TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 3. kötet - képregény

Az első gyűjteményért odavoltam, kegyetlen, tűzijátékba oltott tükörjátéka szőröstül-bőröstül, antihősöstül megvett kilóra. A második billent bennem egy tisztességeset – kikönyökölt belőle egy máshonnan untig ismert történetstruktúra, miközben a körítése, a megjelenése, és nem egy momentuma továbbra is etalon-erejű volt, ebben a zaklatott, de invencióban amúgy durván gazdag szcénában. Most becsuktam a harmadikat is, és bizony mondom, egy pillanatát nem bántam a vele töltött időnek; akkor sem, ha végül úgy ért véget, ahogy a másodikban a szerzőpáros megelőlegezte. Ha nem is utalás- és rétegmentesen, de ez a szerzői látomás abba az álomországi pátoszba érkezett, ahova a meséink reményt dédelgető java – önmagát (bukás szelében is tetszelgő szédületben) leleplező legfőbb gonosszal, és egyfajta fancsali hepiendre nyomokban emlékeztető rókaláb-letépkedéssel a legvégén. Nincs ezzel baj, csak ha jobban belegondolok, ugyanezt a mesei önleleplezést a popkultúra gyakran műsorra tűzi, könnyed Poirot-paródiáktól kezdve (mint amilyen a Tőrbe ejtve) komolyan vett drámákig bezárólag, ahol a goni elmagyarázza a mithogyant. Ennél ez a folyam jóval többet ígért, az ilyen óhajból hamuba sütött mese-pogácsáknál nyersebben valóságra rímelő felhangokkal volt tele az egész cyberpunkba oltott, média-arcot kaparó szocio-utazása alatt.

Maradt bennem hiányérzet azért is, mert nagyjából a második gyűjteményes kötet közepétől a Város, mint önálló, élő, lélegző entitás átadta a helyét a kulisszának, ahol már csak az egyre gyorsabban (majdnem-szupervihar sebességgel) robogó fősodor cselekménye fért az amúgy továbbra is elképesztően fantáziadúsan elénk pakolt lapokra. Hiányoznak azok a nemcsak hangulatot festő, de az elmeroggyant varázs- és nyomorvilág hangulat-valóságát is jelentő leágazások, betétek, ide-oda imbolygások a cselekmény körül, amiből mélységeiig megismerhetted ezt a szörnyeteg Gólem-entitást: a Várost, és nem mellesleg Spider Jerusalemet, a rosszéletű segédeit, s körülöttük az egész menazsériát, amely ebben a gonzóra hangszerelt ritmusban rángatózik. A világa folyamatosan permutálódó szubkultúráit, a mániákat, a divatokat, a degenerációkat, amelyek csíráit persze hogy ide hordta már körénk a szél... Ha ez a történet itt, az utolsó kötetben ágazik, akkor elképesztő tempóban kirügyezik, virágba borul, gyümölcsöt nevel; sőt, a gyümölcse el is rohad ebben a degenerált száguldásban, büdös levet eregetve. Ahogy például az informátor Liesl Barclay jut el pár füzetben a szükségszerű (egérút-nyitó) fej-széttaposásig.

Ez baj – már csak azért is, mert felpörgeti az olvasási sebességet. Az amúgy (továbbra is) egységnyi kockákra jutó, még mindig agyzsibbasztó tömegben ömlő invenciót az olvasás nem képes elsőre belepofozni az agyadba, mert átrohansz rajtuk. Ahogy a korábbi részek olyan (általam kevésbé szerencsésnek tartott) epizódjaiban is, mint Az új aljanép, a történet köré születő (Darick Robertson által felskiccelt) látható nyomán égett be a látványi többlet: egy érzés, aminek több köze volt a valósághoz, mint a közben elmesélt meséhez – és mégis, minden porcikájában abból származott. Másfelől nem akkora baj – úgyis átlapozod még egyszer. Vagy legalábbis én ezt tettem, sőt; tervezem, hogy előveszem az egészet, elölről. Tehát mondhatom: nemcsak hogy nem bántam meg a vele töltött időt, de hajlandó vagyok elvinni egy hosszabb, lassúbb, időpazarló randira. Így, hogy immár nem laknak bennem előzetes várakozások, csak egyfajta perverz örömvágy: csináljon az agyammal az információs pollene, amit csak akar.

Warren Ellis nagyon sok mindent helyre tesz itt – olykor úgy, hogy nem tetszik; de tény, a világunkra ezek is rímelnek. Mondjuk kicsit felemás, hogy a csajai csak akkor tökösek, ha tényleg szinte pasik – ahogy Yelena működik és kinéz a végén, az egyszerre patriarchális rém-karikatúra és feminista paródia; holott szerintem nőiesnek és erős nőnek lenni egyszerre nem ellentmondás (Margaret Atwoodtól Parászka Borókáig nagyon sokan képesek önmaguk nőben és erőben tartani). És ugyan végül mesét celebrált (szentségtelen, de hívő) mise helyett, még mindig elsősorban hálát érzek iránta. Nem akármilyen mélységekbe mászott ezért, és a sarakért, amiket magával hozott a bakancsán (s aztán, ahogy ez lenni szokott, másokba törölt), végül legalább elegánsan kér bocsánatot. Ez is valami – sőt. Ha csak mázlis két százalékban tartalmazza Spider Jerusalemet, mint szerző és megálmodó, akkor talán a legtöbb, mi kapható.

