Robert Holdstock: Lavondyss

A saját történetében senki sem mellékszereplő. A saját történetében mindenki mellékszereplő – ha a történetét más meséli; a saját, koncnak vetett életével. A saját története pusztán és meztelenül senkinek sem kizárólag a sajátja. Egymásnak megélt életeket mesél az erdő felől a savanyú, erjedt szagokkal terhes szél. A réten át, amelynek titkos neve van, valódi neve, ahogy mindennek körülötted. A nevek tudása a mesék tudása, a meséké, amelyeket nem szabad megváltoztatni – hiszen történnek. Azért őrizte meg őket az emlékezet, mert vannak. S ami van, íme, változik mégis; akármennyire szeretnéd, hogy ne változzon (akármennyire ezt szeretné benned a gyerek, aki mindig ugyanúgy szeretné hallani a mesét); egyszer úgyis másképp meséled a mesét, mint ahogyan megtanultad; mint ahogyan mesélték, ahogy megsúgták a szelek, az ágak, az ágból szélbeszórt madarak összecsomósodó árnyai. Nem tudhatod, megváltoztattad-e ezzel – avagy végre úgy meséled, ahogyan a mese van. Akár a magad életével; úgy, ahogy élsz: sose tudva s nem mindig sejtve a végét – hogy mi rejlik a megcselekedett tilalom másik oldalán, az ismeretlenben. Mert ha a mesében tiltanak valamit, azt előbb vagy utóbb megcselekszi valaki. Éreztem úgy már, hogy ez a mítosz, a mese: csak azért is megcselekedni a számunkra tiltott dolgokat.

Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság… immár nem térképek, tudós sejtések és nyirkos avarba vesző, a mocsár-part bizonytalanságába fúló ösvények nyomán; sokkal inkább a mesével kerekedve, a holt jelekbe csomagolt beszéd, a legenda átélése árán rápillantva egyfajta összképre a végén – az ijesztő tudással: ez valaki más meséje volt. A bele rejtett tudás másféle emlékezet szintjén egyetemes, mint ahogy a megtanulható, választáson alapuló igaz-hamis tudomásaink szeretik. A legenda egyfelől egyetemes, másfelől csak egy variáció: a miénk is ilyen volna (szeretne lenni), mégis, akár minden apró porcikájában, összes színében, helyszínében, a mese-fája anyagában más és más. A Ryhope vadonjában Ercsi, Fercsi, Kata Klára, valahány név a naptárba’ más mesét kapna - egymáséhoz képest is, és ahhoz képest is, amit vár. Rokon szerkezetűt, de más kifutásút. Az erdő bennünk van, a mi mitológiai genezisünk szintjén azonos és különböző – azonos, mert mese; s különböző, mert mindegyik a más meséje. Mindenkiben benne lakik az erdő. Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság, és még mindig nem tudom, a saját ösvényeimen merre mennék. Azt viszont megtanultam – s ez se kevés – hogy minden megtett lépés a mások ajándékozta ösvényeken történik. Minden lépésem a más meséjében történik. S hogy szív szaggatása, undor, fájdalmat élesztő, csak maszkok szemrésén át elviselhető képek ellenére – a következetesség mestere: Robert Holdstock meséjének erdejében akkor is szívesen vándorlok, ha értem a lépteim irányát, és akkor is, ha nem.

A rejtély jó- vagy rosszindulata iránt való óvatos oldalazásra, ami belengte az előző könyvet, itt semmi szükség. A Lavondyss nevét megtaláló kislány nem az a hidegfejű erőszakos behatoló, mint George Huxley volt, nem az a hideg szívű erőszakos behatoló, aki az idősebb fia, Christian, s nem is a szinte vakon mások nyomán tévelygő erőszakos behatoló: Stephen. A legkisebb fiú barátja és útitársa, Harry Keaton kishúga, Tallis ugyanis látó. Azaz: eszelős, a mi szemünkben akár képzelgő, akár másféle többletekkel sújtott értelmi fogyatékos, pszichiátriai eset is lehetne. De ahonnan látjuk, amennyire belülről, onnan rendszer és értelmi háló látszik – csak másféle fonatból, a mítosz párkáinak fonalából szőtt háló, amit a világra terít. Ezt érzi meg Williams, az öreg zeneszerző: ez a világot alkotó ráébredés-sorozat, Tallis útja valóban vezethet valahova. A rejtély itt hallatlan finom, egymásba időkön és tereken át, több síkon fonódó, indázó kelta minta – amely összképpel ajándékoz a végén.

Varázslatos ez a könyv! Nem mesélhetem az utazást, mert minden szavammal elvennék az ajándékaiból. Ami az első kötetben sejtés volt és bizonytalanság, az itt rendszer lesz és (növényi, térben és időben indázó) épület – s mégse fonnyad ettől a leleplező, szinte mítoszt lényegétől fosztó gesztustól, a homály oszlatásától mégsem satnyul a valóságosság tágas horizont-érzete. Amit mindig a nem tudható árnyékvilága rajzol a megismerhető napos rétjei köré. Mert hiába ismered meg általa, hogyan működhet a mítosz, a szabadságfokát is felismerheted. Hogy minden jóslat, sors, téveszme ellenére a választásnak itt is jelentősége van. Akárcsak a neveknek, amelyekkel a választásaid elnevezed. Ha az ösvények készen várnak is – te döntöd el, hogy melyik irányba tévedsz el rajtuk.

Gonosz is ez a könyv. Hiszen ha mito-genetikus lények döntéseit nyögöd, ha a képzeleted kiengedett mélyét – akkor fel kell ismerd: legbelül (az Ősi Tiltott Helyen, Avalonban, Tündeföldön – hívjuk bárhogy) a bűntudat lakik. A lélek ismeretének ébresztője maga a lelkiismeret-furdalás. Egyszer már hosszan fejtegettem, hogy születik a mítoszi gonosz, és a neki vetett áldozat. Azt a gondolatmenetet most ezzel egészíteném: a képzeleted nem steril; másoknak is képzelsz, s mások is képzelnek neked… Nem véletlen, hogy a szóba ömlő legalapvetőbb felháborodásunk így hangzik: Hogy képzeled?

Ebben a könyvben a gyermek felnő. S felnő a látásmódja is vele – a szemünk láttára öregszik. És megismerjük az egyik mese végét. Amely egy sokat tudó kislányt kézen fogó apa megkönnyebbüléséből árad. Egy másik mese végét: amely a maszkból kiabáló szellem forró ígéretéről mesél, hogy az örökös tél honába is eljön egyszer a nyár. A harmadik meséét, a fivérről, akinek végre szárnyra kaphat a lelke. Mégis: valójában mindenki meséje tovább tart, mint a rege szavai róluk. Akárcsak az elménk erdejének talaja, ahonnan ered, a lombok is az ismeretlenbe indáznak – így is. Ez Lavondyss hitele. Ezért megyek vissza Tallis és fivére történetébe. És azért, mert akárhogy mesélik, nem elég egyszer hallani a mesét. Ezt minden kisgyermek tudja.

Ezek után kifejtenék ezt azt… nyomatékosan kérlek, csak akkor olvasd tovább, ha már ismered a történetet!

Robert Holdstock: Mitágó-erdő

Még nem olvastam el ezt a könyvet. Ahogy egy könyvet kell: hogy a szavai által össze-nyíló összkép rajzolódjon belőle. Akár olyan ellentmondásos, mint egy nagyváros látképe fényeivel és sikátoraival; akár csak egy olyan impresszió, mint a sós köd illata a hajnali tenger partján – még nem olvastam el ezt a könyvet, úgy, ahogyan kell, pedig végigbotorkáltam avarszagú, nyirkos erdejének labirintusán; végig, az utolsó lapig.

Újra nekivágok majd – útleírást viszek és kitépett naplólapokat, de ha kell, én magam térképet rajzolok, naplót vezetek napról napra, hogy ne lepje el a lapok nedves, őszi kőris-leveleinek nyirka; a mondatok fonódó iszalagjaiba ne bogozza az idő telését az olvasás. Módszeresen kell haladni a rejtély jó- vagy rosszindulata iránt, soha nem egyenesen rohanni a titokba, hanem megkeresni, ahol beenged. Ha kell; térképet rajzolok, naplót vezetek, akár az őseim. Amikor odahagyva az ismerős mezőket, az evidenciák biztonságát, a szavak jelentését, behatoltak a nem ismert tartományba. Soha nem tértek vissza változatlanul. Ha egyáltalán visszatértek… Újra nekivágok majd, holott tudom, hiába rajzolok térképet, vezetek naplót, jegyzetelek és húzok alá, hiába vinném magammal önmagam - ez az olvasás megváltoztat.

A valahol Angliában elterülő ősvadon, a Ryhope-erdő felemésztette George Huxley életét. A családjától elhidegült, bogaras tudós szenvedélyesen kutatta a ki tudja, mit. Felnőtt fiai, Christian és Stephen nemcsak az erdő szélén elterülő Tölgylakot, az ősi fészket, de az erdőbe hívó megszállottságot is öröklik az apjuktól – ki így, ki úgy. Az erdő nem enged be magába. Ha mégis, mítoszok hőseivel, rég kihaltnak hitt állatokkal és rémületekkel találkoztat. Ha nem vigyázol, ösvényein megajándékoz a szerelemmel. És önmagaddal. De persze nem azzal, akinek gondolod magad. Ha nem vigyázol el is vesz tőled mindent. A szerelmet. Önmagad. De nem azt, akit önmagadnak gondolsz.

Varázslatos ez a könyv! Varázslatosan kérdez. A mintázat ősi, vagy a tudatalattink? Kívül lakik-e a mitágó, a megtestesülő mítoszi lény, avagy belül? Nem tudni. Egyvalami biztos: nélkülünk, a teremtő vágyakozásaink és rettegéseink nélkül nincs mitágó. De vajon mi vagyunk-e a vágyaink és rémületeink nélkül – lesznek e fogalmaink, gondolataink nélkülük? Arról nem is beszélve: tudjuk-e, mik a vágyaink és rettegéseink, amiből fonódni látszik a mesénk? Tudjuk-e a mesénk? Mi a különbség köztünk és a mitágók között?

Kegyetlen is ez a könyv. Milyen az – de igazi valójában milyen – ha valakire vágyunk? Mi történik, ha tényleg a vágyunk teremt? Ha életünk mitágók szőttese, én a te mitágód, te az enyém? Mit ér, ha az ember tényleg létre masszíroz párt, a vágyaiból gyúr szobrot, és megadatik neki a teremtés ereje, hogy életre leheljen? Kinek teremt így, és mit? Kit és mivel ajándékoz? És mit vesz el, mit veszít el, akár önmagából, azért, hogy teremthessen?

Gonosz is ez a könyv. Ki honnantól mitágó a történetében, és ki honnantól tudja is, hogy az? A mindenki számára látható valóság micsoda? Létezik-e (rajtunk kívül) mindenki számára látható mitágó? Néha az a gonosz gondolat környékez, hogy immár létezik egy tanya egy erdősáv szélén, ahol egy háborúba hibbant veterán leszúrta egykori bajtársát, és aztán felakasztotta magát. Hogy a varázslat hétköznapi arca, mindenki számára látható közös delíriuma, a mi kis meghitt rémálmunk e könyv lapjairól jóval hamarabb elfogy, mint amikor feltűnik a hiánya… jóval hamarabb, mint amikor a hőse belevágyja magát a mesébe, a Ryhope-erdő vadonába.

Mit jelent vágyni a mesébe – és milyen az a mese valójában? Mit jelent nekem, mit tesz velem a más, a mások meséje? És mit tesz velem a magamé? Kinek a meséje, kinek a látomása közülünk az Erdőmélyi Fények Városa? Kinek a látomása az Eleven Tűz Faláé? Mit kezd mással a mese, ha a tiéd? Ha a másé, és te mégis be akarsz lépni? Tudós apa a veszteség hidegével, ami a legnagyobb tüzet vonzza. Az idősebb fivér a veszteség hidegével, ami a mások álmát is orozza. A fiatalabb a veszteség tüzével, ami a vesztüket okozza. Mitől más a három tűz, miért így más? Az ész hidege más, mint az ágyék hidege, s megint más a szívé? Kívül, rajtuk van-e a mese, amely magába vonzza őket, vagy ezt a mesét hordozták a kezdettől magukban? Látjátok? Megint kilökött magából a Ryhope-i vadon. Ezen az ösvényen már jártam egyszer…

Nézzük hidegen? Mintha az segítene? Az író Stephen hangján szólal. A Fivér hangján. De ez fordítva nem igaz. Stephen nem az író hangján szól. A szavakat egymás után sorjázó teremtő akarat sokkal többet tud, mint megszemélyesített hőse. Mint elmesélt hőse. És ezt a többletet rendkívüli önkénnyel tudatja velünk. Mintha direkt szőne labirintust az apa tudós szavaiból, az idősebb fivér fájdalomszavaiból, a fiatalabb éretlenségéből: hisz léte nem függ úgy a szellemen, mint a másik kettőnek, így a rögeszméi is mások. Mást tükröznek. Szinte gyermekiek. Az író hazudik is. Cselt vet. Nekünk. A hősei szájával. Néha, amikor arra gondol: tűz, azt írja helyette: hideg. Hogy ne találjuk az ösvényt.

Úgy egyébként: gyermeki szemel nézett világ ez. Olyan, mint a porszagú nyaraké, amikor a szőlőhegy és a kacsaúsztató közti távolság a faluszéli poros földúton maga a határtalanság. Vagy amikor a szomszéd zsúfolt, forgalmas utcán túli házak rejtik az ismeretlen ősvadont. Ryhope valójában egy erdősáv. Amely gyermekperspektívába kényszerít a varázsával: nem fogad be magába, nem enged be, titok marad – következésképp határtalan. De lehetne másmilyen, ha teremtő erőkre látni benne? Amihez képest minden gépezetünkkel, vírusként burjánzó, létrontó túlszaporodásunkkal is csak gyermekek vagyunk? Gyermekek, akik hiába tudnak annyi mindent, ha rettegik a mese végét?

Persze, ez így természetes. A hős nem ismerheti a mese végét. Nem tudjuk a mese végét. E történetben sem. Itt, ebben a történetben is csak annyit tudunk: egy tavaszon egy komor völgy a sírkő árnyékában új, reménytelibb nevet kapott. Ez a Mitágó-erdő hitele. Ezért kell visszamennem. Abba a borzalmas erdőbe, utalások és téveszmék csalóka ösvényein. Mert még nem olvastam el ezt a könyvet. Hiába tűnhet úgy, hogy mégis.

Kiadó: Gabo

Fordító: Varró Attila