Peter Wohlleben: A fák titkos élete

Ez egy nagyon egyszerűen fogalmazott, mégis szellemes, jó példákkal, jól elkapott képekkel operáló szöveg – írnám, hogy szerelmes levél a fákhoz, de annál jóval több. Egy szemlélet gyermeke, ami az írójában hosszú évek folyamán alakult ki (alakult át). De tökéletesen alkalmas arra, hogy az elolvasása után bárki másképp tekintsen a lassú élet hatalmas, vagy apró lényeire; hogy elkezdje látni a fákat. Úgy, ahogy Peter Wohlleben, és szerintem még számos társa, akinek a gondjaira bíztak ligetet, erdőt, életteret – azt a csodát, ami (sajnos, vagy sem) mára szinte mindenhol kulturtáj, ugyanúgy gondozást és beavatkozást igényel, mint minden, amihez időközben hozzányúltunk. Ugyanúgy termőterület, a ritka kivételektől eltekintve, amelyek szigetszerűen ékelődnek az általunk erdőnek tekintett, kitermelés-központú világunkba. Ezek a „szigetek”, nagyon lassan újraalakuló „őserdők” izgatják a szerzőt, aki tulajdonképpen az úgy hagyás szószólója; nagyon szeretem, ahogy lelkesedik a magát amúgy tényleg nálunk jobban szabályozó valódi erdő gondolatáért.

Mert olyan viszonyokat vesz észre (vagy tár elénk, közérthető formában), amiket nem feltételeznénk egy növényről sem. Az „én” kis bükkjeim már legalább 80 éve várakoznak 200 éves anyafáik alatt. Emberi léptékre átszámítva ez 40 évnek felelne meg. Nincs kizárva, hogy a törpéknek további két évszázadot kell még ellenniük, mire végre rájuk kerül a sor. Igaz, a várakozás ideje megédesül. Gyökereiken keresztül az anyafák kapcsolatba lépnek velük, és ellátják őket cukorral, meg egyéb szükséges tápanyaggal. Mondhatjuk úgy is: szoptatják a facsemetéket. Az ivadékgondozás gondolata, a fajon belüli kooperáció, együttműködés, csoportos együttélés a növénnyel kapcsolatban nem, csak az állatvilágban vált természetessé a számunkra, és a könyv tele van azokkal a tapasztalt példákkal, amik felmutathatják: a növények rendkívül lassú életében ezek az egymás felé tett gesztusok ugyanúgy jelen lehetnek. Nagyon hosszan sorolhatnám az érthetően fogalmazott, remek példákat – tényleg szemléletformáló ereje van, ha elhisszük az írónak, amit tapasztalt, akkor is, ha az időnkénti szaklektori hozzáfűzések azért árnyalják a képet, jelezve: Wohlleben átalakult szemléletén – amit rendszeresen a jelen tudományos kutatásainak eredményeivel igazol – azért nyilván nagyon sok pontosítani való akad még.

Mégis, ez a szemléletváltás ennek a könyvnek a legnagyobb ajándéka. Hiszen azért korántsem arról van szó, hogy valaki az erdő, mint tudatos, a világra (elképesztően lassan, de) számos módon reagáló, minimum állati szinten tudatos organizmus (úgymond) hívőjévé vált, és ebből a pozícióból igét hirdet. Az állításai javát a jelen kutatási eredmények bőven igazolják, és a kép, amit ezek együtt-látásával fest, bőven benne marad a tudományos szemlélet szabályrendszerén belül. Ahogyan lát az továbbra is az összegyűjthető tudás emberének logikus megközelítése – pont egy korábbi szemlélet maradványait gyomlálja ki ebből az összképből, amely a törzsfejlődést jobban kőbe vésett, szigorúbb határokkal képzelte, és csúcsára képzelte az embert, mint a létezés egyfajta megkoronázását, az összes ebből kifolyó következménnyel. Ha szigorúan nézem, a lelkesedés látható jelei ellenére (amik időnként tényleg előrerohantathatják egy-egy gondolatmenetét) ez a szemléletváltás komolyabban tudományos szemléletet eredményez, mint a közkeletű (például tanított) hozzáállásunk a fákhoz.

Más kérdés, hogy ezzel a szemlélettel eddig csak költőibb, érzékenyebb formában találkoztam – s ez a valódi öröm oka, hogy ez a maradék nélkül higgadt, megfigyelésen és tapasztalatok leszűrésén alapuló paradigma odabeszél a hiteimhez is. Amit Hamvas Béla fákkal kapcsolatos esszéiben szerettem meg, amit Tolkien professzor oly sok fákhoz írt himnusza is tartalmaz (s most nem – nem elsősorban – az entek tényleg antropomorf megjelenítésére, hanem leginkább Niggle fájára gondolok). Hatalmas öröm volt, hogy érzés és tudomás így találkozhat. Már csak azért is, mert pontosan meg sem fogalmazható módon vonzanak mindmáig a fák, az első, emlékeimben őrzött gyermekkori élmény óta, mikor Rácalmáson, a legnagyobb nyárban egy hatalmas gesztenyefa árnyékába fektetett aludni engem és társaim az óvónénink. Sose felejtem el azt a félálomban átélt rácsodálkozást a bennünket óvó, gyengéd, illatot suttogó erőre. Az erdőben tett séta szükséglet lett... Személy szerint az a véleményem, hogy a fák vibráló nyelvi koktélja az egyik oka annak, amiért annyira jól érezzük magunkat az erdőkben. Legalábbis az érintetlen erdőkben. Kirándulók, akik területem egyik régi lomboserdő-rezervátumát felkeresték, újra meg újra arról számoltak be, hogy boldogság tölti el őket, és valósággal otthon érzik magukat az erdőben. Vissza kéne találni ide, amíg még lehetséges, minél több embertársamnak. Gyógyulnunk kell, a világot uraló álmokból – hátha megtanulhatjuk a fáktól, minek vagyunk még mindig maradék nélkül a részei.

Kiadó: Park Könyvkiadó

Fordította: Balázs István

Karl May, és a fantázia ellentmodásos "múltja"

Nem árt, ha tudjuk, hogy német nyelvterületen az ő könyveiből adtak el a legtöbbet - ha az eladások örökös állócsillagát, a Bibliát nem számítom. Nemzedékek romantikus vadnyugat-képének ágyazott - ahogy Onagy Zoltán fogalmaz: ...holt szókincsem jelentős része: wigwam, tomahawk, sápadt arcú, préri, skalp, békepipa tőle való, a messzi gyerekkorból. Nekem is viszonylag hosszan tartó liezonom volt vele kiskamaszként, de mivel kíváncsi gyerekként átbóklásztam akkoriban már a felnőtt könyvtárba is, hamar ráébredhettem, a könyvei által sugallt kép mennyire hamis. Hiszen valójában semmi nem úgy volt - valójában ez az egzaltált, összeférhetetlen, meglehetősen kivagyi úriember, az író soha nem járt komolyan annak az elmesélt, nézetben elcsalt világnak a közelében, amellyel a hírnevét megalapozta. Az egészet ő találta ki, mások beszámolói, újságcikkek, s a saját fantáziája segedelmével. Például Manitut, úgymond a fő-fő természetistent, aki szelíd és semmilyen szinten nem alapozott analógiája a mi egyistenhitünknek. Más, és mégsem más - de valóságalapja, az bizony deka nincs neki... Ilyen deka-nincs-nekikből áll az egész, érdekes módon az olvasói kapcsolat mégsem ért véget ezzel a ráébredéssel. Kellett hozzá, hogy a kezembe kerüljön az eredeti teljes szövegekből pár, szép, régi kiadásokban - hogy eltávolítson tőle (nem az ifjúságnak átdolgozott verzióban) a kenetessége például, a nehézkesség, az oda nem illő, korából nevelt és abban maradt szóvirágok az indián szájakból. És James Fenimore Cooper... ő is nagyon kellett hozzá, hogy kiszeressek belőle. (Ami azért jelzi azt is, van egy hajlamom ellakni különböző, pátoszos álomországokban.)

Soha nem látott, képzelt világához kapcsolódik egy bájos magyar vonatkozás - egyik legfontosabb visszatérő hőse, Old Satterhand mintaadója a mi észak-amerikai utazónk, Xántus János volt, már ami a hősök kalandjait, a cselekményt illeti... Hiszen amúgy maga a szerző írta bele "szuperhős" maga-magát a könyveibe, s ezt voltaképp sose tagadta (igazi fan fiction alkotó volt, egy hamis képzetekben bőven lubickoló korban). A mintaadó Xántus János tényleg sok időt eltöltött Amerikában. Többek között az új vasútvonal felmérésénél segédkezett, mint rajzoló - akárcsak a róla mintázott regényfigura (ha belegondolunk, a nevükben is pacifikáló vasutak építési versenye volt a fehér embernek az a beavatkozása, aminek hatására a civilizáció mindenhová eljutott, és az indiánokat végképp a rezervátumokba szorították vissza). De vezetett tudományos expedíciót is a Smithsonian Museum felkérésére. A vadonban átélt élményeiről és tudományos felfedezéseiről nem csupán leveleiből értesülhetett a nagyérdemű, hazatérése után több tudományos turnét is tartott Európa nagyvárosaiban. Karl May minden bizonnyal élőben hallotta - s ismerhette a megjelentetett beszámolókat. Hiszen az Old Satterhandot körülkalandozó mellékszereplők egy része kísértetiesen hasonlít Xántus beszámolóiban bemutatott munkatársaira. May Károly nem szégyellt akár ilyen mélységig hozott anyagból dolgozni...

