Hová tűnt Bernadette humora?

Hét éve már, hogy először olvastam Maria Semple regényét – ha jól emlékszem, már akkoriban pletykálták, hogy előbb-utóbb vászonra kerül. A könyvet imádtam, mélyen megérintett a gigantikus kudarcát feldolgozni képtelen egykori sztárépítész története, aki száműzi magát saját közegéből egy olyanba, ahol még véletlenül sem érintheti a kreativitás szele, mígnem aztán ketrecbe zárt vadállatként kis híján valóban beleőrül a saját magára húzott elszigeteltségbe. Bernadette számomra egyfajta popkulturális ikonná nőtte ki magát: a meg nem értett wonder woman, aki inkább elzárkózik a világ elől, minthogy esélyt adjon, hogy még egyszer megalázzák és összetörjék álmait. Persze a történet tanulsága adja magát: a kreatív elmének alkotni kell, akkor is, ha százsor beletörik a bicskája a megnemértésbe; ahogy még a leginkább introvertált személyiségnek is szüksége van némi interakcióra másokkal, akkor is, ha azok idegesítő szúnyogok, akiket még lecsapni sem érdemes – ellenkező esetben komolyan becsavarodunk és fennáll a veszélye, hogy ráborítjuk a domboldalt a szomszéd házára.

Ó, az a sárlavina! Ó, az a szúnyogriasztó tábla! Kis-Trianon, gyóntatószékbe szorult kutya, a forgóétterem ablakába tett születésnapi üdvözlő kártya, a sátáni Audrey és az ő szederirtó szakija… Megannyi apró részlet, melyeken ennyi idő után is jóízűen kacagok.

Évek óta vártam a megfilmesítést, amióta híre jött, hogy a főszereplő tán legkedvencebb kortárs színésznőm, Cate Blanchett lesz, azóta egy kicsit még jobban. Pár hete aztán feltűnt, én meg jó kiscserkész módjára előbb újraolvastam a regényt, tuti legyek már képben mindennel, nehogy meglepetés érjen… Hát, az újraolvasást nem bántam meg, a nyár egyik legkellemesebb olvasmányélménye lett (sokat elmond az idei nyárról, hogy a legjobb olvasmányélményeim egytől egyig újraolvasások – Bernadette, A Hollókirály, Amerikai istenek, New York 2140), sajnos a filmről nehezen tudnám elmondani ugyanezt.

Komolyan értetlenül állok az előtt, hogy sikerült ez ennyire félre… Pláne úgy, hogy nem csak a főszereplő személye volt garancia a sikerre, de a rendezője az a Richard Linklater, akinek Mielőtt… trilógiájáért már-már vallásos hittel rajongok, és aki legutóbb a Sráckorral bizonyította, hogy az emberközeli, hétköznapi kis őrületekkel, gondokkal, hisztikkel, megnemértésekkel teli történeteknek kevés nála ihletettebb mesélője van. Sokan írták, hogy Linklaternek nem áll jól, ha más által írt történetet adaptál, ő igazi szerzői filmes – mivel szerintem Bernadette-en kívül nem láttam még más adaptációját, erről nem tudok nyilatkozni. De tény, ebből a történetből kilúgozott minden humort, minden eredetiséget, minden szerethetőséget, minden valódi drámát. Mindent, ami annyira élővé és szerethetővé teszi a regénybéli Bernadette-et. Ami maradt, az egy elkényeztetett hisztérika családi kalandfilmje sok szép antarktiszi képpel, hosszan kitartott egymásra mosolygással, ostoba narrációval, gyermeteg módon megoldott konfliktusokkal.

Órákig tudnám vesézni, mi nem tetszett benne, de maradjunk a legfájóbb pontoknál. Cate. Az isteni Cate, aki itt - nem tudom, tudatos szándék eredményeképp-e vagy mert annyira gúzsba kötötte őt is a balul sikerült forgatókönyv, mint Bernadette-et Seattle ködtengere - egy az egyben a Blue Jasmine-beli alakítása paródiáját adja elő. No ne legyenek kétségeink, ez a nő egy zseni, szóval ha saját legnagyobb alakítását parodizálja, azt is zseniálisan csinálja, de azért ott motoszkál az egyszeri nézőben, hogy ha egy ennyire elkúrt forgatókönyvvel, kisujjból kirázva is ennyit tudott emelni a film színvonalán, akkor mit hozott volna ki az amúgy a könyv lapjain remekül megírt karakterből, ha belead(hat) apait-anyait?

