2017. június 22., csütörtök

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Én nagyon szeretem Fredrik Backmant. Talán mert már Ove történetében is éreztem, hogy egy rétegében a könyveit terápiás céllal fogalmazza, önmagának. Hogy az írás számára egyfajta megértése is a vele történteknek. Talán ezért érezzük meg a meséiben a velünk történtet is – talán ettől válnak a meséi annyira könnyen személyessé. Nem tudom… azt igen, hogy kicsit a személyes ismerősöm lett; a folyton jobbat remélő, ügyetlen jót akarásával, a szelíd noszogatással, hogy figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül. Ne hagyjuk szó nélkül a bántalmazást, a viszonyokba csempészett akarnok hatalmat, a szabályokba rendezett önkényt, ne hagyjuk szó nélkül a közönyt. Figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül – még a gyöngéd csalásait is rendre elnézem neki, annyira közel jött, annyira elhiszem neki, hogy tényleg minden szavával jót akar.

Én nagyom szeretem, és most talán az eddigieknél is jobban. Amikor egy elengedett kezű mesében megmutatja: milyen, amikor hiába figyelsz. Milyen az, amikor eláll a szavad – amikor szó nélkül kell hagyd a tévesztést, a hibát, a rossz beidegződések sérüléseit. Mert a lassan sötétbe csukódó elme már nem tudja követni azt, amit nem hagynál szó nélkül. Már csak követheted ezt a lassú becsukódást – hiszen a napot se kérheted meg, hogy megszakítsa a pályáját: hiszen nem kérheted a napod, hogy ne alkonyodjon. Veszteségek ütöttjeként mondom: ez a könyv el tudja mesélni, milyen ez a veszteség. Amihez semmiféle elégtételt nem tudsz kifundálni – mert a mese végén az unoka és a fiú kénytelen elbúcsúzni az apától.

Veszteségek ütöttjeként mondom, hogy ez egy gyönyörű, méltó búcsú. Pedig Fredrik itt is csal, ugyanolyan szelíden, ahogyan szokott – talán kénytelen volt csalni: most a kellő távolsághoz, hogy egyáltalán le tudja írni ezt a nagyon sokrétegű búcsút. Hogy ne hagyja szó nélkül, el kellett játsszon azzal a valóságba hazavezető úttal, ami az elmére csukódó éjszakában valóban egyre hosszabb. Amelyben egyszer tényleg nem jön el a reggel – és akkor más irányba kell elindulni, nem haza. Látom, kedves Fredrik, hogy neked a haza: a szeretteid. Hogy ezért annyira pokolira nehéz elengedni azt a kezet, amelyik (sokkal teljesebben) az unoka kezére kulcsolódik. És hogy ennyi szó kellett hozzá – éppen ennyi neki hagyott szó; játék elmével (ami nem a tiéd) és becsukódással (ami a tiéd is), emlékekkel (igen, érzik: személyes) és hiányérzetekkel (igen, ezekről is érzik).

Rövidke írás ez amúgy. Ami nem is baj. Nagyon könnyen fogyasztható. Azt remélem, megérinthet olyanokat is, akik még nem kényszerültek ilyen veszteségek elviselésére – azaz a magam részéről érzem ebben a könyvben a potenciált, hogy megérintsen olyanokat is. Hogy a veszteség bennük se maradjon nyílt seb. Hogy elviseljék, ahogy elengedi a kezüket a távozó – hogy megtanulják: az elengedéshez mind a két oldalra szükség van. Hogy nekik is el kell engedniük azt, akinek a haza vezető útja minden reggel egyre hosszabb. Furcsát mondok – lehet, hogy ezt a könyvet a gyerekek kezébe kéne adni. Az unokák kezébe. Mert olyan mondatok vannak benne, amiket követni tudnak, mert olyan szituációk, amelyekbe beleélhetik magukat. Olyan dolgok, amiket szerethetnek. Olyan dolgok, amik távol tartják a medvéket.

Szerettem kézbe venni ezt a szellősen szedett, de igényesen kötött kis kötetet. Szeretem, ha valami ilyen: megadták a módját. Illik a többi mellé. Mégis – lehet, hogy jobban szerettem volna, ha egyszerűbb kivitelű és olcsóbb ez a kötet, hogy minél több kézbe eljuthasson. Hogy minél többen olvashassák: Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébred ott, fogalma sincs róla hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja: Ne félj!...