Mint tudjuk, Winnetou kalandjai abban a négy kötetes műben remekül bekeretezik Old Satterhand vadnyugati pályafutását - de ezt a sikeres párost az író nem engedhette el csak úgy. Ha összeszámolnánk, mennyi időbe telt közös kalandjaik teljes sora, természetesen az "alapmű" adta időkeretbe többszörösen sem férne bele. May Károly e téren az egyik első az irodalmainkban, aki nem volt hajlandó elengedni a bevett karaktert... Aztán a könnyű műfajokban számos követője akadt és akad ma is (ha meggondolom, például a krimin belül a műfaj alapozóitól a műfaj királynőjén, Agatha Christin át a kortársainkig ér ez a sor), hiszen úgymond az olvasók újabb és újabb kalandokat követeltek-követelnek a megszeretett figurákkal (s a lusta írónak sem kell újabb hőst megalapozni és megfesteni...). Az író fiatal korában bizonyos kis gazemberségekért négy évet húzott le börtönben - mégpedig a börtön könyvtárosaként. Imádta az útleírásokat - s a hézagokat már akkor a fantáziája segítségével töltötte ki. Ez elvitathatatlan tőle: a fantáziája. De minden mást érdemes fenntartásokkal kezelni - regényei (fordítóink által átdolgozva) tipikusan azok az izgalmas ifjúsági regények, aminek az elolvasta után a fiatal olvasóval érdemes egy jót beszélgetni róluk; mert igazodási pontként, s információs forrásként is használhatatlanok. Tény viszont, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást.

Utólag kimutatták, hogy valószínűleg narcisztikus személyiségzavarral küzdött - amit aztán a sikerben meglehetősen sajátosan élt meg. Az elképzelthez hozzágyártatta a tárgyi relikviákat, az általa elképzelt "vadnyugati" fegyverekkel és ruházatban pózol a fentebb látható fotókon is. Tudatosan építette a legendát, ami amúgy igen jót tett az eladásoknak. Más kérdés, hogy (mint ahogy a tehetséges hazugokban általában) benne is összekeveredett a valóság és a fikció; öreg korára kiszálazhatatlanul a saját mítoszát élte. 1908-ban, a legfontosabb regények megírása után jut el aztán Észak-Amerikába - de nemigen merészkedik a partvidéknél beljebb. Aki ennyire erősen képzel, azt valójában nem is érdekli a "modellje". Milyen érdekes - a mítosz fenntartásában sokat segített, hogy amíg számos világnyelven olvasható, angolszász nyelvterületen (a modell gyanánt szolgáló világban úgymond) szinte teljesen ismeretlen. Kritikai visszhangja szinte nincs - s ami van, megsemmisítő. De gondoljunk bele, a nevével több mint kétszázmillió könyvet adtak el...

Ha volna kamasz fiam, a kezébe adnám. De mint írtam, biztosan beszélgetnénk utána egy jót, a fantáziáról, a vágyról, a magát hősnek regénybe író (mondjuk ki) gyávaságról... Az olvasás ma is megszerethető általa. De érdemes fejben tartani: Karl May íróként az a ritka madár, aki egyszerre volt Albert Einstein és Adolf Hitler kedvence; nem árt elgondolkodni rajta, miért lehetett az elme nagyjainak és elmebeteg diktátoroknak is (nyilván nem ugyanazért, de) ugyanúgy szerethető...

Marc Elsberg: Zero

„ - Képzeld el, hogy a kormány vagy a rendőrség azt követeli tőled, hogy folyton magaddal hurcolj egy dobozkát, ami szünet nélkül jelenti, hol vagy és mit csinálsz. Hát beintenél nekik! Az adatoligarcháknak viszont még fizetsz is azért, hogy kémkedjenek utánad. A megfigyelés magasiskolája! Lennél kedves a pénzemért cserébe szaglászni utánam és felhasználni az adataimat? Volna mit tanulnia ezektől a titkosszolgálatoknak!”

Ahogy az internetes terroristáktól is, ha már itt tartunk… Legalábbis ez válik nyilvánvalóvá, amikor szó szerint a fél világ előtt, élő egyenes adásban csinálnak hülyét a Zero aktivistái az amerikai elnök testőrségéből, ahogy kamerákkal felszerelt minidrónjaikkal úgy tesznek, mintha megtámadnák a fejlett világ vezetőjét. Bántódása ugyan senkinek nem esik, csak pár egó sérül, mégis az addig csupán néhány adathalász céget bosszantó, az információ szabadságáért kiálló aktivisták hirtelen világszerte üldözött terroristákká válnak. Naná, hogy a titkosszolgálatok mellett megkérdőjelezhető indítékú és legitimációjú magáncégek sora és a média is a nyomukba ered.

Többek közt Cynthia Bonsant, a londoni Daily munkatársa, akitől mi sem áll távolabb, mint a netes aktivizmus… Cynthia még a nyomtatott sajtó idejéből származik, az adatbányászat helyett a személyességben hisz, oknyomozó vénáját még nem kódsorokon, hanem az utcákat róva élte ki. Őskövület. A kollégái és a lánya (meg a lánya barátai) szemében is. Még tisztességes facebook-profilja sincs. Jószerivel azt sem tudja, mit kezdjen a Zero utáni hajszához munkaeszközként kapott okosszemüveggel. Sajnos van, aki tudja, mit kezdjen vele. Amikor lánya egyik barátját, aki a kölcsön-okosszemüveg segítségével azonosított egy körözött bűnözőt, a nyílt utcán lelövik, Cynthia hirtelen a bűntudat mellé világhírt is kap: már nem csak középkategóriás újságíró, hanem a Zero utáni világméretű üldözés, a netes adathalászcégek mesterkedései és az amerikai titkosszolgálat kétes üzelmei középpontjában találja magát.

Marc Elsberg két éve a Black Out lapjain már felvázolt egy nagyon is lehetséges, borzongató jövőképet: akkor azzal a gondolattal játszadozott el, mi lenne velünk, ha beütne egy kontinensméretű áramszünet és megfosztanának minket kedvenc civilizációs vívmányainktól, mint víz- és csatornaszolgáltatás, áram, fűtés, kórház, gyógyszertár, bankautomata, szupermarket. Nem volt kellemes belegondolni. Amit a Zero lapjain felvázol, az valahol még kellemetlenebb (na jó, ez esetben áramunk és vizünk van, jó eséllyel túl is élünk, de…) és már itt kopogtat az ajtónkon. Már ha nem telepedett még le a nappalink közepére.

Az internetes adathalászat itt van a mindennapjainkban. Bárki, aki megnyit egy böngészőt, megfigyeltté válik. A telefonod helyadatai alapján nyomon követhető szinte minden mozgásod. Jó eséllyel a szolgáltatóid többet tudnak rólad, mint az anyád. Ez nem újdonság. Ahogy az sem, hogy célzott marketinggel bombáznak a netes oldalak, hogy a kereséseid alapján pontos vásárlói profilod van az adatbankokban, hogy ha egyszer bankkölcsönre keresel, másnap hív egy másik bank, akkor is, ha a neten nem adtad meg a számod. Ajjj már, úgyis tudják… Hogy a mindenféle közösségi oldalakra feltöltött fotók és bizalmas információk milyen veszélyeket rejtenek, arról meg minden második embernek van egy ijesztő sztorija. Mégis: nem használjuk ugyanolyan lelkesedéssel ezeket az oldalakat? Nem keresünk rá százhuszadszor is ugyanarra a termékre, pedig már így is állandóan ezt tolja az arcunkba minden hirdető és jó eséllyel magunkra húzunk még pár tucat kéretlen marketinglevelet vele? Nem sírjuk el bánatunkat valami fórumon ahol senkit sem ismerünk arról, hogy már megint nem fogytunk egy dekát se pedig napi ikszezer lépést mért az okosóránk? És nem fogadjuk lelkesen a tippeket ismeretlen kommentelőktől (vagy kommentrobotoktól?) hogy mit szedjünk, hol vegyük meg akciósan, melyik oldalra iratkozzunk fel még pár százalék bónuszért? Szándékosan a leghétköznapibb és a legkommerszebb példákat hozom. Mert már ebben is ott a veszély, hogy olyan mértékben kiadjuk magunkat ismeretlen érdekcsoportoknak, amibe bele sem gondolunk.

Elsberg ennél tovább megy. De nem annyira, hogy ne lehetne hihető. Hogy ne tudnánk pontosan: valamelyik Szilícium-völgyi startup konyhájában már ugyanezt forralják. A Zero utáni hajsza egy pontján az aktivisták és az újságírónő célpontja egy és ugyanaz lesz: a Freemee. A feltörekvő alkalmazás, ami adatainkért cserébe sikert, pénzt, csillogást ígér. Ami játszi könnyedséggel hálózza be a fiatalokat, akik az ActAppok segítségével pár hónap alatt válhatnak lúzerből a lányok kedvencévé, kiközösített gót tiniből menő szöszivé, pincepatkányból sportcsillaggá. Csak a személyre szabott tanácsadód (virtuális személyi edződ) tanácsait kell követned. Mindenben. Mert ha ellenállsz, ha nem mész tanulni, amikor küldene, ha nem abban a boltban vásárolsz, ahol javasolja, ha nem azt eszed, amit pótanyaként eléd tenne, akkor rögtön esnek az értékeid. És jajj a frissen megszerzett népszerűségnek. Ebben a világban a Freemee-értéked jelent mindent. S hogy ne csak nehezen meghatározható népszerűségi mutatókról legyen szó, kvázi-jutalmazásként amiért engedelmes kiskutyaként követed az utasításait és szolgáltatod az adataid, még „levásárolható” pontokat is kapsz. Persze csak a kijelölt boltokban. De hát kinek ne jönne jól egy kis zsebpénz, nem igaz? Pláne ha csak adatokat kell átadnia.

