„Akármiről,
de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a
saját hangomat.”
Ha a Holtversenyről
azt írtam, hogy a hatalmas, ordító hiányok könyve, akkor Tóth Krisztina Pillanatragasztója a kis hiányoké. A
mindennapi elhallgatásoké, a telefonban elkummantott válaszoké, a „semmi
különösöké”. Kis mulasztások, oda nem figyelések, rohanások el egymás mellett,
fel nem vett telefonok, meg nem válaszolt üzenetek, fel nem szerelt
muskátlitartók, el nem sírt könnyek, észre nem vett segélykiáltások… Soha nem
hisszük, hogy épp az az aprócska
momentum lesz a végzetes, azt mondjuk magunknak: ennyi még belefér, majd holnap
megkérdezem, felhívom, odafigyelek, felszerelem, megfőzöm… Aztán a sok kis
semmikülönös mulasztást odáig görgetjük, míg óriási, jóvátehetetlen „Ahogy
eddig” lesz belőlük.
Fájnak ezek a novellák. Belénk marnak. Huszonöt
fájdalmas seb. Huszonöt kihagyott lehetőség a szereplőknek, huszonöt apró
remekmű a szerzőtől. Nem olvastam még Tóth Krisztinát – lehet, jobb is lett
volna, ha így marad. Némelyik írása után azt éreztem, rozsdás kiskanállal
kaparnám ki a saját szívem, csak ne kelljen ezt
éreznem. Hogy belém lát, belénk lát, ismer minket. Huszonöt év – ennyi telt el
az első kötet megjelenése óta, ennyi telik el az első és az utolsó novella
között. Kortükör? Lenyomat a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évünkről? Nem
is tudom… Kár talán túldimenzionálni ezt a számot. Mennyi hallgatás fér bele
huszonöt évbe? És mennyi fér harmincháromba? Mennyi fér egy egész életbe? Ezek
az ordító csendek kortól és korszaktól függetlenül képesek kicsinálni minket. A
foglalt telefonfülkétől az „Egyszer már nyertem” dacos fatalizmusát követő zavart
csendig.
Tükörcserepek – írja a fülszöveg és
valóban könnyen úgy érezhetjük magunkat mintha egy széttöredezett tükröt
próbálnánk összeragasztani, hogy megláthassuk benne saját magunkat, ám ehelyett
csak az össze-vissza karistoló darabokat ragasztja ránk levakarhatatlanul ez a Pillanatragasztó. Kiragadott történetek,
pillanatfelvételek életekből, helyzetekből, sorsokból. Mintha biztos kézzel
elénk vetett gondolatmagvacskák lennének, melyeket nekünk kell „kinevelni”
magunkban. Kevesen tudják ezt így, ennyire magabiztosan, ily kevés szóval ennyi
dimenziót mesélve. Direkt nem írom, hogy kerek egész történeteket, mert nem
azok. De ott van mindben egy duzzadó történet lehetősége.
„Itt
ülök a saját lakásom fürdőszobájában, mint valami csapdába esett szerető, és
nem tudok kimenni. Ötvennégy éves vagyok, beszartam, kopaszodom, és nem tudom,
hol a mosópor. Ráférne erre a fürdőszobára egy csempézés.”
Ami igazán meglepő, az a szikár,
szenvtelen, már-már hideg-rideg stílus mögül rendre ránk kacsintó humor. Tán nem
is lehet másképp nézni tökéletes emberi gyarlóságunkat, mint egy nagy adag
iróniával. Mert hát valljuk be, egy szaros gatyánál semmi nem mutatja meg
jobban, ki az, akire igazán rábízhatjuk magunkat; és úgy tudunk a legjobban
fricskát mutatni seggfej szeretőnk emlékének, ha a közös szállodaszoba
kulcsából lehúzót csinálunk a WC-láncra. Sajnos ez a humor csak ritkán csillan.
Nem oldja humor az első „felnőtt” munka után hazatérő erdélyi kamaszfiú gyerekes
álmainak darabokra hullását; sem a hőn áhított muskátlisláda felkerülésének
árát… Olykor egyébként úgy éreztem, a „könnyebbik utat” fogta meg a szerző – az
a muskátlisláda például felkerülhetett volna kevésbé hatásvadász módon is (pláne
például a szerintem úgy-ahogy-van zseniális „Soha, egy szót se” fényében).
Aztán rájöttem: az élet maga is igen hatásvadász módon tolja az arcunkba saját
hülyeségeink.
Fájt ez az olvasás. Sebeket kapargatott,
melyekbe aztán kénytelen voltam belenézni, jó mélyre. Szembesít az
elhallgatásokkal, a kihagyott lehetőségekkel, a jóvátehetetlen hibákkal –
azzal, hogy nem, soha nem fogom megtalálni a saját hangom, ha mindig arra
várok, hogy meghalljam a hangját annak, akinek már nem lehet. Beleragadhatunk a
pillanatba, csak nem biztos, hogy érdemes. Űzhetjük egész életünkben a rég elveszett
lehetőséget, de ha meg is találjuk, szembe kell néznünk azzal, hogy megváltoztunk
– ő is, mi is. Ragasztgathatjuk örökkön-örökké a cserepeket, de csak magunkat
sebezzük vele, újra meg újra. Vagy meg is törhetjük a csendet, és kimondhatjuk,
hogy sose leszünk már egész… Ki tudja, lehet hogy önmagában a kimondástól is
könnyebb lesz.
„Lehetnék
ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek
ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt
belül valami.”
Kiadó: Magvető