Kiadó: Animus
Fordította: Bándi Eszter

2017. június 19., hétfő

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró

Egy város bélrendszere folyamatosan emészt. És komoly távolságtartás kell hozzá, hogy a kíváncsiság feltárhasson akár egyetlen (el)emésztési folyamatot. Városba érkező idegen tekintet kell hozzá, szociográf pontosság és adatközlők kellenek hozzá, közelebb lépésekbe rejtett idegenséget feltételez, ha leírható. A hattyú halála. Eltévedés kell hozzá a városbolygóban, a panelegyformaságban, amely valójában átlátható és nyers szerkezet, a metróban, amely soha nem készült el – amely munkagödör-státuszát őrzi a benne várakozóknak. Egy eltűnő lány alakja, egy soha véget nem érő lóverseny befutója, lovak alatt megnyíló föld, serpenyőben kirántott hattyúszárny – városi legendák, amelyek úgy terjednek, hogy az elbeszélők aztán nem beszélnek róluk soha többé. Eltévedés kell hozzá, utólag igazolhatatlan adatközlések az Ördöghöz címzett kerthelyiség csillagtalanságában.

Jó ez. Egyfelől. Szikár fecsegésnek hívom, egyenletes és monoton, mint a panel-külcsín, takarékos – de közben lényegtelennel dúsul, sörhabbal és szénsavval, lazítana az elbeszélés kedvéért. Ez a r_g_ny lírahatáron billeg, miközben a benne koppanó tőmondatok Tart juttatják az eszembe, a Szürke galambot, a Lassú tehert. Szikár fecsegésnek hívom, sokszor és sokat vétkezők szószegény gyónásának, amibe mindig keveredik valamilyen emberien lényegtelen. Ha egyáltalán érdemes azon meditálni, mi is itt a lényeg. Szikár fecsegés – mélységesen kimért és kimódolt, olykor szinte látom, ahogy az írókéz kicsavarja a belesurranó természetesség hattyúnyakát: mert alapjában másként szeretne jelenteni mint az eddigi jelentések, városnyi hiábavalóságról és feloldhatatlan, ablakpárkányon kuporgó tragédiákról - s így inkább vállalja a tudatosan művit, a csinált, morbid, beszűkült mesterséges terek kamarai túlzás-gesztusait.

Jó, valójában tényleg ilyen mesterséges terekben élünk, s nem is a legkirívóbb beszűkülés ezek közül az irodalom. Nem érdemes azon meditálni, mi is itt a lényeg. Az adatközlő személyes tragédiája, a felidézett esemény, amit az idegen kíváncsiság körüljár, csak egy tökéletes apropó. Mert fontosabb nála a körülötte imbolygó mitológia. Játék a hattyúval. Mit keresnek a hattyúk az épülő lakótelep űrbéli-tájseb jellegű szélén, az arra teljesen alkalmatlan folyóparton? Mit keres az arra teljesen alkalmatlan hattyúszárny a soha nem látott méretű serpenyőben? Ez a mitológia munkagödör, kidolgozatlan, befejezetlen, mint a pozsonyi metró. De hordozza minden mitológiák alapvető gesztusait.

Jó, igazából hívhatnám népmesének, amit az idegen gyűjtő a távolságtartásba rögzít. A népmese fantáziálásra kijelölt hely, a hattyúhoz címzett szépségszalon a bélmosás eszközkészletének alattvalósága felett. Itt minden a hattyúhoz címzett, akinek a kezében aznap este akkorát villant a Leicán a vaku, hogy az eseményt elmesélni akaró mesélő is belévakult. Ez a mesélés a pillanatnyi vakságé. Hiszen vágyunk egy sokkal kézzelfoghatóbb logikára, de közben ugyanúgy arra a jelentőségre is, amit a mese távlata a történéseink banalitásának biztosíthat. Czinki Ferenc ezt a történetet ezerféleképpen elmesélhette volna, hiszen ezt a történetet ezerféleképpen elmesélték már. De ő is (ahogy a legtöbb mesélő) az egészet akarta, avagy legalábbis az egész érzetét. A népmesét, a hangulatot, amit kelt, a felboncolását cinizmussal és iróniával, a fekete-fehér neorealizmust szinte olasz módra, Visconti vagy Rossellini módjára fekete-fehéren; de a visszacsomagolását is a mágikusba, azzal az eleganciával, ahogy Borges keres a halálhoz iránytűt.

Úgy képzelem, hogy sokkal több szóból állt. Hogy sokkal több elmesélt sétából az óvárosból a panelhalomba – valahogy úgy járva a városrészek közti utcamondatokat, ahogy Darvasi járta az Ez egy ilyen csúcs Berlinjét. Úgy képzelem, hogy onnan szűkült idáig – hattyú-egészből, tollal, hússal, szárnysuhogással a lerágott csontig. Nekem talán túlszűkült kicsit, bár amikor becsuktam, arra gondoltam, jó ez. Meg arra: túl sokat bízott rám. Túlságosan sokféleképpen hajtogathatom ezt a szöveget ahhoz, hogy mindig egy összevérzett hattyúorigami jöjjön ki belőle. Hiszen a hajtogatás épp attól ad ki egy alakot, hogy egyféleképpen művelik (a kötet borítója tökéletes!). Úgy képzelem, sokkal több szóból tollfoszlott idáig, bár arra gondoltam közben: jó ez a fosztottság, akkor is, ha nem befejezett, hanem abbahagyott. S erre: ha írok róla, az megint nem kritika lesz, még csak nem is ismertető, csak egy magányos olvasói olvasat. Ami talán másokat is (így is) olvasásra provokál.  

2017. június 12., hétfő

Jeff VanderMeer: Borne

Jeff VanderMeer engem lenyűgözött a Déli Végek trilógiájával – emlékszem, akkortájt ismerkedtem a kortárs SF „weird” irányzatával és annyira más volt, mint amit addig „klasszikus” sci-fi és fantasy vonalon olvastam, hogy teljesen magával ragadott. Azóta persze mind SF mind weird téren picit olvasottabb vagyok, de VanderMeer szerelem maradt: nekem pont az ilyen agyat szennyező, az olvasót oldalról oldalra újabb kihívások elé állító, több kérdést, mint választ elénk táró művek jelentik a spekulatív fikció tetejét. És itt mindhárom állítás egyformán hangsúlyos: szennyezzen be, kússzon be a bőröm alá, tegyen a magáévá a könyv úgy, hogy ne távolíthassam el magamtól egykönnyen; állítson kihívások elé, ne tudjam értelmezni a bejáratott sablonjaimmal és ne adjon a kezembe kész válaszokat. A steril, formára igazított, panelekből építkező, minden szálat gondosan elvarró regényekkel egyre kevésbé tudok mit kezdeni.

Nyilvánvaló hát, hogy igencsak nagy várakozásokkal tekintettem a Borne elé… És persze nyilvánvaló, hogy bizonyos szempontból csalódást okozott. Nem rossz könyv, sőt! Nem is mondanám, hogy rosszabb, mint a Déli Végek (az általános vélemény egyébként az, hogy sokkal jobb, igaz, ezt jórészt azok mondják, akik utálták az Expedíciót és folytatásait…). De nem ütött akkorát. Igazából semekkorát sem ütött. Szépen besorolt a posztapokaliptikus SF élvonalába. Ami persze nem rossz - ha valamit Margaret Atwood Guvat és Gazellájával emlegetnek egy lapon, az pláne nem - mégis, ott motoszkál bennem a kisördög, hogy ha valaki egy totálisan besorolhatatlan, műfajok közt bátran ugráló, a zsáner kereteit minden irányba feszegető mű után egy ennyire könnyen sorba rakható művel jelentkezik, az nekem félig-meddig visszalépés.

Na de mi is a baj ezzel a regénnyel? Van vele baj egyáltalán?

Valahol a meg nem határozott jövőben járunk, egy névtelen városban, amelyre egy névtelen Vállalat árnyéka vetül – a mindent romba döntő események előtt a Vállalat biotechek tenyésztésével és rejtélyes kísérletekkel uralta a környéket és az ott lakókat. Gátlástalanul belenyúlva az élet és a természet törvényeibe, génmódosításokkal, ki tudja meddig érő technológiával, szörnyetegek elszabadításával. Hogy mit művelt konkrétan a Vállalat? Erről csak homályos elképzeléseink lehetnek, miként az ott élők többségének. Hogy milyen szörnyek rejtőznek még a laborok mélyén? Azt jobb el sem képzelni. Hogy milyen szörnyetegek kerültek ki? Talán jóval változatosabbak még annál is, amit a lapok csak sejtetnek…

Évekkel az összeomlás után e városban él Rachel. A romokon guberálva, csapdákkal és illúziókkal dekorált barlangjukban szeretőjével, Wick-el mintha csak várnák a napot, amikor a Vállalat romjai közül újra meg újra lecsapó gigantikus medve-szörny, Mord őket is elpusztítja. Nincs remény, nincsenek kilátások, nincs távlat, ami felé lehetne tekinteni – csak szörnyek, eltorzult gyermekek, gyilkolásra teremtett életformák. Adja magát a kérdés: miért is ragaszkodni az élethez ebben a világban? Rachel nem nagyon töpreng ezen, csak megy tovább, napról napra. Az ilyesfajta merengés az olvasó dolga. Aztán egy napon talál valamit, ami mintha megpendítené a rég elfeledett érzelmek húrját. Egy alaktalan masszát, egy ki tudja honnan jött és minek szánt élőlényt a szörnyeteg bundáján, ami valamiért hívja magához. Amitől nem tud elszakadni. Még akkor sem, ha egy horrorisztikus génmódosításokkal kísérletező Vállalat hátsó udvarában talált ismeretlen élőlényt hazavinni nem biztos, hogy életbiztosítás.

Borne-nak nevezi. Beszél hozzá. Személyiséget ad neki. Gyermekként szereti – még akkor is, ha partnere a legkevésbé sem repdes az örömtől, hogy egy szörnyeteg furakodjon a családba. Akkor is, amikor nyilvánvalóvá válik: az öntudatát nem csupán a mesékből nyeri. Akkor is, amikor saját szemével látja, hogy kis szörnyetege rettenetesebb gyilkológép még a nagy medvénél is. De vajon meddig? Meddig tarthat ki ez a groteszkül kifacsart kvázi-anyai szeretet egy újabb apokalipszis árnyékában? Meddig áltathatja magát Rachel azzal, hogy a sok szörnyeteg közt Borne lehet emberi? Meddig táplálhatja az illúziót, hogy ha az egyik szörnyeteg legyőzi a másikat, helyreállhat az emberek rendje? Ez a legnagyobb kérdés. Hogy mikor jön el a pillanat, amikor már nincs visszaút. Amikor tök mindegy, ki „győz”, a szörnyetegeké a jövő. Amikor az ember már nem a teremtés koronája, maximum az a hülye, aki a világra szabadította a nála fejlettebb életformákat. Hogy mi tesz valakit emberré, az többé irreleváns – mert már nem ők akarnak emberek lenni, hanem mi akarunk görcsösen emberként tekinteni rájuk. Hogy megőrizhessük az illúziónkat: van hatalmunk felettük. Valójában saját magunk felett sincs.

S hogy mégis miért maradt el a katarzis?

Mert nem érdekel a rejtély. Nem érdekel, mi Borne valójában – túl sokat láttam belőle ahhoz, hogy ismerjem a saját verziómat. Nem érdekel, miért lett Mord olyan, amilyen – ahhoz túlságosan nevetséges számomra egy tíz emelet magas repülő medve ötlete, hogy elképzeljem, miért lett ilyen. Nem érdekel Rachel múltja, pedig nagyon próbálkozott az író rejtélyekkel körbepakolni, mert nem érdekel Rachel maga. Hiányzik a kapcsolat, hiányzik, hogy a fejében érezzem magam, mint anno az Expedíció biológusának fejében, hiányzik, hogy meg akarjam érteni a Vállalat működését. Kívül maradtam a könyvön. Kicsit azt érzem, VanderMeer ezúttal az arcomba tolta a rémálmát – ahelyett hogy a fejembe ültette volna. Márpedig tőle az utóbbit várom. Talán majd legközelebb.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2017. június 9., péntek

Laboda Róbert: Én csak néztem

Ő csak nézett. Aztán elmesélte. Központozás nélkül lebegő szavakkal. Keresetten keresetlen vagy keresetlen keresett szavakkal – ha nem ismerném nem hinném el, hogy ilyen szerkezetekben gondolkodik, pedig tényleg. Egyfelől egy elemeltségben, messzemenőkig kihasználva, hogy a nyelvünkben a szórend szabad; másfelől egy lefojtottságban, amely mint fazékon a fedő: csak ennyit enged fel, csak a félálmot engedi fel.

Mert valójában tényleg félálom. A félálom összefüggéstelensége, ami az érem másik oldalán a mélyebb összefüggéseket jelenti. Azt jelenti: szabad szabadabban asszociálni – abban az egyszerre hiper- és antiszociális állapotban, amit a félálom jelent, amit a fél-álmodón túl a családban is megtapasztalható figyelemhiány, vagy akár össztársadalmi éberség-hiány jelent, amit végső soron a kissebségi lét is jelent. A kötet ajánlójába Szászi Zoltán is teljes joggal fűzi be a „félálomban vergődő érzéseket”. Mert valójában tényleg félálom, annak minden kíméletlen őszinteségével – és mégis könnyebben kódolódó éberséghiányával. Azokat nézed így, akik közel állnak hozzád, akiket teljes éberséggel nem is ítélhetsz meg, hiszen túl közel vannak. Túlságosan ellentmondásos a kapcsolatotok, szeretetből és sérelmekből, évtizedekig hordozott félreértésekből van összegyúrva; kibeszéletlen, gyakran kibeszélhetetlen pici szőnyeg alá söpört poklokból, egymásra mutogatásokból, amiket alig is old fel idő, vagy megbocsátás. S mindezt a kétség nélkül vállalt szeretet közben – hiszen ők a családod.

Ezt ismerem. A családban hordott „nem beszélünk róla” helyzeteket. Robi épp ezeket bontotta fel, a lehangolt zongorán elskálázott moll hangok közt telő-múló, szeretetből visszafojtott szavakat mondta ki. A szemrehányás szavai helyett a félálomszavakat, apának, anyának. Fantasztikus családja lehet, hogy elviselték; hogy ez a teljesen fordított helyzetben tékozló fiús hazatérés (hiszen felvágta nyelvét a távolság!) nem a becsapott ajtók végső távozását szülte! Mert el tudom képzelni, hogy ezek a kíméletlen, félig csukott szemmel: tekintet nélkül kimondott félálomszavak mennyire fájhattak!

A gyerekkor ami a házunktól ötven méter – ami házon kívül van. El kell gyalogolni odáig, az Ipoly-partig, a nagyapával való erős azonosságérzetig, az „ő vére vagyok” érzetig, a hiányig, amit a legközelebb érzett hagyott maga után. Akinek levelet azért lehet írni – de a lehet nem jó szó ide: kell. A gyerekkor, ami a konyhánkban éppen elfér, amit olyan kíméletlenül lep meg a szépség és az összes belecsomagolt hiány a Balaton vizébe gázolva, hogy

ott gondoltam arra
jó lenne ha meghalnék
épp alkalom is lenne rá
minden pillanatban
meg ki tudja lesz még
minden szép
ennél szebb nem is lehetne
úgy megdögleni hogy kicsit
túléljem ezt

csak egyszer

akarnám látni
hogy igazán gyászolnak-e

…jó észrevenni, hogy ez a félálom a fél-álmodóval is ugyanolyan kíméletlen mint a többi szereplővel az életében, a múltjában – mindabban ami a közösen megélt múltból ma is maradék nélkül él. Ez nem terápia. Nem old, és nem köt újra. De lenyűgöző erővel konstatál. A látszólag súlytalan, lebegő félálomszavakat lassan görgesd, olvasó, központozd többféleképpen magadnak (a jelzések hiánya erre bíztat), kortyolgasd, mint a finom pálinkát, amit nem a nyers erejéért döntesz be, hiszen ízlik is. A szokatlan szórendek, a látszólagos bárdolatlanság, úgy hagyottság folyvást jelent. A szavak közvetlen jelentését színezi. S nem az a fontos, hogy minden ízében értsd a fél-álmodó félálmát – hanem az: rezonálhasson rá benned a magadé. Ez nem terápia: nem azért van, hogy oldozzon, elég ha tudatja veled, hol és hogyan hurcolod a hasonló sérelmeket, szeretetlenségek látszatait, hazugságokat és következményeit, elhallgatásokat és kimondhatatlanságot (főleg ha már tényleg nincs kinek…).

Laboda Róbert Túlzásokban megejtett túlzó pökhendisége (imádtam, de nincs rá jobb szavam) után ez a csendes, de kíméletlen félálomkötet egy nem akármilyen minőségi lépcső. Olyan többlet rajzolódik benne, ami kíváncsivá tett: még milyen irányokba tágul ez a költészet. Én nem sietnék a helyében. Hagynám megélni halni (így, központozás nélkül) a gondolatot:

nézni csak az Ipoly partját
ott úgyis minden perc
egyformán más

mert aki ilyeneket észrevesz, annak nincs a gondolattól félnivalója. Meg az időtől se. Az egyformán más, telő időtől. Az időtől, ami úgyis szavakat érlel abban, aki erre fogékony.

2017. június 7., szerda

Sam Lee & Friends - Művészetek Palotája

Az a szentségtelen gondolatom támadt hazafelé, hogy élő népzenét hallottam. Ma, amikor maga a kanonizálódás jelzi: a szívemnek oly kedves „műfajban” jobbára halottvirrasztás folyik. Amikor az „így kell” megöli az „én így csinálom” bátorságát. Mert ez a népzene éltetése: ahogy hagyjuk magunkat „ahogy érezni”. Ahogy a zenész fogja a tanultakat és használja, ahogyan érzi – írtam négy éve, amikor Sam Lee és barátai először melegítették át a MÜPA Fesztivál Színházának színpadát. Tartom, hogy most is az élő népzene lüktető áramában fürödhettünk Sam énekét hallgatva, elmerülhettünk megint az „éppen így csinálom” szabadságának előttünk megvalósuló bátorságában. Ez szemernyit sem változott – de szinte minden más igen.

Hiszen ez alatt a négy év alatt Sam Lee a figyelem középpontjába került, és ott is ragadt – őrült mennyiségű koncertet adott; kiadott egy második lemezt, ezúttal már nem a saját kontójára; mások projektjeibe vendégeskedett bele, többek közt betétdalt írt és énekelt Guy Ritchie Arthurjában. Egy interjúban olvastam, hogy mennyire örült ennek a koncertlehetőségnek, hiszen egy rendkívül kimerítő turné tavaly decemberi vége óta nem lépett fel a barátaival – meg kell mondjam amikor megjelent a színpadon, az első benyomásom ez volt: ráférne a pihenés. Az egykori összeszedettséghez képest kicsit szétesett Sam állt előttünk – más kérdés, hogy az elénk varázsolt produkción ez egyáltalán nem hagyott nyomot; ez a srác kizárólag szívből képes énekelni...

Kicsit átalakult Sam „baráti köre” is – ahogy beültünk a nézőtérre, sajnálattal vettem tudomásul, hogy Jonah Brody kotója helyén zongora és mongol cimbalom díszeleg. A rengeteg koncert s egyéb feladat lemorzsolja a barátokat, a korábban általunk látott formációból kizárólag Josh Green maradt a színen a doboknál (bár hivatalosan még Flora Curzon a formáció hegedűse, nekünk egy másik hölgy húzta az este – sajnos sehol nem leltem a nevét…) viszont a hiányérzeteim hamar elmosta Jon Whitten ukulele-, zongora- és cimbalomjátéka (Sam kedvesen elviccelődött rajta, hogy mennyire szorong Jon: itt, nálunk, úgymond a cimbalom óhazájában kell bizonyítson…). Nagy örömömre legalább annyi fantáziával és legalább annyira ihletetten szólaltak meg az új hangszereken a régi dalok. Kicsit talán kevésbé meditatív, jobban pörgő, táncra hangoltabb módon érkeztek egymás után Sam Lee gyűjtésének kiindulópontként kezelt kincsei, az angol „traveller-ek” ma is születő és kihunyó zenéje. A játszótársak hozzáállása nem változott, s megmaradtak Sam bőbeszédű és közvetlen kommentárjai minden egyes dalhoz…

Kicsit több új dalra számítottam – hiszen kijött az új lemez… de Sam előre jelezte, ez egyfajta örömkoncert lesz az ő számukra is, hiszen a jövőre nézve más terveket dédelget; régóta forog a fejében egy könyv ötlete például, lehet, hogy a Sam Lee & Friends jó darabig nem vállal fellépést újra… mondjuk hiszi a piszi, ezer helyre hívják a srácot, és ahogy a profilját követem, úgy tűnik, nemigen tud nemet mondani a felkérésekre. Amit a színpadon imádok benne: hogy nem osztja be magát, az a pályáját tekintve valójában kockázat; remélem, lesz valaki, aki a megfelelő pillanatban majd ráveszi egy kis lassításra. Meg arra, hogy térjen vissza a Bartók módjára komolyan vett gyűjtéshez – ragadja magához a diktafont megint, és járja a neki oly kedves közeget, ahol az ő dalai is teremnek.

Úgyhogy igazából Sam Lee és kompániája most sem hagyott bennünk hiányérzetet. A két utolsó, a színpad előterében, mikrofon nélkül a’capella előadott többszólamú dal esetében tényleg azt érezhettük, oda vitték a méltóságteljes tér közönségét, egészen közel a forráshoz, ahol az ilyen dalok születnek. Azt érezhettük mindannyian, mint egykor ifjúkoromban egy késő tavaszi éjjel, mikor a szomszédságomból gyönyörű, több szólamos beás dalok szűrődtek át a szokott zajártalom helyett – amikor boldogan ültem ébren az ágyam szélén és azt kívántam, bárcsak soha ne hagynák abba…

2017. június 5., hétfő

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

„Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.”

Joan Didion, napjaink egyik legnagyobb amerikai esszéírója 2003 decemberének végén leült vacsorázni férjével, a sikeres író és forgatókönyvíró John Gregory Dunne-nal New York-i lakásuk nappalijában. Egyetlen lányuk, Quintana karácsony első napja óta súlyos szeptikus sokkban feküdt kórházban és akkorra kómába esett. A kórházból hazafelé jövet bénultan úgy döntöttek, étterem helyett otthon vacsoráznak. Didion épp salátát készített, férje az első világháború jelentőségéről értekezett, amikor egy pillanatra megdermedt, majd leesett a székről. A következő pillanatban halott volt.

Mihez kezd az ember, amikor szembesül a felfoghatatlannal, hogy aki negyven évig a társa volt, egyik pillanatról a másikra a szeme láttára hal meg; egyetlen gyermeke pedig kómában fekszik és azt sem tudja, az apja halott? Mihez kezd valaki, aki a kórházi szociális munkás szerint „jól viseli a helyzetet”? Aki nem őrjöng, sír nyilvánosan, bénul meg a fájdalomtól – vagyis minden tekintetben megfelel korunk „civilizált gyászról” alkotott elképzeléseinek? Mihez kezd, miközben belülről lassan, de biztosan megőrjíti a felismerés, hogy milyen tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk a halállal szemben? Írni kezd. Elmenekül. Bezár egy kaput, tagadja a valóságot, mágikus gondolatokat kezd magában gyűjtögetni – arról, hogy ez az egész csak vicc, hogy az elhunyt férj visszatér egy nap és szüksége lesz a cipőire, hogy nem érhet véget csak úgy minden.

Torokszorítóan kemény, szűkszavú gyászkrónika ez – nem a sírós-kiborulós fajtából, nem a szívettépően megrázók közül és nem is a „hogyan éljük túl a gyászt” típusú önsegítő könyvek kategóriájából. Didion minden újságírói bravúrját bevetve kívülről nézi önmagát, gyászát és özvegységét; úgy analizál, hogy közben az olvasóban óhatatlanul megfogalmazódik: fordulhatna több empátiával vizsgálata tárgyához. Aztán helyére kerül, hogy dehát a vizsgálat tárgya önmaga. Az esszéíró védekezése: a tárgyilagosság. Miután hetekkel apja halála után Quintana felébred a kómából, értesül a halálhírről, beszédet mond a temetésen, már gyógyultnak nyilvánítva egyszer csak összeesik a reptéren és az életmentő agyműtét után újabb heteket tölt kórházban. Didion pedig a lánya betegágya mellett orvosi jelentéseket olvas, szakkönyvekbe merül, próbálja szakmai szemmel nézni a kórismét is – a hűvös, távolságtartó hangtól, amivel leírja Quintana CT-eredményének összefoglalását, a hideg kiráz, olvasás közben a rosszullét környékez, nem fér a fejembe, hogyan képes ennyire kívülről nézni ezt az egészet. Miközben tudom: védekezés ez is.

Didion a legintimebb érzéseibe nyújt betekintést, szinte kukkolásra hívva az olvasót – egy olyan életszakaszba, egy olyan gyászévbe, amit a legtöbbünknek eszünkben sincs meglesni. Hosszan időz korunk kicsavarodott gyászkezelési metódusain: a szemlesütéstől a kenetteljes képmutatáson át a társaságilag elfogadott viselkedésmódokig. Mert ahogy sok mindent, gyászolni is mindenki más „jobban tud” mint az, aki épp átéli. És mert a sok ránk aggatott elvárás közepette gyakran mi magunk is elveszünk: hogyan kéne gyászolnom? Hogyan kéne árvának vagy épp özvegynek lennem? Hogyan kéne tettetnem, hogy hiszek a holnapban? A gyásznapló elsődleges funkciója a túlélés – a másik a tudatosítás. Ha leírom, véglegessé válik. Ha szavakba öntöm, már nem fikcionalizálhatom, nem ringathatom magam a hitbe, hogy aki elment, visszatér. Maximum groteszk mód megkönnyebbülhetek egy újabb halálhír hallatán, hogy „legalább van kivel ebédelnie a túlvilágon”.

Fontos könyv Joan Didion memoárja. Miközben ahogy az élet minden területén, a gyászfeldolgozással kapcsolatban is ellepnek minket a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompázó életvezetési tanácsadó könyvek és a skála másik végén az olykor túldramatizált fikciók, kevesen, nagyon kevesen mernek ennyire mélyre menni és a végsőkig csupaszítani saját legbensőbb érzelmeiket. Azok minden ellentmondásosságával, bizonytalanságával, őrület határán táncolásával együtt. Leírni azt, amit nagyon nem szokás leírni: lehetetlen ép ésszel felfogni, miért történik ez meg valakivel. Lehet menekülni mindenféle hitekbe, lehet analizál(tat)ni, lehet a józanság álcája mögé bújtatni és elnyomni – de felfogni nem lehet. Csak menni tovább. Kihúzhatjuk magunkat a legmélyebb gödörből a saját hajunknál fogva, túlélhetjük a legnagyobb megrázkódtatásokat is, írhatunk könyveket, olvashatjuk sorstársaink memoárjait; de az a kínzó, megválaszolhatatlan kérdés örökké rágni fog: hogyan érhet véget egy pillanat alatt az, amit addig az életünknek hittünk?


Kiadó: Európa
Fordító: Varga Krisztina

2017. június 2., péntek

Christopher Moore: Lestrapált lelkek

Na. Szóval van az a Chris Moore, akit nem tudok nem szeretni – még ha idegesít is, hogy vásári, hogy alpári, hogy olcsó, hogy finoman fűszerezett szarral etet… amit a végén még meg is köszönök. Mert olykor a nettó szórakoztatáson túl egyszer csak elkezd valami zsigerig fontosról szólni a könyve, olyan pofátlanul szórakoztató módon, amit jobbára alapból nem hordoz jellegében a téma. Mert a lúzer, a bétahím jellegzetes világba esés-kelését az ember alapjában humorosan leírva kéri – de ugyanezt a gyászról már nem mondhatnánk el ugye, sőt… Azon se csodálkoznék, ha megbotránkoztatna a gondolat, hogy egy szeretni való regényhős szeretett felesége, gyermeke anyja – mi több, ráadásul a saját édesanyja haláláról és az ezzel járó gyászmunkáról valaki térdcsapkodásig vicces regényt kanyarít. Úgy, hogy nem alpári, nem olcsó, és nem finoman fűszerezett szar – legalábbis nem ott, nem ezekben a tartalmakban az. Christopher Moore a Mocskos melóban végrehajtotta ezt az írói bukfencet, s ha elnézem neki a nettó agymenést egyéb könyveiben (sőt, meg is köszönöm…) ezért teszem (meg persze ott a Biff, de az másik liga…).

Hogy aztán a szívemhez kapjak, amikor híre jött, hogy folytatja. Mert tud ocsmányul pénztárcára kacsingató folytatást írni, meg olyat is, ahol jégcsákánnyal bontja ki magát a saját befalazódó cselekményéből – ezeket is elviszi a humor, de ilyenkor mérgesen szórakozom jól. Mert a szemem láttára csal egy a csalásnál sokkal többre való tollú író (nem véletlenül rejtőjenőzöm le olykor - a név itt jelző, tehát kisbetű - mert rokon eszközkészlettel csal ilyenkor, a klasszikus - időbe temetett - zsáner mentőöve nélkül is). Hogy a Lestrapált lelkek mennyire folytatás, pontosan mutatja, hogy tíz oldal után letettem, és inkább elé olvastam a Mocskos melót megint, hogy minden mikronnyi utalásában képben legyek… persze ez mutatja azt is, az első pár oldal meggyőzött róla, érdemes előkeresni a könyvet, érdemes elé fűzni az egykori örömöt. Mert ez a folytatás most nemcsak írói olvasózsebbe-nyúlás, ez most jó!

Alphonse Rivera, exzsaru és antikvárius érdekes látogatókat kap egy klisésen ködös Frisco-i este, a város hajléktalan és nem kicsit zakkant Császárát hű ebeivel, s ráadásnak egy sikoltószellemet. Aki kedvesen figyelmezteti: már megint szar került a ventillátorba, s ez nem kis részben Rivera érdeme. Úgyhogy megint összetrombitálódik a régi bagázs: Charlie Asher, aki a saját halálát túlélve épp harminc centis kis szörnyeteg (de - lúzerek álma - húsz centis farokkal!) és kedvese, Audrey rinpocse; Charlie tesója, Jane és élettársa Cassie, akik továbbra is lelkes gyámszülei a kis Sophie-nak, aki a Nagy Halál (lesz, talán…); Rivera természetesen, és továbbra is aktív partnere, Cavuto nyomozó. És Menta Friss, a két méteres, pasztellöltönyös feka jazzlemezboltos és exe, Lilly, akivel épp nincsenek együtt – és aki épp megmentené Mike Sullivan, a Golden Gate hídfestőjének életét, akit halk és kitartó módon fűz(-ne halálba) egy igen csinos szellem, Conchita. Ha felkeltettem az érdeklődésed, miféle bizarr kalandokba sodródik ez a kompánia (és még néhány jeles társuk), az jó! Hiszen ez volna a célom. De az isten szerelmére! Ha nem olvastad, akkor kezdd a Mocskos melóval

Mert ez tényleg folytatás. Pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző könyv elejtette – és ügyesen csavar rajta, meglepően logikusan és ügyesen. Valaha leírtam: egyáltalán nem bánnám, ha Moore alternatív Amerikája a könyveiben tényleg világgá teljesedne – az egymás történeteibe lábaló szereplők által tényleg létrejönne ez az ízeiben hol Will Smith filmjeinek zamatára, hol Gaiman amerikai isteneinek, hol Alanis Morisette és Tori Amos szövegeinek illatára emlékeztető alternatív jelen. Amely nyilván többszörös görbe tükör – perfekt profizmussal reflektál a tapasztalhatóra, a róla való médiabeszédre, a szórakoztató irodalom bevett formáiról és a bennünk kialakult fogyasztói várakozásokról nem is beszélve. Szerethető görbe tükör ráadásul – az írója egy pillanatra sem vonja ki magát a saját ítélete alól. Többek között ezért szeretem Moore-t – mert pontosan tudja, hogy kicsoda. Szégyenkezés nélkül viseli a bohócsipkát.

A sztoriról egy pillanatot se vagyok hajlandó elárulni, szerintem a határon a könyv hátára nyomtatott, amúgy dicséretesen szűkszavú fülszöveg is túlment. Olvasd el! Szórakozz rajta jól, aztán gondold végig… Egyrészt mennyire tud fájni, ha egy sok könyvön át otthonossá szokott mellékszereplőtől egyszer csak végleg elköszönünk, másrészt mekkorákat röhögtél közben… Egyrészt mennyire morbid, hogy (borítékolom) ebből is trilógia lesz, másrészt mennyire nem baj… Végül mondjuk ki: Christopher Moore szarral gurigázik – de olyan ihletetten, hogy megint csak nem áll módomban más, mint megköszönni. Pedig ez még mindig nem a Biff szintje. Még mindig nem a vaskos vicc mögött a vastag mondanivaló… de legalább ebben is van (pici kínai szerencse-) sárkány.

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...