Mindez még nem a szép új világ. Belátható, felfogható, együtt lehet vele élni. A gond ott kezdődik, ha a Freemee halálba hajszol az ActAppok túlzásaival. Ha egzisztenciákat lehetetlenít el, mert nem követik az utasításait. Ha féllegális „emberértékelő” rendszerét fű alatt kiárusítja a munkáltatóknak, akik aztán ezek alapján rúgnak ki vagy tartanak meg alkalmazottakat. Ha nem csak kereskedelmi döntésekben tereli a felhasználókat, hanem politikai preferenciákat, vallási meggyőződéseket, vonzalmakat alakít át a saját szája íze szerint. Vagy a legtöbbet kínáló szája íze szerint. Olyan elvetemült elképzelés lenne, hogy pár év múlva egy ActApp mondja meg kire szavazzunk és az addigra szabadalmaztatott okoskontaktlencséken át le is tudja követni kire húzzuk azt az ikszet? Tartok tőle, hogy nem. Elsberg megint csak ijesztő víziót tár elénk, aminek legnagyobb tanulsága tán az, hogy mennyire könnyen adjuk át az irányítást saját életünk felett. Ezúttal a világot behálózó internetes szolgáltatóknak. Akiknek már most nagyobb a befolyásuk, mint gondolnánk. A folyamat nem tűnik megállíthatónak (esetleg ha tényleg lekapcsolják a villanyt…) és persze ne legyek már álszent, épp blogposztot írok, amit aztán önként odavetek az adathalászoknak, miközben az ingyenes használatért cserébe belemegyek, hogy a felület, amin teszem, monitorozza a látogatóimat, sőt, még a közösségi oldalakon is kiposztolom. Persze ez nem üzleti célú, és hálistennek marginális látogatottságú oldal és egyébként is, kit érdekel manapság valaki, aki könyvekről írogat, hisz a kultúrában nincs pénz… tény. De a megfigyelés is kicsiben kezdődik. És bár nem fogok kivonulni a virtuális térből, ahhoz túl kényelmes és igen, túl sok előnnyel jár, azért tessék csak meggondolni minden kattintást. Hisz valaki mindig figyel…

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter

Latzkó Andor: Emberek a háborúban

Latzkó Andor. A nevét hiába keresnéd a lexikonban. Magyar apa és osztrák anya gyermeke, mind a két nyelvet anyanyelvi szinten bírja. Az egykori boldog békeidők századfordulóján él és ír Budapesten, nem is ismeretlen vagy sikertelen… darabjait játsszák, cikkeit figyelik és keresik a kortársak, a művelt közönség szereti. Aztán úgy dönt, hogy inkább németül lesz író, színi író – elcsábítja a másik nyelv nagyobb közönsége, világnyelv jellege. Talán ezért keressük hiába a lexikonban? Sose bocsájtunk meg a nyelvet elhagyóinknak… Aztán kitör az első világháború és a 39 éves tartalékos tiszt bevonul. A frontélmények hatására idegösszeroppanást kap – leromolva, lefogyva egy svájci szanatóriumban köt ki. Ahol megírja az élményeit, hat kegyetlenül éles pillanatfelvételben. A könyv 1917-ben jelenik meg, hamarosan az összes hadviselő fél, még az amerikai is betiltja – a békekötés után viszont komoly siker szerte a világon, az írója ismert és elismert... S azóta is rangban tartják: e kötete 17 nyelven világszerte 136 kiadást ért meg.

 A kötet friss kiadásának fordítója, Kállay Kotász Zoltán mesélte a könyvbemutatón: egy utazáshoz elővett 1934-es almanachban nézegette a „hírünk a világban: kire legyünk büszkék” rovatot, ahol például olyan zeneszerzőket emeltek ki aktuálisan mint Bartók, Kodály és Dohnányi – nos, írót egyet vélt említésre érdemesnek az egykori szerkesztő: Latzkó Andort. Kállay Kotász Zoltán meséli, hogy mennyire megdöbbentette a teljesen idegen név, tudnunk kell - meséli -, hogy ő ifjúkorában (belátva, hogy soha nem olvashatja végig a teljes irodalmat) szócikkről szócikkre becsületesen végigolvasta a Magyar Irodalmi Lexikont, hogy legalább tudjon azokról, akikre nem marad ideje… De Latzkó Andor nevét hiába keresed a lexikonban. Az Emberek a háborúban kötetét Moly Tamás ülteti magyarra, az egykori kolléga, közvetlenül a háború után, de a könyv nem kelt itthon különösebb figyelmet. Kállay Kotász Zoltán szerint az egykori fordítás valójában helyénvaló kísérlet – nem Moly Tamáson múlt a kvázi sikertelenség, bár rengeteg germanizmus maradt benne; a jelen kötet fordítójának gyanúja szerint sietve, kissé kapkodva készülhetett. Azt csak én tenném hozzá, hogy amennyire én ismerem, Moly kicsit széplélek lehetett ehhez a kíméletlenül naturális és merészen modern kötethez…

Merthogy ez a könyv durván kilóg a korából, ami az alaphangja összességét illeti. Nem úgy szikár és szenvtelen, ahogy Kertész Sorstalansága, nem úgy dokumentarista és szíven ütő egyszerre, de hatásában bizony rokon. A finoman, szelíden felvezetődő - mondhatom: kor-hangban tartott - momentumok után csak még erősebben szólnak mind az ironikus, mind a naturális részletek. Latzkó Andor a könyvében kíméletlenül őszintébb, és nyersebben pacifista mint Henry Barbusse híres A tűz című munkájában – a francia íróhoz mérve semmilyen értelemben nem tartja elfogadható eszköznek a háborút, és szinte Móricz Szegény emberekjéhez mérhető pontossággal méri fel, hogy az alkalmaztatott erőszak mit okoz, mit okozhat a használóiban. Messze erősebb irodalmi szöveg, mint a Nyugaton a helyzet változatlan – hiányzik belőle a komponált tabló-jelleg, és a (legtöbbször csak erkölcsi szinten, de megvalósuló) elégtételek, amiktől Remarque könyve folyamatosan lektűrhatáron lebeg. Hat pillanatképében Latzkó kötete is áttekint, de minden mesterkéltség, keresettség nélkül. Folyamatosan teljesen hitelesen láttatva belülről az idegösszeroppanása által rongycsomóvá alázott fiatal tisztet, a negyvenes századost, aki a saját korosztályát viszi pokolba, pontosan látja és láttatja a tábornok, a „győző” attitűdjeit, mint ahogy a tehetetlen lelkifurdalás emberét, aki nem tud szabadulni a halottak emlékétől, vagy ahogy a hazatérő, testben és lélekben rokkant bakát. Egy történetében szinte Heller abszurd remekének, A 22-es csapdája hangjának előképe – ez a könyv forró és helyértékét folyamatosan kereső érték lehetne bármelyik irodalomban a világon.

Ehhez képest itthon 96 évig szinte beszerezhetetlen – antikváriumokban igen ritkán és formátumához képest drágán kapható, ha egyáltalán… Nemcsak a nyelvcsere okán (ami, meggyőződésem: nem járt identitáscserével) nincs itthon terepe. Amikor felfedezhetnék, általában vagy egyéb kollektív sértettségek kommunikálják az emberek hétköznapjait - mint a húszas években Trianon -, vagy nemigen támogatott az a nyersen pacifista, erőszakot elutasító hozzáállás, ami Latzkó Andor világszemléletét a háborús élmények hatására alapjaiban átformálta. A „béketábor” irodalompolitikájára mindvégig jellemző volt egyfajta háborúskodást (avagy forradalmárkodást) összecsókoló idealizálás – a felszabadító Vörös Hadseregtől a hős észak-vietnamiakon át Che Guevaráig… nem véletlen, hogy ritka méltatói, például Benedek Marcell is a „katona nyugalmát, ösztönemberi vakmerőségét, egyszerű nagyságát” kérné Latzkón számon. Újabban Gál Sándor vette észre, hogy létezett egy ennyire saját hangú, remek írónk, akit a világ nem felejtett el, mi viszont igen...

Persze közrejátszhatott ebben, hogy a könyveiből nagyon kevés maradt fenn. A kötetei előkelő helyen szerepeltek minden égetéskor – a fasiszták égették, mert pacifista és mert zsidó, itthon ’44-ben a nyilasok ugyanezért… 1943-ban halt meg Amszerdamban, ott a hagyatékából számos írást közöltek németül és hollandul azóta – nagyon jó volna, ha előkerülne itthon, ha az Emberek a háborúban után néhány művét még lefordítanánk. Mert valójában tényleg büszkék lehetünk rá.