A narráció. A regény levelek, naplóbejegyzések, FBI akták, újságcikkek gyűjteménye, melyekből töredékesen, időben és térben ugrálva, jó néhány vakvágánnyal áll össze a teljes történet. A filmesek mindebből egy egyenes vonalú mesét kreáltak, ahol az egyetlen valamire való narratív trükk az, amikor Bernadette addig még a lánya számára is ismeretlen múltját egy videóelőadásból ismerjük meg – a többit azzal „színesítették” hogy Bernadette a virtuális asszisztensének írt leveleit a szövegfelismerőbe diktálja, az anyját kereső Bee meg áldokumentumfilmesen meséli el, miért nem tűnhetett el úgy anyu, ahogy azt a felnőttek gondolják. Hogy a narráció esett-e áldozatul a történet egyszerűsítésének, vagy fordítva, a narráció egyszerűsítése hozta magával a történet megnyirbálását, nem tudom megállapítani, de tény: jó néhány mellékszál egyáltalán nem, vagy nagyon elferdítve jelenik meg a filmben. Audrey Griffin ördögből angyallá avanzsálásának teljes kihagyása és a szomszédviszály ilyetén kilúgozása leginkább azért bosszantó, mert a könyv legszórakoztatóbb mellékszereplőjéről van szó (és mert Kristen Wiig is jobban megírt szerepet érdemelt volna); a férj és titkárnője viszonyának kihagyása viszont teljesen megváltoztatja a történet fókuszát, és elfogadhatatlanul torzítja a feleségét ha kell, erőszakkal pszichiátriai kezelés alá vetni kívánó Elgie alakját. Mert hát a könyvben, akárhogy nézzük, sunyi rohadék, aki bármennyire szereti Bernadette-et, azért félrekufircol és észre sem veszi, hogy felesége évek óta táncol az idegösszeroppanás szélén. A filmben ezzel szemben búsképű áldozat, aki ki van szolgáltatva egy hisztérika szeszélyeinek.

Ha nagyon megfeszítem magam, pár dolgot azért ki tudok emelni: a vizuális megvalósítás szuper – a szétesőfélben lévő egykori iskolaépülettől kezdve, ahol Bernadette és családja él (és ahol gondosan utat adnak a padlódeszkákat felgyűrő szederindáknak) az Antarktisz vakító fehérségéig, Bernadette óriási napszemüvegétől az egykori sztárépítész Beeber-házáig minden épp olyan, ahogy a könyv alapján elképzeltük. Abban a párhuzamos jelenetsorban pedig, amikor Bernadette egykori mentorával beszélgetve idézi fel, mi is történt vele az elmúlt húsz évben az építészeti kudarctól való meneküléstől a vetéléseken át a betegen született, majd féltő gonddal óvott csodagyerekig, miközben a férj egy pszichiáterrel beszél felesége aggasztó állapotáról és próbálja ön- és közveszélyesnek beállítani, hogy elérje a kényszergyógykezelést – no itt megcsillan valami abból, miért is remek rendező Linklater és mit lehetett volna kihozni ebből a sztoriból. Itt öt percben látjuk illusztrálni egy házaspár tökéletesen eltérő narratíváját házasságuk (és életük) széteséséről, egy egykoron óriási művész meghasonlását és bezárkózását, egy anya tragédiáját, aki sosem kért és nem kapott segítséget ahhoz, hogy feldolgozza traumáit. Kár, hogy a maradék közel két óra a fasorban sincs ehhez képest.

Fáj kimondani, mert én alapból nem vagyok adaptáció-ellenes, sőt, számos adaptációt imádok, néhányat még az alapanyagnál is jobban, de ez az az eset, amikor jobb lett volna, ha senkinek nem jut eszébe Semple könyvét vászonra vinni.

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?

Mostanában a szokásosnál is többet elmélkedtem azon, vajon minek köszönhetően ugrik bele egy-egy könyv a kezembe épp akkor, amikor. Aki rendszeresen olvas minket, tudhatja, hogy én azért előszeretettel olvasok a nyomasztónál is nyomasztóbb szépirodalmat – az idei év egyik nagy elhatározása is az volt, hogy több igazi szépirodalom, kevesebb szórakoztató izé. Ehhez képest az utóbbi nagyjából egy hónapban felgyűltek körülöttem a vicces-könnyed olvasmányok, és milyen jól tették – akkora szükségem volt rájuk, mint egy korty levegőre. Nem is tudom, hogy bírtam volna elviselni magam az elmúlt hetekben, ha nem ezeket a könyveket olvasom. S hogy miért pont most jöttek? Véletlen? Valamiféle „felsőbb” rendelés? Tudatalatti? Ki tudja… Mindenesetre jöttek, és jó hogy jöttek.

Bernadette Fox meg aztán különösen… Pedig sokáig kerülgettem őt is, már majdnem lemondtam a lehetőségről, aztán egy különösen hisztis napon – amikor a legtöbb nő elindul cipőt meg sminkcuccokat venni – írtam egy levelet, hogy ide nekem Bernadette-et, mondván, én könyvvel vigasztalódom. Akkor még azt hittem, csupán egy „harsányan mulatságos társasági komédia” lesz, ehhez képest sokkal többet kaptam tőle, és még az Antarktiszra is ellátogathattam – rövid időn belül másodszor, ami tuti jel (a másik Katarina Mazetti Pingvinélet című regénye volt – ott majd jól ki is fejtem Antarktisz-mániám eredetét).