A TRANSMET tényleg alap. Távol áll attól (mint ahogy egy portál hírelte), hogy egy forradalom receptkönyve legyen. Az a V for Vendetta, az Ügy mindenek felett álló voltával, az ön-személytelenítéssel és önként vállalt mártíriummal, ahogy a forradalom gyermekeként előre be is fűszerezed magad, hogy ízleni tudj neki – a receptkönyv inkább Alan Moore műve (bár az is ezerszer több ennél, persze). Ellis és Robertson munkája nem forradalmi receptkönyv, de ebben a húsz éves mesében szerintem benne van a saját korunk kegyetlen látomása – ijesztő mélységekig. Valahol felmerítette bennem, mennyire teremtjük a valóságot a tendenciákból formált meséinkkel. Hiszen a napokban lezajlott félidős amerikai választáson kirajzolódó republikánus erővonalak kísértetiesen megidézik a képregény viszonyait. Trump, mint Szörnyeteg, és a floridai nyerőember, DeSantis, mint Vigyori. Hiszen a mosolypolitikája mögül előszivárgott: amúgy tipikus hófehér autokrata, a hivatali stílusában mondhatni, kortárs értelemben viktoriánus ő is. Remélem, Warren Ellis pusztán szórakoztatott egy lekerekített rémlátomással – hogy valójában ennyire nem látnoki. Persze, ki tudja; a TRANSMET-et nyilván a királycsinálók  is nagyon szeretik. Az elnök emberei – úgymond (hogy idevonjak még egy aspektust). Használhatják receptkönyv gyanánt, csak attól tartok, nem egy forradalomhoz...

Továbbra is hálám a FUMAX csapatának, amiért ilyen minőségben a kezünkbe nyomták ezt a három féltéglát. Álljon itt búcsúzóul a magyar kiadás 3. kötetét dédelgető csapat:

Fordító: Holló-Vaskó Péter
Szerkesztő: Láng István
Korrektor: Friedrich Zoltán
Betűbeíró, tördelő: Tóth Barbara
Betű-, műszaki szerkesztő: Benes Attila

William Gibson: Neuromancer

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén – akárcsak a Dűnét. Van amúgy egy olyan olvasat a fejemben, hogy ez a történetfolyam lehetne annak a távoli múltja – hogy ilyen okból, alapon és folyamatában is így születik egy (számító)géprombolás-hullám, egy (Butleri) dzsihád a mesterséges értelem ellen; az így születő mesterséges értelem ellen. Szerintem nincs olyan sci-fi rajongó, aki így vagy úgy ne játszana el ezzel, hogy összefűződnek benne mesék, pedig amúgy ez a két világ minden szempontból fényévekre van egymástól. Mind a kettő látomás, de mondhatni, egymásnak háttal születtek. Hiszen Gibson világa, ami itt, ebben a könyvben nyílt, amire aztán ráépült egy teljes, kiterjedt al-zsáner, a következő lehetséges lépések bűvöletével jár elektronikus zenére táncot; míg Frank Herbert munkái léptékeikkel tényleg eltaszítják maguktól a megfeleltetést, még az allegóriát is. Mégis, talán nem véletlen, hogy ezen a blogon egymás után kerülnek szóba...

Néhány éve ezt írtam Gibsonról, egy jóval később megjelent műve kapcsán: igazi varázsát, azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

Mert valójában tényleg szinte ugyanaz történik bennük. Az írói attitűd a cselekményvezetést tekintve folyamatosan A piszkos tizenkettő szerkezetét variálja, szépen követve az adott recipét. Akciószagú felütéssel pácba rántott hősök gyűlnek össze, csapat épül, felkészülési szak, szükséges előjáték-akciók után koronáz az igazán ütős, csinbumm finálé. Viszont közben elképesztő könnyedséggel rajzol jól elkapott figurákat, folyamatosan az interakcióikkal jellemezve őket, az egyszerű panelekre gyönyörű, gazdag ornamentikával fest lehetséges jövendőt. És így, beérkezve a regényi jövőidőbe, ijesztő, hogy mennyire prófétaian. Ez az írógépen született regény nemcsak leképezte az utána jövő korokat, a billentyűzet-időkét, de alaposan bele is kavart a kifejlésükbe. Az olvasás közben érzett fémes íz jelenleg ott illan a gyorséttermi szendvicseinkben, s ugyan az al-zsáner is nagyon hamar erre az ízfokozókkal karban tartott frissen készült félkész-étel színvonalra süllyedt, a Sprawl-trilógia nélkül elképzelhetetlen volna a nyolcvanas-kilencvenes évek szubkultúráinak színe-java. És tényleg meghatározta valamilyen szinten az is, hogy egy egész technikai forradalom hogyan gondolt magára; miközben tájfun-erővel felkavarta a média amúgy sem viharoktól mentes vizeit, hogyan alakította át egyszer s mindenkorra az információ fogalmát, s végül az egész életünket, amikor a kezünkbe adta a mobillal az egész felfoghatatlan világot. A szilícium völgy ifjai Gibson-rajongók voltak – nem véletlenül; hitték, hogy a látnok őket írta meg.