Kiadó: Napkút

Fordítota: Kállay Kotász Zoltán

Michael Ende: Tükör a tükörben

Először nem olvastam tovább az első néhány soránál. Zavart az első írás sajátos keresettsége. Zavart a főhős, akinek a neve Hor. A kifelé hangolt belső monológ. Az ameddig csak vissza tudok emlékezni elszúratása. Úgy éreztem, ebből nem akarok egy könyvnyi mennyiséget. Pedig kedves, szeretett könyvtáros kolléga nyomta a kezembe, csillogó tekintettel, mint kincset… Először nem is olvastam tovább, de aztán a Végtelen történet, meg főleg a Momo beleszerelmesített Michael Endébe. S mikor egy könyvtári kiárusításon megláttam, már én is úgy csaptam le rá, mint egy kincsre.

Bolond egy írói kísérlet amúgy ez a novellafüzér – szelíden bolond. A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás. Valahol szinte vershatáron imbolyognak az egymásba szárnyalás közben árnyékot vető, egymást laza szálakkal kötő, egymással nyíltan birkózó mesék. Gyönyörű, költői próza hordozza az olykor egyébként keresetlen, nyers tartalmakat is. A tanú azt vallja, hogy éjszaka egy réten tartózkodott… a különböző történeteket csak ezek a dőlt betűs kezdőmondatok különítik el – meg Edgar Ende litográfiái és tusrajzai. Nagyon szépen illesztve a megfelelő helyre – nem takarva el, hogy a fiú meséit nem egyszer az apa képei inspirálták, élesztették. Ezen az estén az öreg tengerész már nem bírta elviselni a szüntelen szelet. Azt hiszem, most mérem csak fel, ahogy a létem formáló olvasmányok közt sorra került, hogy mennyit köszönhet a saját kötetem szemléletben és képekhez való viszonyban ennek a tükörnek a tükörben. Mennyire ezt kerestem a saját versekben is – ezeket az egymással beszélgető, egymást kizáró igazságokat, a tükörkép (valójában) elszakadását, ahogy a jobbom intésére a baljával int.

A kötet alcíme: labirintus. Látod a képet, a tükörképet, annak tükörképét, majd a képet, ami belőle tükröződik – mindegyik kicsit más, ahogy a mozgásban lévő dolgok tükröződése általában. Valóban labirintus, olykor szándékosan keltve a kellő homályt a látvány szélén, olykor úgy lebbentve fel ezt a homályt is, akár a színházi drapériát. Merem állítani: ez Michael Ende legszemélyesebb szövege, ahova minden szereplőbe bújásakor kétely és hiányok nélkül engedte magát. Mégis: ez egy szemérmes, szelíd tükörbe nézés. Mégis: az ő tükrébe nézve magadról tudsz meg elengedhetetlenül sokat. Mintha azt suttogná az író: látod, ennyire nehéz valójában magunkról beszélni, a honnan jöttünkről, a hol járunkról, a hova tartunkról (miközben vajon hova szeretnénk tartani…) – ha a mindezt eltakaró velünk megesések, történetek, drámák feltárása helyett végre arról beszélünk, ami igazán fontos. Ha nem a fekete ég alatt lakhatatlan országról beszélünk, ami a történet, hanem a bennünk lüktető számos nyitva hagyott ösvényről, ami a lét.

Kézen fogva haladnak és nem lehet pontosan tudni; ki vezet kit. Az a nyilvánvaló, fosztó varázslat, ami olyan ihletetten zabálta a fantáziát a Végtelen történet sokat dédelgetett lapjain, itt is jelen van, de rejtettebb, intimebb. Ende tisztában van (tisztában volt) vele, hogy meg fogunk halni. Hogy a gondolataink is meghalnak, ahogyan meghaltak a szüleink. Mégis, pontosan látja azt a másik varázslatot is, amihez csak az fér, aki nem szégyelli magát ebben a föld méretű gigantikus tükörteremben – aki hajlandó a másikban magára ismerni és múlandó létére vigaszt meríteni ebből. Látja azt a varázslatot, ami az apáé és a fiúé – mindkét tükröződő végletét. És megkísérli átnyújtani nekünk. Olykor modoros, olykor felszisszen bennem, olvasóban valaki, hogy nem, ezt nem így – olykor vélem úgy, hogy ez az általam sokat dédelgetett könyv egy szépséges kudarc. Meg olykor vélem úgy is, hogy az egyik legfontosabb olvasmányom.

Amit időről időre elfelejtek – de a hatásai úgy vezérelnek, mintha a sajátjaim volnának. A megélt és az olvasott összekeveredett az időben, és most már nehezen tudnám újraolvasás nélkül szétszálazni, mindebből valójában mennyit tapasztaltam. Azt hiszem, nem tudnék ennél nagyobb dicséretet mondani, minthogy olykor nem tudom eldönteni, az a kaland ott egy lehunyt szemű arc belsejében velem is megesett-e, vagy csak olvastam annak idején ebben a kötetben. Amíg élek, addig Michael Ende halhatatlan: ő az én egyik Végtelenem. Pedig alig tudok róla valamit, ki volt, hogy élt – mégis úgy érzem: ami tudható, azt tudom róla, mert elnézegettem a tükörképeit ebben a tükörben. Szeressétek.

Kiadó: Officina Nova

Fordította: Lázár Magda

Berlin felett az ég - film

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.

Berlin fölött, az égen. A házak között, lakásokon át. Metróban és magasvasúton. Egy kabrió ülésén az autószalonban. Koncerten és cirkuszi matiné-előadáson. Egy filmforgatáson, ahol Peter Falk a sztár. Egy mementónak hagyott torony-rom szélén. Egy klubban a berlini Fal tövében, ahol fellép Nick Cave. Az Egyetemi Könyvtárban. Angyalok. Járnak, lebegnek, ülnek közöttünk. Belehallgatnak a gondolatokba. Nem látjuk őket. Csak néha, a gyerekek. Akik nem értik, mit látnak. Azok látják őket, aki beérik a csodálkozással. Berlin fölött, az égen. Két angyal: Damiel és Cassiel. Őket követjük. Házakon, lakásokon, emberek gondolatain át. Látjuk őket, be nem avatkozni. Olykor egy érintés erejéig mégis. De meddig érintheted úgy az embereket, a gondolataikat, hogy saját magad nem érintődsz meg általuk?

Történetem hősei angyalok. Igen, munkanélküli őrangyalok, akik a háború befejezése óta Berlinben tevékenykednek, ahogy az Úristen így hátrahagyta őket. Azután egy szép napon az egyik angyal szerelmes lesz. Találkozik egy trapézművésznővel, aki cirkuszban lép fel, angyal-szárnyacskákkal a ruháján. Ezt nagyon mulatságosnak találja, és nagyon tetszik neki ez a lány. De ahhoz, hogy beleszerethessen, halandóvá kell válnia, mint minden földi lénynek. Nehéz elhatározás előtt áll... Wim Wenders így foglalta össze a maga filmjét, mondanám: bájos pontatlansággal. Első rétegében igen, ez a film egy szerelmes angyal története, aki megérintődik. Akinek a birtoklási vágy a kezéhez ragasztja egy töltőtoll esszenciáját. Egy kő lelkét. De tényleg meg kell merítkeznie a létfolyamban, ha valóban találkozni akar Marionnal, az artistalánnyal. Damiel fokozatosan olvad angyalból emberré, valóban, a filmidőben ezt a folyamatot láthatjuk, izgulhatjuk végig. És Cassiel aggodalmát, aki mindezt kétellyel teli megingásban figyeli. Figyeli, hogy az angyalok fekete-fehér világába (ahol fény és sötétség a maga árnyalataival, de elkülönül) hogyan szüremlenek be az emberi világ színei.

Második rétegében ez a film a filmtörténet talán legbájosabb, teljes filmszerep-értékű cameo-jának gyönyörű kerete. Ahol Peter Falk önmagát játssza, hihetetlenül eszköztelen, kifejező tekintettel és gesztusokkal „elmondva” az angyalok számára (és így a mi számunkra is) hallható gondolatait. Az Egy hatás alatt álló nő és a Férjek zseniális színészét látjuk, amint zsigeri őszinteséget játszik – és persze Columbo hadnagyot, a „feledékeny” nyomozót: a szerepet, ami ráégett, a szeretetteljesen ambivalens viszonyt a ráégett szerephez; amely valójában csak egy variációja annak, ahogy az ember elviseli önmagára égett önmagát. Ennek a cameo-nak a gondolatok meztelenségétől komolyabb lélegzete van, mint a legtöbb eljátszható szerepnek... és még komolyabb lélegzete lesz, amikor az „eljátszom magam” szerepe minden szinten belevonódik a játékba. Nem árulok el többet, nézd meg. Két kávézást érdemes figyelni a háromból, az egyik alkalmával egy baráti, meleg (és nem létező) kézfogást, érintődést és érintést mégis; a másik alkalmával egy testbeszédet, amikor megvetően lepöckölődik a cigarettahamu…

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok - nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.

