2012. szeptember 29., szombat

Versenyben az elnökségért



Teljesen váratlanul ért ez a film: ahhoz képest, hogy az HBO mekkora felhajtást szokott csapni a saját gyártású műsorai körül, ezt nem reklámozták agyon, pedig az idei Emmy-díjátadó egyik nagy esélyesének számított (nyert is két díjat a vasárnapi gálán). Mintha a csatorna nem bízott volna abban, hogy a magyar közönséget meg lehet szólítani egy, a 2008-as amerikai elnökválasztás hátteréről szóló filmmel. Pedig! Volt bennem némi szkepszis, épp ezért saját magam is meglepem, amikor leírom, de Az elnök emberei (a sorozat) óta nem találkoztam ennyire okos, alapos és élvezetes amerikai politikai drámával.

Valószínűleg még jó néhány év (évtized?) telik el, mire a világ túlsó felén az elemzők és történészek a végére járnak a Sarah Palin-jelenségnek: mert valljuk be, minden józan ítélőképességű ember számára totálisan érthetetlen, miként lett egy konkrétan síkbuta, nulla országos politikai tapasztalattal rendelkező kisvárosi nőből a republikánusok alelnökjelöltje. A film annak a két hónapnak a története, ami Palin kiválasztása és a vereség között eltelt, kísérlet a jelenség felgöngyölítésére, betekintés a republikánus kampány kulisszái mögé; és bár nyilván nem érint minden felmerülő kérdést, nagyrészt sikerrel próbálkozik.

A kiindulópontja mindenesetre helyénvaló: onnantól kezdve, hogy a 2008-as elnökválasztáson a demokraták Barack Obamát jelölték, a republikánusok a 22-es csapdájában találták magukat. Nyilvánvaló volt, hogy el kellett határolódniuk a Bush-éra ámokfutásától, volt egy politikailag megkérdőjelezhetetlenül rátermett, egykori háborús veterán elnökjelöltjük, viszont semmit sem tudtak kezdeni az ellenféllel. A film jól rátapint arra, hogy Obama már a jelölés kezdeti szakaszától inkább volt szupersztár, mint politikus: a tömegek rajongtak érte, és nem csak az USA-ban (jól kezd a film a berlini tömeg előtti beszéddel, ami innen Európából nézve igencsak áthallásos…), közvetlen, alulról jött, már a jelölésével is történelmet ír, és azzal, hogy ő az első afroamerikai elnökjelölt, gyakorlatilag érinthetetlenné vált.

Tudjuk, hogy megválasztása mekkora áttörés, és tisztában vagyunk a történelmi jelentőséggel, mégis, azt hiszem, a világ nagy részének fogalma sincs arról (nem is lehet), mekkora reveláció ez az amerikaiaknak. Obama egyszerre sztár és ikon, egy új világ ígérete, és noha nyilvánvaló túlzás, mégsem teljesen alaptalan amit többször hangoztatnak a filmben: már azelőtt piedesztálra emelték, hogy bármit letett volna az asztalra. A republikánusoknak pedig „mindössze” egy kiváló politikusuk volt vele szemben, aki ugyan hős, katona, tapasztalt szenátor – viszont unalmas. Olyan alelnökjelölt kellett hát mellé, aki kiállítható Obamával szemben, aki képes sztárként viselkedni, megszólítani a tömegeket, aki jelkép lehet a jelképpel szemben. Valahogy így került a képbe Sarah Palin, a szélsőségesen életpárti, mélyen vallásos, fegyvertartó, ötgyermekes családanya, aki negyven fölött szülte meg Down-kóros gyermekét, felvette a versenyt az olajlobbival Alaszkában, jávorszarvasokra vadászik, és maga a megtestesült fehér, középosztálybeli, keresztény kisvárosi anyuka. Aki éppúgy egy eszme megtestesítője jobbról, mint Obama balról. A történet folytatását mindannyian ismerjük…

A film okosan a McCain-kampány irányítójának, Steve Schmidtnek a nézőpontjából követi az eseményeket: ő és a csapata választották ki Palint, és ők csinálták végig vele azt az emlékezetes két hónapot, ami alatt a republikánusok megmentőjéből a világsajtó élcelődésének elsőszámú célpontja lett. Palin kiválasztása gyorsan zajlott, nem világították át, nem tesztelték eleget, hinni akarták, hogy bejön, ezért nem is foglalkoztak azzal, hogy vajon alkalmas-e alelnöknek. Néha visítva röhögtem a film alatt (olykor kínomban…), de azért ez alatt a száztíz perc alatt végig ott motoszkált az a bénító düh, amit a többször elhangzó kijelentés kivált (és ne higgyük, hogy csak az amerikai politikára jellemző): „nem az érdekelt, alkalmas-e, hanem hogy nyerhetünk-e vele”.

A film igazi ereje a forgatókönyv mellett egyértelműen a színészek játéka. Julianne Moore vállán nyugszik szinte minden: ha az ő Sarah Palinja hiteles, a film az egekbe emelkedhet, ha ő elbukik, visz mindent. Moore alakítása szinte tökéletes. Úgy ad mélységet, emberséget a  karakterének, hogy egy percre sem engedi feledni, mekkora szégyen lett volna, ha ez a nő a Fehér Házba kerül. A film nem menti fel Palint, nem teszi szimpatikussá, még csak sajnálni valóvá sem, mégis megmutatja, hogy a Tina Fey-paródiák és a vállalhatatlan ostobaságok mögött ott van egy ember, aki a saját korlátolt kis világában élt, aki igazi tőrőlmetszett naivaként elhitte, hogy „a nemzetnek szüksége van rá”, és akit belehajszoltak egy olyan szerepbe, egy olyan kampányba, amiről azt sem tudta, mi fán terem. És amikor elbukott (nagyrészt a saját hülyeségeinek köszönhetően), természetszerűen ejtették. Nagyon szépen egyensúlyoz Moore a buta, korlátolt liba és a szereptévesztett egyszerű nő között.

Woody Harrelson kampánystratégája remek – kíméletlen és törtető tanácsadó, aki  méltósággal viseli a saját rossz döntése okozta kudarc következményeit, akkor is, ha tudja: itt nincs nagyon második esély. Ed Harris a vereséget elég hamar felfogó McCain szerepében olyan visszafogott, mintha ott sem lenne, ami akár tudatos döntés is lehet: hisz a jellegtelen McCain is mintha ott sem lett volna Palin mellett. A mellékszerepekben is csupa kiváló alakítást láthatunk, mindenki a helyén van, ám mindannyian együtt is eltörpülnek Julianne Moore alakítása mellett.

A forgatókönyv egy nagyon ügyes húzásáról kell még szólnom: nagyon jó érzékkel látták meg, hogy Obamát nem kell a filmben „eljátszani”. A demokrata elnökjelölt valódi felvételeken szerepel, ami számomra mindig érdekes – A királynő című filmből emlékszem hasonló húzásra, ami ott szintén nagyon a helyén volt (ott a walesi hercegnőt láthattuk archív felvételeken). Ezzel a film mintha reflektálna is önmagára: a „jelenségként” beállított Obamát valóban „jelenségnek” látjuk, a szereplőktől elkülönült, kvázi-eljátszhatatlan, így legyőzhetetlen ikonnak. Amivel persze lehet (és kell is) vitatkozni, de a filmben működik. Nem is akárhogy.

A Palin-jelenséget meg nem magyarázza, viszont érdekes betekintést nyújt a kulisszák mögé a film: akit kicsit is érdekel az amerikai politika, vagy csak szeretne egy igazi politikai fiaskón szórakozni, nézze meg bátran. Ugyanakkor, bár okos és alapos, de nem egy bennfentes darab, minimális politikai ismeretekkel is érthető és élvezhető, a színészi alakítások pedig vannak olyan jók, hogy annak is érdemes megnézni, aki még csak nem is hallott Sarah Palinról.

2012. szeptember 27., csütörtök

Mihail Bulgakov: Képmutatók cselszövése - Szkéné, 2012. szeptember 15.

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a FÜGE és a Szkéné bemutatta Bulgakov Képmutatók cselszövése című darabját. Független színházi produkció, a maga kőszínházi jellegtől alapjában különböző színi nyelvezetével, kamarai testközelségével, remekül használt csóró gesztusaival – ezt mindenkinek látni kellene, akit csak érdekel a színház, mert esszenciája a színjátszásnak, minden értelemben. Nekem látnom kellett – ha meghallom együtt, hogy Szkéné és Bulgakov, persze hogy eszembe jut a máig egyetlen valóban minőségi, minden hibájával is példaértékű A mester és Margarita előadás, az egykori párja-nincs élmény; s még ha tudom is, a két dolognak valójában egymáshoz sok köze nincs, tudom azt is: nemcsak a szerző, de a szellemiség, a színi dolgok megközelítésének módja, s a bátorság lesz zsigerig azonos.