Persze, ennél sokkal többet tett, és ezt a többi regénye fényében látni igazán a Neuromancer vonatkozásaiban is. Mindig húsba vágó, létező problémákat lát és láttat, hallatlanul könnyedén, a szereplőin át. A világunk jelenségeit továbbgondolva eléggé kérlelhetetlenül és következetesen kérdez – és a válaszaiban mindig elmegy a maga teremtette lehetőségkör széléig. Erről bővebben majd a folytatások bemutatásakor ejtenék szót – lesz miről. Én nagyon sokra becsülöm a stílusát is – miközben a cselekmény szintjén ponyvát ír, a megfogalmazása szintjén olykor szépirodalmi igényű mondatokat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben az új fordításban (ami amúgy szerintem ízesre sikerült) meghagyták azt a kezdőmondatot, amire anno felkaptam a fejem. Ma már szinte magyarázatra szorul, mi az adásszünet – és talán volna még, ami magyarázatra szorul. Talán már nem rántja be úgy az ifjakat, ahogy engem akkor, de ha tudják, hogy ez a könyv az alap: hogy e nélkül másképp néztek volna ki a videojátékok, az anime-világ, hogy nem volna Mátrix (és még oldalakon keresztül sorolhatnám), remélem, elkezdik olvasni. Ennek a könyvnek felmérhetetlenek a hatásai az életünkre, akkor is, ha másképp éljük (és ezerféleképpen másképp képzeljük el) ezt a "jövőt". A jelenünk íze furcsa mód valahol olyan, mint ebben a könyvben. Amit az olvasása közben érzek. Fémes, elektromos íz...

Nem volna (vagy nagyon nem így) se Ghost in the Shell, se Mátrix... Van egy film, ami amúgy ízig-vérig Gibson (nemcsak a Sprawl-trilógiából, de például a Virtuálfényből is táplálkozik), a Johnny Mnemotic – A jövő szökevénye. Hát’izé film, a fiatal Keanu Reevessel, az a réteg, az akció, ami filmre vihető volt, a kor filmnyelvén és lehetőségeivel... Én szerettem (kicsit úgy, ahogy a lobotómiát...), hisz egy mozgóképben ficergett Takeshi Kitano és Henry Rollins, meg Ice-T, vidám nyúl(és egyéb-)farknyi szerepekben. Gibson írta, messze a leggyengébb munkája, pont az hiányzik belőle, az a többlet, ami a regényeit túlemeli az akción. A könyveiben ott van a vízió arról, amit ma a zsebünkben hordunk – ami híd lehetne, ember és ember között; de egyre gyakrabban az a gazdagság, ahova, ha belépsz, nem ereszt. A hely, ami elszigetel. Egy önmaga körül forgó kaptár-spirál az űrben. Egy metrónyi ember, ahogy a telefonját bámulja. Ezt a látomást először William Gibson érezte meg, ő tapintott rá. Érdemes a nézőpontjába helyezkedni. Látod a világod benne.

Kiadó: Agave 

Fordította: Farkas Veronika

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 2. kötet - képregény

Nagyon vártam ezt a folytatást, mert alaposan felkavart az első gyűjteményes kötet. Hogy aztán a kézbevételkor nagyot billenjen bennem az egész. Úgyhogy előételnek jöjjön a feketeleves, aztán a fő fogás...

Hiszen értem én. Van a népszerűség, meg a következményei, lesz a választás, ami eldönti a lapokon elképzelt jövő jövőjét – szóval van egy interregnum, egy toporgás, hogy mi lesz, és hogy aztán mi legyen. Kiderült, hogy Warren Ellis nemigen tud mit kezdeni ezzel, azon túl, hogy (nem is szellemtelenül, de) ismétli magát, tovább mélyítve a Város horror-arcán a vonásokat, ahogy megpróbál képet festeni az új aljanépnek. Látszik ez az arc, és ez a látszás számos emlékezetes panelt köpült azért a történetbe - viszont egészében ettől még ez így süthetetlen massza maradt. Visszamenőleg vesz el hiteleket. Spiderét – tényleg ennyire vak volt Vigyori valódi természetére? És Vigyoriét, Gary Callahan figurájáét, akiből persze elnök lesz. Ez a nyers, diabolikus alak, aki a bemutatása által tényleg csak egydimenziós, l’art pour l’art képregényes főgonosz, az összes megszokott indokolatlansággal. Aki személyes találkozóra hívja hősünket, csak hogy közölje vele, el fogja pusztítani... Ezek a nagy, színes, szélesvásznú mesegesztusok fájnak időről időre a legjobban - mert lerántják ezt a folyamot a szerzői képregények élvonalából egy sokkal inkább fogyasztásbarát, mondjam úgy: utalás- és rétegmentes panel-felhasználói szintre.

Az új aljanép. Ugyan. Semmi új nincs benne, sajnos. Vagy csak annyi, amenyi a percenként születő új vallásokban, vagy a divat hullámaiban. A megvezethetőség korábbi, új trendeket követő tömegei választanak itt új zsarnokot a régi helyett – nekem a teljes koncepció sántult innentől, és ez a sánta történet bonyolódik lapokon át. A dolgot megmentik a képek, a vizuális orgia továbbra is töretlen, de az elmesélt történet ebben a hat füzetben méltatlan a megvalósulásához. A képregény, ami felrúgta a bevett történetmesélés szabályait, így simul vissza időlegesen a fősodor langyos masszájába, oda, például, ahol Arkham gyógyíthatatlan elmebetegei, és motivációik laknak. Kár ezért. Egy féknek bevetett történet kellett, hogy újra kitörjön belőlem az első kötet nem egy lapját kísérő elképedt röhögés, hogy visszarázzon oda, a komfortzónámon kívülre, ahova az első gyűjtemény csaknem teljese vezetett: az Amíg itt vagyunk. A celebet a halálról kérdezik, és mivel ezt a celebet úgy hívják, hogy Spider Jerusalem, hát minden irgalmat félretéve válaszol. A példabeszéd legjobb része a buszsofőré, aki elütötte a hitét – na, itt érkeztem meg oda, ahol az első lapoktól szerettem volna lenni.