Bruno Ganz - Damiel

Harmadik rétegében ez a film Curt Bois utolsó filmje. A színészé, aki 1907-ben némafilmmel kezdte, volt színpadi- és kabarésztár, megtalálta a helyét a hangosfilmben (ő volt a Casablanca zsebtolvaja például), és vénségére Wenders filmjében eljátszhatta Homer-t, az idős költőt, aki egy másik Berlinre emlékszik. Aki magában még mindig a múzsával beszélget, nem roppanva bele az értékhordozás megannyi kudarcába, a testben is megélt veszendőségbe – aki még mindig ilyeneket kérdez: miért nem lehet eposzt írni a békéről? Neki hisszük el ezeket a kérdéseket, általa értjük meg, hogy az angyalok miért versben beszélnek. Mert hiszen versben beszélnek. Áradó, asszociációs játékokon tovagördülő versben.

Amit (s ez a film negyedik rétege) Peter Handke vetett papírra. Wenders egyik legmerészebb húzása ez – ennek a filmnek költői nyelve van, a képekhez vállaltan elemelt szöveget rendelt, vállalva ezzel, hogy alkalmanként átcsúszhat egy modorba, amely kiejthet. Mert a film ezeket az asszociációkat jobbára tényleg képpel mondja el – és jobbára ellenpontozó valósághorgony mintájára veti elménk tengerfenekére a hétköznapi, kimondásra alkalmas szavakat. Handke versei valóban angyaliak, és gyermekiek, mint az itt idézett sorok is… és valóban kizökkenthetnek a huszonötödik elmébe-utazáskor, a lassú képek gyönyörű ritmusára történő gondolatba-figyelésekkor. Vagy amikor az angyal érint – amikor segítene.

Ötödik, hatodik, hetedik réteg… Tarkovszkij és a többi angyal számára mottó gyanánt megfogalmazott köszönet, a kettéosztott Berlin finom, fal-repedéssel pontosított tükre, a beemelt múlt (háborús dokumentum-kockákkal megidézett) elmélyítő távlata… nagyon hosszan lehetne sorolni még, mi mindent vehetsz észre, miután kicsodálkoztad magad. A moziból kijövet szóba elegyedtem egy fiatalemberrel, s megemlítettem, ez a nagyon várt újratalálkozás mennyire mást jelentett, mint mikor életemben először láttam ezt a filmet. Mire ő megjegyezte: ő megdöbbent, mennyire mást jelent ez a film, mint bármi, amit eddig az életében először látott. Találkozás volt ez tényleg, a fiatalemberrel, általa egykori rácsodálkozásom felszakító élményével… aminek aztán annyi mindent köszönhettem.

Pont ezért nem mondhattam el neki… a fiatalembernek, akivel találkoztam. Ti is csak saját felelősségre olvassátok: hogy valójában az a Folytatjuk… a végén, az fogalmazta át a film varázslatát. Amit akkor, magam is fiatalember, nem kezeltem, nem kezelhettem a súlyán. Mert akkor még nem ismertem Damiel gyönyörű beteljesülés-története mögött Cassiel lesben álló elmúlástörténetét. 

Marc Elsberg: Blackout

Emlékszem, tavaly nyáron, amikor egy zivatar megbénította fél Budapestet és a belső kerületek egy részében néhány órára elment az áram, másnap a facebookot felháborodott posztok lepték el, melyek felváltva szidták a szolgáltatót, az időjárást, a kormányt, a jóistent, amiért egész este „nem tudtak semmit se csinálni”. Merthogy áram nélkül nem megy semmi. Most tekintsünk el annak szolid hisztipicsa jellegétől, hogy „semmit nem lehet csinálni”, mert lehet, kérdezzük csak meg nagyanyáinkat – inkább gondoljunk bele, mi mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a közszolgáltatásoknak. Ugye? Abba már egy szolid gondolatkísérlet erejéig se merünk belemenni, mi lenne, ha nem egy-két órára, hanem egy-két hétre menne el az áram, és nem néhány kerületben, hanem egész Európában. Nem baj, Marc Elsberg megtette helyettünk.

Először csak a közlekedési lámpák sötétje tűnik fel – legalábbis Piero Manzanonak, az olasz hackernek, aki ily módon belerohan egy sokszereplős karambol közepébe. Aztán senki sem tud mentőt hívni, mert nem működnek a mobilhálózatok. A kórházban persze működik a tartalék generátor, de a rengeteg közúti baleset miatt óriási a torlódás mindenhol. Hazafelé már látjuk, hogy nem nagyon tudunk bevásárolni, maximum készpénzért a néhány nyitva tartó kisboltban, és amit vettünk, gyalog kell felcipelnünk a tök sötét lakásba. Ahol - nehezítő körülmény, pláne egy autóbaleset után, félig véresen-maszatosan - víz sincs, elvégre a közvízszolgáltatáshoz is áram kell. Se fűtés, ha már itt tartunk, merthogy a távfűtéshez is, ami a februári fagyok idején még Milánóban is kellemetlen, nemhogy, teszem azt, Svédországban. Sebaj, az első napot még ki lehet bírni, ha van otthon tartalék vörösbor és jó társaság.

Ha másnap reggel sincs áram, mindenki elkezd felkészülni. Az emberek megrohanják a bankokat, hogy kivegyék az utolsó készpénztartalékokat, aztán kifosztják az üzleteket, ahol pénztárgépek híján őrjöngő sorok és kétségbeesett dolgozók tusakodnak. A biztonsági rendszer összeomlik, nem kell sok, hogy mindenki vigye, amit lát. Az utakon katasztrófahelyzet alakul ki, mert a benzinkutak sem működnek áram nélkül – jól jönnek a régi benzinlopó trükkök. Persze, ha előrelátó voltál, és van némi felhalmozott tartósélelmiszered, sok-sok vized, meg tudod oldani az alapvető higiéniai kérdéseket és nem vagy tartós beteg, akinek rendszeres orvosi kezelésre van szüksége, megteheted, hogy bezárkózol és ki sem dugod az orrod a lakásból, amíg vége nem lesz. Ha vége lesz valaha. Merthogy telefon, internet, TV, bármiféle tömegtájékoztatás nélkül semmit sem tudsz arról, mi zajlik a világban – ahogy arról sem, mi van a másik városban, országban, földrészen élő szeretteiddel. És egy idő után a pánik épp olyan rossz tanácsadó, mint az éhség.

Persze az igazi profik nem csak élelmiszer- és vízkészleteket halmoznak, hanem elemlámpát, elemes rádiót, akkukat, generátorokat – bónuszpont, ha házban élsz és lehet fúrt kutad a kertben. Igenám, de nagyon hamar számot kell vetned az emberből kitörő állattal, amikor fosztogatók, irigy szomszédok, jószándékú vagy kevésbé jószándékú fázók-éhezők lepik el a kerted és a kutad. És még mindig fogalmad sincs, mi is történt…

Piero Manzanonak persze van, nem hiába ő e könyv főhőse, a hollywoodi katasztrófafilmek tipikus mindenlébenkanál kisembere, aki belecsöppent a közepébe – hogy aztán megmentse a világot oldalán a jó csajjal és ellovagoljon a naplementébe. Najó, gonoszkodom, ennyire nem súlyos a helyzet. Tartottam picit tőle, hogy a Blackout valami Dan Brown-féle ostoba szenzációhajhász krimi lesz, de szerencsére csak a tempó és az olvasmányosság idézi a zsáner aktuális királyát – Elsberg sokkal okosabb és alaposabb, egyben jóval ijesztőbb könyvet írt, mint Brown valaha. Az egyetlen igazán bosszantó elem ez az ostobaságig kíváncsi hacker, aki addig jár a hatóságok nyakára, amíg csak el nem hiszik neki, hogy felfedezte, mi okozza az áramszünetet, de még aztán se nyugszik, és bár meglövik, börtönbe vetik, hullák alatt rejtőzik, megkéselik, megint börtönbe vetik (sós kútba vetik, onnan is kiveszik…), valahogy minden csávából kihúzza magát (vagy kihúzza őt a jócsaj) és megy, kutat tovább. Hát mitmondjak, halál idegesítő. Félúton legszívesebben felpofoztam volna, hogy üljön már meg a sejhaján, és hagyja a nyomozást a profikra. Persze az efféle könyvek-filmek dramaturgiájából egyenesen következik, hogy ha így tett volna, Európa még ma is áram nélkül vegetálna…

Node ha már ennyit írtam a könyv tulajdonképpen egyetlen negatívumáról, megérdemli, hogy kicsit fényezzem is. Mert Elsberg piszok jól ír ám. Ez a majd’ hétszáz oldal úgy lecsúszik pár nap alatt, hogy észre sem veszed, a rövid, néhány oldalas fejezetek és a rengeteg nézőpontváltás eszeveszett tempót diktálnak. Több mint tíz helyszínen követjük olyan húsz-harminc központi szereplő tevékenykedésén keresztül, milyen hatással van az élet egyes területeire ez a gigantikus áramszünet, és ezen megoldások némelyike konkrétan zseniális. A berlini kancelláriáról ugrunk egy francia atomerőműbe, onnan a hágai Europol-központba, majd egy dunai vízerőműbe, a CNN párizsi tudósítóihoz, egy, az Alpokban síelő baráti társaság autójába, egy düsseldorfi kórházba, egy szoftvergyártó cég székházába, és így tovább, és így tovább… Kétségbeesett döntéshozókat, elszánt nyomozókat, értetlen erőműkezelőket, a végsőkig hajszolt orvosokat éppúgy látunk, mint az itt-ott jó érzékkel behozott kisembereket, akik egyre fásultabban, éhesebben, egyre nagyobb pánikban várják a híreket. És persze olyanokat is, akiknek már az áramszünet első napjaiban csak az lebeg a szemük előtt, hogyan sütögessék a saját pecsenyéjüket, ha egyszer ennek vége lesz…

Az, hogy Elsberg alaposan elmerülhetett a felvázolt helyzet lehetséges következményeiben és azok mindenféle tudományos-politikai-gazdasági részleteiben, nyilvánvaló az olyan fejtegetésekből, mint amikor levezeti milyen hatással van a nagyüzemi állattartásra egy egyhetes áramszünet és ennek milyen rövid- és hosszútávú következményei lehetnek termelőre és fogyasztóra. Gondoljunk csak bele, ha Európa-szerte többtízezer tehén pusztul el a felgyülemlett tejtől, mert a fejőgépek nem kapnak áramot (és fizikailag képtelenség bárhol annyi munkást találni, aki meg tudná fejni őket…) az a tetemek jelentette borzalmas egészségügyi kockázaton túl évekre ellehetetleníti a termelőket és az egekbe emeli a tej és a marhahús árát… És ez csak egy kiragadott példa, nem is a legsúlyosabb.