„Felséges uralkodónk dicsőséges, fárasztó és győzedelmes munkája után az lenne a helyes, ha mindenki, aki mestere a tollnak, azon tevékenykednék, hogy nevét dicsőítse, vagy őt szórakoztassa. Éppen ezt akarom tenni én is, és ez a prológus kísérlet arra, hogy a nagy győztest dicsőítse, a prológust követő komédiának pedig szórakoztatnia kellene az uralkodót nemes tettei után” – hízelkedik gátlástalanul Moliére ebben a soha el nem hangzott prológusban, a Képzelt beteg elé képzelt mély meghajlásban patrónusa felé – aki addigra elfordult tőle. Jean-Baptiste Moliére magára maradt – a művész és a Napkirály kegyúri, óvó fénye közé udvaroncok hada duzzasztotta viharfelleg tolakodott. A jól karcoló szatírák vélt avagy valós sebzettjei – jobbára befolyásos urak és hölgyek – elégtételt követeltek, s hiába ünnepelte megmondó-emberét a zsöllye, az uralkodó már nem használta tovább hivatalnokai és arisztokráciája pofozógépeként a szerzőt. Moliére a pályája folyamán hol a márkinői szalonok „preciőz”, édelgő irodalmának modorát figurázta ki, hol pedig az istentől való uralkodó óvó palástja alól a főnemesség etikettjének tartott görbe tükröt. Kiváltotta a párizsi filozófiai fakultás haragját, pályatársak és társulatok kaptak tőle olykor ordas-nagy pofont, nekiment az orvosi karnak, sőt, a papságnak is. Van egy pont, ahol a hatalom megelégeli a szatírát – vagy az íróját. A művész pedig addig él, amíg kimondhatja, ami a begyét nyomja – vagy amíg nem rúgja arcon a talp, amit addig nyalt.

Nem csoda, hogy Mihail Bulgakov szenvedélye volt a szatírák mestere – Moliére úr élete címmel 1932-ben életrajzi dokumentumregényt ír róla, személyéhez folyvást visszatér. A diktátor kedvence az egykori kedvenc sorsában látta a maga sorsa tükrét. Mert amit nem tanítanak hangsúlyán az iskolában, pedig a képhez tartozik, és csak mélyül tőle A mester és Margarita szövegében lüktető dráma – hogy Bulgakov a kortársai számára elsősorban divatos humoreszkek írója, aki megnevetteti a generalisszimuszt: Sztálint magát. Mellesleg valóban nagy dicsőség, hogy valaki egy ennyire sótlan, humortalan, önmagát betegesen komolyan vevő figurát valaha is nevetésre bírt, de az udvari bohóc szerep keserítő, fájdalmas, önpusztító. A hatalom közelében élesebb az áldozatok vérének fémes szaga. S még nyilvánvalóbb az alkotót megkötő – soha nem teljesen világosan lefektetett – tabuk és tilalmak hálója. E helyzetben a Képmutatók cselszövése rétegei közt bizony ott figyel az „alázatos kérelem” is, hogy a diktátor legalább legyen „jó király”. Játszani is engedje makrancos művész fiait. Mert olykor elég a hatalom gerjesztette félelem, hogy ne épülhessen e játék: a darab bemutatását a Művész Színház vezetése egyre csak halogatta – nem vállalván a diktátori harag vélt ódiumát. Maga Bulgakov a Színházi regényben írta meg a színrevitel viszontagságait, amely befejezetlen maradt – hírlik, a kiadásra esélytelen önirónia-koktél helyett a kiadás reménye nélkül elkezdett A mester és Margarita foglalkoztatta már –; de ez a befejezetlenség valójában a legpontosabb cezúra: ezek jobbára vége-nincs történetek.

Parádés ez a folyamatos kulisszák-mögöttiség! Az előadás első percétől kezdve, s nemcsak a színházi képekben – az udvar is „hátulról” látszik, akárcsak az Oltáriszentség Társaság – ez az informális alkuk nyilvánosságmentes közege, süllyesztőtől a zsinórpadlásig, udvartól a farizeusságig. Pontosan koreografált színtér-átrendeződések, átöltözések együttmozgása, a „színház hátulról a szemünk előtt” sokat követel a színészektől – de szívvel adják ezt a sokat. A legtöbben két szerepben: színész-önmaga és komplementere, a közönség: az udvar és a gúnyolt gyűlölők átvedlésében. És mindenki átlényegül – megint testközelből látható, mennyivel több az önátadás annál, mintha valaki csak „hozza a figurát”. Fodor Tamás sokrétegű Moliére: esendő kicsi-ember és sziporkázó, ihletett művész akár ugyanabban a jelenetben – az előadás körülötte köröz. Nagypál Gábor királya remek, főleg ha megnézzük, hogy „tükrözi” a kis szájhős komédiással, bár az átvedlések tükörjátékának Tóth József örökké csendre intett Bouton-ja és szókimondó udvari bolondja a legkézenfekvőbb példája. Szeretem, ahogy Sárközi-Nagy Ilona elcsábul. Ahogy Király Attila táncol a sokat ugratott „körmölő” La Grange, és a krakéler „Félszemű” testőrparancsnok közt – finoman mutatva fel a két aspektus egy-lényegét. Személyes kedvencem mégis a párizsi érsek korántsem „fél” szerepében Tamási Zoltán; lúdbőrözik az ember háta, ha látja a tekintetébe sűrített gyűlöletet a Tartuffe írója iránt.

A rendező, Szikszai Rémusz egy interjúban kifejti: pontatlan a meglátás, amely két nagy formátumú alak, a szuverén művész és műélvező patrónusa találkozásaként aposztrofálja e darabot – a király és a drámaíró egy pillanatra sincs egy súlycsoportban, a művész a mindenkori hatalmi játszma tábláján egy bábu csak, használhatósága ellenére bármikor feláldozható. Az már más kérdés, hogy a hatalom efféle „emberhasználata” valójában mennyire embertelen – s hogy a használt személyt minden életrutinja ellenére jobbára mekkora meglepetésként éri az efféle bukás. És persze rétegben a réteg – a maga közegének épp Moliére a kis diktátora, aki legalább ennyire mélységesen embertelen módon ejti az egykor szeretett nőt, az alkotótársat, s veti oda neki alamizsna gyanánt a „nyugdíjat”. Senki sem mentes a nagyok kicsiségeitől – a hatalom minden szintjén korrumpálja a játékosait. Apropó: Madeleine Béjart. Kerekes Éva betegsége okán a bemutatón Takács Kati beugrását láthattuk – az a kivételes színészi nagyság mesterjegye, hogy egy ennyire bitangul összerakott, sok együtt-mozgásos, „kulisszák mögötti” közös játékban (ahol a próbafolyamat alatt a szokásosnál sokkal több kell kódolódjon) a beugró tökéletesen illeszkedett a többiekhez, hogy maradéktalanul töltötte ki a többiek játéka által neki nyújtott teret.

Minden időkben aktuális dilemmák zakatolnak tehát a színpadon pengeélesre köszörült, parádés tálalásban. Hol húzódik a határ – meddig mehet el a szuverenitásban aki alkot. Nem feltétlenül az elvárt dicsőítések, a talpnyalás kényszere fáj – a mi szabadságunkban (?) főleg nem – hanem a szájíz eltalálásának kényszere. A ráhúzható helyzetek aknamezején való toporgás fáj, ami által – ahogy Szikszai Rémusz fogalmaz – valójában egyre kevesebb dolog szól „a kis szaros életünkről”. Ahogy álomország pátosza párával lepi a józanító tükröket. Mert a szólás szabadsága időnként együtt lakik az éhenhaláséval – akár csak szellemi értelemben, mikor elvétetik az éltető lehetőség, játéktér, amikor elfogy a levegő a művész körül, amikor nem az ember „hal éhen”, hanem az alkotó. Mert a legnagyobb mecénás jobbára a hatalom. És ritkán annyira bölcs, hogy eltűrje – hogy alkalmanként akár ne törje össze – a maga görbe tükreit.

2012. szeptember 25., kedd

Jonathan Franzen: Szabadság



Tán nem túlzok, ha azt mondom, Jonathan Franzen Szabadság című regénye az idei év egyik leginkább várt megjelenése volt – és bár még messze az év vége, biztosra veszem, hogy ott lesz az év legfontosabb megjelenéseit összegző listák legtöbbjén. Én nagyon vártam, már az első beharangozók alapján azt mondtam, ez a nekem való könyv: gyakorlatilag azóta, hogy tizenkét éve először láttam az Amerikai szépséget, gátlástalanul tobzódok mindenben, ami az amerikai álomról hivatott lerántani a leplet – Richard Yatestől a Született feleségekig. A téma kimeríthetetlen, született is számtalan könyv, film, színdarab, sorozat, viszont igazán maradandót alkotni, „nagyot mondani” épp az erős mezőny miatt nem annyira könnyű. Franzennek sikerült – méghozzá erőlködés nélkül.

Az író híre jóval előbb eljutott hozzánk, mint művei: noha nem egy Bret Easton Ellis-féle botrányhős, azért rendre szolgáltat alapanyagot a sajtónak. Első nagyobb port kavart műve egy esszé volt, melyben az „amerikai nagyregényt” hiányolta a boltok polcairól – aztán 2001-ben meg is írta, Corrections címmel (az Európa Kiadó karácsonyra ígéri a megjelenését). Franzen a megjelenés kapcsán összerúgta a port Oprah Winfrey-vel, ami megfizethetetlen reklámot csinált  a könyvnek – óriási közönségsiker lett, és elnyerte a National Book Awardot. Tíz évvel később az USA olvasó fele egy emberként várta az újabb nagyregény megjelenését, melynek egyik első olvasója maga az elnök volt (lelkendezett is róla rendesen), a szerzőt a Time címlapjára repítette (melyen előtte tíz évig nem szerepelt író), és amit megjelenésekor azonnal kikiáltottak a „21. század nagy amerikai regényének”.

Ami lehet, hogy túlzás, de hajlok rá, hogy mégsem. Amikor befejeztem, motoszkált bennem egy érzés, hogy ez tán a legjobb könyv, amit valaha olvastam. Az azóta eltelt időben ez a kép azért árnyalódott, sok minden helyrekerült, más meg épp hogy nem, és nyilván egy olvasás után ilyet az ember nem jelent ki – majd ha két-három év múlva ugyanezt a hatást éri el, akkor talán. De az biztos, hogy a könyv letaglózó. Monumentális tabló az ezredforduló Amerikájáról, a szabadság honáról, melynek lakói maguk sem tudják, miféle szabadságeszmények rabjaiként vergődnek – középpontban egy középkorú házaspárral, gyermekeikkel és egy régi baráttal.

Öt-hat főszereplő sorsát végigkövetve ismerjük meg az elmúlt harminc év felfokozott várakozásait, eszméit, mozgalmait, reményeit – és látjuk, ahogy ezek szép sorban összeomlanak, maguk alá temetve a szereplőket. Semmi különös, mondhatnánk – és tényleg. Franzen egyik nagy erénye, hogy a leghagyományosabb regényköntösben képes igazán maradandót alkotni ma, amikor majd’ minden író posztmodernnel akar „nagyot dobni” (ami persze nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne a posztmodernnel – csak épp nem muszáj mindig azt erőltetni). A Szabadság akár régimódi családregény is lehetne – egyetlen „trükkje” az elbeszélő személyének változása: a regény közel fele a főszereplő Patty Berglund önéletrajza, amit „kezelőorvosa javaslatára” írt, másik fele a külső narrátor által elmesélt történet maga. A két regényfél szépen illeszkedik egymáshoz, nincsenek homályos foltok, nincs nagyon eltérés sem – ugyanakkor egy ponton az egyik megjelenik a másikban, Patty önéletírása kulcsszerepet kap a cselekményben.

A már depressziós, szétesőfélben lévő nő elbeszélésében ismerjük meg Patty és Walter múltját: egyetemi megismerkedésüket, házasságukat, barátságukat a rockzenész Richard Katzal, a gyermeknevelés éveit, a tökéletes kisvárosi amerikai álom megvalósulását. Mely nem egy csapásra, hanem kis repedések sorozatát követve hullik szét  a szemünk előtt: azzal, hogy a fiú, Joey liberális, környezetvédő, tanult szüleitől a szomszédba költözik, barátnője republikánus, fegyvertartó, melós családjához; hogy Walter, az elhivatott környezetvédő homályos okokból egy külszíni fejtésben érdekelt nagyvállalathoz megy dolgozni; és azzal, hogy visszatér az életükbe a közös barát, Richard.

Ahogy Patty feltárja előttünk a múltat, szépen körvonalazódik a hétköznapi kis hazugságok, álságosságok, elfojtások hálója, amik oda vezetnek, hogy ez a nő lassan beleőrül a saját megvalósíthatatlan ideáiba, miközben szétesik a családja. Patty, a sikeres politikus anya lánya, aki fiatalon elhatározta, hogy tökéletes feleség és anya lesz, aki azért ment hozzá Walterhez, mert „jó ember”, aki sosem vallotta be magának, hogy mást szeret, mert nem illett az elképzelt képbe, tökéletes példája annak, hogyan kovácsol a legtöbb szereplő börtönt magának a nagy amerikai szabadságeszméből. Patty lázad, az anyja, a rá kirótt szerepek, az örökölt minták ellen, és szabadságát abban véli felfedezni, hogy választhat mást – azonban azzal, hogy nem engedi magát változtatni, elgondolkodni sem azon, helyes elképzelést követ-e, saját magát helyezi kényszerpályára. A regény visszatérő motívuma a szabadság, amivel nem tudunk mit kezdeni: sem az egyes ember, sem csoportok, sem az egész társadalom. Franzen e tekintetben kíméletlen, egy percig sem tagadja, hogy megvan a véleménye a mindenek feletti szabadságról, amivel kiirtjuk egymást, tönkretesszük a bolygónkat – és bónuszként még a saját életünket is megkeserítjük.

Szinte minden szereplő a saját kis privát szabadságeszményének foglya – az író nem kíméli sem őket, sem az olvasót. Kényelmetlenül, sőt, néha bosszantóan őszintén ír, voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, ne írja már le ezeket, nem akarom hogy ilyen nyíltan belenyomják az orromat a saját elfojtásaimba, hibáimba, gyengeségeimbe. És igen, néha olyan ereje van a szövegnek, oly mértékben szíven üt, hogy le kellett tennem.

„Soha és semmitől nem félt még annyira, mint ettől a telefontól. De most már azt is belátta, hogy senki mástól nem kaphat jobb tanácsot (…) Már tudta, hogy senki mástól nem kaphat feloldozást. Connie-tól azért nem, mert ő minden fenntartás nélkül szereti, az anyjától azért nem, mert ő nem tud elvonatkoztatni önmagától, Jonathantól pedig azért nem, mert ő meg nem elég okos. Neki nem másnak, hanem csakis az apjának, az ő szigorú és elveihez ragaszkodó apjának kell teljes és őszinte vallomást tennie. Egész életében az apjával hadakozott, és most eljött az ideje, hogy beismerje, legyőzetett.”

S ott a másik véglet, a rocksztár, aki nem a saját eszménye, hanem a saját magáról kialakított kép foglya: nem kevésbé szerencsétlen szereplő, mint a többiek, mégis, az az ember érzése, hogy ebben a furcsa, megborult világban ez a vállaltan szerepet játszó kispályás zenész az egyetlen, aki legalább nyomokban képes valamiféle önazonosságra.

„Katz nagyon, nagyon fáradtnak érezte magát. Képtelen volt rá, hogy akár csak tíz másodpercig is eljátssza azt a játékot, amit Caitlyn szeretett volna játszatni vele – mintegy megérintette a halál vonzása. Ha meghalna, akkor legalább végérvényesen elvágná azokat a szálakat, amelyek ahhoz a dologhoz kötik, ami a lányok elképzelése volt Richard Katzról, és ami immár annyira terhes volt a számára.”

Iszonyú erős könyv ez, olyan mondatokkal, amikbe kicsit bele lehet halni – azzal együtt, hogy nincs egyetlen szimpatikus szereplője sem, hogy kíméletlen, hogy sokszor tagadnám meg, vágnám a  falhoz. Közben meg imádom, mert őszinte, eredeti, és minden kíméletlensége dacára ott van benne az újrakezdésbe vetett hit – ami nélkül aztán végképp nem lenne értelme ennek az egész küszködésnek.

Oldalakon át dicsérhetném még, mert megérdemelné – de úgy érzem, azt a hatást, amit tett rám, nem tudom maradéktalanul megfogalmazni. Túl sok érzést kavart fel, túl sok fájdalmat hozott felszínre, túl mélyre ment – az igazi sajátélmény megírásához lehet hogy el kéne olvasnom még vagy nyolcszor, mint a Mrs. Dalloway-t (most úgy érzem, csak ahhoz, a számomra legfontosabbhoz  mérhető).


Kiadó: Európa
Fordította: Bart István

2012. szeptember 23., vasárnap

Neil Gaiman: Amerikai istenek (10. évfordulós bővített kiadás)



Az ember agyagból gyúrjon istent
Aki teremtsen néki világot
Hol hajthat magának papírhajót
Amin önnön özönvizét körülússza
Keressen folyton partokat
Hogy folyvást száradozzon
Keressen folyton partokat
Míg el nem mossa egy végső áradat
                                    
(Sebestyén Márta – Muzsikás: Teremtés)


Jó pár éve már, hogy először zavarba hozott ez a könyv. A szerzője így jellemzi, a ráébredés, az első vízió élményének felidézésekor: „Tudtam, hogy a könyvem thriller lesz, klasszikus krimi, szerelmes történet és utazóregény. Az emigráns életérzésről fog szólni, és arról, amiben az Amerikába érkezett jövevények hittek… Mítoszokról akartam írni. Amerikáról mint mitikus helyről.” Nos, thriller lett és klasszikus krimi, morbid love story és pikareszk, de nekem leginkább a világ mítoszi nézetének legtisztább felismerése egy kalandos történeten át. Ezért hozott zavarba: a mitológiai „fantasztikumba” csomagolt történtek amerikai hétköznapisága mögött lüktető távlatok szövegben remekül tálalt tágas érzetét, határtalanul továbbgondolható préri-levegőjét belélegezve sokkal fajsúlyosabbnak tűnt a könyv, mint amennyit első pillantásra elbírnának a benne elmesélt kalandok. Jó pár éve már, hogy zavarba hozott, úgyhogy kedves olvasó, nézd el nekem, de úgy írok róla, mintha te is olvastad volna.

Jóízű író-trükk ez: szokvány-mesék a fajsúlyos keretben – és Neil Gaiman élt már vele az Amerikai isteneket megelőzően is; a legendás Sandman képregény több füzeten át összefüggő, kevésbé epizodikus részeiben. Annak a történetnek még feltűnőbben eleme volt a „határtalan továbbgondolhatóság”. Sőt, ahogy írtam egy helyütt: meggyőződésem, hogy maga a mítoszi koncepció, s így a cselekmény sem állt nyitva a megírás folyamán - az összefüggések teljes hálózatával - a szerző előtt. Mintha Gaiman írás közben bízna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített pókhálószálakon mozog; azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartja azokat az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Mégpedig nem is egy konkrét mítoszét; a Sandman és az Amerikai istenek egyaránt multikulturális képződmény, hiszen szerzője gátlástalanul vonja a maga összképébe a kulturális emlékezet számtalan elemét. A szerző meg sem kísérel kohéziót teremteni az egymást kizáró elemekkel sűrűn teli pakolt szöveg-birodalmaiban – egyszerűen tudomásul veszi, hogy a különböző kultúrákban megszemélyesült hitek, lelki erők, természeti jelenségek egymást nem kizárva, egymás mellett léteznek – hiszen amíg valaki ebben a percben Sivához fohászkodik, s ugyanekkor máshol valaki más Krisztushoz, addig a világban, a valóságban is így van.

A Történet szerint Árnyék, a gyökértelen, frissen szabadult, feleségét gyászoló elítélt egy különös öregember szolgálatába szegődik, akiről csakhamar kiderül: több mint emberi. Az elegáns öreg Szerdaként mutatkozik be, nem is titkolva, ez csak Árnyékkal való találkozása napjának apropóján felvett álnév. Fokozatosan kiderül, Odin ő, Bur fia, Asgard ura, akit egykori hívei hoztak Amerikába a fejükben, áldoztak neki – aztán elfelejtették. A valóságunk peremvidékén létezik és jobbára szélhámosságokból tartja fenn magát. A csóróvilág peremén, akárcsak a többi egykor-tisztelt, mára kultúrhistóriává kopott istenség. Csakhogy az őket alkotó emberi képzelet nem szűnik alkotni képzeteit – s az újak, a sok áldozattal hizlalt technológiáink, vegyszereink, teremtő gondolataink „megszemélyesülései” nem szívelik a régi világ ódon isteneit. Odin a tekintélyét latba vetve csatába hívja hát a múlt idők hatalmait, az újak ellen.

Persze többedszer olvasva már nyilvánvaló, hogy Szerda minden fontos információt megad az istenek modern kori Ragnarökjének valódi természetéről. Mindent elfecseg Árnyéknak. Hibátlanul alapozott írói fogás: hősünk félisteni állapotából következik, hogy Szerdának a fiából és eszközéből, véréből és felajánlott áldozatából összegyúrt „kényszer-alkalmazottjához” nem is lehet tiszta viszonya. Kérkedés, gúny, közlés- és tanításvágy keveredik példaszerűen a karácsonyi éttermi vacsora szcénájában, ahol a vénséges isten feltárja fiának a kétemberes trükkök természetét. Látszatra a jelenet hangulatfestés és fék - pedig kulcsmomentum, hiszen e nélkül Árnyék nem értené, ami vele történik – és persze mi, olvasók se értenénk.


De térjünk vissza a régi és új istenekhez. Számomra az Amerikai istenek írójának legjátékosabb „igen fontos” felismerése, hogy az emberi képzetek ma is isteneket gyártanak. A plázák, a média, az internet, a drogok, a sztrádák és autók isteneit, s a modern világban fetisizálódó új isteneink is alapvetően mítoszi logika mentén keletkeznek és működnek bennünk. Egyszer kifejtettem már, mit értek mítoszi logika alatt. A mítosz istenei áldozatot követelnek, „közömbösségük” vagy „gonoszságuk”, amivel Gaiman is operál, alapvetően csak a mi tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében e gonoszság végtelen természetességgel „van”. Ahogy írtam: táplálkozni ugye nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a leggonoszabb, szörnyeteg Istenek. Az emberi lélek mint táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya. S az „új istenekre” ez ugyanúgy igaz, időt például eleget áldozunk nekik – olykor az egészségünket is, gátlástalanul a nehezen szerzett javakat, s nem egyszer (nekik is) egymást.


Hogyan is működik ez a mítoszi logika? Az áldozat megistenülése: Hinzelmann „keletkezése” például. A holdtalan éjszaka sötétjének, a dermesztően süvöltő szélnek, a sívó szárazságot égető napnak, vagy akár a mindent elsodró ömlő vizeknek – voltaképp bármilyen jelenségben a megnevezetlen félelemnek – odaadok valami szívemnek fontosat, hogy ne bántson. Mint a maffiózónak a védelmi pénzt – odaadok bármit. Akár egy gyermeket. Archaikus korok elsőszülöttjeit önként adták a halálnak – a nemzetség fennmaradásának zálogaként. Kronosz és Gaia, az ősi istenek és titánok korában hússal és vérrel áldoztak, a törzsi istenek az egy-egy személy húsát és vérét kapták a törzstől ételül. Hallatlanul fontos változás amikor az összefüggő mitológiák, az „istenek kertje” korában elég volt a személy helyett az áldozati állat vére, a növény füstje. Ez a kereszténységben az „Izsák helyett a bárányt” pillanata. A fizikai való helyett az isten egyre inkább a képzetet kapta. Az emberek egyre inkább hittel, vággyal, képzelettel áldoznak – s mert a „fejünkben lévő dolgok” magunkra idézett ereje hatalmas: a mai napig harcolnak akár, és meghalnak a hitért, a vágyakért, képzelt dolgokért az áldozók. Ahogy Nancy úr - a kópé Anansi - fogalmaz: az emberek kizárólag kitalált dolgokért háborúznak.

Először furcsálltam, hogy Jézus kimaradt; pro és kontra is elég alkalmat adott volna Amerika kócos szelleme, hogy a történetbe lépjen – mint ahogy ez a jubileumi kiadás az (egyik) utószavában tartalmaz is egy kihagyott jelenetet vele. Viszonylag hamar leesett, s e jelenet csak megerősítette, valójában miért nincs e könyvben keresnivalója. Jézus áldozata és „istenülése” más minőség. A miértünk való önkéntes áldozaté, a fordítotté, amikor az isteni áldozza fel magát a halandókért. Amely emlékeztetőül kenyeret etet és bort itat, azt üzenve: szenteljétek nekem a leghétköznapibb gesztusokat, az evést, az ivást. Levezethető a mítoszi „áldozásból”, de valójában minden aspektusában tagadja a mítoszét – sokszor gondolom úgy, hogy ez lehetett a kereszténység gyengéd ereje, s terjedésének oka is az üldöztetés korai századaiban. Mert azt mondja: többre nincs szükség. Nem kell semmi neked fontosat áldozatul vetni a gonosznak. „Csak” el kell fordulni tőle.

A félistenfi, ez az északra, a germán-kelta mitológiába hangolt „Thézeusz” kilencnapos vigíliája a halott istenapáért valójában felszabadulás-történet a mítoszi kényszer alól. A magunk teremtette képzetek alól. Hiszen az „apáikat legyőző istenek” akaratát töri meg a félisteni fiú-akarat – még akkor is, ha valójában csak egy szélhámosságot akartak az apák. Szerintem ez a felszabadulás a legcsábítóbb (szinte tudati küszöb alatt lüktető) üzenet, a könyv népszerűségének egyik legfőbb oka: hogy szabadítsuk fel magunkat a mítosz bennünk lüktető, archaikus kényszerei, és a modern képzetek: a pénz, a média, az információrobbanás duzzasztotta hálók hatalma alól. Árnyék története a szuverenitás himnusza – valóban Thézeusz történetével rokon. S hogy mennyire mélyen belénk kódolt „áldozásokat” kellene leküzdeni – nézzük a tévét egymás helyett, kék derengésébe vonva a más történetét a magunk élése helyett, órákat ülünk az internet előtt, az információ gazdag és ijesztő áramában… épp ma gondolkodtunk el a párommal, hogy is telt egy esténk a blogolás, a dvd, a videózás előtt; voltak a közös, nagy olvasások és… alig is emlékszünk már, hogy s mint, s főleg kinek „áldoztunk” akkoriban.

Pedig el kell utasítani Hinzelmann útját. Képletesen szólva senki ne áldozzon szüzeket a sárkánynak, hogy lángjával ne égesse fel a várost. A közösség bűneit ne vétesse fel a bűnbakkal kényszerek által maga a közösség. Ne gyártson „kiválasztottat”. Ha valaki önként áldozatot vállal, szentelt gesztust tesz. Ha a közösség kényszeríti az áldozatot valakire, elátkozott üzletet köt – s ez az átok előbb-utóbb visszahull a közösség egészére. Ez a mítoszi logika (illetve amennyit én látok belőle).

Érdekes dolog ez a „feljavított” jubileumi kiadás. Mert apró momentumok tömegéből áll össze a szövegi többlet. Egy példa: amikor Whiskey Jacknál vendégeskednek, Árnyék és Szerda, a házigazdát a szikárabb szöveg így jellemzi: „Hangja rekedt volt a füsttől, meg a cigarettától.” – a jubileumi kiadás így: „Hangja rekedt volt a cigarettától, ami tökéletesen illett a füsttel megült szűk lakókocsi hangulatához”. Sok kicsi sokra megy – a párbeszédekbe illesztett fél mondatok, a terjengősebbre hagyott Ibis-féle mesék, néhány átfogalmazott mondat adja ki a tizenkétezer többlet-szót. Új történeteket, betét-meséket nem érdemes keresni – de egy biztos, a jelenlegi forma sokkal inkább megidézi a Gaiman által is idézett mondást, miszerint a regény „terjedelmes próza, amiben akad egy csomó hiba”. Engem nem zavart – szeretek e történetben lakni, voltaképp hálás vagyok érte, amiért hosszabb időre rendezkedhettem be a szerzői fantázia Amerikájában.

Amióta csak olvastam ezt a könyvet, azóta várom, hogy Neil Gaiman írjon valamilyen hasonlóan sokrétű, elragadó mesét – a jóval egyszerűbb stílusjátékok, irodalmi epizódok helyett. Egy könyvet, amit jó érzés kézbe venni. Amiben az azonosulásra csábító szereplők többre értékelik a lepukkant út menti látványosságokat, mint egy plázát. Egy könyvet, amely minden műfajisága ellenére nem hajlandó klisékben beszélni, ahogy például a körülöttünk fortyogó közbeszéd. Egy könyvet, ahol legalább ennyire fontos dolgok lüktetnek a szöveg alatt-mögött-fölött. Holott boldog lehetnék, hogy legalább ezt megírta, és voltam olyan szerencsés, hogy olvastam. 


Kiadó: Agave

2012. szeptember 21., péntek

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok



Mariolina Venezia családregénye jó két éve hevert a polcon – már megjelenésekor nagyon kíváncsi voltam rá, ám a kedvező kritikák ellenére és mert annyira akartam, hogy jó legyen, egyre csak tologattam: tartottam tőle. Valami rejtélyes oknál fogva ez a könyv azok közé tartozik, amik kell, hogy tetsszenek, annyira megfogott már a címe, a borítója, a fülszövege, az apró részlet, amit olvastam belőle – na, ilyenkor a legnagyobb az esély egy kiadós csalódásra. Szerencsére ez esetben ez elmaradt, a könyv remek volt, olvasás után csak az a kérdés motoszkált bennem, hogy ha az Ulpius ilyet is ki tud adni a szürke számtalan árnyalata és egzotikus nyálregények között, vajh’ miért nem teszi gyakrabban?

A napon, melyen csatlakozunk a Falcone család történetéhez, minden megváltozik: az olajoshordók megrepednek, a kis délolasz falut, Grottolét ellepi a folyékony arany, a földesúrnak hat lány után megszületik egyetlen fia – aki a nagyon várt és nagy reménnyel kecsegtető jövevények szokása szerint mintha egy csapásra eltüntetné a  család szerencséjét. A fiú, miként az apja és az utánuk következő férfiak is, csupán mellékszereplők a Falcone család történetében, melynek középpontjában az asszonyok állnak. Az asszonyok, kiknek szerelmei, gyűlölségei, fájdalmai táplálják a földet, a legendákat, az életet – és a halált. Concetta, az úrnővé sosem váló cseléd, aki nyolc gyereket szül Don Francesconak, lányai, az egymást még nyolcvan felé is kérlelhetetlenül gyűlölő Constanza és Albina, unokája, a vérbeli olasz mammaként fiai sorsával sáfárkodó Candida, és ükunokája, a családtörténetet mesélő Gioia.

Szerelmek, házasságok, megcsalatások, testvérféltékenység, társadalmi felemelkedés és zuhanás jár kéz a kézben az olasz történelem eseményeivel: a Falcone család másfél évszázada Európa (és benne Olaszország) forrongó másfél évszázada. A „nemzetállam” megszületése, városiasodás és mélyszegénység, kivándorlási hullám Amerikába és útonálló rablóbandák – majd háborúk, fasizmus, kommunizmus, „világszabadság” és hippimozgalmak. Mindez úgy vonul át Grottolén, hogy a falut jószerivel érintetlenül hagyja. A jóravaló Donok úgy hajlanak, ahogy a szél fúj, a fiatalok mindig a legújabb és szüleikétől leginkább különböző hitet vallják, mégis: a falu nem változik. Csak áll a maga rendíthetetlenségében, évszázados legendáitól övezve, a forró olasz nyárban.

A szerteágazó, csapongó, időben ide-oda ugráló családtörténet főszereplője maga a család, nehéz lenne kiválasztani egyetlen alakot, aki köré szerveződik a história – sokan megfordulnak a lapokon, sok különböző életút, egyik különösebb, mint a másik, egyik olykor hihetetlenebb, mint a másik, mégis: azt érezhetjük, bárhol, bármikor, bármelyik családban megtörténhetne ugyanez. Azzal együtt, hogy hangulatában nagyon olasz, hogy áthatja valamiféle mediterrán életöröm és fatalizmus, a Falcone család története univerzális: Európa bármely vidékén, bármely eldugott kisvárosban megeshetett volna, ahol kisemberek küzdöttek a történelem viharaival, és próbáltak túlélni ostobaságaik, korlátoltságaik dacára.

A fülszöveg a Száz év magányhoz hasonlítja és mágikus realizmust emleget, ami szerintem túlzás – Venezia regénye nem mágikus realista, egyszerűen a mindennapi kis furcsaságokat, legendákat, misztikumot ragadja meg és szövi bele történetébe. Annyira mágikus, amennyire a falusi legendák azok, melyeket nagyanyáink meséltek a tűz mellett: a falu bolondjáról, a banditák (oroszok, németek, etc.) elől elásott kincsről, a kertben talált halottakról, padláson rejtegetett ellenállókról. Minden falunak, minden családnak vannak ilyen legendái, melyek olykor hihetetlen, szürreális felhangot kapnak, de ki tudja – tán igazak.

Ami biztosan igaz, és semmi mágikus nincs benne, az a változás, ami áthatja Venezia regényét: a Falcone család története, miként minden az elmúlt százötven évben, a változásról szól; életmódok, életutak, hitek, politikai- és világnézetek, női- és férfi szerepek változásáról. Arról, hogy néha magunk mögött kell hagyni az ősök történeteit, és saját történetekre szert tenni, felemelkedni és eltávolodni, hogy gyermekként térhessünk vissza megint – mert mehetünk bármily messze, beszélhetünk más nyelven, gondolkodhatunk másként, érezhetünk másként, a gyökereinket kitépni sosem tudjuk. Azok éppúgy kapaszkodnak a falu földjébe, mint  a legendák Don Falconéról és az ötven mázsa olívaolajról. Kitéphetetlenül. 


Kiadó: Ulpius
Fordította: Faragó Éva
 

2012. szeptember 19., szerda

Kabaré - Thália Színház, 2012. szeptember 11.



A békéscsabai Jókai Színház a Kabaré előadását hozta el a Vidéki Színházak Fesztiváljára a Tháliába – pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: Szűcs Gábor rendező évek óta finomodó vízióját a darabról, hiszen ez az előadás egy több mint tíz éve, még Győrben indult folyamat eredménye. Az előadáshoz átnyújtott alapos háttéranyagban Szűcs Gábor így fogalmaz: ez a Kabaré „negyedik verziója”; hosszas érési folyamat eredménye hát a békéscsabai Jókai Színház „cirkuszi sátra”, a Porondszínház „keretébe” álmodott előadás. A Porondszínház e bátor vidéki műhely jeles próbálkozása, hogy maradéktalan, játéktér-független minőségben utaztathassa akármilyen településre a darabjait; a sátor remek példája a bárhol felállítható, s a kőszínházinál jelentősen több téri lehetőséggel operáló játéktérnek.

Viszont az külön érdekes, hogy végül ezt a sajátosan „térbe álmodott” darabot hozták el a fesztiválra – lemondva épp a térről, amibe beleálmodták. Érzik, hogy más dinamikákra hangolták az előadás hangi tónusait és koreográfiáját, mint a Thália színpada - mindazonáltal a játszóknak a játékot végül különösebb veszteség nélkül sikerült ebbe a „kamarai” méretbe gyömöszölniük. Hiszen egy ilyen seregszemlére valóban a legérettebb, a lehető legsokrétűbb produkciót – tehát épp ezt az előadást kellett elhozni Békéscsabáról.

A Kabaré: a darab és a Kit Kat Klub, a harmincas évek végi berlini lokál lelke egyaránt a konferanszié. Gátlás nélkül kell pojácává, ripaccsá lenni a kedvéért, s eközben mintegy hordozni kell a legtisztább ellenállás szellemét: hiszen a totalitárius komolyság-betegség, a fanatizmus ellen feszített humor embere is ő. Mit tegyünk a fanatizmussal? Nevessük ki! Csináljunk belőle viccet. Mert ha az emberségből nézzük, valóban nem vehető komolyan. A konferanszié a modern ember utolsó illúziója – hiszen igaza van és még sincs. A terror sok millió áldozattal, köztük a számos „konferansziéval” gondoskodott arról, hogy komolyan vegyék – így lett mártírrá, a többi közt így igazult megannyi bohóc. Gulyás Attila játékában ott van mind a két aspektus. Harsányan a ripacs; apró, de fontos gesztusokban a felelősségét érző, a humor által környezetére hatni akaró ember. Bátran mer igen komoly szélsőségekig csavarogni a figurában –  s a darabot viszi a hátán.

Amiben hatalmas segítségére van maga a „lokál”, a zenekar, a táncosok és akrobaták, a rendkívül bátor és kifejező, gazdagon használt szimbólumrendszerek súlyát könnyedén hordozó koreográfia, Kováts Gergely Csanád olykor igen provokatív munkája. Valóban körénk épül a közeg, amelyben nem dönthető el, hogy mi lesz a suba alatt hangoztatott gyűlöletekből, az összefestékezett ajtókból, csibészkedésekből – ahol az ipari méretű, szervezett borzalom még felfoghatatlan távlat, kimondatlan fenyegetésként sem létezik. Ahol Ernst Ludwig a gyűlöletét így foglalja szavakba Clifford Bradshaw-nak, a fiatal amerikai írópalántának: „ha német lenne, értené…” s ahol a zsidó származású Schultz úr így nyugtatja az írót és saját magát: „értem én mi történik, hiszen én is német vagyok…”. Fájdalmasan összecsengő két mondat…

Az előadás „másik lába” persze maga a nő: Sally Bowles, a kabaré üdvöskéje, a szeszély és a szenvedély maga, a naivitás „mindenen túl”, aki betoppan az életedbe, miután kifoszt, aki berendezkedik ott – de csak amíg önmaga lehet. Lapis Erika minden porcikájában Sally. A nő, aki ad, a táncosnő, aki táncol, az énekesnő, aki elvarázsol. Ő a kabarécsillag. Ahogy egy interjúban elmondta: évek óta dédelgetett szerepálom vált itt valóra. Ha nem is teljesen igaz a darabra, hogy a többieknek annyi tér jut, amennyit a konferanszié és a díva hagy – az tény, hogy kettejük színi jelenléte az előadás legerősebb dózisa.

Persze nehéz is olyan tétova karakterrel erős jelenléthez jutni, mint Clifford Bradshaw – Vasvári Csaba mégis megragad minden neki juttatott lehetőséget. Akárcsak a többiek, kivétel nélkül. Személyes kedvencem Katkó Ferenc mélyen átélt, szerényen méltóságteljes, kulturált gyümölcsárusa. Herr Schultz előre árnyékot vető tragédiája az ő szolid játéka által kap igazi mélységet, s tétova szerelmes kettőse a Kovács Edit által megformált Schneider asszonnyal igazán szívbe markoló – tökéletes komplementere a két fiatal, az író és a díva szerelmének.

Nagyon jó érzéssel tapsoltam én is, akár a többi néző – mert sokat kaptam a társulattól az előadással. Tán csak a humorból komorságba húzott darab-ívbe rejtett ellentétes hatásokkal való játék kapcsán maradt hiányérzetem. A vonatút a harmincas évek Berlinébe, ahol Bradshaw megismerkedik Ernst Ludwiggal, s a jelenetbe érkező (a szintén Gulyás Attila által megformált) vámtiszt „bohózatba tolása” jelezte leginkább a rendezői szándékot: az egész élet lesz itt kabarévá, minden egy nagy virtuális lokál tereiben történik. S a fokozatosan feltűnő egyenruhák és karszalagok is sokáig pusztán a tréfa kellékei – mondhatni, egészen az első felvonás végi záróképig, hol remek testbeszéddel mintegy horogkeresztbe fordultak a táncos-karok. Ennyi hiányérzetem volt: nem éreztem azt, ahogyan a valóság mérge napról napra az álomvilágba csöpög.

Azt kifejezetten bánom viszont, hogy egyetlen estére szólt az előadás „mandátuma”. Nemcsak azért, mert estéken át garantáltan minden széket megtöltöttek volna a nézők a Tháliában. Hanem mert az ötödik-hatodik előadás környékére ezt a színpadot is „tonális maradék” nélkül lakná be – s mert persze hogy kíváncsi lennék a másik szereposztásra is, Ulmann Mónikával, Farkas Gábor Gábriellel. Egyáltalán – hogy láthassam még ezt az előadást. Mert jó volt látni.

2012. szeptember 17., hétfő

Margaret Atwood: Guvat és Gazella



A kanadai Margaret Atwood napjaink egyik legjelentősebb és legtermékenyebb írónője, a hatvanas évek óta számtalan regénye, novellája, verseskötete és esszéje jelent meg – szerencsésebb helyeken. Magyarul eddig mindössze négy regénye volt olvasható, melyek mind különböző kiadóknál jelentek meg. Idén könyvbarátok százai kaphatták fel a fejüket a hírre, hogy az Európa Kiadó belefog az Atwood-életmű megjelentetésébe – a magam részéről csak üdvözölni tudom a döntést, és forrón remélem, hogy a kiadó kitart, és a sorozatindító Guvat és Gazella után minél többet olvashatunk a Booker-díjas írónő remekeiből.

Ez a furcsa című, és túlzás nélkül meghökkentő (ám a tartalom fényében cseppet sem idegen) borítójú regény disztópia a javából – ám nem a manapság divatos fajtája, hanem Orwell és Huxley műveinek méltó társa. Az emberiség pusztulása után járunk: egy járvány kiirtotta a Homo Sapienst, s helyüket egy genetikai laboratóriumban kifejlesztett új emberi faj, a guvatkák csapata vette át. A guvatkák a megszólalásig hasonlítanak ránk, emberekre, csak épp kicsit tökéletesebbek és híján vannak minden emberi gyarlóságnak. Nem ismerik a háború fogalmát, sem a szerelemét, sem a művészetét. Szigorúan a lét- és fajfenntartás a céljuk, génjeik erre vannak programozva, az egyéniség, a gondolkodás, a felfedezés vágya hiányzik belőlük.

Az egyetlen ember, aki túlélte a pusztító járványt, Hóember, aki egykoron Jimmy volt. Hogy maradhatott életben – nem tudni. Mi a feladata – nem tudni. Van-e jövője – ezt sem tudni. Ő sem tudja, mi vár rá, egyet tud: napról napra meg kell próbálnia túlélni, esővizet gyűjteni megmaradt söröspalackjaiba, élelmet felkutatni, bujkálni a mutáns vadállatok elől. Nem adhatja fel, hisz hajtja valami ösztön a túlélésre – akkor is, sőt, annál inkább, ha valószínűleg ő az utolsó élő ember a Földön. S miközben vegetál, ő, aki a guvatkák számára szinte istenséggel ér fel, az őrület ellen emlékezik: azokra a napokra, amikor még Jimmy volt, gyerekkorára, szüleire, barátjára, a zseniális genetikus Guvatra és szerelmére, Gazellára.

Az emlékek sűrűjéből kirajzolódik egy világ, mely ma még biztonságos távolban van a saját világunktól, ám nyugtalanítóan ismerős metódusok vezettek a kialakulásáig. Egy világ, melyben a társadalom drasztikusan kettészakadt: egy gazdag, minden földi jóhoz hozzájutó elitre, akik egy-egy egyetem vagy kutatóintézet köré épült zárt városban élnek; és a plebszre, akik mocskos, lerobbant, bűnözéstől és járványoktól hemzsegő külvárosokban tengetik napjaikat. A természet mint olyan, már alig-alig létezik: erőforrásai kimerültek, ami még megmaradt, azt pedig egyre növekvő lenézéssel és a betegségektől való egyre növekvő félelemmel kezelik. Ebben a világban már minden biológiailag módosított: az étel, ami az asztalra kerül, a háziállat, aki a gyermek kedvence lesz, a leendő gyermek, akit örökbe fogadnak a gazdagok. A művészet elértéktelenedett, csak afféle antik hóbort, ahogy a szabad szerelem, a feminizmus, vagy az önrendelkezésbe vetett hit is. Egy olyan önkényuralmi rendszert látunk, melyet deklaráltan a vállalatok irányítanak – akiké a pénz, azoké a túlélés. És a biotechnológia nem ismeri a megállj fogalmát: a kísérletek mindig eggyel tovább mennek, mindig egy kicsivel nagyobb felfedezést tesznek, míg el nem jutnak odáig, hogy képesek új emberi fajt létrehozni. Ám mi történik a „régi” emberi fajjal, ha már a küszöbön egy új, egy tökéletesebb? Mikor válik belőlünk is a művészethez vagy a szerelemhez hasonló antikvitás? S vajon az a tudás, ami Istenként tud teremteni, nem tud-e Istenként egy csapásra el is pusztítani mindent?

Az elkötelezett környezetvédő Atwood legtöbb könyvét áthatja a társadalomkritika, nincs ez másként a Guvat és Gazella esetében sem. Húsbavágó erővel és nagyon érzékletesen ír arról, mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk. Ijesztő, főleg, mert nem lehet nem elképzelni, vajon mindebből mennyi valóság már ma is. Az ma már tán senkinek nem tűnik utópisztikus mesének, hogy ételeink nagy része génkezelt, napfényt sosem látott, gyárak mélyén termelt alapanyagokból készül – ám mi van még? Laikusként, még csak nem is túlságosan lelkes hírfogyasztóként is van sejtelmem arról, hogy a biotechnológia fejlődése nem valószínű, hogy megállt Dolly báránynál – ki tudhatja, mi zajlik akár ma is titkos laboratóriumok mélyén? Atwood ijesztő képet fest, az emberi tudás- és hatalomvágy legrémisztőbb szegmensét nagyítja fel, és épít köré disztópiát – mondhatjuk, hogy elvetemült fantáziája van, de a szánkban az a kis fémes íz azt mondja, lehet, hogy több ebben a fantáziában a lehetséges, mint azt szeretnénk hinni.

A mélységesen felkavaró gondolatiság mellett a regény irodalmi értéke sem elvetendő – nem véletlen, hogy Atwood sci-fi szerzőként és szépíróként is magas elismerést kapott (nem hiszem, hogy sokan mondhatják el magukról, hogy megkapták a Booker- és az Arthur C. Clarke-díjat is). Stílusa próbára teszi az olvasót, olykor felmerül a kérdés, vajon nem hallgat-e el túl sokat a szerző. Apró momentumokból, emlékekből, utalásokból épül fel a „történet”, ha egyáltalán annak nevezhető; de igazán nem tudjuk meg, mi történt, mi vezetett idáig, hogy alakult ki ez a megborult társadalmi rend – mintha Atwood adottnak venné, hogy tudjuk. Már A szolgálólány meséje kapcsán is felmerült bennem, hogy olyan, mintha egy jövőbeli dokumentarista regényt olvasnék – ahogy itt is: nem nehéz elképzelni, hogy Hóember dokumentumregényét olvassuk, melyet saját magának, s ha vannak még, a saját világa lakóinak írt, mely feltételezés máris érthetővé teszi, miért  a sok elhallgatás: ha benne élsz a  világban, szükségtelen elmagyarázni, hogyan alakult ki. Persze lehet, hogy ez teljesen tévút, és olyasmit magyarázok bele, aminek semmi köze a regényhez, de ez a szikár, már-már érzelemmentes, dokumentarista hang bennem újra meg újra ezt az érzetet kelti.

Nem egyszerű olvasmány, és ha átadjuk magunkat neki (márpedig hogy máshogy érdemes olvasni?) könnyen megviseli az érzékeny gyomrunkat; ennek ellenére csak ajánlani tudom – disztópiaként és szépirodalomként egyaránt ott van a legjobbak között. Atwood nem véletlenül napjaink egyik legnépszerűbb írónője – ezek után tényleg csak remélni tudom, hogy hamarosan olvashatjuk a többi regényét is!


Kiadó: Európa
Fordította: Varga Zsuzsanna

2012. szeptember 15., szombat

Palya Bea: Ezeregy szefárd éjszaka



Ez egy nagyon sajátos körutazás, Palya Bea ezeregy szefárd éjszakája – egyrészt mert nagyon személyes: az a sajátossága, hogy nagyon „saját”; másrészt mert valóban körutazás. Tizennégy dal palyabeás túravezetése a vidékekre, ahol csak megtelepedtek az egykori hispániai menekültek. Hallható például, mennyit csiszolt a balkáni népzene a valaha mór hatásokat magába fogadó, első pillanattól sajátosan kevert hagyományon – s az is, hogy az egykori török birodalom befogadó helyein élő népcsoportok zenéjén mennyit módosított ez a rokon hangzású de más gyökerű zene. Talán ezért is nincs valójában kánonja ennek a hagyománynak. Talán ezért (ezért is) ad lehetőséget az előadóknak, hogy bátran magukhoz hajlíthassák, szuverén módon nyúlhassanak hozzá – úgy, ahogyan Palya Bea teszi.

Bátor dolog egy ilyen körutat rögvest egy saját dallal kezdeni, a megérintődést elénk pakolni, a saját-rítust. A leszüremlését úti emlékeknek, hallott zenéknek, a sokfelől rakódó élmény szüretét. Bolya Mátyás citerája hazahozza ezt az élményt, a magyar szó is haza, valahol furcsa mód az a megérintődés zajlik a fülünk előtt, ami a szefárd zene alapvető sajátja: ahogy korokon át injektálta a saját világát a körülöttesbe, és szippantotta be annak hatásait, hangszereit. És egyszer csak Bea hangja is hangszerré lesz, torokfurulyává – ahogy egy interjúban kifejti: a szabadon, kiindulópontként kezelt dalokba úgymond „beleénekeli saját magát” is. Kísérletező, improvizációkkal gyakran tarkított hagyomány-idézés ez; főleg a saját dalokban – hiszen akad még a lemezen néhány. Például a tradícióra ráfekvő, témájában, dallamában annyi mindent idéző Közelebb. Az egyik legfontosabb dal a lemezen – írja Palya Bea a honlapján elérhető, bőbeszédűen alapos ismertetőben. Ez az egyik arca a hanghordozónak: az alkotók szuverén hozzáállása általi - kiérlelt zenei motívumokból összeálló - „tradícióalkalmazás” kirajzolta egyedi arcvonások. Nekem ennek az egyik legszebb példája a hordozón az Ezeregy álom.

A másik arc a tisztán megidézett „kevert” hagyomány - például a szefárd, ahogyan törökké lett. Törökül és ladino nyelven szól a Kaifeden kesesi, a szerelem, a másikban gyönyörködés, a másik szemében elmerülés dala. Ahol a zene szinte szemérmetlenül idézi meg a szerelem testi hangulatait. A koboz folytott-feszes szólóit megint Bea „torokhangszere” ellenpontozza, miközben ott lüktet, az egész alatt Dés András kezéből a soha véget nem érő körbe-karikába ritmus, a részletszépségekkel telipakolt, mégis alázatos, kísérő jellegű dobjáték. Las esuegras de agora: anyóst átkozó dalocska, megalázott leányhangot csinál hozzá Bea, a dal közben megint „utazunk”, a török dal közjátéka a görög „rokondalból” való. Hogy aztán az anya bánatát is megformálja hangban. A fiát elátkozó, átkát bánó anyát. A zenei hagyaték, a szefárd dallam itt valóban alapanyaggá lesz: ahogy a trió hangszereli és elénk varázsolja a mesét… már a koncerten borzongató volt, szemet behúnyató, mélyeket lélegző eleven fájás, s így, a hordozón azonnal újrahallgattatná magát. Olyan, mint a legszebb kesergőink – tisztán megidézett „kevert hagyomány” – hiszen eredeti ladino szöveg ihletett fordítása fekszik itt a balkáni dallamon. A Morena me llaman – megint a hang hangszere, de ezúttal valamilyen pengetős hangszer alakját ölti fel… elmondható, hogy Bea gátlástalanul kihasználja a trió-forma adta széles lehetőséget, hogy hangszerként bánjon a hangjával.

És aztán van, hogy minden támaszról lemond. Török szefárd altató. Az egy szál énekhang. Alkonyatkor hallgasd. Varázslatos.

Aztán a harmadik „arc”, a zenei hagyomány által megidézett életmódok, élet-pillanatok. Az egymásba fűzött sokféle, mégis tapinthatóan egyetlen folyamatban dúdolható lakodalmas, indítójaként gyönyörű magyar: Segélj el, Uram Isten. Aztán a bolgár szefárd: A menyasszony sétája, ahol dalon belül az eredeti ladino szöveg, s Bea által magyarított variációja kell felidézze a másmilyen, ám mégis rokon hangulatokat. Az Áldás, szintén bolgár szefárd, a testen doboló Dés Andrással és Beával, a körbe-körbe ezúttal kilenc-nyolcadban. Aranylépcsők. Tradicionális török, megint belejátszva a magyar szövegvariációt, sőt a csujogatást – elbírja a dal, nem roskad össze; bár nekem ez feszítette a legtávolabb a határokat, ez a mienk-gyökerű játékos ugratás, a kikiabálás merészségének egykor oly ritka, de elfogadott formája – hogy mennyi titokról értesült így a falu apraja-nagyja hajdan… Majd az Asszonymulatság, bolgár szefárd, ladino nyelven, s lám körbe is értük az esküvőt, jártunk jó pár zenei forrásvidéken, de az egybehúzott ív jól tapintható maradt: úgy látszik, nemcsak a bánat, de az ünnep nyelvét is érteni akárhány egymásba énekelt hangon.

S a végén moldvai csángó dallam, az egykéthá lüktetése. Megint egy példa arra, hogyan formálta a saját világot ezeregy rétegben a szefárd hagyomány. Rétegek egymáson: Bea saját zenei világa csücsül a mi hazai zene-környezetünk, hagyományaink tág mezején – hiszen ennek a hagyománynak is része hatásai által a szefárd zenei múlt. Ennek a hordozónak ez a sokszínűség a legnagyobb értéke. Hogy annyi felől idézi meg, és annyi rétegét, hatását tárja fel ennek a „zenei injekciónak”. Tovább tájékozódni, mások szefárd-értelmezéseit hallgatni provokál.  És éltet. Ne feledjük, nem a hagyomány változatlan megőrzése menti meg egy-egy kultúra zenei emlékezetét, nem a múzeum. Hanem az éltetése. Ahogyan a hagyomány valakié lesz. És Palya Bea ma ez egyik legfontosabb hagyomány-éltetőnk.

2012. szeptember 13., csütörtök

Joanne Harris: Kékszeműfiú



Hiába bizonyította már jó néhány alkalommal sokoldalúságát, Joanne Harris újra meg újra meg tud lepni. Még mindig ugyanazzal az ámulattal tudom konstatálni, hogy mennyire messzire jutott a „Csokoládé írónője”, mint az Urak és játékosok, a Rúnajelek vagy az Aludj, kislány esetében (lassan ideje lenne elfelejteni ezt az állandó Csokoládéhoz való hasonlítgatást – így, az életmű nagyobb részének ismeretében kezdem azt gondolni, hogy az a könyv az írónő pályájának csak egy erős közepes állomása). Nem úgy a Kékszeműfiú, ami – hajlok rá – az Urak és játékosok mellett tán a legjobb műve. Mondom ezt úgy, hogy a történet kétségkívül beteges(nek is mondható), a befogadást nehezíti a rendkívül trükkös forma, és a kendőzetlen erőszak – ez bizony pszichothriller a javából, fényévnyi távolságra a romantikus-misztikus regényektől.

Az angliai Malbry poros kisvárosában él BB, a negyvenkét éves kórházi takarító, aki képtelen szabadulni zsarnoki anyja hálójából, három fiúgyermek közül az utolsó életben maradottként cipeli a terhet, hogy otthon maradjon, „gondoskodjon” anyjáról, kielégítse a szeszélyeit, fivérei helyett is valóra váltsa az anya vágyait, és alanya legyen folyamatos kegyetlenkedésének. BB, a középkorú lúzer tökéletes megtestesítője, az előnytelen külsejű, magának karriert hazudó, kudarcokat halmozó legkisebbfiú a világhálót használja arra, hogy olyan életet éljen, ami szerinte járna neki: az általa alapított közösségi honlapon ő kékszeműfiú, a közönségét válogatott gyilkosságokról írt fikciókkal szórakoztató, kíméletlenül őszinte, intelligens, körülrajongott valaki.

Kékszeműfiú narrálja a történetet, az ő fikcióiból, személyes blogbejegyzéseiből, a bejegyzésekre adott kommentekből áll össze a cselekmény – és bontakozik ki kékszeműfiú múltja. A gyerekkor, amit a zsarnokoskodó, saját meg nem valósított törekvéseit folyamatosan a kudarcok okozóiként beállított gyerekein leverő (nem ritkán szó szerint) anya, az apa hiánya, egy igazi tapló báty, és egy gyerekkorban egyszerre „áldás és átok” jellegű különleges képesség fémjelez. A gyermek BB szinesztéziára való hajlama a fiút elszigeteli, az anyát fellelkesíti, a fiút gyámolító professzor tudományos érdeklődését felkelti – míg nem jön egy újabb „csodagyerek”, és BB ki nem esik a pikszisből. Amivel csak újabb okot szolgáltat anyjának arra, hogy kudarcait az orra alá dörgölje egész hátralévő életében. 

A gyermekkori események különös jelentőségre tesznek szert, rendre felbukkannak a naplókban, mint a jelen indulatainak legfőbb táplálói – főként amikor színre lép a nő, a kommentelő Adelaide, aki akkor is és most is különleges szerepet tölt be a főhős életében – vagy nem. Ugyanis kékszeműfiú naplóiban és fikcióiban csupán egyvalami biztos: hogy semmi sem biztos. A fikciókat író kékszeműfiú folyamatosan azt állítja, hogy a gyilkosságok, melyeket leír, csupán a  fantázia szüleményei. A webnaplóját író BB azt állítja, minden igaz, és jóízűen élcelődik azokon, akik abban a hitben olvassák nyálcsorgatva a „műveit”, hogy mindez csak fikció, valójában azonban már-már bűnrészesek, hisz sejtik, sőt, a lelkük mélyén vágyják, hogy ne az legyen. És lehet, hogy a valódi BB (ha van ilyen) csak nevet mindkettőn. De az is lehet, hogy a szelíd kommentelők közül kerül ki a gyilkos, akit kékszeműfiú a háttérből irányít, vagy aki mániásként leutánozza az ártatlan kékszeműfiú beteg fikcióit.

A valóság és a fikció folyamatos keveredésben van, tán nincs is olyan pontja a könyvnek, amiről biztosan tudhatnánk, hogy igaz. Mert ha az elbeszélőnk vállaltan mániás hazudozó, aki ki tudja, milyen indulatokat vezet le fikcióiban, honnan tudhatnánk, hogy amikor azt állítja, a gyilkosságai megtörténtek, igazat mond? Lehet, hogy minden fiktív és nem fiktív szereplő él és virul – ám az is lehet, hogy mind halottak. Ki tudja, léteznek-e egyáltalán a kommentelők, vagy csupán a „rendszergazda” kékszeműfiú írogat a „többiek” nevében? Egy idő után nyilvánvaló, hogy senki sem (egészen) az, akinek hittük, és a sok személyiségzavaros, hazudozó szereplő közt elvész még a legszemfülesebb olvasó is – és megannyi kérdés marad megválaszolatlan. De tudjátok mit? Nem bánom.

Valahol hihetetlenül felszabadító érzés volt olvasni ezt a  könyvet, mert kicsit visszaadta a rácsodálkozva olvasás élményét, ami az elmúlt években azért hellyel-közzel elveszett. Ahogy egyre többet és egyre „kritikusabb szemmel” olvasok, egyre ritkábban fordul elő, hogy egy szerző így megvezessen, hogy ne tudjak kigabalyodni a történetből, hogy úgy csukjam be  a könyvet az utolsó oldalon, hogy fogalmam sincs, mi történt, ki kicsoda, és ki a gyilkos. Csupán sejtéseim vannak, és ez jó így. Agyalhatok rajta, kereshetek magyarázatokat, de gyanítom, sosem fogom megtudni. Kifejezetten jólesett, hogy kapott egy pofont ez az „olvasói önhittség”, az „engem már nem lehet meglepni” illúziója – és leborulva csodálom most Harrist, amiért ezt így megírta.

Amellett, hogy kibogozhatatlan és néhol tényleg beteges thriller, a Kékszeműfiú vaskos társadalomkritika: diszfunkcionális családok, családon belüli erőszak, személyiségzavarok és azok kezelésének képtelensége éppúgy helyet kap benne, mint a kisvárosi dinamikák beteg mivolta. Ezek azonban kétségtelen súlyuk ellenére is eltörpülnek az internet és a virtuális élettől való függés kérdése mellett. Harris nagyon jól érzi a korszellemet, és egy valóban létező problémára hívja fel a figyelmet: szerintem mindannyian, akik élünk valamiféle virtuális életet, szembesülünk időről időre ennek buktatóival - a „mennyit áruljunk el valódi életünkről” kérdésétől a „tegyünk-e ki képet vagy sem” dilemmáján át addig, hogy mihez kezdjünk azokkal, akik úgy gondolják, néhány elpöttyintett félmondat alapján kiismertek minket, és aztán annak fényében ostoroznak vagy épp rajonganak. A blog erre kiváló megfigyelési alapot nyújt: elég, ha arra gondolunk, hányszor megtörtént már, hogy egy szövegkörnyezetből kiragadott mondat alapján ránk aggattak ilyen-olyan címkéket.

Kékszeműfiú tisztában van ezeknek a virtuális csapdáknak a mibenlétével, ugyanakkor néha ő is beleesik: megvetően nyilatkozik azokról, akik úgy gondolják, a fikciói alapján kiismerték őt, viszont ő meg van győződve arról, hogy kiismerte a kommentelőit – olyannyira, hogy attól sem riad vissza, hogy azok valódi életébe is belekellemetlenkedjen. Nagyon tetszett, amit a neten terjedő körbeadós játékokról ír: ezek a blogokon is rendre megjelenő néhány kérdéses minikérdőívek tökéletesen szimbolizálják az egész netes élet hazug mivoltát: attól, hogy elárulom, mit olvasok épp, mi a kedvenc kajám, ad absurdum, milyen színű bugyi van rajtam, még édeskeveset árultam el magamról – viszont fennáll a veszélye annak, hogy lesz, aki ez alapján azt hiszi, ismer, lesz, aki megkedvel, lesz, aki megutál. És persze felmerül a kérdés, hogy ki és miben hazudik például egy ilyen kérdőívben? Mert ne legyünk álszentek, biztos jó néhányan füllentettünk már ezt-azt, hogy jobb színben tűnjünk fel, vagy épp különlegesebbnek látsszunk. De mi van akkor, ha valaki a hazugságot veszi készpénznek, és az alapján ítél meg (vagy el) minket?

Nagyon összetett könyv ez, igazából újra kéne olvasni, és addig boncolgatni a szálait, amíg rá nem jövök a megoldásra, de egyhamar nem fogom – nem akarom ezt az élményt elrontani. Meg aztán, vannak kérdések, amikre nincs megoldás – azt például egyikünk sem szívesen engedi be még csak kósza gondolat formájában sem, hogy mi van, ha valamelyik nicknév mögött egy valódi kékszeműfiú lapul? Önvédelem? Tagadás? Hit egy szebb világban? Vagy tényleg mi is azzal áltatjuk magunkat, hogy ismerjük egymást? Vagy…


Kiadó: Ulpius
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...