Bernadette Fox Seattle egyik kertvárosában él imádnivaló lányával, Bee-vel és a Microsoft berkeiben félistennek számító férjével, Elgie-vel – mégpedig a Tárt Kapu Lányiskola kiszuperált épületében, ahol a tető ezer helyen ereszt, a padlódeszkákat időnként felnyomják a szederindák, az alagsorban pedig vélhetően egykori lakók szelleme kísért. És akkor még nem is szóltunk a kertben álló lakókocsiról, a Kis-Trianonról, ahova Bernadette olykor elmenekül a világ elől. Vagy mondjuk úgy: gyakran elmenekül a világ elől. Bernadette ugyanis enyhén antiszociális – konkrétan, ha tehetné, soha nem lépne ki a házból és nem bonyolódna mindenféle felesleges interakciókba a többi emberrel. Mélyen meg tudom érteni. Sajnos azonban imádnivaló lánykája kitalálja, hogy – ha már kiváló bizonyítványa birtokában „bármit” kérhet – a karácsonyi szünetet az Antarktiszon szeretné tölteni. Ami azzal jár, hogy egy bazi nagy jégtörő hajón lesznek összezárva pár tucat másik utassal és meglehetősen nehéz lesz elszökni a többiek elől – bár ki tudja, lehet, hogy Bernadette-nek még ez is sikerül.

Addig azonban túl kell jutni a készülődés nehézségein – úgymint bevásárlás, útfoglalás, halom hivatalos papír kitöltése, tengeribetegség elleni gyógyszerek beszerzése. Még jó, hogy minderre igénybe lehet venni mindenféle Indiában székelő „virtuális asszisztens” szolgáltatók segítségét – akik, ha az ember kiadja nekik az összes hivatalos adatát, mindent elvégeznek helyette. És itt kezdődnek az igazi bonyodalmak. Mert nem elég, hogy Bernadette előbb áthajt a szomszéd anyuka lábán az iskola parkolójában, majd a fél domboldalt rázúdítja a szóban forgó szomszéd házára, amikor ott épp az iskolát népszerűsítő rendezvényt tartanak a potenciális Galer utcai szülőknek, még ráadásul az FBI szerint az orosz maffiának szolgáltatta ki a család adatait, pusztán azért, mert lusta volt maga intézni az ügyeit. Ami elég indok lehet bárkinek, hogy ön- és közveszélyesnek nyilváníttassa, diliházba dugja, megcsalja, leírja…

Pedig… Ha csak egy kicsit is vennék a fáradságot és benéznének az álarc mögé (ami gyakran nem könnyű, hisz az álarc gazdája mindent megtesz, hogy ne engedje be a kíváncsi tekinteteket), mennyi mindent láthatnának. Például egy meg nem értett zsenit, aki élete nagy kudarcát, mint keresztet hurcolva megfosztotta magát a kreativitás lehetőségétől is, és ebbe kis híján valóban beleőrült. Egy nőt, akinek segítségre lett volna szüksége, mert olyan sebet szerzett, amivel nem tudott egyedül megbirkózni. Valakit, aki ketrecbe zárt vadállatként szép lassan belebolondul a meg nem értésbe, a mellőzésbe, a kényszerekbe.

Ó, mennyire szerettem én ezt a Bernadette-et! Imádtam a mániáit, a fóbiáit, a sáljait, a napszemüvegét, cinikus humorát és a lánya iránti szeretetét. És közben persze szántam, mert a legmeghittebb kapcsolat egy virtuális asszisztenshez fűzi, aki óránként harminc centért asztalt foglal neki a szomszédos étteremben; mert a férje nem veszi észre, hogy segítségre van szüksége; mert a Galer utca szúnyogjai (azaz a vérszívó „bezzeganyák”) megkeserítik az életét. Hogy én mennyire utáltam ezt az álságos, Született feleségek-stílusú kertvárosi miliőt! Ahol minden szülő tevékeny tagja a szülői munkaközösségnek, mindenki annyira szereti a másikat, mindenki megtesz bármit a másikért és közösen sütnek sütit karácsonyra – miközben alig várják, hogy hátba szúrhassák egymást és egyik szülő sem veszi észre, ha urambocsá’ a saját gyereke drogozik. Egy percig sem csodálkoztam, hogy Bernadette nem tudott betagozódni ebbe az elmeroggyant amerikai álomba, inkább irigyeltem, amiért megtehette, hogy kivonja magát belőle. Persze voltak hibái, hogyne lettek volna, csinált világraszóló baromságokat – de én ezekkel együtt is szerettem őt.

Azt hiszem egyébként, ezen áll vagy bukik a dolog: aki közel érzi magához Bernadette-et, szeretni fogja ezt a könyvet, aki nem, azt nem fogja megnyerni semmi. Sem a formai játékok (pedig van belőlük bőven: a regény levelek, e-mailek, újságcikkek, pszichiátriai jelentések, előadások, rendőrségi akták, feljegyzések laza szövedéke), sem a tizenöt éves Bee nyomozása az anyja után (rém elszánt és okos kis vakarcs), sem a társadalomkritika (ó, azok a szúnyogok!), sem a humor (márpedig ez tényleg egy kacagtatóan vicces társasági komédia). Én azért azt mondom, érdemes próbát tenni vele – mert ha bejön, ha nem, az biztos, hogy érdekes egy darab.

Kiadó: Maxim

Fordító: Lázár Júlia