Mert a legtöbb közszolgáltatás ha lassan is, de visszaállítható; a legtöbb ágazat termelése ha lassan is, de konszolidálható – amit nem lehet visszacsinálni, az például az Európa szívében bekövetkező atomkatasztrófák sora. A kórházak intenzív osztályain magukra hagyottan haldoklók. A jelöletlen tömegsírok, ahova a szükségszállásokon elhunytakat, az elégtelen orvosi ellátás következtében elhunytakat, a vegyi- és ipari üzemekben történt balesetek áldozatait temették. Az egy hét után óhatatlanul (?) bekövetkező tömeghisztéria, ami néhol katonai puccsba, néhol a kormányzati épületek felgyújtásába, néhol „csupán” az állatkertből kiszökött vadállatok lemészárlásába torkollik.

Nem egy világmegváltó irodalom ez a könyv, senki se várjon tőle ilyesmit. Ez egy zsánerregény, annak viszont piszok jó. Sötét és elkeserítő képet fest rólunk, emberekről és istenített civilizációs vívmányainkról – okosan, hihetően, és amennyire értek az érintett témák némelyikéhez: hitelesen. Hogy mennyire szuggesztívan van megírva, azt jól jelzi, hogy egy hete azzal fárasztom a szűk környezetem, hogy miket kéne felhalmozni itthonra egy hosszan tartó áramszünet idejére és milyen stratégiát kövessünk, ha beüt. Merthogy az Elsberg által felvázolt helyzet bármikor beüthet, afelől egy fikarcnyi kétségem sincs.

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter

Patrick Süskind: A mélység kényszere

Három elbeszélés és egy elmélkedés – írja a kötet alcíme. Patrick Süskind, a Parfüm, A galamb és a Sommer úrtörténete szerzője soha nem többszázoldalas nagyregényeiről volt híres, de ez a tömörség, ami e négy szösszenetből árad, még tőle is meglepő. Eme szellősen szedett száz oldal négy kompakt kis esszét rejt, melyek mindegyike a Süskind korábbi műveiből is ismerős témákra fűzhető fel – avagy micsoda mélységek, milyen álmok, vágyak, kényszerek, mániák, félelmek rejtőzhetnek a létező leghétköznapibb tetteink mögött is. S vajon mivégre? Miért tápláljuk őket, adjuk át magunkat nekik, hajszoljuk bele magunkat a lehető legképtelenebb helyzetekbe értük? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk. Gyarlók, gyávák, álmodozók, mániásak, szenvedélyesek és kiszámíthatatlanok. Olykor elmegyünk a végsőkig, nem törődve a minket körülvevő világgal, hajtjuk az igazunkat, még ha mindenki bolondnak néz is minket – olykor meg a legkisebb ellenállás láttán feladjuk és mindent eldobunk magunktól.

„A mélység kényszere” főszereplője például utóbbi csoportba tartozik. A feltörekvő grafikusnőre korai kiállítása alapján akár még fényes karrier is várhatna, ha nem venné annyira szívére egy vitriolos tollú kritikus bírálatát – ám szívére veszi. Hogy mennyire, annak felderítését bízzuk az olvasóra, elégedjünk meg annyival, hogy a kritikus második cikkén át Süskind nem kevésbé vitriolos kritikáját adja a mai ízlésformálóknak és a művészetkritikának úgy általában – nem utolsó sorban jóízű figyelmeztetést ad feltörekvő művészeknek: csak ne vegyük magunkat olyan véresen komolyan… Nyolc oldalnyi könnyedség az egész, mégis kezébe adnám a körülöttem lébecoló kritikusoknak és fiatal avagy kevésbé fiatal művészpalántáknak – ha nem is találják feltétlenül tanulságosnak, legalább szórakoznak egy jót.

A „Viadal” középpontjában mondhatni a másik véglet, a nyerőszériájába már belefáradt öreg sakkmester áll, aki titkon alig várja, hogy végre valaki legyőzze. Sosem olvastam még ilyen izgalmas leírást egy sakkpartiról (jó, elismerem, valószínűleg sosem olvastam még sakkparti-leírást) – igazi idegek harca, gigászok küzdelme egy alkonyba burkolózó parkban, vérmes remények összecsapása, generációk egymásnak feszülése. Ha az előző elbeszélés művészpalánták kezébe való, ez leginkább hivatásukban/szakmájukban/hobbijukban megfáradt nagymestereknek: tudni kell, mikor érdemes abbahagyni. Lehet, hogy nem jön senki, nem dönti le senki a szobrunkat, lehet, hogy még nem kell, de ha már nem okoz élvezetet, nem okoz semmit, csak megszokás, nyűg, magunkkal szembeni elvárás, akkor le kell tenni – tollat, ecsetet, sakkbábut egyaránt. Az ember ne legyen a saját szobra.

Pláne ne kövüljön meg még életében, ahogy a „Mussard mester testamentuma hőse” – aki olyan egetrengető tudományos felismerést tesz, amibe szó szerint belekövül. Kacagtató, már-már fantasztikus elemekkel operáló történetében Süskind egy harmadik, nagyon is tipikus „jelenséget” vesz górcső alá – a felfedezésükbe belebolonduló, azt cáfoló tényekre olykor fittyet hányó, saját igazukhoz a végletekig ragaszkodó tudósok mániáit. Keserű, ahogy a másik kettő is, mégsem tudjuk megállni nevetés nélkül, hisz oly könnyen elképzelhető. Ugyanakkor a kisördög csak ott motoszkál mindenkiben: hisz a legtöbb valóban egetrengető tudományos felfedezés is megálljt nem ismerő, olykor a saját életüket kockára tevő tudósoknak köszönhető. Ki tudhatja hát, mikor kell feladni?

Könnyed, csevegő hangvételével, visszafogott iróniájával és kikacsintásaival Süskind remekül egyensúlyoz a banális és a nyomasztó határvidékén, úgy, hogy közben saját magát is alaposan kifigurázza. Hisz az „elmélkedés”, az „Amnesia in litteris” nem más, mint jellegzetes könyvmoly-önvallomás… „Lerogyok az íróasztalomnál álló székre. Ez szégyen. Botrány. Harminc éve tudok olvasni, és ha sokat nem is, ezt-azt azért olvastam, s mindebből nagyjából annyi maradt meg, hogy egy ezeroldalas regény második kötetében valaki pisztollyal agyonlövi magát. Harminc évig hiábavalóan olvastam! Gyerekkorom, ifjúságom és férfiéveim ezernyi óráját töltöttem olvasással, és az egészből semmi sem maradt vissza, csak a teljes felejtés.” Ismerős? Hát persze! Ám mielőtt kétségbeesnénk, és gőzerővel elkezdenénk újraolvasni, memorizálni, katalogizálni, leckéket tanulni és kétségbe esni, fogadjuk meg a szerző tanácsát és hagyjuk egyszerűen hatni az olvasottakat. Hisz a konklúzió mindig ugyanaz: ahogy a kritikák, a felfedezések, a mániáink, úgy az olvasottak is hozzánk tesznek valamit. Hogy mit kezdünk velük, megtörünk a súlyuk alatt, belekövülünk a nyomásukba, újra meg újra ugyanazokat a köröket futjuk, vég nélkül vagy elengedjük, amit el kell, és elfogadjunk, hogy aminek be kell épülnie, az beépül, csak rajtunk áll…

Kiadó: Partvonal

Fordító: Várnai Péter

Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?

Julia Franck „szokatlan családregénye”, amely 2007-ben elnyerte a német nyelvterület egyik legrangosabb díját, a Deutscher Buchpreist, már borítójával is nyomasztást és szívbemarkoló történetet ígér. Hisz mit is látunk? Egy kisfiú áll magányosan, elhagyatottan egy pályaudvaron, és úgy néz a könyvet kézbe vevő potenciális olvasóra, mintha könyörögne, hogy szeressük. A fülszöveget olvasva aztán körvonalazódik az, ami a regény első néhánytíz oldalán be is következik: a kisfiút édesanyja magára hagyja a vonatra várva, egy kelet-németországi kisvárosban, a második világháború végnapjaiban.