A celeb, aki aztán úgy jár, ahogy az összes öt perces hírnévben lubickoló társa. Cuki animét, meg érzelmes szappanoperát hamisítanak belőle, a hamisítatlanból, szép apránként lezabálva róla minden hitelt. Miközben a pörgetett lapokon újra beindul a szekér, kapunk halomra lőtt hullahegy-méretű rendőri túlkapást, akciós, kettő az egyben kivitelben, kapunk oknyomozó újságírást Spider-módra, szóval visszatalálunk abba a pörgésbe, ahol Warren Ellis hibátlanul otthon van – tehát megint nincs ok a panaszra: a sánta innentől újra sprinter. A továbbra is maradék nélkül irritáló, szörnyeteg, seggfej hős visszaszerzi az aprópénzre váltott reputációt, immár az új ellenség, Vigyori egyre nyíltabban ráfordított célkeresztjében. De megint teszi a dolgát, úgy, ahogy akkor, mikor lejött a hegyről – vagy még durvábban, hiszen közben fokozatosan lebontja maga alól a védőhálóit, mint a tétet folyamatosan emelő artisták. Érdekes amúgy Warren Ellis víziója a cenzúráról, ami a sikerpropaganda mellett, a közélet szent megtisztításának jegyében zajlik ebben az alternatívában - és valahonnan ismerős. Már csak a harminc-plusz évre titkosított kiderülések hiányoznak, hogy e tekintetben teljesen otthon érezzem magam...

Kár, hogy a fő motivációja egy szolidnak nem nevezhető bosszúhadjárat Vita Severnért. De nem baj, hogy ennek áldozatul esett az eddig felépített menazséria jó része – jót tesz a következőkben, ha új cirkuszi szereplők kerülnek a porondra, hiszen hátra van a történet csaknem fele, és legalább némileg kinyílik (remélem, ki) az első gyűjteményben nehezményezett kisvilág-jelleg. Mindent összevéve mégsem éreztem hiábavalónak a Spiderrel töltött időt - fokozatosan érkeztem vissza az első kötetet kísérő meghökkentségérzetbe, hogy aztán a végét ennek a gyűjteménynek nagyon szeressem. Pár eseménytelen kocka, ahol a nagy mögélátó szembesül vele, hogy már nem lát „maga mögé”. Igen, ilyenkor tényleg nem marad más, csak a küldetés-tudat, az értelme ugyan megkérdőjelezhető (mindig lesz aljanép, miért ne volna, és mindig rosszul választ - mondatná az egyszerűség, de persze ez is bonyolultabb: amíg a politikus így termék egy kínálati piacon, mindig az akciós lesz kapós belőle); mégis, nagyon várom, hogyan folytatódik Spider Jerusalem ámokfutásának képre rángatott története, akkor is, ha úgy sejtem: sírás lesz a vége.

Amikor 1997-ben a TRANSMETROPOLITAN rajzolója lettem, amellett tettem le a voksot, hogy egy szerzői képregényen dolgozom majd egy íróval, akiben hiszek – ahelyett, hogy egy fősodorbeli, bejáratott, havi sorozatot vettem volna át. (...) Abban az időben a képregényipar helyzete elég sötétnek tűnt, Warrennel soha nem hittük volna, hogy a kis sci-fi sorozatunk pár számnál többet futhatna. A süllyedő hajón pedig minden belefér. Kilehet próbálni bármit. Elengedhetjük e gyeplőt. Ez pedig jó döntésnek bizonyult. Így beszél az utószóban Darick Robertson. Ebben a gyűjteményes kötetben szembesülhettünk vele, hogyan lett siker, az alkotók hogyan viselték el és élték túl ezt – hogyan billent meg, és hogy került újra egyensúlyba ez a sztori a minden belefér tekintetében. Továbbra is indokolt szerintem, hogy kultusza lett, továbbra is a gonzo-újságírás mámorgőzös himnusza, továbbra is nagyon várom majd a folytatást – mert hiszek benne. Hiszem, hogy valóban valami fontosat akartak elmondani a szerzők, ebben a teljesen eszement keretben. Részemről vevő maradok rá. Neked is ezt javaslom.

Sokféleképpen lehet üzenni és véleményt nyilvánítani. Ezt ebben a képregényben mesteri szinten űzik... Ez a panel például Spider egyszeri átfazonírozásával, a hasonlítással állást foglal valaki mellett, aki (nagy szívfájdalmalmra, amúgy) diszkreditálta magát. Így is üzenhet valaki, de Warren, ettől még te se leszel kisebb seggarc, hogy szolidáris vagy valakivel, aki ugyanabban a bűnben érintett.

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 1. kötet - képregény

Van ez a képzelt jövő, ami itt van, ezer momentumával. Egy csomó mindenhez képest lassúak vagyunk, jó pár dolgot meghaladtunk közben a világához képest, de a lényege, az a beteg, agyat cafatokra robbantó látomás, az egésze alatt mocorgó férgek motozása, na, az itt van. Warren Ellis az egyik előszavában játszott ezzel, hogy mire való a számára a cyberpunk keret, mire használja. Sok értelemben a TRANSMET olyan eszköz, amelynek révén kiteríthetem a világunkat, és röhögve felboncolhatom, hogy előtárjam a jövőnk legfontosabb belső szerveit. A boncolás sikerült, az alanya köszöni, jól van. Az író 1997-ben írta le ezeket a szavakat, és mi ebben a jövőben élünk. Hát, köszi, Warren, igazán ráírhattad volna a borítóra nagy betűkkel: NEM RECEPTKÖNYV!

Lejön a hegyről a remete, az újságíró, aki a saját népszerűsége elől menekült oda, mert rühellte az olvasói szeretetét, lejön a Városba (ilyen egyszerűen, így néz ki Warren Ellis Amerikája: a nyugdíjas vidék és a Város), mert tartozik a kiadójának két könyvvel, aminek az előlegét rég felélte (azaz fegyverekre, drogokra és kábeltévés hozzáférésre cserélte). Lejön és írni kezd a Szó (virtuális és print) hasábjaira, mert élni kell valamiből, lakni kell valahol, kell egy Gyártó, hogy bármit kinyomtathasson vele, és alapblokkok bele (nehogy már szemetet kelljen gyűjtenie, hogy etesse). Az első pillanattól kezdve gyűlöli, és az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem tud a Város nélkül élni (csak szinte magzatpózban, tökig érő szőrrel a fején ellenni a remeteségben). Vagy ez, vagy az. A végletek embere. Spider Jerusalem. A legenda. Az újságíró, aki bárkinek a képébe tapos, ha sztorit érez a szentséges újságírói heréiben.

Szépen meg lesz alapozva nekünk, a sorozat első füzeteiben, szépen és teljesen ellentmondásosra. Spider egy irritáló, szörnyeteg seggfej. A szörnyetegek és lúzerek és képfüggők és testmódosítók és drogosok és a minden öt percben születő új vallások és a régi fanatizmusok világában is kirívóan önző, önimádó, a saját kattant igazságmániája mentén bárkivel igazságtalan rohadék. De igaza van. Spider a tökéletes antihős, de ebben a keretben (ami amúgy túlfeszül a zsáneren, egy halom dolgot belevon a saját cyberpunk felfogásába, amit más zsánerekben szerettünk meg - és a direkt hommage-ok, utalások gigatömegéről akkor még nem is ejtettem szót), szóval ebben a képregény-lapokra izzó keretben hősök nincsenek, nem is voltak. Ha valaki hőssé válhatna, pikk pakk lelövik, elsikálják, etc. Az a hozzáállás egy ennyire elemien korrupt, beteg közegben anakronizmus. Miközben a középpontba állított antihős is a saját fontosságának tudata nélkül (én kimondom az igazat, ahogy senki) lehet, egyszer s mindenkorra kitörölné magát a létezésből. Vannak pillanatai, amikor ezt látja is. Bírja az iróniát. A sajátját is. Lehet érte szeretni...

Elvégre a gátlástalansága valójában egy halom elfojtásunk (saját, jól ismert, sokat gyűrögetett fékeink) sutba hajítása. Spider Jerusalem megcsinálja, ami az eszébe jut, ha basztatják, ha zaklatják (főleg ha ki akarják nyírni), ha átírják szentséges dühből született szavait. Simán eltapos, ha az útjába kerülsz, amikor száguld a következő sztori forró nyomain. De közben minden racionális közegfelmérésen túl hiszi, hogy lehet változtatni a világán. Pontosan látja a szerepét, hogy nem ő a bomba, hagy csak gyújtózsinór az aktuális felháborodás kirobbantásához, ami lehet, tényleg változtat. Folyamatosan széllel szembe pisál, és nem zavarja, hogy húgyos lesz a bokája. Warren Ellis általa a jelenlegi amerikai elnöki rendszer releváns kritikáján túl az egész társadalmi jelenségvilágot (konzumtól kultúrán át közbeszédig) durván tükörbe nézeti: látod, kedves társadalom, ezért lehetsz ennyire egybites, mesterségesen szaporított szarjancsiknak kiszolgáltatva, ezért vagy megvezethető, napi szenzációkkal cincált, életmódba terhelt léted ezért képtelen fókuszban tartani a lényegest.

Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket).

Ez főleg akkor tűnik fel élesen, ha figyelembe veszem a gyönyörű kivitelű limitált kiadásban nekünk ajándékozott tisztelgő különszámot (TRANSMETROPOLITAN - Utálom az egészet). Ahol a kétezres évek képregény-rajzoló krémje dolgozott bele a mesében "megjelent", elképzelt Spider Jerusalem kötet képes (kivonatos) verziójába. Imponáló névsor, Steve Dillontól Colleen Doranon át John McReáig. Az ilyen különszámok igazi veszélye, hogy egyszer csak rádöbbensz: egy másik rajzoló segítségével sokkal erősebb vizuális csapdát állíthattak volna a figyelmednek. Na, ez itt nem történik meg, a tisztelgés gyönyörködtető végleteit nem szennyezi be az összehasonlítás által semmiféle hiányérzet. A képregény így is kellően túlnyúlkál a maga keretein, akkor is, ha a saját műfaji jellemzőit (a már bemutatott hősök esetenkénti újrahasznosítását például, a kisvilág-jelleget a nagy látomásban - hogy egyszerűbb elővenni valakit, akit már felvezettél és bemutattál, semmint a valóságérzet kedvéért új szereplőt, mellékalakot, ellenfelet kreálni), azaz a műfajjal kapcsolatos elvárásainkat természetesen messzemenőkig figyelembe veszi.

Szóval ez nekem első átrohanás és csemegéző, lassú újralapozás után is abszolút kedvencem lett. Odarakom magamban a Watchmen mellé (mondhatni, odatűzöm azzal a zseniálisan utaló háromszemű smiley-kitűzővel, ami számos lapról, minden utolsó lapról rám mosolyog). Elgondolkodtam rajta, hogyan lelkesedhetek érte szinte ugyanúgy, ahogy a Sandmanért, amivel nincs és nem is lehet közös metszete, szinte komplementerek - az egyik a méltóságról szól, a másik a teljes (hatalomra, miegyébre való) méltatlanságról. Egyszerű. A Sandman nekem időtlen, következésképpen örökkévaló (amit és ahogy mesél), a TRANSMET pedig folyamatosan friss és szerintem örökké aktuális marad (amit és ahogy...).

Örülök, hogy a Fumax egy cseppet sem hajlandó engedni a kiadás színvonalából, hogy kezembe vehettem ezt a kifogástalanul igényes kivitelű, dögnehéz féltéglát. Ölni lehetne vele. A bel-tartalmával is. Pár illúziónkra ráférne. Vedd a kezedbe és használd.

William Gibson: Virtuálfény

Philip K. Dick után igen rövid időn belül a második sci-fi istenséggel volt szerencsém megismerkedni – William Gibson legalább akkora ikonja a műfajnak, mint Dick, ha nem is rakódott rá annyi értelmezési kísérlet és olvasóriasztó sallang (még). Viszont hasonlóan mélyen eresztett gyökeret a popkultúrába a Mátrix-trilógiával (melynek ugye részben Gibson Sprawl-trilógiája szolgáltatta az alapját) – amivel azért könnyen elriaszthatja a túlfeszített technológiai agymenésektől ódzkodó olvasót (engem). Persze amennyire riaszt a Mátrix (nyugi, ettől még előbb-utóbb előkapom a Neurománcot is), annyira izgat, hogy Gibson esetében (is) sokan többet emlegetik a posztmodernt, mint a zsánert. Ja és ki ne felejtsem, hogy Lauren Beukes cyberpunknak mondott Moxylandje óta azért igencsak kíváncsi voltam, mit tud a cyberpunk „teremtője”…

Szóval kíváncsiság, távolságtartás, izgatottság, félsz – még jó, hogy Gibson van annyira jó író, hogy tizenegynéhány oldal után ezeket mind félresöpörje, és ne maradjon más, csak a szöveg. Ahogy Dick esetében (ígérem, utoljára példálózok vele), itt is elsőre ledöbbentett, hogy mennyire könnyen olvasható, laza szövetű, szórakoztató prózát olvasok. Vaskos prekoncepció (ámde létezik), hogy az elborult sztorikat kitaláló sci-fi nagyurak érthetetlenül is írnak – megérné, hogy valamiféle kampányt indítsunk ellene. Persze a kalandos akció-sci-fi felszíne alatt ott a vaskos társadalomkritika, a jövővízió és a technológiai fejlődés prognózisa, de egy percre sem éreztem azt, hogy a „sztori” sodrását akadályozná – ami bizonyos tekintetben (számomra, de hát újszülöttnek minden vicc új) egyedülálló. Na, nekem így kell akcióközpontú spekulatív fikciót írni – ilyen egyensúllyal.

A nagyjából napjainkba vetített történet egyébként egyszerűbb nem is lehetne: Chevette, a biciklis futár egy balul sikerült bulin (amibe nem csupán véletlen, de tök illegálisan csöppent) ellopja egy csúcskategóriás tahó szemüvegét – amely szemüvegről elég hamar kiderül, hogy nem jó pénzért passzolható napszemcsi, hanem high-tech-ebb a Google Glass-nál is, és sokan szeretnék visszaszerezni, akik ölni is hajlandóak érte. Futás (bocs, tekerés) indul… Chevette gyorsan összefut a magánzsaru Rydell-lel, akit épp (megint) kirúgtak, és épp nagyon örül, hogy akadt valami alkalmi meló – tojik ő a szemüvegre, meg a csajra, csak fizessenek. Persze amint kiderül, hogy a zsaruk korruptak, a csajra egy gyilkos is vadászik, a cucc pedig tuti egy világméretű összeesküvés része, feltör benne a lelkiismeret, és inkább fut a futárlánnyal együtt. Semmi fakszni, egyenes vonalú, kiszámítható, ámde meglehetősen sodró és humorral bőven átitatott menekülés-sztori, kellemesen nyitott véggel.

Ami elemeli, az a világ, amiből (amiben) hőseink menekülnek. A technológiai fejlődés által végképp kettészakított társadalom, a high-tech felhőkarcolókban éldegélő kevesek, a számítógépek vezérelte életek, a virtuálfény, a maguktól növő műpálmák és a mindent uraló média egyfelől – leszakadt tömegek, utcákat lepő mocsok, nyomor, bűn, kilátástalanság másfelől. Az AIDS ellenszerét megtaláltuk ugyan, de az emberiségre ráférne egy szép kis járvány, ami megtizedeli a lakosságot. Kezdve mondjuk a kezüket a társadalom ütőerén tartó médiamunkásokkal – Gibson ebben elképesztően nagyot dobott, el se hiszem, hogy könyve a kilencvenes évek elején íródott, annyira mai a bajbajutott zsarukat „felkaroló” producer, vagy az „új messiás” (az AIDS elleni harcban kulcsszerepet játszó egykori elítélt) köré kultuszt emelő gépezet. Nem is beszélve a világtól elvonulva egy lakókocsitáborban élő, a „Nézz tévét” parancsolatát követő videó-szektáról, amely az antikrisztust a Videodrome-ban látja…

És persze a Híd. A Híd, amely immáron nem összeköt, hanem végérvényesen elszigetel – a földrengés következtében használhatatlanná vált San Francisco Bay Bridge, többemeletnyi illegálisan, tervezés nélkül felhúzott kalyibájával, saját törvényeivel, üzleteivel, törvényeken kívüli lakóival. Egy saját kis mikrokozmosz, ahova ha egyszer belépsz, nem ereszt.

„Ahogy megpillantotta, szokás szerint megdobbant a szíve. A reggeli fény ferdén tűzött át a bonyolult másodlagos szerkezeten.

Hibátlan íve éppoly precíz volt, mint maga a modern program, ám e köré egy másik valóság nőtt, amelynek megvolt a maga célja. Ez fokozatosan történt, előzetes terv híján felhasználva minden elképzelhető technikát és anyagot. Az eredmény egy amorf, megdöbbentően organikus valami lett. Éjjelente, amikor megvilágították a karácsonyfaégők, az újrafelhasznált neonok és fáklyák, kísértetiesen középkori jellegűnek hatott. Nappal, távolról az angliai Brighton Pier mólójának romjaira emlékeztetett, mintha repedt, helyi kaleidoszkópon keresztül látná.

A híd acélcsontjait, sodort inait elnyelték a rárakódott álmok: tetoválószalonok, játéktermek, rohadó magazinokat áruló félhomályos standok, petárdaárusok, fogadóirodák, szusikajáldák, zugzálogosok, gyógynövényárusok, borbélyok, csapszékek. Kereskedelmi álmok, melyek helye általában egybeesett azokkal a szintekkel, ahol valaha járműforgalom haladt; felettük egészen a kábeltornyok tetejéig emelkedett a bonyolult struktúrájú lakónegyed, számolatlan lakosával és intimebb fantáziazónáival.”

A Híd ejti rabul a japán szociológus hallgatót, Jamazakit is, akit követve előttünk is feltárul, hogyan foglalták el San Francisco kisemmizettjei a használatlan híd-romot, hogyan építették be, hogyan szabták saját képükre, hogyan töltötték meg legendákkal – hogyan lett a Híd és a mögötte elterülő „szürke zóna” a San Francisco technológiai társadalmában élő kivételezett kevesek rettegésének, undorának és tiltott vágyainak tárgya. E regény főszereplője számomra a Híd – és a rárakódott álmok. Baromira kíváncsi vagyok, mit rejteget még a trilógiája (remélem, nem derül ki, hogy a másik két résznek semmi köze a Hídhoz – elég nagy pofára esés lenne). Persze így is, úgy is elolvasom…

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

Lauren Beukes: Moxyland

Nem is olyan rég írtam a ZooCity-vel kapcsolatban, hogy még hasonlót sem olvastam soha – nos, a Moxylandre ez fokozottan igaz. A cyberpunkkal való kapcsolatom eddig kimerült a Mátrix-filmekben, meg abban, hogy vettem ajándékba Zolinak néhány Gibson-könyvet. Szóval, „ültem már olyan mellett” aki rajongó, de ennyi. Viszont az említett Zoo City annyira tetszett, hogy nyilvánvaló volt: bármit ír(t) Beukes, az nekem kell!

A Moxyland félelmetesen erős, jól felépített sajátvilággal indít, ami sajnos, sokkal kevésbé van messze a mi világunktól, mint szeretnénk. A technológia immár végleg átvette az uralmat a társadalom felett: kormányok helyett multicégek irányítanak, a társadalom megállíthatatlanul kettészakadt céges alkalmazottakra és kívülállókra – előbbieknek zárt céges ingatlanokban jut lakás, étterem, szolgáltatások tömkelege és külön tömegközlekedési hálózat, míg utóbbiaknak az utcán kell érvényesülni. A rendőrség génmódosított harci kutyákkal támad a rendbontókra, az identitásunkat pedig a telefonunk SIM-jébe kódolva hordjuk – nem csupán az igazolványok, hanem a készpénz és a hitelkártyák helyét is átvette a telefon, melynek „segítségével” nem csak elektrosokkal iktathat ki minket a rendőr, ha úgy tartja kedve, de hálózatról való lekapcsolásával minket is „lekapcsolhat” a rendszerről. Ha nincs aktív SIM-ünk, nem vásárolhatunk, nem közlekedhetünk járművel, nem enged be minket a lakásunk ajtaja – a lekapcsolás egyenlő a kirekesztéssel. És akkor még örülhetünk, hogy nem sütött meg minket egy kissé túladagolt elektrosokk.

Ebben a világban evickél négy főhősünk, akik így vagy úgy mindannyian a rendszer peremén léteznek, és ki akarnak törni belőle. Kendra, a fiatal fotóslány, aki kibukott a művészeti főiskoláról, és egyfajta lázadásként – helykeresésként, önmegvalósításként – jelentkezik egy kísérleti marketingprogramra. Testét kínálja reklámfelületnek egy energiaital-gyártónak, hogy aztán nanotechnológiával felturbózva váljon függővé a cucctól. Kendra az igazi, egzotikumnak számító művészlélek: hagyományos filmre fotóz egy olyan korban, amikor minden a technikának van alárendelve, művészetet próbál kovácsolni a sérülékenységből és a hibákból, melyeket nem tolerál a rendszer – elutasítaná a rendszert, miközben rabjává válik, s kiszolgálja.

Mint Toby, a mama zsebpénzéből világot megváltó „szalonforradalmár”, aki egyébként közepesen jól menő videoblogger – ő az, aki mindig ott van minden balhénál, de gondosan a szélre húzódva, hogy minél jobb szögből filmezhessen, s még véletlenül se piszkolódjon be a kabátja. Sajnos örökké ő sem úszhatja meg – naná, hogy egy könnyű pénzkeresetnek tűnő videojátékról kiderül, hogy „kissé” elmosta a valóság határait, és Toby nagyobb bajba keveredik, mint amekkorából a sármja ki tudná húzni – vagy mégsem?

Míg Toby megúszásra játszik, és csak akkor ellenálló, ha van hírértéke, Tendeka valóban jobbítaná a világot – csak hát se pénze, se tehetsége, se elég ereje nincs hozzá. Utcagyerekekből szervezne ellenálló sereget, mely meghekkeli a cégek hirdetőtábláit, miközben ugyanezen gyerekek életkörülményeit javítaná céges szponzorok pénzén – maga sem tudja, segíteni akar-e inkább, vagy rombolni. Mintha ebben a világban el lehetne választani a kettőt… Tendeka az eleve kudarcra ítélt forradalmár, aki egy vesztes ügy élharcosa, tragédiája így szinte elkerülhetetlen, hogy mártír lesz-e belőle, vagy közellenség, az csak attól függ, melyik oldal fizet többet…

És ott van Lerato, a szereplők közül a legizgalmasabb, a Communique cég programozója – ő a másik három ellenpontja, aki a céges lakásában él, a cég programja által hozzá társított pasikkal randizik, céges földalattin közlekedik, minden földi jóban része van: mégis többre vágyik. Kihívásra, olyan munkára, aminek van értelme. Az ő ellenállása inkább dac: dacol a rendszerrel, ami „kimentette” az árvaházból, hogy egy céges iskola és egy céges egyetem után örök hűségre ítélt cégkatonát csináljon belőle. A rendszer foglya, aki belülről bomlaszt: titkon másik céghez igazolna, s miközben ellenálló csoportoknak segít, saját pecsenyéjét sütögeti. Neki van a legtöbb vesztenivalója – másfelől meg tudjuk, hogy ő az, aki úgyse veszít.

Kép: Ad Astra

Négy főszereplő, négy nézőpontkarakter, négy nyelv – egy világ. Az eleinte furcsa és összefüggéstelen nézőpontok a regény során összegabalyodnak, ahogy mi is belegabalyodunk ebbe a világba.  Megszokjuk a technikai kifejezéseket éppúgy, mint a meglehetősen elborult szlenget, a gyors „vágásokat”, az ugráló „kameramozgást”. Illik a történethez ez a legkevésbé sem steril, messze nem tökéletesre komponált, nem feltétlenül olvasóbarát regényszövet – ami valószínűleg baromi tudatos tervezés és szerkesztés eredménye, de ettől még (épp ettől?) működik. Mert ebben a világban semmi sem steril – csak a kutatólaborok betegszobái és a cégek irodái. Az élet az utcákon van, és ha azt választod, számolnod kell a mocsokkal, a vérrel, a lekapcsolással – de vajon ezt választanád?

A picit lassabb és a karakterek bemutatására fókuszáló felvezetés után egy olyan hullámvasútra ültet fel minket Beukes, aminek néhány pontján bizony könnyen kidobhatjuk a virtuális taccsot: szédítő gyorsasággal peregnek az események és követik egymást a fordulatok, csak kapkodjuk a  fejünket, hogy akkor most hogy is van ez? Lehet, hogy megérne egy gyors újraolvasást, hogy összerakjak minden szálat: mert ugyan azt nem nehéz kikövetkeztetni, ki(k) áll(nak) az egyes események mögött, gyanítom, vannak olyan összefüggések, amiket nem fedeztem fel. És mit tagadjam, nem épp finoman csapódott velem a földbe ez a hullámvasút: annak ellenére is gyomorszájon vágott a végkifejlet, hogy számítottam rá, itt nem lesz finomkodás.

Nem tudom, hogy a cyberpunk műfaján belül hol helyezkedik el ez a könyv, de nekem, mint a műfajjal eddig távolról sem kacérkodó olvasónak remek bevezetés volt: friss, eredeti, ötletes, szédítő utazás. Tökéletesen alkalmas arra, hogy a sci-fi ezen ágától ódzkodókat meggyőzze arról, érdemes ilyesmit is a kezükbe venni. Arról nem is beszélve, hogy durva társadalomkritikája simán megállja a helyét szépirodalmi művekkel szemben is. Megint csak azt tudom mondani: még sok ilyet!

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Körmendi Ágnes