Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása - vers

Amikor először olvastam egyben az életművet (lassú, de ütemes figyelemben, mint egy regényt), kétszer is kénytelen voltam hosszabb lélegzetet venni, megtörve a ritmust. Az első ilyen lélegzetvételt a Paradicsomkert követelte ki, a Szárazvillám kötet amúgy is erős anyagából kifénylő ráismerés, ami akkor megszülte a magamét: ez a költemény szinte dedikált párverse Pilinszky János Apokrifjának. Pilinszky ítélet-verséhez Nemes Nagy Ágnes megírta a bűnbeesés-verset. Armageddonhoz a Genezist. Pontos távolítással, ugyanabba az időtlen, múltjövőt is jelentő pillanatba. A két vers jelenideje pontosan ugyanaz.
 
Viszont a finoman egymásra rezonáló tartalmak kerete, a (nem is biztosan tudatosan) párverset író költő hangja itt még nagyon sokat (érzem olykor úgy, túl sokat) köszönhet Jónás imájának. Babits utolsó, irodalmi fátylaktól legmentesebb intonációja is ott visszhangzik benne, figyeljétek benne az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat... Figyeljétek a rímelésben, a dallamban: ahogy a nyárfasor a fény csücskét még egyszer földbe szúrja. A saját költői tapasztalat a mesterség jegyében itt kiteljesedik – de hangban nem képzi ugyanúgy azt a csúcspontot, mint a pályatárs költeménye.
 

Az egykori Déli madártávlatból (az indulási oldal a Krisztina krt. felől)

Nos, pont ezért voltam kénytelen szünetet tartani a Napforduló kötetének versei után is. Írtam már, hogy szerintem ebben a kötetben lép túl a mester gyönyörű terhet is jelentő kötelmein, engedi el a megszületett saját ízű szigora okán Babits maradvány-hatásait. Itt születik meg, és egyből teljes fegyverzetben, Pallas Athéné-módra „kiugorva” a költőfejből az addigi szándék teljese. Az objektív korrelatív líra valójában (Nemes Nagy Ágnes saját szavaival) egyszerre megélt konkrétumokhoz tapadás és elvontsághoz húzó hajlam. A nagyon konkrét tárgyakhoz kötött, azokat mozdító képszegény, de voltaképp elidegenítés-mentes gesztus megszüli a „tárgy-élmény” sűrített fokát – és vele (vagy belőle) az egyetemes élmény ízét. A személyes, a gyónás, (a költő szavával) az exhibició nagyon könnyen hamisuló gesztusai helyett a torzíthatatlant. A gondolat legszebb illusztrációja, ha elolvassátok a Látkép gesztenyefával (Kabdebó Lóránt interjúja) első néhány bekezdését, és „hallgatjátok” a költőt. Vagy engeditek, hogy egyszerűen hasson a kép: Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szívemben boldogok a tárgyak. Vagy bármelyik kép. A vállon ülő madár. A szárítókötélről szökve lobogó vászon katona-teste. Vagy Ekhnáton. A vitte önmagát.
 

Túlfutásos baleset a mozdonyforgató dobnál.

Meg kellett állnom utána, és valahol a tovább-olvasás lehetetlenségének érzése környékezett – akár Pilinszky Apokrifja után, anno, mikor először olvastam. Nem gyakran éreztem ezt a torokszorító nekem-szólást, a magamra vétel ennyire elemi kényszerét – és ilyenkor mindig elfog az érzés, mennyire pokol lehet ez a pálya adott pontján (mondjuk ki: korán) érkező kiteljesedés a költőnek. Mennyire ijesztő lehet, hogy a vágyott, az elképzelt teljesség-érzetet, amiért munkálkodott magán s a szavain, megvalósította. Pilinszky tovább-lépéséről, a kései életműről hosszan gondolkodtam, mire érteni véltem, hogyan-miért született. Nemes Nagy Ágnes esetében mindez valójában nem tartott ennyi ideig. A költői műhely padlójáról felszedett szálkáktól a gyerektekintetig hátrálás megértése a megbocsátás jegyében állt – a költőtárs esetében viszont csak hagynom kellett, hogy a faragványokat végsőkig csiszoló fegyelem helyett a lovak közé dobott gyeplő jegyében, az elengedés jegyében megszülető új hang engem is elragadjon.
 
Ideje elolvasnunk a verset:

 
 
Egy pályaudvar átalakítása
 
   Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.
 
   Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.
 
   A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.
 
   Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.
 
   Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.
 
   Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.
 
   De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.
 
   Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.
 
   Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?
 
   Te ott voltál a megnyitáson?
 
 

Az átadás után.