Vajon ki képes magára hagyni a gyermekét, egy ellenséges, bántó közegben, egy háború felfordulása közepette, egy elhagyott pályaudvaron? Milyen nő, milyen anya az ilyen (egyáltalán lehet-e anyának nevezni)? Úgy gondolom, minden egészséges lelkületű olvasóban ezek a kérdések merülnek fel az első oldalak után, és teljes szívből megvetjük Helene-t tettéért, hogy aztán a regény oldalról oldalra árnyalja ezt a képet, és a végére – ha nem is értjük – legalábbis belátjuk, mit miért tett úgy, ahogy. Végül is ez lenne a regények dolga: hogy elgondolkodtassanak, kérdéseket tetessenek fel velünk, arra késztessenek, hogy árnyaljuk az elsőre meghozott, legtöbb esetben túlzó ítéletünket. Julia Franck ebből a  szempontból kiváló regényt írt.

Miután Petert magára hagytuk a pályaudvaron, a tízes évekbe visszarepülve megismerjük a kisiskolás korú Helene-t és családját. Helene rajongással csüng apján, akit korán elszakít tőle a háború, hogy aztán emberi roncsként hazatérve lánya ápolására szorulva bontsa le annak illúzióit. Anyja, akit a kisváros közössége sosem fogadott be, aki idegennek érezte magát még legszűkebb környezetében is, négy, csecsemőként elvesztett fiúgyermek után élete csalódásaként tekint Helene-re – a kislány csak megvetést és elutasítást kap tőle. Nővére, a kilenc évvel idősebb Martha látszólag szereti húgát, valójában minden lehetséges módon kihasználja annak ragaszkodását – kettőjük szimbiotikus viszonya aztán a későbbi eseményeket is meghatározza.

A két nővér élete akkor fordul fel fenekestül, amikor levelezésbe kezdenek egy sosem látott berlini nagynénivel – Fanny magához hívja a kisváros fojtogató légköréből menekülni vágyó lányokat, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy maguk mögött hagyhassák a múltat és mentálisan megbillent anyjukat. Mindketten reményekkel telve érkeznek a nyüzsgő nagyvárosba, ahol Martha egyből a dekadens, nagyvilági élet sűrűjébe veti magát – leszbikus szeretőjével és morfiumfüggőségével a kor divatos társaságának oszlopos tagja lesz; Helene pedig az addig előle elzárt gimnáziumban kezd el tanulni, hogy később orvosi egyetemre mehessen.

Helene az, aki mindig józan marad, amikor körülötte mindenki részeg, aki jó kislány marad, amikor körülötte mindenki fejest ugrik a dekadenciába, aki óvja testvérét, miközben munkahelyéről kábítószert csempész neki – és aki mindeközben szenved a szeretettelenségtől. Testvére, nagynénje, annak szeretője, a társaság tagjai – mindenki kihasználja Helene ártatlanságát, segítőkészségét, alázatát. Egyetlen ember van, aki nem: Carl. A nagy szerelem, aki mellett Helene végre önmaga lehet, akit nem kell „megmentenie” – és akit magától értetődő módon kell elveszítenie. Keserű sors Helene-é, hiszen tudjuk, az első perctől kezdve, hogy nem találja meg a boldogságot – és mivel a sok sorscsapás közepett ő maga is megkeseredik, egy idő után már nem is drukkolunk neki, hogy mégis.

Ez a legkegyetlenebb Franck könyvében: Helene egy cseppet sem szimpatikus főszereplő, nem tudunk jó szívvel szorítani érte – először, mert elrakjuk magunkban a „fiát elhagyó, lelketlen anya” polcára, utána meg azért, mert rezignáltságával ő maga teszi lehetetlenné, hogy közel kerüljünk hozzá. Carl elvesztése után magába zárkózik, kirekeszti a világot, és amikor valaki kitartóan dörömböl az ajtaján, hagyja, hogy bejöjjön, és átvegye az irányítást – csak sodródik, közben számtalan megalázó helyzetbe lökve magát. Érthetetlen és dühítő számomra Helene alakja, az ahogyan hagyja magát megalázni, játékbabaként kezelni – és még megnyugvást is talál abban, hogy nem kell irányítania a saját életét.

Nem tudom sajnálni, hiába a nőgyűlölő, közönséges – mellesleg lelkes náci – férj napi terrorja, hiába a szexuális erőszak, vagy az állandó fenyegetés, amit zsidó származása okoz, olyannyira belesüpped a saját reményvesztettségébe, hogy az olvasóban is felmerül a címbeli kérdés, amit ő maga tesz fel anyjának. És bár nem sajnáljuk, és nem értjük meg, egyáltalán nem meglepő, hogy ez a szeretettelen légkörben felnőtt, kihasznált, megalázott, megkeseredett nő nem tud mit kezdeni egy gyerekkel, aki feltétlen szeretettel és odaadással csüng anyján – és cserébe pont ezt várja. Franck pontos és megrázó lélektani drámát tesz elénk, aminek tán legerősebb eleme, hogy az ápolónőként dolgozó Helene bármikor képes lelki vigaszt nyújtani a betegeinek, lételeme, hogy hasznosnak érezze a munkáját, és segítsen az embereken, amíg azok idegenek – ám amint a saját kis világába tolakodnak, nem tud velük mit kezdeni. Ugyanez a kettősség jellemzi a  testiséghez való viszonyát: míg ápolónőként zokszó nélkül lát el bármilyen sérülést, és meg sem rezzen, ha leszakított végtagokat lát, örömtelen házaséletből fogant fia testétől undor fogja el – hozzáteszem, ez volt az egyetlen olyan rétege a regénynek, ahol azt éreztem, túlzásokba esett az írónő.

S hogy végső soron elítéljük-e Helene-t, vagy sem? Ezt mindenkinek magának kell eldönteni, mindenesetre az elején kialakított kép valószínűleg minden olvasóban többször – és jelentősen – átalakul a történet folyamán. Nagyon kemény és cseppet sem élvezetes, igazi zsigerig hatoló lélektani drámát olvashatunk, ha kézbe vesszük ezt a könyvet – szeretni nem könnyű, ám hogy elgondolkodtat, az biztos.

Kiadó: Geopen

Fordította: Almássy Ágnes

Herta Müller: Szívjószág

Herta Müllert olvasni nem kellemes élmény, sőt, néha úgy érzem, kell hozzá némi mazochizmus. Viszont megéri. A romániai kommunista diktatúra borzalmainak krónikása újra meg újra ugyanazt a témát járja körül: az élet minden területére kiterjedő elnyomás hatását az emberre – és a kérdést, hogy vajon lehet-e embernek maradni a diktatúra idején, és ha igen, akkor is: mi marad belőlünk a végére? Mit viszünk magunkkal, ha elmegyünk, és mit hagyunk magunk mögött, vagy épp mi van abban a zsákban, amibe a holttestünket csavarják? Meg lehet-e őrizni bármily csekély emberséget is, ha mindent, ami az embert emberré teszi, módszeresen el akarnak venni tőlünk? Ha már a szavak, a gondolatok sem a mieink?

A Szívjószág főszereplője, Adina egy napon holtan találja szobatársnőjét, Lolát a kollégiumban. A lány halála előtt elrejtette naplóját Adina bőröndjébe, aki elolvasva a naplót, kételkedni kezd Lola öngyilkosságában. Elkezdi keresni a jeleket, az árulkodó pillantásokat, a mocskos részleteket; összerakja magában Lola történetét, és meséli tovább a napló részleteit, még akkor is, amikor az már rég eltűnt a lezárt bőröndjéből. Így találkozik Georggal, Edgarral és  Kurttal, akik felforgató nyugati irodalmat olvasnak, verseket írnak, és egyre csak a szökést tervezik – ami sosem valósul meg.

Adina és a három főiskolás fiú barátsága hamar szemet szúr – nem csak a kollégiumi társaknak, nem csak a mamának, aki a faluban azzal szembesül, hogy lányát repedtsarkúnak tartják, hanem a titkosrendőrségnek is. Az állandó megfigyelés, rettegés, időnkénti beidézések közepette rejtjeles levelekkel próbálják életben tartani barátságukat és reményeiket – a kettő elválaszthatatlan egymástól. Hogy Adina, Georg, Edgar és Kurt milyen kapcsolatban vannak, hogy bármelyikükhöz fűzi-e romantikus szál a  lányt, hogy barátságuk mennyire mély, mindegy is – a lényeg, hogy ők négyen jelentik egymás számára  a megmaradt nyúlfarknyi józanságot, értelmet, a reményt arra, hogy vannak még gondolkodó emberek, nem csak a hatalomnak behódoló birkák.

A főiskola elvégzése után mindannyian munkába állnak – amíg a hatalom hagyja, dolgoznak, és fuldokolnak az elbutított tömegek között. Ki mérnökként, ki fordítóként, ki tanítóként, de mindannyian ugyanazzal szembesülnek: a végletekig lefojtott, emberségüktől megfosztott, csak a fizikai szükségleteiket szem előtt tartó, a hatalom szemében csupán statisztikai adatként létező arctalanokkal. Ahol mindenki gyanús, aki más, mint a többiek, az a leggyanúsabb, aki még el is gondolkodik azon, a többiek miért olyanok, amilyenek. S ha véletlenül olyasvalakivel találkozunk, aki szintén elgondolkodik azon, mi miért vagyunk mások, sokszor az a legveszélyesebb.

