt mi is ott lennénk a közepén, mégis kívülállóként. Ugyanakkor tán pont ez, a „kint is vagyok, bent is vagyok” pozíció ad a támadásnak egyfajta valóságtól elemelt, szürreális színezetet: hisz a festő – aki lóhátra szíjazott rajztáblára skiccel vázlatokat a csatáról (mintegy pillanatfelvételként), hogy aztán ezekből később, már szobája biztonságában készítse el festményeit – óhatatlanul eltávolodik kissé a csatától, amiben nyakig benne van, s mintegy magát is kívülről nézi, miközben a feje felett repkednek a nyílvesszők.

Johann Moritz Rugendas: Urwald - egy a festő több, mint ezer festménye közül, melyek katalogizálása még napjainkban is zajlik

A középpontban Rugendas tragédiája és a baleset okozta lázálmos „szörnylét” áll – ami, bár a fülszöveg mást sejtet, sokkal inkább a festő önmaga elfogadására tett kísérletei okán kerül előtérbe, s nem a külvilág reakciói által: a természetközelibb (s így a természet okozta „abnormalitást” sokkal természetesebben kezelő) dél-amerikaiak jóval könnyebben elfogadják a „szörnyeteget”, mint a korabeli civilizált Európa polgárai tennék. Rugendas „arcának elvesztése” egyébként számos áthallást rejt és könnyen indít útjára filozofikus gondolatokat az olvasóban. Vajon Rugendas mennyit veszít „emberségéből” a „szörnnyé válás” útján? Vajon a fizikai sérülés törvényszerűen együtt jár-e azzal, hogy a sérült bizonyos fokig kirekesztődik a társadalomból – és vajon a kirekesztődés a külvilág reakciója vagy az ember magát „rekeszti ki”?

Ezeknél is jelentősebb – és kellemetlenebb – kérdés, hogy Rugendas baleset előtti gondolkodásmódja vajon mennyire volt „emberi”? Tolerálható-e, ha egy művész – persze szigorúan a művészet érdekében – hangot ad annak, hogy „alig várja”, hogy lefesthessen egy igazi indián támadást, vagy egy földrengést, akkor is, ha tudja – s ki is mondja – hogy ezek számos áldozattal járnak? Csoda-e, ha felmerül bennünk, hogy a művész, aki olyannyira várta és kívánta a „nagy drámát”, mint témát, mintegy válaszul kapta a saját drámáját? Amit aztán bizonyos értelemben ki is használ – a fájdalmak és a morfium okozta látomások, a kábítószer általi felpörgetettség egyaránt „jót tesznek” művészetének.

Hihetetlenül intenzív olvasmány ez az alig több mint száz oldal – a látomásos monológok és a művészetelméleti, filozófiai fejtegetések meglehetősen sűrűn váltják egymást, néha észre sem vesszük, mikor csusszanunk át Rugendas elméjéből a természettudományos festészet tankönyvszerű leírásába. Aira nem engedi lankadni a figyelmünket, sodor magával, bele egy őrült, groteszk világba – mely összességében azért jobban hasonlít egy olyan absztakt festményre, melynek külön-külön számos eleme dokumentarista pontossággal van megfestve, mégis, összhatása egy furcsa rémálmot idéz.


Kiadó: Magvető
Fordító: Cserháti Éva
 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...