Aztán később beérett bennem... az avantgarde-kezdemény fogalmaz a költő egy interjúban. ...az élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Elmeséli, hogyan segítette József Attila, az ő nagyon fájó végletei ennek megragadását – de ezt (a megragadás sikerülését) láttuk a Napfordulóban. Az itt olvasott „átalakítás” többlete tényleg a szavaknak adott szabadság. A fegyelem másba vetkezése. Nemes Nagy Ágnes pontosan látta, hogy a Szárazvillám-kötettől úgymond nem bigát, hanem kvadrigát, nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot hajt, többféle szólamot, versalkotó erőt kell összefognia, mint annak előtte (ez bizonyos tekintetben erősen emlékeztet T. S. Eliot érett költészetének versképző módszertanára); s hogy az újabb két pár Pegazusának a kihagyásokkal, egyfajta elliptikus írásmóddal hagy helyet. Hogy a vers akarata szerint tényleg kilógjon a megfogalmazás kereteiből. Épp a fegyelem szigorodása kezdte tördösni a formát. A kiterjesztett értelmű szimbolizmus helyett, ami szerinte a Nyugat harmadik nemzedékét általánosan jellemezte, 1948-tól így formálta ki a maga formailag töredezett fegyelmű, avantgard ihletésű, de az egykori előörs áramlatához képest plasztikus, kőszikla-kemény faragvány-költeményeit.
 

A bővítés után.

S itt, a sziklaszálakon túl, az Egy pályaudvar átalakítása kötetben hagyja ezt a kegyetlen korok formálta „négyes fogatot” a maga tetszése szerint repülni. Az elengedés jegyében megszülető új hang csak a formai követelményeket engedi el, a tartalmi szelek, a versbe lobbanó tárgyak feszítő követeléseit mindvégig érvényesülni engedi. Írtam már: „az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovaiba helyezett bizalom”. Ez a legszebb kíváncsiság, a fegyelem szoborfaragó évei után, amikor a költő maga is kíváncsi, merre kószál majd a megragadható téma tájain a „négyes fogat”.
 
A pályaudvar apropó. Állatkerti, ritka nagyvad, nagyműtét alatt. Hiszen a háború elsodorta az épületegyüttes bő felét. Az indulási oldal épületei megkopva, úgy-amennyire helyrehozva álltak; viszont az egykori fogadóoldal, az Alkotás út felőli helyén ideiglenesség jegyében odakent épület csúfolkodott; az egykori (a Nyugati-pályaudvaréhoz hasonló, csak nem üvegezett) vasszerkezetes sátortető sehol. A technika fejlődése a valahai csarnokon túl, a kereszteződés felett helyet foglaló mozdonyfordító dobot feleslegessé tette. Itt lesz a központi létesítmény. Bár még túlságosan sok szél fúj rajta át. Apropó egy korban, amely az átalakítás jegyében létezett, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” jegyében. A „fejéről a talpára állítjuk” jegyében. A költő a háború rombolásai után megélhette a romeltakarítást és az újjáépítés későbbi „helycsináló” korszakait is. Ez egy permanensen rombolás-kori költemény, épülésnek álcázva.
 

A Déli fénykora.

Azt a sajátságos ízt, amit a szocializmus „mindent átértékelése” jelentett, nehéz, szinte lehetetlen felidézni azoknak, aki nem ízlelték. A működő nosztalgiákból például a házmester-kor besúgó-légköre, a visszamenőleges viszonylatokból a nem gyógyuló sebesülések megmaradtak – tovább is, sajnos, mint amíg éltek a tanúk. Azóta új sebek takarják az egykorit, de itt ezt a folytonosságot kellene észrevegyétek; értsétek-érezzétek: az „átalakítás” ezen a tájon evidens és folyamatos. Például a gyakorlott sebesült Budai Várat épp most álmodja vissza betonból csilli-villinek, „épnek” (valójában delírium-ország újjá-sebzettjének) a kortárs hagymáz. Ez is a „pályaudvar átalakítása”. Ebben az értelemben, ebben a versben, és a kötetbe foglalt testvéreiben (csak Az utca arányait keressétek meg) benne fáj az egész gyógyíthatatlanság, a folytonos elszakadás a valóságtól, ahol a tágas, versenyképes jövők mozgólépcső-torkolatai soha nem egészen... Nem egészen olyanok, mint az angyal emlékezetében.
 

Közelmúlt, pótlóbuszok sorával.

Fejtegettem már. A nagy, az „egyetlen vers” megírása után Pilinszky a Pupilla feltáró tekintetét egy cél nélkül világra csodálkozó gyermekarcba helyezi. A maga hívő hitetlenségének feltárulása után visszahátrál egyfajta gyermeki hitbe. Nemes Nagy Ágnes viszont az objektív korrelatív líra útján a maga hitetlen hitét szavakba csomagolva, a figyelem fókuszát máshová helyezve (s immár azzal is, hogy hajtott „versképző ménjei” közé ejti a gyeplőt) az egyetemes személytelen látáspontját keresi és találja meg. Ez a bukott angyal tekintet-pontja. Ami Pilinszkynél a ki beszél, az Nemes Nagynál a kihez beszélsz kérdése. A megszólított: az angyal. Ki más volt ott a még meg sem tartott megnyitáson? Az egyetlennel, az egyetlenhez beszél, aki ugyan iszonyú, de nincs benne korok generálta hamisság, kényszer, kompromisszum; akinek érdekek nélküli, őszinte a hallgatása. Aki olyan, mint a táj részvéte: csendje nem süket, kitapinthatóan jelen van. És megszólítható. Akár a Paradicsomkertben, akár a következő „átalakításkor”. Hiszen most épp eltüntetni készülünk az egykor átadott, többször átalakított pályaudvart. Az átalakítás körülöttünk ugyanúgy szüntelen. A vers érvényes. Bár ne volna az.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.

Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert - vers

Dzislaw Beksinski képeivel - szerintem illenek ide

Én csak a Paradicsomkertet szerettem volna elemezni. Mert a sokadik újraolvasással is úgy tűnt, egyfajta határköve ennek (az összefüggéseivel gyakran szinte tüntető) életműnek; ahonnan kezdve jött az a valami más, amit Lengyel Balázs objektív korrelatívnak hívott. De tüntetőleg követelőztek az összefüggések megint, muszáj volt visszalapoznom legalább a Szárazvillám kötet (ahol ezek a versek a kényszerű hallgatás évei után az olvasókra szabadultak) Tájképek ciklusához, hogy egyben lássam ezt a teljes koncepciót, aminek a Paradicsomkert a koronája. Úgyhogy előbb egy hosszabb bevezető jön, és csak utána a vers.

Mert a Paradicsomkertet uraló látásmód a Tájképek első ciklus-címadó versétől kezdve jelen van a kötetben. Már itt mindennek pontos árnya van, miközben a nyitó Kertváros mintha csak azért láttatna tájat, hogy hiteles keretet adjon a fájdalom és szenvedély szónak (mindkettő sorvégi leütés; itt szerepel amúgy a kötet-címadó szárazvillám is – itt csak egy szokatlan jelző). A pillanatképek, tájleírások beszédmódja más dimenzióban hiteles, mint ahol fénykép készülne róluk. Ez a tájköltészet a saját adekvát nyelvének határait keresi egy olyan korban, amely egy fogalmakat durván elhasználó, borzalmas időszak (elég betegre sikerült) feloldása. A háború megette a beszédmódot, amit Nemes Nagy Ágnes használt korábban; azt a hangot, amelynek rekvizitumai a kötet első, Jegyzetek a félelemről ciklusában kísértetként még visszajártak. Miközben az ötvenes évek kényszer-hallgatást övező szólam-tengere folyamatosan megkérdőjelezte az így megszólalás, az egész poeta doctus attitűd értelmét. Mit tegyen akkor a polgári költő – kérdezte egy miniszteri hivatali látogatáskor az Újholdasok képviseletében Nemes Nagy Ágnes, mire Illyés (szintén meghívott) így válaszolt: a polgári költő akassza fel magát! Más források szerint mindez Illyéséknél történt, s a kérdést Lengyel Balázs tette fel - a lényeg: elhangzott ez a mondat. Ez a polgári költő válaszul az önakasztás helyett az egész kötet nyitóverseként himnuszt írt a mesterséghez. A tájképek is innen látszanak, több tekintetben is túlélőszemszögből, de már olyan részletekkel, amelyek aztán ebben a költészetben később nagyot repülnek: S kint felejtve, odafenn a rácson / hófehéren borzong még a vászon, / s egymagában csattog és lobog.

Az egésznek van egy olyan íze, hogy mi érvényes azután, ami történt. Ezek a szinte viktoriánus módon avítt rémhangulatok kövér ecsettel festve mintha lakmuszpapírként szolgálnának – megmérnék a szólás érvényét. Így alapoznak az Októbernek, ahol az új hang először egyensúlyba kerül. Ez is mi érvényes vers, aprólékos kisrealizmus, de már vállaltan egy megfoghatatlan érzés keltésének céljával. Kisrealizmus látáspontossága, viszont egy látomáson, egy szürreális, négy-emeletnyi angyalok vállán felejtett felütésen ül. Mert egyszerre van? Van ez az angyali nézettöbblet (ami nélkül, látjuk majd, a Paradicsomkert látásmódjának sincsen értelme) és a kártyalap-illusztrációban is valóság-ízű kisszerűség? Egyszerre van, abszurd keretet adva a versbe hallatszó gajdolásnak, a részeg tántorgásnak? Ami e sajátos kettősség jelenlétéből is következik? Ez a vers és az utána következő, szinte külön elemzésért kiabáló Flotta (ahol ez az eszközkészlet végképp leveti a kísérleti jelleget) nem mellesleg úgy ötvenhatos versek, hogy nagyon kevés momentumukban megragadhatóan azok, mert az egyetemest ragadják meg az eseményből. Ha idéznék bármelyikből, akkor az egészet kéne. Hallatlanul bátor és hiteles (hitelesítő) dolgok, ízelítőül: ez a meglelt hang a Napfordulóban, a következő kötetben aztán alaposan kiteljesült.

Itt még csak epizód. A Krisztinában, a Város télen, a Balaton visszatér a nyitóvers egyensúlyt kereső játékaihoz. A mozdulatlan / mozdulatban rímpár kontextusba rakva – ezek a versek ugyanabban a tehetetlen kimondatlanságban lüktetnek, ahol a hétköznapi különös optikát kap mindattól, amit magában hordoz; hogy szavakból kőbe faragják. Visszatérő szerkezetek, szóhasználatok az éjszakát így ütik által / a megfagyott szökőkutak / mozdulatlan extázisával. Az egymásra rétegződő látványok felett vagy van, vagy nincs baljós történet-keret, de képek, képek vannak, dögivel. Elmében hurcolt, kitüremkedő képek, általában látens háborús tartalommal. A háború gyermekei, ifjai voltak. Ő is, Pilinszky is. Akik ha bármit távlatba raktak, a távlataikból soha nem felejtették ki az átélt felelősségét. A halottakat, roncsokat, repülőket – úgy, hogy Nemes Nagy Ágnes erről (az átéltről) konkrétan a versekben soha nem beszél. De ott van a látványaiban, ha máshogy nem, az abszurd által – hogy itt fekszem a mólón, élvezem a nyarat, ott, ahol vér és testek és roncsok – hogy ez a két dolog nekem így van egyszerre. Ki kellene, hogy zárják egymást: vagy egyik, vagy másik; csak akkor (mintha ezt sugallná a költő-magatartás) Auschwitz után tényleg nem lehetne hitellel verset írni. És lám, lehet. Talán így lehet. Hogy nyitva marad a hétköznapi történések alján a tudat – mint nyitva hagyott gázkamra ajtaja.

Most jutottunk odáig szerintem, hogy érdemes elolvasni a verset:

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.
Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Hogy valamiképp mégis beláss a mozdíthatatlan függönyök mögé. Hogy mégis elmondható legyen, valamiképp elmondhatók legyenek kimondhatatlan tetteink. Mindenkié.

Ülök a könyv fölött, amit nem birtoklok, mert akkor se birtokolnám, ha megvettem volna. A birtoklás magánügy. Nemes Nagy Ágnes verseiben ebből van a legkevesebb. A magánügy-birtoklásból. A költő birtokos esete mindig szavak birodalmából kihasított táj, de ez a gyűjtemény tényleg mindenkié szeretett volna lenni, az első, tétovaságtól meglepően mentes versektől kezdve, ahol még nyakon csíphető a más birtokos hatása, Babits Mihály magához szigorúsága, egy sokkal szigorúbb birtokviszonyban. Ahol még torlódnak az írásjelek, felkiáltás van, kérdés, nyomatékos, nehéz szavak. Ahol még teljesében nem talált magára ez a vágy, hogy mindenkié legyen.

Csak egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret. Nem ismeret, csak szomjúság, mely mind felé vezet. Nem szomjúság, csak rettegés – és így tovább, a pontosítások hímes, szigorú rendjében. Van ebben a keresésben érték, ott a Szomj, a legőszintébb szerelem-kannibalizmus képeivel, az inverz szülés, a másik birtoklásának női teljese. Képzeltek ilyennek ősi, női istent. Ott van, még ott a nő, a megszólalóban, hogy aztán elfogyjon, tényleg megszülessen a költészet-birtok, amit régebben androgünnek neveztem - most már le merem írni: úgy nemtelen, ahogy az angyalok. Minden angyal iszonyú, mert olyan tág létezést feltételez, ahol ekkora távolodással látható csak be a közös, ahol minden „túlságosan is emberink” meg kell fosztani magától – ahogy az életben amúgy is történik. Lengyel Balázs, a társ és barát a kötet utószavában (T. S. Eliot szavával) így fogalmaz: a költő létrehoz valami „objektív korrelatívot”, a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A költő, akinek undorító az exhibició, mert egyfelől önzés (velem történik, tehát a világgal, egyszerre kivételes, mert velem, és szabály, mert Én vagyok a világom), másfelől mítosz lesz, jobb esetben mese, a vallomás vetkőzés közben is megszülető konstrukciója által, rosszabb esetben nettó hazugság: az „én ott voltam” szenzációkeresése; holott elég, hogy bárki ember ott volt, hogy valaki. Elég a szóhoz, annak is, aki leírja: én szobrot vágynék mondani. Valami kevésbé romlandót, mint a költőbirtokok időbe kötözött java (teremjen közben bármilyen finom bort), olyat, ami csak úgy pusztul, ahogy a Föld emlékei.

Zdzisław Beksiński képei. Szerintem illenek ide.

Nagyon hálás vagyok Lengyel Balázsnak, hogy ebbe a szobor-birtoklásba beengedte a költő saját szigora által feledésre ítélt verseket, a kézzel írt füzetekből, a barna, a szürke, a fehér noteszből; a szobrászműhely talaján heverő forgácsokat. Mert csak annál élesebben látszik tőlük a Napforduló és az Egy pályaudvar átalakítása. És megértem (bár nem értek egyet vele), hogy nem engedte be ebbe a gyűjteménybe a gyerekverseket. A költő örömképességének az eredetileg vágyott monolit költői világhoz képest valóban teljesen más fűszerekkel operáló, organikus kincseit. Elvonta volna a figyelmet. A noteszek tartalma nem vonja el. Szobrászműhely talaján heverő forgácsok, írtam; talán inkább mégis talapzat, amin maga a költészet-szobor megáll. A személyesebb, mint a költő által kimondott közösünk kővé mereszthető igazának alapja.

Mert ez a költészet tényleg a közöst akarta. Csak én bírok versemnek hőse lenni írta a mester, Babits, akit esszébe foglalt hűséggel látott és szeretett a tanítvány, aki a Napforduló verseiben tényleg túlnő a mesterén – ezzel hitelesítve magát a mesterséget. A Napforduló a költészetünkben csak Pilinszky Apokrifjához mérhető csoda. Kell hozzá a kor, a hallgatás iszonyú kényszere, hogy nem lehet fecsegni a dolgainkról, a kor kényszer-nyelvi légköre; és például Tarkovszkij filmjeinek bátor kerülőútja, a talán egyetlen járható. Ahogy ő tartja a maga Tükrét, úgy szeretne ez a költészetszobor nekünk is szembesülést tartani. Ez a köztérisége – ez a közöst akarás. Ami "objektív korrelatív" benne, és a hitelesítéshez kell: az út, a szódás paripa, a halottak helyett égnek repülő nagy ruhaujjak; kell a sebhely a vállon, a személyes, kis halál érintése, hogy érezhessük azt a feltámadást, ami épp olyan nehéz, mint maga a túlélés – épp akkora felelősség. Kellenek a mindenkire vonatkozó, alapjában személyes élménytől akár független, de bárki számára személyessé varázsolódó képek (ettől objektív ez a korrelatív). A dolgok folytathatóságának vak kényszere egy világban, amely összetörte magát, és mégis, liheg, tapos, úgy csinál (nagyon hamar úgy), mint ha mi se történt volna. Kell a bátorság, hogy ebben a fosztott környezetben (önként fosztja magamagát) istent állíts, legyen valaki, akinek elhiszed a test feltámadását. Ez a költészet vallástalan (tudja róla, hogy mi találjuk ki), de hisz. Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogy, ha vígasztal, elhihessem. Nem kell tudnod, mennyi belőle tényleg az övé. Tényleg sebesült-e, bal vállon, vitte-e jobb kezében tartva balkezét. Nem kell tudnod, a már hadseregnyi végső mozdulatból mi jutott a költőnek. Ebből egy falat sem magán-szenzáció. Elmesélhető történeteink összegét szeretné felmutatni, akárcsak Pilinszky, mint egy monstranciát.

Egy madár ül a vállamon, írja, igen, ez a szigorú líra tényleg súllyá lesz aztán, bénasággá – nem lehet akármit firkálni tőle (a dolgok vak, életfenntartó kényszerei, az amúgy nagy gonddal, de kényszerből készített fordítások, a szeretettel formált, örömképességből táplálkozó gyerekversek ide tényleg nem számítanak). Hogy aztán elengedje, repülni engedje mégis. Az Egy pályaudvar átalakítása hosszúverseiben felszabadulás-gesztus (is) lakik. Tényleg csak Pilinszky kései út-találásához mérhető a szabadságfoka. Valahol most úgy érzem: az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovakba helyezett bizalom. A képsűrűsége, alkotó mechanizmusai szerintem hatással voltak például Simon Mártonra – furcsa mód ez az elengedett madár szerintem még mindig itt repdes az irodalmi égen.

Ahogy a madarak. Vagy ahogy a macskák. A felismerés Az utca arányaiban. Hogy sikerült szavakba faragni a dolgaink mértanát, élő és élettelen metszőpontjait, mégis, ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe, a csontig (szabályig) vetkőztetett házak nem tartalmazzák a lélek kivételét, és szabadságát, ahogy tartalmazná, ha sikerülne egyetlen macskát elmesélni mégis. Ahogy ez a látszólagos bőbeszédűség tartalmazza a szoborfaragó attitűdjét. Szentségtörő gesztusként idemásolom verssé tördelve Nemes Nagy Ágnes hosszúversbe, a Villamos-végállomásba szüremlő, nem szűnő szoboralkotó képességének bizonyságát (talán a legszebb, szerintem ez):

Oda léptünk be mi, ki hitte volna

tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna

vad fúvásába, készületlenül

ahol egyetlen zászlórongy a ház

egy eldőlt katonaköpeny

amely felpattan mindig újra

üres kabátujjakkal ég felé

és úgy, mintha nem volna forma

nem volna, csak a szél.

De visszavonják... Ahogy visszavonták a fecsegésbe, ahogy nemcsak felszabadító gesztus, amikor újra létezni engedi az irodalom. Ahogy ez a visszavont visszavonás terepet ad a félreértésnek, avagy akár a tudatos félremagyarázásnak (amitől – talán, szerintem – Sánta Ferenc is inkább elhallgat). Hogy mi marad? Öreges, ironikus, kedves költő-szerep, köszöntő-versek, némi fűszeres keserűség, a méltósággal viselt betegség borzalma egy méltatlanságtól (méltatlankodástól) szennyes korban. A végső „Szent István-feladvány”, nyelvi játék, barátokkal és játszótársakkal Szigligeten, hogy elmondhassa: „Ez is megvolt, végül, köszönöm.”

Birtokolhatatlan költészet. Olvassátok.

Nemes Nagy Ágnes: Szobrokat vittem - vers és dal

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

Valójában csak ennyi. A költő ezt hagyta benne abban a teljes és megismételhetetlen gondolatfolyamban, amely a Napforduló kötetében Között címmel alkotott ciklust. A legszigorúbban válogató költők közül való, a sajátot legszigorúbban szűrő költők közül való Nemes Nagy Ágnes, akit példa gyanánt hozok fel mindig, ha nőköltészetről, ha szavak válogatása módszertanának nemekhez kötöttségéről esik szó. Ez a költészet egyetemes, tehát androgün, avagy transznemű – nincs neme, avagy mindkét neme van; válassz tetszés szerint, olvasó. A Között verseiből kiemelt vers persze önmagában jelent, a szerepjátékon túl is, mellyel a megfejthetetlen rejtélyeire, húsvét-szigeti szobrokon át a hiteink kőbe cibálására utal: a gesztusra, amivel örökké öröklétbe faragnánk az isteneink – akár úgy, hogy megistenült önmagunk (ahogyan például a reneszánsz csinálta). Önmagában jelenti a szobrászt. És általa: az alkotó embert. Aki szobrokat visz (akár az elméje) hajóján, kiformált gondolatait viszi, végsőkig csiszolt, egymáshoz helyes szögben álló, kristálytiszta kiformált gondolatait, hogy hirdessenek. S aki így süllyed el: kiformált gondolatszobrokkal terhesen; ahogy Bartók mondta: a végén két teli bőrönddel távozik. Nem a képessége, az ideje hiányzik – elmondani a teljes elmondhatatlant. Akár érzékeltetni, ahogy a kőbe faragott, öröknek szánt látványok szerte a világon. Hisz minden óvó szándékunk ellenére porlanak úgyis bele az időbe, süllyednek el; de addig legalább láthatók – és ébreszthetik a gondolatot, amit beléjük faragott a véső. Az alkotó ember pokla: magával vinni az alkotást, a felmutatása előtt, a fejben készet, a valóban készet, a kiformáltat – anélkül, hogy bárki láthatná.

Önmagában, a befogadó és értelmet tágító gyönyörű ciklus nélkül is teljes és egész gondolat – s oda való, ahol ma is olvasható, kőbe vésve: Nemes Nagy Ágnes sírkövére. Hiszen tökéletesen foglalja össze az alkotó ember keserves vágyának minden hiábavalóságát, a formálás hiábavalóságát az emlékezet kövén, melyet olvashat az emlékező, sír mellett megálló; az elsüllyedt alkotó mellett, időben immár nélküle tovább hátráló jövendő. Visszanézhet erre a kőre és a tanulságát viheti magával: megértéseink java elsüllyed velünk együtt. Gyönyörű, időbe vitt szobraink.

A Között ciklusával együtt persze ennél mérhetetlenül többet jelent ez a kilenc sor. A teljes ciklus egy gondolatfolyam, elágazásokkal, szigetekkel, örvényekkel és visszafolyásokkal. Példának álljon itt a Szobrokat vittem-et közvetlenül megelőző Szobrok – amely a partra úszó, megmenekülő ember szobrokra csodálkozását, a vészből menekülő gyönyörű értetlenségét, tehát az itt tárgyalt vers tökéletes ellenpont-pillanatát építi fel: az egykor végiggondolt, kiformált kultúrával való szembesülést akkor, amikor az már értelmét vesztette. Gondoljunk a háború után a századelő illúzióira visszapillantó emberre – vagy akár arra az érzéketlenségre, ahogyan nem értheti meg az európai utazó a húsvét-szigeti kőfejek értelmét… a konkrét tapasztalatra a saját, s a kapható tapasztalatra a másmilyen kultúrával való szembesüléskor. A ciklus egésze, ha hagyod magadban csapongani a képeit, a rét tava felett menekülő, szárítókötélről szabadult ingbe belelátott katona-testtől Lázár keserves feltámadásáig talán a legméltóbb párja Pilinszky Apokrif című, korszakos költeményének – nem annyira célzott, fókuszált, de legalább annyira sokrétű tartalommal.

S még nincs vége a verssel bejárható utaknak: a Szobrokat vittem még egy ajándék-réteggel gazdagabb. A kézirat hátoldalán a vers folytatódik, így kiteljesülve:

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

A víz alól kimentelek,

nélkületek nem élhetek.

Még fuldokolva partra húzom

az összeroncsolt testeket.

Homokból ágyat készítek,

feküdve ott feküdjetek,

csepp olajat hordok naponta

roncsolt, gyönyörű arcotokra.

Eső megáztat csendesen.

S nem lát titeket senkisem.

A ciklusba e változat nem kerülhetett be – egyfelől szűkítette volna az asszociációs lehetőségeit, a gondolatfolyam teljesség-érzetét, másfelől egyben elolvasva a Között gondolatmenetén túl mutató tartalommal is terhes. Az alkotás keserű hiábavalósága. Akarsz valamit a szavakkal? A színekkel, a kővel, a fával, a hangok teljes és hallható spektrumával? Amit kimentesz alkotás közben belőle, az torzó. Összeroncsolt test. Lehetsz rá büszke – de mindig kevesebb, mint amit valójában érintene. Áldozhatsz az alkotásnak, kenhetsz teremtményed arcára csepp olajat a közöny áztató esőjében… igen, a közönyben. Hiszen az elmerült és gondolat-partra mentett roncs ráadásul nem hat. Nem látja senki, vagy ha látja: nem akarja látni. A hatása kétséges – vagy teljesen hiányzik. Nem látszik rajtunk a kultúra… A ciklusba ez a változat nem kerülhetett be – hiszen az Között tart; ég s a föld között, nap s az éj között, ég s az ég között: nem mond le így, koppanó zárlatával a reményről.

Harcsa Veronika a Quartettel feldolgozta e verset... Hallatlanul kemény ez a kopogó ritmus, amit megtart a Quartet ebben a dalban, ahogy ábrázolva megtartják a kopogó szavak ritmizált hiábavalóságát. A zongora oldó elsimulásáig, amire Veronika szelídebben, az elveszést szinte gyászének-szerűre hangsúlyozva énekel. Hogy aztán visszazuhanjunk a szívritmus-kopogásba, a pontozott játékba, az elkülönült hangokhoz. Izgatott, ideges, magával húzó ritmust álmodtak ehhez a sorvégeken eső, lélegzet után kapkodó vershez, így képiesül a szobrok partra vonszolása – ez a gyönyörűen lehetetlen gesztus…

A lemez egyik leghatásosabb dala – és Veronika egyik bevallott kedvence. Hallgassátok meg – így kell verset dalba dolgozni, ennyire a versből, a szöveg asszociációk szőtte tartalmaiból kiindulva. Így kell elsimítani a zaklatott ritmusokat, ugyanannak a zenei szerkezetnek az ellassított, jól felismerhetően, a díszei alatt a lassú előadásban is lüktető szerkezetével, mélyebben beleszőve vele a hallgatót az ábrázolt gesztus hiábavalóságába, mint bármilyen harsány hangszeres szólóval. Szerintem így kell verset dalba dolgozni – hogy a füledbe kússzon az értelme a szavaknak; hogy mégiscsak akadjon, aki észreveszi, a parton elhagyottan, „fekvőben fekvő” szobrokat.

Nemes Nagy Ágnes: A szomj - vers és dal

Nagyon kevés vers tár fel ennyit őszinte kegyetlenséggel szerelmes kiegészülésünk hiábavaló vágyáról, mint „A szomj” – írtam már egy helyütt, s ezt most sem szeretném másképp, vagy szebben mondani. Nemes Nagy Ágnes ifjonti arca ez, még formálatlanabb - az „objektív líra, új tárgyiasság” jelzőivel illetett, a „klasszikus modernség” kiemelkedő teljesítményének tekintett érett költészet még nincs sehol. A Között varázslatos személyességgel józan költője e vers megszületésekor csak halovány ígéret. Már épp nem Babits-epigon e versben – de a (kiteljesülő költői pálya ívét valójában meghatározó) mester lendület-telibb, fiatal éveinek illata alaposan érzik azért ezen a sokat formált szövegen; alapvetően babitsi hatás építteti a verset, mondhatni a Nyugat szinte esszencia-szinten megvalósított konvenciói szerint.

Nemes Nagy Ágnes: 

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Konvenciót írtam – hát formailag és nyelvileg nem érdemes itt semmiféle forradalmat keresni. A legegyszerűbb hasonlító szerkezetek, néhány gyakran használt jelző által kiemelődő vágytárgy, érzékeltetés helyett kimondás – ám e kimondásba erő költözik, ahogy a téma kibomlik. Ott az a „kényes kéz”, a „magad őrzésének” eszköze – egy mozdulatot már látok is, ahogy a meztelen férfi (először) önkéntelenül eltakarja magát. S ez a kéz meséli el a „magamra maradást” is: szinte látom, ahogy az „omló, végső pillanat” kielégülése után mintegy bocsánatkérően simít végig a női arcon. Két mozdulat egyetlen egyszerű szerkezetű képben. Ez egy konvencionális versi recept modern használatban – klasszikus korokat idéz.

Viszont a téma a korban, a negyvenes években nemhogy nem konvencionális, hanem még mindig szinte botrányig bátor egy nőtől. Merthogy egy igen erős – és igen erősen női – vágyat rajzol itt meg, s egyetlen helyen: az „illatba esés” képi megilletődésénél enyhít csak a vágy erejének valóságos kannibalizmusán. Ez a legteljesebb szexualitás, férfifélelmek (és férfidurvaság) gerjesztője, a születés egyfajta inverze, a teljes elnyelődés – amely kultúrák során nem egyszer démoni nevet is kapott.

Az egyesülés a másikat felszámoló erőszak nélkül reménytelen. Holott valójában a „mohón, elégítetlen” jelző-pár belátja így is: húsevő virágként, édes húsokat, borzongató illatokat, lenge lelket elnyelő kéjzabálógépként is reménytelen lenne. Az egyesülésnek, az összeolvadásnak az sem lenne teljessége, csak a paródiája. Másféle minőség, a belerejtett véglettel, az elpusztítással; a nőstény sáskamódra nemzőt zabáló mentalitásával telítettebb, de ugyanúgy pillanatnyi kiteljesülés. Mert ez a vágy, ez a szomj erre a kiteljesülésre vágyik. Hogy a pillanat mindig tartson, hogy ne legyen szükség kiegészítő kérdésekre, folytonos megerősítésre, bizalomra, amely e tükörben valójában elviselt kiszolgáltatottság.

Értsük: ez a kannibál-képrendszer nem eseti fájdalom. Hanem a legkétségbeesettebb belekiabálás a mindenségbe: nincs valódi egyesülés. Miért van belénk kódolva a vágya, ha nem kaphatjuk meg a teljességét? Ha újra meg újra próbálkozni és kudarcot vallani lök a vágy, egymás felé – ha a hiány aztán, az örökös hiány ilyen beteg gondolatokat játszat velünk? Ha ennyire atavisztikus vágyakat és félelmeket ébreszt, bennünk, emberekben, akiknek egyébként e kultúrában a vallása is egy ilyen testet és lelket szimbolikusan elfogyasztó rítuson nyugszik? Amely vallás egyébként is ambivalensen áll az egész testiséghez, a gyönyör forrását, a nő ölét inkább tekintve poklok kapujának? Amely vallás legnagyobb tanítója megáldja ugyan a szerelmet férfi és nő közt, de maga a tanítások szerint mégis megtartóztatja magát?

A kultúránk alapjait tekintve ez a versbe fogalmazott szomj szentségtörés. Holott szerintem nő nincs, aki ne ismerné – legfeljebb eltagadja, vagy nem mer a saját tükrébe nézni sem. Lehet, hogy tévedek, de kétlem. A versnek e téma adja az erejét.

S a zenés feldolgozásnak is ez a téma adja az erejét – de teljesen máshogyan megalapozva ugyanazt. Én egyszerűen imádom azt a szerintem félig tudatos- félig ösztönös hozzáállást, amit Harcsa Veronika és zenésztársai olyan következetesen megtartanak ebben a dalban! Merthogy fel kell épüljön a konvenció a dalban is, az a légkör, ahonnan aztán előjöhet a vers kannibál démonisága. Az a finom indítás: gyengéd, seprűzött, cinezett dobalapokon és könnyedén pontozó bőgő előterében a visszafogottan, eltaláltan virtuóz, fokozatosan zenébe melegedő zongora mintha egy hatvanas évek környéki, minimál design szerint berendezett lakás nappalijában szólna, a dohányzóasztalon felejtett hamutartó szélén egyensúlyozó cigaretta lenge füstjében – a polgári unalomban, kiegyensúlyozottságban, a fehér ingek és blúzok konvencionális világában; könnyedén lüktető, ismerős háttérzeneként. Abban az akár unalmas rendezettségben, amely a biztonság legteljesebb látszatát gombolyítja körénk a maga kulturáltan, visszafogottan invenciózus módján. Elkezdődnek, de soha nem bomlanak ki, még időben elsimulnak a zongoraszólam zaklatottságai.

Addig a jól előkészített négyes felütésig, ahonnan aztán a zongora körbe bontott akkordjaira egy sokkal szenvedélyesebb, erősebb dallamvilággal érkezik az ének, ül ránk a szöveg. Megszólal a gitár, ellenpontozza a felfutásokat, minden négy sor után egyre több fájdalommal telítődik a zenei környezet, amíg aztán a pergőn kiütődő dobra fűzött zongora-plimplim lök zenében is egy valójában befejezhetetlen, csak hangszerek elvételével, az egy szál zongorát meghagyva kihalkítható reménytelenségbe. Az előkészítés teljesen más hangulata nélkül ez a „második tétel”, maga a megzenésített vers korántsem ennyire baljós – de miután a bevezetőben egy biztonságosan ismerős zeneközeg körénk szilárdult, olyan, mintha a talajt húznák ki a lábunk alól. Ez a talajvesztettség a versé – maradéktalanul zenévé képezve.

Így gondolom: ha divatja is van a versek megzenésítésének manapság, parafrálásának, stílusokra illesztésének – azért ilyet ritkán hallani: amikor ennyire a vers lelke bomlik a zenébe. Pedig ezt a minőséget követelném folyvást. Ez ugyanis nem rombol. Nem szolgál ki igényeket. Hanem felmutat valamit, amit érdemes felmutatni.