Szinte fojtogatóan árad a lapokról a félelem és a bizalmatlanság légköre. Ott van mindenben, a szerelemben, a barátságban, a varrónőnél tett látogatásban, a fodrászolló csattogásában, a gyárban elköltött ebédben. A szövegből is süt a bizalmatlanság – mintha Herta Müller a regényét is rejtjelezve írta volna, akárcsak szereplői a leveleiket. Próbáljuk megfejteni a szavak értelmét, összerakni a mondatokat, elhelyezni  a gyerekkori emlékeket a történetben, de nem mindig sikerül. Talán nem is kell – ahogy a könyv jelene, a Lola halála utáni események sem igazán állnak össze egy „történetté”, úgy a visszaemlékezések sem feltétlenül kell, hogy helyre kerüljenek, szerepük inkább csak illusztratív, a gyerekkori kvázi biztonság és  a felnőttkori félelem közti ellentét bemutatása.

A Szívjószág leginkább egy állapot leírása, egy rettegésbe taszított nemzedék krónikája – nem annyira húsbavágóan borzalmas, mint A róka volt a vadász, vagy a Lélegzethinta, könnyebben is olvasható azoknál, mégis, legalább annyira fájdalmas. Mert ahogy a könyvbeli kitelepülők nem tudják levetkőzni a rettegést, nem tudják igazából maguk mögött hagyni a diktatúra szörnyűségeit, a csontjaikba beleivódott félelmet, a lehajtott fejjel járást, úgy Herta Müller sem tud mást írni, mint kíméletlenül őszinte, fájdalmas vallomást, ami után nem tehetünk mást, mint hogy fellélegzünk a megkönnyebbüléstől, hogy nekünk már nem kell ilyen körülmények között élni.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Nádori Lídia

 

Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen

Darius Kopp a negyvenes, közepesen sikeres üzletember mintapéldánya: egy mobilkommunikációs cég közép-európai képviselője, kényelmes irodával, ahol senki sem ugráltatja, kicsoszoghat zokniban narancsléért a konyhába – lévén ő az „egyetlen ember a kontinensen”; főnökei az USA-ban és Angliában birkóznak a globális kommunikáció kihívásaival, Darius pedig Berlinben fejleszti tökélyre a „Hogyan adjuk el magunkat nagyon sikeres és fontos üzletembernek, miközben semmit sem csinálunk?” technikáját. Az irodán kívül kényelmes luxuslakás várja tetőterasszal és egy gyönyörű, intelligens, fiatal feleség. Dariusnak megadatott minden jó, ám ahogy az a kortárs regényekben lenni szokott, ez a „minden jó” egy csapásra – na jó, nem egy csapásra, egy hét alatt – lebomlik, mint ahogy a gondosan felpakolt smink kopik le a színészek arcáról az előadás végére – hogy a végén ne maradjon más, csak egy átlagember, aki egy ideig eljátszotta, hogy ő teszem azt, a kincsekben bővelkedő Darius.

Terézia Mora bizonyos szempontból teljesen szokványos regényt írt – van itt kiábrándulás, egzisztenciális válság, a magunk mögött hagyott múlt és a gondosan építgetett új személyiség egymásnak feszülése, romantika és munkahelyi válság, a természet és a túlpörgetett nagyvárosi lét szembeállítása. Csupa ma divatos téma, olvashattunk róluk jó néhány kortárs szerző tollából – hol kiábrándultan, hol még kiábrándultabban. Ami Mora regényét megkülönbözteti a többitől, az a finom humor, amivel ezeket a nagyon is súlyos témákat tálalja, az irónia, amivel hőseit(?) kezeli, a stílus, ahogyan eljátszadozik velünk, mintha ő maga sem döntötte volna még el, hogy a könyve komoly létkérdéseket feszeget-e, vagy csupán látlelet egy hétköznapi életről.

Mert Darius valójában teljesen hétköznapi figura, ahogy a felesége, Flora is. Nap mint nap látunk magunk körül embereket, akiknek épp nem jött össze valami a munkában, magabiztos businessmaneket, akik alól kicsúszott a talaj, bölcsészeket, akik pincérnek állnak, nőket, akik gyermekre vágynak, férfiakat, akik maguk mögött hagyták kisszerű családjuk fojtogató légkörét, hogy aztán szégyenlős kisfiúként térjenek haza, amikor az anyjuk kórházba kerül. Az egy hét alatt, amíg Darius és Flora életének tanúi lehetünk, mindez megtörténik velük, és ez a sűrítés az egyetlen, ami mutatja, hogy ez itt egy regény, egy fikció, egyébként lehetne bármelyikünk élete…

Kézenfekvő lenne, hogy Darius az őt ért megpróbáltatások hatására átértékelje életét, ám Mora nem a könnyebbik végén fogja meg a dolgot. Ez nem egy romantikus lányregény, aminek a végén a férfi és a nő szerelmesen egymás szemébe nézve megfogadja, hogy eztán minden más lesz. Ne legyenek illúzióink, Darius ugyanolyan önző, ostoba, hedonista marad, mint eddig, csak éppen talán megtanul jobban odafigyelni arra, aki magán kívül az egyetlen fontos ember az életében – Florára.

A párkapcsolati dráma a regény egyik fő szála, az önző Darius és a hiperérzékeny, depressziós rohamokra hajlamos Flora párosáról kezdettől nem tudjuk eldönteni, mi köti össze őket, és a végén elegánsan nyitva marad a kérdés, hogy vajon együtt maradnak-e. Remek főszereplők ők, kettejük alakján keresztül elénk tárul az érzékeny bölcsész – aki inkább pincérnek áll, mint hogy eladja tehetségét, mert „így jobban meg tudja őrizni a méltóságát” – és az elvtelen üzletember ellentéte. De ugyanígy ők ketten testesítik meg a természetközeli életre vágyó, a vidéki hétvégében megváltást találó, biopiacra járó (és virágnevet viselő…) nő és a felgyorsult életet élő, vidéken térerő után kajtató, a világhálóról leakadni nem képes, rohanó, felhalmozó férfi ellentétét.

Látszólagos egyszerűsége ellenére cseppet sem egyszerű könyv ez. Egyfelől, Mora stílusa a posztmodern felé hajlik – és itt jegyzem meg, Terézia Mora Esterházy Péter német fordítója, ami már eleve nagy várakozásokra adhat okot, és nem kell csalódnunk, az írónő bravúrosan bánik a nyelvvel, és meglehetősen szabadon kezeli a hagyományos elbeszélésformát. Nincs hagyományos elbeszélő, a nézőpontok váltakoznak – hol egy külső nézőpontból látjuk az eseményeket, hol Darius szemszögéből, hol Floráéból, de a legizgalmasabb az, amikor Darius úgymond kommentálja saját magát – ezek az iróniától csöpögő, idézőjeles megjegyzések jöhetnének akár Florától, a narrátortól, vagy Darius „belső hangjától” is, folyamatos jelenlétük csak erősíti azt az érzést, hogy itt egy esendő, átlagos figurát látunk, aki saját magával is örökös vitában áll – éppúgy, mint mi magunk. A látszólag egyenes vonalú cselekmény is egy szerteágazó cselekményháló középpontja csupán – az állandó sztorizgatások, visszaemlékezések, álmok, képzeletbeli beszélgetések rengeteg kitérővel szolgálnak.

Az igazi ínyencfalat a könyvben található szimbólumok széles tárháza. Kezdve a nevektől – a természetközeli Flora és a kincseket gyűjtögető Darius – a főhős foglalkozásán át a vonatoktól való félelméig vagy a szinte kényszeres habzsolásig. A főszereplő, aki egy mobilkommunikációs cég képviselője, szinte összenőve a telefonjával és az internettel, bármikor bárkit elérhet, csak épp azzal nem képes kommunikálni, aki ott van mellette – vaskos kritika a huszonegyedik századi emberről. Természetes, hogy Darius „összeomlását” a kommunikációs eszközöktől való megfosztás kíséri – a vonaton reked, ahol nincs térerő, amikor meg végre elérné már százszor hívott főnökét, lemerül a telefonja.

De talán még ennél is érdekesebb a habzsolás, a kényszeres vásárlás, étterembe járás, piálás és a folyamatosan jelen lévő légszomj, Darius asztmás rohamainak egymás mellé helyezése. Korunk hőse, a sikeres ember, akinek egész élete a pénzkeresésről és a fogyasztásról szól, aki listába szedi, hogy melyik üzleti partnerével melyik étteremben mit evett – komolyan, szinte az olvasó kap gyomorrontást attól a  rengeteg kajától, ami itt felsorolódik – képtelen arra, hogy levegőt vegyen. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt.

A végtelenségig lehetne sorolni a szimbólumokat, de izgalmasabb elolvasni a könyvet, és megkeresni őket. Terézia Mora remekül ír, és nagyon trükkös: regénye olvasható úgy is, mint egy párkapcsolat egy hetének hétköznapi krónikája, kisebb-nagyobb drámákkal, érdekes szereplőkkel, finom humorral; de olvasható vaskos társadalomkritikaként, posztmodernbe hajló kiútkeresésként is. Ilyenformán bárkinek ajánlható: aki csak szórakozni akar, és jókat nevetni az írónő ironikus leírásain, éppolyan jól jár vele, mint az, aki egy tehetséges kortárs írónőtől azt várja, hogy elgondolkodtassa.

Kiadó: Magvető

Fordította: Nádori Lídia

Korábbi